14. fejezet

Iya Jaroszlavszkaja (Guterman)

Persze, már régi álmom volt, hogy meg­ta­lál­jam az igazi tár­sa­mat. A nap­ló­jegy­ze­teim­ben gyak­ran fel­buk­kan a szeb­bik nem egy-egy kép­vi­se­lő­jé­nek a neve, akikre fel­fi­gyel­tem, de külön­féle okok miatt mind­egyik meg­ma­radt roman­ti­kus, ifjú­kori emlék­nek. Azt hiszem, éppen a bá­tyám­nak és Vovka Malisevszkijnek, a bará­tom­nak a vi­sel­ke­dése ellen til­ta­koz­tam elvi­leg, ami­kor úri­em­ber­ként visel­ked­tem a nők­kel. Foly­ton a női­es­sé­get, és per­sze az észt, a meleg szí­vet, a föl­té­tel nél­küli hűsé­get és elkö­te­le­zett­sé­get keres­tem a lányokban.

Még az is megtörtént egyszer Tomszkban, hogy a Sztá­lin után újra fel­tá­madó anti­sze­mi­tiz­mus ide­jén anyám azt mondta nekünk Józsi­val: „Ve­gye­tek fele­sé­gül orosz lányt, és vegyé­tek fel a veze­ték­ne­vét, más­kü­lön­ben nem bol­do­gul­tok ebben az ország­ban.” Éppen akko­ri­ban, Hrus­csov és kör­nye­zete hatal­má­nak tel­jes fel­bom­lása ide­jén vezet­ték be a szov­jet fel­sős­fokú tan­in­té­ze­tek­ben a „tu­do­má­nyos ate­iz­mus” nevű tan­tár­gyat. Ennek alap­ján min­den hall­ga­tó­nak dühöd­ten bírál­nia kel­lett a Bib­li­át, még­hozzá úgy, hogy Jemeljan Jaroszlavszkijt idé­zi. (Ő volt az ate­iz­mus szov­jet szak­em­be­re.) S mind­ezt akkor, ami­kor egyet­len hall­gató sem olvasta a Bib­li­át, de még csak nem is látott egyet sem.

Viszont egyre több példát talál­tunk a kör­nye­ze­tünk­ben arra, hogy Regina taná­csa sem jó. A szov­jet fele­ség, aki zsi­dó­val kötött házas­sá­got, min­den csa­ládi vesze­ke­dés alkal­má­val azt vágta a férje sze­mé­be, ami­kor vérig akarta sér­te­ni, hogy: „Te körül­me­télt!” Anyám taná­csa tehát egyre kevésbé volt meg­bíz­ha­tó. Józsi­val haj­lani kezd­tünk afe­lé, hogy jobb volna (nem köte­le­ző, de elő­nyö­sebb), ha lehe­tő­ség sze­rint ugyan­olyan nem­ze­ti­ségű tár­sat talál­nánk magunknak.

Itt van például Szvetlánának, a bá­tyám fele­sé­gé­nek a tör­té­ne­te. Sze­gény Szvet­lána sem­mit sem tudott magá­ról. Még az igazi nevét sem ismer­te. Csak arra emlé­ke­zett, hogy volt egy iker­test­vé­re, egy fiú. A vo­na­tot, amely­ben eva­ku­ál­ták őket, bom­ba­ta­lá­lat érte. A báty­já­val a föl­dön feküd­tek, az any­juk holt­teste takarta be őket. Árva­házba kerül­tek, ott ismer­ték meg Konsztantyin Sztyepanovot, a lesze­relt őrna­gyot, aki a fe­le­sé­gé­vel azért ment oda, hogy örökbe foga­dandó gyer­me­ket válassza­nak maguk­nak. A pu­fók Szvet­lá­nát sze­mel­ték ki maguk­nak, soványka test­vérét ott­hagy­ták, hiába sírt keser­ve­sen a kis­lány. Szvet­lána azóta is foly­ton, de ered­mény­te­le­nül kereste a test­vér­ét, és leg­alább a nevét sze­rette volna meg­tud­ni, mert Szvet­lána a sa­ját veze­ték­ne­vét sem tudta.

1960 novemberének közepén neve­ze­tes ese­mény tör­tént a csa­lá­dunk­ban. Szvet­lá­ná­nak kis­fia szü­le­te­tett, Regina anyu­nak meg­lett az első uno­ká­ja. A gye­rek a Feliksz nevet kap­ta. A bá­tyám az apánk nevét, a Fe­rit akarta adni neki, de az aka­rat­ereje saj­nos, gyenge volt, és külön­ben is az első nap­tól Szvet­lána viselte a kala­pot a csa­lád­ban. Több évti­zed­nek kel­lett eltel­nie ahhoz, hogy meg­tud­juk, a zsidó csa­lá­dok­nál ezer­éves hagyo­mány, hogy büsz­kén adják a jobb világba távo­zott ősök nevét az újszü­lött kis­gye­re­kek­nek, de akkor még az erről mit sem sejtő Tomszkban éltünk. Pár évig maka­csul Fer­di­nánd­nak hív­tam a kis­fi­út. Akkor tet­szett nekem ez a név, mert így hív­ták az egyik magas, rokon­szen­ves grúz fiút, aki a Magya­ror­szá­gon járt turis­ta­cso­por­tunk tagja volt.

Amióta a Szverdlovszkba tartó vona­ton meg­hal­lot­tam, hogy Iya any­ját Rahel Szolomonovnának hív­ják, nem hagyott nyug­ton ez a gon­do­lat. Akkor már két éve ültem Iya mel­lett a ze­ne­kar­ban, nyílt, jószívű és remény­kedő ember­nek ismer­tem. Az első nap­tól kezdve kinéz­tem magam­nak. De hama­ro­san meg­ijesz­tett. Kide­rült, hogy szen­ve­dé­lye a tánc. Bár­hol lép­tünk is föl, a szü­net­ben a szó szo­ros értel­mé­ben futva indult a tánc­par­kett felé, és egy pil­la­nat múlva már ott kerin­gett vala­ki­nek a kar­ján a par­kett köze­pén, a kerin­gőző párok közt. Én ezt túl­zás­nak tar­tot­tam. (Ma meg, több mint negy­ven év múl­va, Iyával közö­sen resz­ke­tünk, ami­kor Ilo­na, negy­ven­éves lányunk, három gye­rek any­ja, egye­temi pro­fesszor, hideg­fejű üzlet­asszony, heten­ként három­szor futva indul későn este az argen­tin tan­gót ked­ve­lők klub­já­ba. Arról már nem is beszé­lek, hogy sok­szor járt Bue­nos Aires­ben, Amsz­ter­dam­ban és más váro­sok­ban, ame­lyek­ben manap­ság újra nép­szerű lett ez a cso­dá­la­tos tánc.)

Miután visszatértem Magyarország­ról, és újra kez­dőd­tek az esztrádegyüttes pró­bái, job­ban meg­néz­tem magam­nak Iyát, a he­ge­dűst. Udva­rolni kezd­tem neki, hang­ver­senyre hív­tam, meg­lá­to­gat­tam a kol­lé­gium­ban. A szo­ba­tár­sai ked­ve­sen fogad­tak. Úgy egy év múlva Iya azt mondta erről a ko­rai idő­szak­ról, hogy nem kel­let­tem neki, félt. Túl­sá­go­san fel­nőtt és komoly vol­tam, és leg­in­kább az volt elle­né­re, hogy kopa­szo­dom, és nem sze­re­tek tán­col­ni. Vég­te­le­nül hálás vagyok a barát­női­nek, akik kórus­ban til­ta­koz­tak, ami­kor a ké­te­lyei­ről beszélt. „Ugyan, Iyka! Micsoda fiú! Csak kacsin­ta­nia kel­lene bár­me­lyi­künk­nek, és a világ végéig fut­nánk utána.”

Az egyik este meghívtam Iyát hoz­zánk. Anyám szé­pen fogad­ta, vacso­rá­val kínál­ta. Min­den rend­ben volt. Hama­ro­san hal­lot­tam, amint anyám maga elé motyog: „Fe­kete a sze­me. Lehet, hogy lesz egy fekete szemű unokám?”

1960. decem­ber 31., szom­bat, 23.25. A vége felé jár ez a szá­momra külön­le­ges 1960. esz­ten­dő. Igen, cso­dás és felejt­he­tet­len volt. Lakást kap­tam. Hang­ver­se­nyeink vol­tak Szverdlovszkban. Magya­ror­szágra utaz­tam. Sike­re­ket értem el a mun­ká­ban, tisz­tel­nek. És itt van Iya!

Most hazaszaladtunk, hogy elbú­csúz­tas­suk ezt az évet, asz­tal­nál ülünk, az „örökké zsém­bes Rottyiha” asz­ta­lá­nál, és vár­juk, hogy bekö­szönt­sön az 1961. esz­ten­dő. Utána átsza­la­dunk a klub­ba, a szil­vesz­teri mulat­ság­ra. Őszin­tén kíván­juk egy­más­nak, egy­más sze­mébe néz­ve, hogy: „Hadd vál­jon valóra min­den álmunk és kíván­sá­gunk! Úgy legyen!”

Isten veled, 1960. esztendő! Köszö­nöm, hogy ilyen voltál!

(Az anyám zsém­be­lő­dé­sé­vel kap­cso­la­tos meg­jegy­zé­sem arra vonat­ko­zik, hogy Regina az utóbbi hetek­ben nagyon külö­nö­sen kez­dett visel­ked­ni: könnyen fel­for­tyant min­den sem­mi­ség miatt, foly­ton íro­ga­tott magá­nak, rólunk készí­tett fel­jegy­zé­se­ket, és gyak­ran sírva fakadt. S éppen akkor, ami­kor az óévet búcsúz­tat­tuk, anyám dur­ván visel­ke­dett, udva­ri­at­lan és külö­nös volt. Nagyon szen­ved­tem emi­att, Iyát pedig meg­ijesz­tette ez a viselkedés.)

Komolyan beleszerettem Iyába, pedig tar­tóz­ko­dóan visel­ke­dett, nem lát­szott rajta a túl­áradó érze­lem. Később rájöt­tem, hogy bur­ját-mon­gol nevel­te­tése okán ő ennyit tud kife­jezni a gyen­géd­ség­ből és az érzel­mei­ből, ezért jobb, ha olyan­nak fogad­juk el, ami­lyen. Ez a tu­laj­don­sága aztán sok­szor hasz­nunkra volt a csa­lád­ban, ha kri­ti­kusra for­dult a helyzet.

Január elsején kikísértem Iyát a vas­út­ra. Két hóna­pos, dip­loma előtti gya­kor­latra uta­zott a szü­lő­vá­ro­sá­ban, Ulan-Udéban lévő hajó­ja­vító gyár­ba. Az édes­anyja is ott élt. Min­den nap írtam neki, és türel­met­le­nül vár­tam a választ.

1961. január 11. Drága Iyinykám!

Tegnap végre meg­kap­tam az első leve­le­det. Beval­lom, nagyon vár­tam. Minél több nap múlt el levél nél­kül, annál rosszabb lett a ked­vem. Teg­nap aztán már egé­szen két­ség­be­es­tem, hiszen ha a leg­rosszab­bat vet­tem szá­mí­tás­ba, vagyis azt, hogy a le­vél öt napig jön, azon is túl vol­tunk. De most meg­nyu­god­tam, Iyinyka! És a leve­led is tet­szik. Köszö­nöm! Anyu is elcso­dál­ko­zott és meg­ha­tó­dott attól, ahogy az édes­anyád oda írt pár szót. Marad­jon köz­tünk, de öröm­mel meg­osz­tom veled a hírt, hogy „Rottyiha” ked­ve­sen fogadta ezt, ami­től még job­ban érzem magam. Előtte még rá is kér­de­zett, miért nem írsz. Én per­sze azt mond­tam, ahhoz idő kell, és maga­biz­to­san azt mond­tam, hogy hol­nap (10-én) kapunk leve­let. És meg is érkezett!

Meg kell írnom, hogy 9-én este itt volt nálunk Józsi, és egy kicsit össze­vi­tat­koz­tunk valami hülye­ség miatt (majd vala­hogy elmon­dom, miért). De teg­nap este fel­hí­vott min­ket, hogy bocsá­na­tot kér­jen. Elő­ször én beszél­tem vele, aztán átvette a kagy­lót anyu. Józsi meg­kér­lelte anyut: „Anyu, egész nap szo­mo­rúan jár­kál­tam a vitánk miatt, és most látom, hogy a Kis­ka­kas (így hív­nak a csa­lád­ban) már meg­bo­csá­tott, és jókedve van. Végez­tem a mun­ká­val, s sze­ret­nék átmenni hoz­zá­tok. „Anyu meg büsz­kén közölte vele: „Na­ná! Leve­let kapott Iyától, azért van jó han­gu­lat­ban. Per­sze, hogy gyere át, fújd ki magad! „

Egész nap rád gon­do­lok. Hogy mit csi­nálsz, hová mész, mikor ébredsz. Ma azon kap­tam magam, hogy a na­po­kat szá­mo­lom, mennyi van még hát­ra, amíg meg­ér­ke­zel. Nagyon vár­lak, drága Jaroszlavszkajám!

Iyinyka, anyu itt állt a há­tam mögött, és azt mondta (meg­pró­bá­lom szó sze­rint leírni): „Írd meg nekik, hogy szé­gyen, de írás­tu­dat­lan vagyok (per­sze, oro­szul), és ezért nem tudok írni nekik, de meg kell bocsá­ta­niuk ezért. Add át nekik szí­vé­lyes üdvöz­le­te­met és jókí­ván­sá­gai­mat. Az orvos­sá­got meg ne köszön­ges­se, hanem a lehető leg­gyor­sab­ban írja meg, hogy már egész­sé­ges. Annak nagyon örül­nék. Tedd hoz­zá, hogy ma, ami­kor meg­kap­tam a le­ve­lét, külön emi­att elmen­tem, és meg­lá­to­gat­tam Fer­di­nán­dot (már négy-öt napja nem láttam).”

Iyinykám, min­den rend­ben, csak jobb vol­na, ha itt len­nél mel­let­tem, nem pedig Ulan-Udéban, amit máris meg­sze­ret­tem. Őszinte sze­re­tet­tel üdvöz­löm édes­anyá­dat. Vár­lak, és a le­ve­lei­det is. Csó­kol­lak: a te Vagyád.

1961. január 15. Iyka, ked­ve­sem! Éppen most kap­tam meg a má­so­dik leve­led. Nem tudod elkép­zel­ni, mennyire vár­tam. Nagyon hosszú nekem ez a 10–15 napos vára­ko­zás. Tudod, mennyire türel­met­len vagyok, és össze­komp­li­ká­lom, ami­kor aka­rok, vagy várok valamit.

A koráb­bi­hoz hason­lóan esté­ken át a fény­kép­al­bu­mo­kat ragaszt­ga­tom. Már kész a „Szverdlovszk utáni idő­szak” és a ma­gyar­or­szági út. Elé­ge­dett vagyok az ered­ménnyel, és úgy dicsek­szem vele, mint egy gye­rek, anyu­nak mutogatom.

[…] Anyu elmegy Fer­di­nán­dot daj­kál­ni, hogy Szvet­lána Józsi­hoz utaz­has­son a hang­ver­seny­re. Gavrilin egész este itt volt nálunk, éppen most kísér­tem ki. Sétál­tunk egy kicsit, alig fagy, mínusz 23 fok van.

A mun­ka­he­lye­men min­den rend­ben. A na­pok­ban min­den mun­kát befe­je­zek, ami a ma­gyar­or­szági út miatt elma­radt. Meg kell kap­nom a pénzt, ami­ért vál­lal­tam a tech­ni­kumi hall­ga­tók dip­lo­ma­mun­ká­já­nak fel­ügye­let­ét, és azért is, hogy elő­adást tar­tot­tam a mun­ká­sok­nak vil­lany­sze­re­lés­ből. Min­den nap cso­por­tot veze­tek a gyár­ban. Úgy érzem, pár év múlva már elég tapasz­talt „ide­gen­ve­ze­tő” leszek.

Rahel Szolomonovna! Hogy visel­ke­dik ott­hon a jö­vendő mér­nök? Enge­del­mes? Elég figyel­mes? Nagyon sze­ret­ném, ha Iya Ön mel­lett még jobb len­ne. Jó egész­sé­get kívá­nok! Tol­má­cso­lom anyám üdvözletét.

Január 24, […] Iya, ked­ve­sem, nem gon­dol­tam vol­na, hogy ilyen hosszú lehet a ja­nu­ár, és még előt­tünk áll a feb­ruár is. De gon­do­lat­ban min­dig együtt leszünk, így az idő is gyor­sab­ban telik, amíg újra lát­juk egy­mást. A leg­fon­to­sabb, hogy hama­ro­san bekö­vet­ke­zik a nap, ami­kor már „ke­ve­sebb elő­re, mint hát­ra”. Türel­met­le­nül várom a már­ciust. De rá se ránts, tudom, hogy min­dig egy­más mel­lett vagyunk, csak éppen nem lát­juk egy­mást. Nem talá­lok sza­va­kat, hogy érzé­kel­tes­sem, milyen magasz­tos érzés volt, ami­kor ezt olvas­tam tőled: „Mi­lyen jó, Vagya, hogy talál­koz­tunk!” Iyka, drágaságom!

Január 27. Drága Iykám!

Rahel Szolomonovna! Nagyon meg­ha­tott min­ket, hogy ilyen mele­gen írt nekem és anyu­nak. Nagyon köszö­nöm a bi­zal­mát. Egy kicsit feszen­gek is, annyi bókot kap­tam, félek, hogy még nem szol­gál­tam rájuk. Arról álmo­dom, hogy még több sze­re­tet lesz ben­nem és Iyában is, ha már együtt leszünk. A többi meg már raj­tunk múlik.

Most jöt­tem meg a mun­ká­ból. Alig­hogy belép­tem, anyu izga­tot­tan közöl­te, hogy min­den radiá­tor hideg. Elsza­lad­tam, hogy laka­tost keres­sek, aztán két órát csúsz­tunk-mász­tunk vele a ház pin­cé­jé­ben és pad­lá­sán, amíg leeresz­tet­tük a lég­bu­bo­ré­ko­kat a csö­vek­ből. Sok baj volt vele, de sike­rült. Ilyen is van, ami­kor az ember már haza­jött a munkából.

[…] Két nap­pal ezelőtt, este volt pár dol­gom, sokáig nem feküd­tem le. Anyu szidni kez­dett: „Fe­küdj már le, te csa­var­gó, pihenj! Több pihe­nésre van szük­sé­ged. Ha meg­jön Iya, úgy­sem lesz egy perc pihe­nőd sem.”

Február 9. […] Néha már attól félek, eltúl­zom a gya­kori levél­írást. Igen, igen! Ez is lehet. Néha szo­mor­ko­dom, álmo­do­zom, elmo­so­lyo­dom örö­möm­ben, ábrán­do­zom, mert nagyon sze­ret­ném, ha Jaroszlavszkaja nem „ve­lem” vol­na, hanem az enyém len­ne. Iyinka, sose gon­dol­kozz, és sose tedd föl nekem töb­bet ezt a kér­dést: „Nem felej­tet­tél el?” –, mert nem akar­lak elfe­lej­te­ni. Álmo­do­zom, és tudom, hogy az enyém vagy, Jaroszlavszkajám!

Február 10. Drága Iyinkám! Este tizen­egyre jár az idő, itt­hon írok Neked. Anyu a kony­há­ban van, Anatolij Gavrilin pedig – a für­dő­szo­bá­ban. Átjött hoz­zánk ma este, egy kicsit zavar­ban volt, de aztán anyu­val betusz­kol­tuk a für­dő­kád­ba, hiszen már két napja szü­net nél­kül műkö­dik a ház­ban a me­leg­víz-szol­gál­ta­tás. Gra­tu­lál­hatsz Gavrilinnak: a napok­ban tért vissza Tomszkba egy fon­tos moszk­vai és tulai kikül­de­tés­ről, ahol tudott sze­rezni tíz, külön­le­ges hang­színű bajánt az egye­tem népi zenekarának.

Ma nap­köz­ben átfu­tot­tam a gyár­ból az egye­tem­re, ahol a Kom­szo­mol-bi­zott­ság helyi­sé­gé­ben azt vitat­tuk meg, hogy az esztrádegyüttesünk elutaz­hatna Lenin­grád­ba. A vita heves volt. Utána Jampolszkijjal, Zsukovval, Fedorenkóval elin­dul­tunk „Akimics”-hez (a Műegye­tem rek­tora – V. R.). Szívesen foga­dott min­ket. Elkül­dött ben­nün­ket a köny­ve­lő­höz, hogy meg­be­szél­jük vele, hon­nan sze­rez­het­nénk pénzt az útra, az inté­zet költ­ség­ve­tés­ének melyik téte­lét tudná meg­csa­pol­ni. Én vissza­men­tem a gyár­ba, Jampolszkij és Makarov ott maradt, hogy meg­vár­ják a köny­ve­lőt. A köny­velő per­sze, ahogy min­dig, sopán­kodni és ellen­kezni fog, de hát muszáj lesz neki rábó­lin­tani és bele­men­ni, ahogy eddig is rá tud­tuk beszélni.

Tudod, Georgij Vorobjov (a zene­kar zenei veze­tője – V. R.) azonnal a könnyeb­bik meg­ol­dást akarta válasz­ta­ni, hogy csak egy tucat­nyi zenész­ből álló „ harci cso­port” utaz­zon Lenin­grád­ba. Én ezt hatá­ro­zot­tan ellen­zem, és Gavrilin is támo­gat ebben. Hiszen egy ilyen ven­dég­sze­rep­lés nem öncé­lú, hanem az egész együt­tes újabb vívmánya.

Iyinyka, most befe­je­zem a le­ve­let. Mint lát­ha­tod, ismét feszült napok köszön­te­nek rám. Vár­lak, Jaroszlavszkajám! Távi­ra­tozd meg, mikor érke­zel, és a Tajga állo­má­son ülj át a he­tes vagon­ba, hogy ne kell­jen az egész vona­tot átku­tat­nom utá­nad. Gon­dolj ránk! Nagyon sze­ret­ném, ha min­den jól ala­kulna köz­tünk. Csó­kol­lak: a te Vagyimod.

Röviden és a va­ló­ság­hoz minél köze­lebb sze­ret­ném leírni a rá követ­kező ese­mé­nye­ket, ezért idé­zek az akkori naplójegyzeteimből.

Március 15. Már­cius 10-én, pén­te­ken este Iya igent mon­dotta kéré­sem­re, ame­lyet egy nap­pal koráb­ban tet­tem fel, és haj­landó fele­sé­gül jönni hoz­zám. Látod, Rott, ez is meg­tör­tént! Cso­da­szép, gyö­nyörű és okos az én Iykám. Min­den­ben támasz­kod­ha­tom rá, mert egye­zik az ízlé­sünk, meg ahogy az élet­ről gon­dol­ko­dunk. Ma egé­szen eltel­tünk öröm­mel attól, hogy meg­is­mer­tük és meg­ta­lál­tuk egy­mást. Ápri­lis­ban lesz az eskü­vőnk, Iyával teli vagyunk öröm­mel, izga­lom­mal, és egy kicsit félünk is az ese­mény­től. Vajon, tény­leg sor kerül rá?

Elmondtuk Gavrilinnak és Jampolszkijnak a friss hírt, és meg­kér­tük őket, hogy segít­se­nek meg­szer­vez­ni. Anatolij már más­nap reg­gel fel­hí­vott: „Meg­egyez­tünk a szak­szer­ve­zeti bizott­ság­gal, hogy ápri­lis 8-ára ide­ad­ják az eskü­vő­höz az egye­tem kul­túr­ter­mét.” Ez már döfi! Igaz ugyan, hogy nagyon jó lesz, ha a kul­túr­te­rem­ben kerül rá sor, de nem egy­sze­rű. Ugyan­csak siet­nünk kell. Hogy fog­juk mege­tetni a vendégeket?

Este, mielőtt elkezdődött volna a ze­ne­kari pró­ba, lyával össze­dob­tuk a név­sort, kit aka­runk meg­hív­ni. Olyan száz­öt­ven ember jött ki. Hohó! Mond­juk, eljön száz. A leg­fon­to­sabb, hogy hon­nan szer­zünk élelmet.

Drága barátaink, köszönjük nek­tek az ener­giát és a lel­ke­se­dést, ami­vel bele­ve­tet­té­tek maga­to­kat ennek a szá­munkra feled­he­tet­len s na­gyon nehéz nap­nak az előkészítésébe.

Március 18-án, nap­köz­ben elmen­tünk Iyával az anya­könyvi hiva­tal­ba, hogy a mi éle­tünk­ben egé­szen szo­kat­lan dol­got művel­jünk, és bead­juk a jelent­ke­zé­sün­ket, hogy együtt aka­runk élni. Nem tudom érzé­kel­tet­ni, mit érez­tünk köz­ben. Izgal­mat, ujjon­gást, hogy rólunk van szó, nem pedig rólam és róla, és hogy meg­ér­tük ezt is. Vagyunk, akar­juk, hogy legyünk, mi sze­re­tünk és mi álmo­do­zunk. A leg­jobb­ról álmo­do­zunk, és min­den­kép­pen a mi­énk­nek kell len­nie. Azt a jegy­gyű­rűt húz­tam fel Iya ujjá­ra, ame­lyet vala­mi­kor Róth Ferenc az ő Rizuskájának, a meny­asszo­nyá­nak az ujjá­ra. A gyűrű bel­se­jébe bele van vés­ve: „Riza 1926.”’ Én pedig meg­kér­tem a gyári ezer­mes­tert, hogy vésse mel­lé: „Iya, 1961.”

Már álmodtam arról, hogy Iya ujjára húzom anyu gyűrűjét. (Hiszen sosem jutott eszem­be, hogy új gyű­rűt vegyek, arról nem szól­va, hogy ennyi pén­zünk sosem is volt. Ráadá­sul azok­ban az évek­ben, „a szo­ci­a­lista ide­o­ló­gia virág­ko­rá”-ban egy­ál­ta­lán nem volt divat, hogy a meny­asszony­nak arany­gyű­rűje legyen, sőt, hiva­ta­lo­san is „múlt­beli csö­ke­vény”-nek szá­mí­tott. Nekem viszont abban a pil­la­nat­ban a szü­leim fia­tal­ko­rá­nak roman­ti­kája lebe­gett a sze­mem előtt, és fon­tos­nak tar­tot­tam, hogy Iya ujjára húz­zam a „csa­ládi gyű­rűnk”-et.) Anyám meg­elő­zött, és előtte való este, mintha olvasna a gon­do­la­ta­im­ban, lehúzta a gyű­rű­jét, és oda­adta nekem, hogy ma reg­gel Iya ujjára húz­has­sam. „Hur­rá! A Már­cius 18-nak – a pári­zsi kom­mün napjának…” (viccelek)

Iyinyka ezt írta a nap­lóm­ba: „Nagyon szép, nap­sü­té­ses, vidám nap van. Éne­kel a lel­kem, nagyon bol­dog vagyok. Vagyik itt van mel­let­tem, átölel, ami nagyon, nagyon jó. Együtt vagyunk, a Jaroszlavszkaja név nem­so­ká­ra, ápri­lis 8-án eltű­nik. Ret­te­ne­tes, szo­kat­lan, ugyan­ak­kor nagyon kel­le­mes, hogy ipar­ko­dunk min­dent meg­adni a másik­nak, hogy mind­ket­tőnk­nek a le­hető leg­jobb legyen. Min­den rend­ben! – De mivel te nem tűröd ezt a kife­je­zést, csak annyit írha­tok, hogy kivá­ló. Sok szerencsét!

Megkezdődtek az eskü­vőnkre készü­lő­dés feled­he­tet­len nap­jai. Szí­nes pos­tai leve­le­ző­la­po­kat vet­tünk, és Iya nagy buz­ga­lom­mal, egy ujjal pötyögve írta meg író­gé­pen, a Tu­dó­sok Háza könyv­tá­rá­ban min­den ven­dég­nek a meg­hí­vót. Ket­tes­ben hord­tuk ki és kéz­be­sí­tet­tük a meg­hí­vó­kat. Egy kis idő múlva Anatolij Gavrilin kopog­ta­tott be ugyan­azon az ajtón, és meg­kér­dez­te: „Volt itt Vagyim és Iya? Jöt­tök?” Ha vala­mi­lyen okból nem­le­ges volt a válasz, akkor bocsá­na­tot kért, elbú­csú­zott és elment. Ha azt mond­ták neki, min­den­kép­pen ott lesz­nek, akkor Anatolij elő­ruk­kolt jöve­tele igazi cél­já­val: „Min­den ven­dég­től öt rubelt kérünk, hogy eskü­vői vacso­rát ren­dez­zünk, és aján­dé­kot vegyünk az ifjú pár­nak mind­nyá­junk nevé­ben. Ha lehet, most rög­tön adjá­tok ide a pénzt.” Így jött létre az eskü­vői költ­ség­ve­tés, és mi ket­tőn­ket is bele­ért­ve, 134 ember irat­ko­zott föl a listára.

Az esküvői vacsora főszakácsa Mása Zemljanszkajá, mecha­ni­kai mér­nök lett, aki az egye­tem elvég­zése után velem együtt kez­dett dol­gozni a vil­lany­da­ru-gép­gyár­ban. A gyár enge­dé­lyezte neki, hogy két napig ne jár­jon be. A krump­lit és a húst rög­zí­tett áron árul­ták a bol­tok­ban, de hiány volt mind­ket­tő­ből. A pa­rasz­tok fel­ho­za­ta­lá­ból kel­lett meg­ven­ni, a pia­con, jóval drá­gáb­ban. Az élel­mi­sze­rek nagyob­bik részét azok a ba­rá­ta­ink biz­to­sí­tot­ták, akik a szi­go­rúan tilos zóná­ban lak­tak, vagyis az olva­sók szá­mára már isme­rős Szeverszkben. Ott külön­le­ges, kiemelt kate­gó­ria sze­rint lát­ták el élel­mi­szer­rel a la­kos­sá­got. A fiúk tehát vásá­rol­tak, és négy teli háti­zsák­ban hoz­ták el az eskü­vőre az élel­mi­szert: volt benne tőke­hal és szar­dí­nia kon­zerv, pár tucat tojás, és pár kiló, Tomszkban még sosem látott ápri­lisi pri­mőr, friss para­di­csom és ubor­ka. Ter­mé­sze­tes, hogy a bará­ta­ink óri­ási koc­ká­za­tot vál­lal­tak, ami­kor kihoz­ták a vá­ros­ból eze­ket az élelmicikkeket, de kama­tos­tul meg­té­rült az ára, annyi bókot kap­tak az eskü­vői vacsorán.

Az esküvőre megérkezett Ulan-Udéból Iya any­ja, Rahel Szolomonovna Jaroszlavszkaja a test­vé­ré­vel, Marija Szolomonovna Gutermannal, és ipar­ko­dott min­den segít­sé­get meg­adni az elő­ké­szü­le­tek során. Rahel Szolomonovna arra készült, hogy az esküvő utáni napon egy kis foga­dást ren­dez ott­hon a leg­kö­ze­lebbi roko­nok­nak és bará­tok­nak, és úgy dön­tött, máj­pás­té­to­mot készít. A két test­vér Iya kísé­re­té­ben elment a pi­ac­ra, ott viszont egy­ál­ta­lán nem árul­tak májat. Végre az egyik paraszt azt mond­ta, hogy neki van, beha­jolt a pult alá, és magasra a feje fölé emelve a kezét, szo­ro­san mar­kolva a gé­gét, elő­húzta egy egész borjú belső részét, úgy ahogy volt, tüdős­tül, májas­tul, min­de­nes­tül. Az asszo­nyok meg­ijed­tek, és arra kér­ték, vágja le róla a májat. „Hát a töb­bi­vel mit kezd­jek?” – kér­dezte sér­tő­döt­ten a paraszt. Így aztán a máj­pás­té­tom­ból nem lett semmi.

A mechanikai fakultás kollégi­u­má­ban min­den eme­le­ten volt egy kicsi kony­ha, benne fafű­té­ses, négy­lyukú tűz­hely. A ne­gye­dik eme­let, ahol Iya lakott, szí­ve­sen áten­gedte két napra a kony­há­ját, hogy elké­szül­jön az eskü­vői vacso­ra. Nagy­ban folyt a kony­há­ban a munka Másá­nak, a fősza­kács­nak a ve­zény­le­té­vel. Iya néhány barát­nője krump­lit pucolt, ket­ten a húst darál­ták kézi hús­da­rá­lón. Mása maga sütötte ki a fa­sír­tot, nagy és pom­pás dara­bok sike­red­tek. Nem volt elég fa a tűz­hely­hez, de a tettre kész ötöd­éve­sek egy pil­la­nat alatt dara­bokra tör­del­tek három rajz­asz­talt. Ott­hon anyám hat, vajas tész­tá­ból készült tor­tát sütött, ame­lyek­hez a messze föl­dön híres, szét­nyit­ható magyar for­mát használta.

Raja szintén végzős volt, mecha­ni­kai mér­nök, Iya kol­lé­giumi tár­sa, aki kivá­lóan tudott varr­ni. Saját maga varrta az eskü­vői ruhá­ját. Az eskü­vője egy hét­tel előzte meg a mi­én­ket. Raja olyan vékony volt, mint Iya, és jó szív­vel bele­egye­zett, hogy köl­csön­adja a ruhát, ami nagyon szép volt. Iya elő­ször azt a fe­hér ruhát akarta föl­venni az eskü­vő­re, ame­lyet az egye­temi kórus tag­jai visel­tek, de az nagyon egy­szerű volt. Arról meg szó sem lehe­tett, hogy új ruhát vegyen az eskü­vő­re. Köszön­jük, hogy Raja oda­adta a saját­ját, ami­hez Iya fehér szan­dált vett föl, amit az anyja hozott neki Ulan-Udéból.

Április 8-án, az esküvő napján Iyával újra elmen­tünk az anya­könyvi hiva­tal­ba, és alá­ír­tuk a szük­sé­ges ira­to­kat. Este hat­kor érkez­tünk meg az egye­tem kul­túr­ter­mé­be, onnan abba a szo­bába vezet­tek min­ket, amely a ze­ne­ka­runké volt. Pár pil­la­nat alatt min­den ven­dég össze­gyűlt, és meg­kér­tek min­ket, hogy men­jünk fel a néző­tér eme­le­té­re. Ez volt aztán a fe­led­he­tet­len „be­vo­nu­lás”! Kézen fog­tam Iyát, és leve­zet­tem a szé­les, két­for­du­lós lép­csőn, miköz­ben a ven­dé­gek ott áll­tak kétol­dalt, és han­go­san tap­sol­tak. Patkó alak­ban állí­tot­ták fel az asz­ta­lo­kat a vacso­rá­hoz, és a te­rem felét elfog­lal­ták. A te­rem másik végé­ben lévő pár­ná­zott karos­szé­ke­ket nem hord­ták ki, hanem min­den­kit meg­kér­tek, hogy fog­lal­jon helyet a szín­pad előtt.

Felhúzták a függönyt, és a szín­pa­don ott állt a tel­jes esztrádzenekar. Ez volt az első és feled­he­tet­len alka­lom, ami­kor Iyával nem a zene­kar­ban ültünk, hanem előt­te, a né­ző­tér első sorá­ban. A ze­ne­kar előtt pedig ott állt az anya­könyvi hiva­tal mun­ka­társ­nő­je. (Ez meg­le­pe­tés volt, a bará­ta­ink fun­dál­ták ki és szer­vez­ték meg.) A szín­padra szó­lí­tott min­ket, ahol alá­ír­tuk az anya­köny­vet, és meg­kap­tuk a há­zas­sági anya­könyvi kivo­na­tot. Tolja Gavrilin írta alá tanú­ként az ira­tot. Utána az anya­könyvi hiva­tal mun­ka­társ­nője vékony han­gon kije­len­tet­te: „Férj­nek és fele­ség­nek nyil­vá­ní­tom Önö­ket. És egy év múlva elvá­rom Önö­ket az anya­könyvi hiva­tal­ban, hogy anya­köny­vez­tes­sék a gyermeküket.”

A színpadra léptek a hiva­ta­lo­san meg­hí­vott ven­dé­gek is, s mi­után fogad­tuk a gra­tu­lá­ci­ói­kat, a ze­ne­kar han­gos tust húzott. Jurij Zsukov hozta fel a szín­padra a ven­dé­gek nekünk szánt aján­dé­kát, egy hatal­mas falió­rát fatok­ban. Ennek az ütése (elő­re­sza­ladva az idő­ben, hadd dicse­ked­jem egy kicsit) immár negy­venöt éve hang­zik fel min­den fél­órá­ban a csa­lá­dunk lakásában.

Minden további késlekedés nél­kül asz­tal­hoz invi­tál­tunk min­den­kit. Meg­jegy­zem, hogy ez a so­ka­dik „szá­raz tör­vény” idő­szak­ára esett, ami­kor az egye­temi hall­ga­tók csak „szesz­men­tes” eskü­vőt tart­hat­tak, a vodka tilos volt, csak bort volt sza­bad inni. Az eskü­vőn ott volt az egye­tem Kom­szo­mol-bi­zott­sá­gá­nak kép­vi­se­lő­je, neki kel­lett erre ügyel­nie. De elég bor volt, ezért aztán áhí­ta­tos csend tele­pe­dett ránk néhány pohár­kö­szöntő után, mert min­denki az eskü­vői konyha íny­csik­landó fogá­sait élvez­te. Ettől gyor­san hely­re­állt a vi­dám­ság, és szám­ta­lan­szor beki­a­bál­ták, hogy: „Keserű!”47 –, ami­nek mél­tó­kép­pen ele­get is tettünk.

Mielőtt felszolgálták volna a desszer­tet, újra leül­tet­tek min­ket, és meg­kez­dő­dött az együt­te­sünk hang­ver­se­nye. A da­lok és azok elő­adói már isme­rő­sek vol­tak, de a vidám, rövid szö­ve­ge­ket a fiúk egye­nest a mi eskü­vőnk­höz iga­zítva írták meg. A bí­ró­sági tár­gya­ló­te­rem­nek beren­de­zett szín­pa­don tel­jes komoly­ság­gal elítél­ték rossz maga­vi­se­let miatt Mihail Javorszkijt, a kon­fe­ran­szi­én­kat, ami­ért hosszú éve­kig „a vérét szívta Vagyim Rottnak, az elöl­já­rónk­nak.” Miután a vád­ló, a ta­núk és maga a vád­lott is elő­ad­ta, amit akart, a bí­ró­ság „élet­fogy­tig­la­ni, kény­szer­ből vég­zett esztrádmunkára” ítél­te, ame­lyet „a lak­he­lyén kell letöl­te­nie.” S arra köte­lez­ték, hogy min­den hang­ver­seny előtt neki kell a hege­dű­vo­nót gyan­táz­nia Vagyim Rottnak és Iyának, a feleségének.

A hangverseny befejezéseként trom­bi­ta­har­so­gás és dob­per­gés köze­pette vonul­tak föl a né­ző­tér­ről a szín­padra az „ifjú pio­ní­rok” (a zene­kar zené­szei, rövid­nad­rág­ban, fehér ing­ben, vörös nyak­ken­dő­vel). A né­zők nagyo­kat nevet­tek a négy­so­ros ver­se­ken, ame­lye­ket elmond­tak. Az utolsó „pi­o­nír” ezt szavalta:

Méltók vagyunk nemzedékünkhöz,
Nem hagy­juk a pe­len­kába folyni,
Ezért dön­töt­tünk úgy,
Hogy ezt aján­dé­koz­zuk, ni!

S azzal odaho­zott hoz­zánk egy igazi bilit. A torta és a bor ugyan­úgy ked­vére volt a ven­dé­geink­nek, mint a ne­ve­ze­tes fasírt. Teá­zás után gra­mo­fon­szóra tán­colni kezd­tünk. Józsi, anyám, Rahel Szolomonovna és a test­vé­re, Mánya néni, ahogy Iya nevez­te, éjfél­kor haza­ment. Az utolsó ven­dé­gek úgy kettő körül búcsúz­tak el tőlünk. Néhány közeli bará­tunk a ze­ne­kar­ból ott maradt, hogy leszed­jék az asz­ta­lo­kat, és helyükre tegyék a székeket.

Fagyos éjszaka volt, már nem jár­tak a vil­la­mo­sok. Iya meleg csiz­mára vál­totta a szan­dált, én marad­tam az ünne­pi, hosszú orrú cipőm­ben. Magunk­kal vit­tük az aján­dékba kapott falió­rát, bilit és egy cso­kor virá­got, és ket­tes­ben, gya­log indul­tunk el a jövő felé. Fázni kez­dett a lábam, gyor­sí­ta­nom kel­lett, de az út így is negy­ven per­cig tar­tott. Piro­san és a hi­deg­től átfagyva gyor­san fel­sza­lad­tunk a máso­dik eme­let­re, kinyi­tot­tam az ajtót, és belép­tünk a most már közös laká­sunk­ba. Anyám figyel­mes­ség­ből Józsi­nál töl­tötte az éjszakát.

Sajnálom, de el kell mondanom, hogy nem vol­tak a mé­zes­he­teink valami hosszú­ak. Reg­gel fél nyolc­kor, ami­kor Iyával még fél­álom­ban hever­tünk a feled­he­tet­len dívány-ágyun­kon, meg­zör­rent a zár, és Regina lépett be, és ahogy a tulaj­do­nos­hoz illik, nyu­god­tan, egy szó nél­kül ellé­pett mel­let­tünk, és bement a sa­ját szo­bá­já­ba. Az apró külön­álló háló­szoba akkor az övé volt, a mi csa­ládi éle­tünk a nagy átjá­ró­nak hasz­nált szo­bá­ban kez­dő­dött, amely­nek tizen­há­rom négy­zet­mé­ter volt az alap­te­rü­le­te. Ahogy tel­nek az évek, Iyának majd sok­szor eszébe jut, hogy azon az éjsza­kán egy­ál­ta­lán nem tudott alud­ni, de még a sze­mét sem hunyta le, mert sok min­den más mel­lett egész éjszaka ott fut­kos­tak a kinti fények a mennye­ze­ten. Az abla­kun­kon ugyanis nem volt füg­göny, és a túlsó olda­lon ott állt a Szibelektromotor gyár főépü­le­te, annak a te­te­jén meg immár sok éve élén­ken fut­kosó fények­ből kiala­kí­tott hatal­mas betűk hir­det­ték, hogy: „Di­cső­ség a Pártnak!”

A gyár három szabadnapot enge­dé­lye­zett nekünk, amit felejt­he­tet­len módon töl­töt­tünk el a szü­leink­kel és bará­ta­ink­kal. Ápri­lis 12-én, szer­dán, Iyával éppen Tomszk főut­cá­ján, a Lenin utcán sétál­tunk, ami­kor egy autó nyi­tott abla­kán meg­hal­lot­tuk a rá­dió­köz­le­ményt, hogy az első ember, Jurij Gagarin fel­ju­tott a világ­űr­be. Han­gos és lel­kes kia­bá­lás kelet­ke­zett körü­löt­tünk. És abban a pil­la­nat­ban Iya úgy érez­te, hogy rosszul van.

Másnap korán reggel elindultam a mun­ka­he­lyem­re, Iya pedig vagy két órára rá elment az inté­zet­be, hogy elké­szítse a dip­lo­ma­mun­ká­ját. Este, ami­kor haza­ér­tünk, a va­csora mel­lett egy tizen­ki­lenc pont­ból álló, magya­rul írott lista várt min­ket, amit anyám adott át nekem, s amely­ben fel­so­rol­ta, milyen „hely­te­len­sé­ge­ket” tapasz­talt újdon­sült fele­sé­gem visel­ke­dé­sé­ben. Néhá­nyat pél­da­ként. Későn kelt, rosszul vetette be az ágyat, rosszul mosta el a csé­szét reg­geli után és így tovább.

Így kezdődött a nyolc évig tartó nehéz, közös élet. Min­den össze­üt­kö­zés oka anyám hara­gos, köte­ke­dő, lob­ba­né­kony és tel­jes mér­ték­ben fegyel­me­zet­len maga­tar­tása volt, ahogy a fele­sé­gem­mel visel­ke­dett. Iya majd min­den nap sírva fakadt, bezár­kó­zott a für­dő­szo­bá­ba, és meg­eresz­tette a vizet, hogy elnyomja a sí­rás hang­ját. Hir­te­len szá­mára elkép­zel­he­tet­len, elru­gasz­ko­dott hely­zetbe került. S ami­óta lehe­tő­sé­get kap­tunk rá, hogy anyám­tól külön éljünk, naponta adunk hálát Isten­nek, hogy akkor mégis sike­rült egy­ben tar­ta­nunk a csa­lá­dot. Hiszen Iya a há­zas­sága előtt bol­do­gan, fel­hőt­le­nül élt. Ulan-Udéban cso­dá­la­tos gye­rek- és ifjú­kort terem­tett neki az any­ja, bár ő is nagy nyo­mor­ban élt. Bazir Nyikolajevics Vampilovot, Iya apját, aki a mon­gol-bur­ját minisz­ter­ta­nács elnöke volt, le akarta tar­tóz­tatni az NKVD. Ekkor Rahel öthó­na­pos ter­hes volt Iyával. Mivel Vampilov a so­főrje révén tudo­mást szer­zett ter­ve­zett letar­tóz­ta­tá­sá­ról, Rahel segít­sé­gé­vel előző nap meg­szö­kött a városból.

Rahel Szolomonovna lány­test­vé­rei saj­nál­ták a ma­gára maradt anyát. Sze­ret­ték, kényez­tet­ték, és segí­tet­tek neki föl­ne­velni Iyát. Iya sze­re­tett tanul­ni, az éle­tét kitöl­tötte a zene, egye­temi évei alatt sike­re­sen sajá­tí­totta el a mér­nök­képző kar nehéz tan­tár­gya­it. A kol­lé­gium­ban baráti közös­ségre talált, arra is talált időt, hogy a zene­kar­ban játsszon, és estén­ként eljus­son táncolni.

Beletelik némi időbe, amikor majd elma­gya­ráz­zák nekünk, hogy Regina akkori visel­ke­dése nem annak volt köszön­he­tő, hogy rossz­in­du­latú anyós volt, hanem egy komoly lelki beteg­ség tüne­te, ame­lyet nehéz élete vál­tott ki belő­le. De akkor még nem tud­tuk ezt, én meg olyan naiv vol­tam, hogy az apró házi tor­zsal­ko­dá­sok­ban néha anyám párt­jára áll­tam. Ami per­sze még nagyobb igaz­ság­ta­lan­ság volt Iyával szemben.

Nem volt elég a házi per­pat­var, Iya fizi­kai­lag is rosszul érezte magát, és pár­szor hányt is. Egy hónap múlva orvos­hoz ment, és utána beje­len­tet­te, hogy gye­re­künk lesz.

„Mi az, hogy gyerek? Hogyan? Minek? Még nincs szük­sé­günk gye­rek­re!” Per­sze, arról álmo­doz­tunk, hogy lesz gye­re­künk. Vala­mi­kor. De nem rög­tön, hanem úgy öt-hat év után.

Hármunk közül egyikünknek sem volt szük­sége akkor a gye­rek­re. Az első javas­lat Reg­iná­tól érke­zett, aki azt mond­ta, Iyának forró víz­ben kell üldö­gél­nie. Iya pár­szor kipró­bál­ta, olyan meleg volt a víz, hogy szinte forrt, de a le­endő gye­rek meg­ma­ka­csolta magát, maradt. Abor­tuszra küld­tük Iyát. A ta­pasz­talt orvos, aki naponta vég­zett ilyen műté­tet a fia­tal tomszki nőkön, fel­jegy­zett min­dent, és őszin­tén érdek­lő­dött, hogy van-e férj, van-e lakás? Ami­kor hal­lot­ta, hogy a csa­lád viszony­la­gos jólét­ben él, meg­kérte Iyát, hogy még egy­szer beszélje meg az ügyet a fér­jé­vel. Akkor elő­ször kap­tunk ész­be, hogy mink is van. Hogy gye­re­künk lesz. (Naná, külön­ben hogyan lett volna az ille­tő­ből műépí­tész, a Har­vard végzőse?)

A hányinger nem hagyott békét Iyának, ahogy a dip­lo­ma­mun­kája és Regina agresszi­ója sem. A gyár veze­tő­sége együtt­ér­zés­ből a segít­sé­gemre sie­tett, és kiál­lí­tott egy beuta­lót az egyik város­hoz közeli üdü­lő­be, ahol – éle­té­ben elő­ször – sike­rült elhe­lyez­nem Reg­inát, hogy pihen­jen három hétig. Így tud­tunk Iyának viszony­lag nyu­godt körül­mé­nye­ket terem­teni ahhoz, hogy befe­jez­hesse a dip­lo­ma­mun­ká­já­hoz szük­sé­ges tömén­te­len rajzot.

Iya június elején sikeresen meg­védte a dip­lo­ma­mun­ká­ját – egyéb­ként „A for­rasz­tási folya­ma­tok tech­no­ló­gi­ája a sekély járatú kot­ró­ha­jó­tes­tek elkészítésekor” – volt a címe –, és meg­kapta a mér­nöki dip­lo­má­ját. Ami­kor mun­kára irá­nyí­tot­ták a vég­zet­te­ket, a csa­ládi álla­po­tát is beszá­mít­va, tanár­se­géd lett az ábrá­zoló geo­met­ria és mér­nöki ter­ve­zés tan­szé­ken a tomszki Műegyetemen.

Iyának szerencséje volt, mert nagyon figye­lem­re­méltó tanári közös­ségbe került, amely­nek veze­tője Leonyid Sztyepanovics Szkripov volt, az egyik leg­idő­sebb pro­fesszor, aki még 1908-ban vég­zett az egye­te­men. Iya és a régi isko­lát kép­vi­se­lő, igen magas intel­li­gen­ci­ájú Leonyid Szkripov közt rit­ka­ság­számba menő, éve­kig tartó gyön­géd ragasz­ko­dás ala­kult ki, Togli­at­ti­ban és Kana­dá­ban is kap­tunk tőle leve­let. Vala­hány­szor uta­zunk, és meg­né­zünk egy-egy szé­kes­egy­há­zat, Iya min­dig gyer­tyát gyújt a mélyen val­lá­sos Leonyid Sztyepanovics fénylő emlé­ké­nek, mert neki köszön­he­ti, hogy igazi peda­gó­gus lett belő­le, aki nem­csak a ke­nyér­re, de vajra valót is meg tudja keresni a családnak.

1961. július 23. A Tomszk–Moszkva közti vona­ton. […] Hiva­ta­los Kom­szo­mol-ki­kül­de­tésre megyünk Magya­ror­szágra az én Iya Boriszovnámmal. (Iyának ere­de­ti­leg Bazirovna lett volna az apai neve. Ezt oro­szo­sí­tot­ták később Boriszovnára. Erre több okuk volt: elő­ször is könnyebb volt kiej­te­ni. De komo­lyabb ok is volt rá: ami­kor Iya meg­szü­le­tett, sem­mi­kép­pen sem volt sza­bad kitu­dód­nia, hogy Bazir Vampilov az apja, hisz ez veszélyt jelent­he­tett a csa­lád­ra. Köz­vet­le­nül a meg­szü­le­tése után kita­lál­tak egy nevet az apjá­nak, így lett egy ideig Iya Afanaszjevna – V. R.). A cso­portba beju­tás olyan „könnyen” sike­rült, hogy írni sem aka­rok róla. Sokat ide­ges­ked­tünk, de köszö­net ismé­tel­ten Pjotr Szlezkónak. Nagyon sze­ret­ném bemu­tatni Iyát Hani nagy­ma­má­nak és a rokonoknak.

Július elején vezető terve­ző­mér­nök­nek nevez­tek ki 125 rube­les fize­tés­sel, amire 15 szá­za­lék jön, ha a ter­ve­ző­cso­port tel­je­síti a havi ter­vet, tehát 143 rubel havon­ta. Miután leszá­mít­ják belőle a jö­ve­de­lem­adót és a gyer­mek­te­len­ségi járu­lé­kot, körül­be­lül 100 rubelt kapok kéz­hez. A kor­mány ebben az évben állí­totta be az új rubelt, az átvál­tási arány egy a tíz­hez, ezért lát­szik úgy, mintha a fize­té­sem tíz­szer keve­sebb vol­na. Iyinkával majd­nem egy hóna­pig tata­roz­tuk a la­ká­sun­kat. Leír­ha­tat­la­nul meg­szen­ved­tük, alap­já­ban véve azért, mert tapasz­ta­lat­la­nok vagyunk, de nem sike­rült rosszul. Én azzal járul­tam hozzá a tata­ro­zás­hoz, hogy fes­té­ket és kenő­ta­paszt sze­rez­tem, mert bolt­ban nem kap­ha­tó. Ja, és két­szer lefes­tet­tem a für­dő­szo­bát egy nagyon erős sza­gú, nit­rá­tot tar­tal­mazó fes­ték­kel, utána Iya és anyu hur­colt ki onnan, mert elalud­tam a belé­leg­zett veszé­lyes gáz­tól. Iya meg hősie­sen kime­szelt min­den falat és mennye­ze­tet, kija­ví­totta és befes­tette a padlót. (Még az is lehet, hogy Sán­dor ezért kapott ked­vet a műépí­tés­hez. – V. R.)

Iyinkának először nehezen ment, de az utóbbi idő­ben már sok­kal job­ban sike­rül, hogy köze­lebb kerül­jön „Rottyihá”-hoz, de anyu pszi­chi­kai álla­pota nap­ról napra romlik.

Utálom leírni, de muszáj, hogy az eluta­zás előtt volt egy „ven­dé­gem”, akit akkor lát­tam elő­ször. Az állam­vé­de­lem tomszki rész­le­gé­nek mun­ka­társa volt, aki kitar­tóan köve­tel­te, hogy Magya­ror­szá­gon titok­ban figyel­jem meg az ifjú­sági turis­ta­cso­port tagjait.

Ez a Kom­szo­mol-ki­kül­de­tés lénye­ge­sen külön­bö­zött attól az úttól, ame­lyet egy évvel koráb­ban tet­tem meg. Az autó­busz helyett a cso­port vil­la­most és városi autó­buszt hasz­nált a köz­le­ke­dés­hez, egye­temi kol­lé­gium­ban lak­tunk, de leg­in­kább sátor­ban. A men­zán ettünk. Már az első állo­má­son, Deb­re­cen­ben elámult és meg­örült az egész cso­port annak, milyen mesé­sen szép és mennyire fásí­tott a város, az egye­tem. De külö­nö­sen elámul­tunk a ma­gyar fia­ta­lok tudá­sán, bátor­sá­gán és merész­sé­gén, ami­vel a modern tán­co­kat ropták.

Iyát már az első este örökre meg­hó­dí­totta Magyar­or­szág, ami­kor vacsora után sétálni men­tünk. Egy kis élel­mi­szer­bolt­ban ugyanis meg­szá­mol­ta, és húsz­féle kol­bászt látott.

A budapesti pályaudvaron Jutka, Laci, Ilon­ka, Mis­ka, Jolán, Feri és Lolo várt min­ket. Leír­ha­tat­la­nul örül­tünk a ta­lál­ko­zás­nak. Min­denki Iyát ölel­get­te, tapo­gat­ta. Lát­tam, tet­szik nekik a „Dzsin­gisz kán iva­dé­kom”. A cso­por­tunk­nak meg­volt a maga úti­ter­ve, mi pedig Buda­pes­ten marad­tunk, a roko­nok­nál. Laci azon­nal el is vitt min­ket az öre­gek ott­ho­ná­ba, ahol Hani nagy­mama már vár­ta, hogy meg­is­mer­jen ben­nün­ket. Úgy lát­tam, a nagy­mama nem nagyon érti, kik is vagyunk, de az álta­lá­nos örö­möt meg­érezte és átvet­te. Lel­ke­sen néze­gette Iyát, és meg­érin­tette a hasát, amely már eléggé kidu­do­ro­dott. Iya is gyen­gé­den bánt Róth nagymamával.

Másnap a Budapest melletti (római parti) nya­ra­ló­ban gyűlt össze az egész nagy csa­lád. „Néz­zé­tek csak ezt a mon­golt! – ujjon­gott han­go­san Lolo néni. – Tény­leg meg­eszi a nyers ubor­kát.” Iya oda­súgta nekem, hogy kér­jem meg Ilonka nénit, adjon neki a tál­ból egy olyan ubor­kát, amit még nem tisz­tí­tott meg. Min­denki a ven­dég körül állt, és nem hit­tek a sze­mük­nek, hogy képes valaki megenni csak úgy, min­den nél­kül a friss ubor­kát. Az sem vál­tott ki kisebb cso­dál­ko­zást, ami­kor Iya föl­fe­dez­te, hogy éle­té­ben elő­ször lát cse­resz­nyét és őszi­ba­rac­kot fán. Sza­kí­tott is belő­lük, és azon­nal meg is ette őket.

A tomszki életünkről, Regináról, az idegi álla­po­tá­ról is beszél­tünk. Úgy lát­tam, min­denki elé­ge­dett az aján­dék­kal, amit hoz­tunk nekik. A kü­lön­féle sem­mi­sé­gek mel­lett öt kiló bab­ká­vét vit­tünk, ami akkor fény­űzés­nek szá­mí­tott Magyarországon.

Augusztus 9-én megnéztük a Par­la­ment épü­le­tét, és Sasa köz­ben­já­rá­sá­nak hála, egy kilenc­fős tomszki cso­por­tot negy­venöt percre foga­dott Münnich Ferenc, a magyar Minisz­ter­ta­nács elnö­ke. Meg­osz­totta velünk Tomszkkal kap­cso­la­tos emlé­ke­it. A tit­kára bemu­ta­tott neki. Münnich meg­kér­dez­te, ki volt az apám, mi lett a sor­sa. Este a rádió és a tévé is tudó­sí­tott erről a talál­ko­zás­ról, más­nap az újsá­gok is megírták.

A naplóm lapjai mesélnek a vég­te­lenbe nyúló buda­pesti kirán­du­lá­sok­ról. A ki­rán­du­lá­sok mel­lett ruhát és cipőt keres­tünk és vásá­rol­tunk Iyának és a Tomszkban maradt többi csa­lád­tag­nak. Az ele­gáns kabát­ban és az új fri­zu­rá­val (Iya bele­egye­zett, hogy a fod­rász levágja hosszú haj­fo­na­tát) gyö­nyörű fele­sé­gem olyan lett, mint egy baba. Egy életre emlé­kezni fogunk a vad roha­ná­sokra Buda­pes­ten, Iyának ugyanis szinte folya­ma­to­san hányin­gere volt. Laci és Jutka meg­ér­tően meg­ál­lí­totta az autót, és segí­tet­tek, hogy meg­ta­lál­juk a leg­kö­ze­lebbi sze­me­tes kosarat.

Valószínűtlenül hangzik, de Iya hasá­ban épp ezek­ben a na­pok­ban moz­dult meg elő­ször a gye­rek. Jutka külö­nö­sen föl­lel­ke­sült ettől, és foly­ton Iya hasá­hoz szo­rí­totta a fü­lét. Nekik nem sike­rült gye­re­ket össze­hoz­ni. Az eluta­zá­sunk előtti estén, mivel már volt tapasz­ta­la­tom, elma­gya­ráz­tam a fele­sé­gem­nek a ro­ko­na­ink visel­ke­dé­sét, amit addig még sehol sem tapasz­tal­tunk. Hogy sor­ban átad­ják Laci­nak azt az össze­get, ami őket ter­heli a nekünk vásá­rolt holmikért.

Nagyon jól sikerült a ma­gyar­or­szági út, és szí­vet melen­gető volt roko­na­ink sze­re­te­te, a föl­tét­len elfo­ga­dás és bőkezűség.

Jutka egyszer elmondta nekem, hogy: „Ami­kor Feri bör­tön­ben volt, írt anyám­nak (Ilon­ká­nak), és meg­kér­te, hogy pró­bál­jon meg segí­teni a csa­lád­ján, de akkor sem­mit sem tehet­tünk. Most viszont Ilonka – a csa­lád leg­idő­sebb tagja – az egész nagy­csa­lá­dot emlé­kez­tet­te, hogy éle­tük végéig köte­le­sek segí­teni Feri csa­lád­ját.” Külö­nö­sen az szer­zett nekik örö­möt, hogy Iya ked­vükre való volt, s hogy az ő ré­vén hama­ro­san gya­ra­podni fog a Róth nagycsalád.

Magyarországról hazatérőben még meg­áll­tunk két éjsza­ká­ra, és végig­jár­tuk Lvo­vot, Kije­vet és Minsz­ket. Jószívű úti­tár­sunk, gyár­beli kol­lé­gám, Eduard Krickij, aki­vel az egye­te­men is együtt tanul­tunk, nem­csak tár­sa­sá­got biz­to­sí­tott nekünk, de segí­tett is Iyáról gondoskodni.

Bobrujszkba is elmentünk, ahol meg­mu­to­gat­tam Iyának, hol min­den­hol lak­tam és jár­tam gyer­mek­ko­rom­ban, és bemu­tat­tam volt szom­széd­ja­ink­nak és bará­ta­im­nak. Büszke vol­tam ám, hiszen Szikorszkajának, Gercovicsnak, a Malisevszkij házas­pár­nak, Kaplanéknak mind-mind nagyon rokon­szen­ves volt „Vagyimka fele­sé­ge”. Nem­csak Iya, én magam is rácso­dál­koz­tam arra a tény­re, hogy milyen nyo­mo­rú­sá­gos és elma­ra­dott körül­mé­nyek közt sike­rült a mi drága anyu­kánk­nak, Reg­iná­nak, embert faragni a két fiából.

Augusztus 17-én az egyik moszk­vai pálya­ud­va­ron még egy fon­tos aján­dé­kot kap­tunk: Iya any­ja, Rahel Szolomonovna várt min­ket, aki Moszk­vá­ban várta be, amíg meg­ér­ke­zünk, s aki két hét­tel azelőtt tért vissza bal­ti­kumi turis­ta­út­já­ról. Éle­té­ben ez volt az első ilyen út, amit akkor már meg­en­ged­he­tett magá­nak anya­gi­lag. Rahel cso­dál­ko­zott, és nagyon meg­örült, hogy nagy­anya lesz.

Azonnal a Jaroszlavszkij pálya­ud­varra rohan­tam, ahol több mint három órát lök­dö­sőd­tem az egyes sorok­ban a jegye­kért. Nagyon sze­ret­tem volna ugyan­abba a ku­péba meg­venni a három jegyet, mert így még négy napig együtt lehet­tünk volna.

Érdekes volt a három nap, amit még Moszk­vá­ban töl­töt­tünk. Sétál­tunk a bel­vá­ros­ban, elmen­tünk az éppen akko­ri­ban meg­nyílt szé­les­vásznú Rosszija mozi­ba, meg­néz­tük a Moszk­vá­ban meg­ren­de­zett fran­cia nem­zeti kiál­lí­tást, és ott vol­tunk a híres Marcel Marceau felejt­he­tet­len előadásán.

Emlékezetem örökre megőrizte az epi­zó­dot, amely a GUM hang­le­mez­osz­tá­lyán zaj­lott le. A ha­tal­mas tömeg feje fölött a Napsütötte völgy szerenádja című film zenéje har­so­gott. Ezt a fil­met nem­ré­gi­ben mutat­ták be a Szov­jet­unió­ban. Válo­ga­tást adtak két, Ang­liá­ban készí­tett mik­ro­ba­ráz­dás lemez anya­gá­ból is, amelyre Glenn Mil­ler zene­ka­rá­nak cso­dá­la­tos dal­la­mait vet­ték föl a film­ből. Sokáig áll­tam, gyö­nyör­köd­tem a játék­ban, és a vé­gén rászán­tam magam, hogy pénzt her­dál­jak, és meg­ve­gyem az egyik lemezt. Négy rubelt fizet­tem a pénz­tár­nál, és szinte ragyog­tam az öröm­től, ami­kor kezem­ben tar­tot­tam a zsák­má­nyo­mat. Hir­te­len Rahel Szolomonovna szó­lalt meg a hátam mögött: „Vagyinyka, ne saj­náld magad­tól, vedd meg a má­sik lemezt is!” Vala­mit meg­vál­toz­ta­tott ben­nem az, amit mon­dott. Érez­tem, hogy valami lelki elmoz­du­lás megy vég­be: emberi mél­tó­ság és büsz­ke­ség ébredt ben­nem attól, amit Iya anyja mon­dott, s ez örökre velem maradt. És nagy büsz­kén azon­nal meg is vet­tem Glenn Mil­ler másik leme­zét is.

Moszkvában fölkerestünk egy magá­nyo­san élő, ősz és nagyon eszes öreg­em­bert is, aki­nek Rahel Szolomonovna bemu­ta­tott. Ő volt Iszaak Lvovics Szafro, Marija Szolomonovna Guterman fér­jé­nek báty­ja. A há­ború előtt hosszú éve­kig a GUM – a moszk­vai köz­ponti áru­ház – igaz­ga­tója volt, a for­ra­da­lom előtt pedig ők, a Szafro-testvérek épí­tet­ték föl és bir­to­kol­ták Tomszkban a Köz­ponti Gyógy­szer­tá­rat, amely­nek az épü­lete mind a mai napig meg­ma­radt. Iszaak Lvovics egész­ségi álla­pota gyenge lába­kon állt, mivel sok évet töl­tött a sztá­lini láge­rek­ben. A re­ha­bi­li­tá­ci­ója után egy három­szo­bás moszk­vai lakás­nak, egy szá­mára kiutalt szo­bá­já­ban lakott élete végéig.

(Előreszaladva elmondom, hogyan halt meg. Össze­ba­rát­koz­tam ezzel az okos és érde­kes ember­rel. Szám­ta­lan­szor jár­tam Moszk­vá­ban kikül­de­tés­ben, és min­den alka­lom­mal meg­lá­to­ga­tot­tam, s amint meg­ér­kez­tem a fő­vá­ros­ba, amint elfog­lal­tam a kije­lölt ágyat a Zarja vagy a Vosztok szál­lón, azon­nal közöl­tem vele a szál­lo­dám ügyeletesének48 tele­fon­szá­mát, hogy naponta fel tud­juk hívni egy­mást. Az öreg nagyon örült, hogy naponta fel­hív­tam, és nagyon vár­ta, hogy meg­lá­to­gas­sam. Vit­tem neki süte­ményt, és együtt teáztunk.

Az utolsó találkozásunk alkal­má­val több­ször is öröm­mel és büsz­kén olvasta föl Jevgenyij Jev­tu­senko Babij Jar49 című ver­sét, amely éppen akko­ri­ban jelent meg, és több­ször elis­mé­telte a vé­gét. Mind­ezt szinte sut­tog­va, mert félt, hogy a lakó­tár­sai meghallják:

Zsidó vér nin­csen bennem,
De zsi­dó­ként min­den anti­sze­mi­tát gyűlölök,
Ahogy a durva gonosz­sá­got is.
Ezért vagyok igazi orosz!

Láttam, Iszaak Lvovics nagyon örül, ami­ért meg­érte ezt a na­pot, ami­kor valaki elmondja az igaz­sá­got az ártat­lan áldo­za­tok emlékére.

Másnap sok órát töltöttem a köz­ponti Talál­má­nyi Könyv­tár­ban, este pedig sike­rült jegyet sze­rez­nem az egyik szín­ház­ba. Éjfél után men­tem vissza a szál­lo­dá­ba. A szo­ba­tár­saim nem alud­tak, és ijed­ten irá­nyí­tot­tak az ügye­le­tes­hez, aki azt kér­dez­te: „Ma­gát hív­ják Rottnak? Egész nap kereste a moszk­vai rend­őr­ség. (?) Azon­nal hívja föl ezt a szá­mot!” Bár jó adag szov­jet haza­fi­ság és opti­miz­mus szo­rult belém, de az apám­mal és csa­lá­dunk­kal kap­cso­la­tos szo­morú tapasz­ta­lat miatt abban a pil­la­nat­ban mégis nagyon megijedtem.

Töprengtem egy kicsit, aztán mégis fel­hív­tam a rend­őr­sé­get, ahol ezt mond­ták: „Egy bolt­ban, a tejért álló sor­ban egy öreg­em­ber elájult, össze­esett és meg­halt. Semmi ira­tot nem talál­tunk nála, csak az egyik zse­bé­ben volt egy lakás­kulcs meg egy darab papír, amin az állt, hogy Rott s egy tele­fon­szám. Tudna segíteni?”

Azonnal indultam a Központi Táv­író­ba, és fel­hív­tam közeli jó bará­ta­in­kat Tomszkban, Iya távoli roko­na­it, Marija Alekszandrovnát és Venjamin Lvovics Szafrót, az elhunyt öccsét, reg­gel pedig elmen­tem a rendőrségre.

Két napig tartott, amíg Venjamin Lvovics Tomszkból meg­ér­ke­zett Moszk­vá­ba, Roza Lvovna, Iszaak Lvovics másik test­vére pedig Gor­kij­ból, akik elé más-más repü­lő­térre kel­lett kimen­nem. Ezalatt sike­rült sír­he­lyet talál­nom a Vosztrjakovszkij teme­tő­ben, elő­ké­szí­teni Iszaak Lvovics Szafro teme­té­sét, és sze­rény halotti tort szer­vezni a seb­té­ben meg­ta­lált távoli roko­nok­kal és az elhunyt lakótársaival.)

De térjünk vissza a Moszkva–Vlagyivosztok közt köz­le­kedő vonat­hoz! Az egyik kupé­ban mi ültünk Iyával, Rahel Szolomonovna tár­sa­sá­gá­ban (a negye­dik utas sze­mé­lye két­szer vál­to­zott), és nagyon jól töl­töt­tük a gyor­san elfutó négy napot. Utána Iya anyja még három éjsza­kát töl­tött ugyan­ab­ban a ku­pé­ban, amíg vala­hogy oda­ért Ulan-Udéba, de leg­alább érez­te, hogy a gye­re­kei vele vol­tak, amíg a Tajga állo­má­son le nem száll­tak. Iyával augusz­tus 24-én érkez­tünk meg Tomszkba.

1961. decem­ber 31. Vasárnap

Ma kora reggel bevitték Iyinkát a szü­lő­ott­hon­ba, bár az orvos a felül­vizs­gá­la­ton január 11-ére írta ki a szü­lést. De még­is! Teg­nap még végig­tán­col­tuk az egész szil­vesz­teri mulat­sá­got az egye­tem kul­túr­ter­mé­ben. Ami­kor haza­men­tünk a mulat­ság­ról, kide­rült, hogy a me­leg­víz jött ott­hon a csap­ból, és anyu teli is töl­tötte vele a ká­dat, így aztán szé­pen kihűlt, amire haza­ér­tünk. Azon a napon a má­so­dik eme­letre csak a meleg­vi­zet hozta föl a nyo­más, hideg víz nem volt. Én első­nek füröd­tem és leen­ged­tem für­dés után a vizet, majd Iya újra teli­en­ged­te. Több mint egy órát kel­lett vár­jon, amíg a vize kissé kihűlt. Már jócs­kán elmúlt éjfél, ami­kor Iya elve­szí­tette a türel­mét, és beült a kád­ba, de olyan forró volt a víz, hogy a ha­sá­ban a szó szo­ros értel­mé­ben ugrott egyet a gye­rek. Éjszaka elfolyt a mag­zat­víz, de Iya mégis némán feküdt reg­ge­lig, mert fegyel­me­zett és türel­mes. Csak ami­kor fel­éb­red­tem, közöl­te, mi újság. Azon­nal hív­tuk a men­tőt, elmen­tünk a kór­ház­ba, én meg haza­hoz­tam Iya ruháját.

Figyelemreméltó, hogy Iyát a Le­nin utcá­ban lévő szü­lő­ott­honba vit­ték, ahol a for­ra­da­lom után a RSDRP (Orosz Szo­ci­ál­de­mok­rata Mun­kás Párt) magyar cso­port­ját helyez­ték el. Nagyon nyug­ta­la­nok vagyunk, már este tíz van, és még min­dig sem­mi. Talán majd éjsza­ka. Ret­te­ne­tes ez a várakozás.

Iszinyka, vigyázz magadra! Veled vagyunk!

Te is vigyázz magadra, leendő gye­re­künk és örö­kö­sünk, legyen könnyű a szü­le­tés, és kér­lek, nagyra nőj! Majd mi, okos anyád és apád és erős nagy­anyád érde­kes embert fara­gunk belő­led, aki sze­reti és örül az élet­nek. Csak könnyen szü­less meg, és nőj fel!

Érdekes, mi, na, Rott, ezt a na­pot is meg­ér­ted, ami­kor atyai érzel­mek fűtik a kebledet.

Iszinyka, ma minden gondola­tom körü­löt­ted forog. Vigyázz magad­ra! Kis­fiút akar­tunk. És később, 1962 január végére vár­tuk. De tőlem lehet Ilonka is. Az is kitűnő lesz, csak minél gyor­sab­ban kerül­jön rá sor.

1962. március 26. Hétfő

Annyi minden történt, olyan viha­ro­san és rohanva tel­tek a zsú­folt napok, hogy egy­sze­rűen nem volt időm nap­lót írni

Sándor nevű kisfiunk január else­jén 2.10-kor szü­le­tett meg. Bra­vó, Iszinyka, köszö­nöm a fiúnkat!

Iya mesélte, hogy a szü­lés után csak feküdt, és azon gon­dol­ko­zott, mi legyen a kis­fi­unk neve, és a Vagyim nevet akarta java­sol­ni. De reg­gel már ott is vol­tam nála a szü­lő­ott­hon­ban, és oda­ad­tam neki az anyja táv­ira­tát, amely­ben Rahel Szolomonovna gra­tu­lál nekünk Sán­dor fiúnk meg­szü­le­té­sé­hez Mert szó sze­rint ez állt az én táv­ira­tom­ban, amit Rahel nagy­ma­má­nak küldtem.

Ma a kisfiunk, a mi Sándorkánk, elő­ször jött rá, hogy van keze, és figyel­me­sen néze­ge­ti. Itt fek­szik előt­tem az asz­ta­lon. Tel­jes hang­erő­vel ját­szom neki Glenn Mil­ler leme­zét, és a csör­gőt rázom hoz­zá. Nagyon tet­szik neki, Sándorka a leg­na­gyobb örö­münk. És Regina nagy­mama min­den­ki­nél job­ban szereti.

Jelentősen megjavult a kap­cso­la­tunk anyu­val, mihelyt meg­szü­le­tett Sándorka. Csön­de­sebb lett itt­hon a lég­kör. A két asszony már job­ban meg­érti egy­mást. Ez fon­tos esemény.

Március 8-án, kilencvenhét éves korá­ban meg­halt Buda­pes­ten a nagy­szerű Hani nagy­ma­ma, a múlt­ban mosó­nő, aki férj nél­kül nevelte föl hét gye­re­két, és csak egyet veszí­tett el közü­lük, az apámat.

Józsi és Szvetlána meghara­gu­dott rám, ami­ért elle­nez­tem, hogy Felikszet naponta ide­hoz­zák anyu­hoz, mert Szvet­lána vissza akart menni dol­goz­ni. Böl­cső­débe is beírat­hat­ták volna Felikszet, de fél­tek, hogy ott meg­be­teg­szik. Azért elle­nez­tem, mert anyura is vigyázni kell. Iszja csak 2–4 órát dol­go­zik napon­ta, de anyu­nak így is nehéz. Hát még ha Feliksz is itt vol­na! Saj­ná­lom, hogy Szvet­lána viszályt szít a test­vé­rek közt. Feliksz egyéb­ként remek gyerek.

Iszjával már egy hete minden este elme­gyünk a ze­ne­kari pró­bá­ra. A gyá­runk egye­sült a Szibelektromotor gyár­ral, ezért nagyon közel van a mun­ka­he­lyem, csak át kell men­nem a Kirov sugárúton.

Egyre bátrabb vagyok a szín­pa­don, kez­dem meg­szokni a szó­beli elő­adást is, és havi 40 rubelt kapok azért, mert irá­nyí­tom a gyár­ban folyó ama­tőr művé­szeti tevékenységet.

Arra készülünk, hogy a nyá­ron eluta­zunk ven­dég­ségbe Ulan-Udéba, a nagy­ma­má­hoz. Anyut sze­ret­nénk elkül­deni Magya­ror­szág­ra. Adja Isten, hogy mindez megvalósuljon.

Ha van egy kis szabadidőnk, Iyával moziba járunk, de az is elő­for­dul, hogy anyut küld­jük el. Gyor­san telik az idő!

Felejthetetlen ese­mény volt csa­lá­dunk éle­té­ben, ami­kor hűtőt vásá­rol­tunk. Ez is hiány­cikk volt, meg­fi­zet­he­tet­len. Iya még Sán­dort vár­ta, ami­kor végig­járt min­den üzle­tet, hogy fel­irat­koz­zon a listára.

Azok a városlakók, akik hűtőt akar­tak vásá­rol­ni, önkén­te­sen ala­kí­tot­ták ki a városi vára­ko­zó­lis­tát. Min­den hónap utolsó csü­tör­tök­jén el kel­lett menni a vá­rosi áru­ház udva­rá­ra, ahol egy üres, fel­for­dí­tott ládán állva a „vá­ra­ko­zási lista elnö­ke”, akit körül­vett a le­endő vásár­lók tömött sora, egy félig takart füzet­ből fel­ol­vasva kia­bálta a soron lévő szá­mot. Ami­kor valaki meg­hal­lotta a szá­mát, válasz­ként han­go­san meg kel­lett mon­dani a veze­ték­ne­vét. Ha min­den egye­zett, foly­ta­tó­dott a kö­vet­kező szám­mal. Ha egy szám után nem hang­zott el a veze­ték­név, a hi­ány­zót azon­nal törül­ték a lis­tá­ról, és min­denki más módo­sí­totta a sa­ját szá­mát, nagy öröm­mel per­sze, hogy elő­re­ju­tott a sorban.

Végre telefonáltak az áruházból, és közöl­ték velünk, hogy ránk került a sor. A pi­cinyke kony­hánk­ban meg­je­lent a hatal­mas, hófe­hér szép­ség, a ZIL, amely­ben nem csak a Sándorkának szánt tejet tar­tot­tuk, hanem a szom­szé­dok élel­mi­sze­rét is. Töb­bek között pél­dául E. M. Guszelnyikov, a műszaki tudo­má­nyok leendő dok­to­ra, A. M. Kutyeljov, a ka­to­nai célú elekt­ro­mos gépe­ket gyártó tomszki gyár főmér­nöke és J. J. Kovaljov, a mai orosz föde­rá­ció taná­csá­nak leendő tagja (sze­ná­tora) és az Euró­pai Par­la­ment kül­dötte is, haszon­él­ve­zői vol­tak a hűtőnknek.

Persze, hogy ez a rendszer adta a leg­igaz­sá­go­sabb lehe­tő­sé­get az embe­rek­nek, hogy hiány­cikk­hez jus­sa­nak, de éppen ez volt az oka annak is, hogy Tomszkban falra sze­rel­hető kony­ha­szek­rényt nem bír­tunk besze­rez­ni. Iya emi­att is nyolc hóna­pig volt a vá­ra­ko­zási lis­tán, amelyre szom­ba­ton­ként kel­lett sze­mé­lye­sen újra meg újra beje­lent­kez­nie. Ám egy­szer a zajongó tömeg úgy dön­tött, hogy a be­je­lent­ke­zés sor­rend­jé­nek ellen­őr­zé­sét átte­szik pén­tek­re, de a hátsó sorok­ban állók ezt nem hal­lot­ták, és a kö­vet­kező hónap­ban is szom­ba­ton jelen­tek meg.

Július elején kornyadozni kezd­tem: elgyen­gül­tem, izzad­tam, kissé szé­dült a fe­jem. A kör­zeti orvos nem talált semmi komo­lyat. Néhány nap múlva el kel­lett men­nem a városi kór­ház­ba, ahol kivizs­gál­tak, és azon­nal befek­tet­tek a fer­tőző osz­tály­ra, ahol több­nyire agy­ve­lő­gyul­la­dás­ban szen­ve­dők feküd­tek körü­löt­tem olya­nok, akik fer­tő­zött kul­lan­csok­tól kap­ták a betegséget.

Az osztályvezető főorvos, Tamara Sztyepanovna Kuznyecova, komoly orvos és szép nő volt, és önzet­le­nül dol­go­zott (V. D. Kuznyecovnak, az akkori egyet­len tomszki aka­dé­mi­kus­nak volt a fe­le­sé­ge, aki a tomszki atom­mag­ku­tató isko­lát ala­pí­totta és vezette). A dok­tornő majd min­den nap elül­dö­gélt az ágya­mon, meg­hall­ga­tott-meg­ko­pog­ta­tott, végig­vizs­gált, és elme­ne­tel­kor min­dig azt mond­ta: „Na­gyon erős szep­szise van.”

Annyira nem értettem hozzá, hogy azt sem tud­tam, mit jelent. Ha valaki elma­gya­rázta vol­na, hogy ez vér­mér­ge­zést jelent, már magá­tól a ré­mü­let­től is biz­to­san hal­do­kolni kezd­tem vol­na. Egy­ál­ta­lán nem kap­tam gyógy­szert, az álla­po­tom egyre rosszabb lett. Elő­ször még oda tud­tam menni az ablak­hoz, amely­nél Iya min­den nap meg­je­lent valami étel­lel, de nem­so­kára már ehhez sem volt erőm.

Majdnem három hétig feküdtem, erő­sen izzad­tam, nap­já­ban három­szor cse­rél­ték alat­tam az átiz­zadt mat­ra­cot. Nem für­det­tek, csak ned­ves törül­kö­ző­vel letö­rül­get­tek. Ami­kor Kuznyecova dok­tornő belé­pett a kór­te­rem­be, külö­nö­sen, ha sza­bad­nap után vol­tunk, azon­nal hoz­zám lépett: „Most mit csi­nál­jak magá­val? Nem aka­rok gyógy­szert adni, amíg meg nem talál­juk a fer­tő­zés gócát, ahon­nan a mikróba a szer­ve­ze­tébe került. Nagyon sze­ret­nék segí­teni magán, és ehhez még Marija Alekszandrovna (Szafro) könnye sem kell, aki min­den áldott nap itt könyö­rög nekem. Van vala­hol a szer­ve­ze­té­ben egy gyul­la­dá­sos góc.”

A legkülönfélébb szakorvosokat küldte hoz­zám, de mind­egyik váll­vo­no­gat­va, értet­le­nül távozott.

Az egyik hosszú éjszakán csak feküd­tem, és átgon­dol­tam a hely­ze­te­met. Akkor már jó ide­je, hogy egy­ál­ta­lán nem érez­tem az egyik záp­fo­ga­mat, amelyre még Bobrujszkban fém­ko­ro­nát tet­tek. Nem fájt, de akkor sem érez­tem, ha meg­érin­tet­tem a nyel­vem­mel. Végig­gon­dol­tam és a ne­gye­dik hét ele­jén elmond­tam Tamara Sztyepanovnának, mire gon­do­lok. Tíz perc múlva már ott is volt egy fog­or­vos­sal. Meg­vizs­gált, és mon­dott vala­mit a dok­tor­nő­nek. „Ak­kor kihúz­zuk! Nincs veszí­te­ni­va­lónk!” – mondta Kuznyecova.

Szerencsém volt, mert abban a pil­la­nat­ban érke­zett meg Iya. A fo­gásszal átkí­sért a fogá­szati osz­tály­ra. A lá­bam bizony rogya­do­zott, de sike­rült oda­hur­col­niuk a fog­or­vosi szék­hez. Tíz perc múlva azt mondta a fogász: „Azt hiszem, fia­tal­em­ber, meg­men­tet­tem az éle­tét.” – Azzal a sze­mem elé tar­totta a hatal­mas, koro­nás, három­gyö­kerű záp­fo­gat, amely­nek min­den gyö­kere fekete genny­góc­ként csün­gött. Attól a pil­la­nat­tól kezdve naponta három­szor kap­tam valami nagyon keserű port, levomicetint, és autohemoterápiát alkal­maz­tak, vagyis injek­ciós tűvel vért vet­tek tőlem vala­hon­nan, és befecs­ken­dez­ték egy másik test­ré­szem­be. Gyor­san javul­tam. Sová­nyan, halál­sá­pad­tan, vil­la­mo­son vitt haza Iya, aki maga is fél­ha­lott volt a ret­te­gés­től. Sándorka gyön­gé­den néze­ge­tett, anyám meg sza­ladt, hogy májat süssön.

1962. július 24. Ulan-Ude.

Tegnap este érkeztünk vendég­ségbe Rahel Szolomonovnához. Sándorkának ez volt az első útja a szü­lei­vel. Három napig utaz­tunk egy külön, két­sze­mé­lyes kupé­ban a Moszkva–Peking közti nem­zet­közi jára­ton. A gye­rek kivá­lóan visel­ke­dett, ahogy meg­szok­tuk tőle. Egész úton elfo­gadta a „kí­ná­la­tun­kat”, így aztán a pelen­kája szá­raz maradt.

Melegen fogadtak minket, az örvendő nagy­ma­ma, Ronja (Rahel) és a test­vé­rei majd elszáll­nak a bol­dog­ság­tól, s azt sem tud­ják, hogy keres­sék a ked­vün­ket. A nagy­mama áten­gedte nekünk a saját ágyát, ő maga a ki­nyit­ható ágyon alszik, Sándorka meg a saját gye­rek­ko­csi­já­ban. A nagy­mama lakása az egyik rozoga faház eme­le­tén van: egyet­len hatal­mas, három­ab­la­kos szo­ba. Az eme­let­től elte­kintve az egész nagyon emlé­kez­tet a mi föld­szin­tes bobrujszki barak­kunk­ra. A vi­zet a szom­széd utcá­ban lévő nyo­mó­kút­ról hord­ják. Az udva­ron sor­ban áll­nak az egyes lakók tulaj­do­ná­ban lévő meg­roggyant paj­ták, ezek­ben őrzik a fát, ami­vel a kemen­cét fűtik főzés­kor meg télen, a hi­deg ellen. A kö­zös, három­sze­mé­lyes budi hatal­mas gödre a paj­ták mögött van, a ház­tól vagy negy­ven méter­re. Nem min­dig egy­szerű a hasz­ná­la­ta, ráadá­sul Bur­ját-Mon­gó­liá­ban a tél két­szer olyan kemény, mint Belorusszijában. De most nyár van, és csak a körü­löt­tem rep­kedő hatal­mas legyek ijesztgetnek.

Zavarba jöttem a renge­teg csu­pasz fér­fi­tól, ami­kor elmen­tem a városi fürdőbe.

Hosszú padokon kis lavórok áll­tak, abból mosa­kod­tak, álta­lá­ban az arcu­kat és a fe­ne­kü­ket mos­ták meg.

Másfajta emberek közé kerül­tem. Nagyon szo­kat­la­nok ezek a ra­gyo­gó, szé­les, egy­ér­tel­műen ázsiai arcok, cso­dá­la­tos bőrük­kel és fer­de, szűk résű sze­mük­kel. Erős, sűrű fekete hajuk van. Foly­ton a női arcok­ban gyö­nyör­köd­tem, Iya pedig és a Gutermanok kine­vet­tek, ami­kor lát­ták, milyen izga­tott vagyok. Iya elma­gya­ráz­ta, hogy a mon­go­lok szeme és beesett arcuk alkal­maz­ko­dás ered­mé­nye, ez a ter­mé­sze­tes véde­ke­zés a mon­gol fél­si­va­tag foly­to­nos homok­vi­hara ellen.

Most érkezett el az idő, hogy a Guterman csa­lád­ról mesél­jek. A 19. szá­zad het­ve­nes évei­ben Slomo Háim Guterman, a len­gyel hászid zsi­dó, aki­nek bádo­gos volt a szak­má­ja, a fele­sé­gé­vel és két gyer­me­ké­vel a pog­ro­mok elől mene­kült, így jutott el a Białstok nevű len­gyel város­ból Szi­bé­riá­ba. Ott akkor kez­dő­dött a transzszibériai vasút épí­té­se. Sok egy­kori szom­szédja ugyan­ak­kor kez­dett új éle­tet az óceán túlsó part­ján, de Szo­lo­mon Gutermannak senki sem kül­dött hajó­je­gyet, amire szük­sége lett vol­na, ha ten­geri úton akar Ame­ri­kába jut­ni, ezért önál­lóan ver­gő­dött el vala­hogy a Baj­kál-tó­ig, és lete­le­pe­dett a Miszovaja nevű vas­út­ál­lo­más­ból kinőtt tele­pü­lé­sen. A bá­do­gos szakma nagyon kere­sett volt, és a csa­lád jómódú lett, növe­ke­dett. Húsz év alatt tíz gye­rek szü­le­tett, közü­lük a ki­len­ce­dik volt Rahel, Iya édes­any­ja. A le­genda úgy szól, hogy Szo­lo­mon Guterman azok­ban az évek­ben még Japánba is elvitte a családját.

Mojszej, a legidősebb fiú még a for­ra­da­lom előtt vissza­tért Len­gye­lor­szág­ba, hogy meny­asszonyt talál­jon magá­nak. A leg­in­kább meg­fe­le­lő­nek Haját, az uno­ka­hú­gát talál­ta, aki­nek a szü­lei el is ren­dez­ték az eskü­vőt. Mojszej vissza­tért Szi­bé­riá­ba, de Hajá­nak még ott kel­lett marad­nia, amíg meg­kapja az orosz­or­szági átköl­tö­zés­hez az ira­to­kat, és még ott­hon szülte meg a kis­lá­nyát. Kirob­bant az első világ­há­bo­rú, Haja a kis­lá­nyá­val hét­szer lépte át a határt, de mind­annyi­szor vissza­küld­ték Len­gye­lor­szág­ba. Ám a kö­vet­kező kísér­let sike­rült, s végre Mojszej csa­ládja is egye­sült. A kö­zeli roko­nok házas­sága nagy bajt hozott az egész csa­lád­ra. Min­den gyer­me­kük, utána pedig min­den uno­ká­juk súlyos beteg­ség­ben szen­ve­dett, tes­ti, értelmi fogya­té­ko­sok lettek.

Ulan-Ude, amelyet akkoriban Verhnyeugyinszknak nevez­tek, érde­kes hely volt, egy­forma távol­ságra három nagy­ha­ta­lom­tól, ezért a leg­in­kább meg­fe­lelő hely az áru­cse­ré­re. Évente két­szer egy hóna­pos nem­zet­közi vásárt tar­tot­tak a város­ban, ame­lyekre vég­te­len sor­ban hord­ták fel a sze­ke­rek a japán por­ce­lánt, a kí­nai sely­met és az orosz szőrmét.

A találékony zsidók raktárakat és szál­lo­dá­kat épí­tet­tek a vá­ros­ban a vásár részt­ve­vői­nek. Verhnyeugyinszkban 1880-ban épült meg a zsi­na­góga hatá­sos épü­le­te, sisak­to­ronnyal és rajta a Dávid-csil­lag­gal. 1915-ös ada­tok sze­rint a vá­ros­ban körül­be­lül tizen­hét­ezer ember élt, közü­lük 14.500 orosz, 1.346 zsidó és 79 bur­ját-mon­gol. Slomo Háimnak sike­rült átköl­töz­tet­nie a csa­lád­ját Verhnyeugyinszkba, és lakást talál­nia a zsi­na­gó­gá­tól két háztömbnyire.

A Szibériában dúló polgárháború és a szov­jet­ha­ta­lom sok sze­ren­csét­len­sé­get hozott Slomo Háim Guterman csa­lád­já­ra. Fajbus (Pavel) Dvorkin, egy sak­ter fia, Guterman idő­seb­bik lányá­nak, Ita Szolomonovnának a fér­je, aki­nek az asszony három gye­re­ket szült, a pol­gár­há­ború esz­te­len nap­jai­ban lóra ült, és a Vörös Had­se­reg egyik egy­sé­gé­vel harcba indult Kolcsak50 ellen. Nem tért vissza a csa­lád­já­hoz, elvett egy másik nőt, lányuk szü­le­tett. Ennek világra jöt­té­vel, egy­más­tól nem is olyan távol, egy­szerre két Tatyjána Pavlovna Dvorkina növe­ke­dett, akik tud­tak egy­más­ról, de sosem találkoztak.

1937-ben egy este a magnyitogorszki bank igaz­ga­tó­ja, Iszaak Szolomonovics Guterman ott­hon üldö­gélt a dol­go­zó­szo­bá­já­ban. Ott volt mel­lette a fe­le­sé­ge, Vera és tizen­két éves fia, Marik, akit a kor divat­já­nak meg­fe­le­lően Marx­nak hív­tak. Hir­te­len kopog­tak a be­lül­ről bezárt ajtón. Az NKVD mun­ka­tár­sai áll­tak oda­kint, és köve­tel­ték, hogy nyis­sák ki az ajtót.

Ezek voltak azok a szörnyű évek, ami­kor ezré­vel tar­tóz­tat­ták le, kínoz­ták meg és ölték meg az ártat­lan embe­re­ket. Iszaak Szolomonovics, aki­nek a sógo­rát, a test­vére fér­jét csak nem­ré­gi­ben tar­tóz­tat­ták le és lőt­ték agyon (Naum Lvovics Szafro volt a neve, és ugyan­csak bank­igaz­gató volt, csak egy másik város­ban, Groznijban), egy­sze­ri­ben föl­fogta a hely­ze­tet, kivette az asz­tal­fiók­ból a pisz­to­lyát, és a fe­le­sége meg a fia szeme lát­tára halán­té­kon lőtte magát. Har­mincöt éves volt.

Az öreg Slomo Háim Guterman sokáig kop­tatta az NKVD küszö­bét, enge­délyt akart kér­ni, hogy fel­ad­hassa a tachrichimet51 a fia holt­tes­té­re. (Az orto­dox zsi­dók sze­rint az öngyil­kost tilos tachrichimben elte­met­ni, a sa­ját ruhá­ját kell rajta hagy­ni. Ám az öreg Slomo Háim nagyon jól tud­ta, hogy Iszaak, a fia nem ölte meg magát! Hanem a szov­jet­ha­ta­lom ölte meg őt, s e ha­ta­lom vég­re­haj­tó­ja, az NKVD. Ők nyom­ták Iszaak kezébe a pisz­tolyt.) Végül az NKVD is arra a kö­vet­kez­te­tésre jutott, hogy nem a fej­mo­sást választ­ják, hiszen letar­tóz­ta­tásra nem került sor, hanem kiad­ják az öreg­nek a ha­lott fiát, akit az apja az irkutszki zsidó teme­tő­ben adott vissza az anyaföldnek.

És mi lett a kis Marikkal és Verá­val? Olyan meg­ráz­kód­ta­tás­ban volt részük, amely egész éle­tükre kiha­tott. Min­den roko­nuk­kal meg­sza­kí­tot­ták a kap­cso­la­tot, elutaz­tak Kam­csat­ká­ra, s ott azt a me­sét talál­ták ki, hogy a kis­fiú nagy­apja híres for­ra­dal­már volt Szi­bé­riá­ban, az apja pedig bank­igaz­ga­tó, aki a har­min­cas évek­ben halt meg, szív­ro­ham­ban. Így érhette el Marik, hogy fel­nő­jön, és őrna­gyi ran­got kap­jon a Vörös Hadseregben.

Iszaak utódai csak nemrégiben kerül­tek elő, így mond­hatta el Iya a fia fele­sé­gé­nek és gyer­me­kei­nek az apa és a nagy­apa szo­morú sor­sát. Ők pedig csak akkor értet­ték meg, miért volt Marik egész éle­té­ben olyan zár­kó­zott, gyak­ran fél­re­vo­nult, és hosszú órá­kat töl­tött az any­já­val kettesben.

A kisebbik Guterman lány, Eszfir fér­jét, Pjotr Sztojanovot, aki a Tabakexport nevű bol­gár céget kép­vi­selte Szi­bé­riá­ban, 1938-ban tar­tóz­tat­ták le és lőt­ték agyon. Özvegy és két kis­gye­rek maradt utána.

Rahel Szolomonovna emlékszik rá, hogy a Miszovaja vas­út­ál­lo­má­son hat­éves korá­ban vit­ték el az egyet­len pra­vosz­láv isko­lá­ba, ahol a Min­den­ható aka­ra­tá­ból a leg­jobb tanuló lett. Slomo Háim egy­szer föl­fe­dez­te, hogy a kis Ronyecska a bróche52 elmon­dá­sa­kor és az ebéd utáni ima ide­jén elbú­jik az ajtó mögött, és keresz­tet vet. Más­nap az isko­lá­ban a pap kije­len­tet­te: „Ronyecska, nem kell töb­bet az osz­tá­lyomba járnod.”

Amikor Ronja 1925-ben, tizenhat éves korá­ban befe­jezte a kö­zép­is­ko­lát, Kom­szo­mol-tag­ként egy faluba küld­ték, hogy ott fel­szá­molja az írás­tu­dat­lan­sá­got. A fa­lu­ban orto­dox óhi­tűek lak­tak, aki­ket még a 17. században53 szám­űz­tek Szi­bé­riá­ba. A fi­a­tal taní­tó­nő­nek az is köte­les­sége volt, hogy bár­mi­lyen kér­désre vála­szol­jon, és segít­sen a szüléseknél.

Tizenhét éves korában abban a fa­lu­ban ismerte meg a magas, orosz szép­fi­út, Venjamin Jaroszlavszkijt, akit egy Volga mel­letti falu­ból küld­tek oda. Ronyecska fele­sé­gül ment hoz­zá, de még a szü­leit sem érte­sí­tette erről. 1931-ben a moszk­vai egye­temre irá­nyí­tot­ták tanul­ni. Öt év múlva kapta meg a pe­da­gó­gusi dip­lo­má­ját, vissza­tért Ulan-Udébe, meg­tud­ta, hogy a férje meg­csal­ta, és örökre elvált tőle.

Rahel a Kulturális Minisz­té­rium­ban kapott állást, ott talál­ko­zott Bazir Nyikolajevics Vampilovval, az Irkutszki kerü­let­ben szü­le­tett bur­ját-mon­gol­lal, akit még a moszk­vai egye­tem­ről ismert. Idő­vel össze­köl­töz­tek. 1937 novem­be­ré­ben egy éjszaka Bazirért jöt­tek, hogy letar­tóz­tas­sák, de mivel a sze­mé­lyi sofőrje előre figyel­mez­tet­te, Rahelnek sike­rült előtte való este útnak indí­ta­nia a fér­fit a vá­ros­ból. Az NKVD mun­ka­tár­sai­nak kér­dé­sére pedig azt felel­te: „Nem vagyok a fele­sé­ge, és nem tudom, hol van.”

Rahel tehát megmentette Bazir éle­tét, de a csa­lád éle­té­ből szinte örökre eltűnt a fér­fi. Május­ban szü­le­tett meg lánya, Iya Jaroszlavszkaja. Rahel remél­te, hogy fia lesz, mert elpusz­tult bátyja emlé­kére az Iszaak nevet akarta adni neki, de hát lánya lett. Így kelet­ke­zett az Iszja bece­név, Rahel egész éle­té­ben így hívta a lá­nyát. Az orosz vagy grúz ere­detű Iya név csak a szü­le­tési anya­könyvi kivo­nat­ban szerepelt.

Slomo Háim Gutermannak, aki addigra meg­öz­ve­gyült, a „bur­ját-mon­gol” unoka szü­le­tése volt az utolsó csepp a kese­rű­ség ten­ge­ré­ben. Meg­ta­gadta a lá­nyát, sze­re­tett és okos Ronyecskájat, és a gyász jele­ként sivát54 ült.

De hát mit művel az élet? Iya Jaroszlavszkaja, Slomo Háim tíz uno­kája közül az egyet­len volt, aki negy­ven év múlva orto­dox zsidó lett, és min­den Iszkor ide­jén (négy­szer egy évben, a zsi­dók ünnep­nap­okon emle­ge­tik a halot­tak nevét), meg­em­lé­kező imát mon­dott és mond Guterman nagy­apá­ért és családjáért.

Egyszer, amikor a kilenc­éves Iya az udva­ron ját­szott, oda­ment hozzá egy ala­csony, szép­ar­cú, közép­korú bur­ját. Elnyűtt kato­na­ruha volt rajta érdem­ren­dek­kel. „Kis­lány, nem tudod vélet­le­nül, hol lakik Rahel Szolomonovna Jaroszlavszkaja?” – kér­dezte a fér­fi. „Ugye, te vagy a pa­pám?” – kér­dezte Iya. „Igen” – felelte az ismeretlen.

Iya kézen fogta, és sírva vezette el az ott­ho­nuk­ba. Min­dig iri­gyelte azo­kat a gye­re­ke­ket, akik­nek volt apjuk, és most neki is lett apja, aki a sztá­lini meg­tor­lá­sok után akkor elő­ször merész­ke­dett el Ulan-Udéba egy kikül­de­tés során, mert látni akarta a lá­nyát. Ez 1947-ben tör­tént. Iya anyja dol­go­zott. A la­kó­tár­suk, Szonya Csernova már izgult, és a közös kony­há­ban elkezdte meg­te­rí­teni az asz­talt. Iya meg a két­éves Vera Csernovával a ven­dé­get szó­ra­koz­tat­ta: éne­kel­tek, tán­col­tak, sza­val­tak. A „hang­ver­seny” a vég­te­lenbe nyúlt, már mind a ven­dég, mind a „mű­vé­szek” kifogy­tak utolsó ere­jük­ből, ami­kor este­felé végre meg­ér­ke­zett Rahel.

1937 novemberében, amikor a ter­hes Rahel meg­men­tette B. Ny. Vampilovot a letar­tóz­ta­tás­tól, a férfi Ulan-Udéból Moszk­vába uta­zott a men­to­ra, az ismert bol­se­vik, Jemeljan Jaroszlavszkij (csak a név­ro­kona Rahel fér­jé­nek) gyá­mo­lí­tása mel­lett, aki elrej­tette a mene­kül­tet a tisz­to­ga­tá­sok elől, még állást is szer­zett neki a Köz­ponti Val­lás­el­le­nes Múze­um­ban, és rápa­ran­csolt, hogy húzza meg magát, fű se reb­ben­jen, víz se csob­ban­jon a moz­gá­sá­tól. Egy év múlva új, moszk­vai fele­sége fiút szült neki. Bazir Nyikolajevics tanult ember volt, tör­té­nész (a moszk­vai egye­te­men vég­zett), ezen belül Kína- és Viet­nam-szak­értő (miután elvé­gezte a KUTV – a Ke­leti Népek Egye­te­mét). Egy sor köny­vet írt. Az Alartól Vietnamig című vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben sokat beszél arról, milyen sze­repe volt éle­té­ben a kom­mu­nista párt­nak, de egy helyen sem említi sem a lá­nyát, sem a fiát, sem a két anyát. Viszont lel­ke­sen mél­tatja uno­ka­öccsét, az írót-drá­ma­írót, Alekszandr Vampilovot55. A ké­sőb­bi­ek­ben B. Ny. Vampilov az Orosz Föde­rá­ció kul­tu­rá­lis minisz­ter­he­lyet­tese lett, részt vett a kom­mu­nista Viet­nam tör­té­ne­tét meg­örö­kítő múzeum lét­re­ho­zá­sá­ban, és meg­kapta a Vi­et­nam Hőse címet. Iya még két­szer talál­ko­zott vele Moszkvában.

Örömöt vittünk Ulan-Udéba. Rahel Szolomonovna öröm­mel fogadta az első uno­ká­ját, és annak szüleit.

Rahel Jaroszlavszkaja akkoriban a köz­tár­sa­ság érde­mes peda­gó­gusa volt, tanár a peda­gó­gus­képző egye­te­men és a ta­ní­tó­kép­ző­ben A fi­ze­tése nagyon sze­rény volt, sze­gény­ség­ben élt, még füg­göny sem volt az abla­kán, de a bőke­zű­sége határ­ta­lan volt. Foly­ton jöt­tek a mi­haszna csa­var­gók: „Hol lakik itt az a zsidó asszony­ka, aki min­den­ki­nek pénzt ad?” „Va­ló­szí­nű­leg én vagyok az – felelte moso­lyog­va. – Mit tudsz fel­aján­la­ni?” „Mire van szük­sé­ge?” „Na, hozz egy vödör vizet, vagy vágj fát!” Az illető fel­vá­gott egy öl fát, és biz­tos, hogy meg­kapta a maga rubel­jét. Amel­lett lehet, hogy Rahelnek sem volt éppen sok­kal többje.

Mindig arra tanította Iyát: „Ha valaki segít­sé­gért for­dul hoz­zád, min­den­kép­pen segítsd vala­mi­vel. Soha ne fukar­kodj a di­csé­ret­tel, légy ked­ves. És soha ne taka­ré­kos­kodj a borravalóval.”

A szegénység makacsul ragaszko­dott Rahelhez, aki min­dig min­dent meg akart adni a lá­nyá­nak. A há­ború ide­jén Rahel egy­szer elájult az utcán az éhség­től, úgy vit­ték haza, s eb­ből meg­ér­tet­te, hogy Iya anya nél­kül marad, ha tovább éhe­zik. Ami­kor Iya hét­éves volt, Rahel Szolomonovna az egyik általa tar­tott elő­adá­son hir­te­len meg­va­kult. Egy egész évbe telt a gyógy­ulá­sa, de attól kezdve csak a fél sze­mére látott. Iya hét­éves korá­tól volt az anyja sze­me, ő gon­dozta a ruhá­it, varrt, haris­nyát stop­polt, és tizen­egy éves korá­tól maga is szab­ni-varrni kezdett.

A háború alatti lakásínség miatt Rahel Szolomonovna elvál­lalta a vá­rosi óvoda veze­té­sét, mert így enge­délyt kapott rá, hogy egy ottani kis szo­bá­ban lak­jon. A fa­gyok bekö­szön­té­vel beütött a baj: az óvoda pin­cé­jé­ben meg­fa­gyott a té­lire beszer­zett krump­li. Az óvoda veze­tő­jét bíró­ság elé állí­tot­ták, az a veszély fenye­get­te, hogy tíz év bör­tönt kap. Bátyja és három nővére össze­adta a pénzt, és arany ciga­ret­ta­tár­cát vet­tek, amit teli rak­tak pénz­zel és ciga­ret­tá­val, s a tettre kész Marija Szolomonovna elvitte „aján­dék­ba” az ügyész­nek. A bör­tön­től így meg­men­tet­ték Rahelt, de a mun­ká­ját és a la­ká­sát elveszítette.

Iya mesélte, hogy az anyja pszi­cho­ló­giát és logi­kát taní­tott az egye­te­men, s min­dig a mel­lé­hez szo­rí­totta az akta­tás­ká­ját. Így takarta el a lyu­kat a ka­bát­ján, amit már tizen­hét éve viselt.

A „happy end” 1948-ban követke­zett be: az egyik volt hall­ga­tó­ja, aki­nek a férje a Vörös Had­se­reg őrna­gya volt, egy vagonra való zsák­mánnyal tért vissza Néme­tor­szág­ból. Az asszony meg akarta köszönni Rahel Szolomonovnának, hogy hét éven át segí­tet­te, miköz­ben a férje a had­se­reg­ben szol­gált. Pom­pás vid­ra­nyest bun­dát adott neki aján­dék­ba. A mi Rahelünk egy nap alatt királynő lett.

A városban fokozatosan megszűn­tek a zsidó hagyo­má­nyok. Egyet­len öreg maradt, Berlovics, aki még ismerte a káddist56, és el merte mon­dani a te­me­té­se­ken. Rahel Szolomonovna pedig gon­dos­ko­dott a minjonról57 (tíz férfi jelen­lé­té­ről), ami­kor a ba­ráti köré­hez tar­tozó zsi­dót temet­tek. A egyik alka­lom­kor Rahel nem tudott más meg­ol­dást talál­ni, mint hogy elhívta a minjonba Dmitrij Andrejevics Oszokint és Vaszilij Kuzmics Muszlihint, a két lány­test­vé­re, Miriam-Baszi és Eszfir orosz férjeit.

A temetés után az öreg zsidók min­dig össze­ad­ták a pénzt, az öt rubelt Iszajnak, aki az egyet­len, értel­mi­leg hát­ra­ma­ra­dott zsidó volt a város­ban. Iya uno­ka­test­vé­ré­ről, Mojszej és Hája Guterman uno­ká­já­ról van szó.

Rahel bölcs és jó ember volt, „szok­nyás rab­bi”. Sokan föl­ke­res­ték ott­hon, taná­csért, együtt­ér­zé­sért, egy jó szó­ért. A szov­jet­ha­ta­lom elpusz­tí­totta a ve­zek­lés, együtt­ér­zés és az ember­nek ember által való meg­se­gí­tése évszá­za­dos hagyományait.

Amint Iyával és anyjával jártam a vá­ros utcá­it, nem csak azon cso­dál­koz­tam, hogy szinte min­den­ki­nek köszön, hanem azon is, hogy min­den­kire emlék­szik, és min­den­kit a kereszt- és apai nevén szó­lít. Akkor elő­ször ismer­tem föl, milyen vég­te­le­nül fon­tos az ember–ember közti kap­cso­lat, amely új erő­vel tölti fel mind­két felet.

Engem a rettegés, a Bobrujszkban meg­rög­zött anti­sze­mi­tiz­mus, és a sze­gé­nyes barakk-lét for­mált. Hiszen gyer­mek­ko­rom­tól kész vol­tam a föld alá bújni szé­gye­nem­ben az anyám miatt, ami­kor ször­nyű kiej­tés­sel kimon­dott egy-egy orosz szót, az embe­rek meg nyíl­tan a ké­pébe röhög­tek emi­att. S akkor, ami­kor Ulan-Udéban sétál­tam Rahel Szolomonovnával, időn­ként nyu­god­tan meg­szó­lí­tott egy-egy szem­be­jö­vőt jid­di­sül, az meg vála­szolt neki, elbe­szél­get­tek. Elő­ször olyan volt ez nekem, mintha derült égből vil­lám csa­pott volna belém. De nagyon hamar vég­te­len tisz­te­le­tet érez­tem Rahel ter­mé­sze­tes büsz­ke­sége iránt, aho­gyan a szár­ma­zá­sát visel­te. Min­dig is Rahel Szolomonovna volt a ne­ve, mia­latt sok ezer szov­jet zsi­dó, aki szé­gyellte a szár­ma­zá­sát, és ret­te­gett, orosz névre cse­rélte azt. Ezért talál­ko­zunk a zsi­dók közt Raiszákkal, amely a Rahelből szár­ma­zik. Szergejjel vagy Sztyepannal azok­nál, aki­ket a szü­lők Szolomonnak nevez­tek meg a szü­le­té­sük­nél. És Alekszandrral, aki gyer­mek­ko­rá­ban még Háim volt.

Iya és az anyja nagy szeretet­tel mutat­ták meg Ulan-Udét, ame­lyet magas hegyek övez­tek, és két szi­bé­riai folyó, az Ude és Szelenga össze­fo­lyá­sá­nál épült, ame­lyek­nek hideg vize a le­gen­dás tó-ten­ger­be, a Bajkálba ömlött. Ez a vi­lág leg­mé­lyebb tava, a világ édes­víz kész­le­té­nek mint­egy 20 szá­za­lé­kát tartalmazza.

Amikor a szovjethatalom lét­re­hozta Bur­ját-föl­det, és fel­újí­totta Ulan-Udét, fitog­tatni akar­ta, milyen fölény­ben van a poli­ti­kai beren­dez­ke­dése a szom­szé­dos, feu­dá­lis Mon­gó­liá­hoz képest, de a még a 19. szá­zad­ból meg­ma­radt, kőből épült csa­ládi házak, ame­lyek annak ide­jén keres­ke­dőké és üzlet­em­ber­ekéi vol­tak, ma is csak a bel­vá­rost éke­sí­tik. Ulan-Udéban három szín­ház, négy maga­sabb szintű tan­in­té­zet, körül­be­lül tucat­nyi tech­ni­kum, és egy sor vál­la­lat van, ame­lye­ket az egész ország­ban ismer­nek: a re­pü­lő­gép­gyár, a moz­dony­gyár, az üveggyár.

Iya fő büszkesége kedvenc ope­ra- és balettszínháza, ame­lyet a há­ború befe­je­zése után több száz japán hadi­fo­goly épí­tett fel. Iya örökre emlé­ke­ze­tébe véste az elkín­zott japá­nok menet­osz­lo­pát, amely min­den áldott nap átha­ladt a váro­son az épít­ke­zés felé a ret­te­ne­tes szi­bé­riai hideg­ben. Úgy pró­bál­ták meg­vé­deni kezü­ket-lá­bu­kat a hideg­től, hogy újság­pa­pírba és ron­gyokba bugyo­lál­ták. Igen keve­sen élték túl eze­ket a te­le­ket, és tér­tek vissza a hazájukba.

Iya a városi mozit, a szü­lő­ott­hont, a köny­ves­bol­tot és a zene­is­ko­lát is meg­mu­tat­ta, ahol ő ta­nult. Télen két­szer is kény­te­len volt útköz­ben meg­állni valami isme­rős­nél, hogy föl­me­le­ged­jen, ami­kor órára ment, köz­ben a he­ge­dű­jére is vigyázni kel­lett, ame­lyet egy taka­róba bur­kolt, hiszen tokja nem volt.

Iya mesélte, hogy gyermekkorá­ban az ope­ra­ház vezető kar­mes­te­re, Tyimofejev a vá­rosi zene­is­kola szim­fo­ni­kus zene­ka­rá­nak kar­mes­teri poszt­ját is betöl­töt­te. Ebben a zene­kar­ban ját­szott Iya is a he­ge­dű­sök között. Azok­ban az éhín­sé­ges és hideg, háború utáni idők­ben a kar­mes­ter meg­ál­la­po­dott az ope­ra­ház veze­tő­sé­gé­vel, hogy a ze­ne­is­kola növen­dé­kei­nek hár­ma­sá­val csak egy jegyet kell ven­niük a mati­nékra (így keve­sebbe került, mint egy mozi­jegy). Hát ezért tör­tént meg, hogy Iya a hét isko­lai év alatt min­den vasár­nap ott ült az ope­rá­ban, és mind a mai napig ismeri és sze­reti az ope­rá­kat. „Ezek az én ope­rá­im!” – szokta mon­do­gat­ni, ami­kor meg­ne­vezi a majd­nem tucat­nyi ope­rát, ame­lye­ket leg­ke­ve­sebb har­minc­szor hal­lott, s ame­lyek­nek a zené­jét kívül­ről tud­ja, az első hang­tól az utolsóig.

Beköszöntöttek azok az évek is, ami­kor a csa­lá­dunk Togli­atti városba köl­tö­zött. A há­zunk a városi Kul­túr­ház mel­lett állt, amely­ben gyak­ran ven­dég­sze­re­pelt a kuj­bi­sevi ope­ra- és balettszínház. Az ilyen esté­ken (én min­den napot késő estig a vol­gai Autó­gyár épít­ke­zé­sén töl­töt­tem) Iya, miután elal­tatta a „nép­sé­get-ka­to­na­sá­got”, a három kicsi gye­re­két, ipar­ko­dott, hogy leg­alább az utolsó fel­vo­násra oda­ér­jen, leült az utolsó sor­ban, gyö­nyör­kö­dött a ze­né­ben, és sír­do­gált egy kicsit.

A következő epizód már a csa­lá­dunk éle­té­nek Tor­on­tó­ban töl­tött évei­hez kap­cso­ló­dik. Ilo­na, a lányunk az egyik szom­ba­ton két évfo­lyam­tár­sát hívta meg hoz­zánk ebédre a tor­on­tói egye­tem­ről, ahol szá­mí­tó­gép sza­ko­sok vol­tak. Mind­két egye­te­mista kínai volt, akik Szingapurból érkez­tek tanul­ni. Akko­ri­ban került a mozikba a Ho­lly­wood­ban készült ope­ra­film, a Carmen Placido Domingóval. Az asz­tal­nál a film­ről beszél­get­tünk. Iya meg­érez­te, hogy az egyik ven­dé­günk, Man-Kju, jól eliga­zo­dik a beszél­ge­tés tár­gyá­ban. Meg­kér­dezte tőle, hány­szor hal­lotta a Carment. A vá­lasz az volt, hogy: „Ta­lán tizen­öt­ször is.” Az érde­kes beszél­ge­tés­ből kide­rült, hogy Man Kju még sosem hal­lotta Csaj­kovsz­kij Pikk dámáját, ame­lyet Iya a figyel­mébe aján­lott. Úgy fél év múlva Man Kju újra meg­je­lent nálunk egy ebé­den. Ez alka­lom­mal egy lány is volt vele, aki­vel jegye­sek vol­tak. Iyának eszébe jutott, és rákér­de­zett a Pikk dámára. Man Kju szeme fel­ra­gyo­gott: „Nagy­szerű zene! Tizen­hét­szer hall­gat­tam meg.” Hát, ilyes­mire vete­med­nek az igazi operarajongók!

Egész életemre szóló kedves emlék maradt, Iya szü­lő­föld­jén tett első láto­ga­tá­som. Gaz­da­gabb let­tem attól, hogy köze­lebb kerül­tem Rahel Szolomonovnához, a ro­ko­nai­hoz, Ulan-Ude váro­sá­hoz és Bur­ját-Mon­gó­liá­hoz. Örökre hálás vagyok Ronya néni­nek, ami­ért olyan cso­dá­lat­ra­mél­tóan élt, és a drága fele­sé­ge­mért is, Iya Jaroszlavszkajáért (Gutermanért).

1965 szeptemberében utaztunk Iyával Ulan-Udéba, hogy elte­mes­sük Rahel Szolomonovnát. Egy teher­autó pla­tó­ján, ren­ge­teg virág­gal körül­vé­ve, nyi­tott kopor­só­ban vit­ték végig a vá­ros utcáin az elhuny­tat. Sok ezer ember állt az út szé­lén, hogy utol­jára még lás­sák az arcát, és utol­jára meg­ad­ják a tisz­te­le­tet Bur­ját-Mon­gó­lia érde­mes tanárának.

Rahel Szolomonovnát tíz évig kezel­ték érszű­kü­let­tel, de nem ez okozta halá­lát. Nem vet­ték ész­re, hogy vese­köve van, amely hosszú éve­kig kínoz­ta. A teste még fia­tal és szép volt, de az arcát, ame­lyet sosem koz­me­ti­ká­zott, kré­me­zett, s ame­lyet ala­po­san pró­bára tett a zord mon­gol klí­ma, mély rán­cok szab­dal­ták. Ronya asszony ötven­hat éves korá­ban hagyott itt min­ket. A vá­rosi zsidó temető nők­nek fenn­tar­tott sorá­ban temet­ték el. Nagyon saj­ná­lom, hogy manap­ság Ulan-Udéban már a teme­tő­ket nem fele­ke­ze­tek sze­rint külö­ní­tik el, mára min­denki meg­fe­led­ke­zett erről.

Jegyzetek

47 Orosz eskü­vői szo­kás. „Ke­se­rű! Meg kell éde­sí­te­ni!” – kiált­ják a ven­dé­gek, ha azt akar­ják, hogy az ifjú házas­pár meg­csó­kolja egymást.

48 A for­du­la­tig az olcsóbb moszk­vai szál­lo­dák­ban eme­le­ten­ként volt egy ügye­le­tes külön telefonvonallal.

49 Babij Jar Ukrajna terü­le­tén, Kijev köze­lé­ben van. A né­met meg­szál­lás ide­jén itt volt a leg­na­gyobb port föl­vert tömeg­mé­szár­lás. A né­me­tek több ezer zsi­dót lőt­tek bele ebbe a vízmosásba.

50 Az orosz­or­szági pol­gár­há­ború (1919–1922) ide­jén a Szi­bé­riá­ban har­coló fehér had­se­reg­nek – a „vö­rö­sök”, a bol­se­vi­kok ellen­fe­lei­nek a – főparancsnoka.

5 1 Zsidó halotti ruha. Sza­bá­lyoz­ták az anyag­vá­lasz­tást és a var­rá­sát is. A fel­öl­töz­te­tés sor­rend­je: ing, nad­rág, öv, sap­ka, tallisz.

52 Vagy bróchó. Jelen­tése dicső­í­tés, áldás. Több­féle for­mája van. Rövid, gyak­ran egy­mon­da­tos áldást mon­da­nak pél­dául étke­zés előtt.

53 Oroszországban a 17. szá­zad­ban volt az úgy­ne­ve­zett raszkol, az egy­ház­sza­ka­dás. Az óhithez ragasz­ko­dók több­sé­gét száműzték.

54 Vagy sivó: hét­na­pos gyász. Szü­lőt, test­vért, gyer­me­ket a föl­dön ülve gyá­szol­nak hét napig a teme­tés után.

55 Az 1980-as évek leg­hí­re­sebb, némi­leg ellen­zé­ki­nek szá­mító drá­ma­író­ja. A meg­újuló szi­bé­ri­ai, orosz nyelvű iro­da­lom egyik fő alak­ja. Leg­hí­re­sebb drá­mája a Vadkacsavadászat.

56 Az egyik leg­gyak­rab­ban mon­dott, több rész­ből álló ima.

57 Nyilvános isten­tisz­te­let vagy teme­tés csak tíz fel­nőtt férfi jelen­lét­ében tartható.