Pósa Zoltán

Átjárás a múltba

(ciklus)

Pósa Lajosnak, dédnagybátyámnak

Édeskésen az ifjúságról

a kicsinyes atka
szemed alá nyomul
félnapos tumorrá
duzzasztja elszálltak
az ifjúság édes
korbácsütései

a halál
forró tű hegyével
tetovál

Ősegység

Édeni egységben élt együtt az Isten
Ádám ősapánkkal Éva ősanyánkkal
És a tündérkertnek minden virágával
Éggel és a Földdel füvekkel és fákkal
Csak az önző tudás, a bűnös ráció
Szakította szét az évezredes kötést
Krisztus halálával És föltámadása
Újra összefonta ember elrontotta
Volna de a Lélek
Az idő kezdetén
A jelen peremén
Új létre született
Győzött a szeretet

Júdás

Fejem hőségpánt szorítja
Kétfelől, a nap sugára
Rám már nem az áldást hozza
Áruló vagyok, ki hazudós gyilkosok
Kezére adta a világ megváltóját
Ki a mesterem, az atyám, testvérem volt
Így nálam ezentúl fordítva történik
Minden a világon, vaksin botorkálok
A nappali fényben, és éjszaka látok
Csak a halál ment ki ebből a világból
Lelkifurdalások pokoli bugyrából

Bűnbánó Don Juan mennybemenetele

Jaj kiálts rám bűnös óra
Éji furcsa földi vágy
Kísértetként zúg a bóra
Fiumei fotelágy

Ott várt reám virradóra
Égi fényű barna lány
Tündérekben nincs hiány

De ő mennyei angyal volt
Bűvereje milliárd volt
Varázsdala versbe sűrült
Szavaival szentté bűvölt

Hotelágyban mellém sírült
Transzba brűgölt
Érintése agyoncsapott
Én itt hagytam csapot papot

Mert az ezervoltos angyal
Ezer szép szerelmes dallal
Mennybe röptetett kettőnket
Örökéltű szeretőket

Gyönyör közben mennybe szálltunk
Földre vissza sohsem vágytunk
Ledér könnyű tündérekért
Könnyű súlyú kalandokért
Kárpótol az örök élet
Atya, Fiú és Szent Lélek
Szűzanya és végítélet

Trisztán és Izolda

(Halál és öröklét)

A kard közöttük
Hamis hűségnek és
Látszatbecsületnek
Igaz jelképe volt

Szerelmük túlélte
Botor büszkeségek
És színlelt érzelmek
Színjátékait is

Ama legendás párt
Trisztánt és Izoldát
Halhatatlanná és
Kétlelkű fárosszá
Varázsolta a tűz
Amely kettősüket
Másvilágra küldte
Így hát gyilkosuk is
Üdvözítőjük is
Angelus és Kobold
A nagy szerelem volt

Bűnrossz, didaktikus végbúcsú

Őrizzük meg e végső pásztoróra
Ezüst szakállú ellenfényeit
A csillagok, mint bárgyú kontraposztok
Tragédiánkat sorba rendezik
Szememnek határán túl a világvége
Benne csurig merült komor világbéke
Frázissá szaggatott folyosónk beborul
Egy embertelen torz kristályharmónia
Szaturnusz-körébe, mennyasszonya leszek
Gyűrűjét ujjamra kell majd szorítanom
Szúr, kapar, éget, fáj, lábnyomod elfödi
Az éteri porhó csillámló árnyéka
Hab csordul a tajgán Heliosz tajtékja
Hiába akarja, őt el nem pusztítja
a második napon, amikoris az Úr
Megteremtette az első virágot
S kezdte megszeretni a földi világot
Szürke füstös kanapékon
Tengődnek halott életek
Nyűtt rostjaikra
Talán majd szükség lesz a felvillanó
Mindennek értelmet adó
Örök májust súgó szélben
Hol a világ meztelenül
Fölvillantja lényegét
Kiválasztott szemek előtt
Ne szőjetek velünk
Halálos árnyakat
Egy eljövendő kor
Ifjai számára
Hogy denevérszárnyuk
Ne fedje be éjjel
Szűz szemeik alját
Ne legyenek egy roncs
Fekete korcs csillag
Kis ámokfutói
Mámor lepedéke
Lelkiismeretünk
Sápadt kólikája
Megláttatja velünk
Mosolygó szőke kék
Szemű kis gyermeknek
Vén torz kéjgyilkosát
Múló perceiket csúnyaságunk foltját
E kristálytiszta fény
Opál uszályában
Sincs keresnivalónk
Ha szemünk forgatva
Újra csak hallgatunk….