Bácsi István

Jézus találkozása Kovács Magdolná­val

Akkoriban, amikor eldöntetett, hogy Isten egy­szü­lött fiát küldi az embe­rek meg­vál­tá­sá­ra, valami hiba csú­szott a mennyei gépe­zet műkö­dé­sé­be. Így tör­tén­hetett, hogy Jézus némi késés­sel és föld­rajzi pon­tat­lan­ság­gal, kétezertizennégy nya­rá­nak egyik meleg nap­ján érke­zett meg egy alföldi kis­vá­ros főte­ré­re. Hét­köz­nap, késő dél­előtt volt, alig jár­tak embe­rek a fel­for­ró­so­dott téren.

Jézus még jóformán körül sem pil­lant­ha­tott, hon­nan, hon­nan nem, máris ott ter­mett tizen­két jeles fér­fiú. Egy kivé­te­lé­vel mind­ahány derék vál­lal­ko­zó, leg­több­jük emel­lett fon­tos tár­sa­dalmi meg­bí­za­tást is vitt. Hat közü­lük önkor­mány­zati kép­vi­se­lő, egy pol­gár­mes­ter, kettő alpol­gár­mes­ter, és két helyi párt-alap­szer­ve­zeti elnök. A ti­zen­ket­te­dik maga a kör­zet ország­gyű­lési kép­vi­se­lő­je. A Meg­váltó cso­dál­kozva nézte őket.

–  Mi vagyunk a tanítványaid! – vág­tak egy­más sza­vába a fér­fi­ak.

Jézus arcán kicsiny felhő futott át.

–  Jertek hát, nézzük, hol lesz leg­elébb dol­gunk!

Alig tettek pár lépést, egy nő haladt át előt­tük a téren.

–  Mester! – szólt az egyik kép­vi­se­lő, ki elvált fele­sé­gére ismert a nő­ben –, itt az első ten­ni­va­ló, mert nagyon nagy bűnös ez a sze­mély!

–  Állj meg, asszony! – kiáltott rá Jézus az elha­la­dó­ra.

A nő kelletlenül megállt. Gyanakodva mére­gette a szer­ze­tes­kül­sejű ide­gent.

–  Mi a neved, asszony? – kér­dezte a Mes­ter.

–  Mi közöd neked ahhoz? – csat­tant fel a né­hai képviselőné.

–  Hölgyem, tiszetelettudóbban a Mes­ter­rel, ha sza­bad kér­nem! – dör­rent rá az ország­gyű­lési kép­vi­se­lő.

A nő elhúzta a száját, arcára gúnyos mosoly terült.

–  Mester! – szólt a volt férj – ez a bűnös itt az én haj­dani fele­sé­gem. Kovács Mag­dolna a ne­ve. Nagy ribanc őkel­me, és nagy szar­ke­ve­rő!

–  Úgy van! Úgy van! – lármáztak a töb­biek is, és körül­fog­ták az asszonyt.

–  Mit akartok hát, mi történjék vele? – kér­dezte a Mes­ter a tanít­vá­nyo­kat.

–  Mester, ítéld meg őt! – kiál­toz­tak azok kórus­ban.

–  Rendben hát – válaszolt a Mes­ter. – Íme, legyen ez az első tanít­vá­nyi fel­ada­to­tok! Ti maga­tok ítél­kezze­tek felette!

Közben egész seregnyi bámészkodó vette körül őket, akik zajon­gani kezd­tek.

–  Megkövezni! Megkövezni! – kán­tálta a so­ka­da­lom.

Az egyik vállalkozó már telefonált is. Néhány perc múl­tán nagy dübör­gés­sel hatal­mas teher­autó tola­tott oda, óri­ási halom épí­tési tör­me­lé­ket borí­tott a ta­nít­vá­nyok elé. Azok rög­vest jókora kőda­ra­bo­kat vet­tek a kezük­be, dobásra készen a Mes­terre pil­lan­tot­tak.

–  Az vesse rá az első követ, aki maga bűn­te­len! – mondta nekik Jézus.

Mint a tányér ételről a legyek a hessentő kéz nyo­mán, röp­pen­tek fel egy­szerre a súlyos kőda­rab­ok. Kovács Mag­dolna véresre zúzot­tan rogyott le, de az ítél­ke­zők nem kegyel­mez­tek, újabb és újabb köve­ket zúdí­tot­tak rá.

Jézus döbbenten figyelte a fej­le­mé­nye­ket, s köz­ben ész­re­vét­le­nül meg­nyomta zseb­idő­gépe vissza gomb­ját. Abban a pil­la­nat­ban állí­totta meg, ami­kor a ta­nít­vá­nyok dobásra ké­szen a Mes­terre pil­lan­tot­tak.

–  Az vesse rá az első követ, aki maga is bűnös! – mondta nekik Jézus.

A súlyos kődarabokat tartó kezek této­váz­tak néhány pil­la­na­tig, majd mind földre ejtet­ték ter­hü­ket.

Jézus töprengve nézte a tanít­vá­nyo­kat. – Na lát­já­tok! Megy ez majd nek­tek! – gon­dol­ta.