Cegléd József Kázmér

Mátyás és a topán

Miként mindig, úgy manapság is álru­hát ölt Mátyás király, illetve Király Mátyás, hogy leg­alább hét­ha­vonta must­rát tegyen biro­dal­má­ban. Így volt ez eme esős decem­beri hét­főn is, mely remény­te­le­nebb volt a teg­napi vasár­nap­nál és hitefogyottabb a hol­napi kedd­től. Útja ismét Gömörbe veze­tett, ami kicsi­vel Gyevi alatt és három rigó­füttyen­tés­nyire Nagy­sza­lonta fölött van. Orszá­gát járva nem mehe­tett ékes Hugo Boss-öltönyben (mely „az ele­gan­cia és a ké­nye­lem”) és pán­cél­au­tó­ban sem, mert kitűnt vol­na. Lóhá­ton és sze­kér­de­rék­ban sem imbo­lyog­ha­tott, hiszen híressé neme­se­dett ámbi­tus orra nem áll­hatta a ló-füttyöt. Se a rö­vi­det, se a dal­la­mo­sat. Így köz­le­kedő esz­köze az Intercity volt, amit a de­ák­nyelv csak Szittynek hívott, (és küldött a PEtőfi CSÁrnokBA, fel­té­ve, ha palóc­vérű volt). Álru­hája egy kitér­de­se­dett far­mer­gá­tyó­ból, póló­ból plusz bebú­jós pul­csi­ból és kapuc­nis dzse­ki­ből állt. Hátán egy lófej for­májú tör­té­nelmi téve­dés, amit az agyi­lag sze­ré­nyen bebú­to­ro­zott kis­ipa­rosok Nagy-Ma­gya­ror­szág­nak gon­dol­tak. Alvé­gen egy Nap-sárga „Marc style”-féle topán („már ami a lá­bat ille­ti”).

Király Mátyást már legényember korá­ban froc­lizta a MÁV, ám ehhez a kalleroknak előbb kel­lett volna ébred­ni­ük. Mert hát jött a klaizi, és mondá kissé orrhangon: „Ké­rem a jegye­ket!”. Mátyás is bémutatta bilé­tá­ját, mire a fő­ha­ta­lom pót­je­gyet kért tőle. Mátyás brifkójának ide­vo­nat­kozó iga­zo­lá­sát nyúj­tot­ta, mely sze­rint néki a kan­cel­lá­ria bejegy­zése sze­rint szük­ség­te­len a pót­jegy vál­tá­sa. Amúgy meg vala­mi­képp kenye­res paj­tá­sok is len­né­nek. Nem így a koc­ka­táska tulaj­do­no­sa! No, addig-ad­dig a le- és föl­be­széd, míg nem; büntit álla­pí­tott meg min­den kallerok főkallerja. „Hát jól van” – gon­dolta Mátyás – „ha te pulit mon­dasz, akkor én komon­dort!” Erre elő­vette dom­bor­nyo­má­sos bank­kár­tyá­ját, ami azon kívül, hogy kirá­lyi koro­ná­val volt éke­sít­ve, még púpos is volt a benne lévő ország-pénz­től, és imí­gyen szólt: – A PIN-kódot azért beüt­he­tem? – Csa­ládja a ka­lauz hát­só­fali infark­tu­sát nehe­zen élte meg. „Olyan ren­des ember volt! Igaz, stresszes helyen dol­go­zott, de csak sza­bad­nap­okon ita­lo­zott.”

Most egy piszkos vonatfülke magá­nyá­ban ült. Örült, hogy még az állo­más lefosz­tott pissouár-során „meg­könnyez­tette a gyí­kot”, mert a Gömör felé tartó sze­rel­vé­nyen min­dig az előző utas­nál fogyott el a rötyipapír. Bár ahogy vissza­gon­dolt: ez így van 1846. július 15-e óta, ami­kor a Magyar Közép­ponti Vasút átadta az első vona­tot és pályát Pest és Vác közt. „Mi­cso­da-mi­csoda embe­rek éltek akkor?!”

Odakint a kiöregedett Mikulás gyenge havat köhö­gött a peron­ra, ahol ola­jos lucsok­ban fil­te­res ciga­ret­ta­vé­gek áztak. Marc style („ami a lá­bat ille­ti”) szattyán­bőr fél­ma­gas-szárú cipő­jé­ből kilép­ve, fehér frot­tír zok­niba buj­ta­tott lábát a szem­közti ülésre helyez­te. Hunyt pil­lák­kal éppen azt gon­dolta ki, hogy Gömör vas­úti állo­más­fő­nök­sé­gé­nek miként ad lec­két a vas­úti biz­ton­ság tan­tár­gyá­ból, ami­kor a fülke ajtaja fel­rán­dult. Kar­valy orra mel­lől csak egyik sze­mé­vel pil­lan­tott oda, hisz néki az is elég. Egy barna műbőr­ka­la­pos, mocsár-húsú ötve­nes férfi lépett be. Gyű­rött-re­pe­de­zett akta­tás­kája arról árul­ko­dott, hogy ő bi­zony a pór­nép vám­sze­dő­je. Mátyás rög­vest átlá­tott a rönt­gen­le­me­zen. Ész­re­vet­te, hogy a ce­ru­za-vé­kony bajusz fölött vilá­gító apró kék sze­mek sumák­ság­gal van­nak kitöm­ve. Azt is lát­ta, hogy a PVC kalap bel­se­jén még min­dig ott a cím­ke: „Gyárt­ja: Kis­kő­rösi Kis­ipari Szö­vet­ke­zet”. Ahogy min­tás ingé­nek min­tás nyak­ken­dő­jét meg­iga­zí­tot­ta, mely az alkal­man­kénti borosta miatt a bog­nál kis­csi­bé­sen meg­pely­he­se­dett, Király azt is ész­lel­te, hogy tyúk­mel­lű. „A főhad­nagy elv­társ­nak korán ütött be a pi­ac­gaz­da­ság, így mun­ka­vé­delmi főelő­adó lett – gon­dolta magá­ban –, hogy a Nap töb­bet meg ne süs­se!” Aztán álomba szen­de­rült.

A vonat Gyevi közúti-vasúti csomó­pont előtt meg­állt, mert Gyeviben a nép úgy sza­va­zott, hogy a köz­úti for­ga­lom­nak van elsőbb­sége a vas­út­tal szem­ben. Erre a meg­ál­lásra Király Mátyás is fel­éb­redt. Míg az átjá­ró­ban lus­tán ődöngő mar­ha­csor­dát néz­te, lábá­val a szattyán-re­me­ket keres­te. Ám nem talál­ta! Tal­pát a szuty­kos pad­lóra tet­te, de azon­mód fel is kap­ta, nézte a fe­kete raj­zo­lat adta nega­tív tér­ké­pet – lám: nem lúd­tal­pas –; ám ez nem pótolta a „Marc style” hiá­nyát. Tyúk­mellű úti­társa sehol. Rémü­lete jege­sebb volt, mint az elag­gott Tél­apó híg hópely­hei. Palo­ta­őr, porosz­ló, ajtón­ál­ló, pohár­nok sehol, csak ő, Mátyás a Ki­rály, cipőtelenül! Agy­to­lu­lá­sos szé­gye­né­ben látni vél­te, amint a vagon végi ajtó­nál Móra Ferenc sze­mér­me­sen elfor­dul és a te­nye­rébe nevet!

A marhák lassan a keresztező­dés túlsó felére értek, a vonat is moc­cant. Király Mátyás elő­ha­lászta bunkofonját és Gömör állo­más­fő­nökét hív­ta.

–  Szia, Toncsi! Mátyás vagyok, a Ki­rály. Figyelj! Ellop­ták a cipő­met! Itt állok egy szál zok­ni­ban! Sze­rez­ze­tek nekem egy cipőt!… Akármilyet!… 42-est! … Ne röhögj!… Majd bősé­ge­sen megjutalmazlak!… Van ilyen! Nem? Igen, ellop­ták. …Igen, pont tőlem, a Királytól!… Mi az, hogy sirály?! Mi ebben a sirályság?… Kér­lek, marad­jon köz­tünk a do­log! Ha ezt Elek megtudja…! Ne vic­celj Toncsi, a Duna már soha az élet­ben nem fog befagy­ni!

Király Mátyás pontosan tudta, hogy sze­rel­vé­nyé­nek Gömörön a Nagy­sza­lon­tá­ról min­dig késve érkező ellen­já­ra­tot be kell vár­nia, ezért türe­lem­mel visel­te, míg a leszál­lók ormót­lan szaty­ra­ik­kal peron-irányt elszu­szog­nak. Aztán fejé­ben azzal a gon­do­lat­tal, hogy a PVC-ka­la­pos egy gaz­em­ber, meg hogy szü­lei bár mag­ta­la­nok let­tek vol­na: bele­cup­pant az állo­más rücs­kö­sen asz­fal­to­zott hét­köz­nap­já­ba. Míg elszá­nása nagy leve­gőt véte­lez­te­tett vele, addig fehér láb­tyűje átita­tó­dott a rög­va­ló­ság fekete szennyé­vel. Király Mátyás a koszos létől meg­ló­gó­so­dott zok­ni­já­ban – mi mást tehe­tett vol­na? – elin­dult kicsi országa reze­da­sza­gú, galamb­sza­ros Gömörjét jár­ni, hogy igaz­sá­got tegyen.

Az egyre felmosórongyszerűbbé váló frot­tír kacsa­tal­pát a MÁV-sárga épü­let apá­ca­rá­csos elő­te­tője felé cup­pant­va: Istent taga­dott és klasszi­ku­so­kat idé­zett. „Lenni vagy nem lenni – az itt a kér­dés.” Válasz nem jött, ezért meg­pró­bálta áng­li­u­sul is: „Tu bí, or nát tubí!?” Ólmo­zott fülekre talált, nem úgy, mint az apá­ca­rá­csos mell­véd könyök­lő­jére támasz­ko­dók viho­rá­szá­sa. Kiscigi, a kor­ta­lan újság­árus, a min­dig „éhes” Mar­git­ka, Monorki vál­tó­ke­zelő és Toncsi, az állo­más­fő­nök, akik vala­mennyien a ki­rály­gyil­kos sze­re­pé­ben zsong­lőr­köd­tek. Toncsi kezé­ben a kor­lá­ton kívül egy cipő­fű­ző­jé­vel össze­kö­tött, hihe­tet­le­nül ron­da, lila színű dorgó hin­tá­zott, és har­minc­két fog­gal vigyor­gott.

–  Ezt tudtátok venni?! – hitet­len­ke­dett Mátyás.

–  Ez uram, maga a mélymongol cso­da! Kere­kítve is csak 999 forin­tocs­ka! A kí­nai csá­szár is ilyet viselt! Mért ne lenne jó egy magyar Király­nak?

Király Mátyásnak nem volt kenyere a durva beszéd, ezért csak annyit mor­molt magá­nak, hogy men­je­tek ti a geo­met­ri­ai­lag kibő­ví­tett Pythagoras-tételbe, s itt csu­pán azt gon­dolta hoz­zá: „nem illik a pór­nép tudá­sá­val dísze­leg­ni”. Távol kan­cel­lá­riá­já­tól egye­bet nem tehe­tett, mint fen­sé­ges tal­pát a mély­mon­gol cso­dá­ban elte­rí­teni és neki­lá­tott az igaz­ság­te­vés­nek. A MÁV biz­ton­ság­tech­ni­ká­ját, szer­ve­zett­ségét és pon­tos­sá­gát ellen­őriz­te. Dél körül volt egy kel­le­met­len tele­fon­hí­vása (a K-vo­na­lon, a régi teke­rős LB-n) Győr­ből. Bene­dek Elek hír­adá­sá­ból kivi­lág­lott, hogy az egész MÁV-bi­ro­da­lom – Záhony­tól Hegyes­ha­lo­mig – rajta röhög. Nap­ha­lad­tá­val vég­zett is a bírá­lat­tal s mond­ha­tó: 3 M-es lett, majd­nem min­den mesé­sen töké­le­tes­nek bizo­nyult.

A késedelmesen induló Szitty első kocsi­já­ból búcsú­zott Gömör hűsé­ges népé­től. Szí­vét a meg­csa­la­tott ember keserű haragja mar­dos­ta. Fel­idézte magá­ban a tyúk­mellű kala­pos gaz­em­bert s arra jutott, ha az való­ban egy puhány munkavédelmis hallja kend, akkor most az is a maga kuny­hója felé tart! Gon­do­la­tát tettre vál­totta s ne­ki­eredt. „Rák mód­jára hala­dok hát­ra­felé és meg­eszem a húsát!” Fel­sé­ge­sen tekin­té­lyes orrát, mint egy koto­rékeb tolta maga előtt. Átha­ladt a vasút vonal-prostijának kom­pá­niá­ján, a sarokba húzódó nett hiva­tal­nok­nők tar­tóz­kodó tekin­te­tén, a sihtát letevő mun­kás­em­be­rek Arany Ászok söre­in, ami­kor egy peron ajta­já­nál meg­látta őt – lábán a kirá­lyi topán­nal! Most adott csak bajt neked a Király!, gon­dolta Mátyás és elé ugrott. A svi­hák is meg­is­merte őt – no ’isz: feled­he­tő-e ily ter­me­tes por­szí­vó, mely jó Kirá­lyunk arcát ékí­ti?!

–  A cipőmet! – ordította Mátyás. – Vedd le a ci­pő­met! – Resz­ke­tett a kala­pos, mint akit deresre ítél­tek s mely moz­du­lat­tal kibújt Mátyás cipő­jé­ből, azzal a moz­du­lat­tal vált meg Király is a csá­szári cso­dá­tól. Mátyás mit sem törőd­ve, hogy kösz­vé­nyes nagy­ujja hálá­san terült el a „Marc style”-ban, fel­rán­totta az ajtót és egyet­len pöc­cin­tés­sel meg­vált a lila dorgótól, másik kezé­vel pedig a PVC kala­pot is a szélre bíz­ta. Valami régi cor­vi­ná­ban olvas­ta, hogy három a ma­gyar igaz­ság, ezért némi tanács­ta­lan­ság után a tyúk­mellű atya­fit pat­tin­tós derék­szí­já­tól is meg­sza­ba­dí­tot­ta, mely­nek ered­mé­nye­ként gatya­zu­ha­nás követ­ke­zett.

Azóta is mondják Gömörben: csupasz láb­hoz nem illik a ka­lap! Kivéve Gyeviben, ahol a dol­got úgy for­dít­ják: mezít­lá­bast még a ka­lap sem öltöz­te­ti!