Vámos György (hang)

a harangzúgatásról

(Aquariusnak)

Te kérdel, engem:

˝Kondítsam most,
vagy félreverjem?
Ki figyel engem,
ki figyel engem?
Érdemes vajon
beleremegnem?˝

Ne! Az Istenért, ne tedd!
– Némulj el örökre! Hallgass! Csöndesedj!
Olvasztasd be magad! Légy hasznosabb holmi!
– Dísztárcsa, vízcsap, vagy kilincs…

(Becsülni fog, ki gyalog jár a kútra,
s romos lelkének ablaka, ajtaja sincs!)

Vagy legyél útszéli pléhkrisztus lemeze, vasa,
– kocsmából jövet, tán neked dől egy részeg dalolni,
s majd te vezeted haza.

De lehetsz – ládd ott! – ásó vagy kapa!
Mily becses holmik ezek!
Az egyik gödröt ordít, a másik meg nevet s betemet.

Minek bömböltetni az Időt?

Egy év se tel’, s a fakereszt kidől!
Két év se már, s a kőkereszt reped!
Legyél a csönd!
Tik-takolj!
Ketyegj!
Ketyegj!

 

(Ui.

Mert, meglehet, dicsérnek:
– ˝micsoda dallam!˝
Persze. Hisz ebédre szólsz!
S ki a határban robotolt szakadatlan,
neked hálás e megéhűlt lélek –
s most mohón, szalonnát kutat a babban…

S még, a városban is, messze.
Ki hajnalban jött a gyárba,
hogy napját éjéhez hegessze,
s már merő fájdalom, szikra a teste…
Feléd hallgatódzik, fülét hegyezve:
– már nem is oly´ sokára,
a folyton-dübörgésbe belé süketülő este!

S ha halkan hívsz keresztelőre,
veled remeg, dobog a pőre
gyermek vére. Te rettensz a szívbe,
mikor leteszik a kőre,
s belé merítik a vízbe.

S csak te kongod, hogy hallhatatlan,
ki állig halálba takartan
úgy fekszik ott mozdulatlan,
mint aki rest megszületni,
– már nem akar semmi lenni!

Megrepedsz.
Köteled szakad.
Állványod omlik.

A harangzúgás a felfeslő csenden ˝bolond lik˝!)