Horváth Dezső

Apás szülés

Emberi önteltségetekkel még mindig azt hiszi­tek, hogy gon­dol­ko­dásra és értel­mes beszédre csak ti vagy­tok képe­sek? Beszél a ma­dár is, ami­kor hete­kig éne­kel belőle a tüzes sze­re­lem. Mi min­den bele­fér a ri­gó­füttybe pél­dá­ul! Két­kö­te­tes roman­tika is. Felét leg­alább meg­ér­ti, mert meg­érzi a tava­szi sze­rel­mes­pár is. Biz­to­san szól a maga nyel­vén a bak­nyúl is, ami­kor nagyo­kat dob­bant, és ked­ve­sére her­ge­lő­dik, akár for­dítva is, de talán a föld­ben fur­káló féreg is képes szót vál­tani a mel­lette csú­szó-má­szó másik­kal.

Beszél a kutya is. Nemcsak sze­relmi meg­szál­lott­sá­gá­ban. Az uga­tás, csa­ho­lás, vak­kan­tás, mor­gás, vicsor­gás az emberi fül­lel is hall­ha­tó, bár csak a belő­lük kiszű­rődő indu­lat fokát ért­jük leg­föl­jebb, hogy a le­het­sé­ges ult­ra­hang vagy inf­ra­hang léte­zik-e biro­dal­muk­ban, és a test­be­széd külön­böző hang­sú­lyai mennyire érnek, fogal­munk se lehet róla. Ha pedig beszél, akkor gon­dol­kod­nia is kell.

Kismilliószor leírtam már, kutyák­ról ezután fél szót se. Van­nak iro­da­lom­hoz nagyon értők, akik meg­átal­ko­dot­tan vall­ják, a di­let­tan­tiz­mus leg­árul­ko­dóbb jele, ha kutya ugat bele az iro­mány­ba. Vagy a kis­gye­rek gügyög. Lehet, hogy ők kutyá­val és gye­rek­kel is csak betűbe fog­lalva talál­koz­nak? Ha a ve­re­tes világ­iro­da­lom nagy kutyáit terel­nénk egybe a hit­vány nagy­ku­tyák­kal együtt, még tíz egyszer volt Budán kutyavásár kitelne belő­lük.

Mindenesetre tudok illemet, megfo­ga­dom most is, kutyák­ról ezután fél szót se.

Csak most az egyszer.

Naponta látom, a fölvégen, ha föl­tű­nik egy autó, és hátsó szél­vé­dője mögött rongy­gom­bóc nagy­ságú igazi palo­ta­pin­csi bólo­gat, kilo­mé­te­rek­kel arrébb, az alvé­gen is rág­ják a kerí­tést a böhöm nagy kutyák. Nin­csen az a fer­tő­zet, ame­lyik ilyen gyor­san tudna ter­jed­ni. Mást mond az összes uga­tás, mint ha kicsi kölök menne arra, és bot­já­val a léc­ke­rí­tést csat­tog­tat­ná. Vagy a pos­tás men­ne.

Derék kutyapedagógusok szálanként szám­lál­gat­ják, hány emberi szót képes meg­je­gyezni ház­őr­zőnk vagy ölebünk. Azt hiszik, egy­irá­nyú a lift, csak az ember­től mehet a szó Bod­ri­ig. Három derék tár­sunk legyen példa rá, hogy oda-vissza jár a pá­ter­nosz­ter, de mi nem mél­tóz­ta­tunk vala­mit is érteni belő­le.

A háromból egy se a miénk, elfo­gult­ság­ról tehát szó se lehet. Lehet­ne, per­sze, mert kert­szom­szé­dunk jószá­gai­ról van szó, ezer­egy kap­cso­ló­dási pont­tal.

Amikor még csak kertosztás volt, föl­dek vissza­osz­tása nem, alkut kötöt­tem jobb­ról is meg bal­ról is. Ha meg­átal­ko­dott lopók len­nénk, akkor se tud­nánk annyi érté­ket elcsenni egy­más­tól, amennyibe az elvá­lasztó kerí­tés kerül­ne, tehát ne kerít­sünk. Elég az utca­fron­ton, jel­ké­pes válasz­ték­nak pedig húz­zunk ki két szál dró­tot, eset­leg csi­nál­junk tér­dig érő fona­tot, és kész.

Kész is lett. A szomszéd kutyái tehát úgy jár­nak át hoz­zánk, mintha haza men­né­nek. Ki is akasz­tot­tam a táb­lát: vigyázz, a kutya harap! Aki betörni akar, úgyse azért rek­la­mál, hogy miná­lunk a szom­széd kutyái húz­nák le a gatyá­ját.

Mindegyik harap, amikor húst vesz a szá­já­ra. Vagy cson­tot. Más­kor nem.

Így is bejött valaki. Cefrének gyűj­tö­get­tem a hulló gyü­möl­csöt. Vinni akar­tam főzet­ni, ami­kor valaki elvet­te. Ellen­sé­geim­nek szá­nom min­dig, mert magam meg nem iszom.

Elvihette volna magával az ellen­sé­get is!

Ide jutottunk, már a cefrét is lop­ják? Aki maga főz, lop­va, finánc­szi­ma­tot kicse­lez­ve, éjnek évad­ján, és nincs ki a fazék, gon­dolt egyet, kipó­tol­ta? Sötét­ben járt, az biz­tos. Erő­nek ere­jé­vel sza­kí­totta át a rá­gu­mi­zott fóli­át, pedig le is vehette vol­na.

Ha látta volna.

Százhúsz literes volt a hor­dó, két vödör­rel leg­alább hat­szor for­dult. Ha isme­ret­len lett vol­na, a három kutya a vi­lág­ból is kiugatta vol­na. Ked­ves szom­szé­dom néha éjek évad­ján se tudja csi­tí­tani őket, úgy fog­ják a sün­disz­nót. Még egy bizo­nyí­ték, a cefretolvaj csak isme­rő­sük lehe­tett. Eset­leg naponta meg­ug­rasz­totta őket, ha hozzá is átkí­ván­csis­kod­tak föl­de­rítő szag­lá­szás­sal.

Honnan tudhatta, hogy nálunk cefre is van? Elta­nulta volna tőlük a szi­ma­tot?

Csak meg kellett néznem, hol ér véget a ke­rí­tet­len kerí­tés. Onnan jött. Legyen vele bol­dog.

Hagyjuk a kutyaütőket, bár róluk sza­badna inkább szól­nom. Még csak ket­ten vol­tak igazi kutyák, ami­kor úgy panasz­ko­dott az egyik, a szí­vem majd­nem meg­sza­kadt. Még le se száll­tam a bi­cik­li­ről, nyü­szí­tett, voní­tott, szű­kült és üvöl­tött, sírt, pityer­gett, zoko­gott, óbé­ga­tott, bőgött. Mi a baj, kicsi kutyám? Soha az élet­ben nem hal­lot­tam ilyen han­go­dat.

Leültem elé, szemtől szembe, ő meg én elém. A sze­mét is könnyes­nek lát­tam. Min­den esze­met bele­ad­tam, mégse talál­tam ki, mit mon­da­na, ha mond­hat­na.

Pedig de nagyon mondta!

Fél óra áradás után váratlanul átbújt a ke­rí­tés alatt, kilőtte magát, és meg se állt az utca tor­ko­la­tá­ig. Üze­net jöhe­tett szel­lők szár­nyán, tit­kos adón. Gaz­dája vezette haza Sár­kányt, a másik kutyát. Még a he­te­dik határ­ban lehet­tek akkor. Orvos­nál jár­tak.

Bicegett a beteg, valami nád­tor­zsába lépett bele. Vagy üveg­cse­rép­be? Be is volt kötve a jobb első lába.

Első dolga volt, lerágni a kö­tést.

Látta Bogár – alkalmanként Nünüke –, hogy elve­zet­ték, hogyne látta vol­na, azért gyá­szol­ta. Ment volna ő is, de a gaz­dája vissza­ker­get­te.

Siratóasszonyok tudnak ennyire lélek­ből búcsúz­ni.

Kicsi Bogár, amikor azt hozta a tör­vény, kutya­nyomba hágott. Nálunk pihen­ge­tett akko­ri­ban, lát­tam, befelé hall­ga­tó­zik, amíg aztán anya-Bogár nem lett belő­le. Hatot fialt, ötöt elaján­dé­ko­zott a gaz­da, de egyet meg kel­lett hagy­nia. Uno­kája köve­tel­te, de ki is kötöt­te, itt marad­jon nagy­pa­pá­nál. Időn­ként eljön, meg­si­mo­gat­ja, ajná­roz­za, vide­óz­za, mert az az övé.

Attól kezdve láthatom, milyen az igazi anya, még ha kutya is. Dönci, a kis kölök, ha csak elnyikkantotta is magát, rohant Bogár, mint a vesze­de­lem. Tes­té­ből való öt elve­szej­tett gyer­me­kére szá­mí­tott összes sze­re­te­tét erre az egyre öntöt­te.

Olyan elkényeztetett kutya sincsen is a vi­lá­gon!

Így lettek hárman. Már majdnem fal­ka.

Csirkecsontot szoktam vinni nekik. Sár­kány a farkasivadék mohó­sá­gá­val szinte zabál­ja, Bogár korcs­ként is kap­kod­ja, de csak azért, hogy Sár­kány­nak ne jus­son. Mindet lete­szi Dönci elé. Az meg úgy fogja szá­jába a sok cson­tot, mintha a fe­ke­te­ri­gó­tól tanulta vol­na. Kétol­dalt roz­már­ba­jusz­ként lóg a csont, mint rigó­nál a ku­kac. Más étkek­kel is így lehet, mert maga csontsovány maradt, és kicsi dundi lett Dönci. Aztán nagyobb dun­di. Pec­ke­sen lép­ked, mint a nagy fülű világ pal­lér­ja.

Csak a kezét nem tudja hátra ten­ni.

Kínálom a soványt, szemrebbe­nés nél­kül hízik tőle a dun­di. Átjön Bogár, na vég­re, egye­dül vagy! Dobok neki egy falat kenye­ret, leve­gő­ben elkap­ja, de le nem nye­li. Bújik a mű­vész­át­já­rón, viszi egyet­len gyer­me­ké­nek. Ket­ten jön­nek vissza azon­nal. Nem­csak neki adja, de meg is beszé­lik, hon­nan lehet kol­dulni még? Megint az anyá­nak adom, azt is a fia eszi meg.

Vén marha vagy, Bogár! Nem veszed ész­re? Mahol­nap oda jutsz, neki kel­lene táp­lál­nia téged. Zörög a cson­tod, föl­kap a szél, olyan sovány vagy, az meg, az a lé­ha, csak­hogy nem gurul.

Mondhatom, semmi nem változik. Az anya szeme így látja szép­nek.

Gyönyörű a mostani ősz. Összes mele­gét ide küldi a vén­asszonyok nya­ra, a mi ker­tünk köze­pé­be. Dönci úrhat­nám­ság­gal eltelve nálunk henyél, a másik kettő ott­hon.

Nekilátok, kávét főzök. Merülőfor­ra­lót lóga­tok bele a kasztrojba, nem aka­rom, hogy kiég­jen, tele teszem a pik­szist, bár tudom, a fele is elég len­ne. Rájöt­tem, a pity­pan­got kapá­val soha nem tud­nám kiir­tani a kert­ből, olyan mélyen jár a gyö­ke­re. A ma­ra­dék forró vizet arra öntöm.

Tarolt a nyári aszály, nincsen for­rázni való gazunk se. Kor­sza­kot vál­tott teg­nap az eszem, tes­sék jól meg­ka­pasz­kod­ni. Hűlt magá­ban, csak hűlt, ami meg­ma­radt, köze­lebb volt már a lan­gyos­hoz, mint a me­leg­hez, ami­kor meg­szállt a gyer­meki kópé­ság. Illet­len póz­ban heveri Dönci az ősz suga­rát, hanyatt fekve leb­zsel. Ilyet se lát­tam még. Biz­to­san nem tőlem tanul­ta. Feje haza­felé áll, négy lába az égnek. Talán álmo­dik is?

Miről képzelődne egy bővérű kamasz kutya? Gon­do­lom, szűzi szu­kák tüzelve tán­col­ják körül. Kaján neve­tés fog el, meg­fo­gom az edény alját, és ami­kor talán éppen kivá­lasztja álmai höl­gyei­ből a leg­szeb­bet, akkor löttyin­tem rá a mara­dé­kot. Mon­dom, a lan­gyos vizet. Állta a mar­kom a ki­csi fazék mele­gét, bizony­ság rá, nem kutya elleni szán­dék dol­go­zik ben­nem.

Célzás nélkül is oda esett, ahol leg­ér­zé­ke­nyebb a ka­ni­sá­ga.

Hátam mögé dugom az edényt, meg ne lás­sa.

Dönci akkorát bődül, mint hat orosz­lán szink­ronra fon­va, és vonyítva vág­tat át a lu­kon. A forró vizet a kopaszra kiál­tás jut eszembe a me­sék­ből.

Mostohanagyapja lehetne Sárkány, pil­la­nat­nyi­lag éppen lán­con seny­ved, hozzá rohan. Lete­szem a nagy­es­küt, nem­csak gon­dolt vala­mit, de el is mondta azon­nal, mert Sár­kány fogát vicsor­gat­ja. Ott sejti a vesze­del­met, ahon­nan Dönci föl­ug­rott. Rázza a lán­cát, és mor­dul is nagyo­kat.

Eddig ilyet még soha nem csinált.

Mintha ő kapta volna az égi áldást.

Előkerül Bogár is, tulajdon édes­any­ja, pokol­egy­háza leg­fe­ne­ké­ről. Keze­lésbe veszi apá­nyi csi­mo­tá­ját, vigasz­tal­ja, ajná­roz­za, dünnyögve nya­lo­gat­ja, aztán igaz­lá­tó­nak jön át hoz­zánk. Ott áll meg, ahon­nan Dön­cike föl­ug­rott. Gon­do­la­tokba merülve három­szor meg­ke­rüli a fész­két, kör­be­szag­lássza, és nagyo­kat vak­kantva vissza­fut.

Honnan tudja, hol történt a bal­eset? Ja kérem, a szi­mat! Csak­hogy az a ku­tya­úton végig egy­forma lehet.

Dönci mondhatta el!

Hármasban beszélik meg a vá­rat­lan táma­dást. Látom is, hogy tanács­koz­nak, de emberi fül­lel hall­ható hang több nin­csen. Sár­kány a bölcs öreg, azt mond­hatja láncra ver­ten is, hoz­zám jöj­je­nek át, nekem pana­szol­ja­nak el min­dent. Segí­teni csak én tud­ha­tok, hiszen nálunk tör­tént.

Jön is a páros küldöttség, elöl Nünü­ke, mögötte óva­tos­ko­dik a méhé­ből való Dönci. Az előbbi elhe­ve­rés helyét egyik jobbra kerüli el, a má­sik bal­ra. Leül­nek, szem­ben velem, mintha panasz­na­pon len­né­nek.

Jó lenne tudnom, a kutyamesék­ben létez­nek-e ufók. Csak azt mondja Bogár, itt nyúlt el ártat­lan gyer­me­ke, víz­löttyin­tésre tőlem, tel­jes nyu­ga­lom­ban, mennyei csön­des­ség­ben, és egy­szer csak, nem tud­ni, hon­nan, nem tud­ni, miért, a pok­lok tüze szál­lott alá sis­te­regve a ma­gas­sá­gok­ból.

Tehát forró víz lett a langyos­ból. Úgy teszek, mintha érte­ném. Gye­re, te sze­gény Dönci, hadd simo­gas­sa­lak meg.

Oda is jön, és hagyja. Hátha ki tudom dögö­nyözni belőle a ré­mü­le­tet. Köz­ben ő is elmondja a tör­té­ne­tet a föl­dön­túli cso­da­lé­nyek ármá­nyá­ról.

– Legalább magyarul mondanád, kicsi szom­széd!

Amikor visszatért a deputáció, kér­dez­hette Sár­kány:

– Na, mire mentetek vele?

– Ennek aztán beszélhetünk! Vén­sé­gé­ben is hülye­sé­ge­ken jár az esze.

Kiesve a szokásos ritmusból, Bogár megint anyá­nak érezte magát. Tulaj­don fia lehe­tett a tet­tes. Embe­rek az ilyet vér­fer­tő­zés­nek mon­da­nák, de a ku­tyák a rokon­há­zas­sá­gok ártal­má­ról nem tanul­tak, ennél­fogva nem is adnak rá sem­mit. Attól kezdve ket­tős kötő­dés ala­kult ki Bogár­ban, de ahogy telt rajta az idő, elhagyta édes gye­reke csont­tal való táp­lá­lá­sát. A benne rug­da­lózó újabb utó­dok­nak lett rá szük­sé­gük.

Apasága teljes tudatában kezdett vissza­fogyni Dönci, de beszé­des­sége meg­ma­radt. Csont­osz­tás­nál föl­húzta az orrát, mert ő lett az utol­só, más­kü­lön­ben együtt járt át hoz­zánk Bogár­ral. Anyja vál­to­zat­la­nul olyan uga­tás­sal fogad, ami csak erre az első öt percre érvé­nyes, és föl­te­he­tően a csontra vágyás him­nu­sza, Dönci viszont vinnyogva nyalja a kerí­tést. Ott szok­tam bedugni kéz­csókra az ujja­mat.

Ásítva nyújtózkodik egyet.

Tegnap csak Dönci jött, és hajszálra azt ugat­ta, amit az anyja szo­kott. Hang­próba nél­kül is tud­ta. Értet­tem belő­le, meg­ha­tal­ma­zott kül­ügy­mi­nisz­tere lett a csa­lád­nak, ő zengte a him­nuszt, és azt is kita­lál­tam, eljött Bogár órá­ja. Futott is rög­tön, jelez­vén, rá most odaát van halaszt­ha­tat­lan szük­ség. Meg se várta a cson­tot.

Hazaér a szomszéd, a hiteles gaz­da, mel­lék­ál­lás­ban tisz­te­let­beli fal­ka­ve­zér, elibe most egyik se sza­lad. Mon­dom is neki, csa­ládi gya­ra­po­dás folya­ma­tába csöp­pent bele.

Megy is az ólhoz, és csodát látna, ha Dönci el nem fogná előle a ku­tya­vi­lá­got. Ott ül az ajtó­ban, bel­jebb vajú­dik az any­ja. Apró köl­kök nyá­vo­gása jel­zi, varázs­lat tör­té­nik. Köz­lé­keny lehet Dönci, a hely­színi tudó­sító sze­re­pé­ben időn­ként kifelé beszél, olyan hall­ha­tat­lan tar­to­mány­ban, ame­lyet csak ők ért­het­nek. Taszi­gálná arrébb a gaz­da, mert eszébe jutott, gene­rá­ciók­kal koráb­ban Stefi a macs­ká­val élt hasonló meleg­ség­ben, és ami­kor kis­macs­kák szü­let­tek, azon­nal föl­falta őket.

El is neveztem bábakutyának.

Húzná ki az ólból János, mert nem érti a tu­dó­sí­tás szö­ve­gét. Dönci nem hagyja magát, vissza­vi­cso­rít. Neki halaszt­ha­tat­lan föl­adata van. Az apa­ság és az édes­test­vér­ség miri­gyei hal­mo­zód­nak ben­ne. Sorra neki­esik az újszü­löt­tek­nek, egyen­ként szá­razra nyalja mind­et. A fe­ne­kük­nél kez­di. Most már min­den szava átfor­dít­ható emberi kot­tá­ra. Vedd ész­re, ked­ves gaz­dám, mi is a kor gyer­me­kei vagyunk. Apás szü­lés tör­tént.

Ma is átjön fogadásomra mind a há­rom, de tel­jes egyet­ér­tés­ben támasz­nak veti lábait mind­egyik, és vicso­rogva ugat. Elöl Bogár, mel­lette az apává lett Dönci, és hátul kont­ráz Sár­kány, két­sze­res mos­to­ha­ként. Kiker­get­né­nek saját ker­tünk­ből. Mon­dom nekik, a leg­szebb öröm­hírt nem kéne mégse vicso­rogva tudatni a csir­ke­cson­tok szál­lí­tó­já­val.

Hogyan lehet ezt nem érteni? Kicsi­nyeik szü­let­tek.