Csák Gyöngyi

Zarándoklat

Csend van.
Kísérteties csend
emlékezetemben
egyre mélyebb tárnák nyílnak
most lehet igazán
szippantani a múltból mélyeket.

Futok az időben vissza
vissza a földre mely tűrte
kisded játékaim
nem baj, ha tüske vérzi fel
mezítlábaim, mint vízhordás közben
egykor a tarlón.

Egyre szaporább szívveréssel
végig a Várhegy oldalon,
török vájta pincék
mélyetekben járt-e már
nálam is különb vakond?

Levedli magáról az archív szürkét,
megelevenedik annyi kép:
ahogy verítéke földjére lehajol
megsimogatni egy érő búzakalászt,
látom megcsillanni
nagyapám bajuszán a büszke dért.

Cselédsorssal vert őseim merre?
Vissza, vissza a temetőbe,
hiszen szinte mind
elnyelte a telhetetlen gyomor,

fejfák, keresztek,
hervadt virággal teli vázák
holtakat őrző faóriások,
a fákon együttérző madarak,
most egyik sem dalol.

Vinne, vinne még lábam
lefelé a domboldalon, ám
házunkat más lakja már –
haza így sosem juthatok.

Tönkretett, kiürült
világnagy falumban
halottak csontja-pora
őrzi a múltat, miként
a megkopott kövek
kiüresedő életek.
Kongasd meg harangodat,
szólaltasd fáradt orgonádat,
megvénült málló templomom,
hisz világhíred mindig büszkített.

Valami nem változott,
vakítóan kék,
még Csuhraj filmjében
sem tisztább az égbolt.

Furcsa hűség
döngettet egy kapun,
mely örökre becsukódott.