Csend van.
Kísérteties csend
emlékezetemben
egyre mélyebb tárnák nyílnak
most lehet igazán
szippantani a múltból mélyeket.
Futok az időben vissza
vissza a földre mely tűrte
kisded játékaim
nem baj, ha tüske vérzi fel
mezítlábaim, mint vízhordás közben
egykor a tarlón.
Egyre szaporább szívveréssel
végig a Várhegy oldalon,
török vájta pincék
mélyetekben járt-e már
nálam is különb vakond?
Levedli magáról az archív szürkét,
megelevenedik annyi kép:
ahogy verítéke földjére lehajol
megsimogatni egy érő búzakalászt,
látom megcsillanni
nagyapám bajuszán a büszke dért.
Cselédsorssal vert őseim merre?
Vissza, vissza a temetőbe,
hiszen szinte mind
elnyelte a telhetetlen gyomor,
fejfák, keresztek,
hervadt virággal teli vázák
holtakat őrző faóriások,
a fákon együttérző madarak,
most egyik sem dalol.
Vinne, vinne még lábam
lefelé a domboldalon, ám
házunkat más lakja már –
haza így sosem juthatok.
Tönkretett, kiürült
világnagy falumban
halottak csontja-pora
őrzi a múltat, miként
a megkopott kövek
kiüresedő életek.
Kongasd meg harangodat,
szólaltasd fáradt orgonádat,
megvénült málló templomom,
hisz világhíred mindig büszkített.
Valami nem változott,
vakítóan kék,
még Csuhraj filmjében
sem tisztább az égbolt.