Cegléd József Kázmér

Dér

Erőteljes kora délutáni napfény zuhan a ren­de­lők közös váró­ter­mé­be. A fény­hen­ge­rek jobb­ján fogá­szat, balra a házi­or­vos. Obrád szem­re­vé­te­lezi a bal­ol­dal bélyeg­so­ro­za­tát, hogy a még isme­ret­len sor­rend leg­vé­gére önma­gát is fel­ra­gaszt­has­sa. Három-négy idős asszony a szo­ká­sos kül­ső­sé­gek­kel. Ala­csony és kövér­kés, magas és sovány, gör­bült hátak, SZTK szem­üveg, gyógy­sze­res dobo­zok­ból kinyírt pap­ir­kák kéz­ben tart­va. („Dok­tor úr, ezt írja fel, ez a múlt­kor is olyan jó volt!” – egész­ség­ről szó sem lehet, ha a nep­per érde­kelt a drog-füg­gő­ség kiala­kí­tá­sá­ban.) Néhány kifa­kult fér­fi­arc – tola­tás a vak­vá­gá­nyon. Anyu­kák egy-egy már járni tudó apró­ság­gal, akik lát­ha­tóan már az élet­re­va­ló­ság lép­csőit nyüs­tö­lik. Nekik min­den tér kevés, min­den csönd fáj, ezért han­gok­kal tágít­ják a köré­jük rakott rafi­nált fala­kat.

–  Zolika, ha még egyszer leejted, anya nem veszi föl! – Zsufa kis­kö­lyök teke­reg anyja tér­dén. A ke­zé­ből kipottyant műanyag lapocs­kát látva Obrád ráéb­red, hogy itt valami sor­szá­mo­zás­ról van szó. Tekin­te­tét fel­jebb eme­li, meg­látja az ajtó­tokba ütött fejet­len szö­gön lógó lapocs­ká­kat. A ki­len­ces­nek lesz a gaz­dá­ja, ám „a ren­de­lés első órá­já­ban érkező kis­gye­re­kes anyá­kat kére­tik előre enged­ni!” Ja, igen. Agyán évti­ze­des emlék vil­lan át, ami­kor lázas kis­lá­nya a vál­lán lógott, körötte eliga­zító táb­lák nél­küli soka­ság. A gye­re­kecske mintha meg­érezte volna apja hely­zetbe szo­rult­sá­gát; válla fölött nagy ívben áthányt, meg­te­remtve ezzel a ren­de­lőbe vezető mene­kü­lési útvo­na­lat. A kis­gye­re­kes anyák elő­re­en­ge­dőd­nek, aztán a fel­nőtt­sor is meglódul. Újabb anyák és vál­ta­kozó tűrés­ha­tárú cse­me­ték érkez­nek. Fogász­ol­da­lon az arc fél­fe­lét fogó örök rajz­film­fi­gura és az „időre érke­ző” sza­bad­idő­ru­hás kis­hölgy vára­ko­zik. Isten az időt ilyen­kor vissza­fog­ja, hadd tud­ják milyen kínos annak múlá­sa.

–  Robika! Ha nem maradsz nyugton, meg­mon­dom a dok­tor bácsi­nak, hogy adjon egy szurit!… Fáj még a hasad? – A tűz­szemű cigány­gye­rek tamagocsit rotyog­tat, ször­csög­tet, cice­rél, szem­ben vele egy csó­tány­ta­po­sós úrfi, kame­rás mobil­ján egy kán­kán dal­lama zen­dül.

–  Persze… itt vagyok a rendelőben… a fa…m is kivan vele, ezren vannak… persze… utána… – kimegy, rágyújt.

–  Gyerekkel előre lehet menni! – mondja egy váró­termi állandó lakos. Túl az egy órán Obrádnak a gyomra kicsit össze­szű­kül.

–  Jaaa, azt nem tudtam! – eresz­ke­dik tamagocsi-anyuka. – Nekünk csak egy iga­zo­lás köll, hogy mehes­sen óvo­dá­ba.

Hosszú-vékony, háta-fájó mami a múlt héten meg­fá­zott („az­óta húzom magam­mal”) jön ki, tamagocsi be. Obrád némi tapasz­ta­lat-pár­lat­tal a ren­delő ajtaja elé som­for­dál, érdek­lő­dést mímelve olvas. Beteg­pa­na­szok iro­dá­ja, cím, tele­fon­szám, emil, kör­le­vél a be­teg­el­lá­tás tele­fo­nos elő­jegy­zési ren­del­ke­zé­sé­ről, szék­re­ke­dés és gyü­mölcs­fo­gyasz­tás – nagy­já­ból ennyi. Köz­ben bent­ről min­den – mihez sen­ki­nek sincs köze – kihal­lik. Úgy tűnik elrenyhült az ajtó pár­ná­zott para­szol­ven­cia­pap­lan­ja. Kicsit szé­gyen­kezve gon­dol saját húgy­hó­lyag­já­ra, ezért az ajtó mel­letti foga­son túl­ra, az üve­ge­zett bejá­rati ajtó­hoz áll. Zsib­badt fáj­dal­mát a bezú­duló feb­ru­ári nap­fény jóté­ko­nyan simo­gat­ja. Hir­te­len valami ősi, isme­ret­len sej­te­lem vész­je­le­ket küld agyá­ba. A nya­lá­bokba ren­de­ző­dött fény­su­ga­rak meg­tör­nek, s va­lami azt súg­ja: vég­ze­tes hibát köve­tett el. Ám a tu­dat ellen­őriz s fö­lül­írja az ösz­tön­vi­lá­got. A kor divat­já­nak meg­fe­lelő öltöny­ben, cső­rös fél­ci­pőbe rakott fia­tal­em­ber bön­gé­szi a külső tájé­koz­tató táb­lát. Bal kezé­ben egy afféle átme­neti tás­ka, ami kicsit az akta­tás­ká­ra, kicsit az orvosi tás­kára emlé­kez­tet, de egyikre sem iga­zán. Drapp csí­kos ingét szürke nyak­ken­dő­vel tálal­ja, felette gon­dos áll­sza­káll. Oldalt elvá­lasz­tott fri­zu­rája mér­ték­tar­tó. Tisz­ta, ígé­re­tes arc, aki­ből még min­den lehet, de sem­mi­kép­pen sem közép­osz­tály alat­ti. Adó­el­len­őr, köztiszt(ség)viselő, köz­al­kal­ma­zott, bár­mi. Tör­vé­nyek fenn­tar­tá­sok nél­küli tisz­te­lő­je. IQ-ja 80 fölött. Obrád látó­szög­ében egy ezüst­me­tál színű gép­ko­csi áll, ami néhány perce még nem volt.

A 28–30 körüli fiatalember fémsar­kok­kal ellá­tott, műbőrbe kötött pici jegy­zet­töm­böt vesz elő s va­lami nagyon vékony tol­lal a táb­lán lát­ható ada­tok­ból másol, majd össze­zárja az alkal­ma­tos­sá­got és belép. Tekin­tete mér­ték­tar­tóan sik­lik végig a váró­ter­men, majd kíván­csian bön­gé­szi a ren­delő ajta­ján rag­ta­passzal föl­erő­sí­tett papí­ro­kat. „A ren­de­lés első órá­já­ban érkező kis­gyer­me­kes anyákat…” Jobb kezé­vel bal belső zse­bé­ből egy név­jegy­kár­tyát vesz elő, majd 30 cen­tit előre lép és pozicionálja magát. Obrád belül mélyen és hosszan fel­üvölt, fejét falba ütné, ami­ért elnyomta a belső han­go­kat.

Jónak mondható sakktudása okán azon­nal fel­fog­ja, hogy ez a fi­a­tal­em­ber oda, és éppen oda állt (mond­hatni BELE­ÁLLT az ütés­vo­nalba), amin nem lehet keresz­tül­men­ni, ahol nem lehet előz­ni, csu­pán egy nem létező har­ma­dik bábú elmoz­dí­tá­sá­val lehetne meg­hát­rá­lásra bír­ni. A lá­to­gató hiva­tá­sos volt. Meg­ta­lálta a fehér mett­lac­hi­val borí­tott váró­te­rem­nek azt az egyet­len egy pont­ját, ahon­nan kibil­lent­he­tet­le­nül vára­koz­hat, mint a min­dig rossz­kor becsön­gető román zug­árus­ok. Nagy nylon­zsá­kok­ban cipel­ték az „ere­deti gyap­jú­ból” készült pap­la­no­kat és pár­ná­kat, 12 ezer­ről indul­tak és bol­do­gok vol­tak, ha három­ezer­nél az üzlet meg­köt­te­tett. Ebben az „ál­lás­ban” leg­fel­jebb sturcolva lehetne halad­ni, de Ruttkai úr, a ren­dít­he­tet­len nyu­galmú gép­jár­mű­ve­ze­tő-ok­tató ezt szi­go­rúan til­tot­ta. „Én plusz órá­kat is vet­tem! Csak ennyi? Egy tak­nyos 28-as beelőz, miköz­ben ő is tud­ja; ez nem sza­bá­lyos! Ruttkai úr! Több órát kel­lett volna ven­nem, alkal­mat­lan vagyok a fej­lő­dés­re?” – dohog magá­ban Obrád.

A fiatalember mereven bámulja az ajtót, jobb lába cipő­or­rá­val taka­ré­ko­san moz­dul öt cen­tit balra és vissza. („Ta­nul­ják meg, kato­nák, ha sokáig kell vigyázz­ál­lás­ban len­ni, akkor ugye nincs moz­gás, de hogy mégse ájul­ja­nak el, ezért előbb az egyik lábuk ujja­it, azután a má­sik lábuk ujjait moz­gas­sák a sur­ra­nó­ban!”) Ajtó nyí­lik. Tamagocsi Robika ki, a va­salt­nad­rá­gos be, még tárva az ajtó, ami­kor gya­kor­lot­tan tiszta hang­kép­zés­sel, az isme­ret­len tere­pet egy pil­la­nat alatt kiér­té­kelve pon­to­san köszön: kinek-ki­nek minő­sége sze­rint.

A kiszűrődő hangokból kiderül, a ke­res­kedő vevőt talált. Kik eddig ide­ge­nek vol­tak, most a közös haszon remé­nyé­vel szö­vet­sé­get köt­nek. Az önfe­ledtté váló kós­tol­ga­tá­sok beszéd­fosz­lá­nyai („ál­ta­lá­nos­ság­ban elmond­ha­tom, és elfo­ga­dom, és más­ként íté­lem meg, vala­mint a hely­zet és a büdzsé”) kaccantásokba ful­lad­nak. A dol­gok egy­ér­tel­művé vál­nak, tán még parola is adó­dik hoz­zá.

Ekkor lép ki a másodasszisz­tens, hogy Jótündérként az ember­ségbe vetett hit foszló szá­lait újra­stop­pol­ja. Obrád agyába vil­lan; a nagy folyók sin­cse­nek gáz­lók nél­kül. A re­ceptre vára­ko­zók­tól elkéri a gyógy­sze­res dobo­zok főigéit – hadd lás­sák, hogy a folyam azért höm­pö­lyög –, aztán eltű­nik. Az ajtó mögül egy eltö­kélt barát­ság szí­ves búcsúz­ko­dása hal­lik. A fi­a­tal keres­kedő a nyer­te­sek fel­tar­tott fejű öntu­da­tá­val, a majdnemorvositáska zsírozott fogan­tyú­ját maga­biz­to­san fogva lép ki.

–  Uram! Ez nem volt korrekt dolog! – mondja Obrád kemé­nyen a má­sik fejé­nek, készülve és ügyelve arra, hogy a min­denki által slend­ri­án­nak tar­tott kiej­tése most ért­hető legyen. Előbb per­sze vol­tak pró­ba­mon­da­tok. „Ha ezt még egy­szer meg­te­szi; föl­rú­gom!” (Itt hang­tani és jelen­tés­tani gon­do­kat ész­lelt.) „Ezt több­ször ne csi­náld, mert legya­láz­nak!” (Attól, mert a gye­re­kem is lehetne – bár ilyen gye­re­ket még egy elcse­szett kefé­lés sem tudna terem­teni – még nem kéne tege­zésre for­dí­ta­ni, mert Ő nincs a viszo­nos­ság hely­ze­té­ben!) „Uram! Más­fél órája várok már és erre maga elém tolak­szik! Nem tartja ezt tisz­tes­ség­te­len­ség­nek?!” (Ebben annyi bonyo­lult­ság és a ki­já­ra­tig oly kevés tér volt, hogy inkább lemon­dott róla.) A fi­a­tal­em­ber olyan ábrá­zat­tal ment a követ­kező orvo­sig, miként a pol­con szoborkodó három majom: én nem látok, én nem hal­lok, én nem beszé­lek.

Az orvos-hím rezervátumába jutva azon­nal érzé­kelte lap­topra ragasz­tott szőke ará­já­nak eluta­sító pil­lan­tá­sát. Szél­ről Jótündér, a gáz­ló­asszisz­tens. Kór­is­me: sok pisi­lési kény­szer, fáj­da­lom, már tavaly is, kicsi vérecs­ke, de maradt még egy-két pilu­la, és most már tulaj­don­kép­pen „egyre jobban"… Ez utóbbi Orvoshímet nem bor­zol­ja, vagy csak érin­tés nél­kül marad.

–  Tudna most vizeletet produkál­ni?

„-  Hogyne tudnék, egy ideg vagyok!” – gon­dolja Obrád, aztán fél szal­vé­tába cso­ma­golt pohár­ral egy orvosi ren­delő lestra­pált vécé­jé­ben meg­könnyez­teti cél­szer­szá­mát.

A gázlóasszisztens csak egyik kezére húzott gumi­kesz­tyűt (nyil­ván taka­ré­kos­ság­ból) és komo­lyan, már-már komo­ran lát hozzá az anyag­csere vég­ter­mék gyöngy­sze­mei­nek lát­vány­tech­ni­kai elem­zé­sé­hez.

–  Ki volt ez a vasaltnadrá­gos? – kérdi Obrád vissza­fo­got­tan, mire a gázló ajka szét­rob­ban és leg­alább negy­ven fehér jég­csepp csil­lan, „mint fogai­don a tün­dér­ne­ve­tés”. Hely­zet-pa­nel, zárás.

–  Orvoslátogató volt! Orvosi műsze­rek köz­ve­tí­té­sé­vel fog­lal­ko­zik – szól bele az elnyúj­tott orvosi ren­delő túlsó felé­ről a do­ki, inkább magyarázólag, mint meg­ro­vón. Asszisz­ten­cia az exkrétumot turmixálja.

–  Csak rendelési időben jöhet! – támasz­ko­dik kar­cos hang­já­val Obrád fülé­nek a fo­lyó­me­der szemű lap­to­pos sző­ke.

–  Moldova óta ezt nagyon tudjuk! – mor­zsolja Obrád, köz­ben szű­külő gyom­rát érzi, toluló vér­nyo­má­sá­tól táguló tüde­jé­nek rob­ba­nás közeli feszült­sé­gét.

–  Szóval Nolicin. Jó lesz. Jutkát meg kell kér­dezni van-e esses. Öt napos kúra, egy tízes cso­mag. Recept­írás!

A mederszemű a telefonon meg­nyomja a Mem. gom­bot és a kézi beszé­lőt az orvos­nak nyújt­ja, majd nem kevéssé kar­co­san Obrádot kér­de­zi:

–  Hogy hívják?

–  (Másodosztályú Állampolgár, mon­daná Obrád, bece­ne­vén Ketteske.)

–  Jutka! Nolicin, esses, tízes… aha… érteem … csak húsza­sod van… három… amíg el nem fogy, addig nem rendelsz… aha… – letette a kagy­lót és Obrádhoz for­dult – Húszas van, per­sze tud­ja, jön még kutyára dér! Akkor recept.

A receptírógép sercegve köpködi a fes­té­ket a papír­csík­ra, majd tépés, élhang, fél­for­du­lat, el.

Kinn a napfény még mindig meleg-sárga osto­rai­val csap­kodja a min­den­sé­get. Obrád szét­néz, egy-két napja még hópely­hek pilinkéztek. Az úttest föld­be­mart fekete csíkja úgy húzó­dik, mint egy rosszul vara­so­dott műtéti heg. A hat-nyolc ház­zal fel­jebb lévő gyógy­szer­tár irá­nyába indul. A pa­tika kosz­lott-fe­hér, ablak­ta­lan szűk ajta­já­ban tor­lód­nak egy­más­hoz. Obrád és az orvoslátogató.

–  Eladtál mindent, haver? – támad Obrád és keser­ves moso­lyába húgy­hó­lyagja min­den égő fáj­dal­mát bele­pum­pál­ja.

–  Takarodjon, mert lelövetlek, mint egy sérült bikát! – mondja zava­ro­san, de erő­ből az orvoslátogató és elslisszol a gyógy­szer­tár mel­letti par­koló irá­nyá­ba.

Obrád a nyitott ajtóban állva egy válasz­kép­te­len és ivar­ta­la­ní­tott házikandúr lát­vá­nyát kel­ti.

–  Csukja már be azt az ajtót! – kia­bál bent­ről egy nő.

Az üzlethelyiség derékig patika, onnan­tól dro­gé­ria. Szá­nal­mas, kicsi zöld növé­nyek küz­de­nek a fenn­ma­ra­dá­sért. A cse­rép­kály­hán egy min­dent felül­múló sike­res készít­ményt hir­dető pla­kát, tete­jén egy rádi­ós-magnó Jimmy örök­be­csű múlt­ide­jét mor­zsol­gat­ja. A ki­szol­gáló abla­kocska túlfelén egy jobb idő­ket látott gyógy­sze­résznő üzle­tel, emez olda­lon egy váró­termi recept­fel­írós mami.

–  …és a papa a málnát is meg­pró­bálta kimetszeni…

–  Vitamint nem visz, Bözsi néni? A múlt­kori jó volt? – Az üzlet az üzlet, a pénz az pénz s aki­nek sike­rült az élet, annak pénz az üzlet, az üzlet meg élet.

–  …a múltkor is, amikor kiment a kertbe…

–  Amióta maszek vagyok, én sem tudok a kert­tel fog­lal­koz­ni, pedig három ezer négy­zet­mé­ter. Akkor ennyi lesz, Bözsi néni?

–  Mit is mondott, mennyi lesz?

–  Azt kérdeztem, hogy a mul­tip­lex, amit a…

Fiatalasszony lép be, a váró­termi 12-es, Jimmy kicsit meg­pi­hen, Obrád háti­tás­ká­ját újra kézbe veszi, a mama húszez­res­sel fizetne…

–  …a kutyák. De hát mit csináljak?!

Jimmy a cserépkályha tetején fel­kö­nyö­köl: „Fo­gadj örök­be, most és mindörökre…” Obrádnak újra eszébe vil­lan az ott­honi három-négy mara­dék dra­zsé­szem s még mie­lőtt az ajtó­szárny kiko­pott tok­jába vissza­ül­ne, fino­man kioson. Az étke­zés előtti gyógy­szer­be­vé­tel til­tá­sára gon­dol, mert hányást okoz­hat. Mel­lék­ha­tá­sai has­me­nés, stb. Kér­dezze meg házi­or­vo­sát, gyógy­sze­ré­szét. Zuhog, zuhog a nap­fény és a nedv­ke­rin­gésre váró fák sebei­ket kita­kar­ják.