Horváth Dezső

Parasztpassió

Lakodalom van a mi utcánkban

Öreg ember Jusznák József. Vénebb, mint az ország­út. Neki már az egy bot is kevés, ket­tő­vel jár. Annyira meg­öre­ge­dett, csú­folni se merik a gye­re­kek.

Sanyarú terhet hord a vállán. Az élet nyo­mo­rí­totta meg.

Vagy a történelem?

Rábeszéltem, jöjjön el velem a le­vél­tár­ba. Soha nem járt ott. Meg se for­dult a fejé­ben, hogy benéz­zen valaha is. Azt se tud­ta, hogy levél­tár is van a vi­lá­gon. Nem leve­le­zett sen­ki­vel, mit keres­ne? Hogy ott nem­csak olyan leve­lek van­nak? Nem tudta azt se. Ami­kor mond­tam neki, hiá­ba­va­ló­ság­nak tar­tot­ta, némely embe­rek könnyű pénz­ke­re­sési lehe­tő­sé­gé­nek. Dologra képes embe­rek mások tit­kai­ban tur­kál­nak? Azért hív­tam, hogy együtt néz­zünk bele éle­té­be. Nem akarta elhin­ni, hogy ott néz­het bele iga­zán.

Az újságot az első betűtől az utol­sóig elol­vas­sa, szem­üveg nél­kül, csak a hir­de­té­se­ket ugorja át. Feje tisz­ta, amit elol­va­sott, meg­ma­radt ben­ne. Előtte ilye­ne­ket mon­dott:

–  Kimondom én, kedves öcsém, az őszin­tét. Min­den úgy volt, ahogy volt.

–  A nóta másként tudja. Ahogy lesz, úgy lesz. Maga meg­for­dít­ja?

–  Nekem már az is elég. Tudom, hogyne tud­nám, a múl­tat lehet átfösteni leg­job­ban, föstik is kismillióan, min­dig úgy, aho­gyan leg­job­ban esik, de ilyen földi sza­már­sá­gok engem már nem érde­kel­nek. Köpö­nyeg­for­ga­tás? Vala­mire való köpö­nyeg, ha sokat for­gat­ják, hamar olyan, mint a szú­nyog­há­ló. Rit­ka, mint a rosta lika. Több­ször olvas­tam, se húsz fil­lér­rel, se fél szó­val nem maradna adósa sen­ki­nek, ha magán múl­na. Nem aka­rom utá­noz­ni, ölég baj az magá­nak, de haj­szálra így vagyok én is vele.

–  Magának is elég baj.

–  Meg azt is szokta mondani, se fize­té­sért se szí­ves­ség­ből nem ártana sen­ki­nek. Hogyan tudunk mi ennyire stim­mel­ni? Hit­vány­sá­got nem aka­rok hit­vány­ság­gal tör­lesz­teni én se. Nem is áll kézre semmi gya­lá­zat, hogy fizes­sek vele. Akik a bő­rö­met is le akar­ták húz­ni, és sok­szor, hej, de sok­szor meg is nyúz­tak, azok­nak se. Föl­sőbb hatal­mak keze­ibe se uta­lom őket. Biz­tosra veszem, töb­ben oda­áll­tak már a nagy tró­nus elé. Iste­nük­nél a ke­gye­lem. Akik meg még ideát van­nak, azok­nak elég bün­te­tés a nyug­dí­juk kama­ta.

–  Minden kamat járandóság, miért lenne az bün­te­tés?

–  Nem egy vágányon járunk. Elég bün­te­tés nekik, hogy még élnek, és min­den hónap­ban, ami­kor a nyug­dí­ju­kat föl­ve­szik, a kama­tot is mellé adják.

–  Tótul méltóztatik beszélni.

–  Az élet legnagyobb ajándéka maga az élet, de ha jön a nyug­díj, emlé­kez­tet. Szá­mol­hat­ják min­den hónap­ban, hány embert dug­tak be érte a föld alá. Akár­mennyire vas­tagra nőtt is ábrá­za­tu­kon a bőr akkor, idő­vel véko­nyo­dik. És a lel­ki­is­me­ret is kolom­pol ben­nük már évti­ze­dek óta. Min­dig erő­seb­bek az üté­sek. Ahogy köze­led­nek a sír­hoz. Ha van más­vi­lág, fönn­áll a veszé­lye annak is, hogy szembe kell néz­niük min­den áldo­za­tuk­kal. Nor­má­lis ésszel elkép­zelni se lehet ezt a kínt.

–  Maga az áldozat, és megbocsát?

–  Csak azt szeretném, ha minden laci­be­tyár­ság számba lenne véve. Azt is mon­do­ga­tom, min­den ember feje leg­in­kább az alfe­lét for­máz­za. Az meg az alatta lévő szék­hez iga­zo­dik. Ezek­nek ilyen szék jutott. Lát­tam, a mi­nap azt haj­to­gat­ta, min­den meg­író­dik egy­szer.

–  Biztosan.

–  Legtöbbször azok íródnak meg, amik soha, de soha meg se tör­tén­het­nek, de leg­alább egy­szer-egy­szer legyen igaza magá­nak is. Kezd­het­jük?

–  Kezdjük.

–  Hogyan kerültünk mi ide?

–  Körbebóklásztam irataiért a fél vilá­got. Eszembe jutott ez is. Föl­hív­tam az igaz­ga­tót. Régi cim­bo­rám, ő mond­ta, lead­ták már. Sokáig úgy volt, hogy a kon­cep­ciós pörök anya­gát soha nem adják, egy­szer aztán érte­sí­tés jött, már el is indí­tot­ták. Meg­kér­dez­tem, akkor már kutat­ható is? Ami itt van, kutat­ha­tó. Újság­író­nak is? Nevetve mond­ta: lát­tál már nálunk olyan táb­lát, hogy kutyák­nak és újság­írók­nak tilos a be­já­rás? Mond­tam neki, vigyáz­zon, mert az újság­író a kutyá­nál is rosszabb. Képes meg­írni min­dent. Amit nem lát, azt is. Arra sza­bá­lyok van­nak, neked is be kell tar­ta­nod mind­et. Hol­nap is mehe­tek? Hol­nap még ne gye­re, mert másik épü­let­ben van, de hét­főn már jöhetsz.

–  Ezt értem. De hogyan kapott gusz­tust éppen rám?

–  Ennek messzebb kanyargóznak a szá­lai. Írtam vala­mi­kor, még az öreg­át­kos­ban az egyik idős bíró­ról, Laci bácsi­ról. Tud­tam róla, hadi­fo­goly volt a háború után. Ott ragad­tunk le, hogy hiába volt bíró a ci­vil élet­ben, ő is lopott. Nem lator­ság­ból, az éhség vitte rá. Kenye­ret lopott a láger­ban. Nagy úr az éhség.

–  Nekem kenyérlopáshoz se lehet közöm.

–  Akkor mondta, hazatérése után tagja lett a sta­tá­riá­lis bíró­ság­nak. Bíz­tak ben­ne, átne­velte a hadi­fog­ság, tud­ja, mer­ről fúj a szél. Ő em­lí­tette magát, mint az első kulák­pör áldo­za­tát.

–  Név szerint?

–  Dehogy. Kopik már az ő em­lé­ke­zete is. A ne­vek­nél kezdi a fe­lej­tést.

–  Meg is írta?

–  Utaltam csak rá. Névtelenül. Őt is neve nél­kül, mert szí­ves­ség­ből se árta­nék sen­ki­nek. Eltet­tem agyam egyik reke­szé­be, majd ha vál­to­zik az idő, talán elő­szed­he­tem.

–  Maga el tudta képzelni, hogy meg­vál­to­zik?

–  Olyan nagyon nem, de könnyű volt ráha­gyat­koz­nom, ami­kor mást nem tehet­tem. Nem lehe­tett meg­írni akkor.

–  Aztán mégis megváltozott.

–  Nem mindig arra, amerre kellett vol­na. Olvas­tam egy­szer az egyik falu ötven­ha­tos ese­mé­nyei­ről egy kicsike köny­vecs­két.

–  Nem a mi falunk, és nekem ötven­ha­tos sze­re­pem nem is lehe­tett. Hogyan kerül­tem bele?

–  Elhoztam, itt van. Istók írja:

„Még egy adalék körzetünkből erről az idő­ről. A szen­tesi tanya­vi­lág­ban kigyul­ladt egy szal­ma­ka­zal. Mint­egy 100 mázsa szalma égett el egy 60 hol­das gazda szé­rűs­kert­jé­ben.

Nos, megindult a nyomozás, mert hát kulák van a hát­tér­ben. Aztán a nyo­mo­zás kide­rí­tet­te, hogy a szal­ma­kaz­lat a ku­lák értelmi fogya­té­kos cse­lédje gyúj­totta fel.

–  Így is jó! – mondta a vádat kép­vi­selő ügyész.”

–  Lehet, hogy az ügyész ezt mond­ta, de ez nem az én pöröm. Nem a mi kaz­lunk égett, és soha nem volt értelmi fogya­té­kos cse­lé­dünk.

–  Menjünk végig, majd meglátjuk. „A nyo­mo­zás kide­rí­tet­te, a cse­lé­det a gazda bérelte fel, hogy gyújtsa fel a tu­laj­do­nát képező szé­rűs­ker­tet. Még sze­ren­cse, hogy a népi hata­lom tűz­oltó tes­tü­lete hamar intéz­ke­dett, így a ku­lák­nak csak ennyi kárt sike­rült okoz­ni.

Nosza, kirakatper, és a kulá­kot halálra íté­lik. Az akkori Járási Bíró­ság udva­rán a meg­hir­de­tett nagy nyil­vá­nos­ság előtt fel­akasz­tot­ták.”

–  Itt vagyok most is, ha négy lábon is. Tehát nem én vol­tam. És a já­rás­bí­ró­ság küszö­bét se lép­tem át. Az én lép­csőim föl­jebb vit­tek.

–  Nagy legendacsináló az idő. Hadd nevez­zem akasz­tó­fa-szö­ke­vény­nek. Hány év telt el azóta? Az élet sok­szor csi­nál nevet­sé­ges dol­go­kat, de az akasz­tá­son a bo­lond se nevet. Hóna­po­kig kutat­tam maga után, kiko­pott már a tele­fo­nunk ten­ge­lye, annyit teker­tem. Akik vissza­ré­ved­tek rá, mind úgy emlé­kez­tek, való­ban föl­akasz­tot­ták. Még az is elő­jött, hogy a me­gyei bíró­ság pony­vás autón vitte az akasz­tó­fát.

–  Erről se tudok semmit.

–  Azért még lehetett így. Biztosra men­tek. Kegyelmi tanáccsá ala­kult a sta­tá­riá­lis bíró­ság, és mivel semmi eny­hítő körül­ményt nem talált, kihir­dette a halá­los íté­le­tet. Ami­kor elő­ve­zet­ték magát, akkor derült ki, útköz­ben vala­hogy kicsú­szott az akasz­tó­fa. Micsoda sza­bo­tázs! Akasz­ta­nák, de nin­csen mire. Gye­rünk vissza, Sze­ged­re, hoz­zunk mási­kat! Vala­hol Lúd­vár kör­nyé­kén meg­ta­lál­ták, az árok­par­ton, a fű­ben. Hányan lát­ták addig? Hányan vakar­hat­ták a fejü­ket, mint a rö­pü­lőt elő­ször látó három paraszt vakarta a liba­le­ge­lőn:

Nézd, koma, micsoda eketaliga,

Hogy az istencsudájában került ez oda?

Ismeri?

–  Mi is danoltuk. Sokat értek már, és sokat nem. Mit akar tulaj­don­kép­pen?

–  Sok az én rögeszmém, egyet még elő­ho­zok. Ami­kor taní­tani kezd­tem az isko­lá­ban, már akkor belém gyö­ke­re­se­dett. A Het­ven­hét magyar nép­me­sé­ből olvas­tam a gye­re­kek­nek. Vas­gyúró és Hegy­hen­ger­gető úgy pró­bálta ki, melyi­kük az erő­sebb, hogy mind­egyik birokra kelt Fanyü­vő­vel. Ami­kor pedig már az alvi­lág­ban járt Fanyü­vő, és ész­re­vet­te, hogy haza­vágta buzo­gá­nyát a sár­kány, föl­kap­ta, vissza­zú­gatta dupla messze­ség­be.

–  Se Fanyüvő, se Vasgyúró nem vol­tam, nem tudom, mire akar kilu­kad­ni.

–  Olvasom inkább, mert már leírtam. Azt mondja a sár­kány: No, gye­re! Bir­kóz­zunk egy kicsit, melyi­künk erősebb?

Kiálltak az udvarra, elkezdtek bir­kóz­ni. A sár­kány Fanyüvő komát bele­vágta a földbe boká­ig. Fanyüvő koma abban a pil­la­natba kiug­rott, bele­vágta a sár­kányt a földbe tér­dig. De abban a pil­la­nat­ban az is kiug­rott, bele­vágta Fanyüvő komát deré­kig. Fanyüvő koma is kiug­rott, és a sár­kányt rög­tön deré­kon kap­ta. Úgy bele­vágta a föld­be, hogy csak a sok feje maradt ki. Elő­kapta a fej­szé­jét, és levag­dosta a feje­ket sor­ba, a nyel­veit meg a tarisz­nyá­jába dugta.

–  Jó csontjaik voltak, ha még a bo­ká­juk se fica­mo­dott ki a sok vag­do­sás­ban, de most se tudom, mit akar.

–  A gyerekeknek mondtam már akkor, hogy így bir­kó­zott a zsí­ros­pa­raszt meg a kódisparaszt is. Bele­vág­ta, kiug­rott, bele­vág­ta, kiug­rott. Csak a ko­má­zás maradt ki belő­le. A leg­na­gyobb bele­ve­re­ge­tés Dózsa alatt meg­tör­tént, ennek lett égett­hús-szagú követ­kez­mé­nye Temes­vá­ron a tüzes trón, és a Hár­mas-könyv. Fáj­dal­ma­san hosszú csönd jött utá­na, de a kuruc-kór­ban újra gya­ko­rol­ták, haza­fias buz­ga­lom­mal páro­sul­va. Szá­za­dunk ele­jén és köze­pén még bőven ter­mett pél­da. Tömör­kény, Móra és Móricz már ebből lett nagy író. És a fél lexi­konra való többi írónk is. Ki ne emlé­kezne Kis János­ra, Móricz neki­ke­se­re­dett hősé­re, a Tra­gé­diá­ban, Sarudy Pál lányá­nak lako­dal­mán? A min­dig kicsi Kis János­ra! A gye­re­kek­nek akkor is elő­hoz­tam.

–  Nem maradt meg a fejemben.

–  Aztán a töltött káposzta…Hatvanat megen­nék belő­le…, de ha ötve­net nem, egyet se… Elő­ször lesz a tyúk­hús­le­ves… Ebből meg­eszek egy dézsával… Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a va­gyo­ná­ból. Ele­get kapál­tam neki.

Amint a három hatalmas töl­te­lék után ilyen darab szí­vós, fövet­len, rágat­lan hús­da­ra­bot le akarta gyűr­ni, rémül­ten állott fel. A szeme kida­gadt, szinte kiug­rot­tak a szemöldei alól, nya­kán az erek kötél­vas­tag­ságra dagad­tak. Utolsó józan eszé­vel kiro­hant a ház­ból.

Az eperfához ért, amikor megsza­ba­dult a baj­tól. A tor­kán szo­rult darab, amely már szinte meg­foj­tot­ta, vissza­csú­szott a szá­já­ba. Sze­mébe könnyek gyűl­tek, s áll­kap­csát olyan kemé­nyen vágta össze, hogy éket se lehe­tett volna közé verni.

Dögölj meg, kutya!

Újra lenyelte a húst.

És most is képtelen volt rá. Meg­akadt a tor­kán, s töb­bet nem ment se le, se fel.

Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint ahogy azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.

Fölhívtam a gyerekek figyel­mét arra is, hogy derék jó Zsiga bátyán­kat is cser­ben hagyta az egyes szám meg a töb­bes szám egyez­te­té­se. A szeme kida­gadt, szinte kiugrottak…? Vagy csak a nyomda ördöge tette be a sző­rös lábát?

–  Példának jobbat nem is találhat­na.

–  Micsoda tusák származtak abból is, hogy a cse­léd zsi­zsi­kes babot kapott ebéd­re. Aki meg­járta a hadi­fog­sá­got, eszébe jutott róla a csa­lán­le­ves. Vas­ta­gon úszott a tete­jén a le­vél­te­tű, az szol­gál­tatta a húst bele. A mese mér­té­ké­vel mond­hat­juk, ez volt a de­ré­kig földbe vágás. Kiug­rot­tak Kis János utó­dai, deré­kon kap­ták a zsí­ros parasz­tot, és bele­vág­ták nya­kig. Teker­gő­zött tizen­két feje, mintha kro­ko­di­lu­sok tar­tot­ták volna köz­gyű­lé­sü­ket, és tüzet oká­dott, de leg­szí­ve­seb­ben vissza­húzta volna mind­et. Elő­vette kicsi fej­szé­jét a Sza­ladj János, Rohanj János, a föld alól is elő­bá­nyászta őket, de mie­lőtt levágta volna a ti­zen­ket­te­dik fejét is, meg­állt a kicsi fej­sze a le­ve­gő­ben. Ez volt az osz­tály­harc. Jus­son is, marad­jon is!

–  Mesének egészen szép. Próbálta volna meg! Az az egy fej, ha meg­ma­radt, téesz-el­nök lett a má­so­dik for­du­ló­ban.

–  Most az osztályharc legvadabb sza­ka­szá­nál tar­tunk. Ami­kor még nap­ról napra éle­se­dett. Ami­kor az ott­hon kala­páló susz­ter is szülte volna a ka­pi­ta­liz­must, ha nem belőle lett volna a párt­tit­kár. Az a baj csak, susz­ter marad, aki­nek a neve­lője susz­ter. Cso­ko­nai Vitéz Mihály után sza­ba­don.

–  Pedzem már, mit akar. Akkor kezd­het­jük?

–  Azért hívtam.

–  Csoda történt otthon. Háromszor kihir­det­ték a temp­lom­ban, hogy én, a Jusznák Józsi elve­szi a har­ma­dos krump­lit kapáló kanászék lányát, a Sánta Rozi­kát. Nagy szó volt az ilyen akko­ri­ban is. Nekünk soha nem kel­lett a szom­szédba men­nünk egy falat kenyé­rért, Roziék viszont máról hol­napra élő sze­gé­nyek vol­tak. Esküvő után lako­da­lom. Nagy lako­da­lom. A sze­gény ember leg­in­kább roko­nok­ban gaz­dag. Rozika apja kür­tös kanász, de még nagy­apja is az volt. Az én famí­liám ele­jé­től fogva elle­nezte egy­be­ke­lé­sün­ket, de sem­mit nem tehet­tek, mert szép lány volt a Rozi. A neve Sánta csak, való­ság­ban maga a meg­tes­te­sült tün­dér. Most is azt mon­dom, pedig szé­pen meg­aszalt min­ket is az élet. És dol­gos is volt. Azt gon­dol­ták apá­mék, legyen úgy, aho­gyan mi akar­juk. És ha már így hozta az élet, lak­jon jól a kódisnépség is.

–  Töltött káposzta volt?

–  Nálunk az nem számít lakodalmi ele­del­nek. Nem tudom, tud­ja-e, volt akko­ri­ban egy külön parancsra szer­ve­zett tár­sa­ság. Setét elv­társ volt a fe­je.

–  Tudom. Szerette, ha agytrösztnek neve­zik, pedig a tröszt szó maga is impe­ri­a­lista csö­ke­vény volt. Sok nagy pörbe beírta a nevét.

–  Barna Jenő lett belőle, Bankovicsról magya­ro­sít­va, de mivel bar­ná­ból léte­zik vilá­gos barna és sötét barna is, leg­ked­ve­sebb barátja ragasz­totta rá a Sö­tét elő­ne­vet.

–  A Sötét nem Setét.

–  Ez maradt rajta mozgalmi álnév­ként. Olyan, mint ami­kor a Sü­ket­ből Siket lesz. Ugyan­úgy nem hall, mégis más.

Ennek az embernek legkedvesebb dal­lama a Pas­sió volt. Mond­hat­nám a föld fér­gé­nek is, nem ember­nek, de félek, az is nagy dicsé­ret lenne neki. Ami­kor leült asz­ta­lá­hoz, hogy a leg­kö­ze­lebbi pör tánc­lé­pé­seit kiókum­lál­ja, min­dig ezt dúdolta magá­ban. Volt hangja a Kán­tor­ra, és volt Jézusra is. Talán azért volt ez a leg­ked­ve­sebb neki, mert lelke mélyén ugyan­úgy készült ártat­lan embe­re­ket keresztre feszí­te­ni? Lehet ez is, de semmi bizo­nyí­ték nin­csen rá. Lát­tam a minap egy képet, vászonra volt téve. Mintha maga­mat lát­tam volna raj­ta. Paraszti gön­cök­ben, csula kalap­ban lóg­tam a ke­reszt­fán. Tehát dúdolta min­dig, meg-meg­cif­ráz­va. Én csak utá­nozni tudom:

Kezdődik a mi urunk, Jézus Krisz­tus kín­szen­ve­dése szent Máté evan­gé­liuma sze­rint. Az idő­ben kiment Jézus az ő ta­nít­vá­nyi­val a major­ba, mely Getszemánnak nevez­te­tik, és mondá nekik:

Jézus:   Üljetek itt, míg amoda megyek és imád­ko­zom.

Kántor:   És maga mellé vevén Pétert és Zebedeus két fiát, kezde bán­kódni és szo­mor­kod­ni. Akkor mondá nekik:

Jézus:   Szomorú az én lelkem mind­ha­lá­lig. Vára­koz­za­tok itt, és vir­rassza­tok velem.

Szerette ezt többször is ismétel­ni. Szé­pen haj­lít­gat­ta: Szomorú az én lel­kem mind­ha­lá­lig.

–  Hol ragadt bele ez a dallam?

–  Amikor még ministrált, nagyhét min­den pas­sió­ját hal­lot­ta, és magá­ban éne­kel­te. Csak azt nem tudta eldön­teni soha se, kán­tor sze­retne benne len­ni, vagy maga Jézus Krisz­tus, noha nálunk mind­ket­tőt min­dig a kán­tor éne­kel­te. Egy biz­tos, Júdás lenni soha nem akart. Min­den évben gond a temp­lom­ban is, ki legyen a Jú­dás. Leg­több­ször az is a kán­torra maradt. Akkor még a föld fér­gé­nek tar­totta maga is az áru­lást, de kinőt­te. Bele­vé­ső­dött a fejébe a dal­lam. Olyan gyö­kere van annak, mint a tarack­nak. Figyelje csak!

Kántor: És egy kevéssel elébb men­vén orcá­jára borula, imád­koz­ván és mondván:

Jézus:   Atyám, ha lehetséges, múl­jék el e po­hár, mind­azo­nál­tal nem amint én aka­rom, hanem amint te.

Kántor:   És méne tanítványihoz, és alva találá őket, és mondá Péternek:

Jézus:   Így nem virraszthattok velem egy órá­ig? Vigyáz­za­tok és imád­koz­za­tok, hogy kísér­tésbe ne esse­tek. A lé­lek ugyan kész, de a test erőt­len.

Kántor:   Ismét másodszor is elméne és imádkozék, mondván:

Jézus:   Atyám, ha e pohár el nem múlhatik anél­kül, hogy meg ne igyam, legyen a te akaratod.

Amikor a pohár elmúlásához ért, min­dig töl­tött magá­nak egy pohár vörös­bort. Még mie­lőtt elmúl­na. Meg­itta szer­tar­tá­so­san, és foly­tat­ta:

Kántor:   És eljöve ismét, és alva találá őket, mert sze­meik el vol­tak nehe­zed­ve. És elhagy­ván őket, ismét elméne, és imádkozék har­mad­szor, ugyan­azon beszé­det mond­ván. Akkor tanít­vá­nyi­hoz jöve és mondá nékik:

Jézus:   Aludjatok már és nyugod­ja­tok, íme, elkö­zel­gett az óra, és az ember fia a bű­nö­sök kezébe ada­tik. Kel­je­tek fel, men­jünk, íme, köze­le­dik, aki engem elárul.

Ezt is ismételgette. Aludjatok már és nyu­god­ja­tok, íme, elkö­zel­gett az óra… Néha-néha az is eszébe jutott, sza­bad neki egy­ál­ta­lán ennyire pár­tos helyen egy­házi éne­ket mor­mol­ni? Neki sza­bad volt. De csak neki. Másod­szor: sza­bad-e neki azt csi­nál­nia, amit csi­nál? Mint­ha-mintha Júdás­hoz kez­dene hason­lí­tani leg­job­ban? Elütötte magá­ban egy csú­fon­dá­ros for­du­lat­tal: ha valaki kurva lesz, ne kényes­ked­jen, ami­kor meg akar­ják kefél­ni. Ilyen csú­fon­dá­ros dol­go­kat kevert bele a szent pas­sió­ba. Itt van ez a Jusznák Józsi, már­mint én magam. Soha nem ismert, azt se tud­ta, hogy a vi­lá­gon vagyok, de ha Gémes elv­társ azt mond­ta, pusz­tul­nom kell, akkor pusz­tul­jak.

–  Munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll.

–  Most ide köll. Hadd szóljon! Állt a la­ko­dal­munk javá­ban. Kicsi­vel éjfél előtt pony­vás teher­autó gurult a házunk elé.

–  Bitófával?

–  Miért lett volna velük a bi­tó­fa?

–  Csak azért, mert Istók bitófával írta a pony­vás autót.

–  Akkor még nem volt rajta a bi­tó­fa. Remé­lem. Két rendőr szállt le elő­ször, aztán a csasz­tus­ká­sok. Betü­rem­ked­tek a sá­tor alá. A rend­őrök szín­jó­zanok vol­tak, de a banda 36 mali­gán­fo­kos han­gon kez­dett rá. Kör­be­áll­tak. Ugyan­úgy, mint gye­rek­ko­ruk­ban, ami­kor záp­to­já­sost ját­szot­tunk. Egyi­künk kívül kör­be­járt, zseb­ken­dőt lobog­tat­va, mintha ez lenne a leg­na­gyobb jó a vilá­gon. Senki nem tud­ta, miért kell ezt így csi­nál­nia, de ha így volt kiad­va, akkor mese nin­csen.

A gazda rétre megy, a gazda rétre megy, a gazda rétre megy,
Ki a rétre, ki a rétre, ki a rétre megy…

Aztán sorba. A fia vele megy, a lá­nya vele megy, kiéne­kel­ték a sátor­alja nász­né­pet. Csak néz­tek az embe­rek. Kik ezek? És hogyan kerül­tek ide? Most kez­dődne a restatánc, már mor­zsol­gatta min­denki a szá­za­sát, amit majd az ifjú pár­nak ád, ezek meg ide ron­ta­nak? Ki hívta őket? A Ka­nász Rozi oldala talán? Kállátósok len­né­nek? Azok mas­ka­rá­ban jár­nak, és nem pony­vás autón. Nem is annak van itt az ide­je. És képe­sek végig éne­kelni az összes stró­fát. A vé­gén így:

Vajon hova, vajon hova, vajon hova, vajon hova megy?
A gazda szavazni megy…

A jövő héten lesz a szavazás, föl kell készülni rá. Nehogy az ellen­ség lepje el a taná­csot. És mit ád Isten, a ze­ne­kar elő­ször csak cin­cogni kezdi a dal­la­mot, aztán húz­za.

Még mindig nem elég? Az előénekes dal­la­mot vált:

Mögismerni a kanászt ékös járásárul…

Belevágott a muzsikások ban­dája is.

Mögismerni a kulákot kényös járásárul,
Tükörfényös csizmájárul, pörge kalapjárul.
Hej, élet, élet, kulák élet, ez ám a rongy élet!
Amennyi van belőle, a fene önné mög!

Szegény Rozi népe közül néhányan járni kezd­ték rá a csár­dást.

Tejbe’ fürdik, vajba’ fürdik, füs­töl a pipája,
Szalonnával jól megrakva hájas a tokája.
Hej, élet, élet, kulák élet, ez ám a rongy élet!
Amennyi van belőle, a fene önné mög!

Ezt a változatot eddig senki nem hal­lot­ta.

Kapuban ül a kulák, újsá­got lapozgat,
Vajon benne mit látott? Egyre sóhajtozgat.
Hej, ez a világ, cudar világ, csak for­dulna jóra,
Kimulatnám magamat akkor úri módra.

Rozika családjának még tetszeni is kez­dett a nó­ta.

Mögszólíjja komáját: Idehallgass, Pis­ta!
Eltörölte a kormány, nem lösz kuláklista.
Hej, régi világ, te jó világ, jöjj vissza egy szó­ra,
Jobban jutna az asszonynak selyöm viganóra.

A fene meg nem ette! Cifrázni, azt tud­ják.

Szomszédban a sövénynél egy újgazda hall­gat,
Nézi, nézi, hogy a kulák újsá­got olvas­gat.
Hej, te kulák, te gyönyörű, vigyáz­zál magad­ra,
Möglehet, hogy a kolera elvisz még tavaszra!

Ide valók, mert ö-vel beszélnek. Lehet még fokoz­ni? Hogyne lehet­ne! Lako­da­lom­ban min­dent lehet.

Búzába mönt a disznó, csak a füle látszik,
Árok partján a kulák kur­vá­já­val játszik.
Hej, élet, élet, kulák élet, ez ám a rongy élet!
Amennyi van belőle, a fene önné mög.

Rozika rémülten lesütötte a fe­jét, és elfor­dult. Az öreg­asszonyok is rémül­döz­tek. Hogyan jön a kurva a la­ko­da­lom­ba?

Tehát innen fújják a dudát? Vala­ki­nek a bögyé­ben van a Jusznák kölök, az már biz­tos. Csak én nem tud­tam róla sem­mit, de sem­mit. Nyelt egyet a gyü­le­vész ban­da, húzott is a kör­be­járó kezebeli üveg­ből, aztán foly­tat­ta:

Kossuth Lajos, azt üzente,
Nem fogy már a regimentje.
Mióta Rákosi vezet,
Az emberek egyre gyűlnek,
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Szentes város parasztváros,
Nem lesz itten jelölt gyáros.
Parasztember a jelöltünk,
Kit az országházba küldünk,
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Megint váltottak:

Mikor ezt a magos fenyőt kivágták,
Nem tudták, hogy bitófának faragják.
Ítélethez bitó kell, harchoz marad a golyó,
Így gondolta Hencz Miklós, a népbíró.

Mit akarnak ezek? Népbírót – vér­bí­rót – meny­asszony­tánc előtt? És akasz­tó­fát? Mi tör­té­nik itt? Ha kutyá­nak adnák be, az is föl­for­dulna tőle. Ennek a dal­la­mát kihagy­ták a muzsi­ká­sok, ez nekik is új volt.

Kivonult a hívatlan sereg, de a golyó bent maradt. Harchoz marad a go­lyó. Miféle harc folyik itt? Nin­csen az a lako­da­lom, ame­lyi­ken ne a ze­né­szek csi­nál­nák a han­gu­la­tot. Rá is rán­tot­ták mind­járt, még ki se húz­ták lábu­kat az idegenek: Sejde! Lako­da­lom van a mi jutcánkba…Nem nagyon aka­ró­dzott táncra kelni egyik rokon­ság­ból se sen­ki­nek. Valaki oda­súgta nekem: men­jek ki egy kicsin­két.

–  Most?

–  Most.

–  Most nem mehetek. Mindjárt indul a restatánc. Mind­járt kia­bál­ják, hogy eladó a meny­asszony! Én most nem hagy­ha­tom itt a leg­ked­ve­sebb fele­sé­ge­met.

–  Pedig az a legjobb, ha kimész.

Forrt bennem a méreg, majdnem föl­rob­ban­tam. Oda­ha­jol­tam hoz­zá: rög­tön jövök. Puszit is adtam neki. Elő­kelő lako­dal­mak­ban már lát­tam ilyent is.

Két bűrkabátos toppant elém odakint. Tud­ja, mi a bűrkabát? A bőr­ka­bát az bőr­ből készült, de a bűrkabát más. Bőr­ből van az is, de moz­galmi szaga van. A lib­be­nése is olyan, talán az ele­fán­tot is leverné a lá­bá­ról.

–  Maga Jusznák József?

–  Én volnék. Az ifjabbik. Merthogy az apám is az.

–  Velünk jön!

–  Én?

–  Maga.

–  Most?

–  Most.

–  De nekem most van a lakodal­mam.

–  Tudjuk.

–  Mindjárt húzzák a menyasszony­tán­cot.

–  Tudjuk. Mi mindent tudunk. De magá­nak mi akar­juk elhúzni a nó­tá­ját.

–  Miért?

–  Maga lesz az első, aki megtudja, abban biz­tos lehet.

Megugrottam volna, hej, de megug­rot­tam vol­na, de a ki­seb­bik bűrkabátos úgy meg­mar­kolta a karo­mat, majd­nem kicsa­var­ta.

–  Nem hallottad? A százados elv­társ azt mond­ta, velünk jössz!

Tehát százados? Volt ott egy fekete autó, két ház­zal arrébb, füg­göny is volt raj­ta. Min­dig éjszaka sza­lad­gált, és szív­bajt hor­dott magá­val. Kuvik­ba­tár­nak mond­ták. Ahol az meg­je­lent, nagy baj lett abból. Bele­vág­tak, és úgy elpor­zot­tak velem, mint a vi­har.

Ki mondja meg Rozikának? Ott várt sze­gény har­ma­tos lel­ké­vel, készülve élete leg­szebb pil­la­na­tá­ra, és volt ember, nincs ember. Később tud­tam meg, édes­anyám jött ki. Még látta a föl­vert port.

–  Mi volt az?

–  A batár.

–  Kit hozott?

–  Kuvikot. Inkább azt kérdezze kend, kit vitt!

–  Kit vitt?

–  A Józsit.

–  Melyiket? Csak nem a mi Józsin­kat?

–  De pedig azt.

–  Hej, te büdös Gémes!

Amikor megmondták Rozikának, kifu­tott orcá­já­nak min­den vére, és össze­esett. Utolsó szava neki is ez volt: a Gé­mes!

Gyerekkori pajtása volt a Gé­mes Feri. Egé­szen addig, amíg gim­ná­ziumba be nem irat­ko­zott. Hogy mi tör­tént vele ott, mi nem, egy­szer csak azt hoz­ták a hírek, kicsap­ták. Ami­kor tavaly­előtt még Mária-nap­kor búcsúba ment a fa­lu, beállt a sor­ba, végig éne­kelte velük, hogy Téged gyüttünk köszön­te­ni, ó Szűz Márija…, meg is ette a neki szánt rán­tott csir­ke­com­bot, aztán eltűnt a sze­mek elől. Ment vissza a kö­vet­ke­zők­höz, éne­kel­ni, és csir­két enni. Az nem lehet, hogy ezért kicsap­ták vol­na, hiszen min­denki tudta róla. Inkább csak gúnyt akart űzni a búcsú­sok­ból, de úgy, hogy csir­ke­comb is jus­son neki. Főko­lom­pos lett igen hamar, ez pedig azt jelen­ti, amit sza­bad Jupi­ter­nek, azt neki is sza­bad. Valami szaf­tos bot­rány érhette várat­la­nul, de senki nem tud­ta, micso­da.

–  Pedig nem csapták ki. Kell az ilyen meg­bíz­ható ember fele­lős poszt­ra. Majd befe­jezi a gim­ná­zi­u­mot esti isko­lán, ha egy­ál­ta­lán szük­ség lesz rá. Most az a leg­jobb, ha azon­nal dol­go­zik.

–  Csordás volt azelőtt, ahogy az apja is. Ökör­csor­dás az ura­da­lom­ban. Ugyan­úgy cse­léd, mint a töb­bi. Isten­ál­dotta jó ember az öreg, az összes ökör meg­sza­vazta volna róla a leg­jobb káder­la­pot. A többi cse­lédre átra­gadt az álta­lá­nos divat. Ha velük úgy beszélt az inté­ző, mintha vala­mennyien süke­tek let­tek vol­na, azt adták tovább, amit kap­tak. Ütötte őket a fölsőbbség? Kéz­zel, bot­tal és kor­báccsal? Ütöt­tek ők is. Asszonyt, gye­re­ket, de leg­in­kább a rájuk bízott álla­tot. Hogy az apja gon­dolt-e rá, vagy nem, nem tud­ha­tom, de min­den­estre úgy cse­le­ke­dett, ember­nek kell len­nünk, min­den­áron. Ha mi min­den­ből az alját kap­juk, leg­alább ne adjuk tovább. Leg­alább az ökör­rel bán­junk úgy, ahogy velünk kel­lene bán­nia más­nak. Nem bán­totta ő a jó­szá­got se ostor­ral, se bot­tal, de még kéz­zel se. Az ő keze csak simo­ga­tásra nyúlt, nem fenyí­tés­re. És szó­val is tudott simo­gat­ni.

–  Gondolom, a fejére nőtt a többi cse­léd.

–  Most tessék megkapaszkodni! Min­denki tisz­tel­te. Még csak gorom­bán se beszélt vele az intéző se. És a gróf, ha arra vitt az útja, leszállt a lová­ról, vagy kiszállt a csé­zá­ból, és beszél­ge­tett vele.

–  Tüneményszép örökség a kis Gémes­nek is.

–  Belekóstolt már az életbe ő is, de sok­ban nem for­mázta az apját. Annyi elő­nye volt, min­dig tud­ta, mit kell ten­nie. Beállt a bűrkabátosokhoz. Nem a tehén fará­tól, nem a csor­dá­tól, nem a pás­kom­ból, a gim­ná­zium­ból. Beosz­tot­ták Setét elv­társ alá. Ő lett az új értel­mi­sé­gi. A fé­lig kész értel­mi­sé­gi. Erre a posztra az a leg­jobb. Mert azt lehet kor­má­nyoz­ni. De az apjá­tól talán nem örö­költ sem­mit. Vagy egycsapásra elfe­lej­tet­te.

–  Mégis megesik, hogy messze esik az alma a fá­já­tól?

–  Nálunk ezt másként mondják. Mintha vas­vil­lá­val hány­ták volna el az anyja alól, olyan volt. Cselédebb lett a leg­hit­vá­nyabb cse­léd­nél. Kőböl­cső­ben rin­gat­ták. Csa­lánba fürösz­töt­ték. Bivaly­va­ka­ró­val simo­gat­ták. Az anyja is olyan volt, mint az apja. Mint a falat kenyér. Mint a csöp­pen­tett méz. Nagyobb ked­ves­ség emberbe bele nem fér, mint amek­kora benne lakott. Ez meg? Mintha az összes cse­lé­den esett sérel­met akarta volna meg­to­rol­ni, de a többi cse­lé­den. Ha ezer évig bele­ver­tek a sárga föld­be, bele­ver­lek én is, akárki vagy. Ha kulák vagy, dupla cölöp­ve­rő­vel. Ha nem vagy kulák? Majd az leszel. Kikö­pött baka­tempó ez. Engem ugrál­tat­tak kopasz korom­ban, ugrál­tat­lak én is, ami­kor már ugrál­tat­hat­lak. Ráadá­sul ha neki azt mond­ják, ezt a dol­got így kell lát­ni, úgy lát­ja. Ha ket­tőbe hasít­ják, akkor is úgy lát­ja. Eddig még senki nem ment a Te­remtő nya­ká­ra, ami­ért neki csak fele annyi észt adott, mind azt hiszi magá­ról, ő a vi­lág leg­oko­sabb embe­re. A ki­csi Gémes is azt hit­te. Vagy elhit­te. Aki a pas­si­ózó főnök­nek is a kör­mére tud nézni alka­lo­mad­tán, nagy jövő előtt áll.

–  Hosszú a mese.

–  Ez vetett szemet az én kedves Rozi­kám­ra, ne felejt­se. Most, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy hir­det­nek min­ket, szólt Setét elv­társ­nak. Mert eszébe jutott, hogy a csor­dás­hoz illik leg­job­ban a kanász lánya. Az meg leült az asz­tal­hoz, eldú­dolta magá­ban a Pas­siót Szent Máté evan­gé­liuma sze­rint, és mun­ká­hoz látott.

–  Ilyen lakodalom se volt még a vi­lá­gon. Hogy éjfél­kor vigyék el a vőle­gényt.

–  Mindent éjjel csináltak. Már meg­vetve a nász­ágy, csak a föl­kon­tyo­lás van hát­ra. A menny­or­szág küszö­bé­ről vissza­rán­tani a po­kol fene­ké­re? Sze­gény Rozi­ka, egye­dül tért magá­hoz az ágyon. Arra tet­ték föl, ami­kor össze­ro­gyott. Úgy feküdt raj­ta, mintha rava­ta­lon feküd­ne. Mire föl­mos­ták, föl­po­foz­ták, haza­szé­del­gett a lako­dal­mas nép­ség. Pedig ren­des lako­da­lom­ból addig nem indul el az ember, amíg enni-inni való van. Vagy ha haza­megy is, mege­tet­ni, meg­itat­ni, vissza­jön utá­na.

Ekkora csúfságot se ért még meg Pityer.

Akolpuszta

Nincsen előre kicövekelve szavunk pályá­ja, bár meg­egyez­tünk, nagy kanya­ro­kat nem teszünk. A Ti­szá­ról azt mondja a le­gen­da, ami­kor med­rét kiszán­totta a terem­tő, a sza­mara hol ide kapott, hol meg oda, azért lett olyan kanyar­gós. Jó sza­már az emlé­ke­zet is, kap­kod ide, kap­kod oda. Néha-néha rá kell szól­ni, hogy benne marad­jon a baráz­dá­ban. Ahogy a Ti­szát meg­sza­bá­lyoz­ták annak ide­jén, levágva kanya­ru­la­ta­it, körül­nye­se­ge­tem én is a kalan­dozó beszé­det. Kitűnő hor­gász­vi­zek marad­tak a ka­nya­rok­ban, lehet, hogy az lesz a vége, egy­szer majd haszonra fogom én is az összes nye­se­dé­ket. Men­jen az eke a maga útján.

–  Hogyan is kezdődött? Hajszálra igaza van, amit eddig mond­tam, az már foly­ta­tás. A Gé­mes Ferit én akkor se ismer­tem, ha famí­li­ája az ura­ság csor­dása volt. Tud­tam, hogy van, de leg­föl­jebb egé­szen kicsi korunk­ban talál­koz­hat­tunk. Másik isko­lába járt, más­felé csa­tan­golt, de azért ő is meg­volt nél­kü­lem, és nekem se hiány­zott.

Az esküvőnk előtt egy évvel, nyá­ron volt, augusz­tus 20-át meg­elő­zően két nap­pal. Vége az ara­tás­nak, itt az ünnep, fejembe vet­tem, hogy elme­gyek füvész­ker­tet lát­ni. Szép helyen van a fü­vész­kert, az ország leg­szebb pont­ján, azt nekem lát­nom kell. Össze­ta­na­kod­tam Bor­sodi Laci­val, az isko­la­igaz­gató fiá­val, hogy együtt megyünk. Be az isko­lá­ba, fali­tér­kép­ről írtuk le, milyen falu­kon kell átmen­nünk. Három napra ter­vez­tük az utat, kinéz­tük, az első éjsza­kát Akolpusztán tölt­jük. Biz­to­san meg­van még az isko­la, és annak taní­tója is van. Laci apja ismerte is. Együtt jár­tak kép­ző­be, hivat­koz­zunk rá bát­ran, biz­to­san ad egy szal­ma­zsá­kot, és a tan­te­rem­ben meg­al­ha­tunk. Nyá­ron úgy­sincs taní­tás még.

Nem kellett nekünk se kezebeli tér­kép, se irány­tű. Könnyen mon­dom, hogy nem kel­lett, mert nem is volt. Min­den falu hatá­rá­ban meg­kér­dez­tük, merre kell men­nünk a kö­vet­ke­ző­be. Hegyre föl, völgybe le, ren­ge­teg erdő­kön átal, ez is nagy szó az alföldi legé­nyek­nek. Madár­fütty augusz­tus­ban már nem nagyon van, de lát­tunk nyu­lat, őzet, vad­disz­nót, még szar­vast is. Elhit­ték, hogy nem ártal­mukra járunk, nem is nagyon futot­tak elő­lünk. A vad­ál­lat­ok­kal tehát nekünk semmi bajunk nem lett.

Öreg parasztember legeltette a te­he­nét az egyik falu­vé­gen, meg­kér­dez­tük őt is:

–  Bácsi! Merre menjünk Bányanéme­ti­be?

Olyan szőrös az ábrázata, mintha egyenesági leszár­ma­zottja lenne akár­me­lyik majom­nak. A szája is elő­re­ug­rott. Az is lát­szott raj­ta, nagyon akarna mon­dani vala­mit, rán­ga­tóz­tak izmai, de szó nem jött ki a szá­ján. Sváb falu ez, jutott eszébe Laci­nak, lehet, hogy nem is ért magya­rul? Keve­rék kony­ha­nyel­ven meg is kér­dez­te:

Wo ista Bányanémeti?

Még jobban látszott rajta, nagyon mon­dani akar­ja, de még min­dig nem tud­ja. Végre szét­nyílt pici résre két aja­ka, és meg­szó­lalt a szőr közül:

–  Ahun van a, lenn a vőgyben.

Botjával is mutatta. Úgy tele volt tömve a szája bagó­val, előbb félre kel­lett neki taszi­gál­ni, hogy szó­hoz jus­son.

Így mentünk faluról falura. Hol talál­tunk turista jele­ket, hol nem, de el nem téved­tünk. A má­sik falu­ban mást kér­dez­tünk, akkor még nem volt divat­ban, hogy vala­kit is fél­re­ve­zes­se­nek. Mon­do­gatta éppen a rá­dió, hama­ro­san kijön a gyár­ból a ma­gyar fény­ké­pe­ző­gép, és Úti­társ lesz a neve. Hej, de jó len­ne, ha már kijött vol­na! Micsoda úti­tár­sunk lehet­ne! Most lefény­ké­pez­het­tük volna az öre­get is, bagó­val meg­töm­ve.

–  Mire meglett a fényképező­gép, belé­pett az Úttö­rő­be, és Paj­tás lett belő­le.

–  Azt én már nem tudom. Délben leül­tünk az egyik fa tövé­be, iszák­ból, köröm közül meg­ebé­del­tünk, huny­tunk egy kicsit, aztán men­tünk tovább. Estére kel­vén mintha két boton jár­nánk, úgy elfá­rad­tunk. Bemen­tünk a ta­ní­tó­lak­ba, ami­kor meg­tudta a tanító és fele­sé­ge, hogy kinek a fia áll előt­te, ked­ve­sen foga­dott ben­nün­ket. Szal­ma­zsá­kot? Hogyne adtak vol­na! Men­je­tek be a téesz­csé­be, kér­je­tek egy tömésre való szal­mát. Mond­já­tok, hogy a ta­nító úréba lesz, akkor nem kell reg­gel vissza­vin­ne­tek.

Ment minden, mint a karikacsa­pás. Meg­töm­tük a zsá­kot új szal­má­val, jó kemény­re, és beje­len­tet­tük, reg­gel kér­nénk egy liter tejet is, ha lehet­ne. Árá­ban, per­sze. Hogyne lehet­ne, itt van a te­he­né­szet, a szö­vet­ke­zetbe beadott tehe­ne­ket itt fejik, csak edényt hoz­za­tok hoz­zá.

Besötétedett, mire visszaértünk az isko­lá­ba. Letet­tük a szal­ma­zsá­kot a dobogó elé, hát­rább iga­zítva kicsit az asz­talt, lefe­küd­tünk, és reg­ge­lig úgy alud­tunk, mint valaha édes­anyánk ölén. Gyö­nyörű reg­gelre ébred­tünk, száz ágra sütött a nap, men­tünk mind­járt a tejért. Ha így indul, szép lesz a mai nap is.

Ahogy beléptünk az urasági major nagy­ka­pu­ján, a tég­lá­ból rakott két kapu­bál­vány mögül két davajgitáros ávós katona lépett mögénk. Na, ezt az egyet nem kal­ku­lál­tuk bele a mái nap­ba. És azt paran­csol­ták, men­jünk a cse­léd­há­zak irá­nyá­ba, de szó nél­kül. Hosszú-hosszú sor­ház volt a cse­lé­de­ké, az első bejá­ró­ján majd­nem bees­tünk. Lefelé eme­le­tes volt, talán két lép­cső is vitt lefe­lé, és mi éppen nem a lá­bunk alá néz­tünk. Föl­des kony­há­ban talál­tuk magun­kat, az asz­tal mel­lett hár­man ültek. Nekem a Szent­há­rom­ság jutott eszembe róluk, de nem nagyon volt időm elrá­gódni a ha­son­la­tos­sá­go­kon, és azon se, hogy galamb képé­ben egyik se lát­ha­tó, mert az egyik legény elő­lé­pett mögü­lünk, és jelen­tet­te, a gya­nú­sí­tot­ta­kat elő­ál­lí­tot­ták.

Minket gyanúsítanak? Mivel? Azon túl, hogy szal­mát kér­tünk a ta­nító szal­ma­zsák­já­ba, és tejet reg­ge­li­re, az égadta vilá­gon sem­mit el nem követ­tünk. Teg­nap még azt se tud­ták, hogy a vilá­gon vagyunk, ma meg már gya­nú­sí­ta­nak? Igaz, mi se tud­tuk, hogy létez­nek egy­ál­ta­lán. Akkora téve­dés lesz ez, a leg­szebb szar­vas agan­csa is fönn­akadna raj­ta. Ha meg­átal­ko­dott gonosz­te­vők len­nénk, akkor se lett volna rá ide­jük se, hogy kiles­se­nek ben­nün­ket.

Mit gondol, ki ült a szenthá­rom­ság köze­pén? Setét elv­társ. Előtte az asz­ta­lon a dob­tá­ros gép­pisz­toly. Szenv­te­len arc­cal kezdte tuda­kol­ni, kik vagyunk, és mit kere­sünk éppen itt? Ja, hogy a fü­vész­ker­tet akar­ják lát­ni? Ilyen átlát­szó dumá­val azért ne jöj­jünk, őt se a kará­csony­fá­ról ráz­ták le. Ki kül­dött, és miért? És azt tud­juk-e, hogy az a fü­vész­kert a bará­toké volt annak előt­te, a kle­ri­ká­lis reak­ció bito­rol­ta, noha a dol­gozó nép hozta lét­re. Most vette nép­tu­laj­donba a dol­go­zók álla­ma. Mond­tuk, hogy mi ezt se tud­tuk, de ha a nép hozta lét­re, akkor a nép fia talán beme­het. Csak vilá­got látni jöt­tünk, és hol­nap már indu­lunk is vissza.

–  Nana! Csak ne siessünk! Abba még nekünk is lesz bele­szó­lá­sunk.

És kezdték elölről, aztán megint, megint, és min­dig megint. Hűvös volt a kony­ha, de mi gatyára izzad­tunk. A kö­zépső atya­is­ten egyre inge­rül­tebb lett, már éppen kilá­tásba helyez­te, kive­reti belő­lünk az igaz­sá­got, mert azt a bolond is lát­ja, hogy a pisz­kos impe­ri­a­lis­ták ügy­nö­kei vagyunk, és azért dob­tak át ben­nün­ket az Alföld­ről a Dunán­túl­ra, az új alkot­mány szent ünne­pén, hogy föl­for­du­lást szít­sunk a dol­gozó parasz­tok között, ami­kor besom­for­dált a Gémes gye­rek. Egy dara­big csak hall­ga­tott, aztán enge­délyt kért, hogy a gya­nú­sí­tot­tak­hoz kér­dést intéz­zen.

–  Nem a Jusznák bácsi fia vagy te?

–  Nem nagy észre vall, ha ezt kér­de­zi. Ha én Jusznák József vagyok, ahogy het­ven­hét­szer elmond­tam már, abból a bo­lond is kita­lál­hat­ja, hogy az apám is Jusznák. És ura­sá­god kicso­da, ha sza­bad kér­dez­nem?

–  Uraságod? Te megbolondultál? Hát nem ismersz meg? Így múlik az idő? Ne magázz engem, hal­lod-e! Gémes vagyok. Mink vol­tunk a csor­dás.

–  Te vagy, Ferkó? Látod, hézagos lett a fe­jem. Ez a hacuka is más raj­tad, meg más­kü­lön­ben se nagyon hason­lí­tasz ott­honi for­mád­ra. Hogyan kerülsz te ide? Én úgy tud­tam, gim­ná­zium­ban vagy.

–  Ide szólított a kötelesség. A dol­gozó népet szol­gá­lom.

–  Tehát Ön ismeri őket? – kérdezte Setét elv­társ.

–  Hogyne ismerném. Nincsen ezekkel semmi baj azon kívül, hogy min­dig min­denbe sze­ret­ték bele­ütni az orru­kat. De ezt ne írjuk rová­suk­ra, szende kíván­csi­ság­nál ez soha nem vitt tovább. Az én apám meg az ő apja leg­ked­ve­sebb ivó­cim­bo­rák vol­tak a fa­lu­ban. Vagy még most is azok? Mert ugye él még az édes­apád? Az a füvész­kert is cso­dá­la­tos vala­mi, én már jár­tam ben­ne, de meg­néz­ném még egy­szer. Akár száz­szor is. Olyan fák van­nak abban, min­den szála kész cso­da. Aki erdőn-me­zőn nőtt föl, annak min­den­kép­pen. Bele­fá­rad az ember nyaka a sok föl­felé nézés­be.

Setét elvtárs először vakaródzott, hogy elszállt a leg­szebb mada­ra, aztán meg­eny­hült, és abba­hagyta a val­la­tást. Föl is állt a szent­há­rom­ság köze­pé­ről, bal kezé­ben a davajgitárral, és a job­bal kezet nyúj­tott. Kikö­pött udva­ri­as­ság­gal bocsá­na­tot kért tőlünk, és addig is elment már szó­ban, hogy ide­adta volna a kato­nai dzsi­pet, hogy bevi­gyen min­ket a fü­vész­kert kapu­já­ig, ami immár a dol­gozó népé, ha nem szó­lí­taná őket más­hová az éber köte­les­ség. Én is hárí­tot­tam, Laci is tisz­tes­ség­gel, köszön­jük szé­pen a szí­ves­sé­get, de gya­lo­golni jöt­tünk. Eljár­nánk a saját lábun­kon száz esz­ten­de­ig, ha sza­bad­lá­bon jár­ha­tunk. Leg­szí­ve­seb­ben indul­nánk is, mert úgy meg­iz­zad­tunk ide­bent, ha meg­csap ben­nün­ket a hu­zat, tüdő­gyul­la­dás nél­kül nem ússzuk meg.

–  Menjenek csak, menjenek, és vigyék meg a hírt, hogy hama­ro­san mi is útba ejt­jük a kerti cso­dát.

Kezet nyújtott Gémes is, és indul­tunk kife­lé. Meg is ígér­tük Setét elv­társ­nak, föl­szó­lí­tásra per­sze, hogy erről aztán sen­ki­nek egy szót se. Soha a bü­dös élet­ben. A két gitá­ros most is mögénk zár­kó­zott, és az öreg kapuig kísért. De már nem szi­go­rú­an, már beszélni is mer­tek, nagyo­kat röhög­ve. Dehogy jutott eszünk­be, hogy való­já­ban tejért jöt­tünk. Össze­kap­kod­tuk cók­mó­kun­kat, elkö­szön­tünk tanítóéktól. Nekik se mond­tuk meg, mi tör­tént, és azt se tud­tuk, ész­re­vet­tek-e vala­mit is raj­tunk. Csak gon­dol­juk, tud­niuk kel­lett, hogy meg­száll­ták a majort. Men­tünk, men­tünk, szó­hoz is alig jut­va. Szinte gyors­fut­tá­ban jár­tuk be a cso­dát. Lát­tuk is meg nem is, és dél­ben már indul­tunk is vissza. A fene tud­ja, mi tör­té­nik mos­ta­ná­ban, és nem biz­tos, hogy a falu csor­dá­sá­nak kilen­ce­dik fia képé­ben men­tő­an­gyal érke­zik.

Elképzelheti, milyen volt a két lábunk, mire este vonatra ültünk. Teg­nap két karón jár­tunk, most meg már ele­fánt lett belő­lünk.

A répás szekér

Még értetlenkednem se kellett, hogyan kerül ide ez a tör­té­net. Elmond­tam, ami­kor én Ung­vá­ron jár­tam, isko­lai tér­ké­pen néz­tem meg én is, miből áll való­já­ban Kár­pát­al­ja. Sokra nem men­tem vele, mert azon se volt föl­tün­tetve sem­mi. A nagy Szov­jet­unió leg­nyu­ga­tibb pont­ján vol­tunk, sok­szo­ro­san határ­sáv­ban, jól is néz­nénk ki, ha akár­me­lyik isko­lá­ban tájé­ko­zód­hat­tak volna az ügy­nö­kök. Vagy meg­ta­nul­ták volna a gye­re­kek, melyik falu, melyik város van a szom­széd­ban. És én, a bal­gák bolond­ja, még oda­men­tem az egyik újsá­gos bódé­hoz, és meg­kér­dez­tem, kap­hat­nék-e turis­ta­tér­ké­pet. A ki­csike egér­lu­kon dugta ki cso­dál­kozó nya­kát az újsá­gos: mit akar? Tér­ké­pet? Hol él maga? Hon­nan jött maga? Azon­nal a hi­va­ta­los szerv val­lató szé­kébe kép­zel­tem maga­mat, és elsur­ran­tam a szeme elől.

Beszédünk ugrabugráló szamarát megint egye­nesbe rán­gat­tuk.

–  Azt se tudhatja, kedves öcsém, a falu kocs­má­já­ban ütötte föl alkalmi tanyá­ját Setét elv­társ. A leg­sö­té­tebb sarok­ban. A sö­tét és Setét, nagyon egybe illet­tek. Ha akárki is tudta vol­na, ki is ő, mind­járt kita­lál­ták vol­na, nagy vesze­de­lem lesz ebből. Ide fonja a pók a há­ló­ját, és abba vagy előbb, vagy utóbb, de valaki bele­rö­pül. Egy üveg bort ren­delt, és a Pas­siót dúdol­ta. Kigom­bolt bűrkabátban lib­bent be Gémes Feri, és azt mond­ta, lehet ma itt vala­mi.

–  A Ferit nem ismerte meg a kocs­má­ros? Az apja után?

–  Nem tudom, hogyan volt, hogyan se, akkor még nem vol­tam ott. Bolond fej­jel akkor indul­tam el hazul­ról. Három kilo­mé­terre van a ta­nyánk, van mit intézni lako­da­lom előtt. A falu leg­szé­lén talál­koz­tam össze régi cse­lé­dünk­kel, a Haran­gozó Jani­val. Annyira min­dig futot­ta, hogy cse­lé­dünk is legyen, de Jani­val azon túl is gye­rek­kori paj­tás­ság­ban éltünk. Ebből is gon­dol­hat­ja, nem lehe­tett gyön­ge­el­mé­jű. Maradt a ba­rát­ság akkor is, ami­kor belé­pett a téesz­csé­be. Azt hitte sze­ren­csét­len, most jött el az ő ide­jük. Ökrös foga­tá­val cukor­ré­pát szál­lí­tott az állo­más­ra.

–  Gyere vissza, Jani komám! Megiszunk egy felest.

–  Mennem kéne, több lenne az egy­ség. Még for­dul­hat­nék egyet.

–  A világot se egy nap alatt terem­tette az Isten, neked is marad hol­napra is. Akkor gye­re, ami­kor hív­lak.

Öreg nyárfa állt az út mellett, tizen­ket­ten össze­ka­pasz­kodva se tud­tuk átfogni a tör­zsét. Hajsz, Jám­bor, hajsz Lamos, a fene azt a nagy szarvú mocs­kos pofá­dat! Meg­ke­rülte a nyár­fát, és szé­pen vissza is for­dult a sze­kér. Mennyi­vel több esze van az ökör­nek, mint a lónak. A szó­ból is ért, amaz pedig csak a szája rán­ga­tá­sá­ból.

Nem akarok dicsekedni, de engem apám után ismert a kocs­má­ros. Kikér­tem én is egy liter bort, és két üveg szó­dát, aztán leül­tünk az ajtó mel­lé. Nem volt abban semmi szán­dék, hogy oda tele­ped­tünk, csak valami ösz­tön lehe­tett. Sose lehet tud­ni, mikor kell futni a sze­gény ember­nek. Csó­kol­gat­tuk a po­hár szé­lét, leg­in­kább a Jani emel­get­te. Tud­tam, hogy nekem még lesz elin­tézni valóm, oda kótya­gos fej­jel nem mehe­tek. Elő­ször csak nya­lo­gat­tam, de úgy vagyok vele én is, ha bele­öl­töm a nyel­ve­met, nem tudom abba­hagy­ni. Magam­nak is elmond­tam, hogy hat nap alatt terem­tő­dött meg a világ is, és hol­nap is nap lesz. Kér­tem még egy litert, aztán még egyet. El is szo­po­gat­tuk ren­de­sen. Azt mondta a Ja­ni, erő­sen bódult fej­jel már, vinne belőle haza is, ha pénze len­ne, de a téesz­csé­ben mun­ka­egy­ség van, pénz nin­csen. Lás­sad, komám, nem akár­ki­vel van dol­god, majd én fize­tem. Szól­tam is a kocs­má­ros­nak. Azt mond­ta, adná, de üve­get hoz­zunk. Bora van, üveg nin­csen.

Janiban dolgozott a kutyater­mé­szet, ame­lyik a rókát is kihaj­taná a luk­ból. Addig nem nyu­go­dott, amíg két hétdeciset nem szer­zett a szom­szé­dok­tól. Meg­töl­tötte a kocs­má­ros, de már nem tudott vele föl­szállni a sze­kér­re. Úgy rak­ták föl a töb­bi­ek. Nem tehe­tek szem­re­há­nyást neki, engem is úgy rak­tak föl, ami­kor ő még az üve­get kaj­tat­ta. Elnyúl­tam a fenék­desz­kán, észre se vet­tem, hogy mel­lém fek­tet­ték őt is. A ru­dat föl­emel­ték jár­mos­tól, a Lamos meg a Jám­bor bele­vágta a nya­kát, befor­dí­tot­ták őket a cél­irány­ba, rájuk kia­bál­tak, és meg­in­dult velünk a ré­pás sze­kér.

–  Lamos és Jámbor? Miféle név a Lamos?

–  Urasági ökröknek adtak ilyen nevet. Nagy szarvú szilajmarha volt mind­egyik. Az istálló ajta­ját is az ő mé­re­tük­höz szab­ták, hogy ne kell­jen teker­getni a nya­ku­kat, ami­kor kijöt­tek vagy bemen­tek.

–  Mit jelent?

–  Mocskosat, lucskosat, latyakosat. Tinó kora óta ismeri a cse­léd mind­et, azt a nevet adja neki, ame­lyik leg­job­ban illik rá. Gon­do­lom, ez sok­szor bele­fe­küdt a maga pisz­ká­ba, azért lett Lamos. Aztán volt a Han­gász. A Gálánt elegánsat jelent az ökör­anya­könyv­ben is, a Báró elő­ke­lőt, a Büszke az büsz­ke, a Gom­bos a szarva végére tett gombra utal, a Da­los jóked­vű, ele­ven, a Gyar­mat talán nem köz­vet­len tulaj­don­ságra megy vissza, a Bics­kás lehet ez is, az is, de akár a haj­tója is, a Kar­dos, a Kökény, a Ko­zák – a fene tud­ja.

–  A Gyilkos?

–  Az emberneveket se lehet mindig kita­lál­ni, pedig a leg­többje annak is lelki finom­sá­gokra vagy esze­ve­szett dur­va­sá­gokra utal. A Gyil­kos azon­ban nem gyil­kolt, de közel állt hoz­zá.

–  Mégpedig?

–  Szabadnak érezhette magát minden ökör, amíg be nem tör­ték. Akár a gye­rek. Az, hogy bika­sá­gát elvet­ték, ami­kor kihe­rél­ték, és tinó lett belő­le, sokáig bánt­hat­ta, de talán el is feled­te. Vagy meg se tud­ta, mit veszí­tett. Isten sza­bad ege alatt, a csor­dá­ban csupa ilyen volt, föl se tűn­he­tett neki. Ját­szá­si­ból ugyan ugrál­ták egy­mást, de semmi gond nem lett belő­le. Ami­kor azon­ban járom alá érett, kike­rí­tet­ték a többi közül, és istál­lóba kötöt­ték. Hadd szokja meg leg­alább a köte­let a szarva tövén. Tán­colt, tip­ró­dott, aztán elcsön­de­se­dett. Sze­kér után kötöt­ték, és elbal­lag­tak vele a másik major­ba. Cere­mó­ni­ája volt a be­tö­rés­nek is.

–  Szedjük össze.

–  Előállt az öreg Gémes, az ökör­csor­dás cse­léd. Beszé­des kap­cso­lata volt a csorda min­den ökré­vel. Akár­me­lyi­ket akár­mi­kor magá­hoz szó­lí­tot­ta, az oda­ment hoz­zá. Befog­tak a sze­kérbe két nagyon öreg, nagyon nyu­godt ökröt. Eli­bük tet­ték a tézs­lát a két ficán­ko­ló­val. Ki nem tud­ták hozni sod­rá­ból a két öre­get. Másik ket­tőt is elé­bük fog­tak, szin­tén tézs­lá­val. Ezek fia­ta­lab­bak vol­tak, de már igá­hoz szok­tat­va. Fél napig is hagy­ták állni mind a hatot. A többi tudta a lec­két, ha állni kell, akkor áll­tak. Elun­ták magu­kat? Talán ökör­nyel­ven intette a másik négy, hogy ne izgá­gás­kod­ja­nak már. Előbb-utóbb csil­la­pod­tak. Kifog­ták, vezet­ték volna be az istál­lóba a Gyil­kost. Új volt neki ez a másik istál­ló, vagy csak eszébe jutott a csor­da? Föl­forrt benne a sza­bad vér, kirán­totta köte­lét a bé­res kezé­ből, és far­kát föl­vágva elfu­tott. Be van építve az iránytű az ökör fejébe is, futott vissza a szü­lő­ma­jor­já­ba. Utána a ku­tyák, hatal­mas csata támadt. Röpül­tek is egy nagyot, szarva hegyé­vel hányta széj­jel őket.

–  Aztán mégis elfogták?

–  Még nem. Kukoricáson keresztül vitt az útja. Babot szed­tek éppen az asszo­nyok, hatal­mas zsi­na­to­lás­sal. Sze­ret­nek han­gos­kodni az asszo­nyi népek, ha maguk­ban van­nak, de itt az is szá­mí­tott, hogy a bab elszór­tan volt bok­ron­ként ültetve a táb­lá­ban. Ha csönd­ben szól­nak, nem hall­ják egy­mást. Az ember­hang job­ban von­zotta az ökröt, mint a ku­tyák csa­ho­lá­sa. Meg­ré­mül­tek az asszo­nyok is, ami­kor meg­lát­ták, de meg­tor­pant az ökör is. Asszonyt sokat látott, de olyant, ame­lyik gug­golt vol­na, még nem. A ku­tya is meg­ret­ten, ha legug­gol előtte vala­ki, netán négy­kéz­lábra áll, ő se tudta eldön­te­ni, mi lenne az, ami látásra kupac, hal­lásra meg asszony. Leszegte a fejét, két hatal­mas szar­vára kapta az egyik lányt, arrébb dob­ta, és futott tovább.

–  Ide kellett volna híres neveze­tes Toldi Mik­lós. Aztán?

–  Szerencsétlen a marha, beme­ne­kült a csor­dá­ba. Habos volt, elkín­zott volt, a többi csak néz­te. Az öreg­bé­res, a Gémes Feri bácsi szé­pen szólt hozzá most is, és szal­ma­csu­tak­kal elkezdte törül­get­ni. Ked­ves­ség­nek vet­te, hagy­ta, hogy újra meg­kös­sék. Sze­kér után kötve kény­te­len volt vissza­bal­lagni Újma­jor­ba. Akadt olyan béres, ame­lyik leg­szí­ve­seb­ben meg­nyúzta vol­na, de nem az övé volt. Hagy­ták megint, hadd csil­la­pod­jon. Elő­ál­lí­tot­ták újra a ha­tos foga­tot, középre a két vir­gonc ifjú titánt. Csak áll­ja­nak, ennyi volt a lec­ke. Sok idő múlva mondta az öreg­bé­res, aki meg­csu­ta­kol­ta: na, bal­lag­junk! Ennyit csak, sem­mi­vel se töb­bet. Meg­in­dult a másik négy, vitte magá­val ezt a ket­tőt is. Meg­állni tanul­tak, és indul­ni. A ka­to­na­ság­nál is evvel kez­dik. Indulj, állj! Indulj, állj! Az ökör­is­ko­lá­ban is. Föl is ült Feri bácsi, de úgy, hogy előtte végig­csúsz­tatta tenye­rét az újak hátán. Mon­dott is nekik vala­mit, mert a jó csor­dás min­dig szót ért velük. Fönt­ről is diri­gálta egy dara­big, de csak szó­val, aztán kiér­tek a legelő­re. Ott a for­du­ló­kat gya­ko­rol­ták. A hajsz volt az első. Ne ide, hajsz, ennyi volt csak a ve­zény­szó. És köz­ben a hosszú ostor hegyé­vel pöcög­tette jobb olda­lát. Nem ütöt­te, nem csap­kod­ta, csak biz­tat­ta. A többi értett a szó­ból, meg­ta­nul­ták ezek is. Utána jött a másik for­du­ló, a cselő. Most a másik olda­lát pöcög­tet­te. Aztán leakasz­tot­ták az első tézs­lát, négyes­ben gya­ko­rol­tak. Itt már első lett belő­lük, szok­hat­ták a fe­le­lős­sé­get is. Csak elfutni nem tud­tak, a másik kettő ha meg­ve­tette négy lábát, moz­donnyal se von­tat­hat­ták volna el őket. Most már haszon­nal jár­tak, meg-meg­rak­ták a sze­ke­ret is. Szal­má­val elő­ször, hogy akármi tör­té­nik, baj ne legyen belő­le. Később már a csép­lő­gé­pet hajtó gőz­gép­nél is szol­gál­hat­tak. Nyolc­ök­rös köte­lék­ben. Ott se kel­lett attól fél­ni, meg­ug­rik majd sze­le­bur­di­sá­gá­ban vala­me­lyik. Ráadá­sul szok­hat­ták is a ha­tal­mas gép tűz­okádó szu­szo­gá­sát. Sze­ren­csét­len Gyil­kos, észre se vet­te, hogy bele­ta­nult a robot­ba. Tanulj tinó, ökör lesz belő­led. Csak az a cse­léd­lány akarta kiszedni a sze­mét, ame­lyi­ket meg­röp­pen­tet­te.

–  A Hangász kimaradt.

–  Nem is tudom már, mit jelentett.

–  Én sejtem. A zenész vagy a mu­zsi­kus régi neve.

–  Na, ha annak ezt mondták volna, még csak vissza se bőgött volna rá.

–  Akkor talán sárgarigó trilláján bőgött, ha neki­vi­dá­mo­dott? Az ökör­ne­vekbe is bele­kö­ve­se­dett a múl­tunk. Leg­alább két szó­ta­gos­nak kel­lett len­nie, a muzsi­kás már ezért se jöhe­tett volna szó­ba. A ze­nész meg a napi hasz­ná­lat­ban se ter­jedt el. Úri cin­co­gás­nak tar­tot­ták. Ha azon­ban az anya­köny­vet föl­mond­ta, még azt mondja meg, hogyan kerül ide az ura­sági ökör?

–  Ja, maga ezt se tudja? A föld­osz­tás­kor az ökrö­ket is osz­tot­ták. Amit addig szét nem hord­tak. Ami­kor a té­esz­csét szer­vez­ték, az újgaz­dá­ból megint cse­léd lett, azért hív­ták annak ide­jén tovább szol­gáló cse­léd­nek. Rövi­dítve az is TSZCS. De csak akkor mer­ték mon­da­ni, ami­kor senki meg nem hal­lot­ta. Jaj volt annak, aki fél szót is mert nyögni elle­ne. Engem is vádol­tak vele, pedig ész­nél se vol­tam, annyira berúg­tam, de a téesz­csé­től akar­tam elté­rí­teni Haran­go­zót. Meg­örö­költe szé­pen az ökrö­ket is téesz­csé. A Gyil­kos név azon­ban nem jól muta­tott a szo­ci­a­lista nagy­üzem­ben, átke­resz­tel­ték Jám­bor­nak. A jó ökör tud­ja, merre van a haza, mond­tam, be van építve a fe­jébe az irány­tű, de most meg­bi­csak­lott ben­nük a szán­dék. Az egyik a régi tanyába akart men­ni, a másik még min­dig a ma­jor­ba. Régen nem volt már ott a csor­da, sem­mit nem talált volna ott, de vala­hogy meg­kép­zett előtte ifjú­sá­ga. Addig tana­kod­hat­tak, amíg fönn nem akad­tak az útszéli fa dere­kán. Med­dig áll­tak ott, med­dig se, nem tudom, de este­felé volt már, ami­kor föl­ér­zet­tem. Addig elszó­ra­koz­hat­tak avval is, hogy melyik nagy szarv melyik­hez tar­to­zik. Állt mind a ket­tő, mintha jár­mára vette volna a jege­nye­fát. A Jani komám mel­lett üres volt már a két hétdecis, tehát ő út­köz­ben még ránya­kalt a koráb­bi­ra, és úgy aludt, mint a bun­da. Nehe­zemre esett, de leszáll­tam, kive­zet­tem őket a két­féle igaz­ság­ból, tovább küld­tem a kol­hoz irá­nyá­ba, én meg haza­tán­to­rog­tam. Rázu­han­tam az ágy­ra, és alud­tam reg­ge­lig.

Másnap arra ébredek, hogy ég a szal­ma­ka­zal a téesz­csé­ben. Úgy is mond­hat­nám, hogy a Ja­niék tanyá­já­nál, mert úgy for­dult a sor­suk, azt a ta­nyát kap­ták meg, ame­lyik­hez a szérű is tar­to­zott, meg a te­hén­is­tálló is. A tisz­tes­ség is úgy kíván­ta, hogy men­jek oltani én is, mert ha baj van, nem azt nézi az ember, kié a kár, hanem azt, hogy a mi­enk is föl­gyul­lad­hat egy­szer. Ha nem tar­tunk össze, oda­ve­szünk.

Akkor még sejteni se sejtettem, hogy nyak­ra­való köte­lembe készü­lök bele­lép­ni.

Az örök passió

Nyelt jó nagyokat, könnyű volt ész­re­ven­nem, egy kis nyak­olaj most jól jönne neki, de a le­vél­tár nem kocs­ma. Szá­raz a leve­gő, az biz­tos, mert az a ren­ge­teg akta, ami itt van, évszá­za­dos poro­kat őriz, de bár most is igaz, hogy nem egy nap alatt terem­tő­dött a világ­min­den­ség, nem föl­tét­le­nül muszáj nekünk azon­nal elvé­gez­nünk min­dent, mégse lenne jó elszé­de­leg­nünk más­ho­vá. Átugor­hat­tunk volna a szom­széd­ba, eldar­va­doz­hat­tunk volna egy kicsi­két, de azt se akar­tam, hogy a bor beszél­jen belő­le.

Aztán eszembe jutott, nem is kell kimen­nünk a ház­ból, itt van a büfé az alag­sor­ban. Már biz­to­san nyitva van. Hagy­tunk min­dent az asz­ta­lon, hadd lás­sák, mun­ká­ban vagyunk, és lelif­tez­tünk nya­kat öblí­te­ni.

Ülhettünk volna a magaslesre is, mind­járt a pult elé, de lát­tam, nem pályá­zik arra a hely­re. Aki két bot­tal botor­kál, annak ide­lent a jobb. Magas­sági iszo­nyom van nekem is, nem sze­re­tem a föl­tű­nő­sé­get. Senki nem fog­hatja rám, hogy presszó­pa­csir­tává let­tem volna évek folya­mán, csak akkor tér­tem be vala­ho­vá, ha már lekop­pa­nó­ban volt a sze­mem az álmos­ság­tól. Kávét aján­lot­tam most is, de Józsi bácsi azt mond­ta, nem szo­kott hoz­zá, ennél­fogva nem is uzoválja. Nem akar azok közé tar­toz­ni, akik­nek az itala is, a lelke is feke­te.

–  Már bocsánatot kérek. Nem sérteni aka­rom vele.

Bort inna, ha lenne.

Nem szabad nekem hozzám idomítanom a vi­lá­got, ha bort kíván, nem tagad­ha­tom meg tőle. Magunk­hoz intet­tem a föl­szol­gá­lót, és mond­tam neki, ha kicsit is tudna sze­ret­ni, most elő­adna egy üveg­gel.

–  Sajnos, szeszes italt nem tart­ha­tunk.

–  Tudom, tudom, de nem is szeszt kérünk, csak bort. Egy kicsi­két. Csak egy piciny­két. Terem­tett lélek sin­csen se közel, se távol, az üzlet­nek se árt­ha­tunk vele.

Összetettem két kezemet, és fejem­mel a ven­dég felé intet­tem. Nem kínál­ha­tom naran­csos liba­fröccsel. Volt annyi belá­tás az asszony­ban, elő­vette leg­rej­tet­tebb borát, kitett elénk két pohár­kát, töl­tött is a Szür­ke­ba­rát­ból, de el is tette mind­járt. Dugott bor­nak nem kell cégér. Akár­mi­kor beté­ved­het az ezer­szemű szörny, nem tenne jót, ha ész­re­ven­né. Kitett mellé egy üveg liba­fröccsöt, ali­bi­nek. Kér­tem még egy kávét is, aztán koc­cin­tot­tunk:

–  Isten–Isten! Egészségünkre.

Józsi bácsin meglátszott, olyan lehet a tor­ka, mint ami­kor a bányá­ban szén­port nyelt vödör­szám­ra. Egyet­len korttyal eltün­tette a gal­lérja mögé.

–  Hát kegyelmed?

–  Csak módjával.

–  Tán nem beteg?

–  Nekem még észnél kell lennem.

–  Ami azt illeti, nekem még jobban. El is kerü­löm a po­ha­rat, ha csak tehe­tem, mert lát­ja, akkor akad­tam horog­ra, ami­kor a kocs­má­ban ittam. De magá­nak, remé­lem, nin­csen ökrös­sze­ke­re?

–  Csak biciklim van. A gazdám­nak volt, ides­tova hat­van esz­ten­de­je. Olyan jám­bor két jószá­got nem lát­tam még, ami­lye­nek azok vol­tak. Az istál­ló­ban ete­tés után levet­ték róluk a kö­te­let, bal­lag­tak a váluhoz, ittak egy nagyot. Ha elfo­gyott, vár­tak, amíg valaki húz nekik. Ha elég volt, meg­csap­kod­ták fejük­kel a há­tu­kat, annyi légy gyűlt rájuk, aztán men­tek a rúd mel­lé. Soha el nem tévesz­tet­ték, mind­egyik tud­ta, melyik az ő he­lye. Ami­kor a má­sik is oda­ért, kivette a két iga­sze­get a gaz­dám, föl­emelte a rudat jár­mos­tól, egy­szerre vágta bele mind­egyik a nya­kát, és meg­vár­ta, amíg a szeg­gel kalo­dába zár­ják. Na, bal­lag­junk! Ennyi volt az indító szó­zat, és meg­in­dult a napi robot. Ostor ott soha nem volt szol­gá­lat­ban.

–  Úgy látom én, némelyik ökör mind egy­for­ma.

–  Ha a gazdáik is közelítenek egy­más­hoz.

Maca néni, a büfés előhúzta megint az üve­get, és tele­töl­tötte a poha­rát.

–  Nem a megkívánás végett, de meg­in­nám ezt is, ha sza­bad. Nagyon kaparja a tor­ko­mat az itteni leve­gő. Mintha ápo­ro­dott len­ne.

–  Ez a történelem. Ami itt van, az mind volt. Egyik hama­rabb, másik később, de itt csak a múlt idő léte­zik. És por­lad, ren­dü­let­le­nül. A la­po­kat elő­ször meg­sár­gít­ja, aztán por­laszt­ja. Talán valami gom­ba­féle is bele­szól a já­ték­ba, de soha nem jár­tam utá­na. Aki aller­giás rá, meg­esik, száj­ko­sa­rat köt, akár az ope­ráló orvos.

Megint összeütöttük poharunkat, és én most is csak egy kor­tyot ittam. Kavar­gat­tam a ká­vé­mat.

–  Cukor semmi?

–  Drága a cukor. Huszonvala­hány évvel ezelőtt rám ijesz­tet­tek a cukor­baj­jal. Sike­rült kitö­rül­köz­nöm, de azóta elke­rü­löm. Egy­szer min­den­ki­ből lehet bolon­dot csi­nál­ni, de aki másod­szor is hagy­ja, az való­ban bolond.

–  Magának mindenre van kádenciája?

–  Szegény ember, ha nincsen, csi­nál.

–  Szegény ember? Jégtörő Mátyás. Ma van jég­törő Mátyás. Ha nem talál, csi­nál.

–  Tudja, mi a konyak?

–  Láttam is, kóstoltam is, de meg nem kíván­tam soha.

–  Pedig az a dolgozók itala.

–  Csak nem?

–  Nem én találtam ki, csak eszembe jutott. Olvas­tam. Föl volt téve a kér­dés: mi a konyak? És a fe­le­let rá: a dol­go­zók ita­la, ame­lyet a mun­kás­osz­tály és a dol­gozó paraszt­ság válasz­tott kép­vi­se­lői útján fogyaszt.

–  Csavarintos esze volt, aki kita­lál­ta, de elta­lál­ta.

–  Ismertem valakit. Fő-fő népfron­tos volt. Leg­in­kább az volt a dol­ga, hogy gyű­lé­se­ket nyi­tott meg, és gyű­lé­se­ket zárt be. Tisz­tes pocakja volt, pec­ke­sen állt min­dig.

–  Seggbevállasnak mondták az ilyen embert.

–  „Az MSZMP Megyei Bizottsága, a Me­gyei Tanács nevé­ben és meg­bí­zá­sá­ból köszön­töm a ked­ves meg­je­len­te­ket”, ez volt min­dig a kez­dés, és nagy­já­ból ugyanez a zárás is.

–  Nem lehet rá mondani, hogy meg­eről­tette magát.

–  Biztosan kapált is, kaszált is annak előt­te, de az már régen lehe­tett. Ami­kor nyug­díjba ment, elkezd­tük szá­mol­ni, mit vég­zett éle­té­ben. Én komi­szul het­ven­ked­tem, ő a leg­ko­mo­lyab­ban tet­te. Hány gyű­lést nyi­tott meg, és hányat zárt be? És előt­te, utána a sek­res­tyé­ben hány konya­kos poha­rat kívánt az elnök­ség egész­sé­gé­re?

–  Miféle sekrestyében?

–  Maga az első, aki megkérdezi. A bá­nyá­ban nem vol­tak ünnep­sé­gek?

–  Hogyne lettek volna.

–  Elnökség is volt?

–  Hatalmas elnökségek. Volt rá eset, hogy három sor­ban alig fér­tek.

–  Na, hogy ne féljenek fölmenni az emel­vény­re, konya­kot ittak.

–  Akkor mégiscsak nekem volt iga­zam. Egy­szer egy nagy­fejű ült a bal szé­len, úgy lógott a feje, azt hit­tük, mind­járt oda­kop­pan az asz­tal­ra. És vörös volt, ret­te­ne­te­sen vörös. Leg­in­kább az orra, de a füle cim­pája is. Meg­bök­tem a szom­szé­do­mat: mit gon­dolsz, mennyi mehe­tett le a tor­kán? Azt mond­ta, ne hely­te­len­ked­jek, mert azon a posz­ton, ahol ő van, nem lehet inni.

–  Elhitte?

–  Hiába akartam, nem tudtam. Ráadá­sul föl is szó­lalt. Na, akkor kide­rült, hogy beta­nult a szö­veg, kis­mil­lió­szor elmond­hatta már, itt-ott össze­ga­ba­lyod­tak mégis a mon­da­tok. De sek­res­tyét én csak az oltár olda­lá­ban lát­tam.

–  Nekem sokszor meg kellett ott for­dul­nom. Az újság­írás nem abból állt, hogy meg­ír­juk, mi tör­tént, azt írjuk meg, ki ült az elnök­ség­ben. Ha lelőt­ték volna a temp­lom­tor­nyot, csak akkor került volna bele a lap­ba, ha elnök­ség is ült alat­ta. Szi­gorú sor­rend volt, azt össze­té­vesz­teni nem volt sza­bad. Az öreg­át­kos vége felé már a szo­ci­a­liz­must is elad­hat­tuk vol­na, de előbbre tenni vala­kit a pro­to­koll­ban, mint a he­lye kíván­ta, bor­zasztó nagy vétek volt. Akit meg­elő­zött, attól tar­tott, azt hiszik, levál­tot­ták.

–  Annál rémségesebb eset elő se for­dul­ha­tott vol­na.

–  Amikor a grófi kastélyból bolon­dok­há­zát avat­tak, het­ven­két tagú elnök­sé­get kel­lett sorba szed­nie kol­lé­gám­nak. Nem is hagyott ki egyet se, és össze se keverte őket. A párt­bi­zott­sá­giak sor­ban, fönt­ről lefe­lé, aztán a megye­há­zi­ak, úgy­szin­tén sor­ban, a já­rá­si­ak, elöl itt is a párt­em­be­rek, utá­nuk a ta­ná­csi­ak, a nép­front­bé­li­ek, a ma­gyar-szov­jet baráti tár­sa­ság tag­jai, az ide­ig­le­ne­sen hazánk­ban tar­tóz­ko­dók, rang sze­rint, aztán a hely­bé­li­ek, hiva­tali lét­rá­juk betar­tá­sá­val. Egyet se vétett, pedig ő is meg­itta a ma­gáét a sek­res­tyé­ben. Igaz, akkor már kezé­ben volt a lis­ta. Ez szá­mí­tott a leg­na­gyobb újság­írói tel­je­sít­mény­nek.

–  Gondolom, a konyak se volt új a falak között.

–  Nem tudhatom a gróf gusztu­sát. De hogy sokan rá hivat­koz­tak, az biz­tos.

–  Éspedig?

–  Sokszor megképzik előttem az akkori ember. Öntelt volt, maga­biz­tos, nála oko­sab­bat még nem hor­dott a föld a hátán. Kikét­szer­ket­tőz­te, ha az a lö­kött gróf, az a gügye, az a bo­lond, az a dege­ne­rált de genere meg­te­hette ezt meg ezt az ökör­sé­get, és követ­hette egész ármá­diá­ban a töb­bi, mert senki az égadta vilá­gon meg nem kont­rázta még gon­do­la­tát se, akkor én, a dol­gozó nép fia, a me­gyei párt­bi­zott­ság és a megyei tanács nevé­ben és meg­bí­zá­sá­ból ne tehet­ném meg? És meg­tet­te. Töb­bet is. Mert a gróf, ha jól tudom, félre tudott vonul­ni, ami­kor már pör­gött vele a világ, de a dol­gozó nép fia ezt nem tanulta el tőle. Lát­tam tulaj­don két sze­mem­mel, hogy valaki győ­zelmi dísz­ebé­den Kini­zsi Pál utód­já­nak kép­zelte magát, aki tud­va­lé­vően hol­tak hátán ivott-evett, és török hul­lát fogai között tartva ropta a tán­cot, szin­tén szá­jába kapta a rán­tott húst, úgy lef­feg­tet­te, mint kutya a nyel­vét, és tán­colt a leg­csi­no­sabb lánnyal, amíg rá nem jött a róka­fo­gás kény­sze­re. Neki­ter­pesz­ke­dett, beha­jolt, és kidobta a taccsot a terem köze­pén. A kis­lány elé.

–  Kinizsi, de talán a gróf se tette volna meg.

–  És azt tudja-e, kiből lett a leg­jobb sofőr?

–  Ne tessék nekem nehéz kérdéseket föl­ad­ni. Aki vezetni tud.

–  A cselédekből. És azok gye­re­kei­ből. Éve­kig jár­tam nagy fene Vol­gán azzal, aki annak ide­jén a gró­fot vitte el Győr­be, ami­kor mene­kült a front elől. Milyen fáj­dal­ma­san szállt az föl a vo­nat­ra! Ne felejts el, Józsi­kám, ha meg­ma­radsz te is egy­ál­ta­lán! Aztán szol­gált kato­na­tisz­tet is, akkor, ami­kor leg­na­gyobb hata­lom a katona volt, hozott-vitt párt­em­be­re­ket rakás­ra, de a gró­fot nem felej­tette el. Nála pedán­sabb masi­nisz­tát nem hor­dott autó, de még a föld se. Min­den főnö­ké­ből leg­alább olyan terem­tett jó embert csi­nált az emlé­ke­ze­te, ami­lyen az őrgróf volt a bú­csú pil­la­na­tá­ban. El szokta mon­da­ni, melyik kol­lé­gája kit vitt haza haj­na­lok haj­na­lán. Nem ő, nála ilyesmi ter­mé­sze­te­sen soha elő nem for­dult, csak a töb­bi. Kit vitt föl szinte az ölé­ben, átadva a hi­tes fele­ség­nek. Mit gon­dol, ki kapta a leto­lást? Nem a ká­der uram, mert az ész­nél se volt. A so­főr. Hogy min­dig együtt dor­bé­zol­nak! Nyelt egy nagyot, aztán reg­ge­lig csu­ta­kolta az autó bel­se­jét, hogy a hánya­dék­szag ne érződ­jön. Mert más­nap is gálába kel­lett men­nie.

–  De bolond világ volt, jóságos Iste­nem! És nem őket ítél­ték el, hanem engem. Pedig való­já­ban én se tet­tem mást, csak akkor az egy­szer elit­tam az esze­met.

–  Ha a sofőrök szava megnyíl­na, érne annyit, mint a levél­tá­rak leg­tit­ko­sabb fiók­jai.

–  Miért engem vegzál? Miért nem őket val­lat­ja?

–  Mondom, róluk így is sokat tudok. Beál­lí­tott egy­szer a má­so­dik ember a klub­ba. Rosszul mon­dom, nem egy­szer, hiszen kőha­jí­tásra lakott tőle, de én csak ezt az egyet mon­dom. Nagy légy­fogó az a klub, több rendőr járt bele, mint a rend­őr­ség­re. És több, mint újság­író, pedig ők is köte­lező tar­tóz­ko­dási hely­nek tar­tot­ták. Nem nagyon kel­lett ott besú­gó, első kéz­ből hall­hat­tak min­dent a belső dol­gok­ról. Mert aki iszik, annak min­dig jár a szá­ja. Kocsi­val érke­zett a mi embe­rünk. Jól is nézne ki a világ, ha valaki azt hin­né, talán levál­tot­ták már, és a kocs­mába is gya­log kell elmen­nie. Este nyolc­tól éjféli zár­óráig bent ivott, aztán kitán­tor­gott az ajtón egy sza­tyor sör­rel, beült a kocsi­ba, és körül­ke­rülte a ház­töm­böt. Egy­irá­nyú utca volt, a sofőr tudta a ren­det. Meg­állt a házuk bejá­rata előtt, ami, mon­dom, leg­föl­jebb ötven apró lépésre volt egye­nes úton, föl­ci­pel­te, és átadta a fe­le­ség­nek. És meg­hall­gatta a fele­ség sza­puló ára­da­tát. Neki négy órán át ott kel­lett ros­to­kol­nia, mert hátha eszébe jut valami még. Eset­leg kide­rül, itt csak ala­po­zott, de a nagy buli más­hol lesz.

–  Mi minden előfordulhatott volna az ötven lépés alatt.

–  Közbejött volna egy fa, mint a két ökör­nek, vagy az utca­sa­rok? Másik sofőr mond­ta, az ő fő­nöke annyira adott magá­ra, hogy meg­kér­dez­te, ami­kor rövid nad­rág­ban lát­ta, mi az, Feri, hosszúra már nem telik? Ha Pes­ten jár­tak, haza­in­du­lás­kor maga elé vette a konya­kos üve­get, és hazáig meg­it­ta. De szólni fél szót se szólt köz­ben. Hogy pletyka ne legyen belő­le. Nem is egy szin­ten vol­tak, mit beszél­tek volna egy­más­sal? Hogy nagy­já­ból ugyan­ab­ból a kódisbolyból indul­tak, az már régen el volt felejt­ve. Az egyik­ből nagy ember lett, a dol­gozó magyar nép fia, a má­sik meg­ma­radt a min­den­kori nagyok cse­léd­jé­nek. Nagy hepa­jo­kat szok­tak csap­ni, mert ugye­bár a dol­gozó nép fiai is sze­ret­nek elve­gyülni a magafajtájúak között. Terí­tett asz­tal, csi­nos menyecs­kék, nagy gond­dal válo­gat­va. Csak a leg­meg­bíz­ha­tób­bak jöhet­tek szá­mí­tás­ba. Nehogy elké­nyes­kedje magát vala­me­lyik, ha netán meg találja csip­kedni a göm­bö­lyű­sé­gét vala­me­lyik ven­dég. Vagy a szok­nyája alá tévedne a keze. Na, a Feri főnöke addig a leve­ses asz­tal­hoz se ült le, amíg az egy üveg konya­kot egyesegyedül le nem eresz­tette a tor­kán.

–  Nem lett ezeknek semmi bajuk? Miből volt a má­juk?

–  Amíg hivatalban voltak, addig éltek. De ha levál­tot­tak vala­kit, mert már nem lehe­tett elvi­selni disz­nó­sá­ga­it, más­nap már a kli­ni­kán kötött ki.

–  Amikor a rostát rázták, gon­do­lom, tele lett a kli­ni­ka.

–  Maradjunk annál az egynél. A Feri főnö­ké­nél. Akkora sár­ga­ság öntötte el, mintha pad­ló­sár­gí­tó­ban für­det­ték volna naponta három­szor.

–  Remélem, kigyógyították.

–  Hónapokba tellett. A májzsu­gor elv­társi beteg­ség volt.

–  Istennek hála, túlélte.

–  Az utcán találkoztam egykori szer­kesz­tőnk­kel. Arra akart meg­kér­ni, beszél­jek a leg­hí­re­sebb pro­fesszor­ral. A csa­lád­or­vosa meg­ál­la­pí­tot­ta, elzá­ród­tak a fejbe menő erek, meg kéne ope­rál­ni.

–  Beszélt vele?

–  Nem. Olyan ember az, közvetítőre nin­csen szük­ség. De nem hagy­hat­tam ki: még­is­csak igaz?

–  Micsoda?

–  Tizenöt évvel azelőtt már a fü­lébe kia­bál­tam, hogy nem jut vér az agyá­ba. Hogy tök­hü­lye. Egyet­len éjfél el nem jött úgy, hogy be ne csiccsen­tett vol­na. Konyak­baj­nok volt. Nem a magáét itta, min­dig fizet­tek neki. Akik­nek az írá­sát bele­tette az újság­ba. Mivel én soha nem fizet­tem, alig-alig jelen­het­tem meg. Csak akkor, ha benne sze­re­pelt a teg­nap szó. Mert az ese­mény volt.

–  A főnök engedte?

–  Azt mondta, akkor nyugodt, ha ez az ember szer­keszt. Mert azt tök­ré­sze­gen is tud­ta, mi kerül­het be az újság­ba, és mi nem. Ami­ért más­nap reg­gel csör­gött volna a te­le­fon, biz­to­san nem. Kipu­col­ták a föl­felé menő ere­it. Teme­tő­ben talál­koz­tam vele, lát­tam, elkez­dett pöndülni. A ba­gót is abba­hagy­ta. Azelőtt csont-bőr volt csak, a füst tar­totta össze. Inni lát­tam, de enni soha. Parancsba kap­ta, egyet­len sluk­kot se töb­bet. És egyet­len kor­tyot se. Azelőtt? Vizet csak akkor látott, ami­kor borot­vál­ko­zott.

–  Maga több csodabogarat tud ide­kint, mint én bent.

–  Nem versenyezni jöttünk, de egyet még elmon­dok. Teg­nap hal­lot­tam a má­sik főnö­köm­től. Agi­tálni jár­tak éppen. Fris­sen vég­zett az egye­te­men, vete­rán elv­társ mellé osz­tot­ták be. Jár­tak tanyá­ról tanyá­ra, és hir­det­ték az igét az egye­dül üdvö­zítő szö­vet­ke­zeti moz­ga­lom mel­lett.

–  Még most se szégyellte magát?

–  Másként látja már ő is a vi­lá­got. Azt mond­ja, vete­rán társa min­den este jelen­tést írt az aznapi benyo­má­sai­ról. Meg­írta pél­dá­ul, hogy ez meg ez a kulák tel­je­sen remény­te­len eset.

–  Mert?

–  A klerikális reakció hatása alatt áll. Annál ége­tőbb bélyeg akko­ri­ban talán nem is léte­zett. Leg­föl­jebb a szov­jet­el­le­nes­ség.

–  Miből derült ki?

–  Most tessék megkapaszkodni. Ott volt előtte a könyv, lefelé for­dít­va, ahogy fél­be­hagyta az olva­sást.

–  A biblia?

–  Rosszabb.

–  Mondja már!

–  Az Isten malmai.

–  A Szabó Pál könyve?

–  Az.

–  Pedig azt én is olvastam. A rab­könyv­tár­ban is meg­volt.

–  Csak a veteránok könyvtárá­ban nem volt meg.

–  Szegény Szabó Pál! Hogy ő lökte volna bele a kle­ri­ká­lis reak­ció kar­ma­iba azt a sze­ren­csét­lent.

–  El volt maradva néhány brosúrá­val.

–  De remélem, azért adtak mellé fia­tal kísé­rőt, hogy legyen vala­ki, aki föl­hívja rá a fi­gyel­met.

–  Ezt már nem tudom. Azt hiszem, nem. Ő csak tanu­ló-kí­sérő volt. Azon­nal elker­get­ték vol­na, ha lejá­ratja kőke­mény ide­o­ló­giá­kon edzett veze­tő­jét. Ráfog­ták vol­na, hogy a ku­lá­kot védi.

Jól belegondolt az élet mikéntjébe az én embe­rem. Hit­vány ember bent is volt, az őrök között is, a ra­bok között is, de ennyire talán egyik se föstötte magát. Te vagy a hit­vány kulák, téged úgyis meg­nyu­vasz­tunk, én meg vagyok az ural­kodó osz­tály. Ennyi­ből állt a vi­lág, ennyit kel­lett csak tud­nia min­den­ki­nek. Aki nem tud­ta, meg­ta­ní­tot­ták.

Kínáltam volna még egy pohárral, de elhá­rí­tot­ta. Nem jó az, ha elissza az ember az eszit, mie­lőtt gon­dol­kodni kez­de­ne. Vissza­in­du­lás előtt ő kez­dett rá.

–  Volna egy kérdésem. Lehet?

–  Ma olyan világban élünk, mindent lehet. Meg­írni is lehet min­dent. Leg­föl­jebb senki nem figyel rá.

–  Kihez húz maga? A magamfajtájúakhoz? Aki a maga ere­jé­ből is élni tudott? Hoz­zá­vé­ve, per­sze, elő­dei ere­jét is. Biz­to­san nem. A haj­dani cse­lé­dek­hez? Vagy az utó­da­ik­hoz? Azok­hoz se húz­hat, mert jól leszólta őket. Az egy­szeri sze­gény­pa­raszt­hoz? Vér sze­rinti sok köze nem lehe­tett hoz­zá­juk. A me­lós­hoz? Nem hiszem. Nekik csak a mun­ká­hoz volt ere­jük, de gya­ra­po­dá­suk­hoz már nem.

–  Ebből aztán levonhatja a kö­vet­kez­te­tést: ez egy olyan pasas, az iste­nek leg­jobb rend­szere se lenne jó neki.

–  Eltalálta. Éppen ezt gondoltam. Min­den­ben a bötünetet kere­si?

–  Ilyen embernek is kell lennie. Hagy­juk. Nem fon­tos.

–  Nekem fontos lenne. Tudnom kéne, kinek tála­lom tál­cán a lel­ke­met.

–  Kevés ide a szó, Józsi bátyám! Mond­hat­nám én maga­mat földre szállt angyal­nak is, ha kilógna a lóláb. Játsz­hat­nám az ördög­fattyút is, akkor meg angyal­pi­hé­ket venne észre raj­tam. Egy­szál­bélű kíván­csi vagyok csak. Min­denre kíván­csi, ami a föld­ke­rek­sé­gen tör­té­nik. Az igaz­ságra is. Elég ennyi?

–  De mi hajtja a kíváncsisá­gát? Kinek az igaz­sá­gát kere­si?

–  Mindig másét. Aki éppen kapóra jön, de vala­hogy elcsa­va­ro­dott a tör­zse. Látott már kör­te­fát, hét­szer meg­csa­va­ro­dott derék­kal?

–  Látott kend már elefántot? Ismeri ezt a vic­cet? Lát­tam egyet, de a’ nem a’ vót. A kör­tefa tör­zse se csa­va­ro­dott meg. Abba már benne volt a sod­ró­dás ösz­tö­ne, ami­kor kibújt a mag­ból. Az már nem is tudott volna egye­nesre nőni.

–  Biztos benne?

–  Nagyon biztos. Sövénynek kezdtem nevelni a kert­ben, egész sort, egy­más mel­lett. Én ültet­tem, én szem­zet­tem, keresztre feszí­tet­tem. Kikö­töt­tem az ága­it, kemény drót­hoz, a for­gó­szél se tudott volna csa­varni raj­ta, mégis úgy lát­szott, mintha becsa­va­ro­dott vol­na.

–  Látja, most is tanultam. Én is azt hit­tem, az idő hozta rá a te­ke­re­dést.

–  De azért el ne siessük a dol­got. Senki nem mond­hat­ja, hogy tel­je­sen egye­nes. Ha meg van csa­va­rod­va, még csak desz­ká­nak se jó. Sem­mi­nek se jó. Fej­sze­nyél­nek se. Kala­pács­nyél­nek se. Tűzre való az már leg­in­kább.

–  Oda akartam kilukadni, hogy az ember dereka is teke­red­het.

–  Ha benne volt már a magjá­ban. Úgy hal­lot­tam, Veres Péter mond­ta, csak az rom­lik, ami rom­lan­dó.

–  Nem kéne nekünk helyet cserélnünk? Töb­bet tud, mint én.

–  Egyrészt nem igaz, amit mond. Nem tudok töb­bet. De ha netán vala­mi­hez sej­dí­tek, az se nagy szé­gyen. Se rám, se magá­ra.

–  Az előbb megtalálta, amit kere­sett. Azt mond­ta, tűzre való a hét­szer teke­re­dett fa tör­zse. Tűz­re­való embe­rek is van­nak, ők az enyé­mek.

–  Fűteni akar velük? És erre jónak talál engem is?

–  Azt kérdezte az előbb, kihez húzok. Ha megint azt mon­dom, az igaz­sá­got kere­sem, nagy­zo­lás­nak vehe­ti. Még csak azt se mond­ha­tom, amit Arany János mon­dott: aki meg­bánt, vissza­bánt­juk. Nekem azt is vissza kell bán­ta­nom, aki nem engem bán­tott. Ment­sé­gemre szol­gál, az én fejembe bele­lát­tak, bele is nyúl­tak.

–  Bosszút állna érte?

–  Holtomig biztosan hálás leszek, de utána is sze­ret­nék. Inkább tanul­tam belő­le. Elő­ször meg­fúr­ták a fe­je­met, kéményt épí­tet­tek a kopo­nyám­ba, aztán vasa­ló­desz­kára fek­tet­tek, betol­tak a ke­mence szá­já­ba, és tök­gya­lu­val bele­néz­tek.

–  Olvastam az újságban. És most?

–  Én se tudtam azelőtt, hogy zöld­diót nevel az agyam. Min­den fele­lős posz­ton lévő embert betol­nék a ke­mence szá­já­ba.

–  A képviselőket is?

–  Ott kezdeném. A parlamenti ülés­te­rem min­den ajta­já­ban föl­ál­lí­ta­nék egy fej­be­néző tök­gya­lut. Össze­szed­ném, kinek a fe­jé­ben hogyan gaba­lyod­nak a gon­do­la­tok. Félre állí­ta­nám mind­et, aki­nek bogár mozog ben­ne, és meg­kér­dez­ném az agy­se­bész pro­fesszort, tud­na-e állí­tani egy kicsit az ő sróf­ju­kon is.

–  Flúgosok viszik előre az emberi­sé­get.

–  De ilyen töménységben? Ma már ki merem mon­da­ni, annak is a fe­jé­ben van a flúg, aki jelöl­teti magát.

–  Ki kéne ezt terjeszteni a bí­rákra is.

–  Igaza van. Gyanús ember, aki min­dig elő tudja kapni a tör­vény osto­rát, és úgy a nyaka köré tud csör­dí­teni az előtte resz­ke­tő­nek, de úgy, meg se rez­zen a lelke csücs­ke. A leg­na­gyobb veszély azon­ban a tör­vény olda­lá­ról fenye­get. Ha nem lett volna meg az a tör­vény, ame­lyik min­den gyúj­to­ga­tást sta­tá­rium elé utal, magát se ítél­het­ték volna el.

–  Ennyire naiv maga? Találtak volna mási­kat. Jég­törő Mátyás közöt­tük is akad. Ha nem talál, csi­nál.

–  Ezért veszélyesek.

–  Maga tudhatja legjobban. Sok emberbe bele­bot­lott, sokat tapasz­talt. És a sajtó nagy­ha­ta­lom.

–  Igaz is, meg nem is.

–  Ilyet én nem ismerek. Vagy igaz, vagy nem. Ami se nem meleg, se nem hideg, az a lan­gyos.

–  Ne folytassa. A langyosat kiköpi az Isten. Csak­hogy én nem össze­ke­verni aka­rom a hi­de­get meg a mele­get, az iga­zat meg a nem iga­zat. Ha igaz len­ne, hogy az embe­rek az újsá­gok után men­nek, akkor még min­dig ott jár­nánk, ahol a Ráko­si-kor­szak kölök­ko­rá­ban vol­tunk. Vagy még visszább. Mert azt se szám­lálta meg sen­ki, hány nyi­las­ból lett véres­szájú kom­mu­nis­ta. Most már tudom, anél­kül per­sze, hogy a de­reka meg­csa­va­ro­dott vol­na.

–  A magjában benne volt a te­ke­re­dés. De biz­tos maga abban, hogy nem ott vagyunk még min­dig? Mond­jon egyet­len pár­tot a mos­ta­niak közül, ame­lyik nem roham­lép­tek­kel futott vissza ahhoz a bi­zo­nyos kölök­kor­hoz.

–  Ez így nagyon tömény. Vigyázzon rám, mert ha én ezt leírom, most is van bíró, ame­lyik azon­nal elő­ve­szi a tör­vény kutya­kor­bá­csát, és úgy a nya­kam köré vág, bele­ge­be­dek.

–  Nem maga mondja. Én mondom. Nekem pedig már fúj­hat­ják, trom­bi­tá­val is. Csak azt aka­rom mon­da­ni, hogy lélek­ben és esz­mék­ben még­is­csak ott marad­tunk, ahon­nan elin­dul­tunk. Vissza­ta­lált min­den párt oda, ami­től elsza­kad­nia kel­lett vol­na. Nem arról beszél most is? Ha maga le mer írni vala­mit, azon­nal két körme között akarja szét­nyomni vala­ki, mint ami­kor a bol­hát meg­öli. Dara­bokra sze­di, ahogy mi szed­tük szét a cse­re­bo­ga­rat. Más­ként jár a szád? Vigyázz, nagyon vigyázz, mert beta­paszt­juk.

–  Még Sövényházának hívták Ópusztaszert, ami­kor Árpád szo­bor­béli lába előtt üvöl­tötte a szó­nok, mint a fába szo­rult féreg: de a ha­ta­lom­ból, elv­tár­sak, ame­lyet kemény har­cok­ban meg­sze­rez­tünk, egy jot­tá­nyit nem enge­dünk. Kottázni tud­nám, a jottányit is ben­ne, annyira a fü­lem­ben maradt.

–  Erre ment rá fél évszázadunk.

–  Közben volt egy nagy futás, ötven­hat nap­jai­ban. Bebúj­tak az ürge­lukba is, ott han­gol­ták maguk­ban a jottányit, de ami­kor elő­jöt­tek, olyan erő­sek let­tek, mint az ele­fánt. És min­den meg­tor­lás újra foly­ta­tó­dik, kicsit más esz­kö­zök­kel. A leg­kö­zön­sé­ge­seb­bet mon­dom. Írtam vala­mit a minap a ke­nyér­ről. A min­den­napi kenye­rünk­ről. Sok­szor írtam már, mert még min­dig kenyér­pusz­tító vagyok, és ha azt látom, hogy rosszul sütik, meg­akad rajta a sze­mem. Most azon akadt meg, hogy het­ven­hét féle kenyér van, de közös ben­nük: ruhás­ko­sár­nyi mor­zsa marad mind után, és úgy kifor­dul a be­le, zsí­ros kenye­ret se lehet ken­ni.

–  Én is azt mondom, nagyon igaza van.

–  Megjelent az írás, aznap fölhí­vott az egyik pék.

–  Kitaláljam? Nem megdicsérni akar­ta.

–  Avval kezdte, hogy ő a pék­szö­vet­ség elnö­ke, és bepö­röl hitel­ron­tás­ért. Lehet, hogy galamb­lelkű egyéb­ként, lehet, hogy tíz bárány lakik ben­ne, de most vicsorgó far­kas bőrébe bújt.

–  A hatalom az hatalom. Nagy mocsok­ság a po­li­ti­ka. Ha nem akaszt­hat, agyon­ta­pos. Mit mon­dott neki?

–  Bolondságokat. Azt például, vegye kitün­te­tés­nek, hogy eddig az ő ke­nye­rét ettem.

–  A maga szavában is van ám egy kis csa­va­ro­dás. Ez, pél­dá­ul, soha nem jutott volna eszem­be.

–  Meg azt is mondtam neki, ne kép­zelje magát az Isten bárá­nyá­nak, aki magára veszi a vi­lág bűne­it, mert rá csak annyi vonat­ko­zik, hogy készü­lök elpár­tolni tőle. Egy­előre nem tudom, melyik pék kenye­ré­ért nyúl­jak, mert mind mor­zsá­ló­dik.

–  Meggyőzte?

–  Látványos megtérés eddig még nem kör­nyé­ke­zett sen­kit, aki rám támadt. Azt mond­ta, továbbra is fon­tol­gat­ja, hogy bepö­röl. Fél órá­val később föl­hí­vott egy női hang. Még vadab­bul táma­dott. Sok­ton­nás cölöp­ve­rő­vel vere­ge­tett bele a sárga föld­be. Mit gon­dol, ki volt?

–  Honnan tudhatnám?

–  A pék alkalmazottja.

–  Előjött benne a cselédlélek?

–  Magára vette, hogy ezek szerint ő dol­go­zik rosszul. Én azt írtam, divatba jött a sod­ró­gép, pedig az ő mű­he­lyük­ben ilyen nincs is.

–  Tehát ő kézi erővel tud olyan hit­vá­nyul dol­goz­ni, mint mások gép­pel?

–  Hagyjuk. Menjük inkább, aztán csap­junk a lo­vak közé!

Fölkászálódtunk. Ő szemben ült le velem, én az ira­taim elé, a régi helyem­re. Jót tett a két pohár­ka, meg­eredt a nyel­ve. Akár mag­nóra vehet­tem volna min­den sza­vát.

–  Rendes helyen szüret után van az eskü­vő. Miná­lunk szü­ret nin­csen, de iga­zod­tunk hoz­zá. Bor is kell az eskü­vő­höz, és bor is szü­ret után van. A fa­lun­kat avval csú­fol­ták, hogy trá­gya­lé­ből áll­ják a la­ko­dal­mat.

–  Bolondot azért ne beszéljünk. Hogyan lehetne trá­gya­lé­vel lako­da­lom?

–  Hajszálra olyan, mint a hagy­ma­pá­lin­ka.

–  Ugratni akar?

–  Nem én!

–  Azt tudom, hogy bocskortalpból is lehet pálin­kát főz­ni, csak cukor legyen hoz­zá, de hagy­má­ból nem lehet. Gor­ba­csov is abba bukott bele, hogy meg akar­ván refor­málni a vi­szo­nyo­kat, szesz­ti­la­lom­mal kezd­te. Az egész Szajuz főzte a pálin­kát, és a Krasznaja Moszkva nevű köl­nit is meg­it­ták. Hagy­ma­pá­lin­ká­ról azon­ban onnan se jöt­tek hírek.

–  Meg ne sértsem, de nem sokat ért maga ehhez. Én ittam is hagy­má­ból való pálin­kát.

–  Büdös volt?

–  Egyáltalán nem.

–  Fokhagymás?

–  Az se. Olyan egyszerű ez, kedves uram, mint a po­fon. Elad­ják a hagy­mát, és cujkát vesz­nek raj­ta. Szil­vá­ból főz­ték, mégis hagy­má­ból lett. Meg­rak­ták a ko­csit trá­gyá­val, elvit­ték a homok­ra, és bort hoz­tak érte. Mit tet­tek az asz­tal­ra? Trá­gya­le­vet.

–  Megint tanultam.

–  Annyi csak a lényeg, hogy benne jár­tunk az októ­ber­ben, ami­kor a kocs­má­ban berúg­tunk. Más­nap egy nap­pal bel­jebb vol­tunk. Tör­tént tehát októ­ber köze­pén, haj­na­lok haj­na­lán, hogy égett a szal­ma­ka­zal.

–  Az a bizonyos száz mázsa, amit Istók írt?

–  A fene se tudja mázsára, de az egész kazal égett. Ürge­luk­ból jött-e elő, vagy hon­nan, de per­ce­ken belül elő­ke­rült az ÁVO nyo­mo­zó­ja, Bankovics. Akkora volt az éber­ség, odáig is elért. Az a bi­zo­nyos Setét elv­társ, aki pil­la­na­tok alatt kide­rí­tet­te, kulák­kéz van a dolog­ban. Körül­szag­lászta a ta­nyát, és bűn­jel­ként lefog­lalt egy skatula gyu­fát, meg egy meg­égett kuko­ri­ca­csö­vet.

–  Gyufa minden tanyában volt, de hon­nan talált októ­ber­ben meg­égett kuko­ri­cát?

–  Hogy találta-e azt is, még nyár­ról marad­va, vagy maga dobott bele egyet a gó­ré­ból, hogy meg­pör­kö­lőd­jön, nem tud­ha­tom, de a tár­gya­lá­son ott volt. A lé­nyeg az, hogy Setét elv­társ fejé­ben azon­nal össze­állt a ko­re­og­rá­fia.

–  Hacsak nem koreográfia írta elő már a ka­zal­tü­zet is! Ame­lyik az agy­tröszti fej­ben szü­le­tett.

–  Talán már a kocsmaasztalnál? Ami­kor meg­lá­tott ben­nün­ket? Én akkor nem akar­tam föl­hívni magunkra a figyel­mü­ket, pedig nagyon sütött még Akol­puszta emlé­ke, de holt­biz­tos, hogy tud­ták, ki vagyok. Mon­dom, akkor már hir­det­tek ben­nün­ket a temp­lom­ban.

–  Ne szaladozzunk előre mindig, mert akkor soha nem érjük el magun­kat. Tehát elment maga is, oltani a tü­zet.

–  Jó erőben voltam, én mertem a kút­ból, és öntöt­tem bele a kiöntő váluba. Min­dig alatta volt az üres vödör. Hamar meg­szer­ve­ző­dik ilyen­kor a víz­hordó lánc, sorba áll, aki csak moz­dulni tud, és adja kéz­ről kéz­re. Mar­kos legé­nyek van­nak a végén, ők öntik a tűz­re. Vissza­felé egy másik lánc, az meg az üreset adja. Ha elfá­rad­nak, cse­rél­nek, mint ami­kor fran­cia négyest jár­nak a tévé­ben. Az ott lévők ide áll­nak, az itte­niek meg oda. Még csak meg se bil­len a len­dü­let. A hor­to­bá­gyi négy­gémű kút is kevés lett vol­na, olyan gyor­san járt a lánc. Én tehát húz­tam és öntöt­tem, húz­tam, és öntöt­tem. Oldalra nézek egy­szer, hát látom, Setét elv­társ le nem veszi rólam a sze­mét. Meg-meg­rán­dult a kezem­ben a kút osto­ra, mintha görcs ugrálna ben­nem. Mit akar itt ez az ember? Most nin­csen szent­há­rom­ság, nin­csen mögöt­tünk zár­kózó ávós kato­na, csak egye­dül van, de oka van, hogy itt van. Mit szag­lá­szik? Kire vadá­szik? Ha a róka kóvá­lyog a ház körül, min­denki tud­ja, tyúk­húsra van gusz­tu­sa. Biz­to­san nem az érdek­li, hogyan ugrál­nak elő a mezei ege­rek a ka­zal­ból.

–  Ne találgassunk, itt van a pa­pi­ro­sok­ban min­den. Mond­tam már, tör­vény volt rá, hogy a gyúj­to­ga­tás a rög­tön­ítélő bíró­ság kom­pe­ten­ciá­jába tar­to­zik.

–  És ő azonnal tudta, hogy gyúj­to­ga­tás tör­tént? Netán hama­rabb tudta már, hogy azért sta­tá­rium jár, ezért lett a tűz.

–  Lehet, hogy ő tudta legjob­ban. Kiszállt tehát a sta­tá­riá­lis bíró­ság 1949. októ­ber 29-én, öt bíró­val, a hely­béli kocsma nagy­ter­mé­be.

–  Abba, amelyikben látszólag észre se vet­tem a két főszaglászt, és ame­lyik­ben berúg­tunk. Oda fért be a leg­több ember, hogy minél töb­ben elret­ten­je­nek a ga­lád cse­le­ke­det­től, illetve meg­nyu­god­ja­nak, hogy a mun­kás­osz­tály ökle min­dig lesújt. És a vád­lot­tak pad­ján ott vol­tam én, Jusznák József, mint kulák, Haran­gozó János, a foga­tos, és Harangozóné. A falu szé­gye­né­re.

–  Mert itt maga már kulák?

–  Én nem, de az apám az lett. Var­jú­nak varjú a fia, a kulák­nak meg kulák. Ha kulák kell a pör­höz, akkor kulák let­tem én is. Éne­kel­ték a csasz­tus­ká­sok: Íté­let­hez bitó kell, harc­hoz marad a go­lyó. És örül­nöm kell, hogy nem az apá­mat kever­ték bele.

–  Nem hiszem, hogy édesapja is ennek örült leg­job­ban.

–  Sírt szegény, pedig a paraszt­em­ber nem sírós faj­ta.

–  Szívét melengette az akkori hiva­tal­no­kok­nak, ahogy a bíró fogalmaz. Ifj. Jusznák József, mint a 200 hold­nál nagyobb föld­te­rü­let­tel ren­del­ke­zett id. Jusznák József egyik gyer­me­ke, aki az apja aján­dé­ko­zása foly­tán 1936 évtől 63 hold föl­dön gaz­dál­ko­dik, osz­tály­hely­ze­té­nél fogva mint kulák – a dol­go­zók ellen­sé­ge. Évek során alkal­ma­zot­tai­nak mun­ká­já­ból kényel­mes éle­tet biz­to­sí­tott magá­nak, s most – ami­kor népi demok­rá­ci­ánk a kapi­ta­lista rend­szer meg­dön­té­sé­vel, a ki­zsák­má­nyoló ele­mek fel­szá­mo­lása és kor­lá­to­zása kap­csán a dol­go­zók élet­szín­vo­na­lát magasra emeli – mint a kor­lá­to­zott kisebb­ség tagja – a mező­gaz­da­ság terén fej­lett, kol­lek­tív ter­me­lést célzó – ural­kodó rend­szer meg­dön­té­sére vágyakozik. Nem szép?

–  Olyan csavarintos, nyakba lehet akasz­ta­ni. Kötél­nek. Egye­dül az élet­szín­vo­nal magasra eme­lé­sé­vel lehe­tett valami baj. A vi­rágzó mező­gaz­da­ság akkor jött divat­ba. A vi­rágzó gaz­ból a ku­ko­rica se lát­szott ki.

–  Nekem azért is nagy tanulság, mert a „biz­to­sít” szó már ebben is benne van. Ma nem lehet hal­lani fél mon­da­tot se a rádió­ban, hogy valaki ne biz­to­sí­tana vala­mit. Foly­tat­ha­tom? Az osz­tály­harc mai kiéle­zett sza­ka­szá­ban a szo­kat­la­nul ada­kozó ifj. Jusznák József ter­helt­nek ifj. Haran­gozó János ter­helt által val­lott maga­tar­tása és rábe­szélő tevé­keny­sége ért­he­tő, s az eljá­rás egyéb ada­tai­val is támo­ga­tot­tan valós­nak fogad­ható el. Ami ért­he­tő, az van. Ami elkép­zel­he­tő, az tény. Az Isten mal­mai­ról is el lehe­tett volna kép­zel­ni, hogy kle­ri­ká­lis alko­tás. Hogy nem az volt? Netán az ellen­ke­ző­je? Ki tehet róla? Az esz­mei lán­dzsa tehát le van szúr­va. Akár­me­lyik kora­beli vezér­cikk­ben jól föstenének ezek a mon­da­tok, miért ne len­né­nek jók bíró­sági íté­let­ben is. Ide­o­ló­gi­ai­lag töké­le­tes. Aki az ural­kodó rend­szer meg­dön­té­sére vágya­ko­zik, kapja meg a ma­gá­ét.

–  Meg az is, aki Rozikát akarja fele­sé­gül ven­ni.

–  Tudom, hogy fájdalmas pont volt ez is, talán a leg­fáj­dal­ma­sabb, de ne ugrál­junk, mint a sza­már az eke előtt, mert össze­ga­ba­lyo­dunk. Az ügyész föl­ol­vassa a vád­ira­tot. Jusznák József kulák a vas­út­ál­lo­más­ról jövet a szö­vet­ke­zeti ven­dég­lő­ben ivott.

–  Az, persze, nincsen benne, hogy Setét elv­társ már hama­rabb ott ivott.

–  Cukorrépát szállított ökreivel az állo­másra Haran­go­zó, haza­felé menet talál­ko­zott Jusznákkal. Jusznák mér­té­ket tar­tott, öt-hat fröccsöt ivott csak, Haran­gozó azon­ban egy-más­fél liter tiszta bort.

–  Nagyon megnézhette, mégis rosszul hor­dott a sze­me.

–  A cehhet a kulák fizet­te. Mivel a kocs­má­ros üveg híján útra­va­lóul nem tudott bort adni, Haran­gozó a szom­szé­dok­tól szer­zett két üve­get, és abba is mére­tett más­fél litert.

–  Pontos. A két hétdecis, majd­nem más­fél.

–  Mondta a kocsmárosnak, írja a kulák szám­lá­já­ra, de ő erre nem volt haj­lan­dó.

–  Azért nem, mert nem akarta, hogy a két Jusznák össze­ke­ve­red­jen. Tud­ta, hogy nem egykenyéren élünk.

–  Kiment Harangozó a kocsmá­ból, elkérte a bor árát, és vissza­ment, kifi­zet­ni.

–  Nem emlékszem rá, de meglehet. A leg­na­gyobb hazug­sá­got pon­tos­ság­gal lehet leg­job­ban meg­tá­mo­gat­ni.

–  Ketten ültek fel az ökrösszekér­re. Útköz­ben föl­biz­tatta Jusznák Haran­go­zót, gyújtsa fel a ter­me­lő­szö­vet­ke­zeti cso­port takar­má­nyát, hogy a közelgő télen ne legyen mivel etetni a jó­szá­go­kat. Szol­gá­la­tai fejé­ben egy lovat ígért neki. Haran­gozó ki akart válni a téesz­csé­ből, kubikmunkára akart men­ni, ehhez jött volna jól a ló. Kor­dé­val töb­bet lehet keres­ni, mint talics­ká­val.

–  Álljunk meg! Szalmakazal égett, maga meg takar­mány­ról beszél.

–  Nem én beszélek, hanem a jegy­ző­könyv.

–  Nagy ínségben megesett, hogy tél végén szal­mát evett a jó­szág, de ekkor még csak októ­ber volt. És ez az év még nem olyan volt. Setét elv­társ nagyot téve­dett. Nem tudta meg­kü­lön­böz­tetni a szé­nát a szal­má­tól?

–  Október 25-én, reggel ötkor Harangozóné fel­öl­töz­tette két­éves Ist­ván, és négy­éves János nevű kis­fi­át, és kiküldte őket a szal­ma­ka­zal tövé­be, süs­se­nek kuko­ri­cát.

–  Ne szaladjunk. Itt meg már szalma lett a ta­kar­mány­ból? És októ­ber­ben, reg­gel ötkor még csak nem is haj­nal­lik. Setét elv­társ nem tud­hat­ta, ő nem szo­kott olyan korán föl­kel­ni.

–  Szokott maga reggel kukoricát süt­ni?

–  Ez meg a másik. Hajnalok haj­na­lán soha.

–  Más nem tűnik föl?

–  Dehogynem. Tejes a kukori­ca, ami­kor sütni lehet, októ­ber­ben pedig csak kőke­ményre érett van.

–  Soha nem lett volna magából Setét elv­társ, ha ilyen kicsin is fönn tud akad­ni.

–  Az ügyész se tudta?

–  Lefogadom, egyik jogi oskolán se tanít­ják, milyen a ku­ko­rica októ­ber­ben. Min­dig olyan, ami­lyen­nek Setét elv­társ leír­ja. A bűn­je­lek közé, emlí­tő­dött már, le is fog­lalt egy meg­égett kuko­ri­ca­csö­vet, a skatula gyufa mel­lé.

–  Csak azt tudnám, honnan vette?

–  Én meg azt, miért csak egyet fog­lalt le. Két gye­rek­nek az egy cső kevés.

–  De abba a magasságos statá­rium se akart bele­ha­rap­ni? Mind­járt bele törött volna a foga.

–  Maradjunk az írás mellett. És azt is mondta a két kicsi gye­rek anyja…

–  Várjunk! Hány évesek a gye­re­kek?

–  A nagyobbik négy, a ki­seb­bik ket­tő.

–  És már tudnának kukoricát sütni?

–  Jó nyomon jár, de nem maga a Se­tét elv­társ. Mit nya­va­lyog állan­dó­an? A két gye­rek annyira kora­vén volt, ezt is tud­ta. Volt annyi süt­ni­va­ló­ja, hogy érett kuko­ri­cá­ból is tudott sütni valót csi­nál­ni.

–  Megesik, persze, hogy belekerül a gó­réba egy-egy idét­len cső is, de az októ­berre már úgy meg­pe­né­sze­dik, a négy­éves gye­rek is tud­ja, hogy ehe­tet­len.

–  Ide figyeljen, Jóska bátyám! Komoly ember maga? Nin­csen az a meg­gár­gyult lélek a föl­dön, aki ezt beve­szi.

–  Kivéve a gyevi bírót. Kivéve a sta­tá­rium öt bírá­ját. Mert azok fönn se akad­tak raj­ta.

–  Tehát parancsba kapták anyjuktól a gye­re­kek, gyújt­sák föl a kaz­lat. Negy­ven méter hosszú, nyolc méter szé­les, hét méter magas volt.

–  Ki mérte meg?

–  Tudja a fene. Setét elvtárs. Lelép­te.

–  Volt rá ideje, miközben égett az egész. És föl­felé is tudott lépe­get­ni? Mert a ma­gas­ság föl­felé megy.

–  Ne tessék velem kötekedni. Annyi volt, és kész. Szalma vagy szé­na, mind­egy, de komoly pör­höz szám­adatok kel­le­nek. Szabó Ist­ván talált rá elő­ször a gye­re­kek­re. A négy­éves János azt mond­ta, a két­éves Pista gyúj­totta fel.

–  Tudott maga kétévesen gyufát gyúj­ta­ni?

–  Még négyévesen se, de nem is rólam van szó.

–  Maguknál sütöttek szalmával kuko­ri­cát?

–  Ha disznót lehet pörzsölni vele, miért ne lehetne kuko­ri­cát sütni is?

–  Most huncutkodik, igaz? Fa ezen a vi­dé­ken még nem nagyon volt, az ántivilágban árvaganén is sütöt­tek, de az igen régen volt. Akkor már ákácfán is süt­het­tek vol­na, mert körül volt ültetve a tanya ákácfával. Micsoda jó para­zsa van az ákácnak!

–  Minek ide akác, ha itt a ka­zal?

–  Látja, ezt megint elfelejtettem. Azt viszont tudom, hogy átok­verte rossz anya az, aki haj­nal előtt föl­veri két kicsi fiát, reg­ge­lit se ád nekik, kiza­varja őket a szal­ma­ka­zal tövé­be. Ha éhe­sek, süs­se­nek kuko­ri­cát. Éret­tet, szal­ma­láng­nál.

–  Koreográfiában mindent lehet.

–  De mi bíróságról beszélünk.

–  Koreografált pör volt, nem érti? Sütöt­tek ott egy­ál­ta­lán vala­mit?

–  Most én mondjam, hogy a ko­re­og­rá­fia sze­rint sütöt­tek? A két gye­rek min­den­esetre azt han­goz­tatta a nyo­mo­zás során, hogy a ka­zal vélet­le­nül gyul­ladt föl.

–  Az itteni változat szerint any­juk bízta meg őket vele. Vigyáz­zunk, mert lénye­ges dol­gok marad­hat­nak ki. Az orvos-szak­ér­tők is képe­sek vol­tak írásba adni, hogy az elfo­gyasz­tott bor­tól annyira leré­sze­ge­dett mind­ket­tő, hogy föl­szállni se tudott a sze­kér­re, úgy rak­ták föl mind­ket­te­jü­ket. El is alud­tak nyom­ban, tehát nem köt­het­tek alkut haza­felé menet.

–  Beleszólhatok?

–  Persze. Egyedül magának jogos.

–  Ezt például honnan tudja éppen az orvos-szak­ér­tő? Tud­tom­mal nem volt a kör­nyé­ken se.

–  Mindent én se tudhatok. Így fogal­maz a bí­ró: A ter­helt­nek októ­ber 16. nap­ján bekö­vet­ke­zett részeg álla­po­tát nem találta olyan mér­vű­nek – a kihall­ga­tott orvos-szak­ér­tők véle­mé­nyé­vel ellen­tét­ben –, hogy abból aka­rat­el­ha­tá­rozó képes­sé­gü­ket kizáró öntu­dat­lan álla­po­tukra von­ha­tott volna le követ­kez­te­tést.

–  Ne tessék rám fogni, hogy magát után­zom, de ez is szé­pen van mond­va, nem?

–  Még örülhetett a két orvos-szak­ér­tő, hogy nem keve­re­dett kulákpártiság gya­nú­já­ba. Azon­nal elcsap­ták volna őket a szak­má­tól. Ahogy később dr. Gál Már­ton ügy­véd­nél is indít­vá­nyozta az újság, zár­ják ki az ügy­vé­dek sorá­ból, mert kulá­kot mert véde­ni. Egy percre se higgyünk a ku­lák­nak! – írta akko­ri­ban egyik mun­ka­tár­sunk. A susz­ter­szék­ből sze­gő­dött be ő is újság­író­nak, de hű maradt tanult mes­ter­sé­gé­hez. Bará­tom szokta mon­da­ni, a három­lábú szék a fe­ne­kén maradt. Ami­kor a Tájé­koz­tató Iroda meg­hozta hatá­ro­za­tát Tito ellen, pör­lö­ke­tek indul­tak a szerb kulá­kok ellen. Deszkiek, szőregiek áll­tak a vád­lot­tak pad­ján, szinte havon­ta. Tudott az újság is kez­de­mé­nyez­ni, büszke is volt rá, hogy tud, de bele­her­gelte az ille­té­kes helye­ket is, hogy ne lazsál­ja­nak. Jaj volt annak is, aki csakazértis haza­vitte a csép­lő­gép­től a gabo­ná­ját, és csu­pán más­nap hordta a be­gyűj­tő­be. Azon­nal kulák lett belő­le. Ami­kor dúlt a gya­pot­kam­pány, had­já­rat indult a gu­mi­pity­pang, az ágasbúza, a lépe­gető exka­vá­tor meg a nagy folyók elté­rí­tése érde­ké­ben, nem feled­kezve meg arról a tudo­má­nyos föl­fe­de­zés­ről se, hogyan lehet tőzeg­ből kok­szot csi­nál­ni, a kor stí­lu­sá­hoz iga­zodva adja hírül az újság, hogy az átkos Királyhalomból Város­ta­nya lett. Elszunnyadt azon­ban a szer­kesz­tői éber­ség egy pil­la­nat­ra, mert ugyanaz a szám még azért lel­ke­se­dik, hogy a királyhalmi erdész-szakiskola siker­rel tel­je­sí­tette sztalini mun­ka­föl­aján­lá­sát. Nem tud­ta, hogy Ásotthalom lett belő­le? Ami­kor kel­let­le­nül hírül adják a Nagy Imre prog­ra­mot, hogy a rosszul sike­rült szö­vet­ke­ze­tek­ből ki is lehet lép­ni, ugyan­ab­ban a szám­ban vidám sorok jön­nek a téesz­csék éle­té­ből, és szinte har­sogja később Rákosi sza­va­it: meg­nőtt a ku­lá­kok szar­va. Ki se mond­ta, de min­denki értet­te: le kell tör­ni. A ku­lák az kulák marad, lis­tá­val vagy lista nél­kül. Vezér­cikk lett Ráko­si-idé­zetre ala­poz­va, három hét­tel a hiva­ta­los kor­mány­prog­ram után is. A dol­gozó paraszt­ságra hivat­kozva hir­det­tek haj­tó­va­dá­sza­tot a pa­raszt­ság ellen. Kulák­va­dá­sza­tot.

–  Én voltam az első nyúl azon a va­dá­sza­ton?

–  Láttam valahol, újságban vagy iro­dalmi folyó­irat­ban, nem tudom már, vadá­sza­tot ren­dez­tek a Ko­pasz Király tisz­te­le­té­re. Beül­tet­ték egy lesgödörbe, pus­ká­val a kéz­ben, és vár­ta, mikor húz­nak el fölötte a vad­ré­cék. Le is fény­ké­pez­ték, benn a gödör­ben. Színt akart bele­vinni a szer­kesz­tő, mert panaszra fakad a kép­alá­írás­ban Rákosi elv­társ. Nem hitte vol­na, hogy a ter­mé­szet lágy öle ilyen kemény.

–  Akkor az a tizenhat év, ami­ről könyv is szü­le­tett, csupa ruga­nyos ágyon telt el a fegy­ház­ban? Nekem leg­in­kább priccs jutott.

–  Nem vagyunk egyformák, és a ter­mé­szet lágy öle se egy­for­ma. Hogy a vad­ka­csák­nak milyen érzés volt, ami­kor les­ből puf­fan­tot­ták le őket, arról senki se szól sem­mit.

–  Ez a lesipuskásság jött volna elő Setét elv­társ kot­tá­já­ban is?

–  Nemzeti rangra emelkedett. A nagy Szov­jet­unió expor­tálta az ide­o­ló­giát is, és támo­ga­tó­ját, a bi­tó­fát is. Az egész béke­tá­bor erre a nótára tán­colt. Lapoz­zunk azon­ban tovább az akták­ban. A tár­gya­lást hely­színi szemle is meg­előzte októ­ber 29-én, tehát ugyan­azon a na­pon, dél­előtt fél 10-kor. A ka­zal ada­tai itt már lépés­ben van­nak meg­ad­va, nem méter­ben. Nincs kec­mec, a magas­sá­gos bíró­ság saját sze­mé­vel akart meg­győ­ződni leg­alább a mé­re­tek­ről.

–  A bökkenő csak az, hogy a ka­zal leégett. A per­nye és a hamu lehe­tett negy­ven lépés hosszú, és nyolc méter szé­les, de az elham­vadt kazal­nak vég­képp nin­csen magas­sá­ga.

–  Ha maga lett volna a bíró, biz­to­san meg­akadt volna raj­ta, de sze­ren­csét­len­sé­gére vád­lott volt. Ara­nyo­san hang­zik a tár­gya­lá­son: Adja elő rész­le­te­sen, hogy Ön, mint egy kulák csa­lád­ból való, kik tudo­más sze­rint nem áll­nak le akár­ki­vel ita­loz­ni, hogyan került össze Haran­gozó Jánossal? Micsoda finom lélek­tani kér­dés! Ehhez mér­hető a fe­le­let is: Nem szok­tam isme­rő­seim között sze­mély­vá­lo­ga­tást ten­ni, ép úgy leülök egy kulák­kal boroz­ni, mint amilyen szívesen együtt vagyok egy sze­gé­nyebb emberrel. Ezt azóta is tart­ja?

–  Félrebeszél? Hol van már a ku­lák? És én se megyek be azóta egyet­len kocs­mába se.

–  Csak azért mondom, mert az előbb velem is leült.

–  Egetverő szerencsém van: csak én ittam. Tehát nem nagyon boroz­tam magá­val se.

–  Tanúk is vannak egy jó tárgyalá­son. Válo­ga­tott jó tanúk. Ott volt a 32 éves Barna György. Nem sötét, nem vilá­gos, csak Bar­na. Kaptam a vas­vil­lát, sza­lad­tam a tűz­höz. Én magam gyer­me­ket nem lát­tam a kazal környékén. A bíró nem nyug­ha­tott, hiszen a vád sarok­pont­ját fenye­gette vesze­de­lem, ki is egé­szí­tette mon­da­tát: Később a gye­re­ke­ket meg­kér­dez­tem, a na­gyob­bik azt mond­ta, anyu­kám mon­dot­ta, men­jünk oda sza­lon­nát sütni.

–  Micsoda? Most meg már szalonna? Mit keres akkor az égett kuko­rica a bűn­je­lek között?

–  Varsányi Péter tanú se látott gye­re­ket a tűz­nél. Az állam­ügyész kér­dé­sére azon­ban azt feleli a négy­éves gye­rek: anyukám mond­ta, hogy gyújt­suk fel. Négy­éves gye­rek a pör­ben?

–  Maga csodálkozik? Mert én nem. Ami­kor a ci­vil ruhás nyo­mozó a tűz kiütése után azon­nal föl­tűnt a szí­nen, bevitte a két gye­re­ket a szo­bá­ba, és cuk­rot adott nekik, hogy azt vall­ják, any­juk biz­tatta őket. Ami­kor az édes­anya til­ta­ko­zott elle­ne, akkora pofont kapott, hogy neki­esett a szek­rény­nek, és elve­télt. Érti? Elve­télt! Mek­kora pofon kell egy tanyai asszony­nak, hogy elve­tél­jen? Na, ez akko­rát kapott.

–  A vetélés tényét a sze­gedi nőgyógy­ászati kli­nika hiva­ta­lo­san iga­zol­ta, de hogy az a pofon­tól követ­ke­zett be, azt ter­mé­sze­te­sen nem.

–  Ha Harangozóné terhes volt, akkor nem lett volna sza­bad sta­tá­riá­lis bíró­ság elé állí­ta­ni. Azóta már ezt is tudom. Egy jól irány­zott ávós pofon kiverte belőle a gye­re­ket, ez az aka­dály tehát nem állt fönn.

–  A meg nem született gyerek­nek akkor még nem vol­tak sze­mé­lyi­ségi jogai. Ha let­tek vol­na, akkor is bebi­zo­nyo­so­dott vol­na, a szek­rény volt a hibás. Ki von­hatna fele­lős­ségre mag­zat­gyil­ko­lá­sért egy szek­rényt? Ötven év múl­va!

–  Kár ezt már piszkálni. Mire megyünk vele?

–  Ott kezdtük, hogy egyszer minden meg­író­dik. Dr. Medve Gyula állandó tör­vény­széki orvos-szak­értő megint helyes­bít: Új adat merült fel. Jusznák olyan részeg volt, hogy kezé­nél-lá­bá­nál fogva tet­ték föl a sze­kér­re. Haran­gozó is olyan részeg volt, hogy esz­mé­let­len álla­pot­ban feküdt a sze­ké­ren. Öntu­da­tu­kat kizáró álla­pot­ban vol­tak. Mit aka­dé­kos­ko­dik ez az orvos? Ezen már régen túl vagyunk. A bű­nös­ség kér­dé­sé­ben a rög­tön­ítélő tanács egy­han­gúan hatá­ro­zott. Vagy még­se?

–  A maga kezében vannak az ira­tok.

–  Itt vannak, hogyne volnának, de van itt egy lezárt borí­ték is. Rá van írva, hogy föl­nyitni nem sza­bad.

–  Jó lenne belenéznünk pedig.

–  Celluxszal ragasztották le. Abban az idő­ben ezt a ra­gasz­tót még a föl­ta­lá­lója se ismer­te. Aki később lera­gasz­tot­ta, biz­to­san bele­né­zett, külön­ben nem ment volna el ragasz­tót keres­ni.

–  Bontsuk föl!

–  Ne rontsuk el, amit eddig össze­hoz­tunk. Adnunk kell a le­vél­tári illem­re, nehogy idő­nap előtt kitel­jék a böcsület. Itt van Miska bácsi, híres tanár, nyug­díj­ban már, biz­to­san tud­ja. Azt mond­ja, ha már ide adták, sze­rinte föl­nyit­ha­tó, de az lenne a leg­jobb, ha a fölsőbbségtől érdek­lőd­nénk. Érdek­lőd­tem. Ők is azt mond­ták, ha már itt van, ha már kutat­ha­tó, akkor a ku­ta­tó­nak föl is sza­bad bon­ta­nia, de a sze­mé­lyi­ségi jogok­ról nem feled­kez­het meg.

–  Sokat emlegetik mostanában. Mit jelent?

–  Aki benne szerepel, ha még él, neve nem hoz­ható nyil­vá­nos­ság­ra.

–  Én is élek, névvel szerepelek ben­ne, azért sze­ret­ném meg­tud­ni.

–  Ne legyen harag belőle, de maga itt most a leg­ki­sebb. Pon­to­sab­ban: most is a leg­ki­sebb. Kis János­nál is kisebb.

–  Ki lenne fontosabb nálam? Elítél­tek, haj­szál men­tett meg a kö­tél­től.

–  Sokkal fontosabb, aki osztotta a kö­te­let.

–  Él még?

–  Ha ő nem él is, fia, lánya, uno­ká­ja, déd­uno­kája él. Bepö­röl­het ben­nün­ket, hogy rossz szín­ben tün­tet­jük föl a leg­ked­ve­sebb apát, nagy­apát, déd­apát. És ahogy a bíró­sá­got isme­rem, úgy elveri raj­tunk a port, hogy bele­zöl­dü­lünk.

–  Úgy látszik, fejben gyönge vagyok. Nem értem. Jól van, ne írjon neve­ket, ha találna egy­ál­ta­lán vala­kit, akit meg­em­lí­te­nie kel­le­ne, de nyissa már ki!

–  Sűrűn gépelt több oldal cáfolja, hogy az egy­be­hang­zó­nak kihir­de­tett íté­let nem is volt annyira egy­be­hang­zó. Két bíró halál­bün­te­tést indít­vá­nyo­zott, három pedig életfogytiglant.

–  Azért a kazalért? Amit föl se gyúj­tot­tam?

–  Dehogy a kazalért. A ku­lák­sá­gért.

–  Látja, ezt én nem tudom, mert ami­kor ezt borí­tékba írták, engem már kiküld­tek.

–  Három órát vitatkoztak, hogy mi legyen. Akik a kö­télre sza­vaz­tak, azok nyil­ván tud­ták, ezt vár­ják tőlük. Laci bácsi azt mond­ta, a vezető bíró több­ször elment tele­fo­nál­ni, és beug­rott Szen­tesre is, hogy a fő­nö­kei­vel egyez­tes­sen. Ő ad­dig kiment a dol­gá­ra, de meg­állt, ami­kor magát meg­lát­ta. Azon cso­dál­ko­zott, hogyan lehet az akasz­tófa tövé­ben ilyen nyu­god­tan enni. Iga­zán ízlett?

–  Igazán. Meg se fordult a fe­jem­ben, hogy engem baj érhet. Sem­mit nem követ­tem el, az igaz­ság­nak pedig az a dol­ga, hogy kide­rül­jön. Ha sokat vitat­koz­nak, talán nem akar kide­rül­ni, de mert sokáig húzó­dik, előbb-utóbb kide­rül.

–  Itt az áll, hogy a három bíró avval érvelt, egye­dül Haran­gozó János ter­helő val­lo­má­sán alap­szik a vád, aki nem volt beszá­mít­ható álla­pot­ban. Tök­ré­szeg volt, ami­kor a sze­kérre föl­tet­ték, tehát nem is egyez­ked­he­tett a kazal föl­gyúj­tá­sá­ról akár­mi­lyen cso­da­pa­ri­pá­ért se. Abba is bele­ka­pasz­kod­tak, hogy maga is részeg volt. Ilyen labi­lis és gyenge bizo­nyí­té­kok mel­lett ifj. Jusznák ter­helt bűnös­sé­gé­nek meg­ál­la­pí­tása is komoly gon­dot okoz.

–  Mennyire igazuk volt! A maga Laci bácsija hová húzott?

–  Úgy tudom, vele lett ki a há­rom.

–  Akkor nem kellett volna engem föl­men­te­ni?

–  Hol él maga? Tekintettel azon­ban arra, hogy egyre szé­le­sedő osz­tály­harc folyik, s en­nek során a ku­lá­kok­nak egy­előre hát­térbe szo­rí­tása és kor­lá­to­zá­sa, majd később vég­le­ges fel­szá­mo­lása elke­rül­he­tet­len, miután a kulá­kok a fenn­álló tár­sa­dalmi rend­nek ter­mé­sze­tes ellen­sé­gei, a tanács tag­jai e küz­de­lem­ben a dol­gozó nép olda­lán áll­va, a dol­go­zók éber­sé­gé­nek foko­zása és öntu­da­tá­nak fej­lesz­tése cél­já­ból marasz­taló íté­let­ho­za­ta­lát tar­tot­ták szükségesnek.” Nyílt beis­me­rés – zárt borí­ték­ban. Kira­kat­pör ez a ja­vá­ból. Akkor is, ha három­órás kemény vita után szü­le­tett meg a zárt borí­ték.

–  Akkora lóláb lóg itt ki, a Ha­ran­gozó Jani ha ezt látta vol­na, mind­járt a kordé elé fogta vol­na.

–  Ember! Maga már nevetni is tud?

–  Gondolom, ette a kefét a vezető bíró.

–  Én is azt gondolom. Tessék csak elkép­zel­ni! Azért tet­ték erre a poszt­ra, hogy min­den­áron szol­gálja meg­bí­zó­it, erre tulaj­don tár­sai fúr­ják meg haj­szál­pon­to­san kidol­go­zott ter­vét? Setét elv­társ ter­vét! Kény­te­len-kel­let­len elfo­gadta az ellen­sza­va­za­to­kat, de leg­alább leír­ta, hogy ő nem így akar­ta. És leírta azt is, a másik pör­ben minek kell bekö­vet­kez­nie.

–  Figyelmeztette vele Setét elvtár­sat is, hogy oda legyen az esze.

–  Megkérdeztem Laci bácsit is. Ha egy­szer nem lát­tá­tok bizo­nyí­tott­nak a vá­dat, mert az csak egy ember val­lo­má­sán ala­pult, aki bizo­nyít­ha­tóan nem volt beszá­mít­ha­tó, miért nem a föl­men­té­sért hada­koz­ta­tok?

–  Mit mondott?

–  Istenem, hát ennyire naiv vagy? Mit mond­hat­tam vol­na? Még ennél is nai­vabb. Vissza az ira­tok­hoz. Itt van Jusznák kihall­ga­tá­sá­nak is a jegy­ző­köny­ve. A maga jegy­ző­köny­ve. Fel­vé­te­tett Szen­te­sen, 1949. októ­ber 26-án, dél­után 16 óra­kor.

–  Na, ez az! Erre vagyok a leg­kí­ván­csibb. Tehát a tár­gya­lás előtt. Emlék­szem a val­la­tás­ra.

–Tagadja, hogy szándékosan lerésze­gí­tette volna Haran­gozó Jánost, és kocsi­jára ülve arra akarta volna ráven­ni, hogy a ter­melő cso­port téli takar­má­nyát sem­mi­sítse meg, és ezért 1 lovat ígért vol­na.

–  Szóról szóra így volt, de nem hit­tem vol­na, hogy ezt bele merik írni. Itt meg már kocsi lett a sze­kér­ből? A két ökör­ből pedig micso­da? Talán szár­nyas pari­pa? És megint takar­mány a szalma helyett.

–  Nem figyelünk, nem figyelünk? Élet­ve­szé­lyes csap­da! Ha maga tagad­ja, hogy leré­sze­gí­tette Haran­go­zót, akkor egyút­tal állít­ja, hogy maga nem is volt részeg. Csak az a fon­tos, hogy a szal­ma­ka­zal keve­re­dik a szé­na­ka­zal­lal, a kuko­ri­ca­sü­tés a sza­lon­na­sü­tés­sel, a sze­kér a ko­csi­val, és rá se ránt arra, ahol kötélre megy a játék, ott egye­dül a kö­tél a leg­fon­to­sabb. Azt is tagad­ja, hogy Haran­gozó előtt az egyéni gaz­dál­ko­dás elő­nyei­ről beszélt volna a kö­zös­sel szemben.

–  Hogyne tagadtam volna, amikor én is része­gen feküd­tem a fe­nék­desz­kán. De ha már az előbb rám pirí­tott, hogy nem figye­lek, akkor ne men­jünk el szó nél­kül az élet szép­sé­gei mel­lett. Mert ha én tagad­tam, akkor valaki állí­tot­ta! Az ki lehe­tett? A ki­hall­gató rend­őr? Az agy­tröszt beépí­tett nyúl­vá­nya­ként? Mert ha beszél­tem vol­na, ha tud­tam volna beszélni egy­ál­ta­lán, és ha éppen arról beszél­tem vol­na, azért már kötél járt vol­na? Ki merte csak föl­té­te­lezni is, hogy negy­ven év múlva meg­re­ped a szik­la­szi­lárd rend­szer, föl­bo­rul a kö­zös, el is lop­ják min­de­nét, és még­is­csak az egyéni gaz­dál­ko­dás­hoz lépe­get vissza az ország.

–  Tagadja azt is, hogy kijelen­tet­te, rend­szer­vál­to­zás ese­tén leg­el­ső­nek Rácz János ter­melő cso­port­ta­got és Haran­gozó Jánosnét lövetné agyon. Köte­let érő fenye­ge­tés.

–  Ha füle lett volna a fenék­desz­ká­nak, az se hal­lotta vol­na, mert alud­tam. De éppen Haran­go­zó­nak mond­tam vol­na, hogy a fele­sé­gét lelő­ném? Vagy lelö­vet­ném? A leg­ki­sebb gyil­kos haj­lam se élt ben­nem. Az égadta vilá­gon semmi bajom nem volt velük, és ahogy én érez­tem, nekik se lehe­tett velem. Ne felejt­sük el, októ­ber 22-én vet­tek engem őri­zet­be, szom­ba­ton, és a ki­hall­ga­tás ked­den tör­tént. Isten mal­mai akkor még gyor­san őröl­tek.

–  Gyorsan daráltak. Emberhúst. Hol volt szom­ba­ton éjfél­től kedd dél­utá­nig?

–  Rendőrségi fogdában.

–  Egy nappal hamarabb, tehát hét­főn hall­gat­ták ki Haran­gozó Jánost. Éjjel 11-kor.

–  Ezek mindent éjjel szerettek csi­nál­ni?

–  Ismeri a nótát? Nem sajnálta rá a napot, ket­tőt-hár­mat egy­be­tol­dott. Azt val­lot­ta, négy­éves gyer­meke ébren volt, ami­kor este elmondta a fe­le­sé­gé­nek a maga kíván­sá­gát. Valami köny­vet olva­sott a fe­le­ség, noha két elemi vég­zett­sége volt csu­pán. Mondtam a fele­sé­gem­nek, nézd csak, az anyja terem­té­sit, mit akar ez a ku­lák!? A fele­sé­get két órá­val hama­rabb val­lat­ták.

–  Az is itt van?

–  Itt. Szokásomtól eltérően a gyu­fát nem a pol­con hagy­tam, hanem a kony­ha­asz­ta­lon felejtettem. Ami­kor az állam­ügyész hall­gatja ki, ezt is tagad­ja. Nem fér­het­tek gyu­fá­hoz a gye­re­kek. Aztán eze­ket vall­ja: A tűz elol­tá­sán magam is hord­tam a vi­zet, majd köz­vet­le­nül ezután Bankovics Jenő rend­őr-szá­za­dos behí­vott a kony­há­ba, és ott fag­gatni kez­dett. Ugyan­ak­kor a ve­lem lévő 4 éves kis­fi­a­mat, a Jan­csit is kér­dez­te, hogy ki biz­tatta fel a ka­zal meg­gyúj­tá­sá­ra, mire a gye­rek azt mond­ta, hogy nem az anyu­kám volt. Ekkor Bankovics Jenő a gye­rek­kel együtt bement a szo­bá­ba, de hogy ott miről beszél­tek, azt nem tudom. Utána Bankovics Jenő azt mondta nekem, hogy fog­juk rá a ku­lák­ra. Később a civil ruhás rend­őr­tiszt is azt mond­ta, fog­juk rá a ku­lák­ra. A jegy­ző­köny­ves kihall­ga­tá­son Bankovics Jenő is ott volt, s még akkor is biz­ta­tott, fog­jam rá Jusznákra az ügyet, mert akkor én sza­bad leszek.

–  Még itt is Bankovics néven sze­re­pelt?

–  Akkoriban változtatta át Barná­ra? És később lett belőle Setét? A Rajk-pör hatá­sára talán? Bizo­nyí­tani akar­ta, hogy neki aztán semmi kap­cso­lata nin­csen Tito orszá­gá­val. Vagy annyira szent a jegy­ző­könyv, csip-csup moz­galmi név ott nem jöhet szá­mí­tás­ba? A sta­tá­riá­lis bíró­ság által celeb­rált első kulák­pör vége tehát élet­fogy­tig­lani fegy­ház lett akkor is, ha kötél­osz­tás­nak kel­lett volna len­nie.

–  A Harangozó Janit és fele­sé­gét tíz-tíz évre ítél­ték.

–  Nagy ám itt a rend. A ke­gyelmi kér­vény is itt van 1954-ből, szin­tén zárt borí­ték­ban. Erre is rá van írva, hogy nem bont­ható föl.

–  De maga fölbonthatja.

–  Bonthatnám, de minek. Anélkül is tud­juk, mi van ben­ne. Kapott kegyel­met?

–  Akkor még nem. A feleségem kér­vé­nyez­te, meg a gye­rek. Én nem is tud­tam róla.

–  Itt van leírva a boríték mel­lett, hogy 1957-ben, tehát három évre rá engedte el az Igaz­ság­ügyi Minisz­té­rium a bün­te­tés hátra lévő részét, 1981. feb­ruár 10-én pedig a vonat­kozó íté­let egyéb ren­del­ke­zé­sei­nek érin­tet­le­nül hagyása mel­lett Jusznák Józse­fet a bün­te­tett elő­é­let­hez fűződő hát­rá­nyok alól kegye­lem­ből men­te­sí­tem.

–  Még mindig csak kegyelemből? Nem azért, mert köz­ben rájöt­tek, amire már akkor rá kel­lett nekik jön­ni?

–  Mit hagytak érintetlenül a vo­nat­kozó íté­let­ből?

–  Nagy jogásznak kellene nekem len­nem, ha ezt tud­nám. Nekem elég volt az is, hogy sza­ba­dul­tam.

–  Ehhez is kellett azonban a mun­ka­he­lyi véle­mény, ahogy a szín­da­rab­hoz is a szín­fal. A ki­ta­lált játék elő­adá­sá­hoz.

–  Olvassa inkább, mert erről se tudok.

–  Magas kora ellenére becsüle­te­sen helyt állt a mun­ká­ban. Zár­kó­zott, csön­des, sze­rény maga­tar­tá­sú. Tisz­te­lik, becsü­lik. Mun­ka­fe­gyelmi téren pél­da­mu­ta­tó. Itt­léte alatt több­ször pénz­ju­ta­lom­ban részesült.

–  Ezt le merték írni? Az osztály­el­len­ség­ről? Hogy tisz­tel­nek és becsül­nek? Pénzt egyéb­ként ado­gat­tak. Plecs­ni­ket nem mer­tek, mert Kos­suth-dí­jas elítélt nem léte­zett, de a pénz­nek nin­csen sza­ga. És szava sin­csen, árul­kodni se tud.

–  Akkor is hatvan év volt a nyug­díj­kor­ha­tár. És maga még ekkor is dol­go­zott?

–  Ha jól számolom, tizenkilenc évvel halad­tam meg, de nekem nem járt nyug­díj. Látott már maga nyug­dí­jas kulá­kot?

–  Nyugdíjasat nem, de közsegélye­set lát­tam. Jár­tam is nála több­ször is. Ördög Ist­ván­nak hív­ták. A ta­ná­csi adó­ügyes íro­gatta neki a föl­szó­lí­tá­so­kat az elma­radt beszol­gál­ta­tá­sok és adók miatt, föl­te­he­tően ugyan­azon a gépen írták meg szo­li­da­ri­tás­ból folya­mod­vá­nyait köz­se­gély ügyé­ben. Két oldal­ról fúr­ták az ala­gu­tat, és nem talál­koz­tak össze. Holta nap­jáig sze­ren­csét­len maradt.

–  Mit látott, ha járt nála?

–  Megírtam én azt már, ha mindet ide citál­nám, azt mon­da­nák, ez a pa­sas nem tud mást írni.

–  Nekem elmondhatja. Nehéz már a be­tű.

–  Diákkoromban okvetetlenkedtünk a fi­zika taná­rá­val. Ami­kor azt tanul­tuk, ener­gia nem vész el, csak átala­kul, akkor hoz­tuk elő, hogy mi lesz avval az erő­vel, ami­vel egy rugót össze­nyo­munk, aztán savba tesszük, és szét­ma­rat­juk.

–  Vele mi lett? Mindig szeret más­ról beszél­ni?

–  Megnyomorodott ember volt már akkor. Aki­ben az összes rugót szét­marta a tör­té­ne­lem. Kizsup­pol­ták saját tanyá­já­ból, három órát adva a kiköl­tö­zés­re, és bele­zsup­pol­ták egy másik kulák tanyá­já­ba.

–  Kimondottan jól járt.

–  Csakhogy ő abba a gan­gos tanyába be se köl­tö­zött.

–  Hát?

–  A melléképület legkisebb kam­rá­jába csak. Mert az a ta­nya nem az övé. Szeme lát­tára omlott össze, ecet­fák nőt­tek a bel­se­jé­be. A ki­csike kályha meg az ágya között csak annyi hely volt, hogy élére for­dulva tudott elcsúszni közöt­tük. Bele­csa­pott egy­szer a vil­lám a kémény­be, megperkálódott tőle a fa­ra. Akkor se ment bel­jebb.

–  Akkor maga se sokra ment vele.

–  Én sokra. Kitalálni se tudtam vol­na, ha nem látom. Min­denki elől elbújt. Lát­ta, hogy jön vala­ki, elbújt. Ami­kor elő­ször men­tem hoz­zá, kia­bál­tam jó nagyo­kat, de senki nem felelt. Csak tizen­nyolc csontsovány sül­dő­ma­lac futott szembe velem. Mintha vad­ma­la­cok let­tek vol­na. Kosz­tot azok talán soha nem kap­tak, amit a ha­tal­mas tanya­ud­va­ron össze­tur­kál­tak, azon nevel­ked­tek.

–  Képes volt megszámolni?

–  Úgy cövekelt le előttem mindegyik, mint ami­kor behúz­zák a vész­fé­ket. Mi mást tehet­tem vol­na? Köz­ben jött a nagy gon­do­lat, meg­fej­tet­tem az egyik köz­mon­dá­sun­kat.

–  Melyiket?

–  Kutyából nem lesz szalonna.

–  A kulák az kulák marad. Evvel tol­dotta meg Rákosi elv­társ. Úgy föl­kap­ták, mintha szent­írás lett vol­na.

–  Azért jutott nekem is eszembe. Ismeri a ku­tya­disz­nót?

–  Nekünk is volt. Hiába etettük, zör­gött a csont­ja, olyan sovány maradt. Gilisz­tás lehe­tett. Gajisztásnak mond­ták.

–  Erre jöttem rá. A kutyadisz­nó­ból nem lesz sza­lon­na. Elhagy­ták belőle a disz­nót, úgyis tudta min­den­ki. Aztán el is felej­tő­dött, csak a kutya maradt.

–  Elmehetett volna maga is bűrszedőnek.

–  Mert?

–  Akármit vet eléje az élet, min­dig csi­nál belőle vala­mit.

–  Tudja maga, mekkora szíve volt az öreg Ördög­nek? A má­sik kicsi kam­rá­ból istál­lót csi­nált, mert a mar­ha­ját se kötötte be a kulá­ké­ba. Kita­nulta a mar­ha, hogyan tud az ala­csony ajtón kimenni meg bemen­ni. Fész­ket rakott belül egy mol­nár­fecs­ke-pár. Egész nyá­ron ki-be­száll­tak, nevel­ték a fió­kái­kat min­den évben. Egy­szer aztán, téli idő­ben leso­dorta az öreg Pista ízék­szár­ral a fész­ket. Talán le is tér­delt imád­koz­ni. Isten madara a fecs­ke, és még vigyázni se tud rá? Milyen ember az ilyen ember? Bevitte a ki­csi lét­rát az istál­ló­ba, oda­tá­masz­totta a mes­ter­ge­ren­dá­hoz, beáz­ta­tott egy marék vályo­got, és addig ügyes­ke­dett, amíg fecs­ke­fész­ket nem csi­nált belő­le.

–  Látta is a fészket?

–  Akkor is ott volt, amikor nála jár­tam.

–  És a fecskemadár?

–  Leste szegény, amikor visszajött. Vak lóért nem adta vol­na, ha leg­alább figye­lemre mél­tatta vol­na. Fecs­ke­mama és fecs­ke­papa azon­ban rá se nézett. Rakott mellé egy mási­kat, egy ere­de­tit, a maga gusz­tusa sze­rint.

–  Ezt már maga találta ki!

–  Nézzen meg jobban. Kinéz belőlem egy mes­ter­sé­ges madár­fész­ket? Ha kari­kás ostor­ral ker­getne körbe a kör­töl­té­sen, akkor se jutna ilyesmi az eszem­be.

–  Beszélgetős volt?

–  Az Ördög? Először minden szót úgy kel­lett kihúzni belő­le. Később elhit­te, én már nem ártani aka­rok neki. Akko­ri­ban is hada­ko­zott a vi­lág­gal. A té­esz­ta­go­sí­tás­nál elvet­ték a föld­jét, és tizenöt kilo­mé­ter­rel arrébb adtak neki. Azt intéz­get­tem, hogy ne bánt­sák már sze­ren­csét­lent.

–  A süldőket mondja. Mi lett velük?

–  Biztattam, adja el a felét, vegyen az árán takar­mányt, és hiz­lalja föl a másik kilen­cet.

–  Én is ezt tettem volna.

–  Biztosan nem tette volna. Mert ha eladta vol­na, azon­nal elvi­szik az árát adó­ba. Annyi tar­to­zása volt, ha fil­lér jött be az udvar­ba, már a ka­pu­ban lefog­lal­ták azt is.

–  Tudja mire gondoltam most? Jól jár­tam, hogy becsuk­tak. Lehet, hogy ilyen let­tem volna én is.

–  Nem szabad kanyarognunk. Ott hagy­tuk abba, hogy dol­go­zott. Hol?

–  A Belkereskedelmi Szállítási Vál­la­lat­nál. Csön­de­sen.

–  Példamutatóan.

–  Pedig az a munka igen nehéz.

–  Tudom.

–  Honnan az istenharagjából tudná?

–  Nem tapasztalatból, de könyvből. Nem maguk­ról író­dott a Történelem alulnézetben?

–  Ilyesmit éntőlem ne tessék kér­dez­ni. Azt se tudom, mi az.

–  Akkor hagyjuk. Az akkori idők leg­jobb köny­ve. Itt az áll, folya­mo­dott egy­szer erköl­csi bizo­nyít­vá­nyért, mert por­tás akart len­ni. Föl­hozta érv­ként, hogy 1969-től sokat bete­ges­ke­dett, 1973-ban súlyos bél­mű­té­ten esett át.

–  A betegeskedés is, a bél­csa­va­ro­dás is igaz, de a por­tás­sá­got nem kap­tam meg.

–  Lehet, hogy a süldőknek is bél­csa­va­ro­dá­suk volt? Bocsá­nat a pár­hu­za­mért. Hiába bizo­nyo­so­dott be, hogy az egész vád meg­ala­po­zat­lan, és egyet­len szó nem igaz belő­le, itt az áll, hogy fele­sége folya­mod­vá­nyára azt írta az igaz­ság­ügyi minisz­ter 1956. már­cius 26-án, méltánylást igénylő körül­mény hiá­nyá­ban férje ügyé­ben elő­ter­jesz­tést nem kívá­nok ten­ni. Nehogy por­tás legyen az a ku­lák, aki sem­mit el nem köve­tett. És még kulák se volt.

–  Kedves uram, mondanék én valamit, jól jegyezze meg. Az el nem köve­tett bűnök soha nem évül­nek el.

–  Megint tanultam valamit. Leánya 100 ezer forin­tot kért kár­té­rí­tés­ként 1991. május 6-án. Bátor lány volt.

–  Nem csak volt, bátor az ma is. Azt mond­ta, ő meg­pró­bál­ja. Épít­kez­tek, jól jött volna az a kis pénz. Fele­sé­gem, sze­gény, nem győzte kivárni sza­ba­du­lá­so­mat, elvált tőlem. Még mie­lőtt isten­iga­zá­ból a fele­sé­gem lett vol­na. Az igaz, hogy fiam is, lányom is szü­le­tett, tehát vol­tunk mi együtt is, de sok köszö­net nem volt ben­ne. Hogy milyen nyo­másra vált el, sej­teni lehet. Az ÁVH nem sze­re­tett fél mun­kát végez­ni. És a csor­dás-gye­rek is az ÁVH-nál maradt.

–  Együtt van itt minden. A Pénz­ügy­ku­tató kimunkálta, hogy közel egy­mil­li­óra tart­ha­tott volna igényt, ha tizen­egy­ezer forin­tos havi jöve­de­lem­mel szá­mol. Ma még nin­cse­nek meg a po­li­ti­kai és gaz­da­sági feltételei – vála­szolta az ille­té­kes. Ma még? Tehát sej­teni lehe­tett, egy­szer majd meg­lesz­nek?

–  Nem tudom. És azt se tudom, ha meg­lesz­nek, meg­le­szek-e még én is. Vagy küld­he­tik utá­nam a föld alá.

–  A rögtönítélő bíróságot az ügy elbí­rá­lá­sa­kor kizá­ró­lag poli­ti­kai kon­cep­ció, és nem az igaz­ság fel­tá­rása vezette.

–  Ezt is le merték írni? Valami azért mégis vál­to­zott. Kizá­ró­lag kon­cep­ció, ráadá­sul poli­ti­kai. Mit keres­tem én a po­li­ti­ká­ban, azt mondja meg?

–  Nem csúfolódom, de mondom. Annyira demok­ra­ti­zá­ló­dott akko­ri­ban a napi poli­ti­ka, leszállt a dol­gozó töme­gek szint­jé­re. Onnan szedte áldo­za­ta­it. A ko­nya­kot is válasz­tott kép­vi­se­lői útján fogyasz­tot­ta, a de­mok­rá­ciát is. Saját köl­keit falta föl. Látott már anya­nyu­lat, ame­lyik megette a kis­nyu­la­it?

–  Azt akarja mondani, hogy véres­szájú anya­nyúl a po­li­ti­ka? Vagy hié­nák lak­nak ben­ne?

–  Nem figyelt az elején? Fanyüvő, Vas­gyú­ró, Hegy­hen­ger­ge­tő. És a hét­fejű sár­kány. Kiug­rik, bele­vág­ja, kiug­rik az is, bele­vág­ja.

–  Soha nem lesz vége?

–  Egyszer, talán. Majd a messze jöven­dő­ben.

–  Mi akkor már fújhatjuk.

–  Talán az utódaink is. Most is jöt­tek az új urak, het­ven­hét párt kép­vi­se­le­té­ben, és mind ott akarta foly­tat­ni. Kiir­ta­ni, aki­nek más vágá­nyon forog az esze kere­ke! Mind erő­szak­kal akarja bol­do­gí­tani a né­pet. Móra Ferenc het­ven évvel ezelőtt leírta már, a rend­szer­ben van a hi­ba.

–  Lett volna rá időnk, hogy kinő­jük.

–  A politika volt olyan, ami­lyen volt. Setét elv­társ, meg a többi gyü­le­vész ember, egé­szen a sta­tá­riá­lis főbí­ró­ig, csak sta­tisz­tált hoz­zá.

–  Az igazságnak, ha törik, ha sza­kad, az a dol­ga, hogy kide­rül­jön.

–  Ezt mondom én is. És ha kiderül?

–  Maga kezdte, és maga kérdi?

–  Mennyivel jobb magának, ha meg­tud­ja, kik vol­tak ártal­má­ra?

–  Már semmivel. Évekig gyűjtöttem a tur­hát a szám­ban, hogy egy­szer majd a sze­mükbe köpöm, de ezt se ten­ném. Lát­tam a minap a te­le­ví­zió­ban, hogy az egyik ország követ­sé­gé­nél tün­tet­tek a kínai­ak.

–  Láttam én is. Akkora volt bennük a ke­mény osz­tály­ön­tu­dat, körül­ron­dí­tot­ták a követ­sé­get. És aztán?

–  Majdnem megszakadtam a rö­hö­gés­től. Kimen­tek a követ­ség embe­rei, és min­den rakásra rátűz­tek egy kicsi Mao-ké­pet. Volt humo­ruk, az biz­tos. Ekkora szé­gyent nem tud­tak elvi­selni a blo­ká­dot alkotó tün­te­tők. Akik sorra letol­ták gatyá­ju­kat előző nap, most elta­ka­rí­tot­ták az egé­szet. Azóta én is meg­néz­ném, kire pocsé­ko­lom tulaj­don szám ter­mé­két.

–  Sok minden kiderült, de kevesen érték meg.

–  Egyetlen nagy bajuk volt. Hama­rabb föl­akasz­tot­ták őket. Tudja maga, milyen érzés az, hogy lép­tek kopog­nak a be­to­non, és nem tud­ni, kit visz­nek el? És milyen nagy marha tud lenni az ember! Még örül is, hogy a mási­kat kötöt­ték föl, és nem őt.

–  Vagy elhaltak, mire eljött az idő. Haran­gozó János is folya­mo­dott kegye­le­mért az ormosi bányá­ból, 1954-ben.

–  Megkapta?

–  Az ítéletnek akkor még minden szava igaz volt. Itt azon­ban megint az áll, Bankovics nyo­mozó behívta a szo­bába a két gye­re­ket, és cuk­rot adott nekik, hogy azt mond­ják, ők gyúj­tot­ták föl a kaz­lat. Gaz­em­be­rek ősi játé­ka. Igaz lehet?

–  Az is lehet. Nem voltam ott, nem tudom. Én a vi­zet mer­tem.

–  Vecsernyés Imre tanú 1949. októ­ber 22-ét vagy 23-át említi az omi­nó­zus ita­lo­zás nap­já­ul.

–  Összekeveri. Akkor én már a la­ko­dal­mat ültem. Par­don: ültem vol­na!

–  A bíróság mégis az eredeti vádat vette figye­lem­be. Jut eszem­be: ha a Leg­fel­sőbb Bíró­ság ennyire hatá­ro­zot­tan kimond­ja, poli­ti­kai töl­tete volt a pör­nek, való­ság­alapja viszont nem, akkor ezzel azt is mond­ja, akik elítél­ték, hazud­tak. Miért nem fogta pörbe azon­nal, akik még élnek közü­lük?

–  Most mondta, Harangozóék felleb­be­zé­sét több­ször is eluta­sí­tot­ták. Úgy érti, hogy azo­kat kel­lett volna becsuk­ni, akik min­ket becsuk­tak?

–  Fanyüvő, Vasgyúró. Kiugrik, belevágja…

–  Én már régen megtanultam, nem sza­bad civil ésszel beku­kucs­kálni a jog asz­tala alá. Min­den söp­re­dé­ket ész­re­vesz.

–  Látom, a maga fia tartalé­kos tiszt lett.

–  Honnan látja?

–  A parancsnokság kérte a bí­ró­sá­got, küldje meg a vád­ira­tot összes tar­to­zé­ká­val együtt. Meg­akad a gom­bóc a tor­ko­mon, akár Kis János­nak a Sarudy-lakodalomban. Miért a vád­ira­tot? Miért nem a bí­ró­sági vég­zést?

–  Majd én megmondom. Mert az egy igaz üdvö­zítő való­sá­got a vád­irat kép­vi­sel­te. Lát­ja, három bíró ellen­sze­gü­lése képes volt élet­ben hagy­ni, ami­kor a tör­vény sze­rint föl kel­lett volna engem köt­ni. Nem a fiam dicső­sé­gét akar­ták szi­do­lozni vele, nekik a vád­irat kel­lett.

–  Megint előre szalad. A bí­ró­sági íté­let úgy kez­dő­dik, hogy a vád­irat sze­rint dön­tött a bíró­ság. Ha a vég­zést kül­dik el, nem ugyan­azt kap­ják?

–  De értetlen ember maga! Avval sem­mire se ment volna a pa­rancs­nok­ság, ha azt kap­ja, mégse kötöt­tek föl. Neki az volt a fon­tos, hogy föl­köt­het­tek vol­na! Mert én is meg­dönt­het­tem volna a dol­go­zók álla­mát. Puszta két kezem­mel.

–  Mi lett a fiával?

–  Megkapták a vádiratomat, azon­nal kiszu­pe­rál­ták. Sze­gény gye­rek, fogta magát, lelé­pett. Svájcba ment. Jól járt, nagyon jól, csak éppen mi veszí­tet­tünk ezen is. Nyüg­lődve fölneveledett a sze­ren­csét­len, és mire egye­nesre kihúz­hatná a de­re­kát, már ide­gen ország állam­pol­gá­ra.

–  Sajnálja?

–  Neki legalább jóra fordult. Hogy nekem mek­kora fáj­da­lom? Vér a vé­rem­ből.

–  Nem a levélnek fáj, ha leesik az ágról. Akár­ho­gyan ürgetem-forgatom az ira­to­kat, a végén mégis föl­sült az agy­tröszt. A kon­cep­ciót cif­rázó pas­siós banda a be­ter­ve­zett köte­let mégse oszt­hatta ki.

–  Ne lelkesedjen. Én örülhetek, mert meg­me­ne­kül­tem, de meg­vet­ték ők a vá­mon, amit elvesz­tet­tek a réven. Ilyen még egy­szer nem for­dul­hat elő. Ha pusz­tul­nia kell a ku­lák­nak, pusz­tul­jon.

–  Tanuló statárium volt az még, maga volt az első pöre. Nálunk az elsők soha nem sike­rül­nek. A ku­tyá­nak se szo­kott sike­rülni az első köl­ke. Az előbb emle­get­tük Fanyü­vő­éket, meg a Kis Jáno­so­kat. Mon­dok mást is. Tolsz­toj meg­írta két­kö­te­tes nagy regé­nyét, a Háború és békét. Abban van egy mon­dat: nin­csen bíró­ság hamis­ság nél­kül.

–  Én csak a tévéből ismerem, de nem ragadt meg ben­nem ez a mon­dat. Ha elhang­zott egy­ál­ta­lán. De az biz­tos, sas­nak való szeme van, ha abból a ren­ge­teg betű­ből ezt is ész­re­vet­te.

–  Hogyne lenne hamisság a szem­pont­bí­ró­ság­ban? Előbb volt meg a szem­pont, aztán lett a bí­ró­ság. Sta­tá­rium­nál nin­csen első fok, máso­dik fok, leg­fel­sőbb bíró­ság, ott azon­nal az iste­nek taná­csa van. Amit kimond, az ki van mond­va. Kifa­csar­ha­tom az egy­ház szó­hasz­ná­la­tát? Amit ők meg­köt­nek a föl­dön, kötél­lel van az meg­köt­ve.

Szusszanásnyit meg kell állnunk, Józsi bácsi­nak meg kell mutat­nom azt a he­lyet, ahol leg­alább két per­cig zavar­ta­la­nul fér­fi­nak érez­heti magát. Az agyam azon­ban tovább járta a maga tán­cát. Mire ment ki az egész? Szét kell verni a ku­lák­sá­got, mert meg­dön­teni készül a nép hatal­mát. Még nem csi­nál sem­mit, de csi­nál­hat! Légy résen, pro­le­tár! Szi­laj neki­ve­sel­ke­dé­sé­ben mag­zat korá­ban elka­parja azt is, ami­nek – aki­nek? – meg­szü­let­nie kel­lett vol­na. Tör­té­nelmi abor­tusz. Bele a ki­csi mag­za­tot a vödör­be! A pap­nö­ven­dék Dzsugasvili csi­nált néhány kap­ta­fát, és erre húzta rá a szo­ci­a­liz­must is. A mi sze­re­tett vezé­rünk pedig minek talált volna ki mást? Neki az volt a leg­jobb, amit odaát már kipró­bál­tak. Ha mind­nyá­jan bele­pusz­tu­lunk is. Min­dig, min­dent a la­kos­ság érde­ké­ben. A romló almá­ból ki kell vágni a roha­dást.

Megkockázatok legalább magamban két gon­do­la­tot.

Aki hangos szándékkal tért el a szent­írás­tól, eret­nek lett, és mág­lyán végez­te. Vagy keresz­tes hábo­rút visel­tek elle­ne, ha országba ren­de­ző­dött. Eset­leg Canos­sát járat­tak vele. Aki viszont a mar­xiz­mus taná­tól tért el, revi­zi­o­nis­tává vált, és ugyan­csak lik­vi­dál­ta­tott. Nem mág­lyára küld­ték, az igaz, de akár naponta véresre ver­ték. Aztán jöhe­tett a vér­bí­ró, bitó­fá­val. Ebből lett min­den eddigi idők leg­na­gyobb bor­zal­ma, a máso­dik világ­há­ború is. Két­féle szo­ci­a­liz­mus zász­laja alatt roha­moz­ták egy­mást a har­coló felek. Vagy két­féle fasiz­musé alatt? Az ember tra­gé­diá­já­ban a homouzion, illetve a homoiuzion miatt. Össze­kap­cso­ló­dott az ink­vi­zí­ció és a sta­tá­riá­lis bíró­ság, mint két kápol­na-vi­rág a bal­la­dá­ban. Csak­hogy itt nem az oltár elei­ből nőtt ki az egyik, és az oltár hátul­já­ból a másik, a po­kol kapu­já­ból mind­egyik. „Gon­do­lat­rend­őr­sé­gig” ható horog­ke­resz­tes és csil­la­gos fasiz­mus öntöz­te, leg­alább ötven­mil­lió ember­ál­do­zat­tal, és meg­ma­radt az a szem­for­gató tétel is, hogy mi lett vol­na, ha hagy­ják. Ha Hitlerék pél­dául be se gyúj­tot­ták volna a mű­szaki for­ra­da­lom leg­idét­le­nebb teremt­mé­nye­it, a kre­ma­tó­ri­u­mo­kat? Vagy Sztalinék az ember­nyúzó gulágokat létre nem hoz­zák. Hány szent for­ra­dal­mat ver­tek le avval a szó­zat­tal utána is, hogy mi lett volna belőle? Agyon­ver­ték a cse­cse­mőt, nehogy apa­gyil­kos legyen, ha föl­nő?

Nem égett le a lóistálló, de leég­he­tett vol­na! A vi­lág összes dik­ta­tú­rá­já­nak ez az egyet­len szó a varázs­sza­va: volna. Iker­test­vére a lehetne. Tette pedig a leg­ocs­má­nyabb abor­tusz. Bele a vö­dörbe a mag­za­tot, nehogy apa­gyil­kos legyen belő­le. Mert min­den rend­szer méhé­ben hordja saját sír­ásó­ját. Akkor is igaz, ha az ifjú­kori mar­xiz­mus találta ki.

Eszembe jut az öregátkos veretes vic­ce. Talál­nak vala­hol Egyip­tom­ban egy múmi­át, sze­ret­nék meg­ha­tá­roz­ni, mikor hunyt el. A vi­lág nagy tudó­sai közül elő­ször az ame­ri­ka­iak kezére adják, vizs­gál­gat­ják, de nem tud­ják. Hív­ják a né­met tudó­so­kat is, ők se men­nek vele sem­mi­re. A nagy Szov­jet­unió tudósa is átve­szi, és azon­nal át is adja Iván­nak. Fél óra múlva bejön Iván, föl­gyűrt ing­ujj­ban, meg­iz­zad­va, és jelen­ti: négy­ezer-két­száz­hat­van­há­rom éves, három hóna­pos és tíz napos. Leesik az álla a világ tudó­sai­nak:

–  Honnan tudja?

–  Bevallotta!

Amikor visszaérkezett, elmondtam neki is. Azt felelte rá, nem jó engem magamra hagy­ni, mert mind­járt kita­lá­lok vala­mit. Haj­tot­tam a ma­ga­mét. Mos­tani pápánk vette a bátor­sá­got, hogy „re­ha­bi­li­tált” pokol­tűzre ítélt néhány kopo­nyát. Rendre bocsá­na­tot kér egy­háza nevé­ben a pro­tes­tán­sok­tól, elment meg­ko­szo­rúzni Deb­re­cenbe a gálya­rabok emlék­mű­vét, elza­rán­do­kolt a Szent­föld­re, meg­bo­csá­tást kérve zsi­dók­tól, és a filiszteusok utó­dai­tól, a pa­lesz­ti­nok­tól is. De a pápa se átkozza ki akár a szen­tek sorá­ból is azo­kat, akik a csú­fos halál íté­lő­szé­kén dol­goz­tak, és nem­csak azo­kat küld­ték pokol­ra, aki­ket most maga mellé föl­emel, de szinte a föld­ke­rek­ség kereszténylakta részeit bevi­lá­gí­tot­ták a mág­lya­tü­zek. Néró ide­jén szu­rokba már­tott embe­rek vilá­gí­tot­tak ele­ven fák­lya­ként keresztre feszítve az utak mel­lett, ők mág­lyát rak­tak. Ártat­lan embe­rek égtek mind­ben. Ugyan­úgy jár körbe a vi­lági kerék is, örök védett­sé­get élvez­nek besú­gók, a bírák és ügyé­szek is. Akkor is, ha had­se­re­get tesz ki áldo­za­taik szá­ma. Azok is állami nyug­dí­jon élnek, akik dró­ton rán­gat­ták eze­ket. Vagy dísz­sír­he­lyen nyugosznak.

Közbeszólt.

–  Nem maga akarta, hogy álljon meg a me­net, ne foly­ta­tód­jék a belevágta–kiugrik játék?

–  Most is ezt akarom. De legalább ne sze­mé­lyi­ségi jogokra hivat­kozva fog­ják meg a ke­zün­ket. Ne kell­jen magam­ban meg­gyón­nom, ha csak gon­do­lok is rájuk. Van­nak, akik úgy tud­ják, három év alatt más­fél­mil­lió ember ellen indí­tott alap­ta­lan eljá­rást a hata­lom, a „tisz­ta” eszme érde­ké­ben. Tíz­mil­lió­ból más­fél mil­lió. Kiégetni a tövét is! Micsoda ink­vi­zí­tori lel­kü­let kel­lett ide?

Tömörebben fogalmazott:

–  Mekkora bunkóság!

Gyönge hajszálon visszafordultunk oda, ahol már jár­tunk. Tisz­tult az egy­ház, az égiek földi mása, talán tisz­tul az evi­lági hata­lom is. A sar­kok előbb-utóbb lecsi­szo­lód­nak. Az ősem­ber akkor rájött már erre, ami­kor a pat­tin­tott kőszer­szá­mait össze­ütö­getve bele­csú­szott a csi­szolt­kő-kor­szak­ba. Mennyi ütés és mennyi szik­rá­zás kel­lett pél­dául egy sza­kóca meg­al­ko­tá­sá­hoz! Ma is gyö­nyö­rű­ség kézbe ven­ni. Aka­rat­la­nul is simo­gatja az ember. Csak­hogy a kő­kor­szaki szaki humá­nus lel­kü­let­tel ren­del­ke­zett, leg­alábbis ezen a téren. Követ ütött a kő­höz. És a fasiz­mus? Meg a szo­ci­a­liz­mus? Hir­dette ugyan az örök üdvös­sé­get, de ember­fe­je­ket vert a kőszik­lá­hoz.

–  Aki pedig ma is vallja ezt az ide­o­ló­gi­át, azt mond­ja, Krisz­tus val­lása maga a leg­tel­je­sebb kom­mu­niz­mus.

–  Lehetne! Ha Lucifer is nem len­ne. Min­den­esetre ara­nyos mesék is szü­let­tek. Ha igaz len­ne, magá­nak job­ban kel­lene tud­nia róla, mert azok­ban az évek­ben tör­tént, ami­kor maga is töl­tötte élet­fogy­tig­lani bün­te­té­sét. Ő a sze­gedi Csil­lag­ban vár­ta, hogy letel­jen.

–  Akárki kerekedik ki belőle, biz­to­san nem hal­lot­tam róla. Én nem időz­tem annyit a Csil­lag­ban.

–  Elmondom azért. Csöndesfolyású ember volt, eltelve csöp­pen­tett jó szán­dék­kal, azért kapott csak életfogytot. Nem volt vele az égadta vilá­gon semmi baj, azt is elnéz­ték neki, hogy trom­bi­tát csi­nál magá­nak. Hon­nan vette hozzá a re­zet, nem tud­ni, de még azt se, réz volt-e egy­ál­ta­lán, vagy csak bádog, min­den­esetre dal­la­mot is tudott ját­szani raj­ta. Kidugta az ablak­rá­cson pia­cos napo­kon, és szív­szag­ga­tóan fújta raj­ta. Tudja mit?

–  Honnan tudnám?

–  A legszovjetebb szovjetet.

Drága föld szülőhazánknak föld­je,
Drága kőnél drágább kincset ad.

–  Nem tudom, mi ebben a plá­ne.

–  A refrén. Mert utána csak ezt fúj­ta:

Nincs a földön gazdagabb, szebb ország,…

–  Ebben se látok semmit.

–  De sietős! Várja ki. Nem ismeri?

–  Hallottam már, de bennem nem ragadt meg annyi­ra, mint magá­ban.

–  Már csúfolódunk? Most jön a csat­ta­nó:

Minden ember érzi, hogy szabad.

–  Azannyát. A börtönben. A bör­tön abla­ká­ból! Ezt aztán jól kita­lál­ta.

–  Még csak nem is mondhatták neki, hogy ne fúj­ja. Azt sze­ret­ték vol­na, ha az egész ország ezt fúj­ja. A pi­a­cos népek kiér­tet­ték belő­le, mek­kora kese­rű­ség szo­rult bele. Per­sze, aki­ket úgy támo­gat­tak, mint akasz­tott embert a kö­tél, azok nem trom­bi­tál­tak.

–  Remélem, ezt is csak olvasta. Mert nor­má­lis ember ilyent kita­lálni se tud­na. Hogy a kö­tél támo­gatja az akasz­tott embert.

–  Vannak dolgok, amelyeket jobb olvas­ni, mint meg­ta­pasz­tal­ni.

–  Nekem mondja? Ha csak álmodhat­tam vol­na, amit végig­él­nem kel­lett, akkor is rossz napom lett vol­na. Belém mászott a nagy far­on­tó, végig fúrta min­den por­ci­ká­mat. Ami­kor kiment belő­lem, azt mond­ta, élj bol­do­gan. Ha még tudsz.

Elég ennyi egy napra. Taxit hívtam, haza­vit­tem.

Füzes

Kitaláltam régen már, elhívom még egy­szer. Nem őt kel­lene iga­zán­di­ból, hanem Füzes Feren­cet, de őt már nem lehet. Addig-ad­dig támo­gat­ták kötél­lel, amíg föl is akasz­tot­ták. Mert ő is gyúj­to­ga­tott. Nem téesz-kaz­lat, hanem téesz-is­tál­lót. Igaz volt, nem volt igaz, nem tud­ha­tom. A ka­zal egy­szer már nem jött be, nagyobb ágyú kel­lett. Mon­dom, sta­tá­rium volt a gyúj­to­ga­tás­ra, 1946-ból való. Akik meg­al­kot­ták, leg­rosszabb álmuk­ban se gon­dol­hat­tak rá, hogy osz­tály­har­cos sze­rep­körbe avan­zsál majd. Vagy süllyed? Ami­kor becik­ke­lyez­ték, még jó volt, bár ha akasz­tófa van a végén, akkor ezer kér­dő­jel is terem a tö­vén. Még így sem elég elret­ten­tő. A po­li­ti­ká­nak nem ad sem­mit. Ellen­ben ha hozzá tehe­tik, hogy kulák gyúj­totta föl a téesz­csé istál­ló­ját, mind­járt más a csen­gé­se. Akár a repedt harang kon­du­lá­sa. Azon­nal vigyázz­ál­lásba húzza magát a bi­tó­fa. Mert egyszál maga ártott a szent – ennél­fogva soha nem volt – közös­ség­nek. Min­den róká­ról min­den bőrt le akar­tak húzni akko­ri­ban. A nép nevé­ben, ter­mé­sze­te­sen.

Erre hangolta magát Setét elvtárs már az első for­du­ló­ban. Kicsit mellé kala­pált, a há­rom bíró lel­ki­is­me­retét kihagyta a szá­mí­tás­ból. Azt hit­te, ha a ta­nács­ve­zető az ő em­be­rük, meg még egy, akkor hoz­zá­juk húz az egész. Jobbra át, balra át, hátra arc, ahogy a vezény­szó hang­zik. Mintha dró­ton rán­gat­nák őket. A fő rán­gató Setét elv­társ, de hogy az ő ma­dzag­ját ki rán­gat­ta, talán soha nem tud­juk meg.

Mondtuk már, ahogy a kutyának nem szo­kott sike­rülni az első kölke – az első alom –, ez se ment első neki­fu­tás­ra.

Pedig volt olyan szimata, mint a ró­ká­nak. Szél ellen is meg­érzi a tyúk­sza­got. Ahogy a róka föl nem adja, ha kell, het­ven­hét­szer is meg­pró­bál­ja, nem adta föl ő se. Ha elcsú­szott az elsőn, célba ér a máso­dik­nál. Elbe­szél­ge­tésre hív­ták be egyen­ként a bí­rá­kat, és mind­nek meg­mond­ták, merre for­dul most a szél. Fák­lyá­nak, láng­osz­lop­nak kell len­ni­ük, és nem a tö­me­gek uszá­lyá­ban ver­gődő sen­ki­há­zi­ak­nak. Mikor való­sul meg a láng­lelkű Petőfi álma, ha nem a népi demok­ra­ti­kus állam­ban? Ehhez tart­sák magu­kat! Átcsasz­tus­kázta fejé­ben megint a passiót, a mi urunk, Jézus Krisz­tus kín­szen­ve­dés­ét, Máté evan­gé­liuma szerint, neki­ha­salt éjnek évad­ján, egy üveg vörös mel­lett, és mire meg­pity­mal­lott, mire a rózsa­ujjú haj­nal föl­jött az égre, egy csöpp se volt az üveg­ben, már össze is csuk­hatta a par­ti­tú­rát. Az újabb pör kore­og­rá­fiá­ját. Volt az is majd­nem akkora tett, mint Homé­rosz epo­sza.

Előkértem ennek is az anyagát, boga­rász­tam is ben­ne. Hej, de jó lett volna ezt is avval meg­be­szél­nem, akire leg­in­kább tar­to­zott, de annak már a testi nyo­mát se talál­nám meg. Csont­jait se. Az van írva az utolsó bíró­sági papi­ros­ra, ami­kor a kötél­ről levet­ték, neki­aján­dé­koz­ták a sze­gedi egye­tem orvos­ka­rá­nak. Szép aján­dék, mond­ha­tom. Hadd tanul­ja­nak rajta az egye­te­mis­ták. Csak ana­tó­mi­át, és nem auto­nó­mi­át. Nem is kötöt­ték át nem­ze­ti­színű sza­lag­gal.

Nem szóltam előre a két bot­tal járó Jusznák József­nek, hogy ter­vem lenne még vele, de ami­kor haza­érve kise­gí­tet­tem a taxi­ból, csak elő­ruk­kol­tam.

–  Találkoznunk kéne még.

–  Addig lehet, amíg két bottal járok. Mert ha ezt is eldo­bom, akkor már nem.

–  A levéltárban.

–  Okosabbat nem tud kitalálni? Itt nálam. Egy üveg bor mel­lett eldar­va­doz­hat­nánk.

–  Okosabb szeretnék lenni, azért talál­tam ki.

–  Engem csak egyszer akartak halálra ítél­ni, mit kuta­ko­dik még raj­tam?

–  Ismerte Füzest?

–  A Ferit?

–  Azt.

–  Akit fölakasztottak?

–  Azt.

–  Nem mondom, hogy oda látszott hoz­zánk az ő ta­nyá­ja, de azt se, hogy túl­sá­go­san messze volt. Har­ma­dik vagy negye­dik szom­széd. De ezt úgy tes­sék érte­ni, hogy egy szom­széd egy kilo­mé­ter. A ka­ka­sa­ink kuko­ré­ko­lása se hal­lat­szott át egy­más­hoz. Éjsza­kai hor­ko­lá­sát ki nem hall­gat­hat­tam, de sokat tud­tam róla. Kitűnő gazda volt, ara­nyat érő föl­dön gaz­dál­ko­dott. Annyira zsí­ros volt a bir­tok, kenyérre lehe­tett volna ken­ni. Értet­te, nagyon értet­te, amit csi­nált. Olyan álla­tai vol­tak, dül­ledt is tőle a mel­le. Rátarti is volt. Talán gőgös is. Fényes csiz­má­ban járt. Mintha az ura­sági intéző moz­du­la­tait utá­nozta vol­na, haj­szálra olyan volt. Mintha rámán varr­ták volna a lel­két is.

–  Együtt kellene átnéznünk az ira­ta­it. Szó van azok­ban is a fé­nyes csiz­ma­szár­ról.

–  Nem nagyon kellek én már ahhoz. Ki van az már fénye­sít­ve.

–  Nagyon kell. Ha magát meglegyin­tette az akasz­tófa sze­le, egé­szen más­ként lát­ja.

–  Ülepedni kéne a magam dol­gai­nak is. Nya­kamba löttyin­tet­te, azt se tudom még, mennyire áztam el tőle. A lel­kem csücske is lucs­kos lett. Leg­alább szá­radni hagy­jon.

–  Jobb lenne már holnap.

–  Mindig siet?

–  A mi korunkban akármi tör­tén­het. Ültem már men­tő­ben, lehet, hogy ülök is még, csak azt nem tud­ha­tom, mikor.

–  Ennyire finoman szokott beszél­ni? Mert ezt, ugye, úgy is ért­he­tem, értem is eljö­het akár­mi­kor a me­se­au­tó.

–  Habár biztosítva vagyunk holtunk nap­já­ig. Amíg előtte vagyunk, addig kel­le­ne.

–  Azt nem lehetne, hogy elhozza ide az ira­to­kat? Én meg állom a bort.

–  Ha egyszer megkaparintotta a le­vél­tár, ki nem adja a kezé­ből.

–  Egy centit nem képes engedni? Csak hogy magá­nak legyen iga­za? Min­dent kita­lál, csak kapálni ne kell­jen? Elküldi értem ezt a ko­csit?

–  El.

–  Holnap?

–  Holnap.

–  Hajnali ötkor?

–  Délelőtt tízkor.

–  De rákapott az úri tempóra! Hányat kell nekem még addig alud­nom?

–  Egyet.

–  Meg egy fenét. Ötször is föléb­re­dek haj­nal­ha­sa­dá­sig.

–  Fél tízkor itt vagyok én is.

–  Nem elég a sofőr?

–  Nekem elég lenne, de hátha magá­nak nem lesz elég. Aki ötször föl­éb­red egy éjsza­ka, hamar kita­lál min­dent – csak kapál­nia ne kell­jen. Hátha meg­gon­dolja magát.

–  Ne tartson maga is gyereknek. Amit mond­tam, meg­mond­tam.

A levéltár kapujában vártam. Pon­tos volt, mint a svájci óra. Föl­lif­tez­tünk, ugyan­oda ültünk, ahol teg­nap vol­tunk. Kite­rítve ugyan­úgy a dosszié, de nem ugyan­az. Sze­ren­csét­len Füzes Ferenc élete és halá­la, Setét elv­társ evan­gé­liuma sze­rint.

–  Kezdhetjük?

–  Kezdjük is, de mindenokvetetlen, mert azt találta mon­dani teg­nap, senki nem tud­ja, med­dig forog még az esze kere­ke. Hátha meg­húzza valaki a vész­fé­ket idő­nap előtt. De a bort én azért elhoz­tam. Áll­tam a sza­va­mat, hogy az italt én állom.

–  Füzes bőrére?

–  Annak már, szegény szerencsétlen­nek, mind­egy. Rámás csiz­má­já­nak se ártunk vele. Ha maga elő nem sze­di, talán szóba se jön a ne­ve.

–  Egyszer minden megíródik.

–  Ahogy minden bor is megivódik.

–  A megivás pillanatnyilag a maga ügye, a meg­írás meg, úgy látom, az enyém.

Először azt akartam megmutatni, mek­kora ökör­sé­gek szü­let­tek, ha bunkó emberre bíz­ták a ce­ru­zát. Vagy az író­gé­pet. Bele­ol­vas­tam a jegy­ző­könyv­be. A megelytett tüzvizsgálat szán­dé­kos gyulytogatást állapitott meg, a ke­let­ke­zett kárt 28 000 Forintra becsü­li. Kicsivel arrébb: Ő pi­pálni szok, azomban a pipályát soha­sem szokja az istál­ló­ban hasz­nál­ni.

–  Nem értem ám, mit akar evvel.

–  Mert csak hallja, és nem látja. Ha valaki elipszilonnal írja a gyulytogatást is, meg a pipályát is, az már nagyon okos ember­nek akar lát­sza­ni. Az már fösti magát. Bizo­nyí­tani akar­ja, még ezt is isme­ri.

–  Maga meg ennyire finom ember lett? Csak nem a pö­rö­kön kupá­ló­dott ki?

–  Nem ismerte?

–  Kinek hítták?

–  Muskó Mihálynak.

–  A csárdás kis kalapját! Nem üsmertem, de kicsit se szé­gyel­lem. Csak remé­lem, ű se üsmert engem, így aztán haj­szálra kvit­tek vagyunk.

–  Rendőrtizedes volt.

–  Gondolhattam volna. Ámbár láttam én már cégé­res gaz­em­bert, aki haj­szál­pon­to­san tud­ta, mikor kell elipszilont írni. Még bíró­ban is lát­tam. Azt mondja meg inkább, Setét elv­társ keze benne volt?

–  Nem tudhatom.

–  És a Gémes gyereké?

–  Azt se. Fél betű se utal rá, hogy akár­me­lyik ott lett volna a tár­gya­lá­son. Vagy a kihall­ga­tá­son.

–  De az sincsen, hogy ne lett volna ott.

–  Az sincsen.

–  Csak a mihöntartás végett mon­dom. Ami nem biz­tos, arról egy szót se szól­junk. Nem tudom elkép­zelni se, hogy kihagy­ták vol­na. Ha pedig Setét elv­társ ott volt, az árnyéka se maradt el.

–  Képzelődni egyedül nekem van jogom, ne felejtse el. Úgy kita­nulta teg­nap az én szak­má­mat, akár helyet is cse­rél­het­nénk?

–  Ülje csak meg mindenki maga a maga szé­két.

–  Nyert. Én se ültem volna a ma­gá­é­ban.

–  Még azt se mondhatom erre, pedig de nem bán­tam vol­na. Mert senki ember­fiá­nak nem kíván­tam soha, és nem kívá­nom ezután se. Isten engem úgy segél­jen. Nin­csen itt két facér pohár? Kaparja a gi­gá­mat az ájer.

–  Amikor akasztófa köteléről kez­dünk beszél­ni, mind­járt kaparja vala­mi? Tud üveg­ből inni?

–  Tudni tudok, de illemet is tudok. Nem iha­tok bele abba, ami­ből maga is iszik.

–  Engem ne sajnáljon. Tudja, úgyse iszom. Majd krá­ko­gok, hogy föl ne tűn­jön sen­ki­nek. Most nin­csen itt benn sen­ki, húzza meg.

Lehajolt az üveghez, fölemelte sza­tyor­ral együtt, de vissza is enged­te. Jött a ku­ta­tó­szoba őre, majd­nem meg­lát­ta. Sze­ren­csére csak a szem­üve­gé­ért jött, aztán ment is mind­járt.

–  Rám hozod a szívbajt, kicsi galam­bom! Na, Isten-Isten!

Rövidet kortyintott, lehet, való­ban a tor­kát kaparta a tör­té­ne­lem.

–  Ilyen a világ. Akik megcsi­nál­ták ezt a sok disz­nó­sá­got, azok­nak semmi se biriz­gálja a nyel­dek­lő­jét. Hány ember­nek a gigá­ján szo­rí­tot­ták el a szuf­lát, biz­to­san több mégis a nyug­dí­juk, mint a ma­gáé meg az enyém együtt. Hal­lott a dűlő­fe­le­lős­ről?

–  Élet és halál ura volt. Ha ő azt mondta vala­ki­re, hogy a nép ellen­sé­ge, akkor annak vége volt. Undok terem­tése a világ­nak, nekem elhi­he­ti.

–  Csak azért kérdezem, mert a mi­nap hal­lot­tam tudós ember szá­já­ból, hogy a közép­kor­ban utca­fe­le­lő­sök vol­tak. Utca­bí­rák­nak is mond­hat­nánk utó­lag. Nekik kel­lett intéz­niük az ott lakók ügye­it. Hozzá tette azt is, eltar­tott ez a hi­va­tal egé­szen a XIX. szá­za­dig. Félig-med­dig demok­ra­ti­kus mázt adott még a fe­u­da­liz­mus­nak is. Mond­tam neki, nagyot téved. Elfe­lej­tette a dűlő­fe­le­lőst.

–  És? Mit mondott?

–  Elismerte. Csakhogy neki már egy­irá­nyú volt az utcá­ja. Alul­ról vitt föl­fe­lé. Ha a föld fér­gét jelen­tette föl, annak is vége lett. És a ringlispilt isme­ri?

–  A bolondkocsit? Minden búcsú­ban ott volt.

–  Ült is rajta?

–  Ültem. De mit akar vele?

–  Olyan a történelem, mind a ring­lis­píl. Körbe forog. Hány­szor for­dult már rá a de­mok­rá­ciá­ra? Min­dig a világ meg­vál­tá­sa­ként üdvö­zöl­ték, és min­dig bele­ron­dí­tott vala­ki. Min­dig elő­állt a leg­na­gyobb demok­ra­ta, és vissza­csi­nálta a dik­ta­tú­rát.

–  Jégre tette a demokráciát. Jól mon­dom?

–  Emlékszik rá?

–  Erről beszélünk egyfolytában. Nem a min­dent befa­gyasztó jég­szek­rényt akarja meg­ír­ni?

–  Komolyodjunk vissza. Mintha-mintha azt a hírt verte volna a tanyai szel­lő, hogy saját nya­kára is köte­let kötött, aki a Fe­renc nyak­ken­dő­jét meg­köt­tet­te. Erő­szak­kal ment az Isten nya­ká­ra.

–  Elképedhetett Szent Péter, ami­kor meg­látta a ka­pu­ban. Hát te, Isten bor­ja, hogyan kerülsz ide? Az előbb még a kezed­ben volt a kö­tél, most meg a nya­ka­don hor­dod? Pusz­tulj a po­kol­ba, de azon­nal! Kezd­jük el inkább, mert a mi időnk fogy.

–  Szentigaz. Azt vallotta Nemes Sán­dor, hogy decem­ber 2-ára vir­radó éjjel kint járt a la­kása előtti folyo­són.

–  Őt is üsmertem. Emlékszem rá, Füzeséknek meg kel­lett osz­tani azt a ta­nyát Nemesékkel. Öreg­em­ber­nek ki kell menni éjsza­ka, több­ször is, kiment ő is. Mit látott?

–  Azt, hogy Füzesné a kutyá­kat uszí­tot­ta, de nem az udva­ron, hanem a folyo­són. Meg­kér­dez­te, kire uszít­ja? Valami dobo­gást hal­lott a pad­lás­föl­járó tájá­ról, arra. Körül­né­zett az öreg Nemes, sem­mit nem látott.

–  Gádor volt az, nem folyosó. Ne felejt­sük el, éjjel két óra van. Olyan nagyon nem is lát­ha­tott volna sem­mit. De a ku­tyák meg­lát­ták vol­na, ha lett volna ott vala­ki.

–  Ne találgassunk, mert le van írva, hogy negyed ötkor érke­zett a ta­nyába Kokas Ist­ván állat­gon­do­zó. Ahogy meg­ér­ke­zett, mind­járt elkez­dett kia­bál­ni: segít­ség, segít­ség, tűz van!

–  Nem maga csinálja ezt az egész cir­kuszt? Össze­vág­hat ennyire min­den szá­la? Haj­nali negyed ötkor ki érke­zik? A Kokas. Mert haj­na­lok haj­na­lán a ka­kas ébred leg­ha­ma­rabb?

–  Ha nekem ennyi eszem lenne, akkor el se hív­tam volna segí­tő­nek.

–  Jó, jó, mindenki azt mond, amit akar. Lehet, hogy a tü­zet ugat­ták a kutyák már ket­tő­kor? Ha valaki lett volna ott, akkor nem a gá­dor­ból ugat­ják, hanem oda men­nek, és lehúz­zák. A tűz­től azon­ban a kutya is fél. Ugat, mert az a kö­te­les­sé­ge, de oda nem megy. Csak azt nem értem, miért uszí­totta őket Füzesné, ha min­den­kép­pen ugat­tak már.

–  Na, itt kilukadt a jegyző­könyv, mert erről egy szó sin­csen. Talán nem is uszí­tot­ta, inkább csi­tí­tot­ta. Az is lehet, a dobo­gás már az istál­ló­ból jött, és nem a pad­lás­föl­já­ró­tól. A ló is fél a tűz­től, és nem nyug­szik.

–  És ha mégis járt ott valaki? Mert a ló dobog­hat a tűz­től, de tüzet csi­nálni nem tud. Meg­le­het, hogy a ku­tyák ismer­ték, aki ott járt, azért nem húz­ták le, de a tűz szo­kat­lan volt nekik.

–  Azt vallotta tovább Nemes Sándor, tudo­mása sze­rint Füzes a tűz kelet­ke­zé­séig nem ment el hazul­ról, mégse ment ki, hogy segít­sen elol­ta­ni.

–  Egész éjjel a szomszédját leste volna Nemes? Gon­do­lom, ő is bement, lefe­küdt, és aludt tovább. Ha így lett vol­na, akkor nagy disz­nó­ság lett vol­na, de én nem hiszem. Abban a tanyá­ban az istálló és a ház egy födél alatt van. Elöl az embe­rek lak­nak, hátul az álla­tok. Kigyul­lad az istál­ló, vele ég a Füzesék lakása is, meg a Nemeséké is. Hogy valaki nem megy olta­ni, pedig benne lakik, azt nekem ne mondja sen­ki. A fél­ha­lott is kapja a vöd­röt, és megy vízért.

–  Muskó tizedes kinyomozta, hogy Füzes vagyona tizen­két hold szán­tó. Isko­lai vég­zett­sége pedig négy „ellemi”.

–  Ennyi lehetett Muskónak is. Nem a föld­je, hanem az isko­lá­ja. Négy ellemi. Mert ha neki a tűz­ről azon­nal a hol­dak jut­nak az eszé­be, ahhoz isko­lai vég­zett­ség kell. De azt tud­nia illett neki, a tizen­két hold kevés a ku­lák­ság­ra. Hacsak nem szo­roz­ták.

–  Azt is kinyomozta, hogy a Pom­pás meg a Mirza lovak előtt gyul­ladt meg az alom­szal­ma.

–  Minden lónak van neve, ahogy az ökör­nek is. Lát­tam is én azt a ket­tőt. Pom­pá­za­to­san szép ló volt mind­egyik. Mintha a menny­or­szág kapu­já­ban tán­col­tak vol­na, olyan szé­pen jár­tak, amíg eke elé nem fog­ták őket. De ne sies­sünk, mert nekem előbb meg kell rág­nom min­dent fala­tot. Csak utána sza­bad lenyel­nem. Úgy jár­nék, mint Kis János a mó­csin­gos hús­sal. Tizen­két hol­dat mon­dott? Látat­lan­ban mon­dom, akkor az nem volt még tíz se.

–  Van itt magyarázat mindenre. Füzes fele­sége nevelt lánya volt a Ka­la­pos­nak. És Kala­pos való­ban kulák volt. Var­jú­nak varjú a fia, kulák­nak kulák a lá­nya, még ha nevelt lány is. Csak a vágá­nyára nehéz ráál­lí­tani a pas­si­ót, de ha bein­dul, megy, mint a paran­cso­lat. A lé­nyeg azon­ban most az, hogy itt van, leír­va, Füzes Feren­cet 1952. decem­ber 3-án 8 h 40-kor őri­zetbe vet­tem.

–  Mondja még egyszer: mikor?

–  December 3-án.

–  Na, te bitang Setét, megint élvez­tél? Értem az esküvő éjje­lén jöt­tél el, Füzest pedig neve nap­ján vetet­ted őri­zet­be? Előtte este vol­tak nála, meg­kö­szön­töt­ték, ivott is min­den­ki­vel. És arra ébredt, miután egy­ál­ta­lán el tudott alud­ni, hogy ég az istál­ló. Csip­ke­verő nem tud olyan finom csip­két csi­nál­ni, aho­gyan ő ki­csip­kézte az egé­szet. A ti­zen­két hold­nál azon­ban áll­junk meg még egy kicsit. Az se a Fü­zesé volt. Mond­tam már, nevelt lánya volt Kala­pos­nak az Annus­ka, a fele­ség. Jól visel­ke­dett, sze­rette őket, és ők is sze­ret­ték. Kihá­za­sí­tot­ták tisz­tes­ség­gel, és ami­kor a má­so­dik gye­re­kük is meg­szü­le­tett, az özvegy ráíra­tott tíz hol­dat. Nem Annus­ra, nem is a Feri­re, hanem a két lány­ra. Öt hold az egyik­nek, öt a másik­nak. De se szán­ta­ni, se vetni nem tud a két kis­korú lány, azt művelte Füzes. Hol­tig tartó haszon­él­ve­zet járt neki. Rá is fize­tett. Korán halt meg.

–  A felesége volt a hi­bás. Hiány­zott belőle az osz­tály­ön­tu­dat. Képes volt cse­léd­ként kiszol­gálni a kulá­ko­kat, még maga­te­he­tet­len öreg­sé­gük­ben is, ahe­lyett, hogy hagyta volna őket saját mocs­kuk­ban elpusz­tul­ni.

–  Nagyon megtanulta az igét, leg­alábbis föl­mon­dani nagyon tud­ja, de nin­csen iga­za. Nem magá­nak, az igé­nek. Nem cse­léd­jük volt, hanem foga­dott gye­re­kük. Kicsi kora óta dédel­get­ték. Azt is később tudta csak meg, hogy nem vér sze­rinti anyja meg apja a két öreg. Ami­kor már föl­tűnt neki, hogy a többi gye­rek­nek fia­ta­lab­bak a szü­lei. Mag­ta­lan csa­lád volt, ő je­len­tette a fényes­sé­get. Ő adott értel­met az éle­tük­nek. Ami­kor elöre­ge­dett a mustohája, akkor se dobta ki a sze­mét­domb­ra, tisz­tába tet­te, füröszt­get­te, etet­te. Mondta is Terus néni, neki nem volt alkalma egé­szen kicsi korá­ban babus­gat­ni, pelen­káz­ni, meg­szop­tat­ni, gügyögni hoz­zá, ajná­roz­ni, mesé­vel meg­nyug­tat­ni, Annus mégis úgy bánik vele, mintha tulaj­don édes­anyja len­ne. Vagy job­ban. Erre maga elő­hozza az osz­tály­ön­tu­da­tot? Foj­totta volna meg őket? Dobta volna bele a kút­ba? Mi külön­böz­tette volna meg akkor Setét elv­társ­tól, meg a Gémes Feri­től?

–  Vannak olyan gubancok az életben, akár­me­lyik végén esünk neki, akkor se tud­juk kibumbujucolni.

–  Mit csinálni nem tudunk?

–  A lányom mondta, az első, ami­kor még kicsi volt. Apa, bumbujucold ki. A ma­dza­got, ami­vel meg akart kötni vala­mit, de össze­gu­ban­co­ló­dott.

–  Ezt a szót se hallottam soha.

–  Addig én se, és azt hiszem, a lá­nyunk se. Min­den gye­rek jég­törő Mátyás. Ha nem talál, csi­nál. Apa, bagyibáld meg!

–  Az meg?

–  Csináld meg. Az áll a jegy­ző­könyv­ben, Muskó Mihály tize­des írá­sá­val, hogy F. hó 2-án a Petőfi TSZCS istál­ló­já­ban lévő alom­szal­mát Füzes Ferenc 50 éves kulák­szár­ma­zású tszcs-tag meg­gyúj­tot­ta. Az istál­ló­ban 9 ló közül kettő elpusz­tult, kettő pedig meg­be­te­ge­dett a füst­től.

–  Mindig tanul az ember.

–  Lehet, hogy kilenc ló volt. Nem tudom.

–  Az állatorvos jelentése csak nyolc­ról tud.

–  Számított ez?

–  Semmit. De nekem föltűnt, hogy Pén­tek Kál­mán állam­ügyész a ki­hall­ga­tá­son még vagyon­ta­lan ember­nek írja be Füzest. Negy­venöt előtt is vagyon­ta­lan volt. A té­esz­csébe viszont tizen­egy kis­hold föld­del lépett be. A tíz hold a két gye­re­ké, az egy hold meg saját erő­ből való gya­ra­po­dás.

–  Így lehetett.

–  Mégis kulák lett. És ehhez mit szól? Azt vallja Füzes, beteg volt, az orvo­sok pihe­nést aján­lot­tak.

–  Göthös ember volt meglehetősen.

–  Vigyázat, nem orvosi konzíliumra hív­tam. A kö­vet­kező mon­dat az érde­kes: cselekményemet nem bosszú­ból, hanem ide­ges­sé­gem­ben követ­tem el. Tehát elis­mer­te, hogy ő gyúj­totta föl az istál­lót?

–  Meggyőzték. Vagy csak beleírták.

–  A rendőrség levelet küld az állam­ügyész­ség­nek: egyben érte­sí­tem, hogy a TSZCS-tagok, vala­mint az MDP szer­ve­zet is, és a dol­go­zók is hely­színi tár­gya­lást kíván­nak elren­del­ni.

–  Jámbor óhaj volt. A nép szava Isten sza­va. Hát még a pár­té! Dupla iste­né. Gon­do­lom, első szóra tel­je­sí­tet­ték.

–  Nem akartak a tömegek uszá­lyába kerül­ni. A szen­tesi járási tanács nagy­ter­mé­ben volt a tár­gya­lás. Pén­tek Kál­mán állam­ügyész érte­sí­tette a me­gyei bíró­ság elnö­két, hogy ott lesz. A bök­kenő azon­ban az volt, tud­hat­ta-e Füzes, hogy cse­lek­mé­nye rög­tön­ítélő bírás­ko­dás alá esik?

–  Honnan tudta volna?

–  Olyan szépen föl van öltöztetve a meny­asszony, szebb már nem is lehet­ne. A sze­gedi megyei bíró­ság elnöke 1952. decem­ber 11-én érte­síti az állam­ügyész­ség veze­tő­jét: Igazolom, hogy a 6330/1946.M. E sz. ren­de­le­tet, amely a rög­tön bírás­ko­dást az ország egész terü­le­tére a gyúj­to­ga­tás bűn­tettét ille­tően is kiter­jesz­tet­te, a sze­gedi tör­vény­szék elnöke a saját terü­le­tén hir­det­mény for­má­já­ban 1947. évi július 28. nap­ján 1947. EI. IB. 39/376/84. szám alatt meg­fe­le­lően köz­hírré tet­te, s ezt a hir­det­ményt Hód­me­ző­vá­sár­hely város pol­gár­mes­tere a város egész terü­le­tén és a ta­nya­vi­lág­ban – 3327/1949. elsz. sz. érte­sí­tése sze­rint – 1947. évi augusz­tus 15. nap­ján a szo­ká­sos módon köz­hírré tette.

–  Rend a lelke mindennek.

–  Muszáj volt ezt tudni neki? Román Pál jegy­ző­könyvbe val­lotta 1952. decem­ber 12-én a kutasi tanács­há­zán, hogy Mik­lós János, a szö­vet­ke­zet elnöke mondta neki, egy­szer már föl akarta gyúj­tani Füzes a csép­lő­gé­pet is, és utá­na, csép­lés köz­ben a szal­ma­kaz­lat is. Bir­kás János meg azt val­lot­ta, hogy szin­tén Román Pál sze­rint Füzes azt az uta­sí­tást kapta vol­na, gyújtsa föl a té­esz tulaj­do­nát képező csép­lő­gé­pet. Hogy kitől kapta az uta­sí­tást? Erre nézve föl­vi­lá­go­sí­tást adni nem tudok. Fon­tos dol­go­kat min­dig föl­buj­tásra követ­nek el. A sö­tét­ben buj­káló ellen­ség keze a föl­buj­tó.

–  Ebből nekem azt kellene kiérte­nem, hogy Füzes meg­rög­zött gyúj­to­ga­tó?

–  Nemcsak magának, de az igazság­szol­gál­ta­tás min­den embe­ré­nek. És a köz­vé­le­mény­nek. Mert nevelő jel­lege volt ennek, el ne felejt­sük. Ha tudta vol­na, hogy kötél a fizet­ség, egy­szer se pró­bál­ko­zott vol­na. Ezt a gu­ban­cot is elfe­lej­tette valaki kibumbujucolni.

–  Azt azért mondja meg, legyen szí­ves, mert maga tanult ember, hogy miféle lehe­tett Mik­lós János, a szö­vet­ke­zet elnö­ke. Én ismer­tem, de maga nem. Miért nem lehe­tett őt meg­kér­dez­ni, miért Román Pál mond­ja, amit tőle hal­lott? Bir­kás János meg Román Pál sza­vaira emlék­szik.

–  Nem tudom. Így volt megírva a ko­re­og­rá­fiá­ban? És Kokas Ist­ván, a már emlí­tett állat­gon­dozó a sze­gedi állam­ügyész­ség szen­tesi kiren­delt­sé­gén jegy­ző­könyvbe mondta még: Füzes Ferenc úgy visel­ke­dett, mint egy kulák. Min­dig fényes csiz­má­ban járt, hát­ra­tett kezek­kel. A ko­csi­sok úgy hítták: na, jön a Ferenc gaz­da. Ezzel a cse­lek­mé­nyé­vel Füzes nagy kárt oko­zott nekem, mert mint kocsis eles­tem a mun­ka­ke­re­se­tem­től.

–  Mert megdöglött a két lova. Itt kezd rára­gadni a kulák­ság?

–  És folytatódott annak rendje sze­rint. Ferenczi Imre párt­tit­kár­he­lyet­tes ezt vallja: sze­gény­pa­raszt­nak álcázta magát, de kulá­ko­san visel­ke­dett. Cseszkó Sán­dor is ezen a nyo­mon jár: szegényparasztnak álcázta magát, de úgy csú­fol­ták, hogy megy a kulák az istállóba…

–  Na, ebből is lehetett volna Cseszkó-csasztuska! Megy a ku­lák az istál­ló­ba… Itt buk­tál el, Ferkó! Olyan vol­tál, mint a kulák, tehát kulák­nak kel­lett len­ned. Hagy­tad volna az örö­költ fényes csiz­mát meg­pe­né­szedni a kam­rá­ban. Most már csak azt kel­lene tisz­táz­nunk, miért kel­lett kulákká len­nie annak, aki egyéb­ként nem volt kulák, de gyúj­to­ga­tott. A tör­vény csak gyúj­to­ga­tóra vonat­ko­zott.

–  Nem kéne úgy tennünk, mintha sem­mit nem érte­nénk. Meg­szü­le­tett a tör­vény min­den­féle gyúj­to­ga­tók ellen, ami­kor annak volt a sze­zon­ja. A há­bo­rús föl­for­du­lás­ban. Elő­vet­ték akkor is, ami­kor már nem volt föl­for­du­lás, de lehe­tett csi­nálni mási­kat. A ku­lá­kot meg kel­lett foj­ta­ni, ez volt a pa­rancs. Mivel lehet meg­foj­ta­ni? Avval a tör­vénnyel, ame­lyik­nél nin­csen idő ját­sza­do­zás­ra. Kimond­ják a kö­te­let, és mire észhöz tér, föl is kötik. Példa kel­lett. Elret­ten­tő, földbe verő, ret­te­gést hozó. Erre lett volna jó maga is a kotta sze­rint, de félre vitte a kó­rus, nem vált be még­se. Gene­rá­loz­ták a bíró­sá­got, újra gyű­rűz­ték a du­gattyú­kat, hogy töké­le­tes legyen a sűrí­tés. Máso­dik­nak jó lett a Fü­zes. Olyan volt, mint a kulák, és fényes volt a csiz­má­ja.

–  Értem ám én, nagyon is értem, csak arra vol­tam kíván­csi, maga is érti-e. Úgy érti-e? Érti? Mert akkor mi csak dísz­ku­lák­nak kel­let­tünk. Aki­nek ismer­te­tője nem a gomb­lukba tűzött kökör­csin, hanem akasz­tó­fa. Nekem az a sze­ren­csém, hogy támasz­nak hányta a lá­bát az akasz­tófa tövé­ben a három bíró, és nem lett belő­lem díszhalott.

–  Rosszul számol, azt hiszem. A há­rom-kettő azt jelen­ti, csak egy sza­va­za­ton múlott, hogy nem tet­ték kötél­re.

–  Hadd áldjam én akár haló porai­ban is azt a hár­mat, különb­ség nél­kül.

–  Akkor is, ha voltak közöttük, akik a ké­sőb­bi­ek­ben már tud­ták a lec­két, és kiosz­tot­ták a kö­te­let?

–  Ne rakjon mindig mázsákat a lel­kem­re.

–  Az a maga szerencséje, hogy Madách Imre már éppen száz évvel azelőtt meg­írta Az ember tra­gé­diá­ját.

–  Mégpedig?

–  Benne a varázsos mondatot: Ezúttal a nya­ka­zás elmarad.

–  Benne van?

–  De ezt is Lucifer szájába adja.

–  Mekkora vipera lakik a maga nyelve alatt? Kimondja a leg­szebb mon­da­tot, aztán bele is veri a csú­fot mind­járt: azt is az főör­dög mond­ta.

–  Meg azt is, hogy lásd a han­gyát meg a méherajt. Vakon cse­lek­szik, téved, elbukik. Ez is az ember tra­gé­diá­ja. Han­gya és méheraj. Vakon cse­lek­szik, téved, elbu­kik. Időn­ként min­dig elbuk­nak vala­kik, de az egész kitű­zött ter­vét biz­ton létesíti.

–  Nagy disznóság, ha azt mondom, tojok az egészre? Én csak én vagyok. Engem csak a ma­gam sorsa érde­kel.

–  Hagyjuk a filozófusokra. Hatal­mas csap­da, ne essünk bele. Lép­jünk inkább. Ifj. Kiss József vizs­gálta ki a tüzet. Éjfélig esett az esső, azután szél kere­ke­dett fel. Az egész istálló leég­he­tett vol­na. A gó­ré, a ser­tés­ól, az istál­ló, a gép­szín, mind könnyen leég­he­tett volna.

–  Egyik se égett le, de mind leég­he­tett vol­na?

–  Noha jól megázott mind. Az a sze­ren­csém, maga min­dig tud­ja, melyik sarok hova vág. Ötven­hat­ban is az volt a főbűn, hogy mi lehe­tett vol­na! Egy-két hib­bant­fe­jű­nek jutott eszébe leg­föl­jebb vala­mi, de eszébe jut­ha­tott volna min­den­ki­nek. Mik­lós János téesz-el­nök sze­rint éjje­liőr volt a ta­nya­köz­pont­ban Füzes. Háromszor-négyszer elaludt, sze­ren­csére nem tör­tént baj, de tör­tén­he­tett volna.

–  Nincsen éjjeliőr, amelyik el ne aludt volna már szol­gá­lat alatt. És mind­nél tör­tén­he­tett volna vala­mi.

–  Különben is eltagadta, hogy apjá­nak 27 hold földje volt, és apó­sá­ról se beszélt.

–  Mostohaapós!

–  Azt például, hogy valamikor az egész kör­nyék az övé volt. Az asszony is milyen volt? Meg­húzta magát, úgy visel­ke­dett, mint aki a légy­nek se tudna árta­ni, de köz­ben arra szá­mí­tott, ha for­dul a hely­zet, a pa­dolt tanyát meg tudja men­te­ni.

–  Tehát ő is álcázta magát. Olyan szé­pen kita­lál­ták ezt a szót, el ne felejt­sük. Ezt az asszony val­lot­ta?

–  Dehogy vallotta! Minek azt val­la­ni, amit min­denki tud? Gon­dol­kod­nia se kell, ha más gon­dol­ko­dik helyet­te. Azt gon­dol­ja, hogy ő azt gon­dol­ta. Ennél kopo­gó­sabb tények már árta­nak az ügy­nek. Azt gon­dol­ta, for­dul a koc­ka. Tehát vár­ta, hogy for­dul­jon. Hogy tönk­re­men­jen a nép álla­ma. És köz­ben úgy mutatja magát, mint aki a légy­nek se tudna árta­ni. Ha nem is folyt kulák­vér az erei­ben, mert foga­dott gye­rek volt, foly­ha­tott vol­na. Elta­nulta a kulák­sá­got. Leg­alább a pa­dolt tanya marad­jon meg. Mert az is az ő örök­sé­ge.

–  Azt mondom én, most lenne jó abba­hagyni az egé­szet. Aki­nek maga szánja az iro­má­nyát, úgyse hiszi el. Nem is érdek­li. Leg­szí­ve­seb­ben föl­áll­nék, és haza­men­nék. Elég nekem a sa­ját meg­sza­ba­du­lá­som teg­napi tör­té­ne­te, mit nyo­maszt még evvel is? Elkés­tünk vele.

–  Egyszer minden megíródik.

–  Ja, és minden bor megivódik. Már el is felej­tet­tem.

–  December 11-én elmeorvosi vizs­gá­la­ton is átesett Füzes.

–  Na! Miért nem evvel kezdte? Bele­túr­tak a fe­jé­be? És mit talál­tak ben­ne?

–  Semmit.

–  Üres volt a fazék?

–  Nem emlékezett rá, hogy ő gyúj­totta volna föl az istál­lót. Ami­kor már kiment segí­teni az oltás­ban, akkor se gon­dol­ta, hogy ő gyúj­totta volna föl. Csak arra gon­dolt, hogy ide­ges lett.

–  Megállni! Nekem lett igazam. Tehát kiment olta­ni. És ide­ges lett. Mert egy födél alatt lakott az istál­ló­val. Én is ide­ges let­tem vol­na, pedig én akkor már bör­tön­ben ültem.

–  A kihallgatáson jutott eszé­be, hogy ő gyúj­totta föl.

–  Őt is meggyőzték. Megmondták neki az egy igaz, üdvö­zí­tő, szent igaz­sá­got.

–  Nem tudja, a 9×9 mennyi. Azt se, 8×8 mennyi. A 2×3-at tud­ja, de a 3×3-at nem.

–  Nem tudod az egyszeregyet? Te vagy a gyúj­to­ga­tó!

–  A legkülönfélébb kérdé­sekre azt a vá­laszt adja, nem tudom. A 10 és az 1 forintra is azt mond­ja, nem tud­ja. Kije­len­ti, nem tud­ja, miért van letar­tóz­tat­va. Nem tud sem­mi­féle bűn­cse­lek­mény­ről.

–  A végkövetkeztetés?

–  Honnan veszi, hogy az is van?

–  Láttam már bírósági tárgyalást. Az ilyesmi meg­ra­gad az ember fejé­ben.

–  A terheltnél semmiféle ideg­rend­szeri beteg­ség nincs, bár fel­me­rül a tu­dat beszű­kü­lé­sé­nek a gya­nú­ja.

–  Megint a gyanúja? Azt azért el kell ismer­nünk, tudta az elme­or­vos a dol­gát. A szor­zó­táb­lá­ból meg lehet álla­pí­ta­ni, sem­mi­féle ideg­rend­szeri beteg­sége nin­csen, csak egy kicsit szűk az esze. És nem veszi ész­re, saját esze szű­kös­sé­gé­ről is kiál­lítja a bi­zo­nyít­ványt. Lehet arra nem emlé­kez­ni, amit meg­csi­nált? Ha bolond len­ne, nem emlé­kez­ne, de ha bolonddá nyil­vá­nít­ják, akkor nem lehet föl­akasz­ta­ni. Nem bolond tehát, csak egy kicsit szűk az esze. Akasz­tó­fára annyi is elég.

–  A rögtönítélő bíróság kihir­deti a ha­lá­los íté­le­tet. Fekete macs­kává lesz a boszor­kány, de ami­kor bele­vág­ják a sar­lót, azon nyom­ban átala­kul ő is. Kegyelmi tanáccsá vál­to­zik, és kihir­de­ti: A ke­gyelmi tanács Füzes Ferenc ter­hel­tet kegye­lemre java­solni nem tartja érde­mes­nek. Itt van alá­írva a tel­jes bírói tes­tü­let, az ülnö­kök­kel és a fo­gal­ma­zó­val.

–  Megadták a módját.

–  Várjunk csak, várjunk! Ez még csak a bí­ró­ság. Ezt még szen­te­sí­teni kell. Pén­tek Kál­mán állam­ügyész csak ezután szö­gezi le: az elit­él­tet kegye­lemre nem tartja érde­mes­nek, mert a ter­helt sze­mé­lyé­ben rejlő nagy­fokú tár­sa­dalmi veszé­lyes­ség­re, vala­mint a bűn­cse­lek­mény tár­gyi súlyára tekin­tet­tel köz­rend és köz­nyu­ga­lom hely­re­ál­lí­tása szük­sé­ges.

–  Ő is megadta.

–  Ezután az államügyész eltávozik.

–  Ez már tisztára a passió. Ott Pon­cius Pilá­tus adta át a zsi­dók­nak Jézus Krisz­tust.

–  Az államügyész távollétében a ta­nács egy­han­gúan azt a hatá­ro­za­tot hoz­za, hogy az elit­él­tet kegye­lemre mél­tó­nak az állam­ügyész által emlí­tett okok miatt nem tartja

–  Kergeti a macska a saját far­kát? Az állam­ügyész nem tartja mél­tó­nak, mert előtte a bí­ró­ság nem tar­tot­ta, tehát a bíró­ság nem tart­ja. És a le­zárt borí­ték?

–  Miféle boríték?

–  Az én pörömben itt következett a le­zárt borí­ték, ami­ből kide­rült, az egy­hangú bíró­sági dön­tés mégse volt egy­han­gú.

–  Mostanra mindenki megtanulta a lec­két. Mon­dom, elbe­szél­ge­tés után vagyunk. Ugyan­azok is itt van­nak, akik magá­nál még nem lát­ták meg­ala­po­zott­nak a vádat. Ellen­ben van jegy­ző­könyv az elítélt halál­bün­te­tés­ének vég­re­haj­tá­sá­ról.

–  Borítékban?

–  Csak magában. Mezítláb.

–  És maga el merte olvasni?

–  Ha erre ment ki a játék.

–  Jó kis játék, nem mondom.

–  Jelen van: a megyei bíróság elnö­ke, az állam­ügyész, a többi bíró, a me­gyei bíró­ság orvo­sa, a kór­házi segéd­or­vos, az ÁVH. főhad­na­gya, a szen­tesi rend­őr­ka­pi­tány­ság részé­ről vala­ki, a szen­tesi városi tanács VB-el­nö­ke, és a jegy­ző­könyv­ve­ze­tő. A ta­nács­el­nök kihir­deti az ügy­ben hozott halá­los íté­le­tet, és az elítél­tet az íté­let vég­re­haj­tá­sára az állam­ügyész­nek átad­ja.

–  Na, Ponciuskám-Pilátuskám, hiába mos­tad kezei­det, vissza­kap­tad.

–  Az államügyész fölhívta az íté­let­vég­re­haj­tót, a ha­lál­bün­te­tést hajtsa vég­re.

–  Elvégeztetett.

–  Az ítélet-végrehajtás 17.37 óra­kor meg­tör­tént, és 17.50 óra­kor orvosszakértők jelen­tik a ta­nács elnö­ké­nek a halál beál­lá­sát. Ezután fél óráig a ha­lott a bitó­fán függve maradt.

–  Tizenhárom és fél perc. Addig fütyül­he­tett a talpa alatt a szél. Így is túl­lépte a tisz­telt bíró­ság a tör­vé­nyes mun­ka­időt.

–  Megdolgozott a teljes napi­díj­ért. Itt van az elszá­mo­lás. A két orvosszakértő részére egyen­ként 100-100 forin­tot, össze­sen 200 forin­tot utal­tak ki. Az íté­let vég­re­haj­tá­sá­nál jelen lévő orvo­sok fejen­ként 40 azaz negy­ven, össze­sen 80 azaz nyolc­van forin­tot kap­tak. A négy ülnök napi­díja és élel­me­zési költ­sége 250,-; a tanács kiszál­lási díja és élel­me­zési költ­sége 157,70; a tanú díja 43,80; a kiren­delt ügy­véd díja és élel­me­zési költ­sége 51; szak­ér­tői díj az elme­ál­la­pot meg­ál­la­pí­tá­sa­kor 200,-; az íté­let vég­re­haj­tá­sa­kor 80,-; a tár­gya­lá­son való jelen­lét­ért 54,50; az íté­let­vég­re­hajtó költ­sége 490,-; az orvosszakértők úti- és élel­me­zési költ­sége 114,40; a tanúk költ­sége 166,40; az összes költ­ség 1625, 30 forint.

–  Jól van ez összeadva? Szegény Ferkó! Ennyibe kerül­tél az állam­nak. És meg se dol­goz­tál érte.

–  Legtöbbet a hóhér kapta. Egye­dül ő a nél­kü­löz­he­tet­len, Nála nél­kül nin­csen elő­adás. Mindez tör­tént tehát 1952. decem­ber 12-én. Több mint egy hónapra rá, 1953. január 23-án keresi Füzesné a fér­jét. Semmi hírt nem kapott, azt se tud­ja, hol van. Az íté­let­ről és ruhá­za­tá­nak hol­lé­té­ről kér érte­sí­tést.

–  Nem tudta, hol van, de sejtette. Ha már a ru­hája a kér­dés, akkor biz­tosra vehet­te, nin­csen már, aki visel­je. Egy hóna­pig tulaj­don fele­sége se tud­ta, mi tör­tént vele? Mert hiába han­goz­tatta az állam­ügyész, hogy a té­esz­ta­gok is kér­nék, meg a párt is a nyil­vá­nos tár­gya­lást, a hely­szí­nen nem lehe­tett.

–  Rá egy hétre utasításért folya­mo­dik a köz­vád­ló, a ruhá­zati tárgyak a szen­tesi járás­bí­ró­sági bör­tön­ben van­nak, hová küldje azo­kat? Az állam­ügyész­ség érte­síti Füzesnét, sze­mély­azo­nos­sá­gá­nak iga­zo­lá­sá­val a ruházati tárgyakat átve­heti a járás­bí­ró­sági bör­tön­ben.

–  Lehet egy kérdésem?

–  Akár ezer is.

–  Mit jelent a közvádló?

–  Jól megfogott. Nem tudom. A mai bíró­sági tár­gya­lá­so­kon az ügyész a vád­ló, de itt az ügyész állam­ügyész­ként jön elő.

–  Azt hittem, mindent tud.

–  Ezt se tudom, meg sokat még, de egy valami azért eszembe jutott. Mintha vissza akar­nák álla­mo­sí­tani az ügyész­sé­get.

–  Hogyan?

–  Állami gondnokság alá akarja helyezni az új kor­mány­zat. Mert még­is­csak lehe­tet­len az, hogy a füg­get­len kirá­lyi bíró­ság min­tá­jára lét­re­ho­zott füg­get­len magyar bíró­ság mel­lett az ügyész­ség is füg­get­len legyen.

–  Nekem ebből a fajtából Pén­tek Kál­mán bőven elég volt. Slussz-passz, vége.

–  Még nincsen. Zárólap is van még. Sze­ge­den kelt, 1953. augusz­tus 7-én. Füzes Ferenc szen­tesi lakos dosszi­é­ját 79. oldal­szám­mal irattárbahelyezés végett lezár­tam, mivel neve­zet­tet halál­bün­te­tésre ítél­ték. Aláírás: Kerek Ist­ván főhadnagy.

–  Mit keres még itt is a fő­had­nagy? Nem bíró­sági ira­tok ezek?

–  Meg kellett vizsgálni, hogy rend­ben van-e benne min­den.

–  Volt rá majdnem nyolc hónapja. Meg­vár­ták, hátha föl­tá­mad?

–  Jó munkához idő kell.

–  De a hitványhoz is. Nekem ne mond­ja, hogy a bíró­ság aktáit főhad­nagy­nak kell szá­lára szedve irat­tárba helyez­nie. Milyen bíró­ság mondta ki az íté­le­tet?

–  Most én mondom, sasnak való szeme van az úrnak. Tömör­kény Ist­ván elsü­tötte már. A sze­gedi megyei bíró­ság, mint rög­tön­ítélő bíró­ság a 0072/1952/2 szám alatt, a Nép­köz­tár­sa­ság nevé­ben.

–  Külön indoklás?

–  Le van szúrva itt is az eszmei lán­dzsa. Ez a vád­beli eset, és az ezzel kap­cso­la­tos íté­let szol­gál­tas­son tanul­sá­got min­denki szá­mára az osz­tály­el­len­ség, külö­nö­sen a kulák­ság aljas táma­dá­sai­nak fel­is­me­ré­sét és lelep­le­zé­sét ille­tő­en, legyünk ébe­rek, mert a szo­ci­a­lista épí­tés­hez ez a köve­tel­mény fel­tét­le­nül szük­sé­ges.

–  Erre nem mondja, hogy jó vezér­cikk lett volna az aznapi újság­ban? Azért kel­lett Füzes­nek meg­hal­nia, hogy éber­sé­gü­ket min­den­áron bizo­nyít­sák?

–  Eltalálta.

–  Azt se értem én, hogyan nincsen ben­ne, mikép­pen gyúj­totta volna föl Füzes az istál­lót.

–  Precíz volt Setét elvtárs kottá­ja, benne volt az üveg vörös bor­ban ez is. Úgy lát­szik, átla­poz­tam. Bement éjnek évad­ján az istál­ló­ba, miután oda­kint elvé­gezte a dol­gát, és bent pipára gyúj­tott. A bűn­jel­jegy­zék sze­rint lefog­lalva a pipa. Ugyan­av­val a gyu­fá­val gyúj­totta meg a Pom­pás meg a Mirza előtt az almot, ami­vel a pipát. Ned­ves volt a szal­ma, és ráadá­sul az egyik ló az egyik végé­ben volt az istál­ló­nak a másik meg a má­sik­ban.

–  És arról egy szó se, milyen hosszú volt a gyu­fa? Két­mé­te­res? Remé­lem, ott van a bűn­je­lek között a két méter hosszú gyu­fa­szál is. Sza­vát ne felejt­se, pipát mon­dott. A leg­jobb pipa se fog tüzet első szó­ra. Előtte esett az eső, nyir­kos a dohány is. Szi­pá­kolni kell, mire meg­gyul­lad. Para­zsat szok­tak rátenni parasztéknál inkább, mert a gyufa még min­dig kin­cset ért. Tudok embert, aki hit­tel állít­ja, náluk éles bics­ká­val négy­felé hasí­tot­ták, hogy tovább tart­son. Neki azon­ban nem a pipa a fon­tos tovább, hanem az, hogy elbal­lag a gyu­fá­val a Pom­pás elé, meg­gyújtja a szal­mát, aztán átbal­lag Mirzához, ott is meg­gyújt­ja. Lehe­tet­len, hogy a bűn­je­lek között ott ne volna a skatula gyu­fa.

–  Nincsen róla egy szó se. Égett kuko­ri­ca­cső sin­csen. És a fé­nyes csiz­má­ról is csak annyi, hogy abban járt.

–  Pedig a csizma is fontos. A va­gyon­ta­lan ember­nek hét­köz­napi hasz­ná­latra nem tel­lett rá, az biz­tos, még akkor se, ha hir­te­len kulá­kot csi­nál­tak belő­le. Az apó­sá­tól örö­köl­te. Neki lehe­tett, mert volt földje bőven, és a bir­tok­hoz járt a fé­nyes csizma is. Leg­alább annyi­ra, mint a féde­res kocsi. Ami­kor misére ment, hadd lás­sák! Beszé­des csizma volt, még nyi­kor­gott is, ami­kor lépett ben­ne. Erre mond­ták, nin­csen kifi­zetve az ára, azt köve­te­li. Meg­halt az após, a leg­szeb­bet föl­húz­ták a lábá­ra, hogy a más­vi­lá­gon se jus­son kódis sors­ra. Elte­met­ték ben­ne, de ott lógott még a szö­gön másik két pár, vagy három. Azért a szö­gön, hogy az egér bele ne fial­jon. Kidob­ni? Nem lehet. Cigá­nyok­nak adni? Ha bolon­dok let­tek vol­na. Ha nagy volt Ferkónak, szal­ma­csu­ta­kot tett bele, ha meg kicsi, beáz­tat­ta, és kisám­fáz­ta. Ami­kor a feje tönk­re­ment, még nem dob­ták el a szá­rát, újra meg­fe­jel­tet­ték.

–  Emlékszem rá, talán a Paraszt­párt­nak volt a jel­szava a há­ború utáni válasz­tá­son, hogy egy mázsa búzá­ért egy pár csiz­mát.

–  Mondtam az elején, rátarti volt, illett is hoz­zá. Nem volt arra ráír­va, hogy mos­toha apósa lábára méret­ték.

–  Ha már ennyire szakértővel áldott meg az Isten, kér­dez­nék még. Ott van a két leg­szebb ló, a Pom­pás meg a Mirza. És mel­lette még hat vagy hét. Bemegy hoz­zá­juk az egy­kori éjje­li­őr. Tes­sék mon­da­ni, hol volt köz­ben a későb­bi? Mert Füzest levál­tot­ták. Meg­esett, hogy elaludt. Oda meg­bíz­ható ember kel­lett. Hol volt most a meg­bíz­ható ember?

–  És maga engem mond szakértőnek? Ezen én fönn se akad­tam. El nem tudom kép­zel­ni, hol volt.

–  És éjszaka volt. Töksötét. Az istál­ló­ban sem­mit nem lehet lát­ni. Előbb meg kell gyúj­tani a vi­har­lám­pát.

–  Gondolom, meggyújtotta, csak azt nem kel­lett beval­la­nia.

–  Egyetlen szál gyufa a sze­replő csak!

–  Minden ló rá figyel. Bejött vala­ki, gyu­fát gyújt, hogyne figyel­ne? Meg­is­meri mind, hiszen azelőtt ő vi­gyá­zott rájuk min­den éjjel. Beszé­des viszony­ban volt mind­del. Végig­né­zi, hogyan szutyakol a pi­pá­val. Azt is nézi, hogy meg akarja gyúj­tani ugyan­av­val a gyu­fá­val Pom­pás alatt a szal­mát. Gon­do­lom, nem a fará­nál, mert ott ned­ves szo­kott len­ni. Lehet, hogy elöl se volt a leg­szá­ra­zabb, tehát időbe tel­lett. Pom­pás föl­tét­le­nül ismer­te, ezért elvi­sel­te, hogy bemegy a sarog­lyá­hoz, ahol a széna is szo­kott len­ni. Talán azt is elvi­se­li, hogy égő gyu­fá­val megy be, ámbár ez már bizony­ta­lan. Leha­jol a kicsi láng­gal, és meg­gyújt­ja. A lába előtt, vagy a hasa alatt. De attól kezdve oda a barát­ság! Pom­pás elkezd tán­col­ni, még akkor is, ha a leg­jám­bo­rabb ló a vilá­gon. Hogyan jön ki onnan Füzes Ferenc? Kijött. A még min­dig égő gyu­fá­val! Elbal­lag Mirzához. Mirza már tud min­dent, lát­ta, mi tör­tént Pom­pás előtt, érzi is a füs­töt, de pél­dá­san visel­ke­dik, és beereszti maga elé, hogy ott is legug­gol­jon ugyan­av­val az égő gyu­fá­val, és tüzet szug­ge­rál­jon. Mirza is ló azon­ban, fél a tűz­től, ő is tán­cot jár. Biz­to­san dobog is. Füzes innen is kijön, bemegy, és lefek­szik? Nem uram, nekem elhi­he­ti, ezt nem tudja meg­ten­ni.

–  Pedig tűz volt, ez az egy biztos.

–  Meg az is, hogy nem Füzes gyúj­totta meg. Az a ló­do­bo­gás, amire a kutyák annyira ugat­tak, az való­ban meg­tör­tén­he­tett, de más volt a tet­tes.

–  Idegen nem mert volna bemenni a lo­vak közé.

–  Egyrészt nem biztos, hogy annyira ide­gen volt, bár ment­sen Isten, hogy bárakárkit is beáz­tatni akar­nék utó­lag is. Nem lehe­tett éppen az új éjje­li­őr? Hátá­ban Setét elv­társ pisz­to­lyá­val? Bement, de nem a lo­vak elé, a hátul lévő szal­mát gyúj­totta meg.

–  Maga mondta az előbb, az hugyos, nem fog tüzet.

–  Száraz csóva megteszi. Meggyújt­ja, elő­ször Mirza mögött, mert az van leg­be­lül, aztán Pom­pás mögött. Fon­tos a sor­rend, hogy belül kez­di, és úgy megy kife­lé, mert ha nagyon jól sike­rül­ne, elzárná maga elől is a mene­kü­lés útját. Tehát rossz a Se­tét-re­cept, amely sze­rint elő­ször a Pom­pás alatt gyúj­totta volna meg. Mire kimegy, már ugat­nak a ku­tyák, de nem őt ker­ge­tik, a tüzet érzik. Avval van­nak elfog­lal­va. Ehhez mit mél­tóz­ta­tik szól­ni?

–  Száz ávós veszett el kendben.

–  Vagy legalább egy Setét elvtárs?

–  Választhat kedvére. De a Gé­mest ki ne felejt­sük!

–  Hát akkor, kedves uram, köszönöm a ta­lál­ko­zást. Végez­tünk is, és a bor­ból is maradt.

–  Kár lenne elsietnünk a dol­got. Mond­tam már, pre­cíz ember volt Kerek főhad­nagy, később ide csat­la­koz­tatta az összes fej­le­ményt. Füzesné később reha­bi­li­tá­ció iránti kérel­met nyúj­tott be.

–  Szerintem azt se tudta, mi az a re­ha­bi­li­tá­ció. És még min­dig Füzesné a neve?

–  Ördöge van kendnek, Marosi Endréné, abból is özvegy.

–  Csak nem bitófán fejezte be Marosi is?

–  Magának kéne jobban tudnia. Azt mond­ta, har­ma­dik szom­széd volt a ta­nyá­juk.

–  A Marosi nem a mi faj­tánk­ból való, az biz­tos, de az nem biz­tos, hogy ő köl­tö­zött be a gyúj­to­gató tanyá­já­ba.

–  Itt már az is le van írva, hogy mi volt a szö­vet­ke­zet neve. A sző­ke­halmi Petőfi TSZ-ből vit­ték el a fér­je­met. A bolt­ban, a han­gos­be­mon­dó­ból tud­tam meg, hogy föl­akasz­tot­ták. Két kis­korú gye­re­kem­mel éppen ott vol­tam. Akkor kér­dez­tem meg, hol van elte­met­ve. Azt felel­ték, a sze­gedi orvos­tu­do­má­nyi inté­zetbe adták. Ott végezte sze­gény, pedig soha nem volt beteg.

–  Szegény asszony! Meg a sze­gény két kis­korú gye­rek! Ez magá­nak igaz­ság?

–  Vegyük már végre tudomásul, a bí­ró­ság nem az igaz­sá­got szol­gál­ja, hanem a jogot.

–  De azt is megsértették. Addig tol­doz­ták-fol­toz­ták, amíg a nincs­te­len ember­ből kulá­kot nem csi­nál­tak. És nem a bíró­ság hozta meg az íté­le­tet, hanem az állam­ügyész. Miután Isten tud­ja, hány­szor elment tele­fo­nál­ni, hogy főnö­kei paran­csá­hoz tud­jon iga­zod­ni.

–  Nem lenne szép, ha összekevernénk vala­mi­ket. A maga pöré­ben járt tele­fo­nálni és egyez­tet­ni, de nem az állam­ügyész, hanem a ta­nács­ve­zető bíró.

–  Akkor is az államügyész kezében volt az íté­let. A bí­ró­ság csak rábic­cen­tett. Majd­nem leesett a feje bele, akko­rát bic­cen­tett.

–  Ne tessék félteni azt a fe­jet. Bele van teremtve a bíró­ság­ba. Ahogy a ka­ré­jozó magyar huszár a nye­reg­be. És azt tud­ja, minek nevez­ték el a han­gos­be­mon­dót?

–  Nem.

–  Pléhkurvának.

A harmadik tükör

A nagy szovjet példa alázatos és erő­sza­kos köve­tése termette nálunk a ku­lák­sá­got, és a kulák­pö­rö­ket is. Nem tud­ha­tom, odaát maradt-e valaki a há­rom­ne­gyed évszá­zad alatt, akit érde­mes lett volna reha­bi­li­tálni az akkori meg­nyu­vasz­tá­sok miatt, hiszen a vete­rá­nok közül is eltűn­tek azok, akik még lát­ták Lenint. Nálunk is kevés van már, nem az érin­tet­tek rokon­sá­gá­ból, inkább az elkö­ve­tők fele­lős­ségre von­ha­tó­sága tekin­te­té­ben. Ahogy a vad nyi­las­ból igen sok­szor lett még vadabb kom­mu­nista a háború után, az össze­om­lás is meg tudta tenni ugyan­ezt. A bí­rák és állam­ügyé­szek neve még elő-előkerül, magukba ros­kadt sze­ren­csét­len öre­gek von­szol­ják álcá­juk alatt magu­kat. Nem is hal­lot­tam róla, hogy bár­kit is elma­rasz­tal­tak volna akkori íté­le­tei miatt. Az ötven­ha­tos vér­bí­rák is tisz­tes nyug­dí­jat kap­nak, leg­föl­jebb lel­ki­is­me­retük hábo­rog, ha maradt még nekik. A be­sú­gók­kal van elfog­lalva a ma embe­re. Nem mind, kezd ez is unal­mas téma len­ni, bár a pri­mi­tív álne­vek alatt meg­hú­zódó mez­te­len csi­gák nyál­kája undort vált ki a leg­csön­de­sebb ember­ben is.

Mit tehettek volna? Legtöbbjüket beszo­rí­tot­ták, valami baga­tell bal­lé­pésük vég­ze­tes követ­kez­mé­nye lett, hogy rendre jelen­te­niük kel­lett vala­ki­ről vala­mit. Igen sok­szor sem­mit­mondó jelen­té­sek vol­tak ezek. Áldott jám­bor embe­rek­ből csi­nált a rend­szer ellen­sé­get magá­nak, nem is akar­tak, és nem is tud­tak volna árta­ni. Azért viszo­lyog a beépí­tett spi­o­nok­tól a hét­köz­napi ész, mert ezer alkal­muk lett volna oda­súg­ni, figyelj, komám, nekem jelen­te­nem kell rólad. Talán nem fer­tő­ző­dött volna el örök időkre szóló fekéllyé az akkori barát­ság. Állí­tó­lag kül­földön szé­pen meg­csi­nál­ták ugyan­ezt, nem tud­ni, miért nem gyű­rű­zött át hoz­zánk is a pél­da. Az a leg­fur­csább, hogy az utóbbi hetek­ben-hó­na­pok­ban a leg­több besúgó vala­mi­lyen dicső­ség révén hatal­mas cik­kek­ben – régen úgy mond­tuk, beön­té­sek­ben – sze­re­pel az újság­ban. Akik írják, biz­to­san nem tud­nak múlt­juk­ról, akik viszont tud­ják, egyre inkább nem értik.

A lényeg azonban, ott kanyarodtunk el a mi gyalogútunkról, hogy lejárt már kor­sza­kunk leg­al­ja­sabb cse­le­ke­de­tei­nek is a sza­va­tos­sá­ga. Azt szá­mon tartja a tör­té­ne­lem, hogy keresztre feszí­tett embe­rek­kel volt kirakva a biro­da­lom ország­út­ja, meg is tanul­ják a gye­re­kek az isko­lák­ban, el is bor­zad­nak rajta tisz­tes­ség­gel, és meg­van a véle­mé­nyük Néró fák­lyái­ról, de hogy akár kirak­hat­ták volna akasz­tó­fák­kal a mi ország­út­ja­in­kat is a demok­rá­ciá­ból elva­dult leg­ocs­má­nyabb dik­ta­túra nagyobb dicső­sé­gé­re, arról szinte szó se esik.

Talán majd kétezer év múlva.

Harmadszorra is elhívtam a le­vél­tárba Jusznák Józse­fet, mind a két bot­já­val. Azt hit­tem, meg­is­mét­lő­dik a vo­na­ko­dá­sa, de még csak nem is nehez­telt érte. Mintha bele­szo­kott vol­na.

–  Talált megint valamit?

–  Találtam.

–  Kötelet is?

–  Egyszerre kettőt.

–  Két nyaka nőtt valakinek?

–  Monstre pör volt. Harminc ember a vád­lot­tak pad­ján, mind a maguk vidé­ké­ről való.

–  A Bohó lenne, meg a Fa­ra­gó?

–  Az első kettőt eltalálta. Tud róluk?

–  Csak annyit, amennyit még beszél­tek róla, ami­kor kisza­ba­dul­tam. Biz­to­san mond­tak volna töb­bet is, de nem akar­tam én bele­ke­ve­redni újabb his­tó­ri­ák­ba. Maga idézte a fő­nö­keim véle­mé­nyét is, meg­húz­tam maga­mat, amennyire enged­ték. Haza csak láto­ga­tóba jöt­tem, ami­kor ügyes-ba­jos csa­ládi bonyo­dal­ma­kat kel­lett eliga­zí­ta­nom. Jöt­tek volna rakásra a régi cim­bo­rák, de meg­üzen­tem nekik, hagy­ja­nak még gyógy­ul­ni. Aztán az lett belő­le, ami­nek tör­vény sze­rint lenni kel­lett: szé­pen, sor­ban elmen­tek a föld alá, akik tud­tak volna mon­dani bár­mit is.

Fölolvastam előtte a harminc nevet. Szép csa­pat, ez volt az első nyi­lat­ko­za­ta. Néhá­nyat ismert közü­lük név sze­rint, vagy inkább csúf­név sze­rint, de sok­ról sem­mit nem tudott.

–  Ha már ide citált, legalább lesz annyi hasz­nom, magá­tól meg­tu­dom, mi tör­tént velük.

–  Tőlem ugyan nem! A magassá­gos bíró­ság­tól leg­föl­jebb.

–  Nem az ügyészségtől? Abban marad­tunk, a bí­ró­ság kita­nulta a tör­vényt, csak ráütött a fe­jé­vel.

–  Bírósági tárgyalásnak álcázott állam­ügyé­szi íté­let. Így jó?

–  A legjobb. Ámbár nekik, Isten sze­ren­csét­len bárány­kái­nak ez volt a leg­rosszabb. Mond­juk inkább Setét elv­társ ármány­ko­dá­sá­nak.

–  Termelnie kellett, szorította a szov­jet tör­té­ne­lem. Ha ott volt fehér-gár­da, akkor nálunk is len­nie kel­lett. Ki-ki­tette estén­ként az üveg vörös bort az asz­tal­ra, eléne­kel­gette a Pas­si­ót, és reg­gelre kel­vén letette főnöke elé a meg­dönt­he­tet­len bizo­nyí­té­ko­kat. Semmi más dolga nem volt az igaz­ság embe­rei­nek, csak hozzá kel­lett iga­zí­ta­niuk a soha meg nem tör­tént való­sá­got.

–  Valami vigécféle volt az a Bo­hó. János talán?

–  János volt akkor a világ, meg Jós­ka, Ist­ván, Mihály. Nagy­ke­res­ke­dő. Tehát kizsák­má­nyo­ló.

–  Ezt mondja, vagy olvassa?

–  Olvasom. A vásárhelyi és az oros­házi kulá­kok­kal szer­vez­ke­dik a ki­zsák­má­nyo­lásra épült kapi­ta­liz­mus res­ta­u­rá­lá­sá­ra. Ki is lóg a lóláb mind­járt, a vád­irat is kimond­ja, hogy az orosz­or­szági „Fe­hér Gárda Moz­ga­lom” volt a min­ta. Fegy­ve­res fel­ke­lésre készült.

–  Vagy szélhámos volt, vagy beteg. Fan­tasz­ta. Mikor ját­szó­dott le az ő ügyük?

–  A pontot 1951. január 11-én tet­ték ki, akkor szü­le­tett meg az íté­let. A vád­irat 1950. decem­ber 2-án kelet­ke­zett.

–  Akkor maga most jól összekever min­dent. A Fü­ves ügye később volt.

–  Nem én keverem, hanem a tör­té­ne­lem. Az én fejembe később lőtte be. Ami­kor a maguk viselt dol­gait boga­rász­tam, akkor akad­tam rájuk.

–  Nekem különben mindegy, csak azért szól­tam, hogy ne men­jünk el szó nél­kül mel­let­te. A Fa­ra­gó­nál hagy­tuk abba.

–  Két Faragó volt. Az egyik István, a má­sik Bálint. A Bá­lint­tal egye­zett meg, hogy a tanyá­ján átad neki egy szo­bát.

–  Maga érti ezt? Miért tanyára tet­ték át ezt is? Annyira sze­ret­ték a ta­nyát?

–  Annyira nem ismerték. Csak azt lát­ták ben­ne, hogy ott el lehet bújni a vi­lág elől. Most is tanyán ren­de­zik be a pan­csolt borok biro­dal­mát is, elásva a tank­ál­lo­má­sok elöre­ge­dett ben­zin­tar­tá­lya­it. Bele­rak­ják a búza­da­rát, a mű­trá­gyát meg a cukor­szi­ru­pot, egy-ket­tőre olyan bor lesz belő­le, attól tán­to­rog a fél Alföld. Az olaj­fod­rá­szok is tanyán dol­goz­tak.

–  Mit lehet az olajon bodorítani?

–  Olajszőkítők. Nem hallott róluk?

–  Dehogynem. Avval van tele minden újság. Úgy tűn­nek el a vas­úti sze­rel­vé­nyek, ház­tar­tási tüze­lő­olaj­jal meg­rak­va, mintha más­vi­lági lények vit­ték volna át más világ­rend­sze­rek­be.

–  Na, itt még csak az elején tar­tunk. Egyez­ségre lépett a Bohó Nagy Ferenc­cel.

–  A katonatiszttel?

–  Ismerte?

–  Csak hallomásból. Mire egyezked­tek?

–  Ő volt katonatiszt Horthy alatt, vegye kezébe a fegy­ve­res fel­ke­lés elő­ké­szí­té­se­ként induló kikép­zés meg­szer­ve­zé­sét.

–  Mit akartak valójában?

–  Csak azt tudom, amit mond róluk az akta. Úgy ter­vez­ték, hogy csat­la­koz­nak az ame­ri­kaik és a ve­lük tartó jugo­szlá­vok által vár­ható táma­dás­hoz.

–  Tehát megint csatlakozásról van csak szó. Mert a ma­gyar csak csat­la­kozni tud az átkos Nyu­gat­hoz.

–  Kéretik tisztelettel nem sietni. Ha nem jön­nek az ame­ri­kai­ak, és nem jön­nek a ju­go­szlá­vok se, mert elalussza az alkal­mat a láncoskutya, akkor önál­lóan dön­tik meg a fönn­álló hatal­mat. De ehhez meg kell erő­söd­ni­ük.

–  Ezt szolgálta tehát a kato­na­tiszt. Lak­ta­nyák­ban?

–  Különböző kuláktanyákon. Este és éjsza­ka.

–  Nincsen az a tanya, amelyik­nek szom­szédja ne len­ne.

–  És ha benne volt a szomszéd is?

–  Annak is van szomszédja. És tud­ja, mikor megy el, mikor jön haza. Nem külö­nös kíván­csi­ság hajt­ja, csak az egy­más­ra­utalt­ság­ból követ­ke­zik. Ha az egész határ min­den tanyája benne van, akkor még több a szom­széd, aki csu­pán meg­fi­gye­lője az ese­mé­nyek­nek. Annyi szom­széd közül lehe­tet­len, hogy ne akadna mez­te­len csiga is.

–  Föladom. Maradjunk a betű mel­lett. Nagy Ferenc az esti és éjsza­kai órák­ban a Hor­thy-had­se­reg szol­gá­lati sza­bály­zata és har­cá­szati sza­bály­zata sze­rint képezte ki az embe­re­ket, és tér­kép­ol­va­sást is taní­tott.

–  Szolgálati szabályzattal nem lehet meg­nyerni egy föl­ke­lést.

–  Pisztolykezelést mutatott be Bohó 1950 tava­szán.

–  Pisztollyal se lehet.

–  Faragó Istvánnal együtt vezetve 25–30 fő rész­vé­te­lé­vel had­gya­kor­la­tot is tar­tott.

–  Jó nagy lehetett az a kulák­ta­nya.

–  Udvara is van a tanyának, és lucer­na­föld is van mel­let­te. Én mond­jam magá­nak?

–  Csak azért szóltam.

–  Két részre osztották a csa­pa­tot, az egyik támadta a kutat, a má­sik véd­te.

–  És a kút végül megadta magát?

–  Ki volt mondva, hogy az a kút nem kút, hanem rend­őr­őrs. Gya­kor­la­ton min­den lehet. Ahogy a gye­rek játé­ká­ban is lehet búgó röpülő egy fada­rab is. Ha a csa­pat egyik fele lehet ellen­ség, akkor a kút is lehet rend­őr­ség.

–  Minden hadgyakorlat zajjal jár. Azt se vette észre a szom­széd? Aztán?

–  Motorbiciklire ült Bohó és Fara­gó, elmen­tek a Du­nán­túl­ra.

–  Minek?

–  Rejtekhelyet kerestek a ka­to­na­szö­ke­vé­nyek­nek. Vagy a körö­zött sze­mé­lyek­nek.

–  Huha! Nagyban ment a rongy­rá­zás.

–  Jártak Németbányán, Balatonalmá­di­ban és Balatoncsicsón. Csicsón akar­ták elrej­teni a ti­zen­ötö­dik vád­lot­tat, Szalma Kál­mánt, ami­kor még csak kato­na­szö­ke­vény volt, és nem vád­lott. Fegy­ve­res pró­ba­ri­a­dót ren­delt el 1950 máju­sá­ban és júni­u­sá­ban Faragó Bálint tanyá­já­ra. Mint­egy 14–15 sze­mély jött el első­re, de a máso­di­kon már 150 ember előtt mon­dott beszé­det Bohó. Hama­ro­san eljön az idő, ami­dőn fegy­ve­re­sen átve­szik a ha­tal­mat.

–  El is hitte mind a százöt­ven?

–  Nem tudom. Tömegpszichózis is van a vi­lá­gon. Be lehet her­gelni a töme­get.

–  Én csak azt mondom, ahogy nem lehet bele­látni egy emberbe se, száz­öt­venbe még nehe­zebb.

–  Május végén lefogta a rend­őr­ség a kulcs­fi­gu­rát, Faragó Ist­vánt.

–  Valaki mégiscsak köpött?

–  Fegyverrejtegetésért.

–  Megtalálták nála az egyszem pisz­tolyt?

–  Résen volt Bohó. Nem menekült el, hanem fegy­ve­res ria­dót ren­delt el újra. Ki akar­ták sza­ba­dí­tani Fara­gót. Erre csak azért nem került sor, mert Fara­gót idő­köz­ben a rend­őr­ség sza­bad­lábra helyez­te. Maga is elment a ria­dó­ra.

–  Jól váltott Setét elvtárs agya. Így kita­lál­ni!

–  Lehetett ez igaz is. Alapítványuk is volt. Ma mon­da­nánk ala­pít­vány­nak, akkor csak gyűj­töt­tek. A szer­ve­zők­től és a ta­gok­tól 19 ezer 400 forin­tot sze­dett össze Bohó, ebből vet­tek három motor­bi­cik­lit, külön­böző úti­költ­sé­ge­ket fedez­tek, és Nagy Ferenc elő­adói tevé­keny­sé­gét is díjaz­ták. És ebből élt maga Bohó is. A szer­ve­zet saját bélyeg­ző­jé­vel ellá­tott nyug­tát adott min­den fil­lér­ről. Kék ala­pon fehér kereszt, ez volt a pöcs­éten, a cson­ka-Ma­gyar­or­szág kör­vo­na­lai­ban.

–  Tehát azonnal országos szervezet let­tek vol­na?

–  Voltak vagy nem, nem tudom, de ezt írják róluk. Ha a Du­nán­túlra is elért a kezük – ha elért egy­ál­ta­lán! –, akkor alap­vető szer­ve­zett­ségi szem­pont­jaik biz­to­san vol­tak. Bohó föl akarta venni a kap­cso­la­tot az USA követ­sé­gé­vel is.

–  Ha lúd, legyen kövér? Nem akarom elhin­ni, hogy a ta­nyai ember odáig bátor­ko­dik.

–  Levelet küldött Faragóval és Naggyal. El is indul­tak vele, de útköz­ben föl­bon­tot­ták. Kiol­vas­ták belőle nagyra törő ter­ve­it, föl­ágas­ko­dott ben­nük az öntu­dat, és Nagy Ferenc kije­len­tet­te, ő nem lesz ugró desz­kája sen­ki­nek. A le­ve­let meg­sem­mi­sí­tet­ték, és haza­jöt­tek.

–  Lehetett ez is igaz is, meg nem is. Bőrü­ket is ment­het­ték, ha ezt val­lot­ták. Tegyük föl, való­ban meg­dön­teni akar­ták a fönn­álló ren­det. Az egyszem pisz­tollyal?

–  Gyönge pontja lehetett a nyo­mo­zás­nak. Bohó maga ment föl egy­szer Pest­re, kap­cso­lat-föl­vé­tel cél­já­ból, de a kap­cso­lat nem jött lét­re. Útköz­ben azon­ban lebu­kott. Ház­ku­ta­tást tar­tot­tak laká­sán, és talál­tak egy darab 7.65-ös pisz­tolyt, egy darab 6,35-ös pisz­tolyt, töl­tött tár­ral.

–  Megtalálta, aki oda tette? Úgy szo­kott ez men­ni. Azt tes­sék nekem meg­mon­da­ni, a mos­tani napok­ban hogyan nem tud a rend­őr­ség meg­ta­lálni sok­kal vesze­del­me­sebb bűnö­ző­ket. Elönti az orszá­got a ter­ro­riz­mus, néha-néha meg­ta­lál­ják az elkö­ve­tőt, de csak a balek­ját.

–  Valóságos arzenál volt. Egy darab orosz min­tájú gép­pisz­tolyt is talál­tak, és egy darab német min­tá­jút is. Két darab kézi­grá­ná­tot is.

–  Krumplipuskát nem? Azokat a bi­zo­nyos had­gya­kor­la­to­kat söp­rű­nyél­lel ren­dez­ték? Ami­kor a kút volt a rend­őr­őrs.

–  Faragó István önként jelentkezett 1943-ban a Hor­thy-had­se­reg­be, tiszt­he­lyet­tes-kép­ző­re.

–  Nagy plecsnit érte Setét elvtárs­nak. Mi min­denre gon­dolt!

–  A háború Nyugatra sodorta, ame­ri­kai fog­ságba esett.

–  Ecc-pecc, kimehetsz alapon kiszá­mol­ta, hogy nem szov­jet fog­ságba esik, hanem ame­ri­kai­ba? Mert, ugye, olyan világ volt, sza­ba­don választ­ha­tott min­den­ki. Neki büdös volt az orosz, édes az ame­ri­kai.

–  Amikor hazatért, befurakodott az EPOSZ-ba.

–  Várjon csak! Mi is volt az?

–  Találgatni tudom csak én is. Egye­sült Paraszt­fi­a­talok Orszá­gos Szö­vet­sége talán? Kom­mu­nista irá­nyult­ságú volt.

–  Tiszta sor. Egyszer az amerikai fog­ságra jött ki a cér­ná­ra, cine­gé­re, most meg a kom­mu­nis­ták­ra.

–  Meg is választották titkárnak.

–  Megint előállt tehát a régi kot­ta. Az ellen­ség köz­tünk van, belül­ről akarja szét­mor­zsolni a pár­tot. Rajkhoz nem volt köze?

–  Rajk akkor már a világon se volt. Nem akar­ták föl­me­le­gí­teni az ügyét, de min­dent elkö­vet­tek, hogy a nóta meg ne áll­jon. Beépült a fi­a­ta­lok szer­ve­ze­té­be, nya­kába akasz­totta a kolom­pot is, de csak azért, hogy meg­aka­dá­lyozza a fi­a­ta­lok demok­ra­ti­kus neve­lé­sét.

–  És senki észre nem vette, hogy kilóg a ló­láb?

–  Amikor lólábból áll az egész rend­szer? Itt van a vád­irat és az íté­let másod­pél­dá­nya, az összes füg­ge­lék­kel. Érde­mes figyelni min­den mon­dat­ra.

–  Könnyen beszél. Mire másra figyel­het­nék?

–  A demokratikus államrend meg­dön­té­sére irá­nyuló szer­vez­ke­dés veze­tése miatt jog­erő­sen halálra ítélt Bohó János és Faragó Ist­ván élet­ben tör­tént meg­vizs­gá­lá­sá­ért és az íté­let vég­re­haj­tá­sá­nál való jelen­lét­ért dr. Kovács Sán­dor bíró­sági orvos részére 2×14, azaz 28,- Forin­tot, a 45000/1948. I. M.sz. r. 1. §1. táb­lá­zat 10. pontja alap­ján; 2×40 azaz 80 Forin­tot álla­pí­tok meg a 70041/1947. I. M. sz. r. b/ pontja alap­ján. Ugyan­ennyit dr. Gaál részé­re.

–  A jó munkát meg kellett fizet­ni. Ha a két orvos meg tudta álla­pí­ta­ni, hogy mind­két embert halálra támo­gatta a kötél, és erről írás­beli jelen­tést is készí­tett, akkor ami járt, az járt.

–  Szabott ára volt a halálnak. Levél ment a Tör­vény­széki Orvos­tani Inté­zet­nek is Sze­gedre 1951. már­cius 30-án.

–  Kitalálhatom? Bohó János és Faragó Ist­ván holt­testét tudo­má­nyos célra elküld­ték.

–  Hajszálra ez áll benne. Papírta­ka­ré­kos­ság is volt azon­ban, ugyan­erre a lapra gépel­ték az Igazságügyminiszter úrnak szóló levél máso­la­tát is. Dr. Rutai Ven­del á. ü. jelen­ti, hogy a demok­ra­ti­kus állam­rend meg­dön­té­sére irá­nyuló szer­vez­ke­dés veze­té­sé­nek bűn­tette miatt jog­erő­sen halálra ítélt Bohó Jáno­son és Faragó Ist­vá­non az íté­let a mai napon végrehajtatott. A dá­tum ugyan­az.

–  De közel jártam én is ehhez. Tehát elő­ször elküld­ték, aztán jelen­tet­ték? És a többi huszon­nyolc­cal mi lett?

–  Megkapta mindegyik a maga por­ció­ját. A bű­nök föl­so­ro­lá­sá­nál derül ki, a két vezér beszer­vezte a székkutasi rend­őr­őrs szinte min­den tag­ját, három sza­kasz­ve­ze­tőt és egy rend­őr­ti­ze­dest.

–  Ismét bebizonyították, hogy az ellen­ség belül­ről támad.

–  Faragó István februárban részt vett Kocso­nya György laká­sán szer­ve­zett össze­jö­ve­te­len, ame­lyen Ame­rika Hang­ját hall­gat­ták meg. Kocso­nyát is elítél­ték. Már hall­gatni se sza­bad? Tatár Imre laká­sán szin­tén ház­ku­ta­tást tar­tot­tak, és talál­tak egy darab vil­lám­gép­pus­kát töl­tött tár­ral, négy darab kézi­grá­ná­tot, egy darab for­gó­pisz­tolyt töl­té­nyek­kel, két darab kato­nai pus­kát, egy darab gép­pus­ka-he­ve­dert 50 darab töl­ténnyel, és 373 darab pus­ka­töl­tényt.

–  Szépen gyarapodik a hadi kész­let. A há­ború után biz­to­san össze lehe­tett szedni ennél töb­bet is, és aki­nek akár­mi­lyen kedve volt gyűj­tö­get­ni, meg is tehet­te, de segít­het­tek az elrej­tés­ben itt is a meg­ta­lá­lók. Ők tud­ták leg­job­ban, hol kell keres­ni. A gép­pus­ka-he­ve­dert pél­dául a szal­ma­zsák­ban. Gép­pus­ka­he­ve­de­ren édes a pihe­nés.

–  A személyre szóló fölsoro­lá­sok közé itt-ott bedugva újra meg újra elő­jön a moz­ga­lom végső cél­ja. Nem­ze­ti­szo­ci­a­lista rend­szer léte­sí­tése Magya­ror­szá­gon. Az összes kom­mu­nis­tát külön bíró­ság elé kell állí­ta­ni, a zsi­dó­kat Magya­ror­szág­ról eltá­vo­lí­ta­ni.

–  Nyilas karszalagot nem találtak?

–  Nem.

–  Micsoda mulasztás!

–  Ne tessék humorizálni. Életről és halál­ról van szó most is.

–  Én meg a humor? Ne tessék vic­cel­ni.

–  Szitás János összesen hét 20-as cso­por­tot hozott létre Vásár­hely tanya­vi­lá­gá­ban. Koncz Ferenc beszer­vezte a kis­ki­rály­sági őrs parancs­no­kát, a rend­őr-őr­mes­tert és a sza­kasz­ve­ze­tőt, és több­ször hall­gatta Ame­rika Hang­ját. Konczéknál is talál­tak egy darab vadász­pus­kát, két doboz pus­ka­port, két darab aknajutacsot…

–  Micsodát?

–  Jutasi őrmester lehetett a meg­ta­lá­ló, és ez annyira bele ivó­dott, a gyu­ta­csot is jutacsnak írta. És het­ven darab külön­böző töl­tényt is talál­tak.

–  Sörétet egy darabot se?

–  Mihez kellene a sörét?

–  Koncz ezek szerint vadászott. Ha igaz egy­ál­ta­lán a va­dász­pus­ka. Maga csi­nálta a töl­tényt, meg­töl­tötte a hü­velyt pus­ka­por­ral, lefoj­tot­ta, bele­rakta a söré­tet, és lezár­ta. Ehhez kel­lett neki a két doboz pus­ka­por.

–  Mostantól kezdve váltakoznak a vád­pontok a pus­kák és Ame­rika Hangja között. Elásva talál­ták meg az egyik vád­lott kato­nai pus­ká­ját, 50 darab töl­ténnyel. A má­sik részt vett a Fe­hér Gárda egyik össze­jö­ve­te­lén, ame­lyen az elő­adás elma­radt, mert az elő­adó nem jelent meg.

–  De meghallgatta volna!

–  Megint egy ideológiai alapvetés. Cél volt még a ma­gán­tu­laj­don védé­se, és a val­lás­sza­bad­ság biz­to­sí­tá­sa.

–  Maga itt nem állna meg?

–  Éppen megállhatok.

–  Vád volt tehát, hogy a val­lás­sza­bad­sá­got akar­ták biztosítani. Hogy a maga ked­velt szava ki ne marad­jon megint. De akkor azt a val­lás­sza­bad­sá­got más vala­kik mégse akar­ták biztosítani! Benne volt az alkot­mány­ban a val­lás sza­bad gya­kor­lá­sa. Aki az alkot­mány­ban fog­lal­ta­kat biz­to­sí­tani akar­ta, az tehát alkot­má­nyos bűnöző volt?

–  Ne tessék engemet provokálni. Foly­ta­tó­dik a ház­ku­ta­tás, és a fegy­ve­rek meg­ta­lá­lá­sa.

–  Aki keres, talál.

–  Az egyik lakásán két darab csőre töl­tött pisz­tolyt, és két darab kézi­grá­ná­tot talál­tak.

–  De nagyon tetszhetett a tisz­telt fogal­mazó elv­társ­nak a csőre töl­tött pisz­toly. Gon­do­lom, a fej­pár­nája alá volt eldug­va. Mert ott szok­ták meg­ta­lálni az ilyes­mit. Csak kép­zelje el, ha rosszul talál for­dulni éjsza­kai nyug­ha­tat­lan­sá­gá­ban! Egy­szerre két pisz­tollyal lövi fejbe magát. Még sze­ren­cse, hogy a két kézi­grá­nát nem volt kibiz­to­sít­va.

–  Állandó téma: ki kinek adott át fegy­vert. A FÉG-légpuska is fegy­ver­nek szá­mí­tott.

–  Meg a bodzapuska is. Mert az is nagyot tudott szól­ni.

–  A nyomozás során a szár­te­tő­ben is talál­tak eldu­gott fegy­vert.

–  Még szerencse, hogy a puska nem a kuko­ri­ca­földön ter­mett. És kuko­ri­ca­grá­ná­tot nem talál­tak a szár­ból rakott tető­ben?

–  Könnyen beszélünk mi itt. Képzelje csak magát az ő he­lyük­be.

–  Egyfolytában oda képzelem.

–  A vádlottak nagyrészt kulá­kok. Vagy saját jogon, vagy hoz­zá­tar­to­zóik révén.

–  Meg egy fenét. El tudja képzelni azt a ku­lá­kot, aki fényesszárú csiz­má­ban jár, de kuko­ri­ca­szár­ból rakja a háza föde­lét? És el tudja kép­zel­ni, hogy annyi kulák betü­rem­ke­dett előtte a rend­őr­sé­gekre is? Őrmes­ter, sza­kasz­ve­zető is lehe­tett? Hol éltek ezek az embe­rek?

–  Néhány dolgozó parasztot is be tud­tak von­ni, fél­re­tá­jé­koz­ta­tás­sal. A kor­mány most csak a ku­lá­ko­kat kor­lá­toz­za, de a követ­kező a kö­zép­pa­raszt lesz.

–  Nem lett. Neki kegyelemből a ter­me­lő­szö­vet­ke­zet lett. Ha befo­gad­ták egy­ál­ta­lán.

–  Fölolvasnám a vádirat végét, ha isteni féle­lem­mel tudná hall­gat­ni. A tör­té­ne­lem arra tanít, hogy a halódó osz­tá­lyok soha nem hagy­ják el önként a szín­te­ret; a kapi­ta­lista ele­mek sem akar­ják a szín­te­ret saját jószántukból elhagy­ni. Ellen­áll­nak, és ellent fog­nak állni a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek, mert lát­ják, hogy létük utolsó nap­jai közelednek…

–  Megakaszthatom? Emlékszik a vicc­re? Ami­kor bányá­ban dol­goz­tam, akkor hal­lot­tam. Disszi­dálni akart a cigány, de elfog­ták. Mit akar­tál oda­kint, te cigány? Akkor még nevén lehe­tett nevez­ni, a roma meg az etni­kum még nem volt föl­ta­lál­va. Azt akar­tam meg­néz­ni, tisz­telt nyo­mozó úr, a sza­ka­dék szé­lé­ről, hogyan rohad oda­lent az a mocs­kos kapi­ta­liz­mus.

–  Inkább folytatom. Amíg a me­ző­gaz­da­ság­ban a kis­áru­ter­me­lők gaz­da­sága túl­nyomó – és nálunk túl­nyo­mó, mert a kol­lek­ti­vi­zált mező­gaz­da­sá­gunk mind­össze 14 szá­za­lé­kot tesz ki –, min­dig fenn­áll a kapi­ta­lista res­ta­u­rá­ció veszé­lye, külö­nö­sen azért, mert szá­mít a ka­pi­ta­lista kör­nye­zet támo­ga­tá­sá­ra. A népidemokratikus orszá­gok mun­kás­sá­ga, élén a for­ra­dalmi mun­kás­párt­tal, körül­te­kintő poli­ti­kai és gaz­da­sági fel­vi­lá­go­sító és szer­vező mun­kát végez a me­ző­gaz­da­ság önkén­tes­sé­gen ala­puló kol­lek­ti­vi­zá­lása felé.

–  Jól emlékszem? A felé is a bö­gyé­ben van.

–  Akkor még csak elvétve jött elő, azóta már a temp­lomi szó­szé­kek­ről is ez hang­zik, mintha isteni tör­vény len­ne.

–  Csak azt akarom közbevetni, megint szé­pen föl­mond­ták a Sza­bad Nép aznapi vezér­cikk­ét. És a körül­te­kintő poli­ti­kai, gaz­da­sági fel­vi­lá­go­sító és szer­vező mun­kába a sta­tá­riá­lis bíró­ság is bele tar­to­zik.

–  Van ez tovább is. Ha már elkezd­ték, nem lehe­tett fél­be­hagyni a ve­zér­cikk köze­pén. Az egyre éle­sedő osz­tály­harc­ban a pro­le­tár dik­ta­túra funk­ci­óit betöltő népi demok­ra­ti­kus állam­ap­pa­rá­tus­nak fel­adata az eddig elért ered­mé­nyek meg­vé­dé­se, a to­vábbi fej­lő­dés, a szo­ci­a­lista Magyar­or­szág fel­épí­té­sé­nek biztosítása.

–  Hosszan tartó taps? Mint Rákosi elv­társ beszé­dé­ben?

–  Bíróságon nem lehetett tapsolni. Azon­nal kiürít­tet­ném most is a ter­met, ha hasonló indu­latra fakad­na.

–  De jól adja!

–  Tele van jobbnál jobb csemegével ez a dosszié is.

–  Jellemző. Maga már csemegének mond­ja. Véres komoly­ság volt annak min­den sza­va.

–  Bocsánatot kérek. Megkövetem az összes érin­tett emlé­két, ha már nem élné­nek, és magu­kat, ha még élnek. Azt akar­tam csak mon­da­ni, van­nak itt még érde­kes­sé­gek.

–  Szégyellni valók vannak.

–  Értettem! Tehát szégyellni való kegyelmi kér­vé­nyek is van­nak itt.

–  Nehezen talál rá az igazság vágá­nyá­ra. Az a szé­gyellni való, hogy kegyelmi kér­vé­nyek is vol­tak, és az is, hogy rendre eluta­sí­tot­ták azo­kat. Lezárt borí­ték­ban, ahogy látom.

–  Kék és sárga borítékban. Meg lehetne tudni már ráné­zésre is, melyi­ket zár­ták le már akkor, és melyi­ket később, mert egy­szerre nálunk csak egy­féle borí­té­kot gyár­tot­tak.

–  A börtönökben. A rabok.

–  Kegyelmi vélemény. Nem bontható fel!

–  De nekünk lehet.

–  Megelőztek bennünket. Már fölbon­tot­ták. Szi­tás János, Szalma Kál­mán és Szendi József: nyolc évi bör­tön, tel­jes vagyon­el­kob­zás, 10 év közügyektőli eltiltás.

–  Csak a börtön a ráadás, a tel­jes vagyon­el­kob­zást a téesz is meg­csi­nál­ta, és a köz­ügyek­től is el volt tiltva állam­pol­gári jogon min­den magyar.

–  Meg se hallgatom az ellenség szi­rén sza­vát. Bün­te­té­sé­ből 5 év, 3 hó és 15 napot kitöl­tött, és ekkor, 1956. febr. 24. nap­ján fel­té­te­le­sen sza­ba­dult. Fel­té­te­lese 1958. szept. 15. nap­ján járt le. Fog­lal­ko­zá­sa: bányá­ban szo­ci­a­lista bri­gád­ve­ze­tő.

–  Csak nem! Föltörtél te is, János, mint a hu­szár seg­ge.

–  Lehetett ilyen? Bányászati kény­szer­mun­kán szo­ci­a­lista bri­gád? Szo­ci­a­lista módon dol­goz­ni, élni és gon­dol­kod­ni?

–  Minden lehetett. Fából való vas­ka­rika is.

–  Itt a csattanó! Figyelemmel a bűn­cse­lek­mény jel­le­gé­re, arra, hogy a bí­ró­sági men­te­sí­tés­hez szük­sé­ges idő­nek ezideig csak kb. fele telt le, szo­ci­a­lista bri­gád­ve­ze­tői s szak­szer­ve­zeti bizalmi volta elle­nére sem javas­lom a kére­lem tel­je­sí­té­sét. Sze­ged, 1966. évi május hó 7. nap­ján. Dr. Bene­dek Ist­ván mb. bíró.

–  Mindig másról beszél maga is, mint Bodóné, ami­kor a bor árát kérik. Jó a csat­ta­nó, de még azt se tudom, ki mennyit kapott?

–  A két kötelet már mondtuk. Az íté­le­tet végre is haj­tot­ták, és kegyes aján­dék­ként a két holt­tes­tet elküld­ték az orvos­egye­tem­nek. Négyen kap­tak élet­fogy­tig­lani bün­te­tést, a többi tizenöt évi bör­tönt. Juhász Nagy Ist­ván az eljá­rás tar­tama alatt a bör­tön­ben meg­halt.

–  Vehetjük háromnak a halálos íté­le­tet. Kötél általi volt a har­ma­dik is?

–  Lőcsei Ferenc, a megyei bíró­sági fog­ház veze­tője a mai napon 15 óra 55 perc­kor tele­fo­non jelen­tet­te, hogy Juhász Nagy Ist­ván elő­ze­tes letar­tóz­ta­tott a cel­lá­já­ban törül­kö­ző­vel magát fel­akasz­tot­ta, meg­halt, és a törül­kö­ző­ről levág­ták. 1951. január 3-án. Az inté­zeti orvos jelen­té­sé­ben a pre­cíz­ség min­ta­ké­pe­ként ez áll: A vá­gás éles szer­szám­tól eredt.

–  Ez a legfontosabb annak, akit levág­tak. Kép­zelje csak el, ha gyaszatolták vol­na.

–  Temetési engedélyt telefonon meg­ad­tam. 1950. jan. 4.

–  Valaki túlteljesítette a ter­vét. Meg­halt 1951-ben, de már egy évvel koráb­ban elte­met­het­ték?

–  Megesik az, amikor friss még az új esz­ten­dő, hogy rájár az ember keze az elmúlt évre. Magá­val soha nem for­dult elő?

–  Emberel esik meg a tévedés. Csak azt a vágást, azt tud­nám feled­ni. Kitől is való ez?

–  Madáchra illik legjobban. Csak az a vég! – csak azt tud­nám feledni! – Pon­tos leírása követ­ke­zik az önakasz­tás­nak. Nyakán össze­csa­vart törül­kö­ző, az ablak kereszt­fája alsó részén a törül­köző másik fele volt. Ezt vág­ták volna le éles szer­szám­mal.

–  Mennybe mehetett a gyönyö­rű­ség­től a foly­ton pas­si­ózó Setét elv­társ. Keresz­tezni tudta Jézus Krisz­tus ablakba kitett kereszt­fá­ját a kö­tél­lel. Élete leg­főbb célja betel­je­se­dett. Pis­tá­nak tehát már az Isten kegyel­me­zett. És a töb­bi­nek? Mert kegyelmi véle­mény van a bo­rí­té­kokra írva.

–  A Legfelsőbb Bíróság a fel­leb­be­zé­se­ket eluta­sít­ja, mert az íté­le­tet a tényekre ala­pozta az első­fokú bíró­ság. És még min­dig ugyanaz az esz­mei lán­dzsa, föl­te­he­tően megint a Sza­bad Nép vezér­cikke sze­rint: Túl a szer­vez­ke­dés rend­kí­vül nagy tár­gyi súlyán, és az állam­rend fenn­ál­lá­sát súlyo­san veszé­lyez­tető jel­le­gén – ez a szer­vez­ke­dés csí­rája egy pol­gár­há­bo­rús ellen­for­ra­dalmi készen­lét­nek – iga­zolja a gya­kor­lat­ban a le­ni­niz­mus taní­tá­sát azzal, hogy a kulák a leg­ve­szé­lye­sebb ellen­ség nem­csak szár­ma­zá­sá­nál, az a dol­gozó paraszt­ság­gal való kap­cso­la­tá­nál fog­va, hanem a pro­le­ta­riá­tus hatal­má­val szem­ben érzett olt­ha­tat­lan gyű­lö­lete és elszánt­sága foly­tán is. Helye­sen mutat rá az első­fokú bíró­ság, hogy a tervbe vett fegy­ve­res fel­ke­lés meg­in­du­lá­sá­nak követ­kez­mé­nyei belát­ha­tat­la­nok, és hogy kirob­ban­tása alkal­mas lett volna arra, hogy hazánk­kal szem­ben az impe­ri­a­lis­ták akti­vi­tá­sát fokozza. Ennek is van dátu­ma, 1951. febr. 22. Ez az íté­let jog­erős­nek mon­da­tott ki 1951. ápri­lis 6-án.

–  Miközben a két fölakasztott ember holt­testét már már­cius 30-án elküld­ték a tör­vény­széki orvos­tani inté­zet­nek. Még jog­erőre se emel­ke­dett az íté­let, már föl­akasz­tot­ták őket. Juhász Nagy Ist­ván pedig már január ele­jén elment erő­szak­kal az Isten nya­ká­ra. Csak azt nem tud­ni, maga követte el az erő­sza­kot, vagy más tekerte meg azt a tö­rül­kö­zőt.

–  Ne csináljunk több gazságot, mint ami biz­tos. Soha nem érnénk a vé­gé­re. Elé­ged­jünk meg avval, amit a Csong­rád Megyei Bíró­ság 1991. évi okt. hó 15. nap­ján kimond: Az elíté­lés az 1990. évi XXVI. tör­vény 1 §-a értel­mé­ben sem­mis­nek tekin­ten­dő. Aztán szé­pen, sor­ban, a többi is sem­mis­nek tekin­ten­dő.

–  Fújhatják azok, akiket összecsa­vart törül­kö­ző­vel támo­gat­tak.

–  Aranyos dolgok következnek itt, lap­ról lap­ra. Mintha a maga esete ismét­lődne huszon­hét­szer. Egy­szer csak men­te­sí­tik vala­mennyit a bün­te­tett elő­é­let­hez fűződő hát­rá­nyos jog­kö­vet­kez­mé­nyek alól is. Az elsőt már 1975. január 17-én.

–  Addigra elhitték, hogy fűrészpor­ral volt meg­töltve az egész?

–  Szendi Józsefet is mentesítették, aki Vár­pa­lo­tán, a Cse­ri-bá­nyá­ban vájár­ként dol­go­zott, később gép­ko­csi­ve­zető lett. Öt eset­ben része­sült jó mun­kája elis­me­ré­se­ként kitün­te­tés­ben. Azo­kat is men­te­sí­tik, akikre a téesz elnöke és párt­tit­kára is ter­helő val­lo­mást tett, de se az elnö­köt, se a párt­tit­kárt nem vet­ték elő, miért val­lot­tak hami­san.

–  Pedig a bíró minden tanú kihall­ga­tá­sá­nál figyel­mez­tet: a hamis tanú­zást a tör­vény bün­te­ti.

–  Akit tehát eláztatott az elnök is, meg a párt­tit­kár is, a bányá­ban két­szer lett Kiváló Dol­go­zó, és négy­szer kapta meg a szo­ci­a­lista bri­gád jel­vényt.

–  Mondhatjuk földalatti szocialista bri­gád­nak?

–  Nem tudja kihagyni egyszer se? Hány kígyó lakik a kend nyelve alatt?

–  Nem lehet, hogy eredetileg is ilyen becsü­le­te­sek vol­tak? Csak a bün­te­tés tette volna ilyenné őket? Most inkább azt hal­la­ni, a becsu­kott lat­rok­nak való­sá­gos tovább­képző inté­zete a bör­tön.

–  Az egyik minősítése így hangzik: neve­zett sze­mély zárkóczó éle­tet foly­tat. Nyil­ván nem neki ártott meg a zár­kózó élet, a leíró kezé­ben bot­lott meg a toll. Ahogy az előbb jutacs lett a gyu­tacs­ból. Bará­tai nin­cse­nek, fele­sé­gé­vel, mint 1 kth. föld­del is ren­del­kez­nek. A mint­egy se volt még így leír­va! Szalma Kál­mán első fele­sé­gé­től 1956 tava­szán tör­vé­nye­sen elvált, máso­dik fele­sége tanár­nő, a Pe­da­gó­gus Szak­szer­ve­zet tag­ja, mar­xista tovább­kép­zésre jár, az 1956-os ellen­for­ra­da­lom­ban nem vett részt. Szi­tás Lajos, aki életfogytiglant kapott, kiváló dol­gozó lett, és juta­lom­ból Moszk­vába is elme­he­tett.

–  Nem kellett volna lekáderezni a vé­le­mé­nyek adóit is?

–  Akkor már talán nem. Csak az a fur­csa, hogy előtte majd­nem mind­nek eluta­sí­tot­ták a kegyelmi kér­vé­nyét. Az ura­sági cse­léd­sor­ból kulákká avan­zsált sze­ren­csét­len embe­re­két is, meg a meg­té­vesz­tett sze­gény­pa­raszt­okét is. A rend­őr­sé­gie­két is. Aztán hir­te­len átföstötték az eget, kikö­pött tisz­tes­ség állt a lator­ság helyé­be. A rend­őr­ségi elítél­tekre a rend­őr­ség későbbi főnöke mond föl­mentő véle­ményt. Egy­más után osz­la­nak föl a reg­geli ködök, rozs­dá­sod­nak meg a le­szúrt esz­mei lán­dzsák. Minden előre meg­tett lépés ezen az úton csa­pás a falusi kizsák­má­nyo­lók­ra, a ku­lák­ság­ra, akik esze­ve­szett gyű­lö­let­tel visel­tet­nek a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­vel szem­ben. Ezen gyű­lö­le­tük­ből fakad ellen­ál­lá­suk a ter­me­lés­sel, a beszol­gál­ta­tás­sal, az adó­fi­ze­tés­sel, a ta­go­sí­tás­sal szem­ben, és ez a gyű­lö­let irá­nyí­totta a je­len fegy­ve­res szer­vez­ke­dést is, amely döntő jel­sza­vául tűzte ki a kulák érde­kek megvédését.

–  Miközben alattomban, földalatti szer­vez­ke­dés­sel kiváló dol­go­zók, több­ször kitün­te­tett szo­ci­a­lista bri­gád­tagok let­tek.

–  Mindig elakaszt. De ha a fel­ke­lés­nek nem is sike­rült volna meg­va­ló­sí­tani azt, hogy köz­vet­le­nül kap­cso­latba kerül­jön a déli hatá­run­kon irán­tunk ádáz gyű­lö­let­tel lesel­kedő és nagy had­se­re­get fegy­ver­ben tartó Titó­val és ádáz ban­dá­já­val, ennek azon­ban okot szol­gál­ta­tott volna az, hogy eset­le­ges rend­csi­ná­lás ürü­gye alatt (mint aho­gyan az impe­ri­a­lis­ták rend­csi­ná­lás ürü­gye alatt gyil­kol­ják a ko­reai haza­fiak szá­zez­reit), meg­tá­madja népi demok­rá­ci­án­kat, hogy ezzel is szol­gá­la­tot tehes­sen a hábo­rúra uszító gaz­dái­nak, az impe­ri­a­lis­ták­nak. De ezen túl­me­nően a fel­ke­lés leve­rése két­ség­kí­vül érté­kes ember­élet áldo­za­to­kat is köve­telt vol­na, és erő­sí­tette volna a hábo­rúra spe­ku­lá­ló, és még két­ség­kí­vül meg­lévő ellen­for­ra­dalmi erő­ket.

–  Ha a volna ott nem volna. Akár a cigány a meggy­fára mászni akaró gye­re­ké­vel. Még el se ültette a magot, de már arról álmo­dik, majd föl­má­szik rá. Két egy­forma pofont kap érte, mert letö­rik az ága.

–  Ha az elmélet behatol a tö­me­gek­be, akasz­tó­fává vál­hat. Mintha a terv­tör­vény az ÁVH-ra is vonat­ko­zott vol­na: ter­melj töb­bet, job­ban élsz! Mi a leg­csal­ha­tat­la­nabb jele a több­ter­me­lés­nek? A ki­osz­tott kötél. Min­den orvos­ság­nak van mel­lék­ha­tá­sa, a tár­sa­dalmi bajok gyógy­szer­ének is: a mel­lék­bün­te­tés. A tel­jes vagyon­el­kob­zás.

–  Hogyan is van ez a Passió­ban?

–  Jézus köntösére sorsot vetnek. Meg­osz­to­zott rajta az állam­gé­pe­zet. Ne felejt­sük el, még 1956-ban is hoz­tak életfogytos íté­le­tet. A va­gyon­el­kob­zás ott is mel­lék­bün­te­tés csak.

–  Abba kéne már hagynunk. Van még valami érde­kes ebben a po­cok­fé­szek­ben?

–  Senki nem róhatja föl senkinek, hogy nem ismeri Arany Jánost.

–  Megint valami bölcsesség követ­ke­zik?

–  Korabeli közhely lehetett, de bele­fo­gal­mazta a Csa­ba-tri­ló­gia utolsó dol­go­za­tá­ba. De te biro­dal­mad sír­ját magad ásod: / Buda vér­ha­lála lesz a te buká­sod.

–  Magas ám ez nekem.

–  Mondtam már, a mi időnkben úgy taní­tot­ták, min­den rend­szer méhé­ben hordja saját sír­ásó­ját. Azt hiszem, annak a rend­szer­nek az ÁVH ásta meg a sír­ját.

–  Vagy ásatta. Mert se egyenruhá­ban, se civil­ben nem lát­tam én ásni egyet se. Pal­lér­ból is túl­tel­je­sí­tet­ték a ter­vet, az biz­tos.

–  Gyerekkoromban borsót szedni jár­tunk Pölöskére, az állami gaz­da­ság­ban. Éjjeli munka az, hogy ki ne pörög­jön. Tak­nyos kölök­ként éjszaka dol­goz­tunk, de majd­nem annyi föl­ügyelő járt közöt­tünk, ahá­nyan dol­goz­tunk. Meg-meg­esett, talán min­den éjjel is, hogy a bö­gyö­sebb-fa­ro­sabb lánkákat el-el­hívta vala­me­lyik pal­lér éjsza­kai külön mun­ká­ra. Ren­ge­teg bor­só­csomó volt szer­te­szét, és az éjszaka sötét. Hogy bele­fek­tette a nagy­lányt, arról tud­tuk meg, dupla nap­szá­mot szá­molt el neki.

–  Külön munka, külön bér. Nem ez a de­mok­rá­cia?

–  Kicsivel nagyobb lettem, gimna­zista már, nyári mun­kára Zsó­fia-ma­jorba men­tünk. Mi négyen, a mar­ko­sabb legé­nyek közül siló­göd­röt ástunk reg­ge­li­től ebé­dig, hat­tól ket­tő­ig, a lányok pedig valami mást csi­nál­tak. Mi akkor végez­tük el a har­ma­dik osz­tályt, talán a máso­dikba lépő lányok között volt egy szem­üve­ges kis­lány, akit vasár­nap dél­után elvitt az ugró­mó­kus elv­társ moto­roz­ni.

–  Jól emlékszem? Az agronómus lett volna az?

–  Ő hát. „Kapuzárás előtti” pasas volt, aki­nek meg­fáj­dult a foga a pipihúsra. Arany­ke­re­tes szem­üvege volt neki. Beka­nya­ro­dott vele a Ba­kony erde­jé­ben egy „álé­ra”, addig-ad­dig ked­ves­ked­tek egy­más­nak, amíg este­le­dett. Kereste akkor már őket a sümegi gim­ná­zium min­den tanu­ló­ja, és ter­mé­sze­te­sen kereste Annuska néni is. Apá­ca­ha­gyott taní­tónő volt sze­gény­kém, tel­jes vén­kis­asszo­nyi fegy­ver­zet­ben. Nyári bese­gí­tő­ként kísérte el a lá­nyo­kat. Mire ezek haza­ér­tek, már érte­sí­tette a gim­ná­zium igaz­ga­tó­sá­gát. Más­nap össze­ült a „vész­bí­ró­ság”, és úgy hatá­ro­zott, hogy a kis­lány­nak haza kell men­nie. Az iskola meg­kez­dé­se­kor derült ki szá­munk­ra, már nem jöhe­tett máso­dikba a kis­lány. Soha nem lát­tuk utá­na.

–  A silógödörhöz mi köze volt minden­nek?

–  Annyi csak, hogy másnap délig ana­tó­mia-sze­mi­ná­ri­u­mot tar­tot­tunk a gö­dör­ben. Mert lát­tuk, ami­kor meg­ér­kez­tek, hogy a kis­lány fene­két nem a mo­tor­ülés törte föl. Őszin­tén szólva meg is saj­nál­tuk sze­gényt. Akkor még szóba se nagyon jöhe­tett, hogy a lányok eset­leg gim­ná­ziumba lépés előtt átes­tek volna a tűz­ke­reszt­sé­gen.

–  Maguk tehát silógödröt ástak, de előtte a rend­szer méhé­ben hor­do­zott sír­ásó­ról beszél­tünk.

–  Panaszom nem lehet, látom, min­den szóra figyel. Annyira jól ment nálunk még így is, az emberi bol­dog­ság leg­ra­gyo­góbb szi­ge­té­ről, a nagy Szajuzból is mene­kül­tek ide. A győz­tes csa­pat kato­nái­ból is marad­tak a legyő­zött ország­ban.

–  Könnyen beszél. Maga nem volt bánya­mun­kára ítél­ve.

–  Adoma is lehet. Igaz is lehet. Tör­té­nész­től hal­lot­tam, azt mond­ja, igaz, de ado­má­nak is jó. A leg­jobb ado­má­kat az élet hoz­za.

Hogyan történt, hogyan se, másik ember is elkal­ló­dott a há­bo­rú­ban. Neki is elég volt a roham­ból, a vér­ből, a halál­ból, és tör­té­ne­te­sen Iván­nak hív­ták. Neve­nin­csen Iván­nak mon­dom, mert ezen a né­ven nálunk senki nem ismer­te. A sze­ren­cse for­gan­dó, elébe for­gatta a ker­tek alatt Bimbó Mihály ira­ta­it. Föl­vet­te, eltet­te, aztán beko­pog­ta­tott a ház­ba. Meg­tud­ta, most temet­ték el sze­gényt. Addig-ad­dig segí­tett gyá­szolni a menyecs­ké­nek, amíg föl nem vette Bimbó Mihály nevét, átvette házát és fele­sé­gét.

A szerencse azonban csak néha sóher, más­kor viszont bőke­zű. Nem­csak a Bimbó nevet örö­köl­te, de a vele járó hat­van hol­dat is. Eszébe se jutott, hogy egy­szer majd huszonöt hold is elég lesz a ku­lákká nyil­vá­ní­tás­hoz, mint ahogy azt se tud­ta, hogy haj­da­nán a job­bágy­te­lek is meg­ütötte némely helye­ken a negy­ven­nyolc hol­dat. A fél job­bágy­ból is kulák lett száz évvel a job­bágy­föl­sza­ba­dí­tás után. Ha a szor­zó­tábla is életbe lépett, keve­sebb is elég volt. Az ő ha­zá­já­ban gye­rek­ko­rá­ban lezaj­lot­tak már a nagy lik­vi­dá­lá­sok, minek törő­dött volna vele?

Nem azért gyűrűzött azonban át az ide­o­ló­gia sely­mes­nek nem mond­ható szár­nyán a nagy szov­jet pél­da, hogy Neve­nin­csen Ivánt Bimbó Mihállyá válva elke­rülte vol­na. Azt se lehet tud­ni, köve­tett-e el vala­mit, vagy csak a tit­kos agy­tröszt koholta rá a vá­dat, ahogy az ősem­ber a tüzet csi­holta a tap­ló­ra, kimond­ván, hogy a kulák is szüli nap­ról napra a ka­pi­ta­liz­must, tehát ki kell tekerni a nya­kát. Ha nem volt bűne, csi­nál­tak neki. Behoz­ták Sze­ged­re, a Csil­lag bör­tönbe bezár­ták, élet­fogy­tig szóló íté­let­tel.

Bimbó Mihálynál jámborabb ember talán nem is lakta addig ezt a ko­mor házat. Szó­ta­lan volt, és enge­del­mes, a tűr­he­tő­ség hatá­rán is túl. Állí­tó­lag jól meg­késve ugyan, és inkább csak követ­kez­tetve a le­he­tet­lent, egy­szer az a hír is betü­rem­ke­dett, hogy meg­halt volna talán Dzsugasvili is.

Szíven ütötte ez a hír is. Bán­kó­dott, keser­gett, de neki se a nevét, se más­féle jószá­gát nem akarta örö­köl­ni. Kihall­ga­tást kért a bör­tön parancs­no­ká­tól. Jól is néz­nénk ki, ha azon­nal fogadta volna a pisz­kos impe­ri­a­lis­ták láncoskutyájának örök béren­cét. Egy­szer aztán mehe­tett.

Mit akar, Bimbó? Azt, hogy nem vagyok Bim­bó. Nem Bim­bó? Hát akkor mi? Iván.

Itt aztán el is akadt az adoma, ahogy az igaz tör­té­net is ködbe vész. Biz­to­san van foly­ta­tá­sa, és biz­to­san elő is találja valaki itt a régi ira­tok között, de az nem én leszek. Nekem az is elég, hogy a hat­van hold­dal bör­tönt is örö­költ, és egé­szen elhi­hető az is, hogy földbe gyö­ke­re­zett a pa­rancs­nok lába, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy Szi­bé­ri­ába zsup­pol­ható embert hamis vád­dal rej­te­ge­tett a bör­tön­ben.

–  Jól ki van találva. Ha nem igaz, akkor is.

–  Itt lenne legjobb abbahagynunk.

–  Mondtam már az előbb én is.

–  Ki kéne mondanunk a legna­gyobb tanul­sá­got.

–  Mondjuk ki!

–  Az élet legeslegnagyobb ajándéka maga az élet.

–  Ha valaki nem hiszi, erősítésnek itt vagyok én. Még ennek a nya­va­lyás két bot­nak is örü­lök. Pedig mennyire bedug­hat­tak volna a föld alá.

–  Vagy betették volna a spi­ri­tuszba az orvos­egye­te­men.

–  Nem szabad elfutni az élet elől, ez a lé­nyeg.

–  Maga se szabad akaratából futott volna el elő­le. Füzest is az akasz­tófa állí­totta meg.

–  Bölcselkedjünk még. Nagy mese az élet. Csak az a ba­ja, hogy min­den szava igaz.

–  Ha kiderül az igazság.

–  Kiderül. Mindig kiderül. Ha nem ma, akkor hol­nap.

–  Csak nem szabad közbejönnie ablak­ke­resztre kötött össze­csa­vart törül­kö­ző­nek se, és terem­tett akasz­tó­fá­nak se.

–  Fanyüvő komát nem hozzuk elő még egy­szer?

–  Kéznél van, hogyne hoznánk. Időn­ként nagy sár­ká­nyok jár­ják be Euró­pát.

–  Szerintem az egész világot.

–  Elzúgatják buzogányukat, és rit­kán van kéz­nél Fanyü­vő, aki vissza­zú­gat­ná. És aki elbir­kózná a föld­be­ve­rés stá­ció­it: boká­ig, tér­dig, deré­kig, nya­kig.

–  Folytathatom? És aki kicsike bal­tá­já­val levágná tüzet okádó tizen­két fejét, vagy a hu­szon­né­gyet.

–  És Setét elvtárs?

–  Volt, van és lesz. Keze alá dol­gozó Gémes Feri is lesz min­dig. Aki végig énekli a fa­lut a búcsú­sok­kal, hogy meg­kapja a rán­tott csir­ke­com­bot, és beáll csics­kás­nak, ha azt hozza az élet. Most úgy lát­szik, a kuvik­ba­tár ment ki a di­vat­ból, de nem mer­nék mér­get inni rá, hogy vissza nem jön. Sokan van­nak, akik sóhaj­toz­nak utá­na. Hej, te Ráko­si, térj vissza egy szó­ra!

Ötvenhat leveretése még a Rá­ko­si-res­ta­u­rá­ció jegyé­ben tör­tént. Lát­tam ávó­so­kat hiri­gelni Pes­ten is, Sze­ge­den is. A rend­csi­ná­lás jegyé­ben úgy vág­tak fal­hoz fáradt­ság­tól elnyú­zott uta­so­kat a pálya­ud­va­ron, csak úgy nyek­kent. Eljött megint a bi­tó­fák kora, dol­go­zott előtte a sűrí­tett mar­xiz­mus. A gu­mi­bot. És eljött megint az az idő, ami­kor az arra kisze­melt bale­kok­nak életfogytiglanig vagy akasz­tó­fá­ju­kig tar­tott a rend­szer. Éltek, éltek, aztán bele­hal­tak a szo­ci­a­liz­mus­ba.

–  És indult a birkózás újra. Boká­ig, tér­dig, deré­kig, nya­kig. Ez a világ ilyenre van teremt­ve. Megy a ma­gas­sá­gos álde­mok­rá­cia elő­re, kakaslépésekkel ugyan, de halad, bele a dicső­ség­be, aztán annyira erő­sö­dik az elámí­tott öntu­dat, hogy a nyo­morú pór­nép sza­bad aka­ra­tá­ból választ dik­tá­tort magá­nak. És újra itt a mókus­ke­rék, Napó­le­on, Hit­ler, Sztalin, a hoz­zá­juk ren­delt kis­mil­lió kis­is­ten­nel. Nin­csen ember a vilá­gon, aki meg tudná mon­da­ni, hány megy majd vágó­híd­ra, hány­ból lesz ágyú­töl­te­lék, és hány­nak a talpa alatt fütyül el a szél. Ami­kor már nin­csen szem­től szem­ben álló ellen­ség, akkor meg­zör­ge­tik a bok­ro­kat, mint kör­va­dá­szat­okon, és akit kiugrasztanak, annak a magas­sá­gos Isten irgal­maz­zon. És nin­csen újság­író, aki a vég nél­küli bűnök­ben a vége­lát­ha­tat­lan pro­to­koll-lis­tát össze tudná állí­ta­ni. Örök­kön örökké kez­dő­dik és foly­ta­tó­dik a mi urunk Jézus Krisz­tus kín­szen­ve­dé­se, Szent Máté evan­gé­liuma sze­rint.

–  Ahogy az újságok gyászközleményei­ből látom, mos­ta­ná­ban men­nek föld alá, akik­nek elgyá­szol­niuk se volt sza­bad halot­tai­kat. Akik­nek egész éle­tük­ben fekete kár­pit borí­totta be az eget, a nagy és poko­lian szent ide­o­ló­gia föstötte feke­tére fölöt­tük a szi­vár­ványt, és halot­tak nap­ján leg­szí­ve­seb­ben meg­ko­szo­rúz­ták volna a spi­ri­tu­szos üve­get is, mert spi­ri­tusz nyelte el föl­da­ra­bolt apju­kat. Talán egyet­len perc nem volt éle­tük­ben, ami­kor ne cup­po­gott volna föl lel­kük vala­me­lyik csücs­ké­ben a mocs­kos ára­dat, ame­lyik az egész ország min­den bokra alatt csi­cso­gott.