Csák Gyöngyi

Álomképek

Ablakom párkányára szállt egy madár, raga­dozó lehe­tett, mert erős cső­ré­vel egyre han­go­sab­ban kopog­ta­tott, majd betörte az üve­get. Kény­te­len vol­tam abla­kot nyit­ni, nehogy fel­éb­red­je­nek a gye­re­ke­im, meg a szom­szé­dok. A ma­dár esze­lő­sen sikol­to­zott, mintha a maga mód­ján paran­csolt vagy kért vol­na. Hir­te­le­né­ben ajtót nyi­tot­tam, a madár néhány méter­nyit repült aztán megint cser­re­gett, csak akkor hagyta abba a ke­gyet­len han­go­kat, ami­kor a nyo­mába ered­tem, ha meré­szel­tem pihen­ni, egy­ből rázen­dí­tett, ez elég nyo­mós okot szol­gál­ta­tott az álom­beli úthoz. Repült men­de­gél­tem, mintha a szír fenn­sík előtti homo­kos tér­ségre kerül­tünk vol­na. Egy szik­lás hegy lábá­nál vak, tíz­éves forma kis­fiú éne­kelt. Meg­rázó élmény­nek hatott a vak gyer­mek kezét elő­re­tartva hibát­la­nul éne­kelte a La Manche lovagja c. musi­cal­ből az Álom c. dalt. Teát­rá­lis jele­net a tűző napon, a szív­fáj­dító dal, amit pont ő a vak zeng itt, vala­mi­lyen pusz­tá­ban. Ki hallja meg ezt a gyö­nyörű han­got? Érzem, külö­nös ese­mény tanúja vagyok, örü­lök, hogy a ma­dár nyo­mába ered­tem és meg­tet­tem a hosszú utat. Kere­sem a ma­da­rat, de nincs, fel­szí­vó­dott az éter­be, ám szembe jön velem egy fekete ruhás sas­orrú öreg­em­ber, embe­rek népe­sí­tik be a hely­színt. Az öreg fekete kalap­ját kör­be­hor­dozza az ide­ge­nek között, hal­lom a sza­pora pénz­csör­re­nést, előt­tem is meg­áll, hiába keres­gé­lek, pizsa­mám zse­bé­ben egyet­len fil­lér sincs, pedig mennyire sze­ret­tem volna adni, sza­po­rí­tani a fekete kalap tar­tal­mát. A kis­fiú dalá­val együtt las­san kisé­tál a szín­ről, üres és kihalt a reg­gel, a szo­mo­rú­ság egész napomra rányomja bélye­gét.

*

Vaszaron anyám házában ülünk egy gön­dör hajú kövér­kés ide­gen fér­fi­val. Job­ban meg­né­zem őt, vissza­ta­szí­tóan ápo­lat­lan és zsí­ros a ha­ja, koszos a ruhá­ja. Kide­rül, hogy haj­lék­ta­lan, szinte kapóra jövök neki, hogy fele­sé­gül vegyen. Anyám unszo­lá­sá­ra, hogy sok fér­fi­nak való munka van a ház körül, meg elvált vagyok nincs aka­dá­lya, hogy hoz­zá­men­jek, nincs mire, kire vár­nom, nem jön értem a her­ceg fehér pari­pán. Igent mon­dok, később valami ször­nyű üres­ség tölt el, leg­alább dol­goz­ni, dol­goz­tatni a be­to­la­ko­dót!

Nagy esőzések után vagyunk anyám­mal, aki sok­kal ele­ve­nebb (hol­tá­ban is) mint én: a ház mögül és az udvar­ról hord­juk nagy kosa­rak­ban az össze­gyűlt sárga sarat a kert­be. Nézem őt, mit aka­rok ettől az ide­ge­nül szem­lé­lődő ember­től, aki kép­te­len lépést tar­tani velünk és a meg­ra­kott kosa­ra­kat a kert végébe cipel­ni?

*

Hajnaltájban álmodtam. Anyámat meg­mű­töt­ték, ket­té­szelt szí­vét tar­tot­tam tenye­rem­ben. Két­ség­be­esve gon­dol­tam arra, hogy két­száz­egy­né­hány kilo­mé­ter meg­té­tele után ki fogja a szí­vét beül­tetni vissza a helyé­re. Elég hozzá a kör­zeti orvo­sunk és a fia­tal asszisz­tensnő köz­re­mű­kö­dé­se? A ket­té­szelt szív egyre las­sab­ban dobo­gott, el kell érni vala­hogy a ren­de­lő­be!

*

Évtizedek óta először álmodtam gyö­nyö­rűt és nyu­gal­mat árasz­tót, ami­lyent kíván­hat magá­nak az ember.

A visszatérő mozzanatok, iskola-is­kola hátán, több­nyire bemu­tató órát tar­tok, tar­ta­nék, ám nem talá­lom az osz­tály­ban a gye­re­ke­ket, csak az élet­unt, kri­ti­kus tan­erők nézik kajá­nul, ahogy a tanu­lók után kaj­ta­tok. Már a sze­mély­zet, taka­rí­tók, fűtők is segít­sé­gemre siet­nek, igye­kez­nek bete­relni a szét­szé­ledt bárá­nyo­kat az osz­tály­ba, meg­van­nak végre hiány­ta­la­nul, azon­ban elfe­lej­tet­tem, mit is kell ma taní­ta­nom.

Talán szép lassan kikopnak belőlem ezek a rém­ál­mok, helyet­tük a köl­töz­kö­dés, mint alap­mo­men­tum kezd elter­jed­ni, meg a vég­te­len uta­zás kaland­jai.

Nagyon vártam már egy szerelmes álom­ra, lélek­me­len­ge­tő­re, hogy pozi­tív töl­tet­tel vér­tez­zen fel egy darabka idő­re, ha már meg­rög­zött álmodó vagyok.

Sikerült, pont mára, külön örven­de­tes tény­ként keze­lem, hogy két éjsza­kai ébre­dés sem sza­kí­totta meg az álom fona­lát, a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb mód­ján, ott foly­ta­tó­dott, ahol abba­ma­radt.

Érdekessége, hogy tekintetek, moz­du­la­tok, gesz­tu­sok ural­ták az álmot, kevés szó esett.

A helyszín egy könyvtár, egymással szem­ben ülünk egy olvasó asz­tal­nál. Hir­te­len döb­be­nek a kö­zel­ség­re, szé­gyel­lem rán­co­sodó arcom, elhí­zott tes­tem, hisz köz­ben ala­po­san betett az eltelt idő, de nyug­tá­zom fölöt­ted is eljárt, le kel­lett adni a legé­nyes mód­ból.

Szomorúan nézel, kezemért nyúlsz az asz­tal fölött, nehe­zen nyúj­tom a ma­ga­mét, beteg kéz­fe­jem miatt. Báto­rí­tá­sul meg­szo­rí­tod kezem, aztán a sze­me­imbe nézel. Mi min­den vib­rál ebben a te­kin­tet­ben? Öröm, vágya­ko­zás, féle­lem, szen­ve­dés, csil­la­pít­ha­tat­lan szen­ve­dély és remény­féle vál­to­gat­ják egy­mást.

Érzem a kezed – milyen jó – léleg­zek fel, ilyen­nek kép­zel­tem min­dig: nem izzad a tenye­red, szo­rí­tása pedig erős, hatá­ro­zott, ezért érez­het­tem a tá­vol­ság elle­nére is annyi éven át, a vára­ko­zás hosszú évei­ben. Most egy papír­la­pot csúsz­tatsz sza­bad kezem­be. Kéred, han­go­san olvas­sam a csupa nagy­be­tű­vel írt soro­kat. A pa­pí­ron ez áll szó sze­rint: – látod, sze­ret­lek, mint az ele­jén, len­nél a fele­sé­gem?

Jaj – valami elégtétel vagy öröm kapott a szí­vem­hez – na és a csa­lád?

Minden rendben, mindenki sorsa elren­de­ző­dött, senki felé nincs elszá­molni valóm, raj­tad kívül a vi­lág meg­szűnt szá­mom­ra, eddig is hiá­nyod élte­tett, Isten meg­őrizte lel­kem­ben a sze­rel­met, a ti­éd, ha még aka­rod.

Persze, hogy akarom, hiszen mindig is érez­tem ere­jét, élet­ben tar­tott- sut­to­gom – ő az asz­tal fölött átha­jol, haj­lott korun­kat meg­ha­zud­tolva hosszan csó­ko­ló­zunk, ebben a csók­ban az elvesz­te­ge­tett idő min­den szen­ve­dé­lye egye­sül­he­tett köz­ben én már elő­re­sza­la­dok gon­do­lat­ban, ez most igen ez most szép, de ha iga­zán együtt élünk, nyűg­jeim elpusz­tít­ják a kíván­csi vágya­ko­zást, bele­gon­dolni is rossz, le kell vet­kőz­nöm, meg­látja elhí­zott tes­tem, sebe­im, bosszan­tani fogja gya­kori orvos­hoz járá­som, a kór­há­zam. Kiáb­rán­dítja las­sú­sá­gom, haj­fes­té­se­im, öreg­kori rigo­lyá­im. Lan­kad majd figyelme az ezer­szer elme­sélt, isme­rős tör­té­ne­tei­men, rám is szól­hat, hogy marad­jak csend­ben, mert mi aztán tud­juk mennyit jelent a csend. Fel­zak­lat­ná, mikor nya­kába zúdulna cir­ku­szi mutat­vá­nyok­ban bővel­ke­dő, remény­te­le­nül zilált csa­ládi hát­te­rem.

Ő szeret utazni én meg gyűlölök kilép­ni, hiába hívna – autistaként hin­táz­nék ágya­mon, kapasz­kod­nék az ajtó­fél­fába csak ne csak ne kell­jen kimenni sem­mi­féle zűr­za­var­ba!

Maradjunk így ebben a felemás, bol­dog álla­pot­ban, – éld a magad éle­tét, de gond­jaid gon­do­la­taid elől sosem zár­kó­zok el. Ezer ember sze­rel­mé­vel sze­ret­jük egy­mást, ezt az érzést pedig csak vég­te­len sza­bad­sá­gunk­kal tart­hat­juk élet­ben.

Csak gondolom ezeket, mosolyogva hát­rálsz egy lát­ha­tat­lan ajtón kife­lé.