17. fejezet

Kiútkeresés a szabadság felé

A VAZ építésének csúcspontján a rész­le­gem mun­ká­sai­val az Újvá­ros­ban léte­sülő lakó­há­zak épí­té­sére küld­tek min­ket. A bri­gá­dunk­ban volt két laka­tos, akik az Urál­ból, Magnyitogorszkból érkez­tek hoz­zánk. A párt ide­o­ló­giai pro­pa­gan­da­osz­tá­lya akko­ri­ban ragasz­totta ki az épít­ke­zé­sen a soros jel­szót: „Az ország föl­épí­tette Magnyitkát66, mi fel­épít­jük az Autó­gyá­rat.” Ami­kor a mun­ka­idő után gya­log vissza­tér­tünk a gyár­ba, ott meredt előt­tünk egy fur­nér­le­me­zen ez a fel­irat. „Aha! És akkor innen hová kell men­nünk?” – kér­dezte fél­tré­fá­san az egyik volt magnyitogorszki. A kér­dése bevé­ső­dött az emlé­ke­ze­tem­be.

1970 júniusában szabadságra mentem. Anyám Togli­at­ti­ban maradt a kis Edwinnel, mi pedig Iyával, Sán­dor­ral és Ilo­ná­val Magya­ror­szágra utaz­tunk pihen­ni. Az elmúlt tíz évben a buda­pesti roko­na­ink már meg­szok­tak min­ket, és kezd­tek bele­fá­radni abba, hogy gon­dos­kod­nak rólunk. Sze­ren­csére akkor már volt mit a tejbe aprí­ta­nunk, és saját erő­ből kibé­rel­tünk egy hétre egy kis nya­ra­lót a Bala­ton­nál. Egy­szer csak táv­ira­tot kap­tunk Buda­pest­ről, Jolán néni­től, hogy men­jünk ki Jóska elé, aki más­nap a kora reg­geli vonat­tal érke­zik hoz­zánk.

Amikor anyám először járt Magyaror­szá­gon, elme­sél­te, hogy Weltmann Jós­ka, Sze­réna nén­jé­nek a fia Tor­on­tó­ban lakik. (Sze­rén az ötö­dik gye­rek volt Spielberger Hermann nagy­apám csa­lád­já­ban.) Akkor még nagy­já­ból húsz év volt hátra addig az idő­pon­tig, ami­kor lete­le­pedve ebben a távo­li, de ma már közeli város­ban, Sán­dor­ral elkezd­tük össze­ál­lí­tani a csa­lád­fát, tudo­má­nyos nevén a leszár­ma­zási vona­lat, és rész­le­te­sen meg­vizs­gál­tuk népes csa­lá­dunk tag­jai­nak sor­sát. De elen­ged­tem a fü­lem mel­lett mind­ezt, ami­kor anyám mesélt erről, és tel­je­sen meg is feled­kez­tem róla.

Az akkori magyarországi látogatá­sun­kon tör­tént, hogy Jolán, anyám nénje meg­hí­vott min­ket ebéd­re, s el­mond­ta, hogy napo­kon belül meg­ér­ke­zik Weltmann Jóska Tor­on­tó­ból, s meg­kér­dezte tőlem, aka­rok-e talál­kozni vele?

A szinte babaháznak beillő balaton­fü­redi állo­má­son csak mi négyen vol­tunk abban a kora reg­geli órá­ban. Izga­tot­tan és kíván­csian vár­tuk a vona­tot, hiszen érde­kes lesz, hogy éle­tünk­ben elő­ször olyan rokon­nal talál­ko­zunk, aki az óceán túlsó part­já­ról érke­zett. A bu­da­pesti vonat reg­gel kilenc körül állt be. Egyet­len utas sem szállt le, csak az utolsó vagon peron­já­ról ugrott le egy ala­csony férfi rövid ujjú ing­ben és kékes színű nad­rág­ban. Maga­biz­to­san, kissé hin­tázó járás­sal köze­le­dett felénk, egy szinte üres nylonszatyorral inte­get­ve. Ahogy köze­lebb ért, már az arcát is lát­tuk, amely egy kicsit hason­lí­tott anyám és Jolán arcá­ra. Vidá­man bemu­tat­ko­zott: „Joe Weltman!” Meg­ölel­tük, meg­csó­kol­tuk egy­mást.

Joe elmesélte, hogy Jolán félt engem, és előre figyel­mez­tet­te, talán kel­le­met­len követ­kez­mé­nyei lesz­nek, hogy talál­ko­zott velem, ami­kor majd vissza­té­rek a Szov­jet­unió­ba. „Ép­pen a kons­pi­rá­ció érde­ké­ben tör­tént – mesélte Joe –, hogy zakót sem hoz­tam, és csak egy nylon­zacskó van a ke­zem­ben.”

Némileg elcsodálkoztunk és megsér­tőd­tünk az egyik első kér­dé­sé­től. A rá jel­lemző egye­nes­ség­gel, ami­hez csak las­san és foko­za­to­san szok­tunk hoz­zá, meg­kér­dez­te, mennyi pén­zünk van a bank­ban. Sajá­to­san szov­jet őszin­te­sé­günk szel­le­mé­ben becsü­let­tel vála­szol­tam neki. „Öt rubel!” És kezd­tem magya­ráz­ni, hogy mind­ket­ten dol­go­zunk és taka­rék­pénz­tár­ban gyűjt­jük a pénzt. Nyá­ron, ami­kor eluta­zunk sza­bad­ság­ra, kivesszük a szám­lá­ról, de elő­írás, hogy marad­jon rajta valami mini­má­lis összeg, hogy ne zárol­ják. „Ket­ten dol­goz­tok, mér­nö­kök vagy­tok, és öt rube­le­tek van a bank­szám­lán?” – kér­de­zett rá Joe, és nevetni kez­dett. Hát ezért meg­ne­hez­tel­tünk rá Iyával.

„És neked mennyi pénzed van?” – kér­dez­tük.

„Nem bankban tartom a pénze­met – felelte Joe. – De van­nak há­zaim.”

„Miféle házak?” – kérdeztük mohón.

„Nagyok. Huszonegy… tizenhárom eme­le­te­sek” – magya­rázta Joe.

Egyszeriben elnémultunk Iyával. Soha sem járta meg az eszün­ket, hogy tulaj­do­nunk, ingat­la­nunk legyen, és úgy teli töl­töt­tek min­ket mar­xista ide­o­ló­giá­val, hogy más nem is fért már a fe­jünk­be. Abban a pil­la­nat­ban még azt is nehe­zen fog­tuk föl, miről beszél Joe. „Le­het, hogy a bur­zsoá kapi­ta­lis­ták­nak gyá­ruk, torony­há­zuk van ott – gon­dol­tam –, de miféle köze lehet ahhoz az én uno­ka­test­vé­rem­nek?”

Aztán mégiscsak fölfogtuk és elcso­dál­koz­tunk azon, amit hal­lot­tunk. Lel­ke­sen nyi­lat­koz­tunk róla Joe-nak. Joe mesélt nehéz gye­rek­ko­rá­ról, arról is, hogy az álta­lá­nos isko­lá­nak csak négy osz­tá­lyát sike­rült elvé­gez­nie.

Joe-nak nagyon tetszett Sándor és Ilo­na. Az egyik közeli bolt­ban kifi­zette nekik a já­té­ko­kat, ami­ket kivá­lasz­tot­tak. Sán­dor­nak meg­tet­szett egy elem­mel működő pisz­toly, ame­lyen fel­vil­lant egy lámpa és a lövés hang­ját is utá­noz­ta, Ilona pedig egy fagy­lalt­árus kínai babát válasz­tott.

Joe meghívott minket ebédre a kö­zeli ven­dég­lő­be, meg se nézte az étla­pot, azt kér­te, hoz­zák ki, amit ren­de­lünk, és szép bor­ra­va­lót ígért a pin­cér­nő­nek. Magá­nak nem ren­delt sem­mit, csak egy feke­tét. Egy kicsit zavar­ban vol­tunk, hogy nem ebé­del velünk. Aztán szép csönd­ben elma­gya­rázta nekünk, nem ehet abban a ven­dég­lő­ben, mert kóser étren­det tart. Össze­néz­tünk Iyával, nem értet­tük. Aztán úgy dön­töt­tünk, nem fag­gat­juk ki „a kapi­ta­lis­ták sze­szé­lyei”-ről.

Amikor elbúcsúztunk, Joe kihúzott a zse­bé­ből egy ren­des köteg magyar forin­tot, meg sem szá­mol­ta, csak a kezembe nyomta a na­gyob­bik felét. Még sosem tar­tot­tam annyi pénzt a kezem­ben. Más­nap a kis bala­ton­fü­redi bolt­ban Iyával meg­pil­lan­tot­tunk egy barna bir­ka­bőr bun­dát, és öröm­mel ott­hagy­tuk érte a Joe-tól kapott pénz javát. Nem tud­tunk lemon­dani a ta­lált kincs­ről, a bun­dá­ról, bár két szám­mal nagyobb volt, mint amek­ko­rára Iyának szük­sége volt. Mintha attól fél­tünk vol­na, hogy az a bunda az utolsó darab Magya­ror­szá­gon.

Pár nap múlva újra találkoztunk Joe-val. Az egyik üzlet­ben a ta­lál­ko­zá­sunk örö­mére akart vala­mit aján­dékba venni nekem, és azt aján­lot­ta, válasszak a tár­ló­ban lévő órák közül. Azon­nal a csuk­lómra csa­tol­ta, aztán fize­tett. Csak akkor vet­tem ész­re, hogy nem is az volt a leg­ol­csóbb a tár­ló­ban. (Ennek elle­né­re, ami­kor nem sok­kal Magya­ror­szág­ról tör­tént haza­ér­ke­zé­sem után az Autó­gyár meg­bí­zá­sá­ból hiva­ta­los kikül­de­tésbe men­tem a penzai óra­gyár­ba, s az engem kísérő mér­nök fel­aján­lot­ta, hogy tegyem rá az órá­mat az ellen­őrző gép­sza­lag­ra, az egész sze­re­lő­mű­hely össze­sza­ladt, ami­kor meg­hal­lotta az ellen­őrző gép­sza­lag hang­jel­zés­ét, amely azt jelen­tet­te, hogy az óra nagyon pon­tos.)

Ugyanazon a napon Joe elvitt min­ket az egyet­len buda­pesti kóser étte­rembe és elma­gya­ráz­ta, milyen elvei és hagyo­má­nyai van­nak a kóser kony­há­nak. Este fel­vitt min­ket szál­lo­dai szo­bá­já­ba, és elő­szedte a bő­rönd­jé­ből, meg a szobaszomszédja és barát­ja, egy New-York-i fog­or­vos bőrönd­jé­ből a tiszta inge­ket, és mindet nekem adta.

A szállodában elmeséltem Joe-nak, hogy a csa­lá­dunk egy kék bár­sony­zacs­kót őriz, amely­ben val­lá­sos ren­del­te­tésű tár­gyak van­nak, s az apámé volt. Meg­kér­tem, mondja el, mire valók. Joe egy pil­la­nat alatt elő­vett az éjje­li­szek­rény­ből egy nagyon hasonló zacs­kót, és föl­vette a fehér táleszt és a tefillim mind­két részét. Így har­minc­két évvel az apám letar­tóz­ta­tása után tárult föl előt­tem az élet­nek egy új olda­la. Meg­be­szél­tük Joe-val, hogy két év múlva újra talál­ko­zunk Buda­pes­ten. Meg­ígér­te, hogy Edi­tet, a fele­sé­gét is magá­val hoz­za.

Ugyanazon a héten még egy házas­pár­ral ismer­ked­tünk meg, akik az óceán túlsó part­ján élő roko­na­ink vol­tak, és Los Ange­les­ből érkez­tek. Jolán mutatta be nekünk a magas szép­asszonyt, Florence-t, az uno­ka­hú­go­mat, és Mar­tint, a fér­jét. Florence Etel néni lánya volt, Spielberger nagy­papa kilen­ce­dik gye­re­kéé, tűr­he­tően beszélt magya­rul. Tet­szett nekünk az erő­vel teli házas­pár, akik tíz évvel idő­seb­bek vol­tak nálunk. Florence New York­ban opera tan­sza­kon tanult éne­kel­ni, de abba­hagyta éne­kes­női kar­ri­er­jét, ami­kor férj­hez ment. Mar­tin eladó volt a Zenit nevű, szí­nes tévét gyártó cég bemu­ta­tó­ter­mé­ben, évi huszon­öt­ezer dol­lárt kere­sett. Iyával csak össze­néz­tünk, ami­kor meg­hal­lot­tuk ezt a szá­munkra csil­la­gá­szati össze­get. Mar­tin meg akart győzni min­ket, hogy spor­tos for­má­ban van, lefe­küdt a pad­ló­ra, és nyúj­tott láb­bal sok­szor föl­emelt egy szé­ket. Na most, mit szó­lunk az „ame­ri­kai impe­ri­a­lis­ták­hoz”?

Komolyan elgondolkoztunk a jö­vőn­kön, miután Magya­ror­szá­gon talál­koz­tunk ezek­kel az egy­sze­rű, nyílt embe­rek­kel, a roko­na­ink­kal.

Miután szabadságról hazatértünk, azon­nal bele­me­rül­tünk a hét­köz­napok való­sá­gá­ba. Én már meg­szok­tam az Autó­gyár­ban a feszült­sé­get, bár a sze­re­lő­sza­lag nagyobb leál­lá­sok nél­kül műkö­dött. A gond min­dig ugyanaz volt: min­denki csak egy­va­la­mit akart: hogy minél több autót bocsás­sunk ki.

A legnagyobb gondot az élelem beszer­zése jelen­tet­te: még tejért és kenyé­rért is hosszú soro­kat kel­lett végig­áll­ni.

Miután anyám átköltözött Togliat­ti­ba, már nem izga­tott annyi­ra, hogyan ala­kul a sor­sa, de a gond azért meg­ma­radt. Majd­nem min­den nap átug­rot­tam hozzá mun­ka­idő után és vasár­na­pon­ként. Sehogy sem tud­tunk tele­font sze­rezni szá­má­ra, mert nem volt sza­bad vonal. Tele­fon nél­kül meg nem talál­tam a he­lye­met, hiszen nem tud­tam, mi van vele.

Végül is a munkásaim segítet­tek ki. Az egyik oda­hozta hoz­zám az újvá­rosi tele­fon­ál­lo­más veze­tő­jét, aki­nek a segít­sé­gemre volt szük­sé­ge. Bar­ká­csolt magá­nak egy vil­lany­mo­tor meg­haj­tású motor­csó­na­kot, de sehol nem tudta meg­sze­rezni azt a szer­ken­tyűt, ami­vel az akku­mu­lá­to­ro­kat fel lehet töl­te­ni. Meg­örül­tem, s azt mond­tam neki, jöj­jön vissza két nap múl­va. Az elekt­ro­tech­ni­ku­saim per­sze egy pil­la­nat alatt össze­sze­rel­ték a készü­lé­ket. A mo­tor­csó­nak tulaj­do­nos azt sem tud­ta, hogy köszönje meg. A pénzt vissza­uta­sí­tot­tam, de arra kér­tem, segít­sen, hogy anyám laká­sába tele­fon kerül­jön. Egy hét múlva sze­mé­lye­sen hívott fel: „Hívja csak fel az any­ját!” – mond­ta, és ledik­tálta a te­le­fon­szá­mot.

Nagyon szerettem volna örömet sze­rezni anyám­nak, azért 1971 augusz­tu­sá­ban kiho­zat­tam hozzá Jolánt, a hú­gát ven­dég­ség­be. De a test­vé­rek türel­mé­ből csak néhány napra futot­ta. Jolánt át kel­lett köl­töz­tetni hoz­zánk. A leg­ne­he­zebb az éle­lem beszer­zése volt, mert igye­kez­tem Jolán­nak min­den­ből a leg­job­bat adni. Én egész nap a gyár­ban vol­tam, így ez a gond Iya nya­kába sza­kadt. Egy­szer nagy örvendve tért haza a piac­ról, mert sike­rült friss bor­jú­má­jat kap­nia, ami nagyon nép­szerű Magya­ror­szá­gon. Örö­met akart sze­rezni Jolán­nak, ezért meg­mu­tat­ta, mit vett, és moz­gó­sítva magyar tudá­sát, büsz­kén azt mondta „máj” helyett, hogy „ma­jom”, ami maj­mot jelent.

Feszült volt a hangulat a lakás­ban, ami­kor este, munka után haza­men­tem. Iya a há­tát mutatta nekem, nem akart rám néz­ni. Jolán meg kijött hoz­zám a háló­szo­bá­ból, és iga­zolni akarta magát: „Tu­dom, hogy a fe­le­sé­ged csak jót akar, de még soha éle­tem­ben nem ettem ilyes­mit, és még csak ki sem aka­rom pró­bál­ni.” Én nagy öröm­mel belak­tam a friss máj­ból, de Jolán hozzá sem nyúlt. Bár már mosoly­gott a fél­re­ér­té­sen.

Szeptember elsején Jolán büszkén, kézen fogva vitte el a kis Ilo­nát „elő­ször, az első osz­tály­ba”. Taní­tás után viszont a taní­tónő kije­len­tet­te, hogy Ilona nem visel­heti az isko­lá­ban az arany fül­be­va­ló­ját.

Sándorról, aki kicsi kora óta nem volt túl beszé­des, kide­rült, hogy nagyon tehet­sé­ges gye­rek. Első hal­lásra meg tudta külön­böz­tetni egy szim­fo­ni­kus zene­kar vala­mennyi hang­szer­ét, szé­pen és érde­ke­sen raj­zolt, már majd­nem az összes köny­vün­ket elol­vas­ta, és nagyon sze­rette a tör­té­nel­met. De a tanár­nője sosem adott neki négyes­nél job­bat tör­té­ne­lem­ből. Iyával a szü­lői érte­kez­le­ten meg is kér­dez­tük tőle, miért nem ad a fiú­nak négyes­nél job­bat. „Mert a ma­guk Sándora fele­lés köz­ben nagyon hal­kan beszél” – felelte maga­biz­to­san a tan­erő.

Az emlékek kaleidoszkópszerű sorá­ból még egy kép ugrik elém. Vala­mi­kor 1973 vége felé Togli­at­ti­ban ama­tőr művé­szeti szem­lét ren­dez­tek, de nem terü­le­tit, hanem váro­sit, amelybe az elő­vá­rosok is bele­ér­ten­dők. A zsűri tagja vol­tam.

Kezdés előtt figyelmeztettek min­ket, hogy néhány szám spa­nyo­lul fog elhang­za­ni, s hogy a zsű­ri­tagok köte­le­sek elte­kin­teni ettől, s egy­ál­ta­lán ne érde­kel­jék őket a rész­le­tek, hogy hon­nan érkez­tek a mű­vé­szek.

Nagyon jók voltak. Egyik fiú sem volt több huszon­öt­nél, külön­böző műfaj­ok­ban lép­tek föl, jól ját­szot­tak még a rossz gitá­ron is, érde­ke­sek vol­tak a dalok, de mindez spa­nyo­lul hang­zott el. A zsűri magas pont­szá­mot adott nekik, de a kí­ván­csi­ság nem hagyott nyug­tot, amíg ki nem derült, miféle embe­rek ezek.

Végül valaki elmondta, hogy a fi­a­tal­em­be­rek Chi­lé­ből érkez­tek, ahon­nan titok­ban hoz­ták el őket. Külön tábo­ruk van vala­hol a közel­ben, talán az Urál­ban, Ahtirszk kör­nyé­kén. Azért hoz­ták őket a Szov­jet­unió­ba, hogy mar­xista for­ra­dal­má­ro­kat nevel­je­nek belő­lük, és később vissza­küld­jék őket Dél-Ame­ri­ká­ba. A tá­bor­ban már bele­fá­rad­tak a vég­te­len poli­ti­kai tan­fo­lyam­ok­ba, zúgo­lódni kezd­tek, nagyon vágy­tak a ha­zai dal­la­mok és a gitár­juk után, kikö­ve­tel­ték, hogy lányok tár­sa­sá­gá­ban szó­ra­koz­za­nak. Hát ezért hoz­ták el a leg­job­ba­kat a mi szem­lénk­re.

Joe Weltman betartotta az ígéretét, és 1972 júli­u­sá­ban újra talál­koz­tunk Magya­ror­szá­gon. Iyával vol­tunk, ott­hon hagy­tuk a gye­re­ke­ket, Joe viszont magá­val hozta Edi­tet, a fele­sé­gét, aki csön­des, jólelkű asszony volt, min­den­ben enge­del­mes­ke­dett a fér­jé­nek. Pár napot töl­töt­tünk együtt. Iya nehe­zen viselte Edit szno­biz­mu­sát. Ami­kor Buda­pes­ten sétál­tunk, tátott száj­jal gyö­nyör­köd­tünk a kira­kat­ok­ban lévő cso­da­szép áruk­ban. Edit meg fleg­mán ellé­pett mel­let­tük. „Mi­csoda sznob!” – mondta cso­dál­kozva Iya. Csak azután értet­tük meg Edi­tet, ami­kor mi is meg­pil­lan­tot­tuk a ka­na­dai kira­ka­to­kat. Mos­ta­ná­ban Iya néha emlé­kez­teti Edi­tet a Magya­ror­szá­gon tanú­sí­tott „szno­biz­mu­sá­ra”, s együtt nevet­nek azon, milyen könnyű meg­kapni ezt a „be­teg­sé­get”.

Melegen és elérzékenyülve búcsúz­tunk el Joe-tól és Edit­től. Iya fél­tré­fá­san azt mond­ta: „Mi is elme­he­tünk ven­dég­ségbe hoz­zá­tok, ha küld­tök meg­hívó leve­let.” Joe viszont komo­lyan vette ezt, és meg­ígér­te, hogy küld egyet. 1973 ápri­li­sá­ban meg is érke­zett a le­vél. Sok­ol­da­las doku­men­tum volt, ren­ge­teg pecsét­tel: meg­hí­vott min­ket Iyával, hogy men­jünk hozzá ven­dég­ség­be, Kana­dá­ba. Más kér­dés, hogy ezzel milyen hely­zetbe kerül­tünk. Vég­képp tönkre tette az élet­raj­zun­kat, amely a KGB sze­mé­ben már addig is elég két­sé­ges volt. Azon­nal fel is hív­tam Tor­on­tó­ban: „Joe, mit művel­tél? Minek küld­ted el a bank­iga­zo­lást, hogy egy­mil­lió dol­lár van a szám­lá­don? – kér­dez­tem ijed­ten. – Küld­jél nekem egy új papírt, de csak negy­ven­ezer legyen raj­ta.” „Ne légy osto­ba! – mondta oro­szul Joe, hogy fitog­tassa a nyelv­tu­dá­sát, majd magya­rul foly­tat­ta. – Hogy mond­hat­nám azt, hogy negy­ven­ezer, ami­kor egy­mil­lióm van. Nem lehet.”

Mérgesen mondta, és le is csapta a kagy­lót. Elgon­dol­koz­tam a dol­gon, és újra rá kel­lett jön­nöm, hogy töké­le­te­sen igaza van. Iyával nagy kín­ban vol­tunk, nem tud­tuk, mit kezd­jünk a pa­pí­rok­kal. „Ma­gya­ror­szágra sem enged­tek ki éve­kig, Ola­szor­szágba meg egy­ál­ta­lán nem. Most viszont Kana­dá­ról van szó és az uno­ka­test­vé­rem­ről” – gon­dol­tam, ahogy a logika dik­tál­ta, és remény­kedni kezd­tem.

Mindenesetre felhívtam a vá­rosi rend­őr­ség vízum­osz­tá­lyát, ahol egy rokon­szen­ves asszony, Olga Viktorovna azt mond­ta, miután végig­hall­ga­tott: „Nem fog­ják enge­dé­lyez­ni! Már két­szer járt Magya­ror­szá­gon. Ráadá­sul fejen­ként négy­száz rubel vám­il­le­té­ket kell fizet­ni. Nincs értel­me, hogy beadja a papí­ro­kat.”

Hosszú fejtörés után úgy döntöttem, taná­csot kérek egy rokon­szen­ves és okos ember­től, Nyikolaj Olgintól, aki az egyik leg­ré­gebbi épí­tője volt az Autó­gyár­nak. „Ilyen papír­ral meg­éri, hogy meg­pró­bál­kozz az egyet­len úttal – mondta Olgin –, vidd a leg­ma­ga­sabb hely­re. Kérj meg­hall­ga­tást Kozsemjakintól.” Nai­van meg­kér­dez­tem, ki az a Kozsemjakin. „To­gli­atti KGB-fő­nö­ke” – volt a vá­lasz. A ne­vét már hal­lot­tam, de nem tud­tam, mi a mun­ká­ja, és fogal­mam sem volt róla, hogy a vá­ros­ban hol a hiva­ta­la? A Mű­szaki Egye­tem különtagozatának veze­tője adta meg végül is a cí­mét és a tele­fon­szá­mát. Össze­szed­tem a bá­tor­sá­go­mat, s más­nap reg­gel oda­men­tem az emlé­keim sze­rint három­eme­le­tes ház kerí­té­sé­hez, és meg­nyom­tam a csen­gőt. Az őr kinyi­totta a kém­le­lőt. „Mit óhajt?” „Vla­di­mír Rott vagyok, és Kozsemjakin elv­társ­sal sze­ret­nék beszél­ni” – mond­tam, és fel­ké­szül­ten vár­tam a követ­kező kér­dést. Elkép­zelni sem tud­tam vol­na, hogy az őr nem kér­dez­het töb­bet, csak annyit, amennyit enge­dé­lyez­tek neki. A had­nagy meg­nézte az ira­to­mat, been­ge­dett a bó­dé­ba, és oda­szólt tele­fo­non: „Rott elv­társ látni kívánja Kozsemjakin elv­tár­sat.” Az első eme­let­ről lejött egy főhad­nagy, föl­vitt a maga őrál­lá­sá­ba, föl­vette a te­le­font és meg­is­mé­telte azt, amit az első őrtől hal­lot­tam. A fe­lette lévő eme­let­ről lejött egy kapi­tány, s egy hosszú folyo­són elve­ze­tett Venjamin Jefimovics Kozsemjakin iro­dá­já­ba.

A hosszú asztal fején kopaszodó, rokon­szen­ves ember ült, aki szék­kel kínált, és kész volt meg­hall­gat­ni. Ezt mond­tam neki: „Vla­di­mír Rott, a Mű­szaki Egye­tem kuta­tó-szol­gá­la­tá­nak veze­tője vagyok, előtte a VAZ 38-as sze­re­lő- és javító rész­le­gé­nek veze­tője vol­tam. 1960 óta párt­tag. Apám 1931-ben érke­zett a Szov­jet­uni­óba anyám­mal és a bátyám­mal, hogy fel­épít­sék a bobrujszki fafel­dol­gozó kom­bi­ná­tot. 1938-ban az NKVD letar­tóz­tat­ta, 1956-ban, a halála után reha­bi­li­tál­ták. A fe­le­sé­gem a Mű­szaki Főis­ko­lán tanít, három gyer­me­künk van. A mű­szaki tudo­má­nyok kan­di­dá­tusa vagyok, meg­kap­tam a Znak Pocsota érdem­ér­met. Gyak­ran járok Magya­ror­szá­gon, a ro­ko­na­im­nál. Az éle­tünk rend­ben van.

Tavaly Magyarországon találkoztam Joe Weltmannal, az uno­ka­test­vé­rem­mel, aki Tor­on­tó­ban lakik, és akit koráb­ban nem ismer­tem. Weltman kana­dai vál­lal­ko­zó. Nem­ré­gi­ben ezt küld­te.” – Kivet­tem az irat­tar­tó­ból Joe meg­hí­vó­le­ve­lét. Kozsemjakin néze­getni kezd­te, én foly­tat­tam. – „Meg­hí­vott min­ket ven­dég­ség­be, Tor­on­tó­ba. Tudom, hogy nem enge­dé­lye­zik nekem, hogy kapi­ta­lista országba utaz­zak, de ezt nem mond­hat­tam el neki (!). Ezért fel­hív­tam Weltmant, és meg­mond­tam, hogy nekünk ez drága mulat­ság, de azon­nal rávág­ta, hogy min­den kiadá­sun­kat fede­zi. Mond­tam neki, hogy a fe­le­sé­gem nem tel­je­sen egész­sé­ges, erre azt mond­ta, mehe­tünk később is, bár­mi­kor szí­ve­sen lát­nak. Nem tudom, hogy magya­ráz­hat­nám el neki, miért nem utaz­ha­tunk.”

„Maga téved, Vladimír Francevics – mondta egy kis töp­ren­gés után Togli­atti váro­sá­nak KGB-fő­nö­ke. – Bizo­nyos meg­ha­tá­ro­zott fel­té­te­lek mel­lett tel­jes­ség­gel lehet­sé­ges ez az uta­zás.”

„Mire gondol?” – kérdeztem.

„Tőlünk ritkán utazik valaki Kana­dá­ba, bár nagyon érde­kel min­ket ez az ország. Ha segít tisz­tázni nekünk bizo­nyos kér­dé­se­ket, enge­dé­lyez­zük az uta­zá­sát. Bele­megy, hogy segít nekünk?”

Sietve igent mondtam, mert úgy érez­tem, leg­alább valami kicsi lehe­tő­sé­gem van rá, hogy áttör­jem az addig átha­tol­ha­tat­lan falat.

„Ne mondjon senkinek semmit. Az elv­tár­sa­ink majd meg­ke­re­sik magát. Men­jen csak és a szo­ká­sos módon töltse ki a doku­men­tu­mo­kat a ki­uta­zás­hoz.”

Megköszöntem a figyelmét, s alig bír­tam vissza­foj­tani az ujjon­gá­so­mat, rohan­tam Iyához a hihe­tet­len újság­gal.

Két nap múlva az intézet különle­ges rész­le­gé­nek veze­tője lépett az író­asz­ta­lom­hoz, és sut­togva annyit mon­dott: „Ké­rem, jöj­jön utá­nam!” Már szá­mí­tot­tam valami ilyes­mi­re, mégis zavarba jöt­tem egy kicsit, de fel­áll­tam és követ­tem. Benyi­tott két hang­szi­ge­telt ajtón, és két vad­ide­gen férfi tár­sa­sá­gá­ban magamra hagyott. Az egyik kezet nyúj­tott, bemu­tat­ko­zott, Mutyilinnak hív­ták, szék­kel kínált. Rájöt­tem, hogy ő a rang­idős. A má­sik némán fogott kezet velem. Nagyon cso­dál­koz­tam, hogy a be­szél­ge­tés nem úgy kez­dő­dött, hogy: „Ha kiutazik…” –, hanem egye­ne­sen a tárgyra tér­tek, mintha már aznap elin­dul­hat­tam vol­na.

Addig a találkozóig fogalmam sem volt róla, mit akar­hat tőlem a város KGB-szer­ve­ze­te. A „kém­fel­ada­tom” lényege nagyon is könnyű volt. „Ami­kor eluta­zik a Szov­jet­unió­ból, sem­mit sem kell magá­val vin­nie, hogy aztán később átadja vala­ki­nek Kana­dá­ban. Ellen­ke­ző­leg, ami­kor Kana­dá­ban lesz, bárki kéri is arra, hogy adjon át vala­mit a Szov­jet­unió­ban élő roko­ná­nak vagy isme­rő­sé­nek, öröm­mel egyez­zen bele és hozza el. A Ka­na­dá­ban foly­ta­tott beszél­ge­té­sek során ipar­kod­jék befe­ke­tí­teni az orszá­gun­kat, mond­jon rossz véle­ményt róla.”

Amikor a kitöltött személyi lapo­kat és kér­dő­íve­ket, vala­mint a bank­iga­zo­lást, hogy befi­zet­tem 800 rubel vám­il­le­té­ket, bevit­tem, a már isme­rős Olga Viktorovna nyílt saj­ná­lat­tal azt kér­dezte tőlem: „Mégis úgy dön­tött, hogy beadja az ira­to­kat?” Néhány nap múlva cso­dál­kozva fel­hí­vott és azt mond­ta: „Meg­kapta az enge­délyt! Jöj­jön be az útle­ve­le­kért.”

Egy vastag füzetet töltenek meg az úti beszá­mo­ló­im, ame­lyek a Ka­na­dá­ban víz­esés­ként ránk zúduló benyo­má­so­kat és fel­fe­de­zé­se­ket rög­zí­tik. Néhá­nyat sze­ret­nék meg­osz­tani az olva­sók­kal, de van olyan is, hogy csak idé­zek belő­lük. Elő­ször is Iyával alig tud­tuk elhin­ni, hogy uta­zunk. Utána azt mond­ták a Togli­at­ti­ban repü­lő­je­gyet áru­sító pénz­tár­ban, hogy 300 rube­lért csak a To­gli­atti (Kuj­bi­sev) – Mont­real útvo­nalra adhat­nak jegyet. „És hogy kerü­lünk akkor Tor­on­tó­ba?” Pár nap múlva a pénz­tár büsz­kén, ami­ért bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy a Szov­jet­unió „leg­nem­zet­kö­zibb” városa Togli­at­ti, átnyúj­tott nekünk két jegyet a Togli­atti – Toronto útvo­nal­ra, fejen­ként 400 rube­lért.

A repülés napján Regina mama reg­gel fél hat­kor ébresz­tett min­ket, bár az ébresz­tő­órát hatra állí­tot­tam be. De hát az anyám olyan volt, ami­lyen, lát­ha­tóan egész éjszaka a sze­mét sem hunyta le, bár előző nap, vasár­nap, az egész csa­lád, nagy­ma­más­tul sokáig sétált a város­ban. Vol­tunk a vi­dám­park­ban is, sokat nevet­tünk a görbe tük­rök­nél, lövöl­döz­tünk a cél­lö­völ­dé­ben. Per­sze, Ilona lőtt a leg­job­ban, a ma­lom­ke­ré­ken csak úgy ragyo­gott a sok fény és pör­dült egyet. A fény­ké­pész­nél csa­ládi képet készít­tet­tünk. Este a szom­szé­dok-ba­rá­tok, Liljasa Kondratyevna és Vlagyiszlav Pasko saját kezű­leg készí­tett aján­dé­kot hoz­tak át az isme­ret­len Joe Weltman részé­re. Egy tex­tilre bati­kolt főnix­ma­dár volt az.

A Togliattiban Torontóig kiállított repü­lő­je­gye­ket, ame­lye­kért fejen­ként 400 rubelt fizet­tünk, az Aeroflot Moszk­vá­ban vissza­tar­tot­ta, és másik jegyet adott ki, csö­kö­nyö­sen kitartva amel­lett, hogy szov­jet gép­pel repül­jünk Kana­dá­ba. Arra a já­ratra viszont két napig kel­lett vár­nunk Moszk­vá­ban. Ráadá­sul azt ígér­ték nekünk, hogy a még Togli­at­ti­ban befi­ze­tett összeg fejé­ben oda-vissza jegyet kapunk. Nem akar­tunk vár­ni, és úgy egyez­tünk meg, hogy csak Kana­dá­ból vissza­felé repü­lünk az Aeroflottal. Végül is a je­gye­ket úgy állí­tot­ták ki oda-vissza, hogy nem kel­lett ráfi­zet­nünk. „Örö­möt szer­zünk Joe Weltmannak, hogy meg­ta­ka­rí­tot­tunk egy kis pénzt!” – mond­tuk.

Az egyetlen moszkvai bank, ahol valu­tát lehe­tett vál­ta­ni, a Lenyingradszkij sugár­úton volt. A pénz­tár előtti hosszú sor ékes bizo­nyí­té­kul szol­gált, hogy akkor már nem volt ritka a kül­földi út. Ami­kor kér­tük a ki­uta­zási enge­délyt, húsz napot írtunk be, ez a húsz nap sze­re­pelt a ki­uta­zási vízu­munk­ban is. Mind­össze 210 rubelt vált­hat­tunk be, ami­ért 261 USA-dol­lárt kap­tunk. Elma­gya­ráz­ták, hogy min­den­kép­pen csak a mini­má­lis, har­minc napra szá­mí­tott össze­get vál­ta­nák át nekünk még akkor is, ha har­minc, negy­ven, vagy akár ötven napra men­nénk. Azok­nál, akik szo­ci­a­lista országba utaz­tak, az átvál­tás ará­nyos volt a kül­földön eltöl­tött idő­vel, ám aki kapi­ta­lista országba uta­zott, a roko­nai­hoz, az csak har­minc napra szá­mí­tott valu­tá­hoz jutott. „A roko­nok köte­le­sek eltar­tani magu­kat!” – mond­ták.

Azt javasoltam Iyának, ne hozzon magá­val sem­mi­lyen ékszert, csak a jegy­gyű­rű­jét. Én is vit­tem a pecsét­gyű­rű­met. Iya mégis úgy dön­tött, hogy magá­val hoz egy arany­lán­cot, amit még Magya­ror­szá­gon kapott aján­dékba Joe-tól. Fel is tün­tette a lán­cot a vám­nyi­lat­ko­za­ton. A vá­mos azon­nal lecsa­pott rá: „Ha egy szov­jet állam­pol­gár a ro­ko­nai­hoz uta­zik ki, az arany­tár­gyak kivi­tele kor­lá­to­zott. Itt kell hagy­nia a lán­cot vala­ki­nél, aki kikí­sérte magát.” Iya meg­pró­bálta elma­gya­ráz­ni, hogy éppen ahhoz az ember­hez készül, aki­től aján­dékba kapta a lán­cot. A Seremetyevo 1-en nem vet­ték fel érték­biz­to­sí­tás­sal a pos­tán. Ott kel­lett hagyni a lán­cot a vám őri­ze­té­ben.

Autóbusz vitt minket a repülő lép­cső­jé­ig. A ha­tal­mas DC-8-asban azon­nal elké­pesz­tett, hogy hat ülés van min­den sor­ban, és hűvös az utas­tér. A mo­to­ro­kat még nem kap­csol­ták be, a hideg levegő a já­ratra besze­relt lég­kon­di­ci­o­ná­ló­ból jött.

Eszembe jutott 1966 nyara, amikor kikí­sér­tem a ma­gyar szak­em­be­re­ket, akik akkor utaz­tak el Tomszkból. Miután Szverdlovszkban fel­tan­kol­ták a gépet, a nyári kifu­tón két óra hosszat állt zsú­fo­lá­sig meg­telt utas­tér­rel, álló motor­ral a tűző napon. Az utas­kí­sé­rők nyitva hagy­ták az első és a hátsó ajtót a friss levegő miatt, de ez nem volt elég, egyre mele­gebb lett. A „gyámoltom”, az idős Imre bácsi rosszul érezte magát. Ki kel­lett hívni a men­tő­ket.

Most viszont a Douglas hűvös utas­te­rét vidá­man fecsegő ukrá­nok töl­töt­ték meg félig, akik Kana­dá­ban éltek. Haza­té­rő­ben vol­tak, miután ellá­to­gat­tak Ukraj­ná­ba. A jó­ízű ebéd után fel is har­sant a kóru­suk: „Be­csap­tál, rászed­tél, angya­lom.” Az uta­sok nem száll­tak ki, ami­kor meg­áll­tunk Kop­pen­há­gá­ban, csak a re­pülő vett föl üzem­anya­got. És még egy sosem látott újdon­ság: a még sza­bad helyekre nem autó­busszal szál­lí­tot­ták az uta­so­kat, hanem egye­nest a vá­ró­te­rem­ből lép­tek be az utas­térbe egy hatal­mas töm­lőn át, amely köz­vet­le­nül a repü­lő­gép­hez csat­la­ko­zott.

Egy rövid montreali megálló után meg­ér­kez­tünk Tor­on­tó­ba. Hihe­tet­len­nek tar­tot­tam, mek­kora ez a két kana­dai rep­tér. Az egyik ukrán segít­sé­gé­vel fel­hív­tam Weltmanékat, ahon­nan egy női hang rossz magyar­ság­gal a követ­ke­zőt vála­szol­ta. „Joe Weltman és a fe­le­sége Stock­holm­ban van, a nővé­ré­nél, vasár­nap jön­nek vissza. A szo­bá­ju­kat elő­ké­szí­tet­tük. Fog­ja­nak egy taxit, és jöj­je­nek ide.”

A taxisról kiderült, hogy hongkongi kínai, aki már tizen­hét éve Tor­on­tó­ban él. Bera­kodta a bő­rönd­jein­ket, és vala­mennyi ajtót ő maga csu­kott be nagy tisz­te­let­tel. Ami­kor kiér­tünk a rep­tér­ről, a sze­münk is elkáp­rá­zott a fénye­sen kivi­lá­gí­tott országút szer­pen­tin­jé­től. Hama­ro­san egy csön­des, fák­kal beül­te­tett utcába értünk, amely­ben magán­há­zak sora­koz­tak. A so­főr kiszállt, oda­ment az egyik ház­hoz, becsön­ge­tett, és már jött is vissza két fia­tal­asszonnyal. Amíg elő­ko­tor­tam a pénzt, hogy kifi­zes­sem a taxit, az idő­seb­bik asszony már el is szá­molt a so­főr­rel. Ő volt Rachel, aki­vel tele­fo­non beszél­tem, ő is az egyik távoli roko­nom. Joe, mie­lőtt eluta­zott vol­na, őt kérte meg, hogy köl­töz­zön hoz­zá, és vigyáz­zon a gye­re­kek­re. A má­sik hölgy Shirley volt, Joe tizen­hat éves lánya, aki vala­mi­vel job­ban beszélt magya­rul, mint Rachel.

1973. augusztus 8. Toronto, éjjel ket­tő. Este tizen­egy­kor érkez­tünk meg Joe Weltman házá­ba. Háza van! Saját háza. A mi fogal­ma­ink sze­rint olyan, mint egy palo­ta. Eme­le­tes. A ház alatt két­sze­mé­lyes garázs, Iyával külön bejá­ra­tunk van, külön für­dő­szo­bánk. A ház­ban még két für­dő­szoba van. Nem tud­tam vissza­fogni maga­mat, azon­nal lefény­ké­pez­tem a für­dő­szo­bá­ban lévő két kris­tály­csil­lárt, külön­ben soha el nem hiszik nekem. A leg­job­ban Harvey, Joe tizen­két éves fia örült nekünk. Nagyon ele­ven fiú, min­dent meg akar mutat­ni, és foly­ton magya­ráz vala­mit angolul.

Augusztus 9. Korán reggel Rachel any­ja, Esther vitt el maguk­hoz. Útköz­ben beug­rot­tunk az élel­mi­szer-áru­há­zak­ba. Hihe­tet­len! Szinte hihe­tet­len, hogy ilyen bősé­ges az áru­vá­lasz­ték. Azon­nal eszembe jutott 1961, Magyar­or­szág, Iya lel­ke­se­dé­se, ami­kor össze­szá­mol­ta, hogy húsz­féle kol­bászt lát. Itt abba­hagy­tuk, ami­kor ötven­nél tar­tot­tunk. A pénz­tá­rak előtt szál­lí­tó­sza­lag, a ve­vők arra rak­ják ki a bevá­sár­ló­ko­csi­ból a ki­vá­lasz­tott árut, ame­lyet a pénz­tá­rosnő nagy nylon­zacs­kóba cso­ma­gol, és mellé rakja a szám­lát. Min­den eladó egyen­ru­hát visel. A bolt­ban lég­kon­di­ci­o­ná­lás van, szinte hideg, bár oda­kint ször­nyű a hőség, pon­to­sab­ban, nagyon fül­ledt és nyir­kos a le­ve­gő. Eddig csak magán­há­za­kat lát­tunk. Esther háza vala­mi­vel kisebb, mint Joe-é, négy gye­reke van. A férje sza­bász, a cég­nél elvég­zett mun­kája mel­lett ott­hon is dol­go­zik. A pin­cé­jük­ben hatal­mas sza­bász­mű­helyt ren­dez­tek be, a fa­la­kon hatal­mas sab­lo­nok lóg­nak. A ti­zen­há­rom tévé­csa­torna közül tizen­egyen van nap­pali műsor, mind­egyik szí­nes. Az egyes műso­ro­kat rek­lá­mok sza­kít­ják meg. Nagyon szo­kat­lan és kellemetlen.

Minden családnak két-három kocsija van. Kezd­jük elhin­ni, hogy ez nem fény­űzés, hanem logi­kus köve­tel­mény. A férj a meg­ren­de­lők­nek szál­lít, és Esther sem nél­kü­löz­heti a kocsit egy ekkora város­ban. Autó­busz­ból nagyon kevés van, azok is félig üre­sek. Este bekuk­kan­tot­tunk a met­ró­ál­lo­másra – halotti csönd foga­dott minket.

Szokatlan időpontban van az ebéd, este hat­kor, ami­kor haza­men­nek a mun­ká­ból. Harvey sült húst készí­tett nekünk az udva­ron. Vacsora után egy újabb rokon, Weltman Laj­csi, aki két éve érke­zett ide Izra­el­ből, elvitt Toronto bel­vá­ro­sá­ba. Ott min­den nagyon más. Szép, magas házak, fel­hő­kar­co­lók. Cso­da­szép a város­há­za. És min­de­nütt fényes­ség. Min­den­hol tisz­ta­ság. Csak úgy ragyog­nak a rek­lá­mok. A kí­nai negyed. Bemen­tünk egy kis bolt­ba. Áru volt még a pad­lón is. És micsoda illa­tok! Laj­csi fagy­lalt­tal ven­dé­gelt meg min­ket, abból is húsz­fajta volt. Melyi­ket válasszam?

Érdekes a helyzet a boltok­ban a sor­ál­lás­sal. Az embe­rek nem áll­nak egy­más mögé, hanem oda­lép­nek a fal­hoz, és letép­nek egy papír­rol­ni­ról egy szá­mot, ha három­nál több vevő van az üzlet­ben. Az eladó elki­áltja a kö­vet­kező szá­mot és meg­nyom egy gom­bot, a falon pedig kigyul­lad a ke­re­sett szám.

Lajcsi egy harisnyaboltban dol­go­zik, ő az egyet­len mun­kás. A tu­laj­do­nos fele­sége tele­fo­non veszi föl a ren­de­lést a nagyobb tétel haris­nyá­ra, zok­ni­ra, aztán tovább­adja Lajcsinak, hogy cso­ma­golja be, és szál­lítsa el a meg­ren­de­lők­nek. Heti 120 dol­lárt keres. Az 1968-as Pontiacját 800 dol­lá­rért vet­te, hasz­nált, de remek álla­pot­ban van. Ha elfor­dít­juk a kor­mányt, a ke­re­kek szinte kilenc­ven fokot fordulnak.

[…] Ma kettesben voltunk Harveyval. Örül a ven­dé­gek­nek, reg­ge­lit adott nekünk. A leg­fon­to­sabb, hogy ügyel, nehogy össze­ke­ver­jük az edé­nye­ket. Van, ame­lyik tejes étel­hez, van, ame­lyik húsos étel­hez való. A kó­ser kony­há­nak ez az egyik tör­vé­nye. Harveyval össze­sze­rel­jük az aján­dé­ko­kat, ame­lye­ket mi hoz­tunk, az Opti­kát és a Katamaránt.

És micsoda konyha! Van pár sütő, mind­egyi­ken van hőmér­sék­let- és idő­be­ál­lí­tás. Moso­ga­tó­gép. Külön csap, amely­ből a te­á­hoz való forró vizet eresz­tik. A kony­hai moso­gató alatt elekt­ro­mos őrlő, amely össze­mor­zsolja az apró cson­tot és hul­la­dé­kot, mie­lőtt leöb­lí­te­nék a csatornarendszerbe.

Augusztus 10. Este fél hétre kimen­tünk Edit elé a rep­tér­re, aki New York­ból érke­zett vissza, és vissza­felé meg­lá­to­gatta az any­ját. Nem tudott róla, hogy meg­ér­kez­tünk, mert Shirley azt a táv­ira­tun­kat olvasta be a szü­lei­nek tele­fo­non, amit még Moszk­vá­ból küldtünk.

Érdekes, hogy a torontói rep­tér par­ko­ló­já­ban sok ezer autó áll: az embe­rek leál­lít­ják a kocsit, elre­pül­nek, s ami­kor vissza­tér­nek, a sa­ját kocsi­ju­kon men­nek haza.

Este Edit a padlón ülve válo­gatta szét a pos­tát (a padló egyéb­ként boly­hos, fehér, fal­tól falig sző­nyeg, nagy­já­ból ötven négy­zet­mé­ter. Már kilenc éve ott van.): köszö­nő­le­vél a kor­mány­tól, ami­ért befi­zette az adót, vil­lany­szám­la, ami három hónapra 51 dol­lár, de ebben benne van a lég­kon­di­ci­o­náló is, amely hűvö­sen tartja a há­zat, bár oda­kint ször­nyű, nyir­kos hőség uralkodik.

Harvey ma ismét végigvitt min­ket a há­zon. A pin­cé­ben hatal­mas ping­pong­asz­tal, öt tele­fon, három tévé. Min­den szo­bá­ban a fal­ban rádió­te­le­fon, a köz­pontja a kony­há­ban van.

Az ebédlőben lévő nagyasztalnál négyes­ben vacso­ráz­tunk. Shirley eltűnt vala­ho­vá, már pár napja elment a ba­rát­nő­jé­vel. Harvey helyet­te­síti az apját, ő a há­zi­gaz­da. Sehogy sem tudok hoz­zá­szok­ni, hogy itt este ebédelnek.

Augusztus 12. Vasárnap. Weltman Laj­csi teg­nap ismét ránk áldozta az egész szom­bat­ját, és min­den költ­sé­get magára vál­lalt. Elő­ször a Casa Lota nevű kas­tély­mú­ze­u­mot láto­gat­tuk meg. A fegy­ver­tár­ban ott van a szov­jet Kalasnyikov és Saposnyikov is. Külön kiál­lí­tás mutatja be a Ka­na­dá­ban élő ukrá­no­kat, a fény­ké­pe­ken az első bete­le­pü­lők­től ott van Leszja Ukrajinkáig67, Petljuráig68 min­den­ki, sőt, az otta­wai par­la­mentbe beke­rült ukrá­nok is.

Aztán jártunk a városi pia­con is, amely több lakó­ne­gye­det fog­lal el a város köz­pont­já­ban, s ahol min­denki beszélt magya­rul, aki­hez csak Laj­csi oda­vitt min­ket, sőt, Iyával is meg­pró­bál­tak szót érteni oro­szul. A ha­las bolt­ban ott lát­tuk a szov­jet csen­des-óce­áni hering hatal­mas dobo­za­it, ami­ből oda­haza min­dig hiány van. Még raj­tuk volt az ár, a 6 rubel 80 kopej­ka. A bolt­ban 15 dol­lá­rért árul­ták őket. Egy kiló szilva 1,5 dol­lár, az őszi­ba­rack nyolc­van cent. A rá­diós szak­bolt­ban a mi szov­jet Szpidolánk ára 49 dol­lár. A ru­ha­bolt­ban magya­rok dol­goz­nak, egy házas­pár. Altman Árpád Mis­kolc­ról szár­ma­zik. Ismerte Ferenc apát. Emlék­szik, ami­kor a szü­leim elutaz­tak a Szov­jet­unió­ba, azokra is, akik velük men­tek. Ő is kom­mu­nista volt, de 1931-ben emig­rált Kanadába.

A piac környékén egy sor nemzeti ven­déglő van: olasz, por­tu­gál, kínai, thai, magyar. Laj­csi a kí­nai ven­dég­lőbe vitt min­ket. A ti­zen­két asz­tal közül csak egy volt fog­lalt. Leül­tünk. Tisz­ta­ság, lég­kon­di­ci­o­ná­lás. Kíván­csian néze­get­tük, milyen ügye­sen esz­nek a kína­iak pál­ci­ká­val. Egy fia­tal­em­ber kihozta nekünk a sok lap­ból álló köny­vet, vagyis az étla­pot. Az ebé­dünk fejen­ként 6 dol­lárba került. Laj­csi a követ­ke­zőt ren­del­te: tyúk­le­ves gom­bá­val és két­szer­sült­tel, kínai pál­ci­kák – valami kis pala­csinta hús­sal, zöld­ség­gel. A hús mar­ha­borda volt mézes már­tás­ban. Rizs gom­bá­val, ten­geri moszat és más zöld­ség hús­sal, Coca-Cola.

Lajcsi az általa bérelt egyszo­bás lakást is meg­mu­tat­ta, amely­ben konyha is van, s ame­lyért havon­ként 120 dol­lárt fizet.

Délután fél négyre kimentünk a tor­on­tói rep­térre Joe Weltmanért, aki a nővé­ré­hez repült Stock­holm­ba, mivel a fér­jé­vel úgy ter­ve­zik, hogy átte­le­pül­nek Tor­on­tó­ba. Két kocsi­val men­tünk ki Joe elé a rep­tér­re, ahol viszont csak nagy nehe­zen talál­tunk par­ko­ló­he­lyet egy hét­eme­le­tes par­ko­ló­ház negye­dik emeletén.

Alighogy hazaértünk, Joe és Edit máris készü­lődni kez­dett, mert eskü­vőre vol­tak hivatalosak.

Minket Iyával Rachel és a férje elvitt, hogy meg­mu­tas­sák a tor­on­tói egye­te­met, amely már száz­har­minc éves. Az egye­tem régi épü­le­tek­ből áll, ame­lyek nem hason­lí­ta­nak egy­más­ra. Az orvosi fakul­tás és a köz­ponti egye­tem modern stí­lus­ban épült. Hat­van­ezer diákja van. A ta­nu­lás éven­ként 800 dol­lárba kerül. A kol­lé­gium­ban min­den hall­ga­tó­nak külön szo­bája van, ame­lyért, az étke­zést is beszá­mítva 850 dol­lárt fizet éven­ként. A sze­gény csa­lád­ból szár­mazó hall­ga­tók­nak az állam köl­csönt folyó­sít, hogy ki tud­ják fizetni a tan­dí­jat. A köl­csön 50%-át az egye­tem elvég­zése utáni első évek­ben kell vissza­fi­zet­ni. Fel­vé­teli vizsga nincs, csak az isko­lai bizo­nyít­vá­nyo­kat ver­se­nyez­te­tik a felvételnél.

Elmentünk a hallgatói klubba is, amely az egyik régi épü­let­ben volt: hatal­mas ter­mek, teli asz­tal­lal, szék­kel, dívánnyal, kan­dal­ló­val. Volt, amely­ben rövid­nad­rá­gos diá­kok üldö­gél­tek. Az egyik fekete bőrű hall­gató egy dívá­nyon hevert, a másik mel­lette zon­go­rá­zott. A mos­dó­ban min­den kagyló mel­lett szap­pan­ada­go­ló, a pa­pír kéz­tör­lőt fél­au­to­mata ugrasztja ki a tok­ból. A könyv­tá­rak­ban a be­já­rat mel­lett kis ablak, ame­lyen a köny­ve­ket lehet vissza­ad­ni, ami­kor a könyv­tár zárva van, hogy elke­rül­jék a bün­te­tést, ami­ért túl­lép­ték a köl­csön­zési határ­időt. Sok hatal­mas farkú fekete mókus sza­lad­gál Toronto utcáin tel­je­sen szabadon.

Este tízkor vittek minket haza, s annyira elfá­rad­tunk ettől a sűrű nap­tól, hogy azon­nal lefe­küd­tünk alud­ni. Éjfél­kor viszont Joe, aki nagy vidá­man, izga­tot­tan akkor tért haza az eskü­vő­ről, fel­köl­tött min­ket, és éjjel ket­tőig kér­dez­ge­tett Regina mamá­ról, Józsi­ról és a gyerekekről.

Toronto, 1973. augusztus 13. Reg­gel Joe elvitt, hogy meg­mu­tassa a ter­ve­it. Épí­tés­sel fog­lal­ko­zik, vál­lal­ko­zó­kat fogad fel és épít, több­nyire egy csa­lád­nak alkal­mas föld­szin­tes, egy­eme­le­tes háza­kat. Egy tel­ken nem keve­sebb, mint tíz házat húz fel. Az épít­ke­zés meg­kez­dése előtt a városi ható­sá­gok a jö­vendő épít­ke­zés terü­le­tére beve­ze­tik a vizet, bekö­tik a gázt, vil­lanyt, elké­szí­tik a csa­tor­na­rend­szert, és asz­fal­toz­zák a jö­vendő utcát.

Minden háznak egyéni terve van, amely­ben két-há­rom mosdó és két­sze­mé­lyes garázs van. Az alap öntött beton. A külső fal szé­les­sége csak fél tég­lá­nyi, ez a bo­rí­tás csak deko­rá­ció, a ház összes többi része, tető­től a fa­la­kig fage­ren­dák­ból készül, jóféle hőszi­ge­te­lés­sel. A fa­lak belső meg­mun­ká­lá­sa­kor csak szá­raz vako­lat pane­le­ket hasz­nál­nak, ame­lyek az illesz­ke­dési vona­lak betö­mése után készek a fes­tés­re. A szanitertechnikában ragaszt­ható műanyag csö­ve­ket hasz­nál­nak a leg­vál­to­za­to­sabb alkat­ré­szek­kel, a víz­ve­ze­ték­hez pedig cin­nel for­rasz­tott réz­csö­ve­ket. A szo­ba­padló 19 mil­li­mé­te­res fur­nér­ból készül, ame­lyet par­ketta vagy egy­be­függő sző­nyeg­padló borít.

Egyéni melegvíz-rendszerrel és köz­ponti lég­fű­tés­sel és lég­kon­di­ci­o­ná­lás­sal lát­ják el, ehhez csat­la­koz­nak a bá­dog lég­át­eresz­tők szét­ágazó csa­tor­nái. A te­tőt pala fedi. A há­zat beépí­tett kony­ha­bú­tor­ral adják át, benne van a hűtő, a tűz­hely és a moso­ga­tó­gép. A pin­ce­szin­tet külön díj elle­né­ben ren­de­zik be.

Az építkezésen túlnyomórészt ola­szok dol­goz­nak. A munka nagy ira­mú. A mun­ká­sok álta­lá­ban maguk­kal hoz­zák az ebé­det, de az ügyes büfé­sek, akik teher­au­tó­ról árul­nak, foly­ton ott cikáz­nak az egyes épít­ke­zé­sek között. Joe nagyon is jól ért a mun­ká­já­hoz, azon­nal ész­re­ve­szi, ha hiba tör­tént, és rög­tön kiadja az uta­sí­tást, hogyan javít­sák ki. Elcso­dál­koz­tam a tudá­sán, s azon, hogy tudja olvasni a ter­ve­ket, hiszen csak az álta­lá­nos iskola négy osz­tá­lyát végezte el. Négy-öt hóna­pig tart, amíg a mun­ka­gö­dör kiásá­sá­tól fel­húz­nak egy ilyen házat, és készen átad­ják a ve­vő­nek. A mun­ká­sok átla­go­san 180 dol­lárt keres­nek heten­ként. Ezt a típusú házat Joe álta­lá­ban 55 ezer dol­lá­rért árul­ja, és ebből 10–15% a sa­ját része­se­dése (titok­tar­tást kért, ami­kor ezt elmondta).

Még egy építkezésen jártunk Toronto köz­pont­já­ban, ahol Joe és két társa egy huszon­há­rom eme­le­tes házat épít, amely­ben nyolc lakás lesz eme­le­ten­ként, s eze­ket bérbe adják. Az épü­let alatt két szint föld­alatti garázs van. A föld­szin­ten és az első eme­le­ten keres­ke­dők­nek szánt helyi­sé­gek, ame­lye­ket bol­tok­nak adnak bér­be. Az épü­let ezen részé­nek tete­jén van az úszó­me­dence és a sétaút.

Augusztus 14. Reggel Joe felhívta az otta­wai szov­jet kon­zu­lá­tust azzal a ké­rés­sel, hogy tíz nap­pal hosszab­bít­sák meg a tar­tóz­ko­dá­sun­kat. Azt vála­szol­ták, hogy a kér­vényt és az útle­ve­lün­ket pos­tán küld­jük el nekik, amit azon­nal meg is tet­tünk. Ebéd után Shirley elvitt min­ket az Onta­rio Science Cent­re-be, vagyis Onta­rio állam tudo­má­nyos köz­pont­já­ba. Ez a lehető leg­na­gyobb, igen tágas modern épü­let, szám­ta­lan fel­vo­nó­val, amely­ben külön­féle tudo­má­nyos-tech­ni­kai kiál­lí­tás talál­ha­tó. Min­dent meg­érint­het az ember, ami óri­ási érdek­lő­dést vált ki a lá­to­ga­tók­ból. Az egyik sarok­ban gye­re­kek esz­ter­gál­nak, a másik­ban szá­mí­tó­gé­pek­től kér­dez­nek, amely azon­nal vála­szol is. Sok a ve­tí­tés, a kiál­lí­tott tárgy, az állat­tani modell.

Este Weltmanék háza, mint álta­lá­ban min­dig, teli van ven­dég­gel. Csak magya­rul beszél­nek. Mind­annyian Joe föl­di­jei, ugyan­ab­ból a fa­lu­ból szár­maz­nak. Két test­vér­nek elekt­ro­tech­ni­kai gyára van Mexi­kó­ban. Jól tájé­ko­zot­tak a vil­lany­mo­tor­gyár­tás­ban, isme­rik a szov­jet fel­sze­re­lést és vil­lany­mo­to­ro­kat. A hid­ra­u­li­ká­ról és a külön­böző cégek vég­kap­cso­lói­ról beszél­get­tem velük. A má­sik ven­dég nagyon jóképű volt, kide­rült, hogy a be­szé­des bor­bély Los Ange­les-i. Joe barát­já­nak orvosi fel­sze­re­lést áru­sító cége van, 1956 óta él Tor­on­tó­ban, és jól ismeri a marxizmust–leninizmust. Esz­kö­zö­ket készít a ha­ma­ro­san Moszk­vá­ban meg­nyíló Medi­cina nevű kiál­lí­tás­ra, és remé­li, sike­rül üzle­tet köt­nie. Ma is, mint min­dig, kihoz­ták a The Toronto Star című napi­la­pot. Száz­ti­zen­két oldal.

Augusztus 15. Reggel Edit elvitt min­ket, és ott is hagyott a kö­zeli Yorkdale nevű keres­ke­delmi köz­pont­ban, amely­nek nagy­sá­gát jól szem­lél­teti az, hogy ötezer autóra mére­te­zett par­ko­lója van. Négy óra hosszat sétál­tunk ben­ne, amíg vég­leg össze­fagy­tunk a lég­kon­di­ci­o­ná­ló­tól, holott oda­kint több mint har­minc fok van. Pon­to­san senki sem tud­ja, miért mérik itt a hő­mér­sék­le­tet Fah­ren­heit­ben. A bol­tok­ban óri­ási áru­bő­ség. Tisz­ta­ság! Nem is tudom leír­ni. Alig néhány eladó, akár a fél bol­tot elvi­het­nék fize­tés nélkül.

Este meghallgattuk a tévé­ben Nixon elnök beszé­dét a Watergate-ügyről. Én sem­mit sem értet­tem belő­le, a Weltman csa­lád pedig nem bírta elma­gya­ráz­ni. Egy kicsit már kez­dem meg­kü­lön­böz­tetni egy­más­tól az angol szavakat.

Augusztus 16. Joe Weltman az egész mai napot annak szen­tel­te, hogy nekünk vásá­rolt. Az egyik barátja nagy­ke­res­ke­delmi üzle­tébe vitt el min­ket, ahol min­dent fél áron meg­ka­pott. Egé­szen belel­ke­sült, hogy mennyit spó­rolt meg, bár így is 750 dol­lárt köl­tött ránk. Este elvitt egy öreg len­gyel­hez, aki­nél ott­hagy­tuk a nad­rá­got, amit nekem vett, hogy vegye rövi­debbre a szárát.

Augusztus 17. Tegnap este szét­szed­tem a vil­lany­tűz­helyt, mert nem műkö­dött az egyik kari­ka, kiol­vadt az ezüst csat­la­ko­zó. Ma reg­gel elmen­tünk Joe-val egy kis gyár­ba, ahol össze­for­rasz­tot­ták. Ebben az üzem­ben gyárt­ják az épít­ke­zé­se­ken hasz­nált fémfremeket. A tu­laj­do­no­sok magya­rok. Úgy nyolc­van embe­rük van, a fel­sze­re­lés régi, piszok van, zűr­za­var. Az auto­gén vágó négy dol­lá­ros óra­bért kap, a sze­relő – tízet.

Este Templom! (A magyar sza­vak­kal akar­tam elrej­teni a tényt, hogy éle­tem­ben elő­ször zsi­na­gó­gá­ban jár­tam, ahová Joe vitt el. Azért fél­tem, mert készül­tem vissza­térni a Szov­jet­unió­ba, és tar­tot­tam tőle, hogy a KGB átnézi a fel­jegy­zé­sei­met. A szov­je­tek­nél még min­dig „nem vol­tam zsi­dó” – V. R.)

Este meglátogatott minket Gunillának – házi­gaz­dánk uno­ka­hú­gá­nak – a vő­le­gé­nye, akit Vik­tor Likvornyiknak hív­nak. Beszél oro­szul, tizen­négy éve tele­pült ki a szü­lei­vel Len­gye­lor­szág­ból, egyéb­ként Ukraj­ná­ban szü­le­tett. Fia­tal orvos, alig­hogy befe­jezte az egye­te­met, már az első évben hét­ezer dol­lárt kap, a má­so­dik­ban ötször töb­bet. Vik­tor egy­szerre végezte el az orvo­sit és a kon­zer­va­tó­ri­u­mot hegedű tan­sza­kon. Kivá­lóan tanult, ezért tan­díj­men­tes­sé­get kapott.

Augusztus 18. szombat. Reggel Edit­tel és Joe-val elsé­tál­tunk a Temp­lo­mig. Mind­nyá­jan ünnep­lő­ben vol­tunk, cso­por­tos fény­ké­pet készí­tet­tünk. A jó ebéd után min­denki ott­hon ült. Iyával már ren­de­sen unjuk eze­ket az üldö­gé­lé­se­ket, sze­ret­nénk töb­bet men­ni, látni.

Ma már megmosolyogtatók ezek a fel­jegy­zé­sek első kana­dai láto­ga­tá­sunk­ról, az is, miféle föl­fe­de­zé­sekre jutot­tam. Szom­bat van, én meg azt ter­ve­zem, hogy a továb­bi­ak­ban nem mara­dunk Weltmanékkal. Hiszen még senki sem magya­rázta el nekünk, hogy az orto­dox zsi­dók szom­ba­ton pihen­nek, ami a ven­dé­ge­ikre nézve is illen­dő, sehová sem men­nek, és nem kap­csol­ják be az elekt­ro­mos készü­lé­ke­ket sem.

Ugyanazon a napon még egy szó­ra­koz­tató eset tör­tént, amely ma jutott eszem­be, s amely nem sze­re­pel a fel­jegy­zé­seim­ben.

Ebéd után Joe-val és Edittel sétálni indul­tunk. A ba­rát­ju­kat, Roberts Ban­dit láto­gat­tuk meg. Nagyon szép, nagy háza volt, szé­pen bebú­to­roz­va. Csak magya­rul beszél­get­tünk. Kávé­val kínál­tak min­ket. Vagy tizen­két ven­dé­gük volt, mind együtt ültünk a tá­gas sza­lon­ban. Már este hétre járt az idő, alko­nyodni kez­dett, a konyha kivi­lá­gít­va, de a sza­lon­ban szinte sötét volt, amire rá sem hede­rí­tet­tek, holott már alig lehe­tett kivenni a beszél­ge­tők arcát. Úgy dön­töt­tem, javí­tok a hely­ze­ten. Fel­áll­tam, oda­lép­tem a kap­cso­ló­hoz és fel­kat­tin­tot­tam. A töb­biek egy pil­la­natra zavarba jöt­tek, titok­za­to­san össze­néz­tek, de senki egy szót sem szólt. Csak Joe szó­lalt meg kemény, kiok­tató han­gon: „Ezt nem kel­lett vol­na!” „Ta­lán ennyire taka­ré­kos­kod­nak a vil­lannyal?” – gon­dol­tam, és azon­nal lekap­csol­tam a vil­lanyt, de a sza­lon­ban már olyan sötét volt, hogy újra fel­kat­tin­tot­tam.

Este fél nyolckor eljött értünk Vik­tor, hogy meg­mu­tassa a Yonge Stree­tet, Toronto köz­ponti utcá­ját, s büsz­kén közöl­te, hogy a Guiness-rekordok könyve sze­rint ez a vi­lág leg­hosszabb utcá­ja, majd­nem két­ezer (!) kilo­mé­ter hosszú: az Onta­rio-tó­tól egé­szen a Minnesota nevű észak-ame­ri­kai álla­mig húzó­dik. Toronto köz­pont­ján átmenő részén tilos a tö­meg­köz­le­ke­dés, az autó­kat is kitil­tot­ták. Itt estén­ként sétál­nak, itt több a fény, a vég­te­lenbe nyúl­nak a kira­ka­tok, ame­lyek­ben sza­bad­jára enged­ték fan­tá­ziá­ju­kat a de­ko­ra­tő­rök, mez­te­len hát, szé­les szárú nad­rág, maga­sí­tott cipő­talp min­de­nütt. Utcai komé­diá­sok. A egyik val­lási szekta borot­vált fejű tag­jai tán­col­nak. Haj­na­lig tart a mulat­ság. Magas rend­őrö­ket lát­tam, ket­te­sé­vel jár­nak. Csak azo­kat veszik fel a rend­őr­ség­hez, akik elérik a 180 centit.

Viktor elmesélte, hogy ezen a nyá­ron Gunillával bejár­ták Fran­ci­a­or­szá­got, napi 16 dol­lá­rért bérel­tek egy Peu­ge­ot-t. Gunillával min­dent feles­ben fizet­tek: „Egye­dül­álló egye­te­mis­ták vagyunk, ezért Gunilla min­dig kifi­zette a maga részét. „Jö­vőre lesz az esküvőjük.

Séta után Viktor elvitt a szü­lei­hez. A szü­lei csak 1957-ben köl­töz­tek a Szov­jet­unió­ból Len­gye­lor­szág­ba, amely­nek veze­tő­je, Gomulka kive­re­kedte a jo­got, hogy vissza­tér­hes­se­nek a szü­lő­föld­jükre azok, akik 1939-ig len­gyel állam­pol­gárok vol­tak. German Likvornyik dok­tor, Vik­tor apja a há­ború alatt egy vol­gai úszó kór­ház veze­tője volt, ezért jól ismeri a szov­jet éle­tet, de az orosz nyel­vet már szé­pecs­kén elfe­lej­tet­te. Kana­dá­ban négy évre újra beült az isko­la­pad­ba, hogy újra orvos­ként dol­goz­has­son. Elme­sél­te, hogy éven­ként 15 ezer dol­lárt keres, de ennek a fe­lét vissza­fi­zeti az állam­nak a fel­vett köl­csön fejé­ben, de ebből a köl­csön­nel meg­ter­helt összeg­ből mégis kijön egy magán­kli­nika és egy autó fenn­tar­tá­sá­nak költsége.

Augusztus 19. vasárnap. Ma hoz­ták haza az elő­hí­vó­ból a há­rom tekercs fil­met, ame­lyen az én fény­ké­peim van­nak. Hal­lat­lan dolog! Kide­rült, hogy a cég nem­csak elő­hívta a fel­vé­te­le­ket, hanem koc­kákra is vág­ta, beke­re­tez­te, és külön doboz­kákba cso­ma­gol­ta. S mind­ezt ingyen. A Ko­dak cég­nél ez a munka benne van a film árában.

Este Weltmanék magukkal vittek egy eskü­vő­re. Nem is tudom leír­ni, milyen szép és lát­vá­nyos ese­mény volt. Az erre a célra kiala­kí­tott épü­let­ben két külön helyi­ség van két esküvő szá­má­ra. Az egyik­ben elke­ve­red­tünk a majd két­száz­öt­ven ven­dég között. Tizen­két zenész­ből álló jazz-ze­ne­kar ját­szott. A je­gyes­pár meg­ko­ro­ná­zása után hosszan tán­col­tunk. Egész este egyet­len része­get sem lát­tunk, pedig két ingyen bár is volt, tele szám­ta­lan ital­lal. Cso­dás volt a me­nü, a ruhák. Edit és Iya nagyon szép volt, a ru­há­juk is. A Weltman házas­pár egy üdvöz­lő­la­pot és egy 80 dol­lá­ros csek­ket dobott abba a külön doboz­ba, ame­lyet a vő­le­gény és a meny­asszony aján­dé­kai­nak szán­tak. A va­csora végén az elő­csar­nok­ban egy óri­ási asz­tal jelent meg, teli édes­ség­gel. Hihe­tet­le­nül sok­féle süte­mény és torta volt raj­ta. Az édes­sé­gek több­sé­gé­hez hozzá sem nyúlt sen­ki. Feled­he­tet­len élmény volt ez az esküvő!

Az esküvőn egy tízszemélyes asz­tal­nál ültünk, és ott volt Weltmanék egyik barát­ja, Józef Dicsek is a fe­le­sé­gé­vel. Len­gye­lor­szág­ból szár­maz­nak, és nagyon jól beszél­nek oro­szul. Kide­rült, hogy a háború alatt elő­ször az ukrán erdők­ben buj­kált fele­sé­gé­vel és a cse­csemő gyer­me­ké­vel, aztán belé­pett a Vörös Had­se­reg­be, és a Má­so­dik Ukrán front­nál had­nagy­ként har­colt. A há­ború után vissza­tért Len­gye­lor­szág­ba. Jól ismeri a szov­jet való­sá­got. Itt egy bútor­boltja van.

Augusztus 21. Ebéd után Joe elvitt min­ket a Ni­a­ga­ra-víz­esés­hez. A ko­csija óriá­si, klí­ma­be­ren­de­zés van benne és auto­mata ablak­nyi­tó. Az utak kivá­ló­ak, ezért szinte észre sem vet­tük, hogy 130 kilo­mé­tert tet­tünk meg. A ni­a­ga­rai vízi erő­mű­nél a hatal­mas virág­óra köze­lé­ben közös fény­ké­pet készí­tet­tünk. Meg­áll­tunk a víz­esés­nél. Nem vár­tuk ezt a fen­sé­ges képet. A víz har­so­gá­sa, a per­met­ben az örö­kös szi­vár­vány, a sima fű, tisz­ta­ság és a sé­táló embe­rek hatal­mas töme­ge. Hihe­tet­le­nül sok­féle nyel­vet hall az ember.

Alig találtunk szabad helyet, hogy leál­lít­suk a ko­csit. Ma kedd van, nagy a for­ró­ság. De akkor mit csi­nál­nak itt vasár­nap? A par­ko­ló­ban nagyon elcso­dál­koz­tunk, mert elő­ször lát­tuk rend­szám­táb­lá­kon az ame­ri­kai álla­mok neve­it. Onnan érkez­tek ezek az embe­rek. Sehogy sem tud­tam elhin­ni, hogy ilyen közel vagyok az Egye­sült Álla­mok határához.

Joe kezdeményezte, hogy eresz­ked­jünk le az akná­ba, a mély­be, oda, ahol a víz­esés föl­det ér. Ott aztán tető­től tal­pig eláz­tunk, pedig indu­lás előtt min­denki föl­vette a ka­puc­nis eső­ka­bá­tot és gumi­csiz­mát. De nagy örö­münkre szol­gált. Joe a hajóra is fel­vitt min­ket, amely a víz­esés alap­já­hoz viszi az embereket.

Megvártuk, amíg este a Ni­a­ga­rát kivi­lá­gít­ják. Szí­nes ref­lek­to­ro­kat irá­nyí­ta­nak a víz­esésre a fo­lyó ame­ri­kai és kana­dai olda­lá­ról egy­aránt. Joe meg­vette nekünk az emlék­tár­gya­kat, ame­lyek meg­tet­szet­tek. Haza­visszük őket, hogy meg­mu­tas­suk a gye­re­kek­nek és a To­gli­at­ti­ban lévő barátoknak.

Augusztus 22. Napközben Edit elvitt min­ket a Ki­rá­lyi Onta­rio Múze­umba (Royal Onta­rio Museum). A négy szin­ten meg­rá­zóan sok kiál­lí­tás volt, szín­vo­na­las elren­de­zés­ben, hatal­mas terek­ben és átgon­dolt terv sze­rinti terem­be­osz­tás­ban. Hatal­mas gyűj­te­mény régi fegy­ve­rek­ből. Az ókori Egyip­tom lele­tei. Kínai és japán kiál­lí­tá­sok. A vi­lág külön­böző népei­nek ruház­ko­dá­sa, néhány­nak még a sza­bás­min­tája is ott volt. Este Weltmanék elvit­tek a Ki­ál­lí­tás­ra, ami nem más, mint a Kana­dai Nem­zeti Kiál­lí­tás. Egy­ál­ta­lán nem hason­lít a moszk­vai össz-szö­vet­ségi VDNH-ra69. Az itteni szinte már száz éve léte­zik, min­den évben augusz­tus végén ren­de­zik meg és csak két hétig tart. A ki­ál­lí­tás szer­ve­zői­nek nem az a cél­juk, hogy bemu­tas­sák a ka­na­dai vív­má­nyo­kat. Bár a mező­gaz­da­sági pavi­lo­nok­ban lát­ha­tóak a far­mer­gaz­da­sá­gok leg­jobb ter­mé­kei, ren­ge­teg az állat, a tyúk­féle is, ame­lye­ket meg lehet érin­te­ni, etet­ni, és min­den sarok­ban rek­lá­moz­zák a me­ző­gaz­da­sági ter­mé­ke­ket és kéz­mű­ves tár­gya­kat, ame­lye­ket ingyen elvi­telre aján­la­nak. Min­den far­mer türel­me­sen vála­szol a láto­ga­tók vég­te­len kér­dé­sei­re. Külö­nö­sen emlé­ke­ze­tes volt szá­momra az a kép, amely a borjú meg­szü­le­té­sét ábrá­zol­ta, amely­nél a „bá­ba” izgal­mas sze­re­pét egy fia­tal far­mer ala­kí­tot­ta, s a leg­kü­lön­bö­zőbb korú nézők szá­zai figyel­tek feszül­ten, átélve az ese­mény min­den fordulatát.

A pavilonokban minden cég és ország helyet kapott, ame­lyek meg­ren­del­ték és kifi­zet­ték a he­lyü­ket. Mind­egyik a maga ter­mé­két vagy mód­sze­rét mutatja be, ame­lyet azon­nal meg lehet ven­ni, vagy ház­hoz szál­lí­tás­sal meg­ren­del­ni. A ki­ál­lí­tá­son ren­ge­teg a lát­vá­nyos­ság, kör­hin­ta, füg­gő­vas­út, ijesztő labi­rin­tus, cél­lö­völ­de, „sze­ren­cse­ke­rék „, miköz­ben fül­si­ke­tí­tően sikí­toz­nak a hul­lám­vasút kis kocsi­jai­ban ülők. Az jutott eszem­be, hogy ez a ki­ál­lí­tás nagyon hason­lít a híres és a for­ra­da­lom előtti Oro­szor­szág­ban igen nép­szerű Nyizsnyij-Novgorod-i vásár­ra. Egyik este Likvornyik dok­tor jött láto­ga­tóba fele­sé­ges­tül, és nagyon érde­kes dol­go­kat mesélt Kana­dá­ról. Volt köz­tük olyas­mi, amit sze­ret­nék följegyezni.

Kanadában a mentő nem az orvost viszi ki a beteg­hez, hanem a be­te­get az orvos­hoz, a kór­ház­ba, ha a mentő úgy gon­dol­ja, hogy ez min­den­kép­pen szük­sé­ges. Ha sür­gős segít­ségre van szük­ség, az orvos már a kór­ház udva­rán várja a be­te­get, mert erre rádió­te­le­fo­non a mentő sofőrje vagy a rend­őr­ség előre figyel­mez­te­ti. Ha késik a men­tő, a be­te­get tűz­ol­tó­autó viszi a kór­ház­ba, ame­lyen min­dig van oxi­gén és az első­se­gély­hez szük­sé­ges felszerelés.

Ha nagyon sürgős segítségre van szük­ség, a te­le­fo­non csak a nul­lát tár­csáz­zák, és a te­le­fon­tár­sa­ság azon­nal érte­síti a men­tő­ket, a tűz­ol­tó­sá­got és a rend­őr­sé­get. Mind­há­rom szerv a hí­vás hely­szí­nére siet. Az injek­ciós fecs­ken­dő­ket és tűket egy­ál­ta­lán nem ste­ri­li­zál­ják, mind­egyik egy­szer hasz­ná­la­tos. Ahogy az irri­gá­tor is. A tor­on­tói gyer­mek­kór­ház­ban 100 dol­lárba kerül egy gyer­mek egy­na­pos kór­házi tar­tóz­ko­dá­sa, mert külön­le­ges élel­me­zésre és bánás­módra van szük­sé­ge. A fel­nőt­tek ese­té­ben ez 70 dol­lár. A leg­gyak­rab­ban három hóna­pos koru­kig szop­tat­ják a babá­kat, utána rátér­nek az igen vál­to­za­tos gyer­mek­táp­sze­rek­re, ame­lye­ket előre cso­ma­golva árulnak.

Ha egy kanadai munkanélküli lesz, egy évig kap segélyt, amely a leg­utóbbi fize­té­sé­nek 60%-a, már abban az eset­ben, ha elő­ző­leg leg­alább négy tel­jes hóna­pot ledolgozott.

Egy orvos, az összes adó leszá­mí­tása után éven­ként 35 ezer dol­lárt keres. Egy nőgyógy­ász vagy sebész körül­be­lül 70 ezret. Onta­rio tar­to­mány­ban ingye­nes az orvosi ellá­tás, az állami biz­to­sító alapja fize­ti. Egy koz­me­ti­kai célú orr­mű­tét 400 dol­lár, a mell­mű­tét 800 dol­lár, de ezt a fajta műté­tet az állami biz­to­sító nem állja.

Augusztus 25. Reggel Joe isme­rő­se, Weishaus Jenő jött értünk, és elvitt, hogy meg­néz­zünk két közeli templomot. (Újra elfo­gott a ret­te­gés, hogy talál­koz­nom kell a KGB kép­vi­se­lői­vel, ezért hasz­nál­tam a „temp­lom” szót a két leg­na­gyobb tor­on­tói zsi­na­góga meg­te­kin­té­sé­ről írva – V. R.) Nagyon érde­ke­sek vol­tak. Az épü­le­tek modern stí­lu­sú­ak, szép és drága a belső kikép­zé­sük. A leg­na­gyob­ban az egy­ház­köz­ség négy­ezer tagja fér el. A temp­lom mel­lett isko­la, könyv­tár, régi­sé­gek múze­uma és temp­lomi kegy­sze­re­ket áru­sító bolt. Három órát nézegettük.

Érdekesnek bizonyult idegenve­ze­tőnk élet­tör­té­nete is. Weishaus Jenő, a fe­le­sé­ge, Ági és a kis­lá­nyuk, az 1956-os magyar­or­szági ese­mé­nyek után kerül­tek Kana­dá­ba. A nul­lá­ról kezd­ték, kise­gítő mun­ká­sok vol­tak egy bolt­ban. De a mes­ter­ség­beli tudá­suk, a tehet­sé­gük, a mun­ka­sze­re­te­tük, serény­sé­gük meg­hozta a maga jutal­mát, végül is műszőrme kabá­tot, zakót és sap­kát készítő gyá­rat ala­pí­tot­tak. Maguk is dol­goz­nak a gyár­ban, veze­tők, sza­bá­szok, köny­ve­lők, kész­áru­ra­ko­dók, anyag­be­szer­zők. Mára a gyá­ruk, amely­ben további tizen­nyolc, a var­rás külön­böző fázi­sait ellátó ember dol­go­zik, 25 ezer darab kész­ter­mé­ket küld az ország bolt­há­ló­za­tá­ba, ami­nek a jöve­del­mé­ből a csa­lád már vett pár torony­há­zat és a laká­so­kat bérbe adják.

Augusztus 27. A postai alkal­ma­zot­tak sztrájkja miatt, akik maga­sabb bért köve­tel­nek, már két napja nem tud­juk elkül­deni a táv­ira­tot Togli­at­ti­ba, hogy közöl­jük, meg­hosszab­bí­tot­ták kana­dai tar­tóz­ko­dá­sun­kat, és szep­tem­ber 9-én érke­zünk haza.

A valamikori csehszlovák Bata cég bolt­já­ban, ame­lyet a szo­ci­a­liz­mus szín­re­lé­pése miatt Dél-Ame­ri­kába tele­pí­tet­tek, én cipőt, Iya csiz­mát kapott. A ma­gas talpú cipő a divat, mi is ilyet válasz­tot­tunk, bár ott­hon egy ideig ez sok embert zavar majd, és biz­tos kiváltja a di­vat­bo­lon­dok irigységét.

Augusztus 29. Nagy utat tettünk meg. Reg­gel kilenc­kor Joe elvitt min­ket a The 1000 islands-re, vagyis az ezer szi­get orszá­gá­ba, amely keleti irány­ban 150 mér­földre van Tor­on­tó­tól. Két órát töl­töt­tünk gőz­ha­jón az Onta­rio-ta­von, sok szép szi­ge­tet kerül­tünk meg, ame­lye­ket a ter­mé­szet hozott lét­re, s ame­lye­ket már belak­tak az embe­rek. Kikö­töt­tünk az egyik szi­ge­ten, ame­lyen ame­ri­kai zászló len­gett. Reg­gel Joe figyel­mez­te­tett, hogy vigyünk magunk­kal útle­ve­let, de nem hit­te, hogy partra enged­nek min­ket. Ám útle­vél-el­len­őr­zés után been­ged­tek min­ket is a szi­get­re. Igen, az USA-ban vol­tunk! Huszonöt per­cet töl­töt­tünk a szi­ge­ten, emlék­tár­gya­kat vásá­rol­tunk, ettünk valamit.

Utána elindultunk, és őrült tem­pó­ban, amit a fé­kez­he­tet­len Joe vezé­nyelt, szinte ki sem szállva az autó­ból, meg­néz­tük Kanada fővá­ro­sát, Otta­wát. Egész napun­kat az Oldsmobilban töl­töt­tük, hár­man ültünk az első ülé­se­ken. El sem tudom kép­zel­ni, hogy érez­tük volna magun­kat, ha a kocsi­ban nincs lég­kon­di­ci­o­ná­lás. Hiszen 105 Fah­ren­heit-fo­kos volt a hő­ség, ami 41 fok Cel­sius sze­rint. A ko­csi tel­je­sít­mé­nye 350 lóerő. Álta­lá­ban átlag 90 mér­föl­des sebes­ség­gel halad­tunk, órán­ként 150 kilo­mé­tert tet­tünk meg, három­szor ettünk, össze­sen 1100 kilo­mé­tert autóz­tunk, és este tizen­egyre értünk haza

Augusztus 30. Csütörtök. Edit kocsi­já­ban nem műkö­dött a lég­kon­di­ci­o­ná­lás, pedig a hőség nem eny­hült, ezért úgy pat­tan­tunk ki belő­le, ami­kor oda­ér­tünk az Onta­rio Kép­ga­lé­riá­hoz, mintha pus­ká­ból lőt­tek volna ki min­ket. Három órát töl­töt­tünk bent. Remb­randt, Picasso és Modigliani mel­lett mai kana­dai művé­szek mun­káit is kiál­lí­tot­ták. A ter­mek hatal­ma­sak, világosak.

Este elvittek minket az Ontario Place-be, ez egy érde­kes lát­vány­vá­ros, ame­lyet 1967-ben épí­tet­tek egy hor­da­lé­kos szi­ge­ten, Kanada állam ala­pí­tá­sá­nak szá­za­dik évfor­du­lója alkal­má­ból. Külö­nö­sen meg­ra­gadt az emlé­ke­ze­tem­ben egy óri­ási gömbbe zárt pano­ráma mozi: az ember úgy érzi, való­ban repü­lőn ül, és Onta­rio erdei és tavai felett száll.

Augusztus 31. Délelőtt pár órát Joe-val töl­töt­tünk, aki min­den­fé­lét vásá­rolt nekünk. Iyának varr­tak egy szép fekete posz­tó­ka­bá­tot, nekem egy hosszú, fekete bőr­ka­bá­tot. Nagyon tet­szik, puha és könnyű. A gyár tulaj­do­no­sai, akik a ka­bá­to­kat varr­ták, Joe bará­tai, de Joe azon­nal a zse­bébe nyúlt és kifi­zette őket.

A bőrkabátkészítő gyár tulajdo­no­sa, Sós Kar­csi este ven­dég­ségbe jött hoz­zánk a fe­le­sé­gé­vel. Sós ugyan­ab­ban a falu­ban szü­le­tett, mint Joe. A há­ború alatt mind­ket­ten tag­jai vol­tak a ma­gyar had­se­reg mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­já­nak, amely Bobrujszkban a leg­ne­he­zebb mun­ká­kat végez­te, és mind­ket­ten sárga Dávid-csil­la­got visel­tek a hátukon.

Joe így emlékezett vissza erre: „Tud­tam, hogy a nagy­né­ném csa­ládja Bobrujszkban lakik, de fél­tem meg­ke­resni őket, pedig foly­ton rájuk gondoltam.”

1956-ban Joe újra találkozott Kar­csi­val, meg­ke­reste őt a Ma­gya­ror­szá­got elha­gyott disszi­den­sek között. Sós nem fejezte be a közép­is­ko­lát, annyi tudása volt, amennyit Buda­pes­ten, egy esti tech­ni­kum­ban szer­zett. Tor­on­tó­ban Joe így üdvö­zölte régi barát­ját: „Na, Kar­csi, ebben az ország­ban bár­mi­lyen üzle­tet nyit­hatsz, a ma­gad ízlé­sé­re, elkezd­hetsz nor­má­li­san élni.”

„Én meg emlékeztem a tech­ni­kum­ban tanult gaz­da­ság­tan­ból, hogy bár­mi­lyen ter­mék elő­ál­lí­tá­sá­val töb­bet lehet keres­ni, mintha az ember egész nap a pult mögött áll” – mesélte Sós. Hát fele­sé­gé­vel így fog­tak neki a vál­lal­ko­zá­suk­nak Kana­dá­ban. Az első évben festő volt egy fém­szer­ke­ze­tet gyártó cég­nél. Csak mel­les­leg, ő fes­tette le az épü­lő­fél­ben lévő Barlington Sky Wayt. Ez a hatal­mas magas híd ível át a Tor­on­tó­tól a Nia­ga­ra-víz­esé­sig vezető út felett. A hí­don tíz­ezer számra halad­nak át naponta az autók, alatta pedig óce­án­já­rók úsz­nak el, ame­lyek vas­ér­cet szál­lí­ta­nak a hamiltoni gyárakba.

A Sós házaspár először kis műhelyt nyi­tott, amely­ben puló­ve­re­ket készí­tet­tek. Ma már külön­féle bőrök­ből, szar­vas­bőr­ből és műbőr­ből, az ultra-suede-ből hosszú és fél­hosszú kabá­to­kat készítő gyá­ruk van. Nyolc­van mun­kás varrja benne a heti 750–800 kabá­tot, har­minc-negy­ven­féle színben.

Ám Sós Karcsi nem ezzel képesz­tett el min­ket, hanem azzal, hogy kivá­lóan ismeri a föld­raj­zot és a tör­té­nel­met, mert mind­ket­tőt egész éle­té­ben imád­ta. Cso­dál­kozva hal­lot­tuk, hogyan mesél a ja­kut­földi gyé­mánt­bá­nyá­szat­ról, a cseremhovi és kuzbasszi szén­kész­let­ről, s ar­ról, miért jobb a magnyitogorszki kom­bi­nát, mint a novokuznyecki. Elő­ször szinte el sem hit­tük, amit mondott. (Pár nap múl­va, ami­kor Moszk­vá­ban áll­tam, és vár­tam a rep­térre vivő buszt, ahon­nan Togli­at­tiba akar­tam repül­ni, ész­re­vet­tem a köze­lem­ben egy isme­ret­len fér­fit, aki figyel­me­sen vizs­gál­ga­tott. Arra gon­dol­tam, talán a Tor­on­tó­ban vett magas talpú cipő­mön cso­dál­ko­zik. De hama­ro­san oda­lé­pett hoz­zám, és ezt mond­ta: „Ké­rem, bocsás­son meg! Olyan szép a kabát­ja! Hiába nézem, egyet­len var­rást sem látok raj­ta. Talán egyet­len darab bőr­ből készült?”)

Szeptember 1. Szombat. Délelőtt (!) Laj­csi szín­házba vitt min­ket, hogy meg­hall­gas­sunk egy érde­kes ope­ra­énekest, akit hiva­tá­sos kórus kísért. Ebéd után elmen­tünk Joe barát­já­hoz, hogy elhoz­zuk a ka­bá­to­kat, ame­lye­ket Iyának és nekem varr­tak a gyár­ban. Egy új, sok­la­ká­sos ház­ban lakik. A ház két hónapja épült fel, de körü­lötte már nő a fű, az udva­ron pedig műkö­dik a meden­ce. A het­venöt lakás­ból eddig csak huszon­ötöt vet­tek bér­be. A be­já­rati elő­csar­nok­ban kapu­te­le­fon min­den lakás­hoz, a be­já­rati ajtó pedig úgy nyí­lik, ha meg­nyom­juk az ille­té­kes lakás gomb­ját. A kony­hát föl­sze­relve adják át, van benne hűtő, tűz­hely és moso­ga­tó­gép. Egy ötszo­bás lakás bér­leti díja havi 320 dollár.

Este Lajcsi vacsorázni vitt min­ket az Old’s Ed nevű ere­deti ven­dég­lő­be. Egy régi gyár két szint­jén hatal­mas, ter­me­ket ala­kí­tot­tak ki. Szép a belső tér, ahol egyedi hasz­ná­lati tár­gya­kat állí­tot­tak ki, kezdve a hatal­mas szí­nes abla­kok­tól és por­ce­lán­vá­zák­tól egé­szen az egy­kor itt járt szám­ta­lan híres­ség fény­ké­pé­ig, akik mind autog­ra­mot adtak az Ed Mirvis nevű tulaj­do­nos­nak. Kana­dá­ban érde­kes hagyo­mány, hogy a pin­cér min­den­ki­nek azon­nal tölt egy pohár vizet, mihelyt leül az ember, és oda­adja az étla­pot. A bort ugyan­csak ő tölti a vendégeknek.

Lyával először próbáltuk ki a fran­cia hagy­ma­le­vest, amely­ről vissza­em­lé­ke­zé­sei­ben oly sok­szor és oly étvágy­ger­jesz­tően írt Ilja Ehrenburg. Cse­rép­csup­rok­ban tálal­ták a forró levest, azok­ban is főtt, a szá­ju­kat egy vékony sze­let ráol­vadt sajt fedte.

Vacsora után megnéztük a ven­déglő fölötti eme­le­tet is, ahol szín­házi kel­lé­ke­ket állí­tot­tak ki, a pin­cé­ben pedig, nem kis cso­dál­ko­zá­sunk­ra, régi éjje­li­edé­nyek hatal­mas gyűj­te­mé­nyét hal­moz­ták fel.

Szeptember 2. A postai alkal­ma­zot­tak majd egy­he­tes sztrájkja után végre sike­rült távi­ra­tozni Togli­at­tiba anyu­nak, hogy jól vagyunk, és 9-én érke­zünk. Ahogy min­dig, a 9-ét végső határ­idő­nek szán­tam, hiszen azt ter­vez­tük, hogy már 7-én ott­hon leszünk. Írtam Magya­ror­szágra Róth Sán­dor­nak is, hogy Kana­dá­ban vagyunk, és jól érez­zük magunkat.

Délelőtt tizenegykor eljött értünk Esther Weltman a fér­jé­vel, és újra elmen­tünk a kiál­lí­tás­ra. Ma vasár­nap van, hihe­tet­le­nül nagy a tö­meg. A rá­dió­ban azt mond­ták, majd­nem egy­mil­lió láto­gató van kint. A ki­ál­lí­tást min­den évben a Labour Day-en zár­ják, vagyis a Munka Nap­ján (ami egy kicsit hason­lít a mi május else­jénkre), ame­lyet szep­tem­ber else­jén ünne­pel­nek, és ami hiva­ta­los ünnep, pihe­nő­nap. Egy órát keres­tünk par­ko­ló­he­lyet, de nem talál­tunk. Pár ház­töm­böt vissza­au­tóz­tunk, letet­tük a ko­csit, és vil­la­mo­son tér­tünk vissza. A hő­ség szinte elvi­sel­he­tet­len, de a vég­te­len bódék­ból sosem fogy ki az üdítő és a ha­rap­ni­va­ló. Min­den láto­gató könnyen öltö­zött, a leg­töb­ben külön­böző korú gye­re­ke­ik­kel van­nak. A gye­re­kek mennyi­sége is vál­to­zó, de a leg­több csa­lád­ban négy gye­rek van.

Az első érdekesség, amit láttunk, a légi bemu­tató volt. Az ame­ri­kai ten­ge­rész­gya­log­ság két gépe kezdte füg­gő­le­ges repü­lés­sel. A szu­per­szo­ni­kus vadász­gé­pek bemu­tat­ták, hogy képe­sek moz­du­lat­la­nul lebegni a leve­gő­ben, víz­szin­te­sen meg­for­dulni a hossz­ten­gely körül, de még hát­ra­me­net­ben is köz­le­ked­ni, és spi­rál­ban fel­száll­ni. A két­órás légi pará­dén azok a gépek is itt vol­tak, ame­lyek részt vet­tek mind­két világ­há­bo­rú­ban. Aztán vol­tak külön­le­ges repü­lő­gé­pek, ame­lyek­kel erdő­tü­zet oltot­tak, és repü­lés köz­ben egy tóból merí­tet­tek vizet. Heli­kop­te­rek, vadász­gé­pek és B-52-es bom­bá­zók. Ahogy egy repülő fel­szállt, a han­gos­be­mondó közölte a jel­lem­zőit és piló­tái­nak nevét.

A légiparádé után elmentünk a Szov­jet­unió pavi­lon­jai­ba, a nem­zet­kö­zibe és az autó­kat bemu­ta­tóba is. Három rendőr őrizte a vit­rint, amely­ben drá­ga­kö­ve­ket állí­tot­tak ki. Érde­kes, hogy min­den kiál­lí­tott tár­gyon ott volt az ára, az embe­rek meg­ve­het­ték, vagy meg­ren­del­het­ték őket. Kipró­bál­tuk a masszázs karos­szé­ket. Vet­tünk egy fülöp-szi­ge­teki emlék­tár­gyat és pakisz­táni pele­rint Iyának.

A sok játékterem közül az egyik­ben Iya tíz cen­tért első kísér­letre nyert egy hatal­mas játék­med­vét. Utána viszont hiába dob­tunk ki két dol­lárt, sem­mit sem nyer­tünk, bár úgy érez­tük, most sem csú­szik ki a sze­ren­cse a markunkból.

A füvet frissen nyírták, és sza­bad volt lehe­ve­redni rá. Sok csa­lád el is helyez­ke­dett rajta a piknikhez.

Még egy feledhetetlen látvány­ban volt részünk: a Munka Napja és a tanév kez­de­té­nek tisz­te­le­tére a vá­rosi és falusi isko­lák dobo­sai és fúvós zene­ka­rai érde­kes alak­za­tok­ban elvo­nul­tak a kiál­lí­tás zsű­rije előtt. A több­sé­gük lány volt. Min­den csa­pat más ruhát viselt, fan­tasz­ti­ku­san szí­nes egyen­ru­hát, és nagyon ügye­sek vol­tak. A hő­ség­től és a me­ne­te­lés­től is fáradt gye­re­kek nagy mél­tó­ság­gal vonul­tak, csak úgy vil­log­tak a nap­sü­tés­ben a va­kí­tóra tisz­tí­tott hang­sze­rek, a leg­ki­sebb fuvo­lá­tól a leg­na­gyobb szjuzafonig Feled­he­tet­len volt!

Szeptember 4. Meghalt Weltmanék egyik jó isme­rő­se. Dél­előtt tíz­kor elő­ször a temp­lomba (!) vit­tek el min­ket, amely mel­lett már ott állt az autó a zárt kopor­só­val, utána pedig a te­me­tő­be. Szo­mo­rú, hogy a meg­halt asszony csak negy­ven­négy éves volt. Már fel­nőtt gye­re­kei vol­tak. A te­me­tés tanul­sá­gos volt. A te­mető felé haladó halot­tas­ko­csi mögött hatal­mas tömeg­ben vész­jel­zőt vil­log­tató autók, ame­lye­ket motor­bi­cik­lis rend­őrök kísér­tek, hogy piros lám­pá­nál is folya­ma­to­san halad­has­son a me­net. Ezért fizetni kell a rend­őrök­nek. Min­den temp­lom­nak az egy­ház­köz­ség hívei szá­mára saját teme­tője van. A sí­rok egye­nes sor­ban van­nak egy­más mel­lett, beton­la­pok­kal fed­ték le őket, tete­jü­kön kavi­csok, hogy jelez­zék, emlé­kez­nek rájuk.

Miután otthon szusszantunk egyet, kéré­sünkre Joe moziba vitt min­ket, hogy megnézzük Az utolsó tangó Párizs­ban című fil­met. A né­zők reak­ci­ója alap­ján ítélve a film érde­kes lehe­tett, de sem­mit sem értet­tünk belő­le, és időn­ként nyo­masz­tóan fáj­dal­mas­nak tűnt az is, amit lát­tunk. Mozi után sétál­tunk egyet Iyával, aztán met­rón haza­men­tünk. Ahogy az már lenni szo­kott, Edit jött ki értünk a leg­kö­ze­lebbi metróállomáshoz.

Azért idéztem e feledhetetlen tor­on­tói uta­zás­sal kap­cso­la­tos nap­ló­jegy­ze­teim­ből ilyen sokat, hogy a jó­in­du­latú orosz és magyar olva­só­val még egy­szer örülni tud­junk annak, milyen is az élet a „cso­dák orszá­gá”-ban, ame­lyet hosszú éve­kig vas­füg­göny zárt el tőlünk. A rég­óta a sza­bad világ­ban élő olvasó pedig meg­tud­hat­ja, hogy min­den­napi éle­té­nek milyen meg­szo­kott rész­le­teit tar­tot­tuk hihe­tet­len cso­dá­nak mi, akik becsap­va, rab­ság­ban éltünk.

Két utolsó torontói napunkat Joe-val és Edit­tel töl­töt­tük. Harvey még min­dig körü­löt­tünk sür­gö­lő­dött, a já­té­kai közül válo­ga­tott a gye­re­keink­nek. El-el­men­tünk vásá­rolni is. Nem volt elég a négy bőrönd, vet­tünk még egy ötö­di­ket is.

Vég nélkül jöttek a rokonok és isme­rő­sök, hogy elbú­csúz­za­nak tőlünk. Estén­ként zon­go­ráz­tam nekik, éne­kel­tünk. Iya nagy vak­me­rően még a cigány­tán­cot is eljár­ta, ami aztán átvál­tott magyar csár­dás­ba, ami­kor Joe oda­ro­hant hoz­zá.

Joe nagyon jó és bőkezű volt hoz­zánk. Egy­ér­telmű volt a dön­té­sünk Iyával: a gye­re­keink jövője érde­ké­ben meg­pró­bál­juk elhagyni a Szov­jet­uni­ót, bár­mibe kerül­jön is. Joe ezzel kap­cso­lat­ban azt mondta nekünk: „Gye­re­kek, nem segít­he­tek, hogy kijus­sa­tok onnan, de ha sike­rül vala­hogy eljön­ni, soha nem lesz kenyér­gon­do­tok. Ha fel­buk­kan­tok a sza­bad világ­nak bár­mely pont­ján, huszon­négy órán belül ott leszek nála­tok.”

Szeptember 6-án, ebéd után őrült tem­pó­ban, két kocsin (a máso­di­kat Shirley vezette) elin­dul­tunk a rep­tér­re. Hat cso­ma­gunk volt, öt bőrönd, és az Iya által nyert med­ve. Száz­nyolc kilót nyom­tak, vagyis éppen hat­van­nyolc­cal töb­bet, mint ami enge­dé­lye­zett. A túl­súly­ért 600 dol­lárt kel­lett volna fizet­ni, de Joe ekkor is meg­ta­lálta a kiutat: fel­hívta az uta­zási iroda tulaj­do­no­sát, és elér­te, hogy csak 100 dol­lárt kell­jen befi­zet­nie a pénz­tár­ba.

Torontóból egy Boeing–747-essel utaz­tunk Mont­re­al­ba. Elámul­tunk a gép mére­tén: kilenc ülés volt egy sor­ban és két hatal­mas átjá­ró. Közel négy­száz utas, három pilóta és tizenöt férfi és női utas­kí­sé­rő. Joe eljött velünk Mont­re­a­lig, az utolsó pil­la­na­tig segí­tett. Mont­re­al­ban átszáll­tunk az Aeroflot IL–62-es jára­tá­ra, ahogy a Moszk­vába szóló jegyün­kön állt. Joe azon­nal talált nekünk egy úti­tár­sat Moszk­vá­ig, aki oro­szul és ango­lul is beszélt. Gajknak hív­ták, rokon­szen­ves szír egye­te­mista volt, aki Jere­vánba repült, hogy ott foly­tassa tanul­má­nya­it. Nekünk a leg­na­gyobb segít­sé­get azzal tet­te, hogy a Joe-tól kapott 30 dol­lá­rért vál­lal­ta, hogy elhozza Moszk­vába azt a mű­szőrme bun­dát, amit Szvet­lá­ná­nak vet­tünk. A fiú azon­nal föl is vette a bun­dát.

Az IL–62-es fedélzetén máris jöt­tek a „meg­le­pe­té­sek”. Az utas­kí­sé­rők gorom­bán, durva han­gon kiad­ták az első uta­sí­tást: „Min­denki üljön le ott, ahol sza­bad hely van!” Így aztán Iyával nem is kerül­tünk egy­más mel­lé. A lég­kon­di­ci­o­ná­lót nem kap­csol­ták be, amíg a repülő el nem érte az uta­zási magas­sá­got, pedig elvi­sel­he­tet­len volt a hő­ség.

„Kevés az újság. Egy sorba egy jut. Adják tovább!” – hang­zott a má­so­dik beje­len­tés. Majd­nem könyö­rög­nünk kel­lett, hogy vizet kap­junk. Kér­tem még egy kis bort. „Nincs!” – uta­sí­tott el gorom­bán az utas­kí­sé­rő. Pedig ott ült mel­let­tem Marija Matvejevna, egy volt orosz nemes­asszony, neki egy hang nél­kül töl­töt­tek még bort, mert ango­lul kér­te. Az asszony majd­nem fél­re­nyelt, ami­kor hal­lot­ta, hogy tőlem meg­ta­gad­ják.

A repülőgép leszállt Párizsban, s meg­en­ged­ték, hogy egy kis időre bemen­jünk az Orly repü­lő­tér épü­le­té­be, ahol képes­la­po­kat s egy kis emlék­tár­gyat, az Eif­fel-tor­nyot vásá­rol­tuk meg.

A következő megálló Kijev volt, ahol is az „elő­ze­tes” vám­vizs­gá­lat áten­ge­dett velünk 120 dol­lárt, Iyának és Ilo­ná­nak egy arany fül­be­va­lót, Regina mamá­nak egy arany nyak­lán­cot, amit mind be is írtunk a vám­nyi­lat­ko­zat­ba. Mind­ezt Joe az utolsó pil­la­nat­ban nyomta a kezembe Mont­re­al­ban, két kar­ton ciga­ret­tá­val egye­tem­ben.

Moszkvában több mint egy órát kel­lett vár­ni, amire meg­kap­tuk a cso­mag­ja­in­kat. Érez­tük, hogy „ke­vés a rako­dó”. Ígér­tem 20 dol­lárt a mel­let­tünk szu­nyó­káló hor­dár­nak, ha segít meg­gyor­sí­ta­ni, hogy átjus­sunk a vámon, ezért aztán csak egy bőrönd fel­nyi­tá­sát kér­ték tőlünk, miután a hor­dár és a vám­tiszt cin­ko­san össze­ka­csin­tott (az utóbbi nagy örö­mére a ke­zébe nyom­tam egy kar­ton ciga­ret­tát), máris zár­hat­tuk vissza.

Jött a következő meglepetés: ami­kor elre­pül­tünk Kana­dá­ba, hitel­le­vé­len kel­lett elhe­lyez­nünk min­den rube­lün­ket. Ez most annyit ért, mint a papír, amelyre nyom­tat­ták, mivel a seremetyevói bank­fiók csak „mun­ka­idő­ben” volt nyit­va. A dol­lár­ja­inkra még csak rá sem mer­tek néz­ni, így ott áll­tunk egyet­len kopejka nél­kül. Ismét Gajk segí­tett ki min­ket: elő­vette a pénz­tár­cá­ját, és adott annyi rubelt, ami elég volt arra, hogy meg­ve­gyem a re­pü­lő­je­gyet Togli­at­ti­ba, és kifi­zes­sem a taxit. De én is segí­tet­tem neki: a pénz­tár­ban már nem volt jegy Jere­ván­ba. Gajk nem tud­ta, mit tegyen. Én végig­szá­gul­dot­tam a rep­té­ren, talál­tam is egy cso­port rokon­szen­ves, idő­sebb örményt, s ud­va­ri­a­san meg­kér­tem őket, hogy vala­hogy segít­se­nek a szír fiú­nak. Azon­nal meg is talál­ták a meg­ol­dást. Néhány perc múlva Gajk csak mosoly­gott egyet, és már ment is a re­pü­lője felé.

A bikovói reptéren a hordár a máso­dik kar­ton ciga­retta fejé­ben a vil­lany­tar­gon­cán kivitt min­ket a már fel­szál­lás­hoz készü­lő, begyúj­tott motorú és per­sze agyon­zsú­folt repü­lő­höz, amely Togli­at­tiba tar­tott. Azon­nal be is húz­ták az ajta­ját, mihelyt az öt cso­ma­gun­kat is utá­nunk dob­ták az utas­tér­be.

Szeptember 8-án reggel hatkor (Tor­on­tó­ban este tíz óra volt) lép­tünk be a la­ká­sunk­ba. Min­den­kit egész­sé­ge­sen talál­tunk, csak Regina mamá­nak hiány­zott már nagyon a segít­sé­günk. Tíz perc múlva csen­gett a te­le­fon. Anyám föl­vet­te, aztán ret­te­ne­te­sen károm­kodni kez­dett magya­rul, és arra panasz­ko­dott, hogy már több napja hívo­gatja vala­ki, de senki sem szól bele a kagy­ló­ba. Föl­vet­tem a te­le­font, néma volt, de ahogy hall­ga­tóz­tam, mintha éne­ket hal­lot­tam vol­na. Letet­tem. Tud­tam, hogy a szol­gá­lat, mivel Mutyilin elv­társ erő­sen izgul, hiszen nem tud­ja, hogy meg­hosszab­bí­tot­ták tor­on­tói tar­tóz­ko­dá­sun­kat.

Sándor, Ilona és Edwin könnyű álmú volt, s amint meg­hal­lot­ták, hogy a nagy­ma­má­val beszél­ge­tünk, azon­nal rohan­tak, hogy meg­ölel­je­nek min­ket. Örül­tek nekünk, meg per­sze a ren­ge­teg aján­dék­nak.

Reggel kilenckor felhívtam Mutyilint, közöl­tem, hogy meg­ér­kez­tem, elmond­tam azt is, miért kés­tem. Kéré­sére más­nap reg­gel nyolcra bemen­tem a KGB-re. Azon az éjsza­kán nem alud­tam valami sokat, azon gon­dol­kod­tam, mit mond­jak neki. Érez­tem, hogy el fogom kese­rí­te­ni, de hát iga­zán nem tör­tént velünk semmi olyas­mi, ami érde­kel­hette vol­na.

Az irodájában már várt rám a két isme­rős fér­fi. Érző­dött a leve­gő­ben, hogy türel­met­le­nül és remény­kedve vár­tak. Mutyilin volt a fő­nök: „Na, mesél­jen!” Tud­tam, hogy nega­tív lesz a talál­kozó mér­le­ge, de a me­sém­mel vala­hogy sze­ret­tem volna meg­nyug­tatni őket a túl­zott vára­ko­zás után, s a le­hető leg­több infor­má­ciót elmon­da­ni, ami a mi jövendő lépé­seink szem­pont­já­ból is hasz­nos lehet, ami­kor el akar­juk majd hagyni az orszá­got. És mi taga­dás, emberi módon meg akar­tam osz­tani velük mind­azt, amit bár­mely nor­má­lis szov­jet állam­pol­gár érde­kes­nek talál­hat azzal kap­cso­lat­ban, milyen az élet Kana­dá­ban, milye­nek a fize­té­sek, a há­zak, a bol­tok, a par­kok.

Ám hiába kutattam szemükben az érdek­lő­dés, a cso­dál­ko­zás vagy a kíván­csi­ság fel­vil­la­ná­sát. Sem­mit sem lát­tam. Ahogy halad­tam a me­sém­ben, egyre elke­se­re­det­tebb lett az arcuk, aztán úgy más­fél óra múlva Mutyilin szi­go­rúan fél­be­sza­kí­tott: „Min­den vilá­gos! Kérem, egy héten belül tegyen írá­sos jelen­tést mind­ar­ról, amit most elmon­dott és hozza be nekünk.” Ezzel elvál­tunk egy­más­tól. Elég zavar­ban vol­tam, amíg haza­ér­tem, hiszen újra meg kel­lett ismé­tel­nem min­dent, amit addig elmond­tam, írás­ban. De úgy dön­töt­tem, minél gyor­sab­ban meg kell sza­ba­dul­nom ettől a teher­től, és még aznap meg­ír­tam a rö­vid jelen­tést. Íme, a szö­ve­ge:

Rövid jelentés kanadai utamról

Én, Rott, V. F. és a fele­sé­gem, Rott, I. B. 1973. augusz­tus 6–szeptember 7-e között Kana­dá­ban voltunk.

Apám 1931-ben érkezett Magyaror­szág­ról a Szov­jet­uni­óba a csa­lád­já­val, hogy a bobrujszki fafel­dol­gozó kom­bi­nát épít­ke­zé­sén dol­goz­zon. Apám csa­lád­já­ban hét test­vér volt, anyá­mé­ban tizen­há­rom gye­rek. 1936-ban a szü­leim meg­kap­ták a szov­jet állam­pol­gár­sá­got. 1938-ban apá­mat bíró­sági íté­let nél­kül letar­tóz­tatta az NKVD és Kolimára szám­űz­ték. Soha töb­bet nem lát­tuk. 1956-ban apá­mat a halála után rehabilitálták.

1972-ben Magyarországon megis­mer­ked­tem az uno­ka­test­vé­rem­mel, aki Kana­dá­ban él, és sike­res épí­tési vál­lal­ko­zó. Az ő meg­hí­vá­sára ven­dé­ges­ked­tünk Kana­dá­ban, vol­tunk Tor­on­tó­ban, a Ni­a­ga­rá­nál, az „ezer tó orszá­gá­ban” és egy, az USA-hoz tar­tozó szigeten.

Ekkor tudtam meg, hogy unokatest­vé­reim élnek Své­dor­szág­ban, Ang­liá­ban, Auszt­riá­ban, Egyip­tom­ban, Mexi­kó­ban, az USA-ban (New-York, Det­ro­it, Los Ange­les, Phi­la­del­phia, New-Jersey). Sok­kal beszél­tem közü­lük tele­fo­non, ami­kor Tor­on­tó­ban vol­tam, de egyik sem láto­ga­tott meg.

Joe Weltman, az unokatestvérem házá­nál min­dig sok ven­dég for­dul meg. Kez­det­ben bizal­mat­la­nul fogad­tak min­ket, cso­dál­koz­tak azon, hogy elhagy­hat­tuk a Szov­jet­uni­ót. Mind­egyik helye­sel­te, hogy mos­ta­ná­ban eny­hül a feszült­ség a nyu­gati világ és a Szov­jet­unió között.

Mialatt Kanadában voltunk, meg­is­mer­ked­tünk Sós Kar­csi­val, az uno­ka­test­vé­rem szom­széd­já­val, aki az 1. Ukrán front máso­dik had­se­rege hato­dik bri­gád­já­ban volt sza­bó. 1956-ban szö­kött meg Magya­ror­szág­ról. Elég jól beszél oro­szul, jól ismeri a Szov­jet­unió tör­té­nel­mét és föld­raj­zát, bele­értve a gaz­da­sági föld­raj­zot is.

Altmann Árpád még Magyarország­ról ismerte apá­mat. 1931 óta él Kanadában.

Likvornyik doktor a háború alatt egy vol­gai úszó kór­ház veze­tője volt, Vik­tor nevű fia is orvos. Len­gye­lor­szág­ból érkez­tek Kanadába.

Mihail (?) tizenkét éve él Kana­dá­ban, a kaunasi városi vég­re­hajtó bizott­ság volt sofőr­je. Épít­ke­zé­sen dol­go­zik, három autója van, vissza akar térni a Szovjetunióba.

Marija Matvejevna, aki mellett a re­pü­lőn ültem, az USA-ban él, kivá­lóan beszél oro­szul. Turis­ta­ként jött vissza a Szov­jet­unió­ba. Nagyon ellen­sé­ges országunkkal.

Nagyon meglepődtem, amikor kide­rült, hogy Kana­dá­ban olyan sok ember tud oro­szul, és hogy jól isme­rik orszá­gunk mai életét.

Vladimír Rott

Togliatti, 1973. szeptember 13.

Számomra az volt a legfonto­sabb, hogy minél több orszá­got sorol­jak fel, ahol állí­tó­lag roko­naim élnek. Meg az, hogy Izrael helyett a szom­szé­dos Egyip­to­mot írtam. Nagyon sze­ret­tem vol­na, hogy a KGB „ki­iga­zít­sa” a sze­mé­lyi lapo­mat, és illessze csak bele a ren­ge­teg rokont. Ami­kor elvit­tem Mutyilinnak a jelen­tést, elé­ge­det­le­nül végig­mért, aztán hanya­gul bedobta a pán­cél­szek­rény­be.

Iyával abban a pillanatban elkezd­tük a vége-hossza nincs mun­kát, hogy bár­hogy, de meg­ol­dást keres­sünk arra, hogy elhagy­juk a Szov­jet­uni­ót. Három vál­to­zat­ban álla­pod­tunk meg.

A. Sándor-változat: megkérjük Róth Sán­dor bácsit, men­jen el a magyar–osztrák határ­ra, derítse ki, milyen szi­gorú az ellen­őr­zés, és pró­bál­jon meg találni vala­kit, aki pén­zért átse­gíti a csa­lá­dot Auszt­riá­ba.

B. Joe-változat: Joe Weltman meg­hí­vó­le­ve­let küld az egész csa­lád­nak, mel­lék­let­ként nagy­számú papír­ral a bank­tól, hogy mind a hatan Tor­on­tóba mehes­sünk az eskü­vő­re. Én pedig min­dent meg­te­szek, hogy meg­kap­juk az enge­délyt erre a lá­to­ga­tás­ra.

C. Iya-változat: Gita Abramovna Balter ötlete volt. Min­dent Iya segít­sé­gé­vel teszünk meg, aki­nek az anyja sosem tit­kol­ta, hogy zsidó szár­ma­zá­sú. Iyának sosem volt apja. Izra­el­ben „meg­ta­lál­ják” az anyja báty­ját, Naum Szolomonovics Gutermant, aki 1904-ben szü­le­tett, aki­től meg­hí­vó­le­ve­let kapunk, hogy az egész csa­lád utaz­zon Izra­el­be.

Az első megrázkódtatást az 1973-as Jom Kippur-i háború okoz­ta. Joe viszont tele­fo­non maga­biz­to­san meg­nyug­ta­tott min­ket, hogy gyor­san vége lesz, és azt mond­ta, sem­mi­kép­pen se hagy­juk abba a ter­vün­ket. Togli­atti és Toronto között gya­kori lett a levél­vál­tás. Joe gya­kor­la­ti­lag alig tud írni, viszont Edit szí­ve­sen vál­lal­ta, és gyö­nyörű kéz­írása volt.

Togliatti, 1974. február 26. Ma végre sike­rült elcse­rélni Regina mama újvá­rosi laká­sát egy régi Togli­at­ti­ban lévő­re, a ve­lünk szom­szé­dos ház­ban van, a cím: Szovjetszkaja utca 69. 19. lakás. A fel­újí­tás után, ami 200 rubelbe került, a fiúk a 38-as rész­leg­ből segí­tet­tek átköl­töz­tetni anyut.

A Szovjetunióban zajlik a párt­tag­könyv­cse­re, ma vissza­dob­ták három fény­ké­pe­met: „Nem alkal­mas, csi­nál­tas­son újat. Szo­morú az arc­ki­fe­je­zé­se. Meg a fejét is fél­re­hajtja egy kicsit. Nem alkalmas!”

Február elején levél jött Joe-tól: „Kár­pát­al­ján, Huszt váro­sá­ban él egy isme­rő­söm, Weisz Irén, aki átadja neked az üdvöz­le­tet.” Fel­hív­tam Tor­on­tó­ban Joe-t, hogy magya­rá­za­tot kér­jek, de csak motyo­gott vala­mit, ami­ből sem­mit nem értet­tem. Pár hét múlva újra ott volt a le­vél. „Add át üdvöz­le­te­met Weisz Irén­nek.!” (?) A kö­vet­kező levél mele­gen java­sol­ta, hogy: „Utazz oda, és csó­kold meg Weisz Irént” –, és egy huszti cím is volt mel­let­te. Vilá­gos lett, hogy oda kell utaz­nom, bár nem tud­tam, miért.

Sikerült egyezségre jutnom az inté­zet veze­tő­sé­gé­vel egy lvovi kikül­de­tést ille­tő­en, hogy tanul­má­nyoz­zam az ott folyó tudo­má­nyos munka meg­szer­ve­zé­sé­nek tapasz­ta­la­ta­it. Moszk­ván át repül­tem Lvov­ba, meg­alud­tam a szál­lo­dá­ban, elmen­tem a Műszaki Egye­tem­re, aztán későn este egy helyi vonat­tal elutaz­tam Husztra. Reg­gel hat­kor lép­tem ennek a kis kárpátaljai70 tele­pü­lés­nek a sáros föld­jé­re, meg­ke­res­tem a né­gyes számú házat a Malaja utcá­ban. Egyet­len fényt sem lát­tam. Úgy gon­dol­tam, nem zava­rok ilyen korán, vissza­men­tem az állo­más üres váró­ter­mé­be.

Nyolc óra után, amikor végleg meg­vir­radt, újra elmen­tem a ház­hoz. A lucs­kos havon lévő láb­nyom­ok­ból meg­ér­tet­tem, hogy nem hasz­nál­ják a nagy­ka­put, a nyo­mok a ház hátsó részé­hez ragasz­tott kis tol­da­lék­épü­let­hez vezet­tek. Egy haj­lott öreg­em­ber nyi­tott ajtót mele­gí­tő­ben, vat­ta­nad­rág­ban, kamás­li­ban. Egy hat­van körüli öreg­asszony csat­la­ko­zott hoz­zá, aki­nek ren­det­len volt a ha­ja, és az elnyűtt falusi ruhá­zata is. Már vár­tak, bein­vi­tál­tak.

Kiderült, hogy az idős házaspár egész télen ebben a kis tol­da­lék­épü­let­ben lakik, hogy taka­ré­kos­kod­jon a fával, mert közé­pen ott állt a nagy vas­kály­ha, amely­nek csö­vét a szel­lő­ző­ab­la­kon vezet­ték ki. Pet­ró­le­um­lámpa hal­vány fénye verő­dött vissza a ré­gen meszelt fal­ról. Az öreg vissza­ült a nyi­tott kály­ha­aj­tó­val szem­közti ala­csony szé­ké­re. Az asszony, Irén, teá­val kínált.

Célzott rá, hogy Joe pénzt adott át neki, amit nekem szánt, s utána kér­de­zett vala­mit, amit nem nagyon értet­tem. „Hogy akar­ja? Egy a négy­hez, vagy egy az öthöz?” Addig a pil­la­na­tig a va­lu­ta­vál­tás kima­radt az éle­tem­ből, és a pénz­ügy­le­tek léte­zé­sé­ről éppen csak hal­lot­tam vala­mit, de muszáj volt vála­szol­nom: „Jobb lesz az egy az öthöz” – mond­tam. Nem til­ta­ko­zott, de azt mond­ta, a pénz nincs ott­hon, ki kell ven­niük a bank­ból, ame­lyik dél­ben nyit.

Tudta, hogy egész éjszaka nem alud­tam, ezért fel­aján­lot­ta, hogy feküd­jek le pihen­ni, és benyi­tott a ház­ba. Addig még sosem lát­tam olyat: a szoba pad­ló­ját fal­tól-fa­lig, vas­tag réteg­ben alma fed­te, amely épen meg­ma­radt a fű­tet­len helyi­ség­ben. Nagy nehe­zen, az almák között lépe­getve elver­gőd­tem az egyet­len dívá­nyig, és beta­ka­róz­tam a nagyon is isme­rős magyar duny­há­val. Nem vagyok benne biz­tos, hogy tény­leg sike­rült alud­nom egyet, ám Irén egy vas­tag, újság­pa­pírba takart cso­ma­got nyúj­tott át, ami­kor elin­dul­tam kife­lé, hogy meg­ke­res­sem a bu­dit, és azt mond­ta: „Itt van, szá­molja meg!”

Még sosem tartottam akkora csomó pénzt a ke­zem­ben. Még min­dig nem tud­tam, hány dol­lárt kül­dött Joe, de kinyi­tot­tam az ajtót, elver­gőd­tem a dívá­nyig, és a fél­ho­mály­ban szá­molni kezd­tem: „Is­te­nem, mennyi pénz!” – gon­dol­tam. Lát­tam, hogy resz­ket a kezem. Tíz­ezer. Aztán tizen­egy. A ti­zen­ket­te­dik ezres után elve­szí­tet­tem a tü­rel­me­met, és már meg sem szá­mol­tam, lát­tam, hogy nagy­já­ból tizen­öt­ezer rubel van a cso­mó­ban. Szó­val Joe 3000 dol­lárt kül­dött. Jól becso­ma­gol­tam, betet­tem az akta­tás­kám­ba, és egy kicsit meg­szé­dül­tem. Ami­kor Irén meg­kér­dez­te, egye­zik-e az összeg, csak bólin­tot­tam.

Az üres pályaudvaron, miközben a vo­na­tot vár­tam, hir­te­len ráéb­red­tem, mit koc­káz­ta­tok. Elő­ször is Huszt határ­öve­zet­ben van, ahová csak akkor utaz­hat az ember, ha ezt külön beír­ják az iga­zol­vá­nyá­ba. Bár­mely pil­la­nat­ban oda­lép­het hoz­zám egy rend­őr, és föl­mérve a kül­ső­met, szar­vas­bőr kabát, akta­tás­ka, gumi­csizma helyett cipő, elkér­heti az ira­tai­mat, átnéz­heti az akta­tás­ká­mat. Másod­szor, meg­tá­mad­hat­nak. Azon­nal áttet­tem a kö­teg pénzt az akta­tás­ká­ból a nad­rág­zse­bem­be, hogy kész­ség­gel átnyújt­has­sam az akta­tás­ká­mat, ha ellen­őrizni akar­ják, és attól kezdve nagyon kényel­met­le­nül érez­tem magam kidu­do­rodó zse­bem miatt. Foly­ton a kö­te­gen tar­tot­tam a keze­met, miköz­ben meg­ér­kez­tem Lvov­ba, majd Moszk­vá­ban átmen­tem egyik rep­tér­ről a má­sik­ra, és végül haza­ju­tot­tam Togli­at­ti­ba. Hát, sok min­den eszembe jutott köz­ben!

Iya, aki semmiről sem tudott, csak bámult rám, ami­kor a la­kás­aj­tó­ban beje­len­tet­tem neki. „Gaz­da­gok let­tünk! Joe egy csomó pénzt kül­dött. Tizen­öt­ezer rubelt!” Iya zavarba jött, de azon­nal át akarta szá­molni az ölünkbe pottyant sum­mát. És ami a leg­fon­to­sabb, törni kezd­tük a fe­jün­ket, hogy mit is kezd­jünk ezzel a pénz­zel. Vilá­gos, hogy Joe azért küld­te, hogy segít­sen nekünk kijutni a Szov­jet­unió­ból, de hát még sosem lát­tunk ekkora össze­get, még csak elkép­zelni sem tud­tunk ennyi pénzt. „Hol dug­juk el? Vagy költ­sük el? De mire?”

Gondolkoztunk, gondolkoztunk. És a vé­gén a két „zsidó nagy­okos” semmi mást nem tudott kita­lál­ni, mint azt, hogy az egész pénzt berak­tuk a kö­zeli taka­rék­pénz­tár­ba. A pénz­tár­ban hosszú sor beté­tes állt. Túl­nyo­móan kau­ká­zusi kül­sejű embe­rek vol­tak, akik azért hoz­tak pénzt Togli­at­ti­ba, hogy autót vegye­nek. De nálam annyi pénz volt, hogy azon két autót is vehet­tem vol­na. Ennek elle­nére beté­tet nyi­tot­tam, és berak­tam rá a tizen­öt­ezer rubelt, és köz­ben dadog­tam vala­mit a pénz­tá­ros­nő­nek a grú­zok­ról, akik autó­vá­sár­lásra küld­ték. De a pénz­tá­ros­nőt egy­ál­ta­lán nem érde­kelte a tör­té­ne­tem.

Még haza sem értünk, amikor a fe­jem­hez kap­tam: „Mit tet­tem? A KGB meg az elv­tár­saik meg­tud­ják, hogy hir­te­len ennyi pén­zem lett. Hogy fogom meg­ma­gya­rázni nekik? Nagy hiba volt!” Iya is leher­vadt, hogy ennyire osto­bák vol­tunk. Vissza­sza­lad­tam a taka­rék­pénz­tár­ba: „Ké­rem, ki aka­rom venni a pénzt a beté­tem­ről.”

„Ekkora összeget nem fizetünk ki. Ezt a bank városi köz­pontja inté­zi, amely­hez kér­vényt kell három nap­pal koráb­ban benyúj­ta­ni, mint ami­kor a pénzre szük­sé­gük van” – vála­szolta nyu­god­tan a pénz­tá­ros­nő.

Három nap múlva, amikor ott ültem a bank városi köz­pont­já­nak váró­ter­mé­ben, a han­gos­be­szélő szó­lí­tott. „Vla­di­mír Rott!” Nem értet­tem, szökni akar­tam. De nem hang­zott el, hogy mit kell ten­nem. Ülve marad­tam. Nem­so­kára oda­lé­pett hoz­zám egy ked­ves hölgy, sze­rin­tem a bank­igaz­gató volt, és nagyon udva­ri­a­san, szinte sut­togva kér­dez­getni kez­dett, hogy azo­no­sít­son: a nevem, a te­le­fon­szá­mom, mikor szü­let­tem.

A teljes összeget hazavittem, addigra már kigon­dol­tam, és elő­ké­szí­tet­tem azt a he­lyet, ahol őrizni akar­tuk. Egy kicsit remény­kedni kezd­tünk, hogy ilyen rövid idő alatt talán nem sike­rült a KGB-nek infor­má­ciót sze­rez­nie rólunk és a pénz­ről.

Gyakorlatilag kezdtünk foglalkozni a le­het­sé­ges eluta­zás összes vál­to­za­tá­val. Joe kez­de­mé­nye­zé­sére Izra­el­ben készen áll­tak arra, hogy amint kér­jük, meg­hí­vó­le­ve­let küld­je­nek Iyának. Én viszont attól tar­tot­tam, komoly nyo­mo­zás során kide­rít­he­tik, hogy sok évig eltit­kol­tam a zsi­dó­sá­go­mat, és kihasz­nál­tam magyar nem­ze­ti­sé­gem elő­nye­it, és emi­att min­dig vissza fog­nak uta­sí­tani min­ket.

Május végén Joe Weltmantól megkap­tuk a hi­va­ta­lo­san kiál­lí­tott ira­to­kat, hogy hat­tagú csa­lá­dun­kat két hétre meg­hívja Kana­dá­ba. Kezes­sé­get vál­lalt, hogy a láto­ga­tás min­den költ­sé­gét kifi­ze­ti.

Aggodalomra adott okot Regina mama álla­po­ta, amely bár­mely pil­la­nat­ban veszé­lyessé vál­ha­tott, pél­dául akkor, ami­kor bead­juk a pa­pí­ro­kat az uta­zás­hoz. Ami­kor leg­kö­ze­lebb sétál­tunk egyet, meg akar­tam tud­ni, hogyan rea­gál anyám, ezért óva­to­san elme­sél­tem neki, hogy Joe mind­nyá­jun­kat meg­hí­vott két hétre Kana­dába Gunilla eskü­vő­jé­re. Azon­nal meg­kap­tam a kate­go­ri­kus választ: „Nem uta­zunk! Mit kép­zelsz? Annyi pénzt kidob­ni! Csak hogy mege­gyünk két sze­let tor­tát, és jöj­jünk vissza? Nem uta­zunk!”

Rájöttem, hogy anyámra semmiben sem szá­mít­ha­tok. Úgy kell beadni az ira­to­kat, hogy ne tud­jon róla, s alá kell írnom helyet­te. A leg­ki­sebb remé­nyem sem volt arra, hogy mind a ha­tunk­nak enge­dé­lye­zik az utat, de muszáj volt meg­pró­bál­ni.

Az első akadályt Mutyilin jelentet­te, aki előző évben keser­ve­sen csa­ló­dott, ami a hoz­zám fűzött remé­nyeit ille­ti. Sze­ren­csére a fele­sége az inté­zet álta­lam veze­tett kuta­tási szek­to­rá­ban dol­go­zott, a köny­ve­lé­sen. A Mutyilin házas­pár sosem tudott egy idő­ben nyári sza­bad­ságra men­ni, mert volt egy hatal­mas kutyá­juk, amely külö­nös gon­do­zást igé­nyelt. Azt remél­tem, kihasz­nál­ha­tom a férje távol­lét­ét, ami­kor kérel­mezni fogom a csa­lád kiuta­zá­sát, ezért pró­bál­tam meg­tud­ni, mikor megy a férj sza­bad­ság­ra. Június ele­jén hívat­tam az iro­dámba Mutyilinát, és azt mond­tam neki. „Sze­ret­ném, ha maga vezetné a szek­tort, amíg sza­bad­sá­gon vagyok. Magá­nak mikor volna alkal­mas?” Azon­nal meg­kap­tam a választ. „A fér­jem augusz­tus­ban megy sza­bad­ság­ra, én szep­tem­ber­ben. Ezért augusz­tus­ban helyet­te­sít­he­tem.” Ez a kis fon­dor­ko­dás fon­tos lánc­szem volt az óvin­téz­ke­dé­sek­nek abban a sorá­ban, amely nél­kü­löz­he­tet­len volt ter­vünk sike­ré­hez.

Június 5-én, miután minden igazo­lást és írás­beli bele­egye­zést meg­kap­tam az inté­zet veze­tő­sé­gé­től és a vá­rosi párt­bi­zott­ság­tól, bevit­tem ira­ta­in­kat a rend­őr­ség vízum­osz­tá­lyá­ra. Olga Viktorovna emlé­ke­zett az előző évben tör­tént kiuta­zá­sunk­ra, ezért nem beszélt le róla, hogy bead­jam az ira­to­kat. Átvette őket tőlem, de ború­lá­tóan meg­je­gyez­te, aligha kap­juk meg vala­mennyien az enge­délyt.

Közben, mivel egyáltalán nem remény­ked­tünk abban, hogy enge­délyt kapunk a tor­on­tói útra, Regina mama kivé­te­lé­vel, akit Togli­at­tiba hagy­tunk, az egész csa­lád elin­dult Abháziába a Feke­te-ten­ger­hez, mert már régen meg­hí­vott min­ket egy grúz csa­lád, akik­nek gye­re­keit Iyával mi segí­tet­tük, ami­kor vizs­gára készül­tek az egye­te­men. Sze­ret­tünk volna valami képet kapni a szov­jet-tö­rök határ­ról mind szá­ra­zon, mind vízen, meg­fi­gyel­ni, hogy milyen komo­lyan őrzik.

A minket fogadó családfő a dzsip­jén el is vitt min­ket nagy bát­ran a ten­ger­part leg­dé­libb pont­jai­ra, de sehol sem akad­tunk sen­ki­re, aki tudta vol­na, hogy van-e bár­hol átjáró a ha­tá­ron Törö­kor­szág­ba. Ami min­ket illet, célun­kat eltit­kol­tuk ven­dég­sze­rető házi­gaz­dánk elől. Egyik este, ami­kor a ten­ger­part men­tén csó­na­káz­tunk, mint­egy hecc­ből meg­kér­tem a há­zi­gaz­dán­kat, hogy vigyen min­ket egy kicsit délebb­re.

Már elég sötét volt. Először aka­dály­ta­la­nul halad­tunk, de hama­ro­san a parti fény­szó­rók kereszt­tü­zébe került a csó­nak. A kor­má­nyo­sunk észak­nak for­dí­tot­ta. Sem­mit nem tapasz­tal­tunk, ami reményt kelt­he­tett volna ben­nünk.

Amíg Abháziában voltunk, meghívtam József bátyá­mat Ordzsonikidzéből, hogy a csa­lád­já­val jöj­jön oda pár nap­ra, hogy lás­suk egy­mást. Szvet­lána nem tar­tott velük, de a bátyám a két fiá­val, a tizen­há­rom éves Feliksszel és a ti­zen­egy éves Germannal meg­ér­ke­zett. A ka­ma­szok test­al­ka­tán lát­szott, hogy a szü­lők szá­mára még min­dig a jól­táp­lált­ság áll a neve­lés közép­pont­já­ban. Az öt gye­rek igen jól érezte magát együtt, mi meg örül­tünk a bá­tyám­mal, ha rájuk vagy egy­másra néz­tünk. A rész­le­tekre nem tér­tem ki, de elmond­tam József­nek, komo­lyan fog­lal­koz­tat a kér­dés, hogy kivi­gyem a csa­lá­do­mat és anyán­kat az ország­ból. Nem muta­tott külö­nö­sebb érzel­me­ket, ami ismét bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy én vise­lem a fele­lős­sé­get a csa­lá­dunk sor­sát illető dön­té­sért.

Rádai (Róth) Sándor nagybátyámtól, aki homá­lyos ígé­re­tet tett Joe Weltmannak, hogy elmegy a magyar–osztrák határ­ra, és keres vala­kit az ottani lako­sok között, nem érke­zett semmi jel­zés. Gon­do­lom, nai­vi­tás­ból úgy kép­zel­te, hogy egy mér­nök­nek több esé­lye van az épülő szo­ci­a­liz­mus orszá­gá­ban, mint annak ide­jén a Róth csa­lád­nak volt a ka­pi­ta­lista Magya­ror­szá­gon.

Két héttel azután, hogy a Fe­ke­te-ten­ger­nél jár­tunk, sike­rült egye­dül eljut­nom három napra Rigá­ba, Jura Mironovicshoz. Rászán­tam magam, és elmond­tam neki, sze­ret­nék találni vala­kit a lett halá­szok között, aki képes volna átvinni min­ket a Bal­ti-ten­ge­ren, Své­dor­szág­ba. Jurát nagyon meg­ha­tot­ta, milyen két­ség­beeset­ten pró­bál­ko­zom, és egyik este elvitt egy jó isme­rő­sé­hez, egy öreg zsi­dó­hoz, aki figyel­me­sen végig­hall­ga­tott, aztán bölcs taná­csot adott: „Ne ugorj fejest sem­mi­féle veszé­lyes kaland­ba! Nagy a csa­lá­dod, nem sza­bad koc­ká­za­tot vál­lal­nod. Dön­töt­tél, el akarsz men­ni, akkor cse­le­kedj egye­ne­sen. Min­den­kép­pen sze­rezd meg az enge­délyt az útra. Sike­rülni fog.”

Jegyzetek

66 Magnyitogorszk beceneve, ahogy Szentpéterváré Pityer.

67 A 19–20 század fordulóján élt híres ukrán költőnő, drámaíró.

68 A szovjet-oroszországi polgárháború – 1918–1922 – idején az Ukrajnában ellenálló fe­hé­rek parancsnoka.

69 Rövidítés: Visztavka Dosztyizsenyij Narodnogo Hozjajsztva, vagyis A népgazdaság vívmányainak kiállítása.

70 Az orosz neve Zakarpatyje, ami Kárpáton-túli területet jelent. Moszkvából nézve va­ló­ban az.