Csák Gyöngyi

Szombati álom

(2009)

Krimiszerű

Valamelyik állomás felé utazok egy autó­bu­szon. Két rossz kiné­zetű fér­fi, egy fia­ta­labb és egy idő­sebb kövér­kés, nagyon gya­nú­san visel­ked­nek. Még az állo­más előtt elsze­dik az uta­sok­tól érté­kei­ket, tőlem nem tud­nak sem­mit sem zsák­má­nyol­ni, mert nem vise­lek éksze­re­ket, pén­zem is alig, egy mobil­te­le­fo­nom van, a kór­házba szok­tam bevin­ni, hogy utol­ér­je­nek az érdek­lődő roko­nok, isme­rő­sök.

Látok mindent, a férfiak a rend­őr­autó szi­ré­ná­já­nak hal­la­tán meg­lép­nek. Nem­so­kára hatal­mas váró­te­rembe kerü­lök, ahol egy sereg­nyi rendőr keresi a rab­ló­kat. A rab­lók arc­képét óriás transz­pa­ren­se­ken hor­doz­zák körbe a nyüzs­gő, fecsegő uta­zó­kö­zös­ség előtt, eköz­ben mik­ro­fon segít­sé­gé­vel adják tud­tunk­ra, hogy rég­óta kere­sett bűnö­zők­ről van szó, akik lel­kén több gyil­kos­ság is szá­rad. A ki­ra­bolt embe­rek nem mer­nek beszél­ni, köz­ben képbe kerül­nek a bű­nö­zők is, áldo­za­to­kat keres­nek, őket meg­fojt­ják egy fél­re­eső sarok­ban.

Úgy teszek, mintha nem látnám őket, belül való­já­ban nagyon félek, nem a ha­lál­tól, hanem a hely­szín­től és a ha­lál­nem­től, hogy embe­rek és alkal­mat­lan rend­vé­del­me­zők között kell bevé­gez­nem. Nyu­gal­mat eről­te­tek az arcom­ra, hátha elte­re­lő­dik a figyel­mük, lehet hogy elke­rül­nek, így elke­rül közeli vég­ze­tem.

Az egyik megfojtott öregasszony (a koro­na­tanú) ölebe nyü­szít a lá­ba­im­nál, talán új gaz­dát remél sze­mé­lyem­ben. Ezzel a két­ség­beesett hang­özön­nel elárul­hat, mind­egy, gon­do­lom magam­ban: jöj­jön ami­nek jön­nie kell. Befo­gom a szá­mat, nem kiál­tok segít­sé­gért, fel­hú­zó­dok egy sarok­pad­ra, fejem alá gyű­röm a dzse­ki­met, beta­ka­ró­zom egy vékony pléd­del és nem veszek tudo­mást a ha­tal­mas váró­te­rem tör­té­né­sei­ről. Sze­ret­ném átaludni a vára­ko­zás hosszú órá­it. Néha-néha kiku­kucs­ká­lok a pléd alól, meg­le­pe­té­semre a fia­ta­labb rabló a lá­ba­im­hoz kuco­rodó kutyát simo­gat­ja, majd figyel­me­sen igaz­gatja a taka­ró­mat. Talál­ko­zik tekin­te­tünk. A férfi tekin­tete békés­nek tűnik. Meg­úsz­tam volna a ka­lan­dot, ami­ért nem árul­tam el? – ezzel a pil­lan­tás­sal ébre­dek.

Következő emlékezetes álmom hely­színe Kisvaszar, a szü­lő­fa­lum. Barát­nőm, aki­vel lány­ko­rom­ban tes­ti-lelki jó barát­nők vol­tunk, táv­ira­tot kül­dött Pest­re, mely­ben meg­hív a gyö­nyörű kert­jük­ben tar­tandó ünnepi hang­ver­seny­re, kis éji zené­re. Barát­nőm idő­köz­ben a falu leg­gaz­da­gabb és leg­be­fo­lyá­so­sabb pol­gá­rává nőtte ki magát az élet­ben is, szor­gal­mas, élel­mes, jó üzleti érzék­kel meg­ál­dott férje olda­lán.

Sebtében csomagolok, vonatra ülök és irány haza, leg­alább nya­raló fiai­mat is meg­ölel­he­tem, aztán együtt jövünk vissza. Iszo­nyú kény­sze­rem támad utaz­ni, nincs erő, mely vissza­tart­hat­na, hét nap és kez­dő­dik az isko­la­év, a be­lát­ha­tat­lan mun­kák sora. Viszem elhí­re­sült piros nad­rá­go­mat és egy fekete arany­gom­bos test­hez­álló puló­vert – éjjel jó lesz ebben ülni a hűvös nyár végi éjben.

Hazaérek, benyitok a konyhá­ba, apám még él, pedig már két éve halott. Apám fek­szik a szo­bá­ban, a tv-t nézi. Beme­gyek hoz­zá, köszö­nök, nagyon meg­ha­tó­dik, hogy én egyre sűrűb­ben jövök haza, anyám­ról kér­de­zek, apám azt hiszi, hogy a kert­ben ásó­zik.

Megyek az oldaljárdán hátra a kert­be, a tyú­kok szét­reb­ben­nek, kárál­nak. Anyám már jön is felém, messzi­ről kia­bál, hogy nagyon jó színe van a ha­jam­nak. Köze­lebb jön, ala­po­san szem­ügyre vesz és elször­nyül­ködve kér­de­zi, hogy mi van a lába­mon. Nézek lefe­lé, akkor veszem ész­re, hogy a leg­sza­kad­tabb papu­csom­ban jöt­tem el, cipőt pedig nem hoz­tam magam­mal. Anyám már tudja mi járat­ban vagyok, mert a barát­nőm elmondta neki, hogy meg­hí­vott az ese­mény­re. Kibo­rítja azon­ban, hogy nincs nor­má­lis láb­be­lim, azt mondja így nem mehe­tek a jó­módú tár­sa­ság­ba, biz­to­san a szá­jukra ven­né­nek, hol­nap már az egész falu a sza­kadt papu­csom­ról plety­kál­na, mert a külcsíny itt igen­csak fon­tos. Anyám­nak men­tő­öt­lete támad, ugrasztja is nyom­ban a szom­széd­asszonyt a sógor­nőm­höz küldi egy­pár cipő­ért a falu másik végé­re. Meg­ér­ke­zik a cipő, azon­ban túl nagy a lá­bam­ra, tehát marad a sza­kadt papucs – gon­do­lom a sö­tét­ben senki sem veszi majd ész­re. A kö­vet­kező álom­beli film­kocka már a barátnőmék kert­jé­ben ját­szó­dik. Meg­ér­ke­zik a várva várt zene­kar, komoly öltö­zet­ben frakk­ban fehér ing­ben, lát­vá­nyuk tisz­te­le­tet paran­csol a közön­ség­re, kide­rül, te is ott vagy a ze­né­szek között. Féle­lem­mel vegyes két­ség­beesés fog el: még itt sem mehe­tek a köze­led­be, ilyen nyo­mo­rú­sá­go­san. Egy­ből kiszúrsz a kö­zön­ség sorai­ban, tekin­te­tünk is talál­ko­zik, elszán­tan ira­mo­dok én a mi ker­tünk felé. A ze­ne­kar ját­szani kezd, a zene gyö­nyörű és han­gos, te kiválsz a zene­kar­ból, rohansz a szé­kek között felém, inkább utá­nam. Futok lélek­sza­kad­va, köz­ben a papucs lesza­kad a lá­bam­ról, de már nem izgat hogy kerü­lök vissza Pest­re, csak most meg ne láss, így mezít­láb!

Elveszett papucsomat megtalálod és fel­ve­szed, majd futsz utá­nam. A hely­zet kínos és cso­dá­la­tos egy­szer­re: mintha mese­hő­sö­ket ját­sza­nánk, én Hamu­pi­pő­két, te meg a her­ce­get. Az álom futás­sal feje­ző­dik be, örü­lök, hogy követsz.

Ebben az álomban egymás mellett fek­szünk, szo­mo­rúak vagyunk, valami szo­mo­rú­ság­gal teli reg­geli órán. Fogod a ke­zem és a pla­font nézed. Halá­los beteg – mon­dod, már nem tart sokáig – sírsz és sira­tom a má­si­kat, az asszonyt, akit sze­ret­tél és akit még most is mélyen sze­ret­hetsz.

Próbálom kiszabadítani kezem, el aka­rok jön­ni, de szo­rí­tasz és azt kán­tá­lod, hogy szük­sé­ged van rám, a kö­zel­sé­gem­re, leg­alább fog­hasd a kezem.

A haldoklóét kellene fognod! – sza­kad fel belő­lem a fel­há­bo­ro­dott mon­dat.

Igazad van! – mondod, majd felkelsz és elin­dulsz az ajtó felé.

Tudom nem várhatlak vissza, mégis nagy-nagy békes­sé­get érzek.