Nyírfalvi Károly

Kilenc naplójegyzet

Ahol a nyárfák összehajolnak kes­keny csí­kot, tenyér­nyi darab­kát hagyva a víz­kék égnek, ott elfek­szem a nap­pali csil­la­go­kat figyel­ve, ott talán ott­hon is vagyok per­cek­re, bár­mely szeg­le­té­ben a világ­nak, s hol a föld az éggel meg­gör­bülve egyet­len magá­nyos fa hegyén össze­ér, még csak fél­úton járok, a cél­nak van neve, isme­ret­len még­is. Így megy ez, és talán így megy jól. A többi másra marad, más hely­re, más nap­ló­ba, más lap­ra. Mától mun­ka, bár eddig sem csak szó­ra­koz­tam, vagy szem­lé­lőd­tem. Ész­re­vét­len telí­tő­dés és ürítkezés folya­ma­tos cikk­cakkja volt az elmúlt hét. Több idő kell rá, és más­féle kere­tek. Megyek pakol­ni, vár­nak a köny­vek.

Mondják: előbb a munka, aztán a szó­ra­ko­zás. For­dítva nem lehet­ne? S mi itt a szó­ra­ko­zás, és mi a mun­ka? A köny­vek­nek lassú ütem­ben vissza kell kerül­niük a he­lyük­re, meg­fe­lelő sor­rend­ben, keres­he­tő­en, olva­só­ba­rát, és rak­tá­ros-ba­rát mód­já­ra. Nap­lót írni meg, ha szű­ken értel­me­zem a fogal­mat, ugyan­úgy mun­ka. Talán az álta­lunk fel­ál­lí­tott sza­bá­lyok sán­tí­ta­nak egy kicsit, túl mere­vek, életidegenek kis­sé. S ha nincs mit mon­da­nom, írnom? Napló a köl­dök­né­zés­ről? Hagy­ni, hogy magá­tól múl­jék el a csak fel­té­te­le­zett varázs, miképp a hő­ség, vagy a meden­cék mélyén fel­lel­hető dohos víz­szag. Oly pety­hüd­tek a sza­vak, lóg­nak csak a mon­dat zsi­nór­ján, de nem feszül­nek, mint ken­dők a nap­sü­tött szél­ben. S még min­dig fáj a lábam, hogy sétára gon­dolni sem merek. Lógok szo­bák hűvö­sén, mint eltört­nek vélt, össze­zú­zott kis­ujj fel­pol­colva is…

S mikor a hatalmas pakolás után min­den az átme­ne­ti, vagy vég­le­ges helyére kerül, s le­ülök szusszan­ni, s hogy írjak vala­mit a nap­ló­ba, agyam gya­kor­la­ti­lag üres, a ve­rí­ték a háta­mat szánt­ja, für­dő­vi­zem nem illa­tos, s csak a má­sok által fel­tett kér­dést vagyok képes vissza­bö­fög­ni. Vilá­gos. Nyá­ron az ember olvas­son, de ne írjon nap­lót, külö­nö­sen, ha nincs miről. S az is vilá­gos, edzés­ben kell marad­ni. Később lesz még elég idő a lom­ta­la­ní­tás­ra. Hideg gyü­mölcs­le­vest ennék sok dinnye­da­rab­ká­val. Még hogy a fér­fi­em­ber nem kívá­nós! Külö­nö­sen valami előtt, majd valami után.

Gondoltam csütörtök, gondoltam egye­dül leszek, min­denre lesz időm, s min­denre lesz erőm. De csak pana­szai­mat sza­po­rít­ha­tom, sebei­met növel­he­tem. Leégett karom las­san ledobja a felső réte­get, alatta majd rózsa­szín, könnyen vérző bőr lesz. Kis­uj­jam, a lejárt kis­uj­jam gyógy­uló­fél­ben, de cipő­ben még jelez. El kell végre dön­te­nem, kinek is szá­nom e so­ro­kat, illetve hol a bel­ter­jes­ség határa és lehet­sé­ges mér­té­ke. Aludni volna jó, nem gon­dol­kod­ni, s meg­ál­modni a meg­ol­dá­so­kat. S köz­ben jön­nek a meg­hí­vók, pedig el kel­lene fogad­ni, ubor­ka­sze­zon van, és az ember oly­kor nem kíván­csi sen­kire és sem­mi­re. Mert már megint tele a fejem nega­tív és felej­teni való gon­do­la­tok­kal. Gon­do­la­tok? Jó szó. Teszem azt egy olyan táro­ló­egy­ség, mely­ben valaki a gon­do­lát tart­ja. Pl. Velen­cé­ben egy gon­do­lá­nyi fedett hely, mely­ben éjszaka pihen a gon­do­la, mert kikö­töt­ték. Gondolatok…

Olykor eszembe jut egy-egy régi nyár napi menet­rend­je. Akkor még nem dol­goz­tam, vagy ott van az utolsó szün­idős nyár. Tény­leg elég idős az emlék is. 35 éves. Pécs a hely­szín. Kései kelé­sek, korai lefek­vé­sek, oly­kor a kettő egy­be­esik. Rohan­gál­tunk a kul­túra után. Ébre­dés után olva­sás az ágy­ban, las­sú, de kevés reg­ge­li, majd ha olyan az idő­já­rás, nya­kunkba vesszük a várost, fel­ke­res­sük a ba­rá­ta­in­kat, ücsör­günk egy park­ban, egy hűs kocs­má­ban, este mozi, szín­ház, kon­cer­tek, a szó­ra­ko­zás fon­tos része, hogy mind­ezt olcsón és ingyen vigyük vég­be. Az esti, éjsza­kai fog­mo­sás oly­kor elma­rad, esti mese sem kell, bezu­ha­nunk az ágy­ba, és kez­dő­dik a más­nap. A na­pok össze­foly­nak, a dátu­mok is csak tájé­ko­zó­dási pon­tok egy-egy prog­ram­hoz. Hiányzik?

Nem tudom. Az emlé­ke­zés a hi­ány tüne­te, mond­ta, írta vala­ki. Az emlé­ke­zés a téma­hi­ány tünete is. De nem marad­hat ki nap, múlik las­san a ká­ni­kula is, és mindez valami nagyobbra készü­lő­dés jele talán.

A hétfőről az jut eszembe, hogy a hét első nap­ja, volt egy ilyen bájos kis dal a hét­fő­ről, misze­rint a kis­lány utálja a hét­fő­ket, ezért aztán fogja apja pisz­to­lyát, és némi vér­für­dőt ren­dez a su­li­ban. Kér­de­zik tőle, miért, miért tet­te? Válasz: mert utá­lom a hét­fő­ket. A hely­zet ennyire nem súlyos, és nem ter­helt, csak eltelt a hét­vé­ge, ami­kor nem írok a nap­ló­ba, mert pihe­nek, vagy töl­te­ke­zem, vagy ilyes­mi, most még­sem tudom, miről is írhat­nék. Las­san a vé­gére érek vala­mi­nek, de ha írok, vagy beszé­lek róla, rádöb­be­nek, mennyi apró, és apró­lé­kos ten­ni­való van még vele. A le­he­tő­ség meg épp­úgy bénít, akár a meleg, pedig csak önma­gam elvá­rá­sá­nak igye­kez­nék meg­fe­lel­ni.

Tegnap este nem volt kedvem megágyaz­ni, ma meg ked(d)vem még csak len­ne, de saj­ná­lom rá az időt. Túl­bo­nyo­lí­tok min­dent, s amit egy apró huszár­vá­gás­sal be lehet fejez­ni, vagy abba­hagy­ni, és ezen­nel kész­nek nyil­vá­ní­ta­ni, azon szö­szö­lök még napo­kig. Pedig eny­hül az idő, mire haza­é­rek, árnyékba vonul a kert, az összes kopott műanyag­szék, s bár­hová leül­he­tek olvas­ni. Senki nem zavar, bár hiá­nyoz­nak. S amennyire ez nor­má­lis­nak tűnik, leg­alább annyira zava­ró. Csak ahhoz nincs elég ked­vem, ötle­tem, és ösz­tö­kélő erőm, amit épp egye­dül tud­nék elvé­gez­ni. Mert az elmúlt néhány évben más­hoz szok­tam. És ez külön­böz­teti meg a magányt és a hasz­nos egye­dül­lét érze­tét is.

Korábban minden jó szerdán történt. Álta­lá­ban szer­dán. Ma meg elkés­tem, igaz késve indul­tam, más úton, és becsú­szott egy bal­eset, minek követ­kez­té­ben lelas­sult min­den jár­mű. A nap aztán tem­pó­san foly­ta­tó­dott, tor­lód­tak egy­másra a ten­ni­va­lók, és bár még csak delet írunk, sok apró­sá­got elvé­gez­tem. Mégis elé­ge­det­len vagyok. Las­san vég­zek a kéz­irat­tal, ennek is örül­het­nék, s mire tény­leg kész­nek érzem, utálni fogom, mint eb a Sza­ha­rát, vagy ilyes­mi. Pedig, nincs mese, mini­mum egy­szer még tövi­ről hegyire át kell olvas­nom, aztán már csak a remélt olva­sók keres­het­nek benne hibát. De ne tegyék, a lé­nyeg más­hol lako­zik. És egy szép szer­dai napon talán meg is jelenik…

Munkába menet, munkából jövet olvasni szok­tam a kü­lön­böző jár­mű­ve­ken. Ma Walser A séta című kötete volt a soros. Fel­ütöt­tem itt-ott, olvas­tam már koráb­ban, most csak a han­gu­lata végett vet­tem elő. De jobb lett volna tel­je­sen stí­lu­so­san könyv­vel a kezem­ben, sze­mem­mel a la­po­kon könnyed sétára indul­ni, s ha elté­ve­dek a szö­veg­ben, leülni egy pad­ra, ott foly­tatni tovább, vagy átgon­dolni az olva­sot­ta­kat. Meg­va­ló­sít­ha­tó, ha majd újra sza­bad leszek, s nem az idő és a munka fog­lya. A já­ró­ke­lők és a terep­tár­gyak sze­lí­den kerül­je­nek el, bámul­ja­nak csönd­ben, s ne szól­ja­nak akkor sem, ha épp fej­jel lefelé tar­tom a köny­vet, vagy ket­tőt lapo­zok éppen. A könyv, a lábam­mal gya­logló könyv az én boga­ram.