Oberczián Géza

Éhség

Állandóan éhes vagyok, mióta meg­ál­lok az új bel­vá­rosi droszton, a hen­tes pont itt van mel­let­tünk. A szel­lőző fújja kifelé a leve­gőt, zama­tos, fűsze­res, pácos, füs­tölt fuval­lat, rög­tön meg is jön az étvágy. Néze­ge­tem a ki­ra­ka­tot, sza­lá­mik, son­kák, kol­bá­szok, fel­vá­got­tak, sza­fa­lá­dé, deb­re­ce­ni, töpör­tyű, liba­zsír, házi mind, minő­sé­gi, nye­lem a nyá­lam, meg­éhe­zek. Per­sze már ruti­nos vagyok, hozok ott­hon­ról ezt-azt, ami van a hű­tő­ben, itt nem veszek sem­mit, meg­fi­zet­he­tet­len. Csak nézni érde­mes a gusz­tu­sos árut, köz­ben rágom a spárost. Oda­bent szinte kizá­ró­lag kül­föl­diek vásá­rol­nak, eszik a hur­kát, sült kol­bászt, olyat ott­hon nem kap a sok káka­bé­lű. Ilyen ez manap­ság, néz­zük, ahogy a kül­föl­diek fal­ják a jó magyart, mink meg esszük az olcsót a szu­per­mar­ket­ból, nem sok min­den vál­to­zott a nagy rend­szer­vál­tás­ban, emlék­szem, régen is így volt. Mond­hatja azt a minisz­ter­el­nök, hogy job­ban élünk, biz­tos magá­ból indul ki, ha ilyet meg­ál­la­pít. Tudom ám, amit tudok, nagyon kimű­velt vagyok poli­ti­kai­lag, egész nap szól a Kos­suth rádió, azt hall­ga­tom, ha nem állok éppen a kira­kat előtt. Abban min­dent elmon­da­nak, az iga­zat is, meg nem is.

Jött egy fuvar, nem messze lesz, a pi­ac­hoz. Vásár­csar­nok, így hív­ják itt. Na, ott rot­hadt zöld­ség szag van a droszton, meg jön­nek a mus­lin­cák erre a sárga taxi­ra, a k*va any­ját, aki kita­lál­ta, sok­kal szebb volt az ezüst a kocsin. Hát nem mind­egy, milyen színű egy taxi? Mon­dom az utas­nak, minek menne már kocsi­val, a b*szott sok mus­linca miatt pocsék egy hely az, sétál­jon már le oda, csak két sarok. Per­sze a pol­gár – nálunk már pol­gá­rok van­nak, nem embe­rek, ezt is tudom a rá­dió­ból, hiva­ta­lo­san meg állam­pol­gárok – szó­val meg­ma­gya­ráz­za, hogy vár­nom is kell majd rá, mert sok min­dent vesz és azt haza kell vin­ni. Mon­dom, hogy az drága lesz, de nem érdek­li. Biz­tos párt­tag vagy funk­ci­o­ná­rius, ő is job­ban él, a fene a faj­tá­ját, most áll­ha­tok a bűz­ben, jára­tom a mo­tort és a ven­ti­lá­tort, külön­ben meg­esz­nek a bo­ga­rak. A múlt­kor is beszállt egy öreg­asszony, jó forma volt, talán csak pár évvel öre­gebb nálam, de szép ruhái vol­tak meg bizsu, fri­zura meg min­den, men­tünk a hete­dik kerü­let­be. Panasz­ko­dik ám, hogy nincs elég leve­gő, kinyitja az abla­kot, azon meg huss, beszáll egy darázs. Hátul ült a nő, mel­lette rep­ke­dett a dög, nem érde­kelt engem, men­tünk, mire sipá­kolni kez­dett a szi­pir­tyó, hogy azon­nal rak­jam ki a dara­zsat. Mon­dom, kezi­csó­ko­lom, nem kel­lett volna nyi­to­gatni az abla­kot, megy a légkondi, nekem semmi közöm ahhoz a rovar­hoz, megyünk, ahogy kér­te. De ő egyre csak mond­ja, hogy az én kocsim, az én dara­zsam, hát nekem se kel­lett több, rávág­tam: ha az enyém, velem uta­zik, külön­ben is ott ül a hátsó ablak előtt a kalap­tar­tón, tes­sék békén marad­ni. Erre aszongya, kiszáll azon­nal, de már köz­ben meg­ér­kez­tünk a cím­re. Meg­ál­lok, mon­dom négy­ezer lesz, nem akart fizet­ni. Végül adott ket­tőt, még jó, hogy nem ment az óra, én meg örül­tem, hogy kiszállt, ne is lás­sam többé az élet­ben, hát jön a k*va darázs és nya­kon csíp, csil­la­go­kat lát­tam egy fél­órá­ig, még be is dagadt.

Mi a dilemma, ha ez nem? (Jó szó ez a dilem­ma, azt jelen­ti, hogy prob­lé­ma, vagy ilyes­mit, hal­lot­tam a rá­dió­ban.) Ülök a bűz­ben, min­de­nütt mus­lin­cák, és akkor jön egy házas­pár, fia­ta­lok, hogy men­né­nek a rep­tér­re, vigyem el őket. Köz­ben én meg várok a pasasra a be­vá­sár­lás­sal. Végül meg­ál­la­po­dunk a fia­ta­lok­kal tíz­ezer­ben, de még el kell menni a cso­ma­go­kért is. Uta­zunk? kér­de­zem, mire bol­do­gan vála­szol­ják, hogy Auszt­rá­li­ába men­nek, roko­nok­hoz, egy hónap­ra. A pi*ba, gon­do­lom, bur­zsu­jok ezek is, men­nek, zabál­ják a ken­gu­rut két pofá­ra, én meg rágom a spárost a kira­kat előtt, b*meg, de éhes vagyok megint.

Nézem az órát, jól eltelt, már ebéd­idő, per­sze nincs több kajám, meget­tem mindet a hen­tes­nél. Mondja is a fele­sé­gem, hogy hízok, spor­tol­jak, ő bez­zeg gya­lo­gol meg aerobikra jár a ba­rát­nő­jé­vel. Per­sze könnyű neki, már nyug­dí­jas, ráér. Nem mintha én nem len­nék az, de muszáj melóz­ni, mert a nyug­díj sem­mire sem elég, hiába mond­ták be éppen most a rá­dió­ban, hogy idén már har­mad­szor emel­ték. Meg nem kel­lett volna húsz éven át mini­mál­bé­ren vál­lal­koz­nom, mint taxis, mert azután mit vár az ember? Kér­dem én, akkor miből lenne ilyen autóm, ami meg­fe­lel az új sza­bá­lyok­nak, ha végig ren­des fize­tés után adó­zok? Akkor aztán se kocsi, se nyug­díj. Elka­lan­doz­tam, megint ez a poli­ti­ka, nem lehet sza­ba­dulni tőle, még a pla­ká­to­kon is ez van, amerre nézek, pedig az uno­ká­ról akar­tam mon­dani vala­mit.

Most meg a Gundelba megyünk, csupa öltö­nyös, meg egy nő, olyan negy­ve­nes, nagyon dögös, kíván­csi len­nék, melyi­kük dön­ge­ti, lehet, hogy mind? Főleg magya­rul beszél­nek, de van egy kül­föl­di, azzal spa­nyo­lul. Vagy ola­szul? Vagy romá­nul, az hason­lít mind­re. Van egy román kol­lé­ga, hatá­ron túli, ahogy mond­ják a rádió­ban, az beszél így tele­fo­non néha, mikor együtt néz­zük a ki­ra­ka­tot. Elkép­ze­lem, hogy ez a nő… vele még menne… egy drága szál­lo­dá­ban, aztán ennénk a Gundelban, arany hitel­kár­tyá­val fizet­nék, taxit ren­del­nénk és kimen­nénk a Mar­git­szi­get­re, nagy bor­ra­va­lót adnék a sofőrnek… kib*szott kajás vagyok, han­go­san korog a gyom­rom, ezek még össze is néz­tek, hogy ki volt az. Lefo­ga­dom, sose hal­lot­tak még ilyet, ezek a multis embe­rek sosem éhe­sek. Hal­lot­tam a rádió­ban, mennyit keres­nek, magas az élet­szín­vo­na­luk (így hív­ják a gaz­dag­sá­got), tele van­nak hob­bi­val, min­dig men­nek vala­ho­vá.

Hobbim az nekem is van, kertészke­dek. Füvet nyí­rok, locso­lok, főleg eze­ket csi­ná­lom. Van a ház­nak – ez olyan panel­ház – egy fűnyí­ró­ja, az bent van az én gará­zsom­ban, hogy el ne lop­ják, és főleg, hogy el se ront­sák, meg a csap elzá­rója is ott van a lo­cso­ló­hoz, emi­att min­denki elvár­ja, hogy én csi­nál­jam min­dig, aztán meg fanya­log­nak foly­ton, hogy miért pont most kell, milyen zajos a fűnyí­rás, meg hogy most esett az eső, ne paza­rol­juk a vi­zet, per­sze egyik se csi­nálná helyet­tem, leesne a gyű­rűs­uj­juk, ha meg kéne moz­dul­ni­uk. Az egyik­kel jól össze­vesz­tem, az is ilyen öltö­nyös, mint ezek, beszólt, hogy túl sokat locso­lok, taka­ré­kos­kodni kéne a víz­zel, hát elma­gya­ráz­tam neki, hogy miért van a víz ingyen, hiszen tanul­tuk az isko­lá­ban a víz kör­for­gá­sát, ő is tud­hat­ná, de lehü­lyé­zett. Üvöl­töt­tem vele, ahogy tud­tam, azóta nem köszön. Bár a fele­sé­gem­mel beszél, még az uno­kát is dicsér­te, de hoz­zám nem szól. Biz­tos meg­ijedt.

Ezek a Gundelesek végre jól fizet­tek.

Éhes vagyok, meg kéne állni enni, de nem lehet, fuva­rom van a Vár­ba, szín­házba men­nek, Minorka udvar, vagy mi. Biz­tos mese­já­ték lesz, Hunorka és Minorka, erre emlék­szem. Fur­csa, hogy gye­re­ket nem visz­nek. Én vin­ném az uno­kát, ha hagy­nák, de a fele­sé­ge­mé, pedig ara­nyos kis­fiú. Az úgy volt, hogy az első házas­sá­gom­ból szár­mazó fiam elvette az ő első házas­sá­gá­ból szár­mazó lányát, így mi apa­társ meg anya­társ let­tünk, aztán össze­jöt­tünk. A gye­re­keink meg szét­men­tek, a fiam azt mond­ta, miat­tunk, mer milyen hülye­ség, hogy az apja egy­szerre apósa is vala­ki­nek. Emi­att ugyan nem kel­lett volna elvál­ni­uk. Na már­most, ez a kis­gye­rek a lány fia a máso­dik házas­sá­gá­ból, szó­val a fe­le­sé­gem uno­ká­ja. Imád­ja. Én sosem látom, akkor hoz­zák, mikor már elmen­tem és elvi­szik, mie­lőtt haza­é­rek, de van róla képem, tény­leg szép gye­rek. Göm­bö­lyö­dik ren­de­sen, azt mondja az asszony, sokat eszik, ő is foly­ton éhes. Ennyi­ben egy­for­mák vagyunk, éhe­zünk és hízunk.

Egy férfi száll be, irány a bel­vá­ros, ott majd lehet venni vala­mit, mert tény­leg éhen halok, kipró­bá­lom a hen­test. Elkép­ze­lek egy sült kol­bászt, össze­sza­lad a nyál a szám­ban. Köz­ben egész besö­té­te­dett. A rá­dió­ban azt mondja a mi­nisz­ter, hogy a köz­biz­ton­ság meg­nőtt, mióta olyan sok új rendőr van. Az utas erre fel­hor­kan és kér­de­zés nél­kül mon­dani kez­di, hogy foly­ton csak bír­sá­gol­nak, azért megy taxi­val ő is, mert elvet­ték a jo­go­sít­vá­nyát, pedig csak fel­kö­szön­tötte a tit­kár­nő­jét egy csepp pezs­gő­vel. Mon­dom, nem érde­kel engem, ne beszél­jen, hall­ga­tom a rá­di­ót, tájé­ko­zó­dok éppen. A köz­biz­ton­ság meg, hát az kell, hogy legyen, nem?

Ez hihetetlen! Állok a hentes előtt az üres droszton, itt az illat, fújja a szel­lő­ző, a bolt meg zár­va, redőny lehúz­va. Üres a tér. Jön egy bőr­dzse­kis, hosszú hajú srác, ápo­ro­dott pia­szaga van, azt mond­ja, ide a be­vé­telt és meg­vil­lant egy kést… Akkor most mi van? Meg­ve­rem, bele is rúgok, üvöl­tök vele, mint a szom­széd­dal, aztán ott­ha­gyom fek­ve. Beülök az autó­ba, indí­tok, indu­lok haza vacso­ráz­ni, meg­szó­lal a rá­dió, „hí­re­ket mon­dunk”. Kikap­cso­lom. Hol­nap hozok cédét, az a biz­tos.