Pósa Zoltán

Frontváltás

Állok a kirakat előtt. A nap bágyadt késő őszi nagy­lel­kű­ség­gel süt-sü­tö­get. Duz­zadó izmai­mon acél­kék ove­rall feszül, karo­mon „jó kar­ban tar­tott”, úgy­mond „új­szerű álla­pot­ban lévő”, de már divat­ja­múlt hupi­kék „ke­let­né­met” ano­rák. Zse­bem­ben a novem­beri fize­tés, nem kell siet­nem. Csa­lád­tag vagyok, de nem „csa­lá­dos”. A füg­get­len­ség leg­ké­nyel­me­sebb mód­ja. Az acél­mor­zsa lágyan izzó heves­sége a meg­bo­csát­ha­tat­lan­ság fül­ledt, rossz ízét dör­zsöli a szá­raz hón­al­jak­hoz. Egy sze­mölcs, ame­lyet a sprőddé aszott daróc állan­dóan biriz­gál. Még elrá­ko­so­dik itt nekem a bőröm…

Micsoda zavaros, modoros gondola­taim van­nak. Bár ennél még jel­lem­zőbb rám, ahogy itt állok már las­san tíz éve. Mun­ka­nap­okon négy har­minc­tól négy negy­ve­nig. Mintha egy elté­ve­lye­dett penna esett volna ide könyör­te­len pac­ni­ként. Könnye­zik a sze­mem az ívfény­től, amelybe öt-hat óráig bámu­lok védő­szem­üve­gen keresz­tül.

A víz időnként érzékcsaló üvegfal­ként zárja el pupil­lái­mat. Az a kö­zön­sé­ges és hét­köz­napi kény­szer­kép­ze­tem támad nya­ranta a városka jár­da­szi­ge­tén virító rózsák­ról, hogy bíbor­ból sár­gásra váltó szir­maik izzadnak…

–  Na gyerekek, ki tudja elso­rolni a spekt­rum színeit?!

Spektrum: színskála. Koncentráljunk a na­rancs­sár­gá­ra, ez vajon hány fokot jelent Celsiusban… A ró­zsák­hoz kap­cso­lódó örö­kös kép­zet­tár­sí­tá­som: azért gyöt­rő­dik verej­té­ke­zik, mert szen­ved. Vét­kes, aki gyö­nyör­kö­dik ben­ne, mert a szen­ve­dés nem lehet szép!

Tehát most vagy hazudok, vagy aljas vagyok. Zagy­va­ság. Ilyen­kor, novem­ber­ben már nin­cse­nek rózsák. A szín­ská­lát éppen ezért, de hogy is van: vörös, lila, narancs… sárga…

Mögöttem föltűnik a gyerekse­reg karé­jába font ifjú tanár. A ki­ra­kat tükör­üveg­ében látom, az én alak­má­somra kopí­ro­zó­dik, a helyemre kerül itt az ablak­tü­kör­ben is, pedig a va­ló­ság­ban is nekem kel­lene a helyén áll­nom és magya­ráz­nom a gyerekeknek…

Az emlékezés küszöbe mögött feltűnő szín­skála rácsú­szik a gye­rek hatá­ro­zott, pat­togó vála­szai­ra. Az ifjú tan­erő kér­dé­sét hal­lom fél­tu­da­to­san. Vörös, narancs sár­ga, zöld, kék, ibolya… Forogni kezd, össze­fo­lyik, feke­te-fe­hér lég­ör­vénnyé egye­sül.

Atyám tudása legjavát adta, amikor föl­emelte büty­kös, piszok­fol­tok­tól tarka muta­tó­uj­ját: Járt utat járat­la­nért el ne hagyj! Hideg taszí­tást érez­tem az öreg min­den böl­cses­sége iránt, s most még­is, a tö­meg­von­zás tette talán, hogy itt vagyok… Pon­to­sab­ban, hogy itt marad­tam, hiszen a tömeg elko­pott mel­lő­lem, új sze­lekre szé­lesre nyi­tott vitor­lák­kal hajó­zott el min­den­ki. Oko­sabb­nak hit­tem maga­mat náluk, aztán ők előbb meg­érez­ték a front­vál­tást, én meg apám sugal­la­tát óha­tat­la­nul élet­elvvé mere­vítve marad­tam vala­mi­nek a kopott emlék­mű­ve. Ami már nincs.

De hát többet érdemelnék? Ez a hit is a lét vak­vá­gá­nyaira tol. Az is fokozza moz­dít­ha­tat­lan­sá­go­mat, hogy roko­naim tekin­tete ide­lán­col: R e m e k. Nagyon jó, így leg­alább nem nyo­mo­rogsz öltöny­ben, nyak­ken­dő­ben, fehér köpenyben (vagy far­mer­ban, azt is vehetsz, ha ked­ved van rá, de vala­hogy az ősöd kupo­ri­sága is reád ragadt.

„Mi a fenének nem veszel egy ember­sza­bású kabá­tot” - kia­bált velem teg­nap­előtt uno­ka­hú­gom, Rená­ta. – „Te vol­tál min­dig az éltanuló, mégis én let­tem mene­dzser főis­ko­lá­val. Mégis csak jó, hogy nem vet­tem be a szta­ha­no­vista dumát.” – pró­bált nevel­ni. „Már Kelet-Né­met­or­szág is tova­tűnt a sem­mi­be, a csa­lá­dunk azért emlé­ke­zik rá napon­ta, mert még min­dig vise­led ezt az ócska pufajkát.” Már ez a ta­gad­ha­tat­la­nul helyes libuska is engem tanít és még igaza is van, no per­sze, jobb, hogy menedzserkedik, úris­ten, leg­alább tíz évig okí­totta helyes­írásra a nebu­ló­kat ő, aki­nél az is fej­lő­dés volt érett­ségi előtt, hogy a foj­to­ga­tást nem elipszilonnal írta már. A ki­ra­kat­ból zajgó kölyök­se­reg elcsön­de­se­dik a fia­tal tanár moz­du­la­tá­ra, ő is­ko­la­tár­sam volt. Krajcs Ber­ci, vagy ki, ver­se­ket ír, s nem csak a he­lyi lapok­ban jele­nik meg, pesti kiadók­ban nyom­tat­tak ki négy ver­ses­könyv­ét, sze­rin­tem már azt sem tud­ná, ki vagyok, nem is köszö­nök reá, tény­leg, ki is vagyok…

Rácsúszik alakmásom a tanár­ra, egy pil­la­natra egye­dül mara­dok a gyer­kő­cök­kel. Most engem hall­gat­nak. Per­sze, az előbb is önké­nyes kép­ze­tem csalt meg, a tü­kör­ké­pe­met nem takar­hatja el az övé… vagy for­dít­va, mit tudom én már. Most én magya­rá­zok a szi­vár­vány szí­nei­ről, a kvan­tum­me­cha­ni­ká­ról, amely­ről gya­kor­lati isme­re­teim is hal­vá­nyod­tak. Iste­nem addig halo­gat­tam, hogy utána néz­zek: az Ilo­na-ver­set vajon melyik nyu­ga­tos költő írta, amíg föl nem szedte Ilon­kát, cso­por­tom szép­ség­ki­rály­nő­jét az a kul­túr­ma­dza­gos behe­mót, aki hegyesorrú csu­kát, fon­cso­ro­zott nap­szem­üve­get hord, meg dip­lo­ma­ta­tás­kát és ő a nagy üzlet­kö­tő, a te­nye­rébe for­radt a Pan­non géesemazélvonal rádiótelefon… még a bu­din sem engedi el… Így fölös­le­ges már ürü­gyet keresni ahhoz, hogy szóba ele­gyed­jünk, de hát minek kell külön alkal­mat kur­kászni egy kol­lé­ganő meg­szó­lí­tá­sá­hoz, aki­vel hat éve naponta köszö­nünk egy­más­nak, tegez­zük egy­mást, illetve ő „ki­ál­tott sziát reám”, mert én még azt sem mer­tem vol­na, három hóna­pig csó­ko­lo­moztam.

A gyermekkaréjban még mindig engem mutat a ki­ra­kat­tü­kör, s e va­ló­szí­nűt­len kép mégis való­sá­go­sabb­nak tűnik most, mint én magam ove­rall­ban, az NDK-t túl­élt ano­rák­kal a karo­mon, büty­kös, ipari kosz marta keze­men, ujjai­mon, hom­lok­rán­cai­mon tíz esz­tendő sivár tér­képe áll össze gyű­rő­dé­sek­ből, kifü­röd­he­tet­len retek­ből. „Majd ha tanulsz, majd ha lesz egy szak­mád, előbb állj meg, fiam, a ma­gad lábán, aztán majd fess déli­bá­bo­kat a saját pén­ze­den”. Apám talá­ló­nak vélt mon­data beszo­rí­tott a meg­fog­ható kali­berű célo­kért törek­vők közé, a taka­rékra vissza­fo­gott len­dü­let gépie­sen végez­teti velem a be­ta­nult moz­du­la­to­kat, hiába hiszem azt, hogy ez csak komp­ro­misszum a jelen körül­mé­nyek­kel, mara­dék mun­ka­tár­saim, roko­na­im, szü­leim tekin­tete azt mond­ja: derék gye­rek, józan gye­rek, haza­adja a ke­re­se­tét, csu­pán zseb­pénzt tart magánál… Mos­ta­ná­ban anyám egyre szo­mo­rúb­ban veszi át a fizu­mat, vád­lón pis­log apám­ra, aki­nél a ké­te­lye­ket még ma is elho­má­lyo­sítja a töret­len hit meg­ko­pott szen­ten­ciái­ban.

„A műhely még mindig műhely.” Csak hát mi lesz, ha már sen­ki­nek sem kell az arany­kezű hegesz­tő, for­rasz­tani valónk már alig-alig van, nyug­díjba vonult a pá­ka. Akkor is, becsü­let­tel vér­zel el – talán ilyes­mit mon­da­na, ha nem kerül­ném vele a beszél­ge­tést. Sze­mei bebör­tö­nöz­nek saját állí­tó­la­gos becsü­le­tes­sé­gem­be, s ha meg akar­nám cáfolni e te­kin­tet igaz­sá­gát, a sza­vak ker­gén buk­fen­cez­né­nek csak szét aja­kam­ról. Értel­met­len, beprog­ra­mo­zott szö­veggé válna min­den mon­da­tom. Ékte­len düh fog el, meg sze­ret­ném sem­mi­sí­teni a fia­tal tanár­nak leg­alább a tü­kör­kép­ét, de csak puló­ve­re­ket látok és egy irha­bun­dát, az osz­tály már régen tova­vo­nult. Külön­ben is, az az ifjú, a Krajcs Berci ártat­lan, miért reá harag­szom, engem a trampli világ tenye­res-tal­pas törtetői… ugyan, dehogy húz­nak le. Én mond­tam igent annak ide­jén arra, ami­től el kel­lett volna rugasz­kod­nom, én teszem őket bal­laszttá csu­pán. Itt jön ez az ele­gáns, barna képű bri­gan­ti. Sötét alak, szé­les vál­lú, her­ku­lesi ter­me­tű, fekete bőr­ka­bát, dip­lo­ma­ta­tás­ka, arcá­ról lerí a durva dölyf, mellyel engem egy buta, becsü­le­tes tramp­livá objektivál. Hiába pró­bá­lom vele érez­tetni szel­lemi fölé­nye­met, a tu­dat­lan­ság iránti meg­ve­tés nem illik annak a b a l e k nak az arcá­hoz, aki­nek engem lát. Így lel­kes nimolistává tesz. Igen, erre emlék­szem, annyira tet­szett ez a szó, egy idő­ben min­den máso­dik mon­da­tomba bele­tet­tem, még gimiben. Leg­szí­ve­seb­ben a po­fá­jába ordí­ta­nám, ami­kor közö­nyö­sen kinyitja dip­lo­ma­ta­tás­ká­ját, elő­ve­szi a rádió­te­le­font, nagy han­gon uta­sít­gat vala­ki­ket: Te vagy nimolista, magya­rul sen­ki. Én gim­ná­zium­ban érett­sé­giz­tem ám! De ő az­zal a bi­zal­mas­kodó mosollyal pil­lant végre reám, ami­vel a dör­zsölt tech­nok­rata bunkó nézi a csákánylapát-embert fize­tés­na­po­kon. Mind­járt lej­molni fog, érzem, mind­járt lej­molni fog, csak lej­molna már…

A következő pillanatban felgyorsul min­den. A barna képű rápil­lant a ka­ro­mon fekvő ano­rák­ra, de már az ő ke­zé­ben van, fut vele, röhög ádá­zul, én utá­na. Befor­dul egy mel­lék­ut­cá­ba, én a nyo­má­ban, a sar­kon ér fizi­kai önbi­zal­mam jogos­sá­gá­nak cáfo­la­ta­ként a hatal­mas pofon, belé­ro­ha­nok a barna ökölbe… Én még a világ végét is csak ilyen for­má­ban tudom átél­ni.

A tehetetlenség kétségbeesésének nyu­galma szá­momra meg­szűnt. Kínos erő­fe­szí­tés­sel emel­ked­nék, tag­jaim ólom­sú­lya vissza­húz a sár­ba, a járda sze­gé­lyébe ütött járom­cson­tom­ról csu­rog a vér… ször­csö­gök, szi­pá­ko­lok, meg­rá­zom magam…

S egyszerre csak újfent a ki­ra­kat tükör­üveg­ében bámu­lom töké­le­te­sen ép pofa­cson­to­mat. A bar­na, tag­ba­sza­kadt, pri­mi­tív, de jóvá­gású fickó éppen zsebre vágja a rádió­te­le­font, köz­ben az irha­bun­dát fixí­rozza az üveg alatt. Rám se hede­rít. Az ano­rák a ka­ro­mon, köze­lebb nyo­mu­lok hoz­zá, már-már súro­lom. Önkén­te­le­nül odébb húzó­dik, aztán anél­kül, hogy reám pil­lan­ta­na, kike­rül és szé­les lép­tek­kel halad tova a városka kor­zó-fő­ut­cá­ján. Kisza­lad az arcom­ból a vér, végig­zu­ha­nok a jár­dán, ove­rall szür­kés­kék karom­ról lecsú­szik az újszerű álla­pot­ban lévő ócska pufaj­ka.

Valaki az arcomat veregeti. Kínlód­va, eről­ködve nyi­tom szét a pillám… A fi­a­tal tanár­köl­tő, Krajcs Berci felém hajol, kér­dez vala­mit. Vála­szo­lok, bár nem hal­lom.

–  Nem, dehogy. Magára… Rád nem harag­szom. Csak – intek této­ván a barna képű tova­tűnt alak háta felé. Mon­da­nék vala­mit, de nem tudom. A sza­vak ker­gén buk­fen­cez­nek csak szét aja­kam­ról, vagy köz­he­lyek tolul­nak a nyel­vem­re, vagy pedig értel­met­len, beprog­ra­mo­zott szö­veggé fosz­lik.

Állok a kirakat előtt. Álta­lá­ban fél öt körül érek a kor­zó­ra, itt lelas­sul­nak a lép­te­im. Bámész­kodni szok­tam, most le sem vet­tem a mun­ka­ru­hát, úgy siet­tem. Úgy lát­szik, jobb, ha ezt nem vezet­jük be, de most még a mű­hely­ből ész­re­vet­tem, hogy a nap bágyadt késő őszi nagy­lel­kű­ség­gel süt-sü­tö­get. Ki kell hasz­nálni ezt a hir­te­len támadt jó időt, bár szé­dü­lök kissé a front­vál­tás­tól.