Bácsi István

Táska

Bérel szobát a vándor,
most ért át egy másik világból
erre a partra, táskával kezében.
Ajtó előtt megáll egy percre
hallgatózva, ténferegve.
Csend, nem várja Altáj-medve
benn, a táskát az ágyra dobja.
Felgyűlt immár az altáj nedve,
fehér gödör előtt elterpedve
támaszkodik a vízoszlopra.

Aztán ül, vár a pillanatra,
mikor ül fel a jel a falra,
mikor lesz annyi mind az óra,
leperegve a homokóra,
hogy kinyithassa.

Az idő áll, sebes a vándor,
már a jövőben gázol,
táskáját magasra tartva.
Megpihen majd egy száraz menedéken,
megnyugodva, hidegtől kéken.
A táskából a szép lányt kiveszi,
és gyönyörködni főhelyre teszi.
Van becsület is, család és béke,
és haza és erő, férfinak éke.
Pénz és hatalom is, de csak
a jó fajtából, és persze barátság.
Ez mind van, és annyi más is.

Most csak ül, vár a pillanatra,
révedve keze téved a lakatra.
Kinyitja majd, ha itt az idő,
s a csend kinő
porülte lábnyomából.