Horváth Dezső

Eczet ég…

Kösse föl a lengemagyart, aki meg­átal­ko­dott civil ésszel, a cáfol­ha­tat­lan­nak vélt igaz­ság paj­zsát ugyan maga elé tartva – vagy maga fölé? –, egy­szerre két jogásszal mer kekeckedni. Mind­ket­te­jü­ket jól isme­rem, sokra is tar­tom, talán-ta­lán bará­tom­nak is mond­hat­nám mind­egyi­ket, és akár tap­sol­ha­tok is, ha az ide vágó szak­má­tól ide­gen­ként még­sem a pa­ra­gra­fu­sok hasára beszél­nek lukat, hanem a nép­rajzba meg a nép­nyelvbe árt­ják magu­kat. Azt hozom föl ment­sé­gem­re, bele­szü­let­tem egyikbe is, másikba is, ráadá­sul a nép­rajz jeles pro­fesszo­rá­tól sokat tanul­tam, és a név­adások lelki moz­ga­tóit ugyan­csak jeles nyel­vész­pro­fesszo­rok test­kö­zel­ből hagy­ták rám.

Akár szakmai ártalomnak is fölfog­ha­tó.

Megkövetem azokat, akik netán a hí­res Füle­mi­le-pör­rel von­nak pár­hu­za­mot.

Bírói pulpitusról hallottam annak ide­jén, hogy a Tör­vény­szék sze­gedi épü­le­tére tévesz­tés­ből írták ki: Az igazságnak. Ezt kel­lett vol­na: A jognak. Sok­szor alá kell húz­nom, akár fettelve is írnom, a jog asztala mel­lől jött az inte­lem. El is rán­totta a bíró mind­járt Vil­mos nótá­ját a jog nevé­ben.

Akár kőbe is véshette volna: a jog az erő­sebb.

Amikor illetékes személy szájából hal­lot­tam a meg­kü­lön­böz­te­tést, azon­nal elkezd­tem saj­nálni sze­gény Senecát. Most, eső­ben is elcap­lat­tam az Íté­lő­tábla épü­lete elé, hogy betűt se vét­sek. Arany­igaz­sá­ga­ként írták ki a bejá­rat­hoz mind­járt: Az igaz­ság soha­sem vész el. Kimond­ta, és később igéje cáfo­la­ta­ként kiitta a mé­reg­po­ha­rat. Szá­mára tehát elve­szett. Mek­kora össze­üt­kö­zés szik­ráz­ha­tott ben­ne: az igaz­ság ütkö­zött a jog falá­ba. Saját igaz­sága a Né­ró-vi­lág jogá­val. Bete­ges lel­kü­let lak­ha­tott benne is, ahogy a róla szóló írá­sok emle­ge­tik, neve­lője lett mégis a pi­ro­má­ni­ás­nak is tar­tott sza­laj­tós eszű csá­szár­nak. Aki állí­tó­lag föl­gyúj­tatta Rómát, és a lát­vány igé­ze­té­ben saját ver­seit éne­kelte lantja kísé­re­té­ben. Szu­rokba mártva – szu­rok­kal leönt­ve? – égette el a ke­resz­ten kiszen­vedő keresz­té­nye­ket. Néró fák­lyái­ként emle­geti a val­lás­tör­té­net. Gyil­ko­lá­sai száma kifür­kész­he­tet­len, és vég­zete is az lett, amit taní­tó­jára paran­csolt: „megöngyilkolta” magát. Saját dugába dőlt?

Most nem ez a leckénk, csupán a ket­tős neve­zet hozta elő.

Kibújtak belőlem jó Petőfi Sándor memo­ri­ter­ként meg­ta­nult kőke­mény sza­vai is: ha majd a jognak asztalánál mind egy­for­mán fog­la­lunk helyet… Most a két nagy­szerű jogász, úgy érzem, a jog asz­ta­lá­nak a másik olda­lá­ról beszél.

A Kánaán tehát még mindig elhalaszt­va.

Történt valamikor régen, egyikük fejébe vet­te, hogy kiegé­szíti Bálint Sán­dor Szegedi Szótárát. Gyűj­tö­gette han­gya­szor­ga­lom­mal azo­kat a ki­fe­je­zé­se­ket, ame­lyek Sán­dor bácsink­nak a látó­kö­ré­ből is kima­rad­tak, és magya­rá­za­to­kat is fűzött hoz­zá­juk. Talán az is for­gott a fe­jé­ben, ha majd valami pén­zes ember újra kiadja a sze­ge­di­ség encik­lo­pé­diá­já­nak tar­tott hatal­mas mun­kát, a tel­jes­ség igé­nyé­vel, füg­ge­lék­ként az ő fej­te­ge­té­sei is helyet kap­nak ben­ne. Meg­akadt egyik nép­dal-ízű kocs­mai nótán­kon is, és elkez­dett rágódni raj­ta. Miként mond­hat­ja, hogy ecet ég a lámpába’, ami­kor az ecet nem ég? A má­sik jogász, a má­sik bará­tom, jog­se­gélyt nyújtva magya­ráz­ta: fél­re­hal­lás rej­tőz­kö­dik ben­ne, való­já­ban acetilén lenne az.

Más a lenne, és más a lehet – gon­do­lom én.

Tagadja, aki meri, mielőtt a vil­lany­vi­lá­gí­tás is kiegé­szí­tette a szel­lem nap­vi­lá­gát, főnye­re­mény lett volna az ace­ti­lén-lám­pa. Ontotta a fé­nyes­sé­get nyakló nél­kül, gon­dol­hat­juk, és neve is könnyen össze­ke­ver­he­tő. Ki a fene tudta volna azon­nal a kocs­ma­pul­tok kör­nyé­kén, mi az isten­nyila az acetilén, de kéz­nél volt az ecet maga. Be is vette szó­jegy­zé­kébe az egyik, és tisz­tes­ség­gel meg is jegyez­te, a másik­tól szár­ma­zik a meg­fej­tés.

Rend a lelke mindennek.

Nincsen benne casus belli, nem lesz belőle hábo­rú, de óri­ási fele­lős­ség ennyire hatá­ro­zat­tan bár­mit is kimon­da­ni. Tény­ként leszö­gez­ni, ami föl­te­vés­nek is sán­tít.

Megfontolásra ajánlom most követ­kező mon­da­tai­mat.

Erre mondom én, nem úgy verik a ci­gányt. Bocsá­nat, fino­mí­tok: nem biz­tos, hogy úgy verik. Tele vagyunk népi szár­maz­ta­tás­sal, de ha a kife­je­zés lelkét is meg akar­nánk talál­ni, más­hol kell keres­nünk.

Kiköpött jogász-logikával a sza­vak lel­két keres­ni? Badar beszéd?

Kémikushoz fordultam erősítésként, aki egye­te­münk vegyé­sze­ként el szo­kott jönni a zsombói nép­fő­is­ko­lá­ra. Szé­pen, egye­ne­sen leírta ő is, az ecet nem ég. Aki­nek leg­alább egy kanál­nyi jutott belő­le, és tűz­gyújtó esz­köze is kéz­nél van, maga is meg­ál­la­pít­hat­ja. Egy éle­tem, egy halá­lom, ezt is kipró­bál­tam. Iga­zat adtam tehát két okos jogá­szunk­nak, de az ace­ti­lén nem akart a nyel­vemre jön­ni.

Hatvanvalahány évvel ezelőtt szű­kös ösz­tön­dí­jam­ból meg­vet­tem a sze­gedi antik­vá­rium­ban a Magyar Remek­írók egyik soro­za­tát is. Néhány havi reg­ge­lim árán meg­kap­tam. A Magyar népdalok című­ben gon­do­san ábé­cé-sor­rendbe sze­dett dal­kez­dé­sek között ez áll:

A palánki csárdába
Eczet ég a lámpásba,
A lám­pásba eczet ég, eczet ég,
Annál mulat a vendég.

(Szeged egyik központi városrésze a Pa­lánk.)

Kell ide még más bizonyíték? Fahitű ember, aki a ká­kán is cso­mót keres. Az én kajla eszem azon­ban, úgy lát­szik, megint más srófra jár. Ki is mond­tam egyi­kük előtt – aki tehát az ötlet gaz­dája volt, és a magya­rá­za­tot adta –, hogy közön­sé­ges csárdacsúfolóval van dol­gunk. Akkor is, ha a Corpus Juris ilyen kife­je­zést nem ismer.

Érvem egyszerű. Még hallottam ezt a vál­to­za­tot is:

Jaj de keservesen ég,
Nem lát nála a vendég…

Tápén meg így énekelték:

A szögedi csárdában
Ecet ég a lámpában,
Jaj, de homá­lyo­san ég,
Annál mulat a vendég,
Szaladj kis­lány ecetért,
Hadd mulas­son a vendég!

A kicsike falu és a nagyobb város ezer­éves pörös­kö­dése lehet a moz­ga­tó­ja, hogy ők is a szögedi csár­dába tet­ték át az egé­szet. Akkor igazi a csú­fo­ló­dás, ha talál. Apró kölök­ként így értel­mez­tem hetvenvalahány évvel ezelőtt: olyan gyönge a vi­lá­ga, mintha petró helyett ece­tet töl­töt­tek volna bele. Itt meg a szinte mennyei fényes­sé­gét emle­ge­tik?

Okos jogász föltenné a fogas kér­dést: melyik az ere­de­ti? A nép­rajz azt mondja erre, rossz a kér­dés. Mind­egyik hite­les.

Olaj a tűzre. Írásbéli vita keve­re­dett közöt­tünk mind­járt. Egyi­kük­kel csak, mert aki átvette az ötle­tet, és Bálint Sán­dor szint­jére föl­emelni törek­szik, talán nem is tud össze­kü­lön­bö­zé­sünk­ről. Az, hogy másik vál­to­za­tot emle­ge­tek – ha igaz egy­ál­ta­lán, amit haj­to­ga­tok –, az égvi­lá­gon sem­mit nem bizo­nyít, mondta a kont­ra. Akár az ujjam­ból is szop­hat­tam. Az írás beszél! Mi az, hogy csárdacsúfoló? Miért csú­fol­nák azt a va­la­mit, ame­lyik leg­szebb jóked­vü­ket hozza elő?

Az a legjobb, ha ellenvetésem ellen­ve­tését szó sze­rint idé­zem: „Ezer vál­to­zata van, de az ECET ÉG vala­mennyi­ben benne van. Miért csú­fol­tak volna min­den csár­dát, nem volt közöt­tük olyan, ame­lyi­ket sze­ret­tek, hiszen oda jár­tak mulatni…? Miért mind­egyik­ben „az ecet ég” volt a csú­fo­ló­dás alap­ja, miért nem a rus­nya csár­dás­né, vagy a kitö­rött ablak? (Azért, mert „azo­nos fény­erő­vel … kevésbé ron­totta a le­ve­gőt”, „gaz­da­sági szá­mí­tá­sok a kar­bid­vi­lá­gí­tást vél­ték a leg­gaz­da­sá­go­sabb­nak” – amint előbb idéz­tem, tehát az ace­ti­lén gyor­san elter­jedt, emi­att „di­va­tos­sá” válhatott!)”.

Válhatott volna, ha a volna ott nem vol­na. Van más szem­pon­tunk is a kér­dő­je­lek­re. Mali­gán­fokok füg­gé­sé­ben tehát gyö­nyö­rű­ség lehe­tett kiéne­kelni a szom­széd falu, vagy másik város becsü­let­süllyesz­tő­jét. Még meg­ro­vás se járt érte. Cifra alag­út­jai van­nak a magyar nyelv­nek. Nem is kel­lett min­den csár­dát bele­ke­ver­ni, egyet­len elej­tett szó is meg­ra­gad­ha­tott, mint kabát­ban a kódistetű.

Akár a szavak ősrobbanása, mind­járt el is ter­jedt?

Memoritereken köszörült eszemmel is tudok rá mon­dani ezt-azt. Elő­vet­tem megint Pető­fit, aki a hen­tes- és mészá­ros­ság mel­lett másod­ál­lás­ban élő „jó öreg kocs­má­ros” édes gyer­me­ke­ként, hellyel-köz­zel szak­ma­be­li­ként meg­írta Kutya­ka­paró című ver­sét. Van­nak, akik táj­le­író ver­sek kate­gó­riá­jába veszik, pedig csár­da­csú­foló a javából… (Ha szi­laj jóked­vem­ben nyug­dí­jas pápánk­hoz for­dul­nék segít­sé­gért – ő is csárdaközeli gye­rek­kor­ára támasz­ko­dik –, talán-ta­lán ő is mel­lém sza­vaz­na.)

Kegyetlenül rozoga homokvilági marad­vány­ról szól a vers. „Kívül-belül szo­morú csárda ez / A Ku­tya­ka­pa­ró, / Éhen-szom­jan szo­kott itt maradni / A jám­bor uta­zó. / Mert ele­delt nem kap, és hogyha csak / Rápil­lant borá­ra, / Meg­át­kozza Nóét, hogy sző­lőt is / Vett be a bárkába.” Kocs­má­ros iva­dék­tól akár hitel­ron­tás, galád ellen­rek­lám is lehet­ne. Köz­ben leszedi a ke­reszt­vi­zet a vén Dömö­tör­ről. Benne van a csúf csár­dásné – Boglyas fakó haja beil­le­nék / Rep­ce-pet­ren­cé­nek, / És mel­léje mind­járt ször­nyű képe / Madár­ijesz­tő­nek – és itt van a kontra másik föl­ve­tése is: Ablaka csak egy van, és annak is / Üveg csak a fe­le, / Fele pedig ó ka­len­dá­rium / Kité­pett levele. Olvassa tovább, aki­nek kézre esik a könyv, vagy mor­molja magá­ban, ha emlék­szik még az isko­lá­ra. Akár kísértetcsárdának is föl­fog­hat­nánk. Pedig benne is jókedvre kere­ked­het­tek leg­alább a be­térő betyá­rok. (Több nép­da­lunk­ban is elő-előjön a Kutya­ka­pa­rási csár­da. Közös gyö­kerű lehet az alap­anya­gá­ban ere­de­ti­leg hit­vány por­té­kát jelentő kutya­bőr­rel, vagy a nép­dal­ban is kiéne­kelt bennünk van a kutyavér-rel.)

Csúfolódhatnék tovább azzal is, hogy Sze­ge­den szinte tájé­ko­zó­dási cso­mó­pont a Lófara. Nem a leg­esz­té­ti­ku­sabb szó. Ráadá­sul a far­kát is föl­tartja a bronz­ál­lat, ami a va­ló­di­nál nyu­galmi áll­tá­ban inkább csak akkor adó­dik, ami­kor lócit­ro­mot potyog­tat. Kocsma volt a világ­há­bo­rús Huszárló tövé­ben, nem is akár­mi­lyen, a pesti Ilkovicshoz fog­ha­tó, könnyű kita­lál­nunk, szesz­test­vé­rek keresz­tel­ték el. Becsü­le­tes kocsis­nép­ség­nek a faroktartás is föl­tűn­he­tett. Ennyire bonyo­lult tud lenni a lóvilág bio­ló­giá­ja. Hogy a kegye­le­tes emlék­nek szá­mító a hu­szár­lóba ver­ték bele a csú­fot, vagy a kocs­má­ba, most ne kutas­suk. Ráadá­sul átszí­vó­dott a nemes­nek nem mond­ható cél­pont a szom­széd épü­let­re, a Jogi Osko­lára is, ahová pedig mind­két jogá­szunk járt. Nyel­vé­ben él a nem­zet a kocs­mák­ban is. Azt már nem merem koc­káz­tat­ni, hogy talán-ta­lán egy-egy hör­pin­tésre a hall­ga­tók is beugor­hat­tak. Min­den­estre a kocs­má­ból jó ideje művé­szeti köz­pont lett, de a név maradt akkor is, ha idő­köz­ben uniós támo­ga­tás­sal bele­szólt a szo­bor­el­to­lá­sos város­ren­de­zés.

Tovább is csúfolódhatunk? Volt, és van még most is a nép ajkán Négylépcsős műin­té­zet, Hatlépcsős is, a régi pesti út mel­lett az Arany­he­gyi csárda a Hatcsöcsű nevet kap­ta, mert vala­mi­kor három szép menyecske szol­gált a szom­ja­zók­nak, a ko­pán­csi út mel­lett pedig – én Uram, Iste­nem, bocsásd meg! – Neszepicsa csárda is műkö­dött, amíg az útszé­le­sí­tés töves­tül ki nem for­dí­totta helyé­ből. Van tehát példa bősé­ge­sen. Mennyi lehet orszá­go­san? Meg­szám­lál­ha­tat­lan.

Összevissza handabandázok, ahelyett, hogy beval­la­nám, az ace­ti­lén-pár­hu­zam len­dít­he­tett a fél­re­ér­tés elter­je­dé­sé­ben. Kato­ná­san elis­me­rem, de maka­csul kötöm az ebet a magam karó­já­hoz. Az a bi­zo­nyos „re­mek­írói” nép­dal­gyűj­te­mény 1906-ban jelent meg a Frank­lin-tár­su­lat kiadá­sá­ban. Sajtó alá Endrődi Sán­dor ren­dez­te. Össze­sen huszon­he­ten dol­goz­tak az anyag össze­gyűj­té­sén. Nem lehetne ráfogni akár­mely­ikre is, hogy kutya­ütő len­ne. Igaz az is, szak­ma­beli dal­ku­ta­tók­kal is meg­esett, hogy nép­dal­nak vet­tek föl műda­lo­kat is, ez most akár el is hanya­gol­ha­tó. Ha a múlt szá­zad leg­ele­jén már bele kerül­he­tett a palánki csárda dala, jóval-jó­val koráb­ban kel­lett annak meg­szü­let­nie. Az ace­ti­lén-gá­zos vilá­gí­tás­ról viszont hitelt érdemlő ada­ta­ink 1908 körül van­nak. Nem házi, és nem csár­dai cél­ra.

Bumm bele!

Pontosítanom kell. Az acetilénlám­pát 1902-ben sza­ba­dal­maz­tat­ták Ame­ri­ká­ban. Tata viszont meg­előzte korát, már 1897. július 24-én este föl­gyul­lad­tak a gáz­zal égő köz­vi­lá­gí­tási lám­pák. Össze­sen 21 helyen. (Hogy azok­ban milyen gáz égett, nem kutat­tam.) Min­den csú­fo­ló­dás ugyan gyors­vo­nati sebes­ség­gel ter­jed, de hogy kilenc évvel később már nép­dal­ként evez­zen be a köz­tu­dat­ba, ehhez az enyém­nél vala­mi­vel jobb fan­tá­zia szük­sé­gel­te­tik.

(Valamikor hajdanán írhattam a koraszülött kenyér­ről. Akkor még tör­vény szabta meg, leg­föl­jebb 72 óráig áru­sít­ha­tó, elkö­vet­ték tehát a kenyér­gyár­ban is azt a csal­fa­sá­got, hogy előző nap meg­sü­töt­ték már, de más­napi cím­két nyom­tak rá. Tel­jes napot, huszon­négy órát nyer­tek vele. Az az érzés is elő­jön ben­nem, netán-tán nép­eti­mo­ló­gi­ai­lag kora­szü­lött­nek tekint­hető lenne az acetilénből szár­maz­ta­tott eczet ég kife­je­zés? Már meg­szü­le­tése előtt elke­resz­tel­ték?)

Aki szívesen foglalkozik mindezek után az ott­honi esteli vilá­gí­tá­sok gene­a­ló­giá­já­val (fej­lő­dés­ta­ná­val), indul­jon el a mé­cses­től, Sze­ge­den a tatartól, a faggyú­gyer­tyá­tól, és úgy jus­son el a pet­ró­le­um-lám­pá­so­kig. Az ace­ti­lén elter­je­dé­sét a tú­lon­túl heves rob­ba­nás­ve­szély – rá kell jön­nie – a fehér­ab­ro­szos ven­dég­lá­tás­ban is hát­rál­tat­ta. Úgy tudom, az ököritói paj­ta­tü­zet se ilyen lámpa okozta 1910-ben, hús­vét vasár­nap­ján. Ők még csak a disznóhólyagos-gyertyás-lámpásos lam­pi­o­nok­nál tar­tot­tak, de már drót­tal kötöt­ték föl azo­kat. A sza­bad­sá­gos huszár­le­gény pedig ezt se tud­ta, kard­já­val oda­vá­gott, föl­csa­pó­dott a lán­goló lam­pi­on. Ökör­ésszel besze­gelt kapuk mögött.

Jogban járatos barátaimnak mon­dom, nyel­vünk­nek is van logi­ká­ja, de tör­vé­nyei speciális nyelvi törvények, ahogy Nyíri Antal szokta emle­get­ni.

Idézgettünk nyakra-főre, bár meg­idé­zést nem kap­tunk, ideje len­ne, ha kép­ze­let­ben vissza­ug­ra­nánk a bí­rói pul­pi­tus dilem­mája elé. Nem árt, ha fél sze­mün­ket az igazságra is vet­het­jük. Azt hiszem, a lelke vala­hol ott lako­zik. Akkor is, ha néme­lyik tétele a tör­vény­ke­zés rap­szó­di­ája miatt szinte naponta vál­to­zik.

Egyetlen nagyágyú még hiányzik érveim sorá­ból. Asszonycsúfolóról hal­lot­ta­tok már? Csak a pár­hu­zam ked­vé­ért emlí­tem. Vitázó tár­sam logi­kája sze­rint miért csú­fol­nák éle­tük pár­ját a fér­fi­né­pek, ha tud­ják, náluk nél­kül nem élet az élet? Ahogy az asszony­né­peké se fér­fiak nél­kül, tehát bősé­ge­sen el vagyunk látva fér­fi­csú­fo­lók­kal is. Bol­dog­sá­gunk for­rá­sán csú­fol­kod­nánk? Csak azért, mert néme­lyek eget ren­gető csa­ló­dá­sai is innen fakad­nak? És talán mind­nyá­jan tud­ják azt is, az embe­ri­ség fönn­tar­tója ez a fur­csa ket­tős­ség. Koz­mi­kus mére­tűvé is dagad­hat, az egy­sej­tűek kivé­te­lé­vel a világ­min­den­ség élő­lé­nyei­nél ugyan­így lehet, noha nem mind­egyik tudja kiéne­kel­ni. Csak azt aka­rom mon­da­ni, az egész­sé­ges elme egyik vele­já­ró­ja, sze­ret min­den­ki­vel köte­kedve bár­mit kicsú­fol­ni, ami nyel­vére akad. Kocs­ma­béli köl­csö­nös mali­gán­fokok haj­tó­ere­jét is bekap­csol­va.

Kedves barátaim, bocsássatok meg nekem. Meg­le­het, csak arról van szó, hogy ti úgy érzi­tek, én meg így. Autós világ­ban élünk, óva­tos­ság­ból csak az elaka­dást jelző három­szö­get aka­rom kiten­ni.