Bácsi István

Egy hörcsög emlékiratai

Élt egyszer egy Hemcsár nevezetű hör­csög. Élt ahogyan élt, bol­do­gan vagy sem, de egy­szer csak meg­halt. Addig azon­ban még tör­tént ez-az. Hogy mi min­den, arra akkor derült fény, ami­kor sok év múlva egy kuta­tó­cso­port meg­ta­lálta Hemcsár nap­ló­ját.

Az egész úgy kezdődött, hogy meg­szü­le­tett. Ez nagyon régen tör­tént, még az óidőkben, nem emlé­ke­zett arra már sen­ki. Nőtt, nődö­gélt a hörcsögfi, míg­nem derék, apá­nyi hör­csög vált belő­le. Akkor aztán, ahogy az idő tájt szo­ká­sos volt az ifjú hör­csö­gök köré­ben, gya­log­sági ásót kötött a dere­ká­ra, bevo­nult Hör­csög­földje had­se­re­gébe a ha­zát véde­ni. Meg is védte a hazát, pon­to­sab­ban a haza ele­sé­gét. Szol­gá­lati ideje alatt répa­ver­me­ket ásott, mag­tá­ra­kat épí­tett az ehető köz­va­gyon szá­má­ra. Egé­szen tükör­fé­nyesre kopott az ásója vasa a sok ásás­tól. Végül lesze­relt, meg­fér­fi­a­sodva a ha­di­élet­től, vil­logó tekin­tet­tel, vil­logó ásó­vas­sal nézett a világ sze­mé­be, és elment egy mag­par­ti­ra, ahol rög­tön meg­akadt a szeme egy csi­nos leá­nyon. Annak is őraj­ta. Rög­vest mély rág­csá­ló­ba­rát­ságba keve­red­tek, ami hama­ro­san sze­re­lembe csa­pott át. Mit szé­pít­sük, egy­más bödö­nébe estek.

Boldogan éltek, szép szerelemben. Min­denki őket iri­gyel­te, őket emle­get­te, ha vala­hol a csa­ládi tűz­hely melege került szó­ba. Bizony, nem ok nél­kül, mert Hencsi jól vezette a ház­tar­tást, szép gye­re­ke­ket szült, oko­san nevelte őket, Hemcsár pedig szor­gal­ma­san gyűj­tött. Estén­ként répá­val kínál­gatta Hencsit, ő vi­szon­zá­sul mag­va­kat szórt a párja elé. Ha pedig egy­más köze­lébe kerül­tek, min­dig össze­dör­zsöl­ték a pofa­zacs­kó­ju­kat.

Az ármánynak azonban nincsen nyu­go­dalma sehol e vi­lág­ban. Az a vi­lág, amely­ben éltek, kez­dett meg­vál­toz­ni, fel­boly­dul­ni. Egyes iromba hör­csö­gök a fejükbe vet­ték, hogy nem jó az úgy, ahogy van, meg kell vál­toz­tat­ni, át kell ala­kí­tani az éle­tet. Azzal izgat­ták magu­kat és egy­mást, hogy mer­je­nek nagyot álmod­ni, hogy a vi­lág őéret­tük van, nem pedig ők van­nak a vilá­gért. Át is ala­kí­tot­tak a se­tét lel­kűek min­dent, amit csak tud­tak, több mint elég bosszú­sá­got okozva a derék köz­hör­csö­gök­nek. Hencsi nap­ról napra nehe­zeb­ben tudta besze­rezni a ko­ráb­ban meg­szo­kott, jó minő­ségű kony­hára valót, Hemcsárnak meg mind több fárad­sá­gá­ba, ide­ges­ke­dé­sébe került a gyűj­tés a foly­ton átala­kuló körül­mé­nyek miatt. A sza­po­rodó bajok­tól egyre töb­bet zsör­tö­lőd­tek, egyre türel­met­le­neb­bek let­tek. Külö­nö­sen Hemcsár mor­gott, ógott-mógott sza­ka­dat­la­nul. Főleg három izgága hör­csög, Huziga, Nyom­iga és Májgold, vál­totta ki foly­to­nos mor­gá­sát, eze­ket szidta is, mint az ehe­tet­len kórót. Hencsi hiába csil­la­pít­gat­ta, békít­get­te, hiába dör­zsölte oda pofa­zacs­kó­ját.

„Nincs már hörcsögfia, ki ép ésszel föl­fog­hat­ná, mi végre ez esz­te­len pusz­tí­tás” – írta Hemcsár nap­ló­já­ban. „A pol­gá­rok eszü­ket vesztve különöznek el külön­böző tábo­rok­ba. Egyik tábor a ré­pát iste­ní­ti, a másik a mag­va­kat. Ugyan­ak­kor lefity­mál­ják, hör­csög­számba sem veszik már a másik tábor­ból való­kat. És e két kura­fi, Huziga és Nyom­iga az orrá­nál fogva vezeti a jónépet, saját­jai­kat csak­úgy, mint ama­zo­kat. Mind­eköz­ben mind­két tábor­bé­liek fel­dúl­nak, fel­for­gat­nak min­dent. Esz­te­len diva­to­kat, eszement ide­á­kat követ­nek, maj­mo­lásra köl­tik az összes jöve­del­mü­ket, sőt még azt is, amit még meg sem keres­tek” – hábo­rog­tak Hemcsár nap­ló­so­rai. És hábor­gott ele­get maga a nap­ló­író is Hencsinek, akit már nagyon fárasz­tott férj­ura állan­dó­suló zsörtögése.

De azért így folytatta a nap­ló­ban: „Gye­rünk, húz­zuk a répát! Gye­rünk, nyom­juk a ma­got! A két szen­ve­dé­lyes igaz­mon­dó” – gúnyo­lód­tak Hemcsár keserű sorai a vezé­re­ken –, „Huziga és Nyom­iga ilyen átlát­szó, ostoba rig­mu­sok­kal szé­díti a kö­ve­tő­it, s azok méz­har­mat­ként szür­csö­lik e sza­va­kat. Májgoldnak pedig még a lel­kü­ket is oda­ad­nák, ha az gyűj­tene ilyes­mit. Pusz­tán hit­vány papí­ro­kért cse­rébe oda­ígé­rik min­den jövő­beni kere­se­tü­ket, hogy a sok feles­le­ges kaca­tot mie­lőbb meg­ve­hes­sék. Csak­hogy le ne marad­ja­nak szom­széd­tól, rokon­tól. Ennek az ered­mé­nye az, hogy elsat­nyult, elhitványodott a hör­csög­faj az egész vilá­gon. Mind gub­basz­ta­nak odú­ik­ban, nap­számra ki sem dug­ják az orru­kat, kuk­sol­nak ámítógépeik előtt, fejü­ket a ma­sina kép­mu­to­gató ládá­jába dug­ják, s csak akkor húz­zák ki onnan, ha már annyira meg­má­ko­nyo­sod­tak a fércbugtól meg a ha­sonló illú­ziók­tól, hogy maguk sem tud­ják, hör­csö­gök-e vagy oposszu­mok. Még útja­ikra is maguk­kal viszik e föl­fog­ha­tat­lan tébolyt mancsba való masi­nái­kon, ami­ket több­nyire szin­tén a Májgold által nyom­dá­zott adós­ság­le­ve­le­ken vásá­rol­nak.

A két népvezér pedig hamarosan min­denki mást kiszo­rí­tott a ha­ta­lom­ból, ők let­tek a főhör­csö­gök. De egy csár­dá­ban csak egy dudás­nak jut hely, így egy­szerre csak az egyik lehet hatal­mon. Mási­kuk eköz­ben a kö­rön kívül­ről cse­pü­li, rágal­mazza az ural­mon lévőt, mind­ad­dig, míg meg nem for­dul a koc­ka. Akkor sze­re­pet cse­rél­nek, kez­dő­dik min­den elöl­ről. Per­sze, attól még, hogy kígyót-békát-záptojást kia­bál­nak egy­más­ra, gon­do­san ügyel­nek arra, hogy az éppen körön kívül lévő vezér­nek és bizalmi hör­csö­gei­nek a szőre szála se gör­bül­jön.

E kilátástalan őrületben” – olvas­hat­juk tovább a nap­ló­ban – „mind­két olda­lon akadt elég nyüzsgér ter­mé­szetű alak, akik vala­me­lyik hata­lom­má­niás hólyag­hoz dör­gö­lőz­ze­nek. Ők a bighörcsögök, kik magu­kat különb­nek gon­dol­ják a tisz­tes­sé­ges köz­pol­gá­rok­nál. Ezek szaj­kóz­zák úton-út­fé­len főnö­keik igé­it, ezek hur­rog­nak le min­den­kit, aki más véle­mé­nyen van vala­mi­ről, ezek fog­lal­nak el mind­ahány jó nyövényolajos pozí­ci­ót, ezek osz­to­gat­ják ki maguk­nak és egy­más­nak a jutal­ma­kat, támo­ga­tá­so­kat, a jól fizető tábori meg­ren­de­lé­se­ket. Ezek biz­to­sít­ják a hatal­mat a jó hör­csögi for­má­juk­ból kivet­ke­zett vezé­re­ik­nek. A fék­te­len mohó­ság, mint holmi bur­jánzó kór­ság ter­jed közöt­tük, s e mé­tellyel mind­job­ban meg­fer­tő­zik fél­re­ve­ze­tett köve­tői­ket is.”

Nem csoda hát, hogy ebben a fo­lya­ma­to­san tor­zuló világ­ban Hemcsár csak mor­gott, füs­töl­gött, mert mást nem tudott ten­ni. Hencsivel is egyre több­ször össze­zör­dült, lát­szó­lag valami baga­tell apró­sá­go­kon. Vég­te­len kese­rű­ség­gel és harag­gal töl­tötte el a répá­sok és mag­va­sok mes­ter­sé­ge­sen fenn­tar­tott szem­ben­ál­lá­sa, mert ő egy­sé­ges és nyu­godt Hör­csög­föld­jén sze­re­tett volna élni és bol­do­gul­ni. „A világ nem lehet ilyen” – sopán­ko­dott a nap­ló­já­ban – „és a hör­csö­gök sem lehet­nek ilye­nek. Még a bighörcsögök és a főhör­csö­gök sem lehet­nek ilye­nek. Ez valami rossz álom. Mert mi dolog az” – írja tovább –, „hogy egyik hör­csög a má­si­kát azért gúnyol­ja, azért veti meg, mert amaz a répát vagy a mag­va­kat sze­re­ti.”

Addig sopánkodott, füstölgött, addig mor­gott, vesze­ke­dett, hogy egy szép napon Hencsi batyuba kötötte a cók­mók­ját, kite­relte a köly­kö­ket Hemcsár odú­já­ból, s el­köl­tö­zött egy nyá­jas ter­mé­szetű bighörcsöghöz, ki már rég­óta duru­zsolt a fü­lébe szebb­nél szebb dol­go­kat, rég­óta trak­tálta mézes mag­vak­kal, remek répák­kal. Ott maradt hát Hemcsár egye­dül, s el­szon­tyo­lodva szösz­mö­tölt a hir­te­len nagyon barát­ság­ta­lanná vált odú rideg homá­lyá­ban. Ám letört­sége hama­ro­san haraggá vál­to­zott, válá­sá­ért is az izgága világ­át­sza­bó­kat okol­ta.

„Nem nézhetjük ezt továbbra is tét­le­nül” – írta nap­ló­já­ban. „A hör­csö­gök­nek át kell lát­niuk a szi­tán, rá kell jön­ni­ük, hogy a bolond­ját járat­ják velük. Ehhez vilá­gos irány­mu­ta­tásra van szük­sé­gük, mert maguk­tól, az illú­ziók­kal meg­mér­ge­zett, ámí­tá­sok­kal eltom­pí­tott elmé­jük­kel kép­te­le­nek meg­ta­lálni a he­lyes utat. Vala­ki­nek fel kell nyit­nia a sze­mü­ket.”

Egészen rabjává vált e gondo­lat­nak. Min­den­felé kuta­tott, kere­sett, de sehol nem találta azt a fák­lya­ként vilá­gító hör­csög­el­mét, aki a kiutat mutat­ná. Végül arra jutott, nincs más meg­ol­dás, jobb híján magára kell vál­lal­nia ezt a ne­mes fel­ada­tot. Két fő részre osz­totta a teen­dő­ket. Elő­ször vilá­go­san meg kell fogal­maz­ni, össze­gezni kell, mi veze­tett el ehhez az álla­pot­hoz, mi okozza a hör­csög­pla­néta mos­tani nyo­mo­rú­sá­gát. Másod­szor pedig e hely­zet­is­mer­te­tésre ala­pozva vilá­go­san és egy­ér­tel­műen ki kell jelölni a köve­tendő maga­tar­tást a csen­des hör­csög­több­ség szá­má­ra, akik­ben még van jó szán­dék arra, hogy meg­ta­lál­ják és beve­zes­sék min­den­napi éle­tükbe a helyes és üdvö­zítő hör­csögi visel­ke­dést. Hemcsár rög­vest neki is kez­dett az első pont meg­fo­gal­ma­zá­sá­nak:

„Akkor kezdődött a romlás, ami­kor leg­elő­ször hinni kezd­tek a hör­csö­gök a zagy­ke­ve­rők­nek vala­hol e pla­né­tán. Azok­nak, akik más hör­csö­gök rová­sára ígér­tek nekünk jobb éle­tet. Mert hogyan is hihet­tük el nekik, hogy mi külön­bek vagyunk mások­nál, töb­bet érde­me­lünk, csak azért, mert a répá­kat avagy a mag­va­kat ked­vel­jük? És hogyan dől­het­tünk be annak, aki gaz­dag mag­tárt, teli répa­ver­met ígért, pusz­tán egy kis fikar­cért cse­ré­be? Hogyan ígér­het­tük oda neki, hogyan tehet­tük koc­kára a jövőn­ket a mai teli hasért? Súlyos hibá­kat követ­tünk el, lát­hat­já­tok, hör­csög­test­vé­re­im! Akadt közöt­tünk több mint elég szám­ban olyan lej­tős ész­já­rású pol­gár, aki a mási­kát tiporva nyo­mult, tolon­gott, csak­hogy része­sül­jön ezek­ből a pil­la­nat­nyi elő­nyök­ből. S ezek még nem átal­lot­ták kine­vet­ni, kigú­nyolni az óva­to­sab­ba­kat. A mo­hó­ság, test­vé­re­im! Az, hogy soha nem tud elég nagy len­ni, eléggé teli lenni a pofa­zacs­kó! Ez veze­tett ide, a mi saját gyar­ló­sá­gunk. Hogy elfe­lej­tet­tük őseink jól bevált vezér­lő­el­ve­it: mér­ték­le­tes­ség, türe­lem, becsü­let. Így hát mára már átlát­ha­tat­lanná vált a káosz. Ma szinte ter­mé­sze­tes­nek vesszük, hogy min­de­nért fikar­cot fizes­sünk Májgoldnak és tár­sai­nak, még magá­ért a fi­kar­cért is. Értet­le­nül állunk a fej­le­mé­nyek előtt, és nem ért­jük, hogyan jut­hat­tunk ide. Hogyan lehet­sé­ges az, hogy hetente újabb adó­kat talál­nak ki nekünk a sa­ját főhör­csö­geink? – kér­dez­zük egy­mást. Vagy hogy olyan esz­te­len pazar­lá­sok­kal bosszan­ta­nak ben­nün­ket, amit nem­ré­gi­ben talált ki vala­me­lyik hát­bor­zon­gató eszű hör­csög­je, hogy tud­ni­il­lik min­den rét szé­lén épül­jön bogyó­gu­rí­tó-aré­na. Miköz­ben szé­les e vi­lá­gon min­denki jól tud­ja, a mi bogyó­gu­rí­tó­ink messze föl­dön a leg­to­ho­nyább, leg­pu­pá­kabb ver­seny­zők, csak egy­más között nagy­le­gé­nyek, ha ide­ge­nek­kel mér­kőz­nek, azok min­dig elve­szik tőlük a bogyót.”

Még hosszasan sorolja Hemcsár a rom­lás­hoz vezető út stá­ció­it, de legyen most elég ennyi. Ami­kor elké­szült az első pont kifej­té­sé­vel, elé­ge­det­ten fél­re­tette iro­má­nyát, majd meg­evett egy répát. Aztán új oldalra lapo­zott, hogy kifejtse a máso­dik pon­tot, papírra ves­se, milyen teen­dők vár­nak a hör­csög­tár­sa­da­lomra a fél­re­sik­lott élet kija­ví­tá­sá­hoz. A má­so­dik pon­tot azon­ban nem tudta elkez­de­ni.

Bárhogyan ficorgott is ülőgumóján, bár­ho­gyan dör­zsölte is a ko­bak­ját, vakarta a hör­csög­bun­dát, csak nem tudta elkez­de­ni. Kicse­rélte a ce­ru­zát is és újabb oldalra lapo­zott a nap­ló­ban, de még­se. Csi­korgó aggyal, bam­bán meredt az odú falá­ra. – Nincs elég rálá­tá­som – dünnyög­te. – Innen nem látom át eléggé a hely­ze­tet – sóhaj­tot­ta.

Az odú elé húzta kétkerekű kordé­ját, rápa­kolt egy csomó hol­mit, amit szük­sé­ges­nek vélt, övébe tűzte fóli­ába kötött nap­ló­ját és a foly­ton növő csodarépácskáját, fel­csa­tolta a dere­kára a gya­log­sági ásót, útnak indult. A vi­lág köze­pét vette cél­ba, ahon­nan majd lesz ele­gendő rálá­tá­sa. Útköz­ben azon­ban rab­lók támad­tak rá, elra­gad­ták a kor­dé­ját. – Sebaj – legyin­tett –, leg­alább nem kell von­szol­nom a sok kaca­tot.

Hosszú vándorlás után eljutott a vi­lág köze­pé­re. Ott kézbe vette a gya­log­sági ásó­ját, egy alkal­mas homok­bucka tete­jén lyu­kat ásott, abba húzó­dott be nya­kig, úgy szem­lélte a vi­lá­got. Elő­vette a csodarépácskáját, s amit este lerá­gott, kinőtt reg­gel­re, amit reg­gel lerá­gott, kinőtt esté­re, így az enni­va­ló­val nem volt gond­ja. Szem­lé­lő­dött, gon­dol­ko­dott, rágott, de még min­dig nem tudta elkez­deni azt a má­so­dik pon­tot. Akkor még erő­seb­ben kez­dett gon­dol­kod­ni, oly­annyi­ra, hogy egy este elfe­lej­tette elő­venni és lerágni a répács­kát, reg­gel szin­túgy. Csak gon­dol­ko­dott, gon­dol­ko­dott, eről­tette az agyát, a cso­da­répa meg csak egyre nőtt. Végül sze­gény Hemcsár kiszo­rult a lyuk­ból, még a nap­lója is ott­ma­radt a lyuk fene­kén, a gya­log­sági ásó alatt.

Így történhetett, hogy sok idő múl­va, ami­kor a szél már régen elhordta a homok­buc­kát, és a cso­da­ré­pát is már régen elvitte vala­ki, a kuta­tók épség­ben meg­ta­lál­hat­ták a nap­lót a rozs­da­rágta gya­log­sági ásó alatt.