Büki Mátyás

Háztartási munka

Öltek, persze, miért ne. Á. asszony Á. urat, Á. úr Á. asszonyt. Vagy magu­kat, azaz Á. úr Á. urat, Á. asszony Á. asszonyt. Nem akar­ták, de vala­mi, vala­mi­kor nem jól ala­kult. Talán már a szü­le­tés­nél baj volt, sőt, a szü­lők, nagy­szü­lők szü­le­té­sé­nél. Mind­egyi­kü­ket más kéményre rakta a gó­lya, nem oda, ahova kel­lett vol­na.

Vagy kisgyerekkorban siklott valami fél­re? Vala­mit tet­tek, amit nem kel­lett vol­na? Vala­me­lyikük ábrán­dozva nézte az any­ját vagy az apját, és kér­dezni akart vala­mit, de nem lehe­tett? „Ne zavarj, fiam, nem látod, hogy dol­go­zom? Kapsz egy pofont, ha nem hagysz békén.” Így aztán mi maradt nekik? Elfe­csé­relt orgaz­mu­sok, sze­re­lem, ami nem volt az. Aztán házas­ság, gye­re­kek.

Becsületükre legyen mondva, hamar meg­érez­ték, hogy valami nem úgy van, mint len­nie kéne. De azt gon­dol­ták, ez együtt jár az élet­tel: ilyen az. A há­zas­ság is: úgy lát­szik, az embe­rek ilyen­kor egy­más tor­kára teszik a kést és vár­nak a ked­vező pil­la­nat­ra.

Ma ülték negyvenedik házassági évfor­du­ló­ju­kat: hús­le­ves és rán­tott csir­ke, rizs, süte­mé­nyek. A gye­re­kek már elmen­tek.

Ők meg most mosogatnak a ho­ked­lira tett moso­ga­tó­dé­zsá­ban. A csap­nál is csi­nál­hat­nák, de vala­hogy így ala­kult. – Ne folyass olyan sok vizet – mondta vala­me­lyikük vala­me­lyik­ük­nek vala­mi­kor. Talán Á. asszony, mert az ő ma­má­jáé volt a nagy piros „vájd­ling”. Falu­he­lyen még nem volt víz­ve­ze­ték. – Jó – vála­szolta erre vala­me­lyik­ük, fel­te­he­tően Á. úr. Öblö­getni viszont a csap­ban szok­tak. Ez is vala­hogy így ala­kult. Követ­ke­zet­len­ség, de mit lehet csi­nál­ni, ez ilyen.

Egymással szemben állnak, a dé­zsa fölé hajol­va. Kar­juk könyö­kig a víz­ben. Néha összeér a fe­jük. Nem veszik ész­re. Á. asszony­nak már rit­kás a haja. Á. úr kopasz.

Előbb a poharakkal kezdték. A tá­nyé­rok­kal, meg a vil­lák­kal, kana­lak­kal már készen van­nak, most jön­nek a ké­sek. Egy­más kezé­ből kap­kod­ják ki a moso­ga­tó­szi­va­csot. Csak a ké­sekre és a szi­vacsra néz­nek.

Mindig türelmetlenek. Úgy érzik, tisz­tára kéne mosni az éle­tü­ket és erre egyre keve­sebb az idő. Kikap­kod­ják egy­más kezé­ből a mo­so­ga­tó­szi­va­csot. Habos, puha tég­la. Most Á. úr kezé­ben van, az asszony nézi. A kés­nek még csak az egyik olda­lát törölte végig, miért nem egy­szerre mind a két olda­lát, gon­dolja Á. asszony. Vil­lan a sze­me. Be kell bur­kolni a kést a foka felől a szi­vaccsal, végig­húzni rajta és kész, mind a két olda­la, és máris lehet öblí­te­ni, gon­dol­ja. Bal keze késért nyúl a víz­be. Másik keze kive­szi a szi­va­csot Á. úr kezé­ből. Ujjaik össze­ér­nek. Mint két pál­ci­ka. Nem érez­nek sem­mit. Csi­ná­lom én – mondja Á. úr.

Hol a nagykés, elfelejtettük – mondja vala­me­lyik­ük, talán Á. asszony. – Tedd bele a víz­be. Még kell a mo­so­ga­tó­szer is. – Á. asszony kiemeli a bal kezét és a flas­ká­ért nyúl, meg­nyomja az olda­lát. – Gyor­san. A nagy­kést én. – Á. asszony átfogja a kést a szi­vaccsal és végig­húzza rajta két­szer a nye­lé­től a he­gyé­ig. Így kell csi­nál­ni, gon­dol­ja.

Most Á. asszony felemeli a kar­ját. Kezé­ben a kés. Á. úr nézi. – Ráfo­lyik a ru­hádra a moso­ga­tó­lé, máris csupa maszat – mond­ja. Az asszony leereszti a kar­ját, a kést vissza­rakja a víz­be. Á. úr bele­nyúl a moso­ga­tó­lé­be, kiemeli a kést. Fel­emeli a kar­ját, kezé­ben a kés. Á. asszony nézi. – Ráfo­lyik a lé a ru­hád­ra, csupa maszat – mond­ja. Á. úr leereszti a kar­ját, a kést vissza­csúsz­tatja a víz­be.

Kiöntik a mosogatólét és öblí­teni kez­de­nek. Egy­más mel­lett áll­nak, szo­ro­san, tes­tük még sem ér egy­más­hoz. Á. úr öblít, jobb felől pedig Á. asszony átve­szi a hol­mi­kat Á. úr kezé­ből és a szá­rí­tóra rakja őket.

Sietnek. Szomorúak. Nemsokára este lesz, megint sötét, aztán éjjel, a vissza­térő álom­mal. Kése­ket moso­gat­nak egy ütött-ko­pott dézsá­ban.