Csák Gyöngyi

Ezredfordulói sóhajtások

Csapódnak ablakszárnyak, Uram ne hagyd elakadni a fényt, rám zápulni a sötét­sé­get, ha már elol­doz­tál a ma­gá­nyos­ság osz­lo­pá­tól, hogy figyel­jem abla­kom­ból ember­nyi biro­dal­mak­ban a moz­gást, báb­szín­ház­ban a bá­bo­kat, melye­ket irá­nyít kezed, hagyd meg ezt a kéte­lyek­kel teli szem­lé­lő­dést, az átuta­zók kíván­csi­sá­gát, a lé­lek szom­jú­sá­gát, a hideg fut­ko­sá­sát az egyre érzé­ke­nyebbé bor­zadó háton.

Nézem a hóesést, még nem fedi el az ijesztő szür­ke­sé­get, a hópihe elol­vad, mint a ké­szülő szó a lázas nyel­ven, zsib­bad a tu­dat, tehe­tet­len­ség jár körbe az óra muta­tó­in, ünnep van, együtt a csa­lád, velem a fi­a­im, akik hiába értek fér­fivá – most is látom ben­nük Murilló szár­nyas angya­la­it, ma nem műkö­dik – bezár­ják a hiva­talt lakás­ügy­ben, így a pár nap drága társ­bér­let­ben múlik el – ébred az elfo­gyó meleg, az izzó újra izzik – igent sikolt a lét.

Megváltó születik, áldozat füstje száll sze­med­be, krá­kogsz, köhögsz az időn át, és elné­zően pis­logsz, mint min­dig, – ami­kor a pa­pa­gáj­di­nasz­tia tag­jai bil­le­ge­tik tol­lai­kat tar­kán, bár több­nyire kicsi­nye­sek, gyen­gék és gyá­vák.

Ó – ne – csak ide ne! – ne hulljon okta­lan fejem a por­ba, ahol nagy fehé­rek sötét­le­nek a biro­da­lom­ban – a test és a lélek nem eladó! – teto­váld sát­ram nomád falá­ra, mikor túl nagy lesz a hang­za­var és a káosz, vezess haza – magam­ba, és add meg a sen­kit sem enge­dek belátni pará­nyi tér­ben a papír fölé, hajolva vég­te­len sza­bad­sá­gom –, vul­káni moz­gá­sát a meg­írat­lan tör­té­ne­tek­nek – tud­jak örülni mások örö­mé­nek, mikor a közöny támad, akkor kérd vissza s hi­ány­ta­la­nul szá­mo­lom vissza tenye­redbe fényes talen­tu­mai­dat – Uram –, maradj velem, ha bemász­nák tes­tem két­színű tet­vek egy­kor, hogy ne legyek üres dobo­gás, halott kő szí­vem helyén, oldozd fel őket és én bűnei­ket meg­bo­csá­tom.