Nővéremnek, Juditnak
Akkoriban már nem érdekelt annyira az iskola. Bejártam, nem lógtam, de csak figyeltem, bedobva az ügyes túlélők minden képességét, módszerét. Benne voltam minden hülyeségben, semhogy szenvedő alanya legyek bármilyen jó vagy rossz tréfának, csínynek.
Eleinte csak apró papírgalacsinokat gyúrtunk, hogy a penkalát kibelezve fúvócsőként használva ijesztgessük a lányokat, és lövöldözzünk rájuk távolról, vagy bárkit, aki az utunkba akadt, és lőtávolságba került.
A gittet az ablakból loptuk, volt hogy a fiú WC ablakából, máskor a szülők távollétében a saját ablakunkból kapartuk ki kegyelettel teljes türelemmel körmünket nem kímélve, mert kellett a muníció.
Az építkezés romos utóélete hátrahagyott mindenféle csöveket, pvc-csöveket, bergmanncsöveket, ahogy akkor neveztük ezeket tudatlanul. Amelyiknek kisebb volt az átmérője, tökéletesen megfelelt, hogy helyettesítse a penkalát, sőt átvegye annak szerepét. Ezekhez kellett az igazán jó minőségű, hozzáértő gyengédséggel meggyúrt gitt, amiből aztán kikerült temérdek apró löveg, és messzire is hordott az a cső. Kis csatáink súlyos nyomokkal jártak, anyáink nem értették az apró foltokat a bőrünkön, mígnem olykor be nem árult egy-két hirtelen a helyéről kilazult ablaküveg, vagy finomabb tárgyak hatására is kizuhanó ablaktábla.
Kezdődött a hosszan tartó faggatás, miért nem tanulok, miért jut mindig ilyen hülyeség az eszembe, miért kell nekem a többieket utánoznom?
Ha tudták volna, ebben éppúgy elöl járok, mint az összes többi eszement különcködésben, talán még büszkék is lettek volna rám, az elmaradhatatlan, fülcsengető és kijózanító pofonok ellenére. S ha nekem volt már nagyon elegem az olykor indokolatlanul hosszúra nyúlt lelkizésből, elővettem legszebb tekintetem, kérdő mosollyal kérlelni kezdtem anyát, hogy meséljen. Nőttem, cseperedtem, de vissza akartam menni abba a múltba, ahol soha nem jártam, ami talán örökre elveszett, mielőtt én megszülettem.
Aztán, amikor kifogytam az ötletekből, hogy miről és kiről meséljen, inkább előálltam szokásos bosszantó kéréseimmel:„ Anya, szeretnék egy macskát. Anya, jó volna egy plüss is, vagy egy papagáj. Jó, ha úgy véled hangos, meg piszkos, akkor egy teknős?”
„Megőrültél, ide a panelbe? Volt nektek már nyulatok, meg sün, meg ki tudja még mi, mind elszöktek, eltűntek. Nincs elég türelmed az állatokhoz, és nekem sincs már. És miért pont macska?
Olyan úgysem lesz, mint a mi Frici cicánk.
Az meg úgy volt, hogy egyszer nagy eső után, mikor a bolond Lalika taposta a szép vizet, megjelent a kapuban egy apró macska. Nem akartuk mi nagyon befogadni, de ő sem kérdezte, maradhat-e, hanem ott időzött hosszan, hosszan a háznál. El sem zavartuk, be sem fogadtuk, csak megtűrtük, hátha fog majd egeret, s talán megengedi, hogy játszunk vele. Nem volt egy hízelgős fajta. Végül azért csak családtag lett. Így emlékszem.”
„Valami apró történet, emlék, valami jópofa mozdulat, Anya, ez így kevés…”
„Szerette a hasát, nem volt válogatós. Amikor Jenő bátyám, jóízűen bevacsorált, és a környékén oldalgott Frici, lerakta elé a tányért, amin ott kódorgott némi maradék, olyan angyalfalat, ahogy mások mondták, és csak annyit dörmögött az orra alatt a macskának: „Frici, mosogass!” Frici meg jóízűen tisztára nyalta a tányérkát, aztán alaposan megmosakodott, és elvonult aludni, mint aki jól végezte dolgát. Ki is kerekedett rendesen, egyre gömbölyűbb lett, kifejezetten kövér macska benyomását keltette. Frici aztán eltűnt egy időre, lapos hassal jelent meg újra, és találtunk egy alomnyi macskakölyköt a kamrában. Szóval a Frici lány volt. Ennyire nem figyeltünk, mikor nevet kapott.”
Én így emlékszem. Soha nem fogom meg írni ezt a re gényt, marad nak csak ezek az áldott-át ko zott emlé kek, mint meg annyi cse rép egy folyon dá ros tör té net ből; van ben nük lélek, átjárja őket az idő áttet sző szel le me, csak a kovász, ami össze tar ta ná, s mi vezetné ujjaim hosszan a pa pí ron, az fogyat ko zik és tüne de zik el mind in kább.