Nyírfalvi Károly

Aprók

Nővéremnek, Juditnak

Akkoriban már nem érdekelt annyira az isko­la. Bejár­tam, nem lóg­tam, de csak figyel­tem, bedobva az ügyes túl­élők min­den képes­sé­gét, mód­sze­rét. Benne vol­tam min­den hülye­ség­ben, sem­hogy szen­vedő ala­nya legyek bár­mi­lyen jó vagy rossz tré­fá­nak, csíny­nek.

Eleinte csak apró papírga­la­csi­no­kat gyúr­tunk, hogy a penkalát kibe­lezve fúvó­cső­ként hasz­nálva ijeszt­ges­sük a lányo­kat, és lövöl­döz­zünk rájuk távol­ról, vagy bár­kit, aki az utunkba akadt, és lőtá­vol­ságba került.

A gittet az ablakból loptuk, volt hogy a fiú WC abla­ká­ból, más­kor a szü­lők távol­lét­ében a sa­ját abla­kunk­ból kapar­tuk ki kegye­let­tel tel­jes türe­lem­mel kör­mün­ket nem kímél­ve, mert kel­lett a muní­ció.

Az építkezés romos utóélete hátra­ha­gyott min­den­féle csö­ve­ket, pvc-csöveket, berg­mann­csö­ve­ket, ahogy akkor nevez­tük eze­ket tudat­la­nul. Ame­lyik­nek kisebb volt az átmé­rő­je, töké­le­te­sen meg­fe­lelt, hogy helyet­te­sítse a penkalát, sőt átve­gye annak sze­re­pét. Ezek­hez kel­lett az iga­zán jó minő­sé­gű, hoz­zá­értő gyen­géd­ség­gel meg­gyúrt gitt, ami­ből aztán kike­rült temér­dek apró löveg, és messzire is hor­dott az a cső. Kis csa­táink súlyos nyo­mok­kal jár­tak, anyáink nem értet­ték az apró fol­to­kat a bő­rün­kön, míg­nem oly­kor be nem árult egy-két hir­te­len a helyé­ről kila­zult ablak­üveg, vagy fino­mabb tár­gyak hatá­sára is kizu­hanó ablak­táb­la.

Kezdődött a hosszan tartó fag­ga­tás, miért nem tanu­lok, miért jut min­dig ilyen hülye­ség az eszem­be, miért kell nekem a töb­bie­ket utá­noz­nom?

Ha tudták volna, ebben éppúgy elöl járok, mint az összes többi eszement különc­kö­dés­ben, talán még büsz­kék is let­tek volna rám, az elma­rad­ha­tat­lan, fül­csen­gető és kijó­za­nító pofo­nok elle­né­re. S ha nekem volt már nagyon ele­gem az oly­kor indo­ko­lat­la­nul hosszúra nyúlt lel­ki­zés­ből, elő­vet­tem leg­szebb tekin­te­tem, kérdő mosollyal kér­lelni kezd­tem anyát, hogy mesél­jen. Nőt­tem, cse­pe­red­tem, de vissza akar­tam menni abba a múlt­ba, ahol soha nem jár­tam, ami talán örökre elve­szett, mie­lőtt én meg­szü­let­tem.

Aztán, amikor kifogytam az ötletek­ből, hogy miről és kiről mesél­jen, inkább elő­áll­tam szo­ká­sos bosszantó kéréseimmel:„ Anya, sze­ret­nék egy macs­kát. Anya, jó volna egy plüss is, vagy egy papa­gáj. Jó, ha úgy véled han­gos, meg pisz­kos, akkor egy tek­nős?”

„Megőrültél, ide a panel­be? Volt nek­tek már nyu­la­tok, meg sün, meg ki tudja még mi, mind elszök­tek, eltűn­tek. Nincs elég türel­med az álla­tok­hoz, és nekem sincs már. És miért pont macska?

Olyan úgysem lesz, mint a mi Frici cicánk.

Az meg úgy volt, hogy egyszer nagy eső után, mikor a bo­lond Lalika taposta a szép vizet, meg­je­lent a ka­pu­ban egy apró macs­ka. Nem akar­tuk mi nagyon befo­gad­ni, de ő sem kér­dez­te, marad­hat-e, hanem ott idő­zött hosszan, hosszan a ház­nál. El sem zavar­tuk, be sem fogad­tuk, csak meg­tűr­tük, hátha fog majd ege­ret, s ta­lán meg­en­ge­di, hogy ját­szunk vele. Nem volt egy hízel­gős faj­ta. Végül azért csak csa­lád­tag lett. Így emlékszem.”

„Valami apró történet, emlék, valami jópofa moz­du­lat, Anya, ez így kevés…”

„Szerette a hasát, nem volt válo­ga­tós. Ami­kor Jenő bátyám, jóízűen beva­cso­rált, és a kör­nyé­kén oldal­gott Fri­ci, lerakta elé a tá­nyért, amin ott kódor­gott némi mara­dék, olyan angyal­fa­lat, ahogy mások mond­ták, és csak annyit dör­mö­gött az orra alatt a macs­ká­nak: „Frici, moso­gass!” Frici meg jóízűen tisz­tára nyalta a tá­nyér­kát, aztán ala­po­san meg­mo­sa­ko­dott, és elvo­nult alud­ni, mint aki jól végezte dol­gát. Ki is kere­ke­dett ren­de­sen, egyre göm­bö­lyűbb lett, kife­je­zet­ten kövér macska benyo­má­sát kel­tet­te. Frici aztán eltűnt egy idő­re, lapos has­sal jelent meg újra, és talál­tunk egy alom­nyi macs­ka­köly­köt a kam­rá­ban. Szó­val a Frici lány volt. Ennyire nem figyel­tünk, mikor nevet kapott.”

Én így emlékszem. Soha nem fogom meg írni ezt a re gényt, marad nak csak ezek az áldott-át ko zott emlé kek, mint meg annyi cse rép egy folyon dá ros tör té net ből; van ben nük lélek, átjárja őket az idő áttet sző szel le me, csak a kovász, ami össze tar ta ná, s mi vezetné ujjaim hosszan a pa pí ron, az fogyat ko zik és tüne de zik el mind in kább.

Én így emlékszem, míg mosolyt nem csa­lok az arcukra…