Csák Gyöngyi

Tévelygés az idegenben

Mélyen érintette minden ünnep. Hitt a zsaroló meleg fénynek
mely életének rozsdás rugóit újra mozdította, hogy kezdődjön
a tévelygés az idegenben, gomolygás a lassúdadban.

*

Dialógusokat kreált, mikor nézte a vitrin érintetlen
poharait. Nem volt bora, mégis öklendezett, rágódott
múlton, jelenen, rótta a kövekre találó sírverseit,
annyira zavarta a holtak némasága és a csönd az egykor
virágzó birodalmak helyén.

*

Merészkedett, ha lehetett beljebb, s nem
őrizték határaikat, hatalmukat éberen. Volt
ereje, túllépni e mai kocsmán, át tűzön, vízen,
katasztrófán, Isten együtt érzett vele, hallgatta
hallgatását, s erősen tompította a zajt a kereszt ácsolása
közben, reményt adott a vándorláshoz, hogy ne
térjen le az ígéretekből épített útról, az útról, ahol
holtak csontja-porából sarjadnak füvek.
Hányszor térdelt az útkereszteződések Krisztus szobra elé
tanácstalan, azzal a métellyel vérében és minden porcikájában,

mit az ősi emlékezet és ösztön vezérel. Mindenütt fák,
levelek hullanak a fénytörésből. Végül kirajzolódik egy templom.
Felteszi magában, hogy marad és kipuhatolja a titkot.

*

Valami kompozíciószerű lehetősége lelkesíti, vagy csak
a tenni akarás rögeszméje ez, akár a szerelem, amely szétfoszló
erkölcsök, törvények bűzében a megmaradás legtisztább elve még.
Az írás szerelem, a gondolat gyermeke,
melyet felnőtté a szenvedés és a tapasztalat nevel.
No és a finom mozdulatok, görnyedten csiszolni
az amorf anyagot, majd beleroppan a gerinc, s nyilall
a szív, mire utat tör magának a lélek mélyrétegeiben
veszteglő, egyszeri fény. A szerzetesekre gondol,
a gyertyákra, az egyetemeshez támaszkodó szalmaszálban
a cirádás betűkre.

*

Jól érezte magát a szentélyben, egészen otthonosan bevackolt, bár kemény volt a
pad és hiányzott feje alól a párna. Már az első percben megérezte, hogy ez az a
hely, mely izgága természetének kedvez, sőt kíváncsiságát végre kiélheti.
Megérintődött az ódon falak hűvösétől.
Állt, gondolataiba merült. Összefutottak szívében a múlt szálai,
megelevenedtek árnyai, imádkoztak a kövön. Néha hallucinált, hangokat
vélt hallani.
A hangokat lekottázta, zenévé lettek, s lényét az örökkévalóság
képzete járta át- meg át. Dalolt maga is, sötét altja illett a képbe. Látta a hang mögött
állók bújócskáit, ilyenkor borsódzni kezdett a gyönyörtől a háta is.

*

A közbe ékelődik ötletgazdagon. Ötleteinek teret követel, mindig helyt adunk.

*

Ezer madár költözik torkába. Felébreszti a hajnalt, ragyogni biztatja
a napot. Parancsol is: – Kezdődjön az élet. Felé adósodunk.

*

Sosem játszik rá, lehet az igazat nyomja a fásult lélekhez tőrszavaival. Értett
hozzánk, éneink mindegyikéhez talált kaput. Van-e mit nem tettünk elé
a hosszú közös estéken, van-e arcunk, melyet nem festett meg, s ne
kapna helyt egy színes ikonban a megszürkült falon?

*

Időnk lejártával burkolózik rögeszme ködbe:
a szavak ereje súlyosabb a tetteknél! – íródik és ivódik igazsága a
tudatba örökre.