Horváth Dezső

Az istenfáját!

A fél csatát már meg­nyer­tem: a szá­mí­tó­gép elfo­gadta a címbe írt össze­tett szót, talán ismeri is. Még csak zöldre fes­tett ökör­pi­si­lés­sel se jel­zi, hogy csípné a bő­rét. Kegyes hoz­zám, nem tud­ja, amit én erő­sen sej­tek: sok­kal prasnyább kife­je­zés eny­hült meg. Nem is érzi, erő­sen meg­sze­lí­dí­tett szi­tok­szó len­ne, noha bizo­nyít­ha­tóan rokon­sági köze van az Isten fája növényünkkel. Nem kell nagy ész hoz­zá, az meg az egynyári üröm népi neve len­ne. Vigyáz­zon a nyel­vé­re, aki olvas­sa, az üröm nem bürök! A mi ker­tünk­ben két okból is jelen van. Fele­sé­gem ősei ezt nevez­ték mimó­zá­nak, és váza­vi­zet is sokáig tűrő sárga virága min­den nyá­ron sze­re­tet­tel látott dísze laká­sunk­nak. Magam nagyra becsü­löm másik népi neve miatt is: söprűfűnek mon­dom. Söp­rű­ru­tá­nak is emlegetik.

Ebben a minőségben is hasz­ná­lom, téli havat söp­rö­ge­tek vele, bár tudom, min­den csa­pásra önma­gát is elvet­he­ti. Ahová magja hul­lik, ki is kelhet.

A szokásos csavaros bevezetés után elő a farbával: most éppen mit aka­rok kez­deni vele? Beke­mé­nyí­tett tél van, mínusz tizen­va­la­hány foko­kat mér­nek, de ked­ves kol­lé­gám most akadt rá egy pla­kát­mé­retű hir­de­tés­re, tehát csat­la­koz­nom kell hoz­zá. Azt írja az újság­ban, van egy atya­fi, aki koráb­ban fafor­gács­ból, kar­ton­pa­pír­ból és hasz­nált étolaj­ból is készí­tett gyúj­tóst, sóbarlangja is van ház­táji üzem­mód­ban, más, gyógy­ászati célú újí­tá­son is dol­go­zik, és most – ez már az én szó­hasz­ná­la­tom – beirat­ko­zott az Isten nagy állat­kert­jé­be. Azt állít­ja, ürömteája két hét alatt min­den rákos daga­na­tot meg­gyó­gyít. Sze­zonja lett hir­te­len megint a rák­gyógy­ászat­nak, nyerő dolog kap­cso­lódni hoz­zá. Benne van a pla­ká­tos hir­det­mény­ben, nin­csen szük­ség sem­mi­féle gyógy­szer­re, mifenére, kemo­te­rá­piá­ra, csak meg kell venni az ő cso­da­te­á­ját, elő­írás sze­rint meg­iszo­gat­ni, és volt daga­nat, nincs daga­nat. Fész­kel­het az agy­ban, emlő­ben, prosz­ta­tá­ban, lehet a fehér­vé­rű­ség­ben is – leu­ké­miát említ –, ennyi az egész. Erős ráha­tás­ként azt is oda írja: amíg a kész­let tart. Ahogy a sze­zon­végi kiáru­sí­tás­nál szokás.

Kollégám, aki szintúgy nem szá­mít kutya­ütő­nek a szak­má­ban, ter­mé­sze­te­sen föl­hív­ta, és utána talál­ko­zott is vele. Szem­től szem­be, száj­ból fülbe is hall­hat­ta, az ő „ta­lál­má­nya" is kínai emlő­kön nevel­ke­dett, ahogy mos­ta­ná­ban a kínai ere­det min­den nya­va­lyánk ellen­szer­ének leg­ava­tot­tabb adu­ja. Hon­nan jönne a meg­váltó cso­da­szer, ha nem onnan? Csak humo­ris­táink rá ne kap­ja­nak! Elő­ke­rül az is, már 2008-ban meg­vizs­gál­ták a Washing­toni Egye­tem kuta­tói, és olyan anya­got talál­tak ben­ne, ame­lyik bizo­nyos rák­sej­te­ket 1200-szor esé­lye­seb­ben pusz­tít, mint a je­len­leg hasz­nált készít­mé­nyek. Hon­nan jön ez a pon­tos szám, ez is rej­tély. A má­sik adu, a kí­nai szár­ma­zás mel­lett: Ame­ri­ká­ban is bizo­nyít­ják! (Csak mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, a barguzini zsidó asszony csont­jai is elzöty­kö­lőd­tek tol­vaj­úton Ame­ri­ká­ba, hogy az ott kapott bizo­nyít­vány sze­rint Pető­fink mara­dé­kévá ava­tód­ja­nak hazai áltu­dó­sunk és hiva­tá­sos besú­gónk csa­hos föl­te­vé­sei, és ennek füg­ge­lé­ke­ként gyász­me­net zarán­do­kol­jon vele Pest­ről Sza­bad­szál­lá­son át Kis­kő­rös­re, hogy ott a ka­zán­ki­rály Megamorv-vállalkozás fejét kép­vi­se­lővé válasszák.)

Azt is erősítette az atyafi, tizen­négy nap alatt gyó­gyít ki bárakárkit bár­mi­lyen daga­nat­ból az üröm­te­á­ja. Vigyá­zat: nem öröm­te­á­ról van még szó. Ezt olvas­ván sza­kadt ki belő­lem erős károm­ko­dás­ként az istenfáját, egy­be­rántva immár. Hová tette éber­sé­gét a má­lé­szájú igaz­ság­szol­gál­ta­tás, és a száj­táti egész­ség­ügy? Ha egy­szer kimondatik, a cso­dá­la­tos gyógy­ulás­hoz leg­föl­jebb két hét ele­gen­dő, akkor miért nem for­dul úgy az esze kereke vala­ki­nek, hogy két hét múlva már meg lehetne kér­dezni tőle: hány embert is csa­pott be vele? Nagy nyil­vá­nos­ság előtt elkö­ve­tett gon­dat­lan fenye­ge­tés­sel. Ennél gyor­sab­ban ellen­bi­zo­nyí­tékok rit­kán szü­let­nek. Ahogy a szép híves patakra szar­vas kíván­ko­zik, úgy tolul­nak hozzá végső két­ség­beesés­ük­ben az embe­rek, akár agy­da­ga­na­tuk van, akár más­hol telep­szik meg a nya­va­lya, netán hem­zseg már ben­nük az ilyen-olyan áttétel.

Ha lúd, legyen kövér! Az is kitu­dó­dik, oda­kint több ezer éve hasz­nál­ják már gyógy­fű­ként az egy­nyári ürmöt. Bol­dog ország, és mi csak most tudunk róla? Elzárta volna elő­lünk a kí­nai fal azt is, hogy ebben a hatal­mas ország­ban ennyi ideje nem hal­nak meg rák­ban emberek?

Ja, még egy fontos érv az ame­ri­kai vizs­gá­lat mel­lett. Tomikazu Sasaki kémi­kus pro­fesszor veze­ti. Neve sze­rint ő se kikö­pött ame­ri­kai, de leg­alább kele­ti, aki mégis be akarja tar­tani a kö­te­lező egész­ség­ügyi bizo­nyí­tá­sok sor­rend­jét. A mi embe­rünk ennyire nem türel­mes, neki a két hét is elég. Elvégre az ebolajárványból is még el nem foga­dott gyógy­szer­kez­de­mény gyó­gyítja soro­zat­ban a meg­fer­tő­ző­dött orvosokat.