Pósa Zoltán

Elhunyt Matyikó Sebestyén József

Midőn e sorokat írtam, nem hit­tem vol­na, hogy írá­som nek­ro­lóggá vál­to­zik. Matyikó Sebes­tyén József köl­tő, muze­o­ló­gus, etnog­rá­fus, a Ma­gyar író­szö­vet­ség tag­ja, a Kál­mán Imre Emlék­ház egy­kori igaz­ga­tója Szé­kes­fe­hér­vá­ron szü­le­tett 1951. augusz­tus 17-én. Türe­lem­mel viselt, hosszú beteg­ség után 63 éves korá­ban 2014. július 24-én távo­zott Isten orszá­gá­ba. Sze­ret­tei 2014 augusz­tus 7-én vet­tek tőle búcsút a sió­foki Kele utcai teme­tő­ben.

Csillagos ég a Balaton fölött

A Balaton, valamint a Magyar ten­gert lágyan körül­ölelő zord és nyá­jas hegyek, dom­bok, a ter­mé­szet­tel össze­si­muló váro­sok, fal­vak, üdü­lők szak­rá­lis köre meg­érinti még az alkalmi láto­ga­tót, nya­ra­lót is. A zsi­ge­rei­ben érzi a más­hol nem tapasz­tal­ható magyar mediterráneum varázs­la­tát, mely Ham­vas Bélát is elra­gad­ta­tott esszé­ta­nul­mányra ihlette a Dél Géni­u­szá­ról. Azok az írók, kép­ző­mű­vé­szek és muzsi­ku­sok, kik naponta átél­he­tik eme Terem­tő­től meg­ál­dott pozi­tív mági­át, előbb-utóbb műveik egyik vezér­mo­tí­vu­mává avat­ják ezt az Isten­tör­vé­nyű vilá­got.

Így teszi ezt a siófoki köl­tő, muze­o­ló­gus, Matyikó Sebes­tyén József is. Pri­mer alko­tó­ként őt sem kényez­tette el az állam­szo­ci­a­liz­mus. Bár szá­mos folyó­irat­ban pub­li­kált, első önálló vers­kö­te­te, a Náda­sok zsol­tára 1995-ben jelent meg. Szé­kes­fe­hér­vá­ron szü­le­tett 1951-ben, Kapos­vá­ron, Szom­bat­he­lyen szer­zett főis­ko­lai, Deb­re­cen­ben egye­temi dip­lo­mát. Szá­mos vers­kö­tet, izgal­mas, általa szer­kesz­tett anto­ló­gia, val­lás­tör­té­ne­ti, egy­ház­tu­do­má­nyi, (Zsi­dók Sió­fo­kon, A sió­foki római kato­li­kus temp­lom tör­té­nete és beren­de­zé­se, A sió­foki zsidó temető tör­té­ne­te,) iro­da­lom­tör­té­neti dol­go­zat, anto­ló­gia (Oh Füred, drága Helikon…) fém­jelzi nevét. És az a ki­emel­kedő tudo­má­nyos és műve­lő­dés­szer­ve­zői tevé­keny­ség, melyet a sió­foki Dél-ba­la­toni Kul­tu­rá­lis Köz­pont hely­tör­té­né­sze­ként és könyv­tá­ro­sa­ként, majd huszon­két évig a sió­foki Kál­mán Imre Múzeum igaz­ga­tó­ja­ként foly­ta­tott. Mind­eme sok­ágú tevé­keny­ség égi mása ott rej­lik filo­zó­fiai szem­pont­ból is sok­rétű új köte­te, a TAKA­RÓNK A CSIL­LA­GOS ÉG ver­sei­ben és az aján­lá­sok név­so­rá­ban is. Két rész­ből áll. Idézve Juhász Ferenc elő­sza­vát: „a kötet első val­lo­más-cso­magja Matyikó Sebes­tyén József ver­sei, a má­so­dik láto­más-kö­teg: a költő gyűj­tötte népi imák és énekek."

A költő a saját verseiben szel­le­me­sen, szikeélesen inkorporált allú­zi­ók, rövid ven­dég­szö­ve­gek, érzé­keny ráér­zé­sek, magas szintű adap­tá­ciós kész­ség jegyé­ben írja körbe a tel­jes­ség igé­nyé­vel töb­bek között Deb­re­cen immár mítosszá lett nagy szín és figu­ra­má­gus fes­tő­je, Holló Lász­ló, az élő deb­re­ceni kép­ző­mű­vész barát, László Ákos, a zor­don bib­liás han­gon bal­la­dás, archai­kus líri­kus, Sinka Ist­ván, az apok­ri­fok enigmatikus köl­tő­je, Pilinszky János, a tudós deb­re­ceni folk­lo­rista pro­fesszor Újvári Zol­tán alak­ját úgy, hogy a köl­te­mény belül­ről, a lényeg, az isteni szik­ra, az alko­tás olda­lá­ról tárja föl a meg­idé­zett sze­mé­lyi­sé­get. Modell­ként néz­zük, hogyan jele­níti meg a költő Pruzdik Józse­fet, Balatonföldvár jeles kép­ző­mű­vész­ét, KRISZ­TUS KÉP­ÍRÓ HALÁ­SZA című ver­sé­ben. A cím­beli uta­lás elénk vará­zsolja a Meg­vál­tót, amint ember­ha­lá­szatra szó­lítja föl Simon Pétert, a szik­lát, kit Jézus, Isten egy­szü­lött fia val­lá­sunk szeg­let­kö­vé­nek jelölt meg. Ugyan­ak­kor Pruzdik József alakja is kibon­ta­ko­zik: „Szivével írja fres­kóit / Az Isten­ház falára / Sop­ron, Szek­szárd / Tol­na, Rábasömjén, Föld­vár, Mágocs, Tevel… / Ván­do­rolva dűlő­uta­kon, váro­so­kon át, akár Dorfmesiter, Maulbersch – velem jön egész éle­tem." Matyikó, a tu­dós költő „csí­pő­ből ont­ja" a szé­dü­le­te­sen sok­rétű műve­lő­dési és művé­szet­tör­té­neti tények gar­ma­dá­ját akár a fel­so­rolt művé­szek­ről, akár a meg­raj­zolt föld­vári mes­ter mun­kái­ról és élet­út­já­ról vall. A vers záró­mon­da­tai­ból, a szen­vedő Krisz­tus arc­ké­pén pedig a fes­tő­mű­vésszel együtt meg­je­le­nik a költő is, ki tisz­tá­ban van azzal Franz Kaf­ká­hoz, a szo­ron­gá­sok egye­te­mes pró­za­köl­tő­jé­hez hason­ló­an, hogy min­den igaz művé­szet szen­ve­dés­ből szü­le­tik. „Az Olaj­fák hegyén / ezüst-opál­szín / egek árbo­cain / vért virág­zik a fres­kó." Hason­ló­kép­pen tűnik föl előt­tünk A BÁBONYI KERT­BEN című köl­te­mény sorait ízlel­getve Schéner Mihály szin­te­ti­kus észt és önfe­ledt játé­kos­sá­got ötvöző képi vilá­ga, melyen rajt nyug­szik Sala­mon ószö­vet­ségi böl­cses­sé­gé­nek pecsét­je.

Együtt vibrál közös nagy gyászunk fáj­dal­ma, a bu­ko­li­ku­san egye­te­mes, medi­ter­rán sze­líd­ség­gel magyar és az antik­vi­tás jegyé­ben nagy­vi­lági köl­tő­ba­rá­tunk, PAPP ÁRPÁD HALÁL­HÍ­RÉRE írt vers­ben. Ebben is meg­va­ló­sul a szim­bió­zis Papp Árpád, ki kötet­nyi saját remek­lés­ben és meg­annyi antik műfor­dí­tás­ban hagyott ránk egye­te­mes örök­sé­get és Matyikó Sebes­tyén József, a po­éta doctus között. Matyikó soha sem rej­tő­zik, hanem az egye­te­mes szen­ve­dés köl­té­sze­tét teremti meg bará­tok és idolumok sze­mé­lyi­sé­gét föl­épít­ve. „A költő leej­tette a ver­set, / elin­dult tit­kait meg­ke­res­ni: / háti­zsák­jába fért nemzedékét"… Nem csak Papp Árpádra és Matyikó Sebes­tyén József­re, hanem szű­kebb-tá­gabb érte­lem­ben közös nem­ze­dé­künkre nézve is reve­lá­ció­ere­jűek e so­rok. Vilá­gun­kat fizi­kai érte­lem­ben beszű­kí­tette az államszocialista dik­ta­tú­ra, így zseb­ken­dő­nyi helyen kel­lett föl­épí­te­nünk a re­ánk sza­bott uni­ver­zu­mot. A ha­lál és a bol­dog örök­lét össze­tett, pen­ge­éles vonal­ve­ze­tésű kép és gon­do­lat­sor­ban tárul elénk, akár Kon­dor Béla belső kínok­tól vib­ráló gra­fi­kái­ból. „Ba­da­csony fölött egy kék égda­rab / kopor­sód uszá­lya, mind­örökre / éjsza­ká­mon átcsat­tan a vil­lám, / elhozva bal­zsam­ír­ját / az iste­nek kegyel­me" Halál, kegye­lem és Isten békéje és Bala­ton mel­lé­ki, vagy kapos­vá­ri, Athén és Róma egye­te­mes­sé­gét Pan­nó­ni­ába vará­zsoló este­ken – mindez Matyikó Sebes­tyénre hajaz a vers egé­szé­ből, de lát­juk Papp Árpá­dot is, aki a ke­vés, de min­dig érvé­nyes szavú böl­csek ál-sztoi­kus, való­já­ban hiperérzékeny alko­tói nyu­gal­má­val építi föl élet­mű­vét saját és mások­tól hono­sí­tott sza­vak­ból. Weörest is ide­idézve és ide­igéz­ve: a méret­te­len iste­nek terem­té­sé­vel azo­nos ütem­re.

Matyikó Sebestyén József kötete szá­mos, föl­so­rol­ha­tat­la­nul gaz­dag spekt­rumú allú­zió mel­lett a Köny­vek Köny­ve, a Bib­lia és a Bib­lia föld­je, Izrael meg­annyi alap­él­mé­nyét lényegíti önma­gá­hoz . Ennek egyik pél­da­verse a JÓZSEF AZ ÁCS ÉS FIAI. A köl­te­mény hite­le­sen vall az Isten­sze­mély földi aty­já­ról, gyer­me­kei­ről, talán a me­ne­kü­lés évad­ján, ami­kor József és Mária a gyer­mek­gyil­kos Heró­des és pri­bék­jei elől fut. Eköz­ben meg­idézi a so­kat szen­ve­dett magyar paraszt­em­ber kín­jait is, kit a kom­mu­nista kol­lek­ti­viz­mus több­ször is tett a hon­ta­la­nul bolyongó zsi­dók szen­ve­dés­ben test­vér­évé saját föld­jén. Ugyanis a magyar paraszt­nak el sem kel­lett moz­dul­nia ahhoz, hogy hazá­já­ban hazát­lanná legyen: „ a hi­tet nyel­vünk­ből kitép­ték, / akár apáink kerí­té­sét, / a cöve­ket, a le­írt álmot, / a kol­lek­tívvá zül­lesz­tett vilá­got, / der­mesztve a böl­csőt s a pa­ro­lá­kat".

Minden emberi szenvedés, mely föl­ma­gasz­talja a szen­ve­dőt, végig­ját­szatja az egyes ember lát­szó­lag egyé­ni, sen­kire sem hason­lító szen­ve­dés­tör­té­ne­té­ben a Kál­vá­riaút neme­sítő kín­ját. S nem csak az egyes ember, hanem a né­pek szen­ve­dé­se, kereszt­útja is, külön­böző és roko­nít­ha­tó. A vers­ből kicseng a Máraitól meg­fo­gal­ma­zott népek Krisz­tu­sa, Magyar­or­szág élet­ér­zése és fáj­dalma is. „s a bolygó pará­nyok / alól / hull a fény, / sugár­há­ló­ban a ha­lak / iszap­csap­dá­ja, / a semmi látszat… / reb­benő higany, gyász­lo­bo­gón a di­a­dém. / A nyár ölé­ben / föl­des-agya­gos álmán/a hóhér kos­ra: / a nyi­tott könyv leve­les sűrű­jé­ben / har­sá­nyan föl­ki­a­bál!" A Matyikó-vers mélyé­ből vád­irat­ként buzog föl József mene­kü­lé­se, Krisz­tus kál­vá­riá­ja, a meg­annyi világi meg­is­mé­telt szen­ve­dés­tör­té­net, Szi­bé­ria, Ausch­witz, Birkenau, Kolima, Vorkuta, Tri­a­non, Recsk, Hor­to­bágy a már meg­írt és a még meg­írat­lan tör­té­ne­tek népünk kol­lek­tív tuda­tá­ban. Ennek szám­ta­lan egyedi bal­la­dája közül az egyik a FEHÉR KARÁ­CSONY című vers, mely­ből a ko­ráb­ban meg­idé­zett Holló Lász­ló-ké­pek drá­mája tárul elénk. Az édes­apa halála a fehér kará­csonyt feke­tévé festi át a költő emlé­kei­ben. Nyil­ván nem vélet­len, hogy a vad fáj­dalmú zak­la­tott vers mellé ren­delve olvas­ható egy sze­líd négy­so­ros, mely az alatta lévő gra­fika tanú­bi­zony­sága sze­rint is lehetne akár Jézus egyik imá­ja, de akár a ko­ráb­ban ismer­te­tett köl­te­mény apa­alak­já­nak fohá­sza is: KERESZT­JÉT VETI TOVÁBB: „Imáit mind vele temet­ték, / a vak sötét, mintha derülne / és fénye már­vány-moz­du­lat­lan / örök­ké­való békes­ség­ben". Érzék­le­te­sek magyar­or­szági imád­ság föld­raj­zi­lag távo­li, mégis rokon medá­lia-ki­egé­szí­tői az IZRA­ELI KÉPES­LAPOK melye­ken meg­vil­lan a Via Dolorosa, a fáj­da­lom útjá­nak min­den kínja és dicső­sége és a Mó­zes sza­kállú pál­ma­fák orto­dox múltba réve­dé­se.

Matyikó Sebestyén József öntörvé­nyű mito­ló­gi­át, egy­szerre közép­ko­ri, jelen­kori és jövőbe pil­lantó táv­la­tot meg­vil­lan­tó, nagy ívű gon­do­lati pan­nóit hite­le­sen egé­szí­tik ki a kö­tet máso­dik felé­ben közölt Apok­rif imák és az Andocsi búcsú­éne­kek, az isme­ret­le­nül és tény­le­ge­sen is isme­rős imád­sá­gok. Mint ha cso­dá­la­to­san nagy­szü­leink haj­dú­sá­gi, erdé­lyi, fel­vi­déki (bács­kai, alpokaljai, csal­ló­kö­zi, kár­pát­al­jai, nyír­sé­gi,) pan­nó­niai imáit hal­la­nánk az idők vég­he­tet­len táv­la­tá­ból. „Én lefek­szem én ágyamba / Testi lelki kopor­sóm­ba, / Három angyal fejem fölött"… E va­ri­áns eszembe idézi három­széki szü­le­té­sű, szü­lő­vá­ro­som­ban, Deb­re­cen­ben elhunyt nagy­anyám hasonló esti imá­ját, mely arra int: készen kell áll­nunk. Min­den napun­kat úgy kell leél­ni, mint ha az utolsó len­ne. Ezért úgy sza­bad csak ágyba men­ni, elalud­ni, hogy ha Isten úgy akarja és távoz­nunk kell, tegyük ima után, mert akkor biz­tos, hogy üdvö­zü­lünk. Nekünk, észak-so­mo­gyi­ak­nak a Bala­ton mel­lé­kén nagy közös míto­szunk az Andocsi Búcsú­járó hely. Az itt honos Mária-éne­ke­ket, -imákat gyűj­tötte föl Matyikó Sebes­tyén József. S meg­ál­la­pít­hat­tam: kicsit más­ként hang­zik, mégis lénye­gé­ben ugyan­úgy, ahogy gyer­mek­ko­rom nagy búcsú­járó kegy­he­lye, Máriapócs bazi­li­kája mel­lett éne­kel­ték a vir­rasztó asszo­nyok, vagy Csíksomlyón: Szent szü­le­té­se­dért, oh Mária, / Drága Szent neve­dért, Krisz­tus any­ja. / Köszön­tünk tége­det, Mária. / Mária, Úr Jézus szent any­ja, / Menny­or­szág királyné asszo­nya." És fölénk borul leg­főbb viga­szunk, TAKA­RÓNK, A CSIL­LA­GOS ÉG. Ezt a köny­vet is a Hungarovox Kiadó ren­dezte sajtó alá, Laczkó And­rás szer­kesz­tet­te. Design-je hason­ló, gra­fi­kák (Varga Imre), fotó (Tóth Baranyi Antal), ugyanaz a ter­ve­ző: Peresz­lé­nyi Hel­ga. A meg­je­le­nés töb­bek között két fő támo­ga­tó­nak: dr. Balázs Árpád­nak, Sió­fok, Holovits Hubá­nak Balatonföldvár pol­gár­mes­ter­ének köszön­he­tő.

(Matyikó Sebestyén József: Takarónk a csil­la­gos ég, ver­sek és apok­rif imák, Hungarovox Kiadó, Buda­pest)