Andor Csaba

Autopszichográfia

Javít(hat)atlan kiadás

Sófalvi Krisztinának

Első rész

2002. Hallgatom a Kossuth Rádi­ót. Ma volt Ester­házy Péter új köny­vé­nek, a Javított kiadásnak a saj­tó­be­mu­ta­tó­ja. A szerző nem jelent meg az ese­mé­nyen. Aztán követ­ke­zik a döb­be­ne­tes kom­men­tár, hogy miről is szól az új mű. Min­den szót tisz­tán hal­lok, de csak min­den máso­dik-har­ma­dik jut el a tu­da­to­mig. Egy óra múlva ismét meg­hall­ga­tom a híre­ket, most már fel­ké­szül­ten, ala­po­san figyelve min­den egyes szó­ra. Már értem, és el is hiszem, amit hal­lok. De még­sem! Van egy hihe­tet­len köz­lése a hír­adás­nak, így hát egy újabb óra eltel­té­vel har­mad­szor is meg kell majd hall­gat­nom. Köz­ben egy isme­rős tele­fo­nál, kér­de­zi, hogy hal­lot­tam-e, s hogy vajon egy rossz tré­fá­ról, vala­mi­féle csíny­ről van-e szó? Szeg­ről-vég­ről ő is ismeri Pétert, tud­nia kel­le­ne, hogy ez nem lehet tré­fa, úgy lát­szik, még­sem tud­ja, vagy nem akarja elhin­ni. Elmon­dom, hogy én is csak az imént érte­sül­tem a rádió­ból a be­mu­ta­tó­ról. Aztán hoz­zá­te­szem: halá­lo­san komoly az ügy, ebben biz­tos vagyok. A har­mad­szori hír­adás is meg­is­métli a köz­lés­nek azt a ré­szét, amely­ről mégis úgy gon­do­lom, sem­mi­kép­pen sem lehet igaz. A saj­tó­tá­jé­koz­ta­tóig Péte­ren, Gittin és a kiadó igaz­ga­tó­ján kívül senki sem ismerte a ké­szülő könyv tar­tal­mát. Ez buta­ság, ilyet nem tehe­tett Péter! Kép­te­len konk­lú­zió­nak tar­tom, hogy a test­vé­rei alkal­ma­sint hoz­zám hason­lóan a rá­dió­ból érte­sül­tek a könyv tar­tal­má­ról, arról, hogy Péter apja 1957-től 1980-ig együtt­mű­kö­dött a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­mal.

Évek telnek el, amíg lányom aján­dé­ka­ként meg­ka­pom a köny­vet, majd újabb év, amíg ott poro­so­dik a pol­co­mon. „Egy­szer elol­va­som, ha eljön az ide­je” – gon­do­lom magam­ban. El kell olvas­nom, ha eljön az ide­je. Eljött.

2005. február 3. (csütörtök) este. Fel­ké­szül­tem. Lehet­sé­ges, hogy a teg­napi volt az utolsó éjsza­kám itt­hon, néhány perc múlva mehe­tek szál­lást keresni egy alul­já­róba vagy más­ho­vá. (Föl­dön­futó leszek, vagyis sza­bad.) A har­ma­dik pon­tot (Dürrenmatt: 21 pont A fizikusokhoz) gon­do­lom végig újra és újra: „Egy tör­té­ne­tet akkor gon­dol­tunk végig követ­ke­ze­te­sen, ha lehe­tő­sé­gei közül a leg­rosszabb követ­ke­zik be.” Való­ban tudom, hogy mi a leg­rosszabb lehe­tő­ség? Ester­házy Péter tud­ja? A köny­vet még csak ezután fogom elol­vas­ni, így hát nem tud­ha­tom. Nem tud­ha­tom még azt sem, hogy arra a lehe­tő­ség­re, amely a rá­dió hír­adá­sát köve­tően nagy­já­ból a 30. és 60. másod­perc között futott át az agya­mon, gon­dolt-e egy­ál­ta­lán. Gon­dol­nia kel­lett, mon­dom magam­ban. De akkor nagyon nagy baj van, sok­kal nagyobb annál, mint amit a hír­adás érzé­kel­tet.

Egy nyugtató tabletta, fél deci pálin­ka, tíz per­cet várok a ha­tás­ra, aztán kime­gyek a kony­há­ba, meg­ké­rem a fe­le­sé­ge­met, hogy üljön le, beszélni sze­ret­nék vele. Elmon­dom, hogy most már biz­tos: rövi­de­sen meg­szü­le­tik az ügy­nök­tör­vény, és én két lis­tán is sze­re­pelni fogok, a „szo­ká­sos” (III/III-as) mel­lett a ka­to­nai kém­el­há­rí­tás lis­tá­ján is, fel­té­ve, hogy azt is nyil­vá­nos­ságra hoz­zák. Nézem az arcát, a sze­mét, semmi vál­to­zás. Nem aka­rom elhin­ni, inkább arra gon­do­lok, túl sok volt ez így, min­den átme­net nél­kül; nem jutott el a tu­da­tá­ig, amit mond­tam, vagy talán elju­tott, de azt hiszi, vic­ce­lek. Foly­ta­tom a val­lo­mást: lehet, hogy helye­sebb lett volna 24 évvel ezelőtt elmon­da­nom mind­ezt, 1981 őszén, ami­kor meg­is­mer­ked­tünk, a vé­gén majd meg­ma­gya­rá­zom, miért nem akkor mond­tam el, és miért éppen most.

Február 6-án (hétfőn) este aztán bele­kez­dek az olva­sás­ba. Kíván­csi vagyok. Nem arra, hogy Ester­házy Mátyás miket íro­ga­tott az ötve­nes (hat­va­nas stb.) évek­ben a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak, hanem arra, hogy Péter miként értel­mezte a tör­tén­te­ket, mit gon­dol azok hát­te­ré­ről. Ismét fel­idé­zem magam­ban azt, amit 2002-ben, a hír első hal­la­tán, az első perc­ben gon­dol­tam: az első har­minc másod­perc­ben az futott át az agya­mon, hogy miért is tet­te, vajon mivel vehet­ték rá az együtt­mű­kö­dés­re, a máso­dik har­minc másod­perc­ben pedig az, hogy miért csi­nálta egé­szen 1980-ig. Akkor úgy hit­tem, min­dent értek; érde­kelt, hogy Péter is úgy értel­mez­te-e a tör­tén­te­ket, miként én.

Feleségemnek elmondom, hogy 1977 őszén Lajos bará­tom kint maradt Dániá­ban. Néhány hét­tel később behív­tak egy három hóna­pos tiszti tovább­kép­zésre egy vidéki város lak­ta­nyá­já­ba. Aztán újabb hetek múl­tán az ezred elhá­rító tiszt­jé­nek iro­dá­jába hívat­tak. De nem ő fo­ga­dott. A Hon­vé­delmi Minisz­té­rium­ból érkező két tiszt mel­lett ő csak szót­lan tanúja volt a je­le­net­nek. A két tiszt mon­dan­dója nagy­já­ból ez volt: Lajost és vele együtt Dáni­ába távo­zott barát­ját, továbbá néhány Magya­ror­szá­gon maradt tár­su­kat kém­ke­dés­sel gya­nú­sít­ják. Közü­lük töb­ben is szá­mí­tó­gép köze­lé­ben dol­goz­tak, így olyan ada­tok bir­to­kába jut­hat­tak, ame­lyek állam­tit­kok. (Akko­ri­ban a nagy­szá­mí­tó­gé­pe­ket sok helyen meg­osztva több intéz­mény hasz­nál­ta. Ugyan­azon a gé­pen bizo­nyos idő­szak­ok­ban vál­la­lati prog­ra­mok, más­kor eset­leg a soron követ­kező ötéves terv prog­ram­jai futot­tak, s ez utób­biak már állam­ti­tok­nak szá­mí­tot­tak.) Magya­rá­zom, hogy ez kép­te­len­ség, biz­tos vagyok ben­ne, hogy az emlí­tett sze­mé­lyek egyike sem kém. Főképp Lajos mel­lett állok ki. Elnéző (barátságos?, leke­ze­lő?) mosoly a vá­lasz: tud­ják, hogy gye­rek­kori barátja vagyok, kiál­lok mel­let­te, nem is vár­tak tőlem mást. Ne higgyem azon­ban, hogy ez segít Lajo­son. Ha Pes­ten tar­tóz­kod­na, ki lehetne hall­gatni őt, eset­leg tisz­táz­hatná magát, de így, hogy Dáni­ába ment, erre nincs lehe­tő­ség. Szi­go­rúan véve nehéz bizo­nyí­tani bár­mit is, de ez nem a pol­gári élet, ahol a bí­ró­ság mér­le­gel és dönt, itt mások a sza­bá­lyok. A ka­to­nai tör­vé­nyek szi­go­rúb­bak, mint a pol­gá­ri­ak, ami pedig a hír­szer­zés és kém­el­há­rí­tás vilá­gát ille­ti, ott még a ka­to­nai tör­vé­nyek sem fel­tét­le­nül mérv­adó­ak. Sok­szor a gyanú is ele­gen­dő. (Mihez? – teszem fel magam­ban a köl­tői kér­dést, és nyom­ban meg is vála­szo­lom –: mond­juk ahhoz, hogy valaki kies­sék a tize­dik eme­let­ről.)

(Semmit sem rövidíteni! A mi­li­ta­riz­mus világa a rö­vi­dí­té­sek vilá­ga; a rang­fo­ko­zat­ok­tól a szer­ve­zeti fel­épí­té­sig egy­más hegyén-há­tán a kívül­álló szá­mára rej­té­lyes betű­kom­bi­ná­ci­ók. Mintha csak egy kato­nák­nak fenn­tar­tott sza­bad­kő­mű­ves páholy­ban egye­sül­tek volna a vi­lág har­co­sai. Nem tudok azo­no­sulni ezzel a világ­gal. Ha valami egy könyv tizen­ket­te­dik olda­lán van, akkor kiírom az „ol­dal” szót, vagy nem írok oda sem­mit, marad a 12.)

Előrelapozok, a Javított kiadás utolsó mon­da­tá­hoz: „Apám élete köz­vet­len (és viszo­lyog­tató) bizo­nyí­téka az ember sza­bad vol­tá­nak.” Ez nem Péter, ez Camus, zárom rövidre a gon­do­la­tai­mat. Való­ban sza­ba­don dönt­he­tünk, az öngyil­kos­ság, öntu­datra ébre­dé­sünk­től kezd­ve, csak raj­tunk múlik. Vagy még­sem? Lehet­nek olyan pil­la­na­tok, ami­kor az öngyil­kos­ság sem segít? (Nem Péter­ben, Camus-ben kétel­ke­dem.) A menny­or­szág kapu­já­nak kul­csát egy­szer már meg­kapta vala­ki. A XXI. szá­zad haj­na­lán élt Péter­nek már csak a po­kol kapu­já­nak kul­csa jutott.

(Születésünkkel elveszítjük, halá­lunk­kal vissza­nyer­jük a sza­bad­sá­gun­kat. For­dítva jobb len­ne.)

Kétlem… tehát vagyok (Descartes). Hall­ga­tom a kém­el­há­rí­tó­kat. Sok mon­dan­dó­juk van, ala­po­san fel­ké­szül­tek, min­den­ki­ről min­dent tud­nak, ami egy kívül­álló szá­mára tud­ha­tó. Blöff­ről tehát szó sem lehet, itt valami nagy baj van. Még min­dig nem értem (vagy már gya­ní­tom, de nem aka­rom meg­ér­te­ni?), hogy mit akar­nak tőlem. „Ba­rát­sá­gos, szí­vé­lyes lég­kör­ben beszél­ge­tünk” – aho­gyan a dip­lo­má­ciai élet­ben mon­dani szo­kás. Az együtt­mű­kö­dé­se­met kérik. Hetek tel­nek el, és még min­dig nem fogom fel egé­szen, hogy mi is tör­tént. Köz­ben két isme­rő­söm­mel is meg­be­szé­lem a tör­tén­te­ket, egyet­ér­te­nek abban, hogy leg­kö­ze­lebb el kell kül­de­nem őket. Bólo­ga­tok, egyet­ér­tek velük magam is.

Az első harminc másodpercet idézem fel, aho­gyan a köny­vet olva­som. Mintha az óvo­dá­ban len­nénk, úgy mor­mo­lom magam­ban a kom­men­tárt. Péter több helyen is arról ír, hogy édes­ap­ját bizo­nyára nagyon meg­ver­het­ték. „Hi­deg, hideg – mon­dom magam­ban –, ilyen könnyen biz­to­san nem adta meg magát.” „…kompromittáló ada­tok fel­hasz­ná­lá­sá­val” – olva­som a 93. olda­lon. „Lan­gyos” – álla­pí­tom meg magam­ban. A könyv egy­har­ma­dá­nál tar­tok. Kez­dek kétel­kedni abban, hogy kimond­ha­tom-e a végén: „tűz, tűz”. És hol vagyunk akkor még a má­so­dik har­minc másod­perc­től?

„Szembenézni a múlttal” – hal­lom a rádió­ban, ki tud­ja, hányad­szor. Elkor­cso­sult mate­ma­ti­kusi elmém­mel fel nem tudom fog­ni, miként lehet egy abszt­rak­ció­val szem­be­néz­ni. Eddig csak embe­rek­kel néz­tem szem­be. Ami­lyen meg­átal­ko­dott vagyok, ezután is ezt fogom ten­ni. Nem a múlt­tal, nem is a halál­lal – ilyes­mi­hez, úgy lát­szik, nincs elég fan­tá­ziám –, hanem embe­rek­kel. Ahogy job­ban bele­gon­do­lok, rájö­vök, hogy ez nehéz lesz, talán mégis könnyebb lenne leülni egy kényel­mes szék­be, vagy a föld­re, padmászana és pránajána, aho­gyan illik, aztán jöhet a nagy szem­be­né­zés min­den­féle elvont dolog­gal, és a vá­ra­ko­zás – mire is? – mond­juk arra, hogy Gregor Samsa néven – átugorva egy foko­za­tot – rög­tön egy féreg for­má­já­ban követ­kez­zék be az újjá­szü­le­té­sem. Igen, erre érde­mes vár­ni, ha egy türel­mes távol-ke­leti guru len­nék, bizo­nyára ezt ten­ném, fél szem­mel azért a nir­vá­nára kacsint­va. Nem vagyok sem közel-, sem távol-ke­le­ti, sem guru.

„Miért éppen aporia?” – kérdem egy inter­jú­ban. „Mi­ért nevez­zük így az eleai Zénón pél­dá­za­ta­it? Mit jelent ez a szó?” A Pa­sa­réti úti villa impo­záns dol­go­zó­szo­bá­já­ban a Magyar Rádió mag­ne­to­fon­já­val bíbe­lő­döm. Sze­ret­ném, ha még néhány mon­dat ere­jéig működne a ké­szü­lék. „Nincs kiút” – feleli Szabó Árpád.

1979. Akkor most mi lesz? Bevonul­nak a Var­sói Szer­ző­dés tag­ál­la­mai Len­gye­lor­szág­ba, miként 1968-ban Cseh­szlo­vá­kiá­ba? Latol­ga­tom az esé­lye­ket. Nekem már régen nincs semmi esé­lyem. Len­gye­lor­szág­nak még van? Meg­lát­juk. Külön­ben is: tar­ta­lé­kos tiszt vagyok, éles hely­zet­ben bizo­nyára szol­gá­lati fegy­ve­rem is lesz. Vagy ha nem, hát jó a kötél is, majd csak meg­ol­dom vala­hogy. (Nem meg­ol­dom, hanem meg­kö­töm. Mind­egy. De azért tart­suk be a sor­ren­det: én meg­kö­töm, a bon­co­lás­nál pedig majd meg­old­ják.) Ester­házy Péter nem tart velem. Nem hogy a ha­lál­ba, de még Len­gye­lor­szágba sem. Azt mond­ja, ő nem fog bevo­nul­ni. Igaza van. Súlyos elha­tá­ro­zás. Min­den sza­ván érzem, hogy eldön­töt­te: (be)hívhatja bár­mi­féle hata­lom, ő biz­to­san nem vonul be Len­gye­lor­szág­ba. Meg­ér­tően bólo­ga­tok, de nem mon­dok semmi érdem­le­ge­set. Van valami meg­nyug­tató Péter elszánt­sá­gá­ban. „Ak­kor tehát leg­alább ket­ten leszünk” – gon­do­lom magam­ban, miután szó­lás­sza­bad­sá­go­mat már régen elve­szí­tet­tem. Ha Ő nem, hát én sem vonul­ha­tok be Len­gye­lor­szág­ba. Nem sza­bad min­dent az utolsó pil­la­natra hagy­ni. Pisz­toly, kötél Magya­ror­szá­gon is van bőven, ezért iga­zán fölös­le­ges Len­gye­lor­szágba utaz­ni.

„Itt jártunk Prágában. Mi már nem tud­tunk hol meg­száll­ni” – üzen­tük 1968 augusz­tu­sá­ban, Drez­dá­ból Buda­pestre tartva egyik bará­tunk­nak, kihasz­nálva a vo­nat prá­gai vára­ko­zá­sát, a pálya­ud­va­ron vásá­rolt képes­la­pon. Az üze­net első olva­sói bizo­nyára nem értet­ték a cél­zást, nem is vesződ­het­tek sokat az értel­me­zé­sé­vel, így aztán a cím­zett idő­ben meg­kap­ta. Haj­me­resztő játé­ka­ink köz­ben eszünkbe sem jutott, hogy ebből még baj lehet. Néhány évvel később én is kap­tam egy tré­fás képes­la­pot, ha jól emlék­szem Bul­gá­riá­ból. Valaki majd vár a pá­lya­ud­va­ron, cso­ma­got ad át, azt el kell vin­nem a szo­kott helyre stb. Ez már való­ban fel­kelt­hette a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium érdek­lő­dé­sét. Bará­taim már rég el is feled­ték a nya­ra­lást, ami­kor több mint egy hónap múl­tán meg­ér­ke­zett a ké­pes­lap. Nem sej­tet­tük, hogy mit műve­lünk; apáink-anyáink ala­po­san lete­rem­tet­tek volna min­ket, ha a kezükbe kerül­nek ezek a la­pok. Kis föld­rajz­óra: hol van a gyűj­tő­fog­ház, merre van Recsk, néhány pofon a na­gyobb nyo­ma­ték és a hosszú távú memó­ria erő­sí­tése érde­ké­ben. Ebből baj lehe­tett vol­na, mon­dom évek­kel későbbi tapasz­ta­la­taim alap­ján magam is. Nem lett baj. Ebből nem.

„A múlt lezárása” – hallom a rá­dió­ban, ki tud­ja, hányad­szor. Úgy lát­szik, lema­rad­tam a rend­szer­vál­to­zás­ról. Még min­dig a zárt­ság az esz­mény? Az önma­gunk emelte bör­tön­ből nincs sza­ba­du­lás? Aztán – egy pil­la­natra Gilbert Ryle helyébe kép­zelve magam – az ostoba szin­tagma temporális kép­te­len­sé­gén meren­gek. Ked­den reg­gel nyolc­kor lezá­rom a múl­tat, hogy aztán szer­dán reg­gel nyolc­kor kezd­hes­sem elöl­ről az egé­szet. Való­ban az egé­szet? Vagy min­dig csak azt az egy napot kell lezár­nom, ami az előző nap óta eltelt? (Mehe­tek gyón­ni, ha nem is nap­ról nap­ra, de hét­ről hét­re, ha éppen kato­li­kus vagyok. És az agnosz­ti­ku­sok­kal mi lesz?) A ko­rábbi napok zárt­sága örök­ér­vé­nyű? Meg­má­sít­ha­tat­lan? Nem. Ifjú­ko­rom egyik emlé­ke­ze­tes könyve jut eszem­be, annak is a záró feje­zete a tör­té­ne­lem szün­te­len újra­írá­sá­nak elke­rül­he­tet­len­sé­gé­ről. Az ana­li­ti­kus filo­zó­fus magya­rá­za­ta­ként, mint­egy végső érv­ként a könyv­ben valami ilyesmi állt: egy tör­té­ne­lem­könyv nem érhet véget ezzel a mon­dat­tal: „Tíz éve kez­dő­dött el a száz­éves hábo­rú.” (Agya­fúrt érv, lefegy­ver­ző. Emlék­szem, mennyire lenyű­gö­zött, ami­kor – mára rég fele­désbe merült – olvas­má­nyaim között, hosszú idő után elő­ször, egy értel­mes ember okos gon­do­la­tára buk­kan­tam. Azon tűnőd­tem, mit szólna a Mes­ter ehhez az érve­lés­hez? Bizo­nyára elé­ge­det­ten dör­zsölné a te­nye­rét. Aztán a Tanít­vá­nya felé for­dul­na: „Lá­tod? Ilyes­mit kel­lett volna írnod, s ehe­lyett osto­ba­sá­go­kat fecseg­tél rólam! Olyan sza­va­kat adtál a szám­ba, hogy két és fél­ezer év után is bele­bor­zon­gok, ha elol­va­som.”)

A múlt lezárása ábránd: ami tegnap tör­tént, az hol­nap már más lesz, mint ami ma volt. Tudom, ez úgy hang­zik, mint valami men­te­ge­tő­zés. Magya­rá­zat van, ment­ség nincs. Nem is lehet. Szá­momra biz­to­san nem.

Elmúlt a nyár, ami történt, csak emlék. Még min­dig a Pere Lachaise teme­tő­ben bolyon­gok. Nézem Proust sír­já­nak szé­lén a diszk­ré­ten elhe­lye­zett madeleine-t, nem sza­gol­ga­tom, ilyes­mit teme­tő­ben még­sem illik ten­ni, bízom a meg­em­lé­ke­ző­ben, nyil­ván hozott magá­val teát is, és meg­már­totta ben­ne, mie­lőtt elhe­lyezte vol­na. A grá­nit lap egyet­len dísze egy mál­tai kereszt, köze­pén egyet­len szem érett, friss eper. Nem tudok rájön­ni, mit jelent. Újra kel­lene olvas­nom, gon­do­lom magam­ban, aztán meg azt: dehogy fogom elol­vas­ni! Gyö­nyörű ez az eper, a fe­kete sírkő mál­tai kereszt­jé­nek köze­pén, de akkor sem olva­som újra a regényt.

Az emlékezés/emlékezet jeleit kere­sem, mind­hiá­ba. Cho­pin sír­ján egy szál virág, Bizet-nek még ennyi sem jutott. Aztán a tá­vol­ban való­sá­gos virág­er­dőt veszek ész­re. „Úgy lát­szik, ma is elte­met­tek vala­kit” – gon­do­lom magam­ban. Köze­lebb érve látom, hogy a sír XIX. szá­za­di. Több száz szál friss virág, sok­kal több annál, mint amennyit a te­me­tő­ben való több órás bolyon­gá­som során össze­sen lát­tam. Ki ez az ember? „Kardec” – olva­som a sír­fel­ira­ton. Isme­rős név, mégis hosszú per­cekbe telik, mire rájö­vök, hogy kinek a sírja előtt állok.

Elmúlt a nyár, búcsúzom a fele­sé­gem­től. Egy sms-ben még meg­üze­ni, hogy sze­ret, de én már tudom, hogy nincs tovább. A mo­bil­te­le­fon őrjít meg? Vagy a fe­le­sé­gem? A Bu­da­vári palota VI. eme­le­tén ügye­lek éppen, ami­kor az sms-ét elol­va­som. A leg­szí­ve­seb­ben kiug­ra­nék az abla­kon, rohan­nék le a rak­part­ra, hogy átússzam a Du­nát, aztán hanyatt-hom­lok fut­nék tovább a Nyár utcá­ig, hogy a ka­romba zár­jam. Nem sza­bad meg­ten­nem. Már nem. Ebbe bele fogok pusz­tul­ni, gon­do­lom magam­ban, aztán hir­te­len eszembe jut: per­sze, per­sze, hiszen épp ez a dol­gom. Az egyet­len helyes cse­le­ke­det: bele­pusz­tulni vala­mi­be, a sze­re­lem­be, az alko­hol­ba, mind­egy, hogy mibe. Elszán­tam magam, nincs vissza­út. Nincs kiút. (Aporia.)

„Nagy kedvességet nyert versei által: még nagyob­bat azok­nál, akik őtet köze­lebb­ről ismer­het­ték, szíve sze­líd és jám­bor volta által; mert az ő af­fek­tált és nem affek­tált mizant­ró­piá­já­ból úgy súgárlott ki mindég az emberi sze­re­tet, mint affek­tált ciniz­mu­sá­ból az esz­té­ti­kai lélek… Emlé­ke­zete szent lészen közöt­tünk; szent nékem min­den eset­ben, neve­ze­te­sen poétai mun­ká­ira néz­ve, mellyeket ezút­tal a pub­li­kum­nak, mint nem­so­kára meg­je­le­nen­dő­ket, bémutatok; remél­vén tisz­te­le­tet érdemlő any­já­tól, hogy ismér­vén fia eránt való barát­sá­go­mat, nékem fogja engedni azt a sze­ren­csét, hogy álta­lam bocsát­tas­sa­nak köz­re.” (Kazin­czy, 1805. 01. 30.)

Egy SS-alakulat gyülekezik a Nyár utcá­ban, alig férek el közöt­tük, iddo­gál­nak és nevet­gél­nek az útszéli alkalmi bódék előtt azok, akik­nek éppen nincs dol­guk, a töb­biek a Nyár utca és Dohány utca sar­kán lévő elsze­ne­se­dett falak között készül­nek vala­mi­re. Jó helyet talál­tak maguk­nak. „Ügyes” – mon­dom magam­ban. „Nincs szük­ség fölös­le­ges dísz­le­tek­re. Itt min­den olyan, mintha teg­nap lett volna a bom­bá­zás. Csak a szí­nész­nek kell meg­ta­nul­nia a sze­re­pét, aztán kez­dőd­het is a for­ga­tás!” (Vagy még­sem ilyen egy­sze­rű? Csak­nem egy hétig időz­tek a Nyár utcá­ban.) Nézem az üsz­kös falak között a nagy sem­mit, egy fel­idéz­he­tet­len épü­let helyét. „Ez len­nék én?” – kér­dem magam­ban. „Ez vagyok én” – álla­pí­tom meg magam­ban. [„A fűnyírógép (oda­kint), / Vil­lany­bo­rot­vám (oda­bent)” – aho­gyan Kant kései tisz­te­lője írta.]

„Örökösen magamban hordom rácsai­mat.” (Janouch: Beszélgetések Kafkával)

Valami baj van a Dagadtlábú­val. Alap­vető baj. Az Oidipusz csa­lád­ban nincs álom­mun­ka, nincs tudat­alat­ti. Felet­tes énje per­sze Oidipusznak is van, más­képp nem jönne össze a tör­té­net­ből egy antik tra­gé­dia. „Zsiga bátyám, ébren vagy még, vagy már alszol? Hogyan vét­het­tél ilyen hibát?! Ez a Iokasté meg­őrült!

»Te sem remegj, hogy anyád szere­tője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
Saját any­já­val. Aki ílyet nem nagyon
Vesz szív­re: csak az tűri könnyen életét.«

Ennek a szerencsétlen némber­nek nem­csak a tudat­alat­tija hiány­zik, de a fe­let­tes énjé­vel sincs min­den rend­ben! A kö­zön­ség sorai­ban semmi zúgo­ló­dás. Hé, öreg! Figyelsz egy­ál­ta­lán?! Álmaik­ban tény­leg az any­juk­kal hál­nak ezek az embe­rek! Nincs elfoj­tás, álom­mun­ka, on-line sze­rel­mes­ked­nek a mamá­juk­kal.” (Freud meg­for­dul a sír­já­ban. „Bu­ta­ság – mondja –, ilyen ese­tem nekem is volt 1894-ben. Az elmé­le­te­met azon­ban nem érin­ti. Iokasté nem tud­ja, mit beszél, a közön­ség nem érti, mit hall. Én viszont tudom, amit tudok.”)

Visszatérő álom. Mindenki mindent elol­vas, az égi hang­rög­zí­tők­ről min­den sza­va­mat vissza­hall­gat­ja. Aztán elin­du­lunk együtt egy kies rét felé. Sokan csak nézők lesz­nek, ők hátul, a rét szé­lén sor­jázó fák alatt tele­ped­nek le fél karéj­ban, a töb­biek előbbre jön­nek. Pus­kát szo­ron­gat­nak a ke­zük­ben. Sorra hoz­zám lép­nek, és két töl­tényt kap­nak tőlem. Magya­rá­zom, hogy melyik az éles, melyik a vak­töl­tény. Kísér­tést érzek, hogy egyi­kü­ket meg­tré­fál­jam, és for­dítva mond­jam el. Lenne meg­le­pe­tés. Vagy még­sem? (Ki nevet a vé­gén?) Végre van egy jó napom! Magya­rá­zom a sza­bá­lyo­kat. „Csak egy lövést sza­bad lead­ni. Tilos a le­ve­gőbe lőni, sze­met behuny­ni. Aki fegy­vert fog, csak engem vehet cél­ba.” Min­denki meg­tölti a pus­ká­ját. „Ha jól céloz­nak, a lö­vést már nem fogom hal­lani – tűnő­döm magam­ban. – A hang sebes­sége csak három­száz­negy­ven méter per sze­kun­dum, ez a töl­tény meg leg­alább nyolc­száz métert repül egy másod­perc alatt.” Végre volt egy jó napom. Vagy csak egy jó éjsza­kám? A lö­vést való­ban nem hal­lom. Vala­hogy min­dig túl korán fel­éb­re­dek. A ha­lá­los nyu­ga­lom­nak egy­sze­ri­ben vége sza­kad. Egy mesés álomra rideg nap vir­rad.

Akkor tehát aláírom? – kérdezi néhány hét­tel később a két tiszt. Nem akar­nak befo­lyá­sol­ni, szenv­te­len han­gon mond­ják: dönt­he­tek úgy is, hogy cser­ben hagyom a bará­to­mat. Való­ban: lehet, hogy nem is ölik meg, én meg itt min­den­féle hülye­sé­get alá­írok. Latol­ga­tom az esé­lye­ket. Külön­ben is: tisz­táz­zák nél­kü­lem ezt az ügyet, hagy­ja­nak engem békén!

„Az élet nem mindig kellemes, de lidérc­nyo­más­nak meg­jár­ja.” (Feleki László)

Menekülés a XIX. századba. Buj­dosó let­tem. Hal­lani sem aka­rok arról a szá­zad­ról, amelybe szü­let­tem! Leeme­lem a polc­ról az Athenaeumot. Lás­suk csak, mit adnak ma a Pesti Magyar Szín­ház­ban! Végre ott­hon vagyok! Kido­bá­lom a köny­ves­pol­com­ról az Új Írás, a Kor­társ szá­ma­it. Jó lesz nekem az Auro­ra, az Athenaeum. „Ko­szorú nincs? – kér­dem az eladót az antik­vá­rium­ban. – Nincs – fele­li. – Leg­alább egy fél évfo­lyam lehet­ne. – Lehet­ne, de most éppen nincs.” Néhány szer­zőt azért meg­őr­zök; mit tegyek, ha egy­szer Kafka és Proust is meg­érte a XX. szá­za­dot. Kel­lett ez nekik? (Nekem ők azért még kel­le­nek.)

A sirsászanát már tizenöt percig tudom csi­nál­ni. Most azon­ban egy sok­kal nehe­zebb gya­kor­latba kel­lene bele­fog­nom. Ha sike­rül­ne, a rá­dzsa jóga magas­is­ko­lája len­ne: soha többé nem gon­dolni arra, ami 1977 novem­be­ré­ben tör­tént. Nem megy. Ezt még sokat kell gya­ko­rol­nom. Könnyebb fel­adat­tal pró­bál­ko­zom: nem gon­do­lok a XX. szá­zad­ra.

„Mit szeretnél inkább, Szókratész, azt a lát­sza­tot kel­te­ni, hogy meg­győz­tél ben­nün­ket, vagy pedig való­ság­gal meg­győzni arról, hogy min­den­kép­pen jobb igaz­sá­gos­nak len­ni, mint igaz­ság­ta­lan­nak?” (Pla­tón: Állam. 357 a–b.)

„Így hát, kedves barátom, még job­ban meg kell nagyob­bí­ta­nunk az álla­mot, éspe­dig nem is valami kicsi­ség­gel, hanem egy egész hadsereggel…” (374 a.)

A vezető­nek állam­ér­dek­ből joga van a megtévesztésre.” Ez egy feje­zet címe, nem kieme­lés. (389 b.)

„A hárfa, a cimbalom, s ál­ta­lá­ban a sok­húrú és sok hang­nem­ben ját­szó hang­sze­rek készí­tőit tehát nem támo­gat­juk.” (399 d.)

„…Ezek az asszonyok ezeknek a fér­fi­ak­nak vala­mennyien közös asszo­nyai, külön-kü­lön azon­ban egyik sem élhet együtt egyik­kel sem; s az­tán a gyer­me­kek is közö­sek, tehát sem a szülő nem ismer­heti a saját gyer­me­két, sem a gyer­mek a szü­lő­jét.” (457 d.)

[Ezt még mindig Platón írja, bár folya­ma­to­san Szók­ra­tész szá­jába adja mon­dan­dó­ját. Szók­ra­tész védő­be­szé­de, máso­dik (sms/e-mail) vál­to­zat: „Az egész világ­gal tuda­tom, hogy tanít­vá­nyom, Pla­tón, meg­hib­bant. Nem feküd­tem le vele, bizo­nyára ezért nehez­tel rám, és min­den idők leg­ször­nyűbb rém­ál­má­ban, az Államban ezért adott a számba olyan kije­len­té­se­ket, ame­lye­ket soha­sem mond­tam.”]

Hol kezdődik a szabadság? És hol vég­ző­dik? Oidipusz sza­bad­sága már szü­le­tése előtt véget ért, ami­kor Iokasté úgy dön­tött, hogy nem marad agg­szűz. Az én sza­bad­sá­gom 1977 novem­be­ré­ben ért véget. Ma már tudom: az erköl­csi neve­lést gyer­mek­kor­ban azzal kel­lene kez­de­ni, hogy a sza­bad­sá­got eluta­sí­tani tilos. Aki­nek élete során akár csak egy­szer is lehe­tő­sége nyí­lik arra, hogy sza­bad ország­ban éljen, annak kutya köte­les­sége a sza­bad­sá­got válasz­ta­nia. Akkor is, ha dön­té­sébe bele­pusz­tul. (Aki marad – tuda­to­san vagy tudat­ta­la­nul – abban remény­ke­dik, hogy meg­ússza: ha sze­ren­csém van, a szom­szé­do­mat lövik főbe vagy hoz­zák kép­te­len hely­zetbe és nem engem.) Ester­házy Mátyás jóvá­te­he­tet­len hibát vétett, ami­kor 1945-ben, majd 1956-ban úgy dön­tött, hogy marad. (Később már nem volt alkalma hibáz­ni.) És ezt tet­tem magam is, vala­hány­szor haza­jöt­tem egy sza­bad ország­ból. Nem lett volna sza­bad. A „mi len­ne, ha mindenki…” típusú kér­désre egy­szerű a vá­lasz: akkor min­de­nütt sza­bad­ság len­ne. Erdély­ben is, Magya­ror­szá­gon is, meg­le­het: erdé­lyiek és magya­rok nél­küli sza­bad­ság, de sza­bad­ság.

Sophoklés agyafúrt író volt. Job­ban bele­gon­dolva nem is olyan könnyű kie­szelni egy olyan tör­té­ne­tet, ahol a fő­hős már a szü­le­tése előtt elve­szíti a sza­bad­sá­gát. Ráadá­sul egy olyan ember, aki a kör­nye­ze­té­ben a leg­oko­sabb (lásd a Szfinx intel­li­gen­cia-teszt­jét!), aki­ről tehát úgy gon­dol­nánk, hogy ha vala­ki, akkor ő az­tán biz­to­san képes saját sor­sá­nak irá­nyí­tá­sá­ra.

A jó drámákat (akárcsak saját éle­tün­ket) soha­sem lehet tel­je­sen meg­ér­te­ni, befo­gad­ni, fel­dol­goz­ni, min­dig tar­to­gat­nak valami meg­le­pe­tést, akkor is, ha csak olvas­suk (éljük), és a ren­dező (a sors) meg­le­pe­té­sei­nek nem vagyunk kité­ve, csu­pán annak, amit már tövi­ről hegyire ismerni vélünk.

Ma már tudom (hála két filmrende­ző­nek, annak, aki meg­va­ló­sí­totta és annak, aki kom­men­tálta az adap­tá­ciót), hogy a Rómeó és Júlia varázs­la­tos hatása nem kis rész­ben a nemi sze­re­pek föl­cse­ré­lé­sé­vel magya­ráz­ha­tó. Júlia az aktív fél, ő szer­vez együtt­lé­tet, eskü­vőt, és ő vé­gez magá­val úgy, aho­gyan egy klasszi­kus drá­má­ban egy férfi főhős­től elvár­juk: tőrt döf a szí­vé­be. Rómeó végig passzív, nem irá­nyít, hanem sod­ró­dik az ese­mé­nyek­kel, és úgy hal meg, aho­gyan a hasonló dara­bok­ban a nők szok­tak meg­hal­ni: mér­get iszik. A szerző (Shakes­peare? vagy Oxford XVII. grófja?; oly mind­egy) tud­ta, hogy mit csi­nál, hiszen Lőrinc barát ki is mond­ja:

„Hát férfi vagy te? Arcod férfi-arc,
A könnyed asszony-könny, s ve­szett dühöd –
Vadállatnak vér­szom­jas tombolása.
Te asszony-ál­lat férfi szín alatt!”

Új olvasatomban az Oidipusz király arról (is) szól, hogy az erköl­csi világ­rend ket­té­sza­kadt: más a fér­fi­aké és más a nőké. Annyira más, hogy meg sem ért­he­tik egy­mást, pár­be­szé­deik való­já­ban mono­ló­gok: elbe­szél­nek egy­más mel­lett. Olvas­suk újra! Iokasté azt mond­ja: „Te sem remegj, hogy anyád sze­re­tője légy.” Pedig ez a sze­ren­csét­len Oidipusz emi­att emészti magát. Kíván­csi len­nék, mennyire hozta zavarba közön­sé­gét a szer­ző? Lehet, hogy ma is van férfi és női olva­sata az üze­ne­té­nek? Lehet­sé­ges, hogy a fér­fiak ma is, csak­úgy mint Sophoklés ide­jé­ben, bele­bor­zon­ga­nak ebbe, a nők pedig, csak­úgy mint Sophoklés ide­jé­ben, elné­zően vál­lat von­nak? A foly­ta­tás is érde­kes:

„Álmaiban már sok ember szeretkezett
Saját any­já­val.”

Iokasté, ha nem is analitikus, de bizo­nyára pszichoterapeuta. Más­kü­lön­ben hon­nan ismer­hetné a fér­fiak álma­it? Oidipuszt annyira lefog­lalja saját „ese­te”, hogy elmu­lasztja meg­kér­dez­ni: még­is, hány meg­fi­gye­lés áll Iokasté isme­re­té­nek hát­te­ré­ben? S ugyan miféle módon für­készte ki a fér­fiak álma­it? „Mind­eze­ket jól mond­tad volna…” – kezdi vála­szát Oidipusz, vagyis vilá­gos, hogy Iokasté mon­dan­dó­ját csak hall­gat­ta, de nem fogta fel egé­szen, nem jutott el a tu­da­tá­ig.

Olvasom a Mester műveinek 1931-től 1992-ig ter­jedő bib­li­og­rá­fiá­ját. Ő maga készí­tet­te, nem hagyott ki belőle sem­mit. A 150 olda­las könyv máso­dik olda­lán, az 1935-ös évszám­nál ez áll: La nazione austriaca (Az oszt­rák nem­zet) – Bandiera a mezz’asta. (Zászló fél­ár­bo­con) – Le Olimpiadi universitarie a Bu­da­pest (Főis­ko­lai játé­kok Buda­pes­ten) – Il pensiero di Paolo Angyal (Angyal Pál nézete). Aztán a lap címe követ­ke­zik, ahol mindez meg­je­lent: Il Secolo Fascista (Roma). A leg­kö­ze­lebbi talál­ko­zá­sunk­kor meg­kér­de­zem, hogy miért pub­li­kált fasiszta lap­ban? „Ak­kor még úgy hit­tem – feleli a Mes­ter –, hogy a náciz­mus ter­je­dé­sé­nek csak a fa­siz­mus vet­het gátat. A Duce Führer-ellenes kije­len­té­sei meg­té­vesz­tet­tek. Rövi­de­sen kide­rült, hogy téved­tem.” Zwischeneuropa (Köz­tes Európa) – olva­som tovább, már az 1936-os évszám­nál –, a kom­men­tár záró­jel­ben, magya­rul: (A náci pángermanizmus és a bol­se­vik pán­szláv­iz­mus között). Österreichische Akademische Blätter. Nr. 2. S. 25–28.

Kedvenc koldusnőm a budai vár kapuja előtt áll a hóesés­ben, mel­lette egy gye­rek­ko­csi­ban cse­cse­mő. Hege­dül. Min­denki sie­tő­sen halad el mel­let­te, fél­re­for­dítva vagy behúzva a fe­jét, mintha csak a hava­zás elől keresne védel­met. Vala­ki­nek meg kel­lene áll­nia. Meg­ál­lok. Egy dara­big úgy teszek, mintha hall­gat­nám a ze­nét, aztán bete­szem a pénzt a he­gedű tok­já­ba. Más­nap, har­mad­nap hiába kere­sem őt. Hosszú hetek tel­nek el, mire ismét talál­ko­zunk. Magya­ráz­kod­nom kell, nehogy azt higgye, hol­nap is hasonló összeg­gel tudom támo­gat­ni. „Rég­óta nem lát­tam. Vala­hány­szor erre jár­tam és nem talál­koz­tunk, fél­re­tet­tem azt a pénzt, amit oda­ad­tam vol­na” – mon­dom. – „Ennyi jött össze.” Mind­ket­ten zavar­ban vagyunk. Elsie­tek, mie­lőtt még vála­szol­hat­na.

A folyóparton állunk, férfiak és nők, figyel­jük a jég­zaj­lást lent, a teme­tő­ben. Még csak a ka­bá­to­mat vet­tem le; a cipő­fű­zőm­mel nehe­zen bol­do­gu­lok. Mint ren­de­sen, most is a rosszab­bik végét húzom meg, és egy csomó kelet­ke­zik a masni helyén. Leve­gyem így? Bol­do­gul­jon vele a kö­vet­kező tulaj­do­nos? Nem illik ilyen ren­det­le­nül távoz­ni; inkább kibo­go­zom a cso­mót. Körü­löt­tem már min­denki levet­kő­zött, csak én bab­rá­lok még vala­mit az alsó­ne­műm­mel. Dide­regve állunk a par­ton, lopva nézünk egy­más­ra. A tő­lem jobbra álló asszonyt mintha már lát­tam volna vala­hol. Aztán balra nézek, majd kicsit távo­labb­ra; úgy lát­szik, a halál előtti pil­la­nat­ban min­den arc isme­rős. „Mi már készen vagyunk, a mö­göt­tünk álló­kon a sor” – gon­do­lom magam­ban. Várom, hogy végre eldör­dül­jön a sor­tűz, várom a sza­bad­sá­got, de nem tör­té­nik sem­mi. Micsoda világ! Senki sincs, aki leg­alább hátba lőne?! A pil­la­nat­nyi önkí­vü­let­ből magam­hoz térek; ez nem a Du­na, hanem a Tisza part­ja. 33 évet kés­tem. Itt nincs kivég­zés, tehát nincs kegye­lem sem.

Megegyeztünk. Mindent aláírok.

„A bölcs belenyugszik abba, ami akkor is len­ne, ha nem nyu­godna bele.” (Feleki László)

1994. Olvasom Györe Balázs könyvét: „Re­mé­lem, a ba­rá­tom elol­vas­hatja majd Ulpius Tamás halá­lá­nak tör­té­ne­tét, én pedig meg tudom írni Andor Csaba éle­tét.” „Csak azt ne! Addig sem­mi­kép­pen se, amíg meg nem oszt­ha­tom a tit­kot leg­alább Veled!” – gon­do­lom magam­ban. Aztán meg­nyug­szom: Balázs bizo­nyára vár még néhány évet, én pedig előbb-utóbb úgyis elmon­dok Neki min­dent. Kötve hiszem, hogy kedve lesz még meg­ír­ni. Magam sem tudom sem meg­ír­ni, sem élni az éle­te­met, amely már rég­óta nem is az enyém. Ha az enyém vol­na, nyom­ban eldob­nám magam­tól, mint egy elnyűtt, ron­gyos és pisz­kos ruha­da­rab­tól, úgy vál­nék meg tőle. De előbb vissza kel­lene kap­nom, mie­lőtt még „mint talált tárgyat…”

„Kérlek, szólj az anyjával írásai eránt; azok­ban sokat kell rendbe szed­ni, kihagy­ni, és úgy vál­toz­tat­ni, ahogy ide­gen mun­ká­ban vál­toz­tatni sza­bad.” (Kazin­czy, 1805. 02. 10.)

„…Osztán a rend; holmi le nem vet­kez­hető kálvinistaság, és ami a kál­vi­nis­ta­ság­nál még vesze­del­me­sebb: debrecenyiség!… én nékiállok mint­egy két esz­tendő múlva min­den mun­kái­nak, és rendbe sze­dem, s fő­had­nagy Faze­kas úrnak kijegy­zem, ami nem szép, és reá­bí­zom, hogy vál­toz­tassa amit akar, és amint akar­ja. Mind­azt, ami nem szép, megtagadott munkák neve­zete alatt egé­szen hátúlra hagyván…” (Kazin­czy, 1805. 03. 06.)

[Régi (kitöltetlen) nyomtatványok tára]
Születtem: Korinthosban / Thébaiban
Apám neve: Polybos / Láios
Anyám neve: Meropé / Iokasté
A jós neve: Loxias / Tiresias
Nem kívánt tör­len­dő. For­dít­va: a kí­vánt tör­len­dő. A nem kívánt kitö­röl­he­tet­len.

2004. december. Drótpostán érkezik egy továb­bí­tott levél. Valaki kér­de­zi, hogy a Ma­dách Iro­dalmi Tár­sa­ság meg­je­len­tet-e ver­se­ket is? Már látom, hogy baj van, a mel­lé­kelt ver­se­ket nem Madách írta. Azon­nal vála­szol­nék is, hogy nem, hagy­ja­nak engem békén, de egy pil­la­natra meg­áll a szö­veg­szer­kesztő a kezem­ben. Valaki elküldte a ver­se­it, el kell olvas­nom, mie­lőtt vála­szol­hat­nék. Elol­va­som. Köze­le­dik a kará­csony, a sze­re­tet és az aján­dé­ko­zás néhány órája (decem­ber 24. kb. 15.30-tól 19.30-ig), estére ismét bené­pe­sül­nek a buda­pesti utcák, mene­kül, ki merre lát, a sze­re­tet elől. De addig még van idő, lehet készül­ni. Olva­som a ver­se­ket, immár har­mad­szor, tűnő­döm, hogy mit vála­szol­jak. „Idős hölgy lehet – gon­do­lom magam­ban –, aho­gyan a bő­ré­ről, tes­té­ről, gye­re­ké­ről ír, arra vall, hogy leg­alább het­ven éves.” Drót­pos­tán meg­üze­nem neki, hogy egy füze­tet össze­ál­lí­tok majd a ver­sei­ből 100 pél­dány­ban.

Válaszomat örömmel fogadja, és további ver­se­ket küld. Decem­ber 24-én 19.30-kor újra­ol­va­som vala­mennyit. Baj van, talál­tam egy jó sort. („Gló­ri­a­ként száll már felet­tem az átok.”) Nincs mese, meg kell csi­nál­nom a köny­vet ren­de­sen. Aki írt egy jó sort, az iga­zán meg­ér­dem­li, hogy a kötete annak rendje s módja sze­rint meg­je­len­jék! (Mennyi­vel több könyv jele­nik meg éven­te, mint ahány jó sort írnak!) Mit lehet itt ten­ni? Leve­lé­ben meg­adott egy mobil szá­mot is a szer­ző, majd fel­hí­vom tele­fo­non 30-án, addigra éppen elké­szü­lök a kötet tör­de­lé­sé­vel. Ha nem lakik messze, vele töl­töm a Szil­vesz­tert, éjfél­kor koc­cin­tunk, legyen egy jó nap­ja, hiszen nekem már úgy­sem lehet.

Hívásomra valószínűtlenül fiatalos hang felel. Zavar­ban vagyok. Nem tudom, hogy a ma­má­ját vagy a nagy­ma­má­ját kér­jem-e a te­le­fon­hoz. Zava­rom­ban csak a nevet tudom ismé­tel­ni: Hor­váth Beatrixot kere­sem. „Én vagyok” – fele­li. Még min­dig nem aka­rom elhin­ni, de pár mon­dat után kide­rül: a ver­se­ket egy 22 éves lány írta. Akkor tehát a Szil­vesz­tert még­sem a köl­tő­nő­vel töl­töm.

Tempfli József mellett ülök a dísz­va­cso­rán, a balas­sa­gyar­mati étte­rem­ben. Még nem tudom (pedig – utó­lag – job­ban bele­gon­dolva kita­lál­hat­nám), hogy ő lesz az a ka­to­li­kus püs­pök, aki rövi­de­sen (saját beval­lása sze­rint) azért imád­ko­zik majd, hogy II. János Pál pápa romá­niai útja meg­hi­ú­sul­jon. Ha már a „ki­vá­lasz­tott” mellé kerül­tem, meg­kér­de­zem tőle, hogy mi a vé­le­mé­nye a cöli­bá­tus­ról. Egyet­ért vele. Nem erre szá­mí­tot­tam. Hiá­ba! Dürrenmatt intel­mét nem is olyan könnyű éle­tünk min­den pil­la­na­tá­ban tuda­to­sí­ta­ni. „Néz­ze! A gö­rög-ke­leti papo­kat éppen azért volt könnyű zsa­rolni a Ceausescu-rendszerben, mert volt csa­lád­juk. Egy kato­li­kus pap védet­tebb volt a zsa­ro­lás­sal szem­ben.” Nem is Tempfli József sza­vain cso­dál­ko­zom, inkább csak azon, hogy erre nem gon­dol­tam. Ennyire kor­lá­tolt len­nék? Úgy lát­szik, ennyi­re.

Péter könyvének kétharmadánál tar­tok, kez­dem úgy érez­ni, hogy most már inkább csak köte­les­ség­sze­rűen írja, amit ír. (Ki tud­ja? Lehet, hogy ele­jé­től fogva ezt tet­te, csak nem vet­tem ész­re. Ez sem igaz: figyel­mez­te­tett rá, de vala­mit azért még vár­tam.) A ke­gye­let és a ke­gyet­len­ség osz­cil­lá­ció­já­val egyre kevésbé tudok mit kez­de­ni. Arra, ami érde­kel­ne, még min­dig nem kap­tam választ, és kez­dem azt hin­ni, hogy nem is fogok. Ő kö­te­les­ség­sze­rűen ír, én köte­les­ség­sze­rűen olva­sok. Köte­lező iro­mány és köte­lező olvas­mány; ide­á­lis író–olvasó talál­kozó a miénk. (Zwangsneurose im Quadrat.) Pró­bá­lom fel­idézni Ester­házy Mátyást. Egy alkalmi bemu­tat­ko­zást leszá­mítva soha­sem talál­koz­tunk. Így aztán örök időkre egy film kép­koc­kái rög­zül­tek az emlé­ke­ze­tem­ben, a Sípoló macskakő záró­je­le­net­ében nyúj­tott ala­kí­tá­sa.

Ottlik hagyatékával bíbelődöm, éppen a csa­ládi fény­ké­pek­hez értem. Úgy lát­szik, öreg­szem, már csak a nagy­ma­mákba tudok bele­sze­ret­ni. A ma­ma, túl a hat­va­non, végre kezd úgy kinéz­ni, aho­gyan kell, aho­gyan Ottlik any­ját elkép­zel­tem. A húsz­éves lányt, ha szembe jönne az utcán, észre se ven­ném. A negy­ven­éves asszonyt talán már igen. A hat­van­éves özveggyel akár le is feküd­nék. (És még mondja vala­ki, hogy nincs fej­lő­dés!) Hát még a nagy­ma­má­val! Ez a Benyovszky Bianka iga­zán ked­vemre való fehér­nép, milyen kár, hogy több mint egy évszá­zad választ el tőle! Aho­gyan Ottlik fele­sé­gé­nek leány­kori fény­ké­pét elné­zem, arra gon­do­lok: sze­ren­cse, hogy nem szü­le­tett gye­re­kük. Biz­to­san olyan lett vol­na, ami­lyen­nek Bernard Show is elkép­zelte a gye­re­két. („Kép­zelje el – mondta állí­tó­lag egy gyö­nyörű szí­nésznő –, olyan okos lenne a lá­nyunk, mint Ön, és olyan szép, mint én.” „És ha for­dítva len­ne?” – kér­dezte állí­tó­lag az író.)

Egy pikk hármassal vacakolok. Ez nem bridzs kár­tya, csak egy fran­cia kár­tya, hiszen ott van rajta a 3-as szám! Valami idő­pont is kel­lene mel­lé, lehe­tő­leg C-14-es vizs­gá­lat nél­kül. Meg­for­dí­tom a lapot: olyan, aho­gyan egy fran­cia kár­tya hát­lapja álta­lá­ban kinéz, elte­kintve attól, hogy a min­tá­zat­ban egy horog­ke­resz­tet látok.

1989. Végre vége! A lányommal soha­sem tör­tén­het meg az, ami velem meg­tör­tént! Hosszú idő telik el, mire rájö­vök: ez volt a leg­os­to­bább gon­do­lat, ami az elmúlt húsz évben eszembe jutott. Csak a rend­szer vál­to­zik, az ele­mei nem. Csak az erköl­csi rend vál­to­zik, az ele­mei nem. Talán job­bak az esé­lyei – iga­zí­tom ki magam. Meg aztán egy demokráciában… Kez­dek magam­hoz tér­ni, és nyom­ban félbe is sza­kí­tom a gon­do­la­tot. A be­sú­gás rendszerfüggetlen tila­lom.

„…a Te leveled szerint Debrecenben senki sem tud sem­mit a Cso­ko­nai mizant­ró­piá­já­ról és cini­kus­sá­gá­ról – fájt, mon­dom az nekem, hogy Deb­re­cen­nek jobb fejei közűl senki sem volt, aki meg­ér­tett volna… Kié a hiba, a bot­rán­ko­zóé-e, vagy a botránkoztatóé?…” (Kazin­czy, 1805. 03. 13.)

„…Jeruzsalem és az ő írástu­dói (Deb­re­cent értem, az into­le­ran­cia műhe­lyét) kár­ho­za­tot kiál­ta­nak reám, s meg nem fog­hat­ják, hogy miként vete­med­het­tem légyen annyi­ra, hogy egy sírba szál­lott bará­to­mat a nem­zet előtt mizant­ró­piá­val és ciniz­mus­sal pisz­kol­jam? A böl­csek! Azt sem fog­hat­ják meg, hogy én mint tolám oda maga­mat kiadó­nak, nem is szól­ván előre az any­já­val és test­vé­ré­vel, ha az nekik tet­sze­ne-e?” (Kazin­czy, 1805. 03. 31.)

„A dajkákat és az anyákat pedig figyel­mez­tetni fog­juk, hogy az elfo­ga­dott mesé­ket mond­ják a gyer­me­kek­nek, s igye­kez­ze­nek a lel­kü­ket a me­sék­kel még job­ban for­mál­ni, mint a tes­tü­ket kezük­kel; a je­len­leg divat­ban levő mesék leg­na­gyobb részét azon­ban ki kell dob­nunk.” (Pla­tón: Állam. 377 c.)

„S bizonyára azt is helyteleníted, ha olyan fér­fiak sze­ret­kez­nek korinthosi lánnyal, akik­nek jó testi erő­ben kel­lene len­ni­ük.” (404 d.)

[„Szép fiú! meg kell halnod miattam;
elsorvadsz te, még e fekhelyen.
Láncomat nya­kam­ból néked adtam,
s te cse­rébe für­tö­det nekem.
Nézz e fürtre fel!
Holnap ősz leszel,
s újra barna majd csak odafenn.”
(Goethe: A ko­rin­thusi menyasszony. Kálnoky László for­dí­tása).]

„Hát azt nem tartod-e szégyenletes dolog­nak, hogy az embe­rek orvosi ápo­lásra szo­rul­nak, de nem ám sebe­sü­lés vagy évszak­hoz kötődő beteg­sé­gek miatt, hanem azért, mert a reny­he­ség vagy az imént jel­lem­zett élet­mód foly­tán ned­vek­kel és gázok­kal telí­tőd­nek meg, akár egy pocso­lya, ami­vel arra kény­sze­rí­tik a tudós Aszklépiosz-nemzetséget, hogy »felfúvódás« és »hasmenés« nevet adja­nak a kü­lön­böző beteg­sé­gek­nek?” (405 d.)

„Ez a Hérodikosz testnevelő volt, s mi­kor bete­ges­kedni kez­dett, annyira össze­za­varta a test­edzést a gyó­gyí­tás­sal, hogy első­sor­ban és leg­fő­képp saját magát gyö­törte meg, de később aztán sok más embert is.” (406 b.)

Március van, ismét havazik. Bukdá­cso­lok a Bu­da­vári palo­tá­ból kive­zető út ütött-ko­pott köve­ze­tén, kere­sem a kol­dus­nőt, de nem talá­lom. Glo­bá­lis fel­me­le­ge­dés és loká­lis fagy­ha­lál. Egy macska set­ten­ke­dik az elnöki palo­tá­val szem­közti rom­kert­ben, egé­szen közel merész­ke­dik a ke­rí­tés­hez, hoz­zám. Nem ilyen­nek kép­ze­lem Schrödinger macs­ká­ját, pedig most, hogy a jeges szél­ben szo­ro­sabbra kell köt­nöm a sá­la­mat, és összébb kell húz­nom a kabá­to­mat, esküdni mer­nék rá, hogy ez az állat mani­pu­lálja úgy a mo­le­ku­lá­kat, hogy a kerí­tés­nek ezen a fe­lén der­mesztő hideg legyen. Mind­annyian az ent­ró­pia fog­lyai és áldo­za­tai vagyunk. Ez a macska sem mene­kül­het, hiába bújik most a kö­vek közé.

Úgy látszik, mégis inkább felakasz­ta­nak. Az újabb álom­kép min­den átme­net nél­kül fél­be­sza­kítja és elho­má­lyo­sítja az elő­zőt. Már látom, ez az éjszaka így telik el, fur­csább­nál fur­csább hely­ze­tekbe kerü­lök. Fel­ol­vas­sák az íté­le­te­met; emlé­ke­ze­tem sze­rint egé­szen más, mint amit a tár­gya­ló­te­rem­ben hal­lot­tam. Mintha nem is az én íté­le­tem len­ne, hanem valaki másé.

A távolban, az akasztófa mögött kivég­ző­osz­ta­got veszek ész­re. Egy fal előtt áll­nak, úgy látom, tana­kod­nak vala­min. Ahhoz képest, hogy mire készül­nek, elég tanács­ta­la­nok­nak, ügye­fo­gyot­tak­nak tűn­nek innen messzi­ről. Köz­ben az akasz­tófa előtti fel­ol­va­sás­nál az íté­let végére érnek. A ke­gyelmi kér­vé­nye­met eluta­sí­tot­ták. „Itt valami fél­re­ér­tés lesz – magya­rá­zom –, nem adtam be kegyelmi kér­vényt.”

Az az érzésem, hogy rossz helyen állok, egy másik kivég­zé­sen kel­lene jelen len­nem, éppen azon, amelyre a hát­tér­ben, a fal előtt vára­koz­nak a ka­to­nák. Nyil­ván engem keres­nek. „Kü­lön­ben is arról volt szó, hogy főbe lőnek” – pró­bá­lom meg­győzni hóhé­rai­mat. Most az akasz­tófa körül állók kez­de­nek el tana­kod­ni. Hátra san­dí­ta­nak, a kivég­ző­osz­tag­ra; mintha ellen­sé­gek len­né­nek, úgy mére­ge­tik egy­mást. Valaki azt ajánl­ja, hogy biz­tos, ami biz­tos, akassza­nak fel, a má­sik cso­port ráér majd azután is főbe lőni. Meg­pró­bá­lom elkép­zel­ni, de nem megy. „Ezt nem így szok­ták csi­nálni – mon­dom. – Akasz­tani min­dig utol­jára szok­tak. Egy halot­tat fel­akasz­tani meg­szo­kott dolog. De főbe lőni?! Ki hal­lott már ilyet!”

Ismét tanácskoznak, ezúttal suttog­va, aztán egyi­kük oda­jön hoz­zám. „Most az egy­szer még elné­zőek vagyunk – mond­ja. – Átme­het a ki­vég­ző­osz­tag­hoz. De ez többé ne for­dul­jon elő!” Kez­dem elhin­ni, hogy vala­mit nagyon elhi­báz­tam, magam tehe­tek arról, hogy az akasz­tófa alatt állok, és nem a kivég­ző­osz­tag előtt. Meg­ígé­rem, hogy ez soha többé nem for­dul elő.

(Jókor hal meg, aki a halálá­val több prob­lé­mát old meg, mint amennyit fel­vet.)

„A bukaresti »Hunnia« magyar olva­só­egy­let 233 frtot és 4 drb. ara­nyat kül­dött Kolozs­vár­ra, a ma­gyar­or­szági szükölködők föl­se­gé­lé­sé­re, mit tag­jai egy­más közt gyüjtöttek.” (Koszorú 1864. I. félév 47.)

„Egy párisi antiquariusnak nem régen egy »A köz­tár­sa­ság alkotmánya« czímű köny­vet adtak el, mely Dijonban, a köz­tár­sa­ság máso­dik évé­ben nyo­ma­tott és ember­bőrbe van köt­ve.” (Koszorú 1864. I. félév 215.)

2005. február 3. Elmondtam mindent, ami hir­te­len­jé­ben eszembe jutott. Ülünk kint a kony­há­ban. Már látom, ezt az estét is itt­hon töl­töm, nem az alul­já­ró­ban. Dürrenmatt ezút­tal téve­dett: egy ember biz­to­san van, aki meg­ért, ez tehát még­sem a lehető leg­rosszabb lehe­tő­ség. „Ak­kor csa­lód­tam volna ben­ned, ha for­dítva cse­lek­szel” – mond­ja. Kez­dem egyre kevésbé érteni a vi­lá­got, és benne maga­mat. Amit a fele­sé­gem mond, az az ítélőerő(m) kri­ti­ká­ja. (Néhai königsbergi kol­lé­gám, agg­le­gény­ként, bizo­nyára más­ként véle­ke­dett erről.)

„Ekkép ez ismeretlen könyv már előre a til­tott gyü­mölcs vará­zsát nyeré meg. Végre elér­ke­zett a nap s ez­rek vásárlák, olvas­ták és bámul­ták a köny­vet. Jelen­leg már egész Francziaország szívja abból azon tant, hogy ha az embe­rek lop­nak, gyil­kol­nak, s ha a nők a gya­lá­zat leg­mé­lyebb fene­kére sülyednek az nem is az ő hi­bá­juk, hanem azon elvont collectiv foga­lo­mé, mely tár­sa­da­lom­nak nevez­te­tik. E vád nem­csak az egész könyv tar­tal­má­ból kitünik, hanem azt Hugo Victor vilá­go­san ki is feje­zi. – A »Nyomorultak« mesé­jé­ben elő­for­duló szá­mos ellen­mon­dás még meg­bo­csát­ható hiba, azon tár­sa­dalmi igaz­ság­ta­lan­sá­gok koho­lá­sá­hoz vagy nagyitásához képest, melyek egy lát­sza­tos vád alap­jául szol­gál­nak. […] Hugo Victor, magas igé­nyei­nél fog­va, két tör­vény­szék irá­nyá­ban tevé magát fele­lős­sé, melyek közül egyik sem ment­heti föl. Mint tár­sa­dalmi böl­csészt el kell őt itélni azért, hogy oly ese­mé­nye­ket és jel­le­me­ket hasz­nált föl ügyé­nek támo­ga­tá­sá­ra, melye­ket csu­pán a leg­fék­te­le­nebb kép­ze­lem művé­ben lehetne eltűr­ni. Más­rész­ről mint regényirót min­den iro­dalmi birónak kár­hoz­tat­nia kell azért, hogy tol­lát puszta pártharcz esz­kö­zévé aljasitá le.” [Ko­szorú 1864. I. félév 235. (átvé­tel átvé­tele).]

Minden második mondatomat kiigazít­ják. Nem­csak X volt jelen, hanem Y is. Az is elhang­zott, hogy… Z erre azt válaszolta… Ha min­dent tud­nak, miért fag­gat­nak? Kez­dem belát­ni: egy olyan világ­ban, ahol min­den sza­va­mat ki- és lehall­gat­ják, nem könnyű hazud­ni; a ha­zug­sá­got csi­nálni kell! [„Die Lüge wird zur Weltordnung gemacht.” (Kafka)] Helyes! Tegyük való­sá­gossá a hazug­sá­got! Úgy lát­szik, nem maradt más lehe­tő­sé­gem, csak ez. („…ő Saint-Malo felé foly­tatja útját, hogy hite­le­sítse hazugságát…” Maupassant: Az ember szíve.)

Dávid felesége jön le a lép­csőn az egye­te­men. Hetek óta erre a pil­la­natra várok. Ked­ve­sen mond vala­mit, én pedig valami gorom­ba­sá­got vála­szo­lok. Riadt arcán látom, hogy nem érti, mi tör­tén­he­tett velem. Ő a szí­nész, nem én, most mégis én szí­nész­ke­dem. Sike­rült az ala­kí­tás, meg­sér­tő­dött. A leg­szí­ve­seb­ben utána fut­nék, hogy meg­vi­gasz­tal­jam, de nem tehe­tem.

(„Nos?” – kérdem a Mestert. Úgy látom, Arisz­to­te­lész pon­to­san érti, mi tör­tént. „Lás­suk csak! – mond­ja. – Vérig sér­tet­ted Dávid fele­sé­gét, tehát nem mehetsz el hoz­zá­juk. Mivel nem mehetsz el hoz­zá­juk, ezért Dávid író­gépét sem kér­he­ted köl­csön. Ha nem kér­he­ted köl­csön, nem is gépel­hetsz le rajta sem­mit. Akkor viszont nem lesz a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak írás­min­tája az azo­no­sí­tás­hoz.” „Tő­lem biz­to­san nem” – mon­dom. „A szil­lo­giz­mu­saim pél­da­tá­rába még­sem ven­ném fel ezt a gon­do­lat­me­ne­tet” – mondja Arisz­to­te­lész. „Meg aztán meg­fe­led­kez­tél vala­mi­ről. Mi van, ha nem csak én értet­tem meg a logi­ká­dat, hanem a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium is?” „Ak­kor nagy baj van” – isme­rem el.)

„Mert a zene formájának újító meg­vál­toz­ta­tá­sá­tól óva­kod­nunk kell: ezzel min­dent koc­kára teszünk, hiszen a zene jel­le­gé­hez senki sem nyúl­hat anél­kül, hogy a leg­alap­ve­tőbb állami tör­vé­nye­ket is ne érintse […] Nem is csi­nál semmi egyéb bajt [a zenei újí­tás – A. Cs.], mint hogy aprán­ként befész­keli magát, s las­sacs­kán beszi­vá­rog az embe­rek erköl­cse­ibe és maga­tar­tá­sá­ba; innen – meg­na­gyob­bodva – átter­jed a pol­gá­rok egy­más közötti üzleti ügy­le­tei­re, ezek­től pedig min­den bizonnyal tovább nyo­mul előre a tör­vény és az alkot­mány ellen, s hidd el, Szók­ra­tész, úgy elha­tal­ma­so­dik, hogy vég­tére is egyéni és tár­sa­dalmi vonat­ko­zás­ban min­dent fel­for­gat.” (Pla­tón: Állam. 424 c–e.)

„Ezért mondotta mesterünk, Mo-cď: Ha azért vet­nek ki súlyos adó­kat a nép­re, hogy meg­szó­lal­ja­nak a nagy haran­gok, zengő dobok, lan­tok és hár­fák, fuvo­lák és sípok, akkor ez sem­mit nem segít sem az égalatti javá­nak elő­moz­dí­tá­sá­ban, sem abban, hogy távol marad­jon tőle a ká­ro­so­dás. Íme, ezért mondta mes­te­rünk, Mo-cď, hogy a zenét el kell ítél­ni. […] Ugyan mi okoz­za, hogy a nagy embe­rek a kor­mány­zás ügyei­nek inté­zé­sé­ben elha­nya­gol­ják az ország szol­gá­la­tát? Bizony, a ze­ne.” (Mo-cď: A zene elítélése.)

Bizonyos értelemben mizantróp vagyok magam is. Viszoly­gok min­den­ki­től, aki­nek a tör­té­ne­lem­hez bármi köze volt vagy van. Mind­egy, hogy Nagy Sán­dor vagy Nagy Imre, Ken­nedy vagy Kos­suth. Együttérezni csak azok­kal tudok, akik kívül marad­tak, akik elszen­ved­ték a tör­té­nel­met, ahe­lyett, hogy ala­kí­tot­ták vol­na. Mizant­róp vagyok és cini­kus. Emlék­szem, anyám mennyire meg­üt­közve nézett rám, ami­kor Robert Ken­nedy meg­gyil­ko­lá­sá­nak hírére meg­von­tam a vál­lam, s va­lami olyas­mit mond­tam, hogy nem kell úgy oda­len­ni, hiszen csak egy poli­ti­kus volt.

„ÁRKÁDIÁBAN · ÉLTEM · ÉN · IS!

A monumentum felső részében pedig a lepe – (rút és közön­sé­ge­sebb neve: pillangó) – fog lepdesni.” (Kazin­czy 1806. 07. 30.)

Hogyan terjed egy hír? Hány besú­gó­ra, hány lehallgatókészülékre és lehall­ga­tóra van szük­ség ahhoz, hogy néhány napon belül min­den infor­má­ció eljus­son a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­hoz? Pró­bá­lom meg­be­csül­ni, de nem megy. Tanul­má­nyoz­nom kel­lene a szak­iro­dal­mat. Még sze­ren­cse, hogy a Ma­gyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia Filo­zó­fiai Inté­ze­té­ben dol­go­zom, így aztán a szamizdat ház­hoz jön.

Elolvasom Medvegyev könyvét az orosz posta műkö­dé­sé­ről, de nem érzem úgy, hogy oko­sabb let­tem. Talán, ha magam is kísér­le­tezni kez­de­nék, miként Medvegyev tet­te, ami­kor már csak azért adott fel vál­to­za­tos kül­lemű és beltartalmú leve­le­ket nap mint nap, hogy rájöj­jön: mennyi idő alatt és milyen külsérelmi nyo­mok­kal jut (vagy nem jut) el a le­vél a cím­zett­hez. Tudo­má­nyos kutató len­nék magam is, illő lenne valami hason­lót kie­szel­nem.

Hosszú időbe telik, amíg rájövök a meg­ol­dás­ra, s utána évek tel­nek el, amíg a meg­fi­gye­lésre alkal­mas hely­zet elő­áll. Azzal vigasz­ta­lom magam, hogy a nap­fo­gyat­ko­zást sem lehet akkor tanul­má­nyoz­ni, ami­kor éppen eszünkbe jut; ki kell várni a ked­vező pil­la­na­tot. Einstein kivár­ta, amíg a fény­nek a gra­vi­tá­ciós tér­ben való elhaj­lá­sát az éppen soron követ­kező nap­fo­gyat­ko­zás alkal­má­val kimu­tat­ták. Várni én is tudok, ha van mire.

2005. január. A Hauer cukrász­dá­ban ülök Hor­váth Beat­rix­szal és édes­any­já­val. Meg­be­szél­jük a könyv meg­je­le­né­sé­nek rész­le­te­it. Muta­tom, hogyan fog kinézni (ha el nem ron­tom). Úgy látom, zavar­ban van­nak. A profi kiadók sorra elküld­ték őket, vagy pénzt kér­tek volna a kiadá­sért. Értet­le­nül áll­nak szem­ben az új hely­zet­tel: valaki segí­teni sze­ret­ne.

Az értelem Iokasté oldalán áll, aki öngyil­kos lesz, szem­ben Oidipusszal, aki pil­la­nat­nyi elme­za­va­rá­ban kiszúrja a sa­ját sze­mét. Iokasté tud­ja, hogy ezt a fékez­he­tet­len (hiperaktív) gyer­me­ket, aki már a Láiosszal való vég­ze­tes talál­ko­zá­sa­kor is híján volt az önura­lom­nak, nem állít­hatja meg töb­bé; Oidipusz üldö­zési máni­ája rög­esz­mé­vé, rög­esz­méje való­sággá válik. Tet­té­vel a halálba haj­szolja any­ját és hit­ve­sét. Nincs kiút. (Aporia.) Iokasté szá­mára nin­csen.

„Nem láttátok, miben éltem én,
Nem lát­tá­tok, mily rém­sé­ge­ket tet­tem én…”

Oidipusz tehát meghibbant, hiszen elkép­ze­lése sze­rint a sze­mé­vel rokon­sági relá­ció­kat, vagyis abszt­rak­ció­kat is lát­nia kel­lett vol­na.

Iokasté mentené, ami még menthető; Oidipusz pusz­tí­ta­ná, ami még pusz­tít­ha­tó. Szép pár, össze­il­lő! Lám, az iste­nek is egy­más­nak terem­tet­ték őket!

Mindenszentek Csesztvén. Délután sorra járom a Ma­dách csa­lád sír­ja­it, egy-egy mécsest gyúj­tok, aztán vissza­me­gyek a házunk­ba, és a szoba abla­ká­ból nézem a kivi­lá­gí­tott teme­tőt. Este újra meg­né­zem a sí­ro­kat közel­ről. Min­denki elment, végre magamra hagy­tak a halot­tak­kal. Éjszaka újra és újra fel­éb­re­dek, és kiné­zek az abla­kon. Már halot­tak napja van. A mé­cse­sek még pis­lá­kol­nak, de „az ég gyer­tyái már cson­kig égtek”. Való­ban haj­na­lo­dik, vagy csak álmo­dom? Késő ősz van, sem a pa­csir­ta, sem a csa­lo­gány hangja nem iga­zít el.

Halottak napjának hajnalán kemény fagy köszönt ránk. A kert végé­ben a dió­fá­ról folya­ma­to­san hul­la­nak a leve­lek, miként a Szindbád című film egyik jele­ne­té­ben, a temető gesz­te­nye­fa­so­rá­ban („Flo­ren­tin meghalt…”). Min­dig azt hit­tem, hogy ez csak trükk, de most lát­nom kell, hogy néhány óra alatt a te­re­bé­lyes fán szinte nem marad levél. A ha­lot­tak vég­képp magukra marad­tak; ma már én sem megyek ki hoz­zá­juk a teme­tő­be.

1980. Mi vagy ki ér véget előbb? A rend­szer vagy én? A rend­szer élet­esé­lyeit lénye­ge­sen jobb­nak látom, vala­mit tehát ten­nem kell. Úgy íté­lem meg, Lajos most már nincs élet­ve­szély­ben.

(Évekkel később a számítógép kis híján meg­kí­sért. Ravasz védelmi rend­sze­ren gon­dol­ko­dom, amely a fel­tö­rési kísér­le­tekre min­dig a klasszi­kus választ adja: „120 év múlva meg­nyí­lok”.)

Felmegyek Verához, papírt, tollat veszek elő, élő­be­széd helyett azon üze­nek neki. Az utcára hívom beszél­get­ni, aztán meg­gyúj­tom a pa­pírt a hamu­tar­tó­ban. (25 év múl­tán Vera idézi fel a je­le­ne­tet, én már régen elfe­lej­tet­tem. Úgy lát­szik, az ő em­lé­ke­ze­té­ben meg­ma­radt az invi­tá­lás­nak ez a rend­ha­gyó mód­ja. S aho­gyan elme­sé­li, egy­sze­ri­ben ben­nem is fel­idézi az elve­szett­nek hitt emlé­ke­ket.)

Az utcán aztán elmondok neki min­dent, azzal a meg­jegy­zés­sel, hogy ha mind­ket­ten meg­ha­lunk (már­mint Lajos és én), akkor elme­sél­he­ti, sőt: el is kell mesél­nie. Még nem sej­tem: 25 évvel később a fele­sé­gem lesz a má­so­dik, aki érte­sül a tör­tén­tek­ről. Ha nők­ről volt szó, min­dig téved­he­tet­len vol­tam. Vera 25 éven át hall­ga­tott. Sze­re­tem Verát, talán már nem is úgy, aho­gyan az illen­dő­ség kíván­ná, aho­gyan 25 évvel ezelőtt, jó barát­ként sze­ret­tem őt, inkább úgy, aho­gyan 29 éve.

Álmomban megint a szabadban vagyok, egy nyír­fa­li­get­nél dider­günk a hóban. „Szov­jet rulett” – magya­ráz­zák a pár­baj­se­gé­dek. „Nem orosz, hanem szovjet” – nyo­ma­té­ko­sít­ják az utolsó szót.

Mintha egy kicsit sokan lennénk! Két cso­portba verődve 18-18 fér­fit szá­mo­lok össze. Köz­ben a két pár­baj­se­géd közül az egyik rendre vörös, a másik fekete golyó­kat dobál egy doboz­ba. Las­san megy, mert dobá­lás köz­ben han­go­san szá­mol­nak. Nem aka­rok hinni a sze­mem­nek, de lát­nom kell: a végére meg­ma­radt egy zöld színű golyó, rajta egy szám: nul­la! „Ez tény­leg valami rulett” – gon­do­lom magam­ban. A két cso­port ide­ge­sen topo­rog, néhá­nyan fázó­san a ke­zü­ket dör­zsöl­ge­tik, de a több­ség csak ciga­ret­tá­zik; léleg­ze­tük és a ni­ko­tin össze­ke­ve­re­dik, egész füst­felhő veszi körül őket.

Érdekes rítus következik. Egymás mel­lett, de egy­más­nak hát­tal áll a két segéd, ki-ki a saját cso­port­já­val néz szem­be, aztán bal kéz­zel közö­sen meg­fog­ják, fel­eme­lik és együt­te­sen dob­ják a do­bozba a zöld golyót, miköz­ben sza­ba­don maradt jobb kezük­kel keresz­tet vet­nek. Most úgy látom, hogy a pár­baj­se­gé­dek való­já­ban pópák. Ez rend­ben is lenne – gon­do­lom –, később majd bizo­nyára a fegy­ve­re­ket is meg­szen­te­lik, aho­gyan más keresz­tény fele­ke­ze­tek­nél is szo­kás. Tűnő­döm az isme­ret­len nép­szo­ká­son. Ez rulett­nek tény­leg rulett, szám­sze­rűen min­den rend­ben is vol­na, de nem tudok rájön­ni, hogyan lesz ebből pár­baj. Min­denki húz majd egy golyót?

Érdeklődöm a segédeknél a sza­bá­lyok­ról. „Csak egyet­len golyót húzunk – magya­rázza egyi­kük. – Ha vörös lesz, akkor a bal olda­lon állók vég­zik ki a jobb olda­lon álló­kat, ha fekete lesz, akkor for­dít­va.” „És ha a zöl­det húz­zák ki?” – érdek­lő­döm. „Rit­kán for­dul elő – hal­lom a választ. – Ha mégis ez tör­tén­ne, akkor mind a két cso­port fegy­vert fog, és a pár­baj­se­gé­de­ket vég­zik ki.” Értet­len­sé­ge­met látva hoz­zá­te­szi: „Jól hal­lot­ta, akkor min­ket végez­nek ki. Ezt hív­ják for­ra­da­lom­nak. Nem tud­ta?” Min­dig tanu­lok vala­mit. Úgy lát­szik, még álmom­ban is.

„A darwinizmus fényében az emberré válás a ma­jom bűnbe esé­se.” (Janouch: Beszélgetések Kafkával)

1994. július, Kerepesi út. Temet­jük a Mes­tert. Azt, hogy Mozar­tot seb­bel-lob­bal elte­met­ték, még csak értem, de most rek­kenő hőség van, itt lehetne velünk bol­dog, bol­dog­ta­lan. Meg­szá­mo­lom: a pap­pal együtt tizen­hár­man vagyunk. (Gyász­je­len­tését magam írtam, nyom­tat­tam és küld­tem el leg­alább 25 hely­re!) Elin­du­lunk a ra­va­ta­lo­zó­ból. A Ma­gyar Író­szö­vet­ség kép­vi­se­lője épp most érke­zett, magya­ráz­ko­dik, hogy miért késett. A svájci kon­zul nem magya­ráz sem­mit; ő pon­tos volt. Szo­ron­ga­tom a koszo­rút, a ká­ni­ku­lá­ban egyre kényel­met­le­nebbé váló jel­me­zem­ben (fekete öltöny, fehér ing, fekete nyak­kendő) várom a szer­tar­tás végét. (Vele most, a ha­lála után talál­ko­zom elő­ször ilyen fur­csa öltö­zet­ben.)

De hát hová temetik a Mestert?! Erről nem volt szó! (Éle­té­ben való­ban nem beszélt róla, hogy hol van a csa­ládi krip­ta.) A szom­széd sír­ról fake­reszt néz rám (amíg a pap beszél, nem tudom levenni róla a sze­mem): Horger Antal nevé­vel, szü­le­tési és halá­lo­zási évé­vel. (Min­dig úgy kép­zel­tem, hogy Sze­ge­den halt meg.) Ott­hon azért ellen­őr­zöm az ada­to­kat, de min­den egye­zik; nincs több Horger Antal, csak az az egy, aki itt nyug­szik, a Mes­ter és csa­lád­tag­jai mel­lett. Virá­got egy­előre nem viszek neki, mécsest sem gyúj­tok. Horger Antal sír­ján a kereszt – ebben a kör­nye­zet­ben – szo­kat­la­nul egy­sze­rű, de új. Még ráérek gon­dol­kodni azon, hogy József Attila vitt vol­na-e virá­got a sír­já­ra, ha túl­éli őt.

A családi kripta zárt, itt nem kell sem­mit sem gon­doz­ni, leg­fel­jebb negyed­szá­za­don­ként a bér­le­tet meg­újí­ta­ni. Nézem az órá­mat: hagyo­má­nyos szov­jet fel­hú­zós óra, nem elekt­ro­ni­kus. De ha Patek vol­na, az sem segí­tene raj­tam, mert azt sem tud­nám beál­lí­tani úgy, hogy 25 év múl­tán jelez­ze: meg kell újí­ta­nom a szer­ző­dést. Az egyik óra öt dol­lárba kerül, a má­sik ötven­ezer­be, még sincs köz­tük semmi különb­ség! Mosoly­gok a svájci kon­zul­ra, ő vissza­mo­so­lyog rám, mintha egyet­ér­te­nénk abban: ilye­nek ezek a mai órák, akár sváj­ci­ak, akár szov­je­tek. Mind­egy, hogy mennyibe kerül­nek, ha fon­tos elin­tézni valónk van, biz­to­san cser­ben hagy­nak min­ket.

Mondhatnám úgy is: dolgozom. Benyovszky Bian­kát nézem egy kései fény­ké­pen. 80 körül jár­hat, nem tud múlt­ról és jövő­ről, nem tud­ja, hogy hol van Kam­csatka vagy Mada­gasz­kár, sőt azt sem, hogy hol van az igazi kalan­dor: uno­ká­ja, Ottlik Géza. Per­ce­kig nézem a fény­ké­pet, és köz­ben egyre job­ban távo­lod­nak tőlem mind­ket­ten, már­mint Benyovszky Móric és Ottlik Géza; mintha csak azért szü­let­tek volna meg, hogy közöt­tük ott áll­jon Bian­ka, e heti sze­rel­mem. „(Ha a mosó­nőm lányát fele­sé­gül ven­ném, talán bol­dog lehet­nék.)” [Pessoa: Trafik. (Som­lyó György for­dí­tása)]

Lenézek szobám ablakából, a Bu­da­vári palo­tá­ból az Erzsé­bet hídra és a Gel­lért­hegy­re. Szí­ve­seb­ben len­nék egy pin­cé­ben, ahon­nan fel­néz­het­nék vala­ho­vá. Madách, Ottlik, Bian­ka, min­denki itt van körü­löt­tem; 35 éve nem lát­tam ugyan, mégis hatá­ro­zot­tan érzem, hogy a vá­ros hatá­rá­tól nem messze él az első sze­rel­mem, és itt, ebben a város­ban él az utol­só; bár­hová vágya­koz­nék vagy mene­kül­nék, úgy lát­szik, nekem itt van a he­lyem.

(Csak legyen annyi erőm, hogy a ha­lá­lom előtt eljus­sak Csesztvére! Jó itt élni, de meg­halni inkább oda­kí­ván­ko­zom.)

„Azon soraimat, melyben én Csoko­nait fes­tet­tem és az affek­tált és nem affek­tált mizant­ró­pia, az affek­tált és nem affek­tált ciniz­mus felől szó­lot­tam, néme­lyek meg nem értet­ték, néme­lyek meg­ér­teni nem akar­ták. Ki-ki a maga sze­mé­vel akar lát­ni, s azt elle­nezni nem sza­bad, nem kell, és nem lehet; becse­sebb kin­cse az embe­ri­ség­nek ennél nin­csen.” (Kazin­czy, 1806. 07. 30.)

„De már ha egy iparos vagy más pénz­ke­reső ember, a va­gyo­ná­tól, hívei töme­gé­től, testi ere­jé­től vagy más effé­lé­től elka­patva a har­cos hiva­tá­sára tör­ne, vagy a har­co­sok közül valaki a taná­cso­sok és az őrök hiva­tá­sá­ra, anél­kül, hogy méltó volna rá […], akkor való­szí­nű­leg te is úgy gon­dol­koz­nál, hogy ezek­nek az embe­rek­nek a cse­réje és sok­féle mun­kája az állam pusz­tu­lá­sát jelen­te­né. […]

E három rendnek sokirányú foglal­ko­zása és egy­más közt való kicse­ré­lő­dése tehát az állam­nak a leg­na­gyobb kárt okoz­hat­ja, s tel­jes jog­gal volna kár­te­vés­nek nevez­he­tő.” (Pla­tón: Állam. 434 b–c.)

Talán mégsem kellett volna a ját­szó­térre jön­nünk a lányom­mal, hiszen mind­járt elered az eső. Alig egy órája hal­lot­tam a ka­taszt­rófa hírét a rádió­ban; a vá­ros nevét (Cser­no­bil) még nem tud­tam meg­je­gyez­ni, csak azt, hogy Kijev mel­lett van. Az sem derült ki egy­ér­tel­műen a hír­adás­ból, hogy mikor is volt az „üzem­za­var”; két vagy három nap­pal ezelőtt? „Sze­de­lőz­köd­jünk!” – aján­lom a fe­le­sé­gem­nek. „Egy kis eső iga­zán nem fog meg­ár­ta­ni” – mond­ja. „Most kivé­te­le­sen meg­árt­hat, külö­nö­sen a gye­rek­nek.” Nincs időm a ma­gya­ráz­ko­dás­ra, más­sal vagyok elfog­lal­va.

Útban hazafelé már tudom, hogy eljött az én nap­fo­gyat­ko­zá­som ide­je, amelyre annyi éven át vár­tam. Ápri­lis van, nem­so­kára május elseje lesz. Erről eszembe jut a fel­vo­nu­lás, és nyom­ban meg­szü­le­tik az első vicc. „Ho­gyan vonul­nak fel Kijev­ben május else­jén az embe­rek? – Sugárzó arc­cal.”

(Sohasem tudtam a vicceket meg­je­gyez­ni. Pedig hatá­ro­zot­tan emlék­szem, hogy egy másik vic­cet is kita­lál­tam aznap dél­után, de azt már réges-rég elfe­lej­tet­tem. Csak arra emlék­szem: ele­inte nem tud­tam eldön­te­ni, hogy mit tegyek. Egy „kont­roll­cso­port­ban” ter­jesszem a máso­dik vic­cet, vagy inkább együtt a ket­tőt, vár­va, hogy melyik hány hely­ről és mennyi idő alatt érke­zik vissza hoz­zám? Ma sem tudom, vajon a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gia elemi nor­mái ellen vétet­tem-e, de tény, hogy az utóbbi mel­lett dön­töt­tem. A kont­roll­cso­por­tot, kény­te­len-kel­let­len, szin­tén az isme­rő­seim alkot­ták vol­na, ami a kí­sér­let szem­pont­já­ból fölöt­tébb ked­ve­zőt­len: túl gyor­san bekö­vet­kez­he­tett volna a két cso­port közti infor­má­ció­át­adás, s ez­zel értel­mét veszí­tette volna az eljá­rás.)

Hallottam két viccet, újságolom a fe­le­sé­gem­nek, más­nap pedig a mun­ka­tár­saim­nak, bará­ta­im­nak. 48 órá­val később Pécs­ről tele­fo­nál egy isme­rő­sünk. Mon­dan­dó­ját fűsze­re­zen­dő, elmondja mind­két vic­cet. Nem aka­rom elhin­ni, hogy ennyi idő alatt az ország másik felé­ben mesé­lik, amit nem­rég talál­tam ki, a Kár­olyi kert­ből haza­felé jövet. Arra szá­mí­tot­tam, hogy leg­alább két hét kell ehhez. A kí­sér­let min­den vára­ko­zá­so­mat felül­múl­ta, még­sem érzem úgy, hogy oko­sabb let­tem. Mire a kísér­le­temre sor került, már régen tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy érte­sü­lé­sei­nek leg­alább a 95%-át nem a besú­gók­tól, hanem a naiv kívül­ál­lók több­sé­gé­től szerzi a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium. A fon­tos hírekre csak vára­kozni kell, azt sem túl soká­ig, ház­hoz jön­nek maguk­tól, aho­gyan két nap alatt az ország másik felé­ből vissza­tért a két vicc hoz­zám.

Nem vagyunk egyformák. Van, aki Isten­ben hisz; én inkább Tempfli József­ben hiszek. Van, aki lelke hal­ha­tat­lan­sá­gá­ban hisz; én inkább (rög)eszméim időt­len­sé­gé­ben hiszek. Az én túl­vi­lá­gom, az iro­da­lom, itt van velem; a ha­lá­lom­mal mara­dok ott, ahol min­dig is vol­tam: nem az innen­ső, hanem a túlsó világ­ban.

(1980-as évek közepe) Kedvenc műso­ro­mat hall­ga­tom a rá­dió­ban. Ilyen ember­em­lé­ke­zet óta nem volt! Új foga­lom jele­nik meg az Időjárás- és vízállásjelentésnél! A vá­ro­so­kat sorolja a bemon­dó. „Mis­kolc fölött szá­raz lég­köri homály.” Fel­ka­pom a fe­jem. Meg­jegy­zem, sőt fel is írom a kife­je­zést, bár egy­előre fogal­mam sincs, hogy mit jelent­het.

Bolond világban élek, nem csoda, hogy bolond let­tem magam is! Évti­ze­dek óta ez az egyet­len tár­gyi­la­gos műsor a Ma­gyar Rádió­ban, raj­tam kívül még­sem hall­gatja a kutya sem! Hát már sen­kit sem érde­kel az igaz­ság?! Hiába mesé­lem az új kife­je­zést, isme­rő­seim értet­le­nül néz­nek rám. Hete­ken át figye­lem az adást és a hely­szí­ne­ket, ahol a kife­je­zést nagy­rit­kán alkal­maz­zák. Las­san­ként rájö­vök, hogy a „szá­raz lég­köri homály” egy nem hasz­nált kife­je­zés­nek, a „ned­ves lég­köri homály­nak”, vagyis a köd­nek az ellen­té­te, s mint ilyen, a „szmog” fedő­ne­ve.

Feltételezésem megerősítéseként hóna­pok­kal később hal­lom a ma­gya­ráz­ko­dást a rádió­ban: nem volt szmog Buda­pes­ten. Eltű­nő­döm a ci­ni­kus műsor­po­li­ti­kán. Aki­ket nem érde­kel­nek a tények, azok elé­ged­je­nek meg a ha­zug­ság­gal. Aki­ket érde­kel­nek, azok a meg­fe­lelő műsor­ból – ha van fülük a hal­lásra – meg­hall­hat­ják. Való­ban: a hír cáfo­la­ta­ként meg­tu­dom, hogy Buda­pest fölött szá­raz lég­köri homály volt, és én már tudom, hogy ez mit jelent. Úgy lát­szik, szel­lemi hanyat­lá­som vég­ér­vé­nyes, vissza­von­ha­tat­lan, mert ezút­tal sem érzem úgy, hogy oko­sabb let­tem.

A Tisza parti város mellett, egy kem­ping­ben nya­ra­lunk.

„Az örökkévalóság napja
Mintha meg­ál­lott volna itt:
E per­cet élem szakadatlan;
Agyamban ez a jelenet
Kering szü­net­len, változatlan,
Mint befa­gyott emlé­ke­zet.” (Vajda)

Nem kellett volna idejönnünk. A sá­tor előtt ücsör­gök egy szé­ken, jóga-gya­kor­lat helyett Madách sze­relmi köl­té­sze­tét pró­bá­lom meg­fej­te­ni. Női neve­ket írok a ver­sek mel­lé, aztán újra elol­va­som a ver­se­ket, néhol javí­tok. Sok még a kér­dő­jel, éve­kig tart majd, amíg vilá­go­sab­ban látok.

Szép időnk van, feleségem és lányom is jól érzi itt magát. Mégis alig várom, hogy elmen­jünk ebből az elát­ko­zott város­ból, mind­egy, hogy hová, egy sötét bar­lang­ban is szí­ve­seb­ben nya­ral­nék, mint itt, „A kár­ho­zat helyén”.

Furcsa hangokat hallok a rá­dió­ban, pró­bá­lom a for­gó­kon­den­zá­tor­ral beál­lí­tani az állo­mást (540 méter), de nem sike­rül. Időbe telik, amíg rájö­vök: hiába min­den pró­bál­ko­zás, mert a sis­ter­gés bizo­nyos han­gok­hoz köt­he­tő: a bemondó par­ciá­lis szigmatizmusban szen­ved. Pedig nem a lo­go­pé­du­sok (nem létező) bolt­já­ban vásá­rol­tam a készü­lé­ke­met, nem is az orvosi műsze­re­ket áru­sító (létező) bol­tok vala­me­lyik­ében, mégis egy kiváló diag­nosz­ti­kai esz­köz­höz jutot­tam, potom áron! Köz­ben az adás véget ér, tűnő­dé­sem során tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem arról, hogy mit is sze­ret­tem volna meg­hall­gat­ni.

Több kíméletet a halottaknak! Der­med­ten nézem az egyik lapot az Ottlik-hagyatékban. Csak fény­má­so­lat, de semmi két­ség: Ottlik Géza saját­kezű írá­sá­nak máso­la­ta, vég­ren­de­let­ének kiegé­szí­té­se. Arról szól, hogy fogal­maz­vá­nya­it, töre­dé­ke­it, sze­mé­lyes fel­jegy­zé­seit – vagyis mind­an­nak, ami­vel eddig fog­lal­koz­tam, leg­alábbis a 90%-át – meg kell sem­mi­sí­te­ni, azo­kat még örö­köse enge­dé­lyé­vel sem lehet köz­zé­ten­ni. Kez­det­től fogva fél­sze­gen, piron­kodva néz­tem bele az írá­sok­ba, mint­egy magam­nak is ment­sé­get keres­ve, miért kívánja meg a ha­gya­ték fel­dol­go­zá­sa, hogy egyik vagy másik írásba bele­ol­vas­sak. Most leg­alább (meg­késve) meg­tu­dom rossz elő­ér­ze­tem okát.

Újabb jóga-gyakorlat elébe nézek: el kell felej­te­nem Ottlikot. El kell felej­te­nem ifjú­kori ver­seit és jegy­ze­te­it, talán még sze­rel­me­met, Benyovszky Bian­kát is, bár a ké­pekre és doku­men­tu­mokra nem tér ki a vég­ren­de­let-ki­egé­szí­tés.

Vagy mégsem? Alig két nappal tépe­lő­dé­se­met köve­tően egy későbbi vég­ren­de­let kerül a ke­zem­be. Abban nem sze­re­pel ez a meg­szo­rí­tás. Lehet, hogy másod­szor is meg­fe­led­ke­zett arról, mit akar a kéz­ira­tai­val? Vagy van vala­hol egy későbbi kiegé­szí­tés is? Ami­lyen tisz­tá­ta­lan ez az egész ügy, jogi­lag annyira vilá­gos: a korábbi vég­ren­de­let kiegé­szí­tése az új vég­ren­de­let­tel érvé­nyét veszí­tet­te, az abban fog­lal­tak nem mérv­adó­ak, ha csak elő nem kerül egy még későbbi vég­ren­de­let, vagy egy újabb kiegé­szí­tés.

Akkor tehát folytatom a fel­dol­go­zást, de innen­től kezdve többé már nem olva­som Ottlikot. Még a bridzs-fel­ad­vá­nyait sem, pedig az elmúlt napok­ban órá­kat töl­töt­tem a meg­fej­té­sük­kel.

Azért magamnak újra és újra felte­szem a kér­dést, ame­lyet Max Brod, és nyil­ván még sokan mások előt­tem, idő­ről időre fel­tet­tek maguk­nak: miért nem sem­mi­sí­tette meg ő maga az írá­sa­it, ha való­ban ez volt a szán­dé­ka?

A Farkasréti temetőben vagyunk, régi ked­ves isme­rős szól a ha­lott­hoz és hoz­zánk. Fia­tal­asszonyt, egy val­lás­szo­ci­o­ló­gust teme­tünk. Iványi Gábor azt mond­ja, hogy bár az elhunyt ate­ista volt, sze­rinte azért üdvö­zül­het. Senki sem cso­dál­ko­zik a sza­va­in, ezt vár­tuk tőle. A te­me­tés után a szem­közti kocs­mába megyünk. Csalog Zsolt is velünk tart, még nem sej­ti, hogy már csak kevés teme­té­sen lehet közöt­tünk, mert rövi­de­sen őt is elte­met­jük.

Új feladatot kapok: XIX. századi gyász­je­len­té­se­ket kell fel­dol­goz­nom. Rendre meg­for­dí­tom a la­po­kat; lehet, hogy a cím­zett fon­to­sabb sze­mély, mint az elhunyt. Úgy veszem ész­re, az intim köz­lé­se­ket inkább a gyász­hír mellé írták. Rám fér egy kis nyelv­lec­ke; ha már más nyel­vet nem beszé­lek, előbb-utóbb ille­nék meg­ta­nul­nom leg­alább magya­rul. „Meg­lás­suk.” (Arany János üzen­te, Koszorú 1864. I. félév 408.)

„Hogy a’ Házassági ’s Háznépszere­tet éppen nem gyengűl a’ ros­kadó kor­ban, hogy a’ Szív nem hűl az Inak, Tagok lan­ka­dá­sá­val, sőt inkább hogy a’ régólti Öszszeszokás által szo­ro­sab­ban öszszefont Köte­lek­nek sza­ka­dása mi fáj­dal­mas mély Sebe­ket hágy a’ Szív­ben, – igen is bő mér­ték­ben tapasz­tal­tatta ezt vélem ’s Gyer­me­keim­mel az Isteni Vég­zés a’ folyó Hól­nap 8-dikán, midőn ked­ves Fér­je­met, Tekin­te­tes Nemes és Vitéz­lett idősbb Fáji Fáy Sámuel Urat, több Tekéntetes Vár­me­gyék Tábla Biráját, éle­té­nek 71-dik, Házas­sá­gunk­nak 46-dik évé­ben, gya­kori sínlődései mel­lett is, most csak har­mad­napi beteg­sége után az élők szá­má­ból kiszóllitotta.”

Amilyen műveletlen vagyok, mindig tanu­lok vala­mit. Lám csak, Ipo­lyi Arnold­nak is két teme­tése volt! 1886. decem­ber 9-én Nagy­vá­ra­don elte­met­ték a tes­tét, aztán 1887. már­cius 29-én Besz­ter­ce­bá­nyán, a Szent Bor­bála kápol­ná­ban a szí­vét. Az utóbbi ese­mény­ről Besz­ter­ce­bá­nyán külön gyász­je­len­tést bocsá­tot­tak ki, ahogy illik.

Úgy látszik, a főrangú csalá­dok­ban min­den kom­mu­ni­ká­ció köz­ve­tett, a halál­ról is a la­káj tudó­sít: „durch einen Hausoffizier” olva­som az 1820-as és 30-as évek német nyelvű par­te­cé­du­lái­nak végén ott, ahol ren­de­sen „a gyá­szoló csa­lád” vagy valami hasonló sze­re­pel. Néhá­nyan ezt is lefor­dít­ják: „egy házi tiszt által”; ez még rosszab­bul hang­zik, mint a német ere­de­ti.

1969. Rohanok haza az egyetemről, sze­ret­nék elosonni Irma néni kony­há­já­nak ablaka előtt úgy, hogy ne vegyen ész­re. Mind­járt meg­ér­ke­zik a ked­ve­sem! Pén­tek dél­után van, vasár­nap este vissza kell men­nie: két nap az élet, nincs vesz­te­getni való időnk. Át kell ren­dez­nem a szo­bá­mat, a két ágyat meg kell for­dí­ta­nom, mert aho­gyan most áll­nak, alkal­mat­la­nok arra, hogy két napig zavar­ta­la­nul sze­ret­kez­zünk. Vala­mit vásá­rol­nom is kel­le­ne, mert reg­gelre biz­to­san meg­éhe­zünk, kár volna erre vesz­te­getni az időt.

Irma néni megállít. Újra elmeséli leg­is­mer­tebb tör­té­ne­tét. A férje húsz­ezer dol­lárt és több kiló ara­nyat tett zsebre 1944-ben, ami­kor érte jöt­tek; gya­kor­la­ti­lag min­dent, amit ott­hon talált, így aztán Fischer Árpád cso­dá­val hatá­ros módon vissza is tért a Bu­da­vári palo­tá­ból, ahon­nan pedig kevés zsidó tért élve vissza. Hall­ga­tom a sok­szor hal­lott tör­té­ne­tet, sze­ret­ném ott­hagyni Irma nénit, de nem lehet. „És tudod, hogy kik­nek köszön­het­jük mind­ezt?” – kér­de­zi. Taga­dó­lag rázom a fe­jem. „Hát nekik!” – mutat le a máso­dik eme­let túl­ol­da­lán lévő lakás­ra. Értet­le­nül nézek Irma néni­re, erről eddig soha­sem beszélt. „Mind­ket­ten nyi­las­ke­resz­tes kar­sza­la­got visel­tek 44-ben” – mond­ja. Most, 19 éve­sen érzem elő­ször úgy, hogy sem­mit sem értek a vi­lág­ból. 14 éve lakom egy ház­ban, egy­kori zsidó ban­ká­rok és értel­mi­sé­giek közt; gye­rek­ko­rom óta mind­egyi­kük­kel jóban vagyok. És most kell meg­tud­nom, hogy való­já­ban kik között élek!

Egy trockista csoport összejövete­lére kell elmen­nem. Sej­tem, hogy nem leszek egye­dül; talál­ga­tom, hogy ki lehet a má­sik, eset­leg a har­ma­dik. Nem tudok rájön­ni, talán nem is aka­rom iga­zán tud­ni. Mind­annyian csap­dá­ban vagyunk, a va­dász­ház nyil­ván tele van lehallgatókészülékkel. Éle­tem java részét abban a hit­ben éltem le, hogy folya­ma­to­san lehallgatókészülékek rög­zí­tik, amit mon­dok. Így lesz most is, nehéz lesz hazud­ni, de azért meg­pró­bá­lom.

A fontos közlendőknél nem vagyok jelen. (Fran­ci­ául meg sze­ren­csére amúgy sem tudok.) Has­me­né­sem van, vala­hány­szor kényes téma kerül szó­ba, ezért aztán való­ban nem tudok sem­mi­ről, ami a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium szá­mára fon­tos lehet­ne.

Szabó Miklós történésszel beszél­ge­tek a vo­na­ton haza­felé jövet; köl­csö­nö­sen meg­ál­la­pít­juk, hogy nem volt értelme ide­jön­nünk. „Ér­tel­mes fiú, iga­zán kár len­ne, ha ilyen buta­sá­gokra fecsé­relné az ide­jét” – gon­do­lom magam­ban.

Tűnődöm, hogy miért kellett ezen az össze­jö­ve­te­len részt ven­nem. Nyil­ván vala­mi­féle párt­fel­adat lehe­tett a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium fon­tos pozí­ciót betöltő tiszt­jé­nek. Ezek a sze­ren­csét­len troc­kis­ták olyan jám­bo­rak és nai­vak, ami­lye­nek az első szá­zad keresz­té­nyei lehet­tek. Mit akar a ha­ta­lom éppen tőlük? Fogal­mam sincs, aho­gyan nem tudom azt sem, miért tar­tot­tak annak ide­jén a róma­iak a ke­resz­té­nyek­től. Sem Rómát, sem Moszk­vát nem lehet tisz­tán raci­o­ná­li­san meg­ér­te­ni. (A tel­jes­ség ked­vé­ért: Buda­pes­tet sem.) Vid­rá­nyi Kata­lin elő­adá­sai­ból annyit azért érteni vél­tem, hogy egy egye­te­mes zsi­nat sem­mi­ben sem külön­bö­zik egy SZKP-kong­resszus­tól; vala­kit ki kell majd átkoz­ni, és aki jól érte­sült, téved­he­tet­le­nül tud­ja, hogy milyen elvekre fog­nak hivat­koz­ni, és ki lesz a követ­kező áldo­zat. Sze­ret­ném remél­ni, hogy nem a troc­kis­ták, és ami raj­tam múlik, min­dent meg is teszek ennek érde­ké­ben.

Sajnos túl sok információja van a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak (úgy sej­tem, a „kö­zös ellen­ség” össze­hozta az érin­tett fele­ket, már­mint a ma­gyar, fran­cia és orosz bel- és kül­ügye­se­ket), sok­kal több, mint nekem, akik köz­tük vol­tam néhány napig. Marad az elhá­rí­tás szo­ká­sos mód­ja: veszély­te­len­sé­gü­ket hang­sú­lyo­zom; senki sem figyel rájuk, senki sem ért velük egyet, magá­nyos bolon­dok egy­től egyig. Érzem, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium nem osztja véle­mé­nye­met, pedig kivé­te­le­sen komo­lyan gon­do­lom, amit mon­dok.

Aztán rájövök (hála a gimná­zium­ban tanul­tak­nak!), hogy a rend­szer szá­mára való­ban ők a leg­ve­szé­lye­seb­bek, hiszen kom­mu­nis­ták. A ke­resz­té­nyek is egy­mást éget­ték; az ate­ista soha sem jelen­tett veszélyt (de való­já­ban még a muzul­mán sem), csak az eret­nek. Szász Bélá­nak volt esé­lye a túl­élés­re, Nagy Imré­nek nem volt, a kép­let két­ezer év óta sem­mit sem vál­to­zott. Arius és Trockij köve­tői­nek nincs kegye­lem. Semmi közöm ezek­hez a fi­úk­hoz és lányok­hoz, de úgy érzem, ha bajuk esnék, azt nem élném túl.

(Aki túl messzire megy el, kísér­tést érez majd arra, hogy fél­úton azt higgye, az út végére ért.)

Oidipusz túl messzire ment, hiába pró­bál­ták töb­ben is meg­fé­kezni őt, így aztán mér­he­tet­len agresszi­vi­tása csak foko­zó­dott, ami­kor a jós, Tiresias – az intel­lek­tu­á­lis aikido nagy­mes­tere – tovább len­dí­tette őt azon az úton, ame­lyen oly elszán­tan elin­dult. Ezzel a goromba királlyal min­denki elő­zé­keny, meg­ér­tő, jobb belá­tásra tér­het­ne, de nem nyug­szik, amíg meg nem tudja a tit­kot. Sze­rep­za­varba kerül. Mert ezt a tit­kot már csak meg­tud­hat­ja, mint egy egy­ügyű gyer­mek, vagy egy aggas­tyán (akikre a szfinx fel­ad­vá­nya utalt koráb­ban), de fel­nőtt, fizi­kai és értelmi ereje tel­jé­ben lévő, két lábon járó ember lété­re, meg nem fejt­he­ti! A má­so­dik talány meg­fej­té­sé­nek képes­sé­gét örökre meg­von­ták tőle az iste­nek. „Ek­képp az öntu­dat belő­lünk mind gyá­vát csinál…” (Arany János for­dí­tása).

Újvidék, 1913. „A szövetkezeti alap­sza­bályok 12. és 13. §§-ai értel­mé­ben felhivatik az elő­irt K 4.20 halottdijat 15 nap alatt befi­zet­ni. Ezen határ­idő után a 19. §. értel­mé­ben tar­to­zik a halottdij 1/20-át a ké­se­delmi dij fejé­ben befi­zet­ni. Egyuttal meg­ke­res­te­tik a czim, hogy minél több sze­mélyt a szö­vet­ke­zeti beiratás czéljából a 9. §-ban emlitett leg­if­jabb kor­tól – 20 éven aluli is – 50 éves koru­kig aján­lani sziveskedjék. Egy halál­eseti dijat nem fizet azon tag, aki a szö­vet­ke­zet­nek egy új tagot besze­rez.”

„A t. cz. tagok kéretnek, a gyász­me­ne­ten az egy­leti zászló elővitele mel­lett, minél szá­mo­sab­ban meg­je­len­ni.” (»Hungária« Első Beteg­ápoló és Temet­ke­zési Egy­let)

„Úgy néz ki a dolog, mintha az Úr éppen azt tette volna fel magá­ban, hogy sem­mit se lel­jen jónak, ami­ket én a Csokonay sír­köve eránt végez­tem. Ki vagyunk téve annak a sze­ren­csét­len­ség­nek, hogy meg­bo­tol­has­sunk mind­nyá­jan, akik asszo­nyi állat­tól szü­let­tet­tünk: de hogy abban, amit valaki egy egész pub­li­kum elébe ter­jeszt, oly felette igen meg­té­ved­hes­sék, már az, édes bará­tom, nem éppen oly felette igen hihe­tő; és ámbár ki-ki a maga sze­mé­vel lát, s an­nak látá­sát senki ked­vé­ért nem kén­te­len meg­ta­gad­ni, mind­azo­nál­tal csak­ugyan jóles­nék meg­gon­dol­ni, hogy a sár­ga­ság­ban lévő ember is a maga sze­mé­vel lát, és mégis jól teszi, ha nem vitatja maka­cson, hogy amit mások fej­ér­nek és kék­nek mon­da­nak, sárga és zöld, mert ő an­nak lát­ja. – Oh Deb­re­cen, Deb­re­cen, kinek vas­tag atmosz­fé­rája még az olyan embe­re­ket is, mint Szentgyörgyi és Kis Imre, bé tudja ködö­sí­te­ni.” (Kazin­czy, 1806. 09. 08.)

Újabb álom. Kijövünk a tárgya­ló­te­rem­ből, épp most vál­tam el har­mad­szor a fele­sé­gem­től. Késő van, a vi­rág­bol­tok már bezár­tak. Nem baj, hol­nap is ráérek venni egy tet­sze­tős csok­rot, aztán majd este elme­gyek hoz­zá, hogy újra meg­kér­jem a kezét. A sor­sun­kat úgy­sem kerül­het­jük el, a leg­he­lye­sebb, ha negyed­szer is elve­szem őt fele­sé­gül. Addig is meg­hí­vom egy presszó­ba. Konya­kot és kávét iszunk, jól érez­zük magun­kat; hit­ve­sem bele­túr a hajam­ba, aztán bána­to­san néz a sze­mem­be. „Meg fogsz hal­ni” – mond­ja. „Tu­dom, tudom” – fele­lem, magam sem tudom miért, túl­áradó öröm­mel. Hom­lo­kunk össze­ér, aztán az orrunk, végül a szánk is. „Mel­let­tem fogsz meg­hal­ni” – hal­lom ismét a hang­ját. „Alig várom” – vála­szo­lom. Még meg­be­szél­jük, hogy Csesztvén temet el, aztán elin­du­lunk, kéz a kéz­ben haza­fe­lé.

Számolom a napokat. 1977 novem­bere óta több mint tíz­ezer nap telt el. Hála a jóga-gya­kor­la­tok­nak, nap­já­ban csak két­szer-há­rom­szor jutott eszembe mind­az, ami akkor és azután tör­tént. Össze­sen tehát húsz-har­minc­ezer­szer. Egy nor­má­lis ember ebbe biz­to­san régen bele­őrült vol­na. Soha­sem vol­tam nor­má­lis, ezért nem őrül­tem bele.

„Dicsőségre és szerelemre született. Dicső­sé­get ara­tott és sze­re­tett. De a di­cső­ség nem kár­pó­tolta a sze­re­lem csa­ló­dá­sai­ért s erő­szak­kal tört a mennyek­be, hova sze­ret­tei­nek fáj­dalma kísé­ri.” (Luk­ács Piroska szí­nésznő gyász­je­len­té­sé­ből)

A turóci alispán, neczpáli Justh Zsig­mond 1883. ápri­lis 7-i halá­lá­nak előz­mé­nyé­ről kéz­zel írt szö­veg tudó­sít a nyom­tat­vá­nyon: „Ne­jé­től Pottornyay Ber­tá­tól elválva élt, és rop­pant anyagi viszo­nyai miatt agyon­lőtte magát. Az elvá­lás azért tör­tént, mert neje bele­sze­re­tett gr. Zserotilba, és véle viszony­ban volt. 1882 őszén a gaz­da­ság­ból haza­térve akart vala­mit anyó­sá­val közöl­ni, ki nála lakott, és miután szo­bá­jába benyi­tott, ott találta anyó­sát a pam­la­gon feküdve fivé­re, Justh Sán­dor­ral a leg­ben­sőbb viszony­ban, erre meg­döb­benve nejé­hez fut, azzal a tör­tén­te­ket közöl­ni, s mi­után a szo­bá­jába nyi­tott, ott szin­tén a pam­la­gon nejét ugyan oly situatioban gr. Zserotinnal talál­ta, ki nejé­től Bartakovics Jolán­tól elválva élt.” [Gudenus lexi­ko­nát lapoz­ga­tom. Ez a Pottornyay Berta (Pottornya, 1854. októ­ber 16.–Budapest, 1941. július 24.) igazi úrinő volt, Zierotin gróf pedig (Gudenusnál ez a név­alak sze­re­pel) igazi úri­em­ber. Annak rendje s módja sze­rint vár­tak egy évet, és csak 1884. ápri­lis 15-én kötöt­tek Liptószentpéteren házas­sá­got. (Gudenus 4. kötet, 381.) Több száz anya­könyv és több száz­ezer gyász­je­len­tés elol­va­sása után érté­kelni tudom ezt a kor­rekt és vissza­fo­gott maga­tar­tást, mert most már tudom, hogy milyen keve­sekre jel­lem­ző.]

Esterházy Péter Javított kiadását hosszú hetekre fél­re­tet­tem, most újra elő­ve­szem. Péter is túl messzire ment, de akkor miért állt meg fél­úton? Miért ajánlja a ka­to­li­kus egy­ház tár­sa­dalmi sze­re­pé­ben hívő­nek, hogy „ül­jön az esz­ter­gomi bazi­lika elé századmagával…”? (234. oldal.) Esz­ter­gom talán még­sem Wit­ten­berg! Péter egy­há­zát (mind­két Péte­rét!) egy­előre még Rómá­ból irá­nyít­ják, az iga­zán fon­tos evi­lági köz­len­dő­nek csak egy cím­zettje lehet: II. János Pál. Neki kel­lene vilá­gossá ten­nie az állás­pont­ját, de ő vo­na­ko­dik ettől, és amennyire meg tudom ítél­ni, jó oka (nem is egy oka) van rá.

(Luther is tagadhatatlanul kísér­tést érzett arra, hogy megáll­jon fél­úton. Nem is tudom: az ese­mé­nyek, köz­vet­len kör­nye­zete vagy valami más len­dí­tette túl őt a holt­pon­ton? Mikor jutott el odá­ig, hogy Rómá­val nem­csak szem­be­néz­nie, de egye­ne­sen szem­be­száll­nia kell, mert más meg­ol­dás nin­csen?)

Péter egyháza a kollektív bűnös­ség esz­mé­jére épül (ere­den­dő, vagy aho­gyan újab­ban hív­ják: áteredő bűn). Mára az egy­ház elis­mer­te, hogy nem volt helyes elégetni Giordano Brunót. De egyet­len sze­mély fele­lős­sé­gé­ről sem szólt az eset­tel kap­cso­lat­ban. Pedig ha csak arra gon­do­lunk, hogy vala­ki­nek a végén meg kel­lett gyúj­ta­nia a mág­lyát, és aki ezt tet­te, annak a cse­le­ke­dete a mo­dern jog­fel­fo­gás sze­rint is oko­zati össze­füg­gés­ben állt Bruno halá­lá­val, akkor iga­zán fur­csa, hogy a bűnö­sö­ket még min­dig védik Rómá­ban, jól­le­het a bűnt már elis­mer­ték. Úgy látom, a Vati­kán állás­pont­jára más ese­tek­ben is ugyanez a ket­tős­ség a jel­lem­ző. Csak­hogy a bűn­höz és a bűnös­höz más­ként viszo­nyul­ni: ennek is van­nak hagyo­má­nyai Rómá­ban.

Aztán meg itt van a gyónási titok. Ha kis­pap len­nék, akit ma szen­tel­nek fel, egé­szen biz­tos, hogy hatá­ro­zot­tan Péter átvi­lá­gí­tási javas­lata ellen fog­lal­nék állást. Aho­gyan néhai kol­lé­gám, úgy én sem tehet­nék más­ként. Hiszen tud­nám, hogy hol­nap­tól hívők fog­nak nálam gyón­ni, köz­tük alkal­ma­sint egy­házi sze­mé­lyek is. Az átvi­lá­gí­tás szor­gal­ma­zá­sá­val, indi­rekt módon ugyan, ámde annál nyil­ván­va­lób­ban meg­sér­te­ném a gyó­nási tit­kot. Bár­mi­lyen ször­nyű­ség az, amit a gyón­ta­tó­szék­ben meg­tu­dok, még­sem kiált­ha­tok rend­őr­ért! Nem véde­kez­he­tek azzal, hogy a rám bízott tit­ko­kat nem én áru­lom el; én csu­pán szor­gal­ma­zom, hogy valaki más meg­te­gye helyet­tem. Ennél már az is tisz­tes­sé­ge­sebb, ha leve­tem a re­ve­ren­dát, átál­lok a néhai kol­léga hívei közé, és luthe­rá­nus lel­kész­ként ten­ge­tem az éle­te­met. Abban a vi­lág­ban talán jobb eséllyel áll­ha­tok ki az átvi­lá­gí­tás mel­lett, lel­ki­is­me­reti vál­ság nél­kül. Mert a kato­li­kus világ­ban – ez nap­nál vilá­go­sabb – ezt nem tehe­tem. Azt, hogy idő­sebb pap­ként nem szor­gal­maz­nám híve­im, köz­tük kol­lé­gáim rám bízott tit­kai­nak kiada­tá­sát, ezek után talán nem kell mon­da­nom.

A pszichoanalízis engem is (mint min­den­kit) figyel­mez­tet: meg fogok állni fél­úton. Saját erőm sem­mi­kép­pen sem lesz ele­gendő ahhoz, hogy végig­men­jek, ez már-már lélek­tani kép­te­len­ség vol­na. Vajon lesz, aki engem is tovább­len­dít, aho­gyan Oidipusszal, Luther­rel, mások­kal tet­ték? (Nincs nagyobb hazug­ság, mint mikor félig mon­dunk ki vala­mit.)

„Az emberek el akarják felejteni a rossz dol­go­kat, és hinni akar­nak egy kita­lált jóban.” (Kurosawa: A vi­har kapujában.)

Nyári álom. A stadion zöld gye­pére vezet­nek, és levet­kőz­tet­nek; csak egy für­dő­nad­rág marad raj­tam. A kö­zön­ség a le­lá­tók­ról ordít felém, de nem értem, hogy mit mon­da­nak, mert lati­nul üvöl­töz­nek.

Miközben egy cölöphöz kötöznek, egy férfi áll mel­lém, fel­ál­lítja a fes­tő­áll­vá­nyát, majd fes­teni kezd. „Ho­gyan vehe­tett fel pepita für­dő­nad­rá­got ilyen alka­lom­ra?” – kér­di. Való­ban, az a pepita für­dő­nad­rág van raj­tam, ame­lyet még 1966-ban kap­tam. Már 35 évvel ezelőtt is szűk volt rám. Ennyit fogy­tam volna mos­ta­ná­ban? „Ne eről­tes­se! Fesse egy­szí­nű­re!” – mon­dom. Hara­go­san néz rám, és ki is mond­ja, amit gon­dol: ne von­jam két­ségbe a mű­vé­sze­tét.

A közönség egyre türelmetlenebb, úgy látom, nem is engem, inkább a fes­tőt szi­dal­maz­zák, a kivég­zé­semre gyűl­tek össze, nem a fest­ményre kíván­csi­ak. A festő vala­mit vissza­or­dít, mire csend lesz a sta­di­on­ban.

Nézem a képet, szakasztott olyan, ami­lyet múze­u­mok­ban már szám­ta­lan­szor lát­tam, de a pepita für­dő­nad­rág való­ban nem illik ide. Látom, hogy már a tes­tembe fúródó nyíl­vessző­ket is meg­fes­tette a mes­ter. „Hon­nan tudja elő­re, hogy melyik nyíl hol fog elta­lál­ni?” Gőgö­sen felel: „Az íjá­szok nem biz­tos, hogy érte­nek a mes­ter­sé­gük­höz; én a maga­mé­hoz biz­to­san értek.”

„Uram! A senatushoz folyamo­dás készül a halál-itélet eltör­lése iránt; e fo­lya­mo­dást ugyan helyes­lem, azon­ban vala­mint a »szelid« és »megvesztegethetlen« Robespierre el akarta törölni a halál-itéletet, de a fel­men­tés alól XVI-ik Lajost, mint »szörnyeteget« kivet­te: úgy én is inditványozom, hogy nálunk is, ha ez ügy keresz­tül megy, alóla legye­nek kivéve az ujságirók, mint »incarnatus sátánok«” (Koszorú 1864. I. félév 528.)

Régi ismerős telefonál, kérdezi, hogy szembe tudok-e nézni vele? Gon­dol­ko­dom, mert sze­ret­nék pon­tos fele­le­tet adni. Této­vá­zá­so­mat fél­re­ér­ti, sür­get, hogy adjak egy­ér­telmű választ. Szo­ká­som­tól elté­rően las­san, meg­fon­tol­tan beszé­lek, nem sze­ret­nék hibáz­ni. „Egy kivég­ző­osz­tag­gal könnyebb volna szembe néz­nem, mint veled. De te is tudod, hogy nem szok­tam a könnyebb meg­ol­dást válasz­ta­ni. Ezút­tal sem teszem. Mikor és hol?” Most ő té­to­vá­zik. Meg­lepte volna a vála­szom? Lehet, hogy ennyire nem ismer? Ha így van, akkor való­ban nehéz beszél­ge­tés elébe nézek.

„Persze, Glaukónom – s éppen ez segít raj­tunk –, az igaz­sá­gos­ság­nak ez csak afféle árny­képe volt, hogy aki var­gá­nak szü­le­tett, annak a dol­gok rendje sze­rint csak láb­be­lit kell készí­te­nie, és semmi mást nem sza­bad csi­nál­nia; az ács­mes­ter­nek pedig csak ács­mun­kát sza­bad végez­nie, és így tovább.” (Pla­tón: Állam. 443 c.)

Nagyvárad, 1997. „A fölösleges kilók nem­csak az élő­kön mutat­nak rosszul, hanem a hol­ta­kon is” – mondja Nagy­vá­rad megyés­püs­pö­ke. Aztán tör­té­ne­te­ket mesél exhu­má­lá­sok­ról, sírok áthe­lye­zé­sé­ről. Elmond­ja, hogy a háj rend­kí­vül nehe­zen bom­lik le. Nem­csak a kö­vér­ség­ről, de az érc­ko­por­só­ról is lebe­széli a hall­ga­tó­sá­got. Aki a te­me­tés­nek ezt a mód­ját választ­ja, annak a teste néhány év alatt csak­nem folyé­kony masszává ala­kul át, előbb-utóbb még a cson­tok is fel­ol­dód­nak. Per­sze az érc­ko­por­sók sem zár­nak töké­le­te­sen: 100–150 év után csak egy kevés por marad ben­nük. Való­ban: ért­he­tet­len, hogy miért választja valaki a te­met­ke­zés­nek ezt a külö­nö­sen gusz­tus­ta­lan mód­ját, amely­nek végső ered­mé­nye kémi­ai­lag igen, más szem­pont­ból azon­ban alig külön­bö­zik a ham­vasz­tás­tól.

Szókratész

Jóember, talán bizony bátorítani akarsz ezzel?

Glaukón

Igen.

Szókratész

Nos, éppen az ellenkezőjét éred el vele. Mert ha bíz­nék magam­ban, hogy tudom is azt, amit mon­dani aka­rok, akkor talán helyén­való volna a bá­to­rí­tás; ha értel­mes és ked­ves embe­rek közt úgy beszél­he­tünk a leg­na­gyobb és leg­ked­ve­sebb dol­gok­ról, hogy tud­juk, mi ben­nük az igaz­ság, ez való­ban biz­ton­ság és bátor­ság érzé­sét kelti ben­nünk, de ha az ember nem bízik önma­gá­ban, s elő­adása köz­ben maga is csak keres­gél, mint ahogy most én, ez nagyon veszé­lyes és koc­ká­za­tos dolog; nem mintha attól fél­nék, hogy nevet­sé­gessé teszem maga­mat – ez gye­re­kes dolog volna –, hanem mert elté­veszt­he­tem az igaz­sá­got, s ez­zel nem­csak magam bukom el, hanem bará­tai­mat is magam­mal rán­tom, olyan kér­dé­sek­ben, melyek­ben pedig a leg­ke­vésbé sza­bad téved­ni. S most lebo­ru­lok Adreszteia előtt, Glaukónom, bocsás­son meg azért, amit mon­dani aka­rok: én ugyanis kisebb bűn­nek tar­tom azt, ha valaki egy embert aka­rat­la­nul meg­öl, mintha vala­kit a szép, jó és a tör­vény sze­rint igaz­sá­gos dol­gok kér­dé­sé­ben meg­té­veszt. Nos, ezt a koc­ká­za­tot könnyeb­ben vál­lal­hat­juk ellen­sé­geink­kel, sem­mint bará­ta­ink­kal szem­ben. Lám, szé­pen báto­rí­tasz te engem!” (Pla­tón: Állam. 450 d.–451 b.)

„A halál már nem az élet eseménye.” (Wittgenstein?) Belá­tom, hogy tudat­lan, aki a sa­ját teme­té­sé­ről bár­mi­lyen módon is vég­ren­del­ke­zik. A ha­lá­lom utáni inst­ruk­ció durva és önző beavat­ko­zás egy olyan világ­ba, amely­hez többé már semmi közöm. Hoz­zá­tar­to­zóim évti­ze­de­kig bosszan­kod­ja­nak azon, hogy köte­les­ség­sze­rűen virá­got kell hoz­niuk a sírom­ra, ahe­lyett, hogy a ham­vai­mat szét­szór­ták vol­na? Vagy évti­ze­de­kig szo­mor­kod­ja­nak azon, hogy nincs hová virá­got hoz­ni­uk, mert a ham­vai­mat szét­szór­ták? Nem dönt­he­tek helyet­tük. Nem szabad dön­te­nem helyet­tük.

„Én búskomor vagyok s vig, néha bol­dog, gyak­ran rosz ked­vű. Az udvar­nál az ember han­gu­lata oly sokkép vál­to­zik, mint a szi­vár­vány szinei. Az idő, a mely­ben élünk, vál­to­zé­ko­nyabb, mint az asszony gon­do­la­tai, nyomorubb, mint az öreg­ség, a ma­gok való­sá­gá­ban mutatja fel az embe­re­ket és viszo­nyo­kat, azaz erő­sza­ko­sak­nak, elve­te­mül­tek­nek, s hó­bor­to­sok­nak. Cso­dál­ko­zom mások külö­nös kaland­jain s nincs nyu­gal­mam saját szivem hul­lá­mait követni – min­den büsz­ke­ség nél­kül elfo­gad­nám, a mi jó érne, mert csak a vé­let­len ked­ve­zé­se, s a sze­ren­csét­len­ség legkevésbbé sem verne le, mivel látom, hogy sor­sunk a sze­rint jó vagy rosz, a mint magunk annak tart­juk. […] Remél­ni, mit nem birok, haszon­ta­lan vára­ko­zás; örven­deni annak a mim van, csalfa gyö­nyör; visszaohajtani, mit elvesz­tet­tem, asszo­nyi dőre­ség. Nem kivánok hasz­ta­lan fárad­sá­got paza­rol­ni, hogy üldöz­zem, a mi tőlem fut. A mi önként előmbe kerül, nem becsü­löm értéke sze­rint, s a föl­dön hagyom, mintha érték­te­len vol­na. Se sze­ren­csém­mel nem dicsek­szem, se sze­ren­csét­len­sé­ge­met nem panasz­lom; mert a titok a bol­dog­sá­got éde­sebbé teszi, s ak­kor vagyok a leg­bol­dog­ta­la­nabb, ha azt mások is tud­ják.” [Hamlet mintaképe. (Rész­le­tek Essex gróf­já­nak test­vér­éhez, lady Rich-hez írt leve­lei­ből.) Koszorú 1864. I. félév 309.]

2005. február. Elkészült a könyv, tömött háti­zsák­kal indu­lok Hor­váth Beatrixhoz. A Mi­ku­lás ugyan régen elmúlt, de azért alkalmi put­to­nyom­ban pezs­gőt és édes­sé­get is viszek, ahogy illik. A köl­tőnő előre figyel­mez­tet: mos­toha viszo­nyok között él. Való­ban nem túloz. Nem kell tüze­te­seb­ben szem­ügyre ven­nem a „la­kást”, hogy meg­ál­la­pít­sam: József Attila ehhez mér­ten luxus­kö­rül­mé­nyek között alkot­ha­tott. Hogyan lehet itt ver­set írni? Lehet, hogy ez is éppen for­dítva van, mint gon­dol­nám? Lehet, hogy éppen ilyen körül­mé­nyek között lehet ver­set írni? (Köl­té­szet ide, köl­té­szet oda, azért ha nem lenne csa­lá­dom, itt hely­ben írnám meg a vég­ren­de­le­te­met.)

„Ki lármát szeret, ki kedveli a zajt és lát­vá­nyos­sá­go­kat, ki sze­ret nagy­ban élni és nagy­ban köl­te­ni, ki sze­ret látni ron­gyos ura­kat és cifra kol­du­so­kat, kalan­dos fér­je­ket és kalan­dos asszo­nyo­kat, virág­ta­lan tavaszt, lomb­ta­lan nya­rat és gyü­mölcs­te­len őszt – bátor­sá­got és gyá­va­sá­got, büsz­ke­sé­get és szol­ga­lelkű alá­za­tos­sá­got – jöj­jön Pestre… Pes­ten sok nagy­szerű élet­te­len tárgy van, temér­dek kis­szerű élő­lény.” […]

„Ki betegen is szereti a nagy­vá­rosi zajt és vál­to­za­tos­sá­got, az Budára megy a Csá­szár-für­dő­be. Ott a ter­mé­szet­nek csak a fedele – az ég – lát­szik, egyéb min­den mes­ter­ség vagy művé­szet. – Egy hó alatt a be­teg fel­épül­het a Csá­szár-für­dő­ben, az egész­sé­ges ember azon­ban okvet­len meg­be­teg­szik. […]

A Császár-fürdő nem annyira fürdő, mint inkább mulató hely olya­nok szá­má­ra, kik e szót »otthon« nem sze­re­tik, s mi­helyst kocsira vagy hajóra ülnek, elhi­te­tik maguk­kal, hogy hazul­ról elutaz­tak.” (Lauka Gusz­táv: Egy nyár Pesten. Szép­iro­dalmi Figyelő 1861. 810., 825–826.)

Már egy éve – nap nap után – gyász­je­len­té­se­ket olva­sok, majd rög­zí­tek a szá­mí­tó­gé­pe­men. 2-3 másod­perccé zsu­go­ro­dik az az idő, amíg együtt érez­he­tek a gyá­szo­lók­kal. Aztán csak egy adat marad a XIX. szá­zad­ból, nagy rit­kán egy-egy ere­deti kife­je­zés. Mára ez maradt: „Ron­csolt por­sá­tora a halál álmá­ban elpihent…”

„Én bajnoknak álltam ki az Úr ellen, Deb­re­cen­ből, nem kiren­del­ve, hanem csak magam­tól, olyan­for­mán, mint szo­kott kimenni a gaz­da­fia, egy magá­hoz hason­ló, más utcá­ról való gyer­kőc ellen, ki a ház tete­jére görön­gyök­kel haji­gál­ván, a le­vert nád töremorájával bészemeteli az udvart […]

Egy ilyen emberséges Miskaként én is azt kér­dem tehát a Te­kin­te­tes Úrtól, hogy: mit tesz­nek azok az én hazám ellen való fel­ki­ál­tá­sok, melye­ket még min­den leve­lé­ben olvas­tam, anél­kül hogy magyarázatjokat vehet­tem volna. Ele­inte csak azt gon­dol­tam, hogy a Deb­re­cen név alatt csak némely népsepreit sza­po­rító sze­mé­lye­ket ért a Te­kin­te­tes Úr, ami­lye­nek min­de­nütt van­nak (ámbár azo­kat sem illett volna egy pub­li­kum nevé­vel nevezni), de egy nem régi leve­lé­ből azt kell kihoz­nom, hogy min­ket mind­nyá­jun­kat, kik itt lakunk, vagy igen osto­bák­nak vagy felette gonosz embe­rek­nek tart.” (Faze­kas Mihály Kazin­czy Ferenc­hez, 1806. 09. 23.)

2005. április. Azt álmodom, hogy hal­dok­lik a nagy­ma­mám. (1999-ben halt meg.) Az ágyá­nál kupor­gok, sze­ret­ném még meg­be­szélni vele éle­tem sors­döntő kér­dé­se­it. Álla­po­tá­ból úgy íté­lem meg, hogy erre nincs idő, marad tehát az utolsó köz­len­dőm.

–  Elválok a fe­le­sé­gem­től – mon­dom. Meg­üt­közve néz rám.

–  Hogy tehetsz ilyet?!

–  Lassan huszonnégy éve remény­ke­dem, hogy talán meg­sze­ret. Nem birok tovább vár­ni.

–  Talán nem úgy sze­ret, aho­gyan sze­ret­néd, de job­ban, mint gon­dol­nád. – Talá­nyos mon­da­tára nem tudok mit felel­ni, inkább kité­rek a vá­lasz elől.

–  Megkeresem az első sze­rel­me­met.

–  I…

–  Ki ne mondd a ne­vét!

–  Mi bajod van?

–  A nagynénje 1901-ben szü­le­tett. Bizo­nyára régen meg­halt már. Azt a ke­reszt­ne­vet az egész vilá­gon egye­dül ő vi­seli immár.

–  Ugyan, mit adhatna ő ne­ked?

–  Lehet, hogy nem sokat. De ha még egy­szer az élet­ben úgy várna valaki ott­hon, aho­gyan sze­ret­ném, azért min­de­ne­met oda­ad­nám.

–  Butaság – mond­ja. – Hiszen olyan régen volt. Oko­sab­ban ten­néd, ha elfe­lej­te­néd.

–  Azt nem lehet elfe­lej­te­ni, ami­kor valaki nap­ról napra nem­csak az ajtót, de magát is kitár­ja, és úgy fogadja a ked­ve­sét, mez­te­le­nül! Nem mos, nem főz, nem taka­rít, nem vár terí­tett asz­tal­lal, nem ad vacso­rát, italt, hiszen eze­ket meg­kap­ha­tom bár­me­lyik utca­sar­kon, hanem csak magát adja, de magát aztán tel­je­sen!

–  Sohasem vártam így a nagy­apá­dat – mondja csen­de­sen. Látom, hogy az emlé­kei maguk­kal ragad­ják, tekin­tete messzire téved. Időbe telik, amíg újra meg­szó­lal: – De még a sze­re­tő­met se.

–  Régen más volt. Sze­re­tőd meg csak a nagy­papa halála után lett. Addigra meg­öre­ged­tél.

Rám néz, elmosolyodik, közben felém nyújtja a ke­zét. Meg­fo­gom.

–  Megöregedtem, bizony. Leg­fel­jebb tíz évvel lehet­tem fia­ta­labb nálad.

1979. Megérkeztem. A pályaud­va­ron az alul­já­rót lezár­ták, így aztán utas­tár­saim­mal a sí­ne­ken át buk­dá­cso­lunk. A busz­meg­ál­ló­ban, ahol fel kel­lene száll­nunk, teher­autó áll. Busz­nak itt nincs helye, csak 50 méter­rel odébb. Taszi­gál­juk egy­mást és elnyűtt bőrönd­jein­ket, hogy a nyo­mába érjünk. Fölös­le­ges volt tüle­ked­nünk: garázs­me­net. Néhány perc múlva jön a kö­vet­kező busz, annak meg az ajtaja nem nyí­lik. Veze­tője leszáll, kézi erő­vel pró­bál­ko­zik. Nem sike­rül. Mire a har­ma­dik autó­busz meg­ér­ke­zik, addigra annyian vagyunk, hogy alig lehet fel­férni rá.

A busz fedélnyílásán felirat tudó­sít, több nyel­ven is: „Ve­szély ese­tén a négy piros kart ütkö­zé­sig elfor­dí­ta­ni, és a fede­let kilök­ni.” „Egy picit beszélni magya­rul” – mon­dom magam­ban. Nem emlék­szem rá, hogy valaha is lett volna négy piros kar. Ami­óta az esze­met tudom, az a négy kar vagy zöld színű volt, vagy feke­te. A fel­irat nem vál­to­zott. Az angol for­dí­tás sem.

Megszomjaztam. Az aluljáróban lete­szem a há­ti­zsá­ko­mat, aztán pénzt dobok az auto­ma­tá­ba. Úgy lát­szik, rossz napom van, nem nyer­tem. Sem üdí­tő­italt, sem pénzt. Újabb pénz­ér­mét dobok be, ezút­tal a kávé­val pró­bál­ko­zom, köz­ben arra gon­do­lok, hogy inkább lot­tóz­nom kel­le­ne, ott bizo­nyára job­bak a nye­rési esé­lyek. A har­ma­dik pénz bedo­bása után várat­la­nul nye­rek. A szom­ja­mat ugyan nem olt­ha­tom, mert se nem üdí­tő­ital, se nem kávé a nye­re­mény, de egy­sze­ri­ben több pénzt kapok vissza, mint amennyit össze­sen bedo­bál­tam. Oda­adom a nye­re­mé­nye­met az éppen mel­let­tem álló és erő­fe­szí­té­se­met érdek­lő­dés­sel figyelő kol­dus­nak, pró­bál­jon sze­ren­csét ő is ezzel az italautomatának álcá­zott sze­ren­cse­gép­pel.

Lakásom ajtaja előtt állok. Előve­szem a kul­csot a zse­bem­ből, aztán úgy teszek, mintha bezár­nám a la­kást: az ajtó­félfa felé for­ga­tom a kul­csot. A zár kinyí­lik. Már az elő­szo­bá­ban állok. Úgy teszek, mintha lekap­csol­nám a vil­lanyt. Vilá­gos­ság lesz.

Megérkeztem, itthon vagyok.

(„Mit akarsz?” – kérdezi egy erdé­lyi bará­tom. – „Itt leg­alább min­den műkö­dik! Igaz, hogy több­nyire for­dít­va, de műkö­dik!”)

(1979) Lakótárs érdeklődik az író­gé­pem iránt. Papírt szo­ron­gat a ke­zé­ben, rajta kéz­zel írt szö­veg, kéri, hogy gépel­jem le neki. Kis naiv! Ha tud­ná, hogy három író­gé­pem van! A tás­ka­gé­pe­met szok­ták leg­gyak­rab­ban köl­csön­kérni a bará­ta­im, arról nem szí­ve­sen adnék min­tát a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak.

Aztán van itt egy nagyobb asztali író­gép. Ha vala­mit 5-6 pél­dány­ban kell gépel­ni, kivá­ló. Éppen ezért rit­káb­ban ugyan, de ezt is köl­csön kérik néha. Marad tehát az NDK sze­dő­író­gép. Gyö­nyörű darab, olyan súlyos, hogy alig lehet meg­moz­dí­ta­ni. Egy hóna­pig tanul­tam rajta az írást, nem is kéri köl­csön soha sen­ki. Egy­szer hasz­ná­la­tos karbonszalag van ben­ne, a lai­ku­sok elri­asz­tá­sá­ra.

Aki csak leült mellé dolgozni, tíz per­cen belül fel­ad­ta. Csak én vol­tam olyan bolond, hogy eről­tet­tem a dol­got, ha már meg­vet­tem, és elci­pel­tem hazáig ezt a monst­ru­mot, azért is meg­ta­nu­lok rajta dol­goz­ni! Ennél a gép­nél nem sza­bad hibáz­ni, vissza­lép­ni. Ha egyet­len betűt is elvé­tek, pon­to­san tud­nom kell, hogy milyen szé­les­ségű volt. Ha „r”, akkor hár­mat kell vissza­lép­nem, ha mond­juk „w”, akkor ötöt. Amíg nincs a táb­lá­zat a fe­jem­ben, addig neki sem kezd­he­tek az érdemi mun­ká­nak.

Lesz egy jó napja a Belügymi­nisz­té­rium írás­szak­ér­tő­jé­nek! Eze­ket a gépe­ket másutt már régen a sze­métbe dob­ták (fil­lé­re­kért vet­tem a bizo­má­nyi áru­ház­ban), nincs még egy olyan őrült az ország­ban, aki ilyes­mit hasz­nál­na. Messzi­ről fel­is­merni az ezen készült írást, nem kell nagyí­tó­val vaca­kol­ni, az írás­kép, hála a karbonszalagnak, pen­ge­éles. A la­kó­társ elis­me­rően nézi a gépelt szö­ve­get, olyan, mintha nyom­dá­ban készült vol­na. Szem­mel lát­ha­tóan nagyon elé­ge­dett. Ő tel­je­sí­tette a fel­ada­tát. (Én is a maga­mét.)

Később elgondolkodom: kicsi ugyan ez a gar­zon­la­kás, de talán elférne itt egy negye­dik író­gép is, a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak fenn­tart­va. Még­sem vásá­ro­lok új gépet. Fil­lé­re­kért áru­sít­ják ugyan a le­se­lej­te­zett, még működő NDK író­gé­pe­ket, de elé­ged­je­nek meg gyűj­te­mé­nyem eddigi darab­jai­val, ame­lyek közül a sze­dő­író­gép immár vég­ér­vé­nye­sen az övék.

Az élet kiszámíthatatlan: rövide­sen a ne­gye­dik író­gé­pet is meg­ve­szem. Meg kell ven­nem, hiszen itt van a bará­tom Erdély­ből. Író­gép nél­kül még­sem enged­he­tem haza! Értel­mi­sé­gi, író ember, olyan volna ez, mintha korgó gyo­mor­ral vagy alsó­ne­mű­ben kel­lene vissza­tér­nie Kolozs­vár­ra!

A vonat kupéja megtelik. Nem annyira embe­rek­kel, bár nyol­can kupo­rog­nak bent, mint inkább bőrön­dök­kel és tár­gyak­kal. Még sze­ren­cse, hogy ez az NDK író­gép szét­szed­he­tő, a ko­csi­ját külön lehet ten­ni. Eldugni nehéz vol­na, annál is inkább, mert búcsú­zás­kor még egy egé­szen szé­les kocsit is adok mel­lé, amely súlyo­sabb, mint maga a gép. „Egy moz­du­lat­tal behe­lyez­hető a má­sik kocsi helyére – muta­tom a bará­tom­nak –, aztán egy egész pla­ká­tot gépel­hetsz raj­ta! Akár 240 karak­tert egy sor­ban!” Eze­ket a sú­lyos és túl­mé­re­te­zett beren­de­zé­se­ket kép­te­len­ség eldugni a vona­ton. Meg­könnyeb­bü­lök, ami­kor érte­sü­lök róla, hogy a ba­rá­tom is és a cso­magja is rend­ben meg­ér­ke­zett.

(1973) A moszkvai pályaudva­ron jegyet veszek más­nap­ra, a le­nin­grádi vonat­ra. Sej­tem, hogy lehall­gató készü­lé­kek­ben erre­felé sem lehet hiány, mégis meg­le­pő­döm, ami­kor tíz év múl­tán rádöb­be­nek a meg­ol­dás­ra: roko­na­im­nál (szál­lás­adó­im­nál) is min­den sza­va­mat rög­zí­tet­ték. De most még 1973-at írunk, s bár agnosz­ti­kus vagyok, azért még hiszek a cso­dák­ban. Sok évnek kell elmúl­nia, amíg rájö­vök: ilyen csoda nin­csen.

Illegálisan utazom, csak a la­kó­te­lepi lakás­ban áru­lom el dip­lo­mata ven­dég­lá­tó­im­nak, hogy más­nap Lenin­grádba megyek. Az ilyen „nagy uta­zás”-hoz erre­felé enge­délyt kell kér­ni. Mire meg­kap­nám, lejárna az útle­ve­lem.

Nyár van, csak a fehér éjsza­kák­ban és a magam­mal hozott ciga­ret­ták­ban bíz­ha­tok. A vo­nat, háló­ko­csi­val, este indul, reg­gel kipi­hen­ten érke­zem, más­nap este ugyan­így uta­zom majd vissza. „Azt az egy éjsza­kát ki fogom bírni alvás nél­kül” – nyug­ta­tom meg házi­gaz­dái­mat.

Igyekszem feltűnés nélkül jegyet vál­ta­ni. Szo­ká­som sze­rint fagy­lal­tot szo­ron­ga­tok a ke­zem­ben, ez az egyet­len étel, amely min­dig és min­de­nütt ugyan­az, és az éhe­zők ren­del­ke­zé­sére áll, sor­ban állás nél­kül.

A pénztáros kisasszonynak a szeme se reb­ben; bár nem lehet két­sé­ges előt­te, hogy kül­földi vagyok, mégis úgy ad jegyet, mint bárki más­nak. A ke­zem­ben szo­ron­gatva a jegyet úgy érzem, győz­tem, hiszen mégis csak eluta­zom Lenin­grád­ba, enge­dély nél­kül! Tíz év múl­tán döb­be­nek csak rá: Napó­leon vagy Hit­ler is így gon­dol­hat­ta, előt­tem már sokan lépre men­tek. De hát én nem aka­rom meg­hó­dí­tani sem Moszk­vát, sem Lenin­grá­dot! Csak egy kíván­csi turista vagyok, semmi több!

Érdekesek ezek a világbirodal­mak! Bécs­ben 35 éven át idő­ről időre keres­tem, hogy hol van itt az egy­kori biro­da­lom? Végül várat­la­nul, a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Múzeum ásvá­nyai között meg­ta­lál­tam. Soha­sem érde­kel­tek külö­nö­seb­ben ezek a kö­vek, évti­ze­de­ken át min­dig a túl­ol­da­lon néze­lőd­tem, úgy érez­tem, a Kunsthistorisches Museumban van a helyem, hiszen ott van Geertgen tot sint Jeans két képe, ami nekem töb­bet ér, mint az egész múze­um, tet­sze­tős „best­sel­le­rei­vel” (Arcimboldo, Brughel stb.) együtt­vé­ve, ott van tehát az én helyem is.

Véletlenül, inkább csak unalomból nyi­tot­tam be évti­ze­dek múl­tán a szem­közti épü­let­be, hogy meg­lás­sam az igazi cso­dát, azt a cso­dát, amelyre való­ban csak egy világ­bi­ro­da­lom képes. Azóta oda térek vissza. A túl­ol­da­lon már csak a Keresztelő Szent János földi marad­vá­nyai­nak sorsa című képet veszem ala­po­sab­ban szem­ügy­re, aztán átme­gyek a másik épü­let­be. Ha nem is ter­mé­szet­tu­do­mány, de bizo­nyos érte­lem­ben tech­ni­ka­tör­té­net az is, amit a Mű­vé­szet­tör­té­neti Múze­um­ban látok. A XV. szá­zad végén készült szár­nyas oltár­nak csak az egyik táb­lája maradt fenn. Pró­bá­lom elkép­zel­ni, miként hasít­hat­ták ketté ezt a fada­ra­bot úgy, hogy a tábla mind­két olda­lá­nak képe ép maradt. Erre a cso­dára csak egé­szen tudat­lan embe­rek lehet­nek képe­sek! A vi­lág leg­tö­ké­le­te­sebb, szá­mí­tó­gép­pel vezé­relt és több­szö­rö­sen túl­biz­to­sí­tott fűré­szét se mer­ném kézbe ven­ni. Még sze­ren­cse, hogy valaki – évszá­zad­ok­kal ezelőtt – meg­tette helyet­tem, és értette is a dol­gát! Így aztán ifjú bará­tom­nak, Geertgen tot sint Jeans-nak mind­két képe épség­ben meg­ma­radt nekem. Mást úgy­sem érde­kel. Nem emlék­szem, hogy valaha is raj­tam kívül bárki hossza­sab­ban idő­zött volna a képek előtt.

„Britannia körül más kis szigetek is van­nak; nagy azon­ban Ierné [Ír­or­szág – A. Cs.] szi­ge­te, amely északi irány­ban vele szem­ben fek­szik, inkább hosszú­kás, mint szé­les. Erről semmi bizo­nyo­sat sem tudunk mon­da­ni, csak azt, hogy lakói vadab­bak a britanniaiaknál, ember­evők és nagy­ét­kű­ek, és dicső­ség­nek tart­ják, hogy az elhunyt szü­lő­ket meg­eszik, s nyil­vá­no­san közö­sül­nek más asszo­nyok­kal, vala­mint any­juk­kal és nővé­re­ik­kel. De ezekre vonat­ko­zó­lag sin­cse­nek meg­bíz­ható tanú­ink, ámbár az ember­evés pl. állí­tó­lag a skytháknál is szo­kás, és ost­ro­mok alkal­má­val nem riad­nak vissza ettől a kel­ták meg az ibé­rek s még sok más nép sem.” (Strabón: Geógraphika. IV. könyv V. 4.)

2005. április. Levelet írok egy fia­tal lány­nak. Köl­té­szet­ről, sze­re­lem­ről, gyá­va­ság­ról szó­lok, pró­bá­lok érzék­le­tes pél­dát talál­ni. Végre eszembe jut Odüssze­usz, aki annyira gyáva volt, hogy csak a ha­jó­ár­boc­hoz kötözve merte meg­hall­gatni a szi­ré­nek éne­két. Nem tudom, helye­sen értel­mez­tem-e a tör­té­ne­tét, de ben­nem vala­hogy az maradt meg, hogy éve­ken át mene­kült Penelopé elől, míg­nem felet­tes énje meg­szó­lalt: térj vissza fri­gid asszo­nyod for­rón ölelő karja közé. És Odüssze­usz, az ambi­va­lens égi szó­zat­nak enge­del­mes­ked­ve, vissza­tért. Ilye­nek vol­tak a régi hősök, ilye­nek a ma­iak is. Ami­lyen élhe­tet­len vagyok, én biz­to­san ott marad­tam volna a szi­ré­nek­kel.

(Tudom, tudom, a kérők! De hiszen az érzé­ki­ség leg­cse­ké­lyebb jelét mutató szép­asszo­nyo­kat kéret­le­nül viszik, egye­ne­sen az ágy­ba, nem az oltár elé! Kötve hiszem, hogy Odüssze­usz­nak mások let­tek volna a tapasz­ta­la­tai. Azt per­sze nem mond­hat­juk, hogy a ku­tya sem várta őt ott­hon. Épp ellen­ke­ző­leg! Ha van egy­ál­ta­lán tanul­sága az Odüsszeiának, akkor mind­össze ennyi: tíz év távol­lét után már csak egyet­len lényre szá­mít­ha­tunk, a kutyánk­ra.)

(1990) Mások leveleit olvasom az 1930-as évek ele­jé­ről. Kez­dem meg­ér­te­ni, mi az, hogy nem­zeti sajá­tos­ság. Az egyik nép­nek inkább zenéje van, a má­sik­nak inkább iro­dalma vagy épü­le­tei, eset­leg hosszú vagy rövid füle, mint a Hús­vét-szi­get egy­kori lakói­nak. Nekünk első­sor­ban sérel­meink van­nak, s csak úgy mel­lé­ke­sen, a sé­rel­mek kife­je­zé­sére és iga­zo­lá­sára zenénk, iro­dal­munk.

A tollat ragadó hölgy minden során érzem, hogy nem lehet ugyan fia­tal, de ilyen mél­tány­ta­lan­ság­ban még soha­sem volt része! A nagy regény­író (a levél cím­zettje) egy fon­tos ese­ménnyel kap­cso­lat­ban csu­pán egy nevet emlí­tett, holott köz­tu­do­má­sú, hogy ket­ten vol­tak, akik elfog­ták Victorint, egyi­kük tör­té­ne­te­sen a le­vél­író fel­me­nő­je. És igaza van a hölgy­nek! Időbe telik ugyan, amíg meg­nyug­ta­tóan tisz­tá­zom, hogyan is volt ez az 1400-as évek végén, Mátyás király korá­ban meg­esett tör­té­net, de a for­rá­sok a levél­író iga­zát támaszt­ják alá. Nem cso­da, hogy vérig sér­tő­dött!

2005. április. Ahogy mondani szo­kás, a csap­ból is József Attila folyik. Még min­dig a halála a leg­főbb téma, bár a bűn­bak­ke­re­sés mintha hanyat­ló­ban len­ne. Úgy­szól­ván min­denki meg­halt, aki ismerte őt, bará­tok, sze­re­tők, köl­tők, ana­li­ti­ku­sok; nincs kinek és nincs kire muto­gatni töb­bé. (Ha ezt meg­ér­hette volna!…)

Nekem úgy tetszik (már vagy harminc éve), hogy a ko­lozs­vári főrabbi lánya, Eisler Klára volt az egyet­len, aki értette őt, aki talán segí­teni tudott vol­na, ha a költő él az utolsó lehe­tő­ség­gel. „Én shortra öltö­zöm és elfek­szem egy fél­re­eső zug­ban.” Az invi­tá­lás, úgy lát­szik, hatás­ta­lan maradt. „Ki­csi vagy, ked­ves Köl­tőm, de a lép­teid hatal­ma­sok! Kivánom, hogy ezentul ne csak a nőét, de a sa­ját sze­rel­me­det is futó kaland­nak érezd – evvel is könnyebb lesz éle­ted!” Aztán az utolsó levél, 1937 novem­ber vége körül: „[…] csak emlé­ked­ben tud­lak sze­retni […] Bizony ellop­tad a hegedüm tit­kát, tartsd meg kér­lek, nem aka­rom többé a hang­ját hal­lani […] Te olyan nagyon szomoru vagy, hogy Neked a más bánata szó­ra­ko­zás és fel­adat is lehet és Raj­tad a Te örö­möd nem segít. Nem is leszel Te meg­se­gítve soha, és ezt a tehet­sé­ged ren­dezte el ilyen böl­csen, hogy éne­kelni tudj […] Teg­nap este Nálad vol­tam és bete­kin­tet­tem a szek­ré­nyedbe és az üres volt. Tudod, mit lát­tam a szek­rény­ben? Egy ing­nek a le­hulló elsza­kadt kar­ját, mint egy elte­me­tett embe­rét! Azóta sírok!”

József Attilának volt választása, Eisler Klá­rá­nak nem volt. 1965-ben (Izra­el­ben, fér­jé­vel együtt) öngyil­kos lett.

Téli álom. Két férfi üldöz, fogal­mam sincs, hogy miért. Buk­dá­cso­lok a sö­tét utcá­kon, egyre távo­labbi helyekre téve­dek, végre kiérek egy ország­út­ra. Hát­ra­né­zek, látom, hogy még min­dig a nyo­mom­ban van­nak. Egy autó­ban foly­ta­tom a szá­gul­do­zást, mire ők is autóba ülnek. Sorra eltűn­nek mel­let­tem a tele­pü­lé­sek, aztán meg­ér­ke­zem Prá­gá­ba, és kiszál­lok a Kár­oly híd­nál.

Mindent hó borít, csak a te­li­hold­ról vissza­ve­rődő fény iga­zít el a sötét utcá­kon. Roha­nok át a hí­don, fel a hegy­re, az arany­mű­ve­sek utcá­já­ba, ott azon­ban várat­la­nul egy fia­tal­em­ber top­pan elém. Csap­dába estem, üldö­zőim utol­ér­tek. „Biz­to­san meg­öl­nek – gon­do­lom magam­ban –, két­szer meg­for­gat­ják majd a szí­vem­ben a kést, aho­gyan erre­felé szo­kás.” Ám ekkor nem várt for­du­lat követ­ke­zik be. A fi­a­tal­em­ber séta­pál­cá­já­val int, mire a két üldöző elsom­for­dál. Aztán meg­men­tőm az órá­jára néz.

–  Egy kicsit elké­sett – mond­ja. – Hol­nap fel­tét­le­nül legyen pon­tos a tár­gya­lá­son. Én leszek a védő­je. Dok­tor Kafka vagyok, a Prá­gai Mun­kás Bal­eset-biz­to­sító Inté­zet­től.

Zavartan állok, nem tudom, mit felel­jek. Bemu­tat­ko­zom.

–  De hát mivel vádol­nak? – kér­de­zem. Lemon­dóan legyint.

–  Olyan mindegy. Előbb vagy utóbb mind­annyi­unk­kal végez­nek, Önnel is, velem is. De ne fél­jen, majd fel­leb­be­zek, hogy húz­zuk az időt, amed­dig csak lehet.

–  Ez minden?

–  De hát mit vár tőlem tulaj­don­kép­pen? Hiszen az orvos is csak fel­leb­bez! Előbb-utóbb meg kell hal­nia, ezt ön is nagyon jól tud­ja! Vagy talán örök éle­tet remélt?

Doktor Kafka érvelésére nem tudok mit felel­ni.

–  Akkor tehát hol­nap talál­ko­zunk. Addig is adja át kéz­csó­ko­mat Felicének.

Furcsán néz rám, nyilván valami rosszat mond­tam.

–  Akarom mondani, üdvöz­löm Milenát.

Most még furcsábban néz. Doktor Kaf­kán nem tudok kiiga­zod­ni, úgy lát­szik, min­den rossz, ami hir­te­len­jé­ben eszembe jut.

–  Ki az a Milena? – kér­de­zi.

Ezek szerint Felicével végleg össze­ve­szett, Milenát pedig még nem is isme­ri. Vajon ki lehet most a ked­ve­se?

–  Későre jár, az édes­anyja már bizo­nyára várja önt – mon­dom kény­sze­re­det­ten, hogy vala­ho­gyan befe­jez­zem az egyre kíno­sabb beszél­ge­tést. Dok­tor Kafka helyes­lően bólo­gat.

–  Valóban vár.

Végre valamit eltaláltam!

–  Akkor tehát őt üdvöz­löm.

(1974) Érdekesek ezek a világ­bi­ro­dal­mak! A moszk­vai pálya­ud­va­ron nem kell külö­nö­seb­ben keres­gél­ni, hogy hon­nan indul­hat a vonat Lenin­grád­ba. A vá­gány mel­lett hosszú futó­sző­nyeg jel­zi, hogy nem akár­mi­lyen sze­rel­vény előtt állok, a sző­nyeg fel­tű­nően jó álla­pot­ban van és tisz­ta, akár­csak a kala­uz­nő, aki nyom­ban kéri a je­gye­met. A fe­hér cér­na­kesz­tyű is kifo­gás­ta­lan a kezén. „Ez olyan úri hely, hogy itt talán még szoljankát is lehet majd kap­ni” – gon­do­lom magam­ban, miköz­ben fel­szál­lok a vo­nat­ra, amely­nek végé­ben, egy sza­mo­vár előtt áll­va, fia­tal hölgy kínálja teá­val a ván­dort. Itt biz­to­san lesz szoljanka az étte­rem­ben, biz­ta­tom magam, fel­idézve egy évvel korábbi kijevi uta­zá­som emlé­két, ami­kor egy gyö­nyörű lány meg­hí­vott egy szoljankára a vo­na­ton. A fagy­lal­tot már úgyis unom, hiába pró­bá­lom (a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért) egy­szer rum­mal, másszor örmény konyak­kal locsol­gat­ni, egy hét után vég­képp elment tőle a ked­vem.

Négyen leszünk a fülkében, de egy­előre még magam vagyok. Súlyos bőrön­dök­kel tűnik fel egy férfi a kocsi végé­ben, sze­ret­ném remél­ni, hogy nem leszünk úti­tár­sak, de úgy lát­szik, nincs sze­ren­csém, mert elé­ge­det­ten álla­pítja meg, hogy ott van az ő he­lye is, ahol az enyém. Pár szó­ból kide­rül, hogy Kolozs­vár­ról érke­zett; már nem is bánom, hogy elma­rad a késő esti nyelv­lec­ke, hiszen magya­rul beszél­get­he­tünk.

Harmadik útitársunk kéretlenül sze­gő­dik mel­lénk, sza­bad­ko­zik, hogy ő nem tud olyan jól magya­rul, mint mi, mert ő hor­vát. Úgy tűnik, csak a ne­gye­dik utas nem érti ezt a nyel­vet. „Va­gyis hát – idé­zem fel sok évvel később a tör­té­ne­tet – neki most éppen nem kell (talán nem is sza­bad) tud­nia magya­rul.”

A következő éjszakát mégsem a Néva part­ján töl­töm. Kolozs­vári isme­rő­söm meg­hív a szál­lo­dá­já­ba. Sza­bad­ko­zom ugyan, hogy úgy­sem enged fel a por­tás, de aztán kide­rül, hogy neki van iga­za. Senki sem szól sem­mit, lát­ják raj­tam, hogy kül­földi vagyok, vagyis egy érint­he­tet­len kaszt­hoz tar­to­zom.

(Szerelem 1.

„Harminchat fokos lázban égek”, s te a ker­te­det ápo­lod helyet­tem. Len­nék gaz, melyet kigyom­lálsz, csak egy­szer hajol­nál fölém önfe­led­ten!)

„– Habozás nélkül Éva oldalára áll­nék – jelenti ki Jean. – Egy asszony, aki sze­reti a til­tott gyü­möl­csöt, és utálja a park­őrö­ket, nem lehet rossz.” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 104.)

Fogom a tollat, hogy aláírjam, amit gépel­tem, de meg­aka­dá­lyoz­nak ben­ne. A Bel­ügy­mi­nisz­té­rium tisztje azt mond­ja, nem írha­tom alá a neve­met. Rám bíz­za, milyen fedő­ne­vet válasz­tok.

–  Nem írhatom oda a ne­ve­met? – kér­de­zem hitet­len­ked­ve. Úgy gon­dol­tam, ilyesmi csak rég­múlt korok­ban léte­zett.

–  Nem, az tilos.

„De akkor honnan fogja tudni száz év múlva az, aki kézbe veszi a je­len­té­se­met, hogy ki írta?” – tűnő­döm. Valami tám­pon­tot mégis csak ille­nék adnom! Jó kis agy­tor­na. Értel­mes ötlet híján meg­kér­de­zem:

–  Andics lehet a ne­vem? – A tiszt bólo­gat, igen, az már lehet. Ez is vala­mi: ha az első három betű­ből nem jön rá a kései olvasó a meg­fej­tés­re, akkor adja vissza a dip­lo­má­ját! (Órák tel­nek el, mire rádöb­be­nek: száz év múl­tán egy isme­ret­len név­nek és egy fedő­név­nek az azo­no­sí­tása értel­met­len dolog.) – És a Csaba marad­hat?

–  Ne vicceljen!

–  Hát akkor legyen Gábor!

Ebben megállapodunk. Mostantól Andics Gábor a ne­vem.

(Szerelem 2.

Ülünk a sörözőben és beszél­ge­tünk. Várat­la­nul meg­fogja a keze­met, aztán rám néz, a te­kin­te­te­met für­ké­szi. Zavar­ban vagyok, a léleg­ze­tem elakad, nagyo­kat nye­lek. A má­sik kezem­mel én is meg­fo­gom a ke­zét. A vál­lamra hajtja a fejét; nem tudok mást ten­ni, át kell ölel­nem őt. Nem értem, hogyan jutot­tunk el idá­ig. Nem akar­tam, hogy meg­tör­tén­jen, pedig min­den ideg­szá­lam­mal erre vágy­tam. Azt hiszem, meg­érezte ben­nem ezt a ket­tős­sé­get, álarc mögé rej­tett folya­ma­tos zava­ro­dott­sá­go­mat. Azon kapom magam, hogy olyan esze­ve­szet­ten csó­ko­lom, aho­gyan 19 éves korom­ban csó­kol­tam az első ked­ve­se­met, mie­lőtt mez­te­lenre vet­kőz­tet­tem vol­na. Még csak magam­ban kér­de­zem: „mi lesz ebből?”

–  Jó lenne, ha leg­alább az egyi­künk meg­őrizné az ép eszét – mon­dom egy órá­val később. Az ágy kar­nyúj­tás­nyira van, az őrü­let határa még köze­lebb, s on­nan csak egy irányba vezet­het az út: a tel­jes őrü­let­be. – Rám ne szá­míts! – foly­ta­tom. – Én már a sörö­ző­ben elve­szí­tet­tem a fe­je­met.

–  Akkor, ha megen­ge­ded, most elve­szí­tem én is – mond­ja. – Esze­ve­szet­tül fog­lak sze­ret­ni. Meg­lá­tod, egy­ál­ta­lán nem lesz rossz.

„Igaza van – állapítom meg később –, tény­leg nem rossz.” Egy óra múlva mégis meg­kér­de­zem:

–  Mondd, mi lesz ebből?

–  Úgy érted, fiú vagy lány? – kér­dez vissza. – Én is kíván­csi vagyok. De egy kicsit még vár­nunk kell, amíg kide­rül.

–  Azt akarod mondani…

–  Azt – szakít fél­be. – Nem sze­dek fogam­zás­gát­lót. Bármi meg­es­het. – Fel­ne­vet, úgy mond­ja: – És akkor én egy meg­esett lány leszek.

Bármit mondok, ez a lány csak bolon­do­zik velem. Bolon­dozni én is tudok, ha kell.

–  Vagyis megeshet, hogy ter­hes leszel. Érde­kes, nekem egy­ál­ta­lán nem volna ter­hes, ha te meg­esett lány len­nél.

–  Ez azért egyál­ta­lán nem olyan vic­ces. Mihez kez­de­nék egy gye­rek­kel? És mihez kez­de­nénk egy­más­sal, ha gye­re­künk len­ne?

–  Csupa régimódi ötlet jut eszem­be. Arra gon­dol­tam, hogy a gye­re­ket talán fel­ne­vel­het­nénk. Mi pedig bol­do­gan élnénk, míg meg nem hal­nánk. Vagy bol­dog­ta­la­nul. Tudsz job­bat?

–  Tényleg teljesen elment az eszed! – mondja nevet­ve. – Külön­ben pedig, hogyne tud­nék!

Aztán további magyarázat helyett ledönt az ágy­ra, és kez­dő­dik min­den elöl­ről.)

[„Az erotika az az egyetlen művé­szet, amely illik az űrkor­szak embe­ré­hez, amely egye­dül alkal­mas arra, hogy éppen úgy vezesse el a csil­la­go­kon túl­ra, mint aho­gyan az okker- és füst­színű figu­rák tár­ták ki a jövő felé a bar­lan­gok fala­it. […] A sze­re­lem min­dig a ter­mé­szet ellen van. Par excellence ter­mé­szet­el­le­nes. Bűn­tett, láza­dás a vi­lág­egye­tem rendje ellen, hamis hang a szfé­rák zené­jé­ben.” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 158, 159)]

„Azok a nagy művészek, akik rá tud­ják kény­sze­rí­teni az embe­ri­ségre a maguk illú­zió­ját.” [Maupassant: A »regény«. (Elő­szó a Péter és Jánoshoz)]

„Én az Urat oly kultúrájú embernek nézem, aki, ha én való­ban ily paj­zán s vá­sott gyer­kőc is vol­nék, a Bubereyt nekem s akár­ki­nek más­nak nem lökné oly min­den tar­tóz­ko­dás nél­kül az orra alá. Most pedig midőn cse­le­ke­de­tem nem gyer­kőci ház­fe­dél-ha­ji­gá­lás, hanem azzal való sza­ba­don szó­lás, aki engem a sza­ba­don szó­lásra pro­vo­kál, és gon­dolt tudat­lan­sá­gai­mat vélem érez­tet­vén arra kénszerít, hogy én emlé­kez­tes­sem, hogy a tett kri­ti­kák Deb­re­cen­nek klí­má­já­tól jön­nek – most, mon­dom, azt nem nézem egyéb­nek, hanem debrecinizmusnak; s mint­hogy annak nézem, nem látom mél­tó­nak, hogy azt nehe­zen vegyem. Deb­re­cen­től az ily dol­gok kitel­nek.” (Kazin­czy Faze­kas Mihály­nak, 1806. 10. 09.)

„Tehát, kedvesem, nincs olyan fog­lal­ko­zás az állami élet­ben, ami nőnek való vol­na, csak azért, mert nő, s fér­fi­nak való, csak azért, mert fér­fi, hanem a ter­mé­szet adta alkal­mas­ság mind­két nem­ben egy­for­mán van eloszt­va, s a nő – ter­mé­sze­té­nél fogva – épp­úgy kive­szi részét min­den fog­lal­ko­zás­ból, mint a fér­fi, csak éppen hogy a nő min­den­ben gyen­gébb, mint a fér­fi.” (Pla­tón: Állam. 455 d–e.)

(Miért kell egy meghitt kapcsola­tot tönkre tenni egy rossz házas­ság­gal?)

„Nem hull kos, bika;
emberek hada
áldozza naponta fel magát.”
(Goethe: A ko­rin­thusi menyasszony. Kálnoky László for­dí­tása)

Mikor lesz egy szövegből irodalom? Fogal­mam sincs. Csak azt tudom, hogy nem kell min­den­ből iro­dal­mat csi­nál­ni. Mara­dok a szö­veg­nél, a sza­vak cél­ta­lan össze­kap­cso­lá­sá­nál.

(Szerelem 3.

Egy teljes napig együtt utazunk, ő Moszk­vába megy, én Kijev­nél leszál­lok. Órá­kon át beszél­ge­tünk, aztán vacso­rára hív a vo­nat étter­mé­be, ahol szoljankát eszünk. Éve­kig nem látom őt. Fia­tal egye­te­mis­ta, férj­nél van, gye­re­ket vár, ami­kor újra talál­ko­zunk. Ettől kezdve gyak­ran vagyunk együtt hár­mas­ban, a fér­jé­vel baráti viszonyba kerü­lök. Aztán meg­szü­le­tik a gye­re­ke. Néhány hónap­pal később fel­jön hoz­zám. Sza­bad­ko­zik, hogy késő van, már nem éri el az utolsó buszt, amely a váro­son kívüli ott­ho­nába elvin­né. Azt mond­ja, nálam alszik. Gya­nút­la­nul bele­egye­zem.

Szorosan mellém bújik az ágyban. Pró­bá­lom lebe­szélni erről, de nem lehet. Leg­szí­ve­seb­ben már a vo­na­ton elcsá­bí­tot­tam volna őt, ha nem lett volna olyan fia­tal. Most is csak húsz éves, és olyan szép, mintha egye­ne­sen egy maga­zin­ból lépett volna az ágyam­ba. Lát­ja, hogy nem aka­rom, meg is mon­dom neki: jóban vagyok a fér­jé­vel, bár­mennyire is kívá­nom, nem tehe­tem meg. Egy­szer már hasonló hely­zet­ben enged­tem a csá­bí­tás­nak. Soha töb­bé! Sza­vai­mat fél­re­ér­ti, inkább buz­dí­tás­nak veszi. Ha más­sal már meg­tet­tem, miért ne ten­ném meg vele is? Leve­szi a háló­ing­ét, és anya­szült mez­te­le­nül kör­be­fon a tes­té­vel. Csö­kö­nyös vagyok, nem enge­dek. Úgy érzem, nem fogom meg­érni a reg­gelt. Hely­ze­tem egyre kíno­sabb. De az övé is! Reg­gel majd magya­ráz­kod­nia kell, hogy kicsoda ő, és mit keres a ha­lott mel­lett. Úgy lát­szik, vas­ból van a szer­ve­ze­tem, ezt is túl­élem. A ke­zem annyira remeg, hogy alig tudom meg­gyúj­tani a ci­ga­ret­tát. Nincs se pálin­kám, se nyug­ta­tóm. Reg­gel az első utam az ital­boltba vezet.

Évekkel később egyszer mégis lefek­szünk, de addigra már nem tudunk egy­másra han­go­lód­ni.)

[„Erkölcs az, ami az embert emberré teszi! S nem az, ami áru­vá, fogollyá, rab­szol­gá­vá, eunuch­há, vezek­lővé vagy bohóccá vál­toz­tat­ja. A sze­rel­met nem azért talál­ták ki, hogy elér­ték­te­le­nít­sen, hogy leigáz­zon, vagy hogy szín­le­lésre kény­sze­rít­sen. Nem mozi a sze­gé­nyek­nek, nem nyug­tató az izga­tott embe­rek­nek, nem szó­ra­ko­zás, nem ópium, nem játék­szer. A sze­re­lem, az érzéki sze­re­lem az ember rea­li­tá­sa, a valódi part, a szi­lárd föld, az egyet­len haza.” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 159–160.)]

1989. Egyre türelmetlenebbül nézem a te­le­ví­zi­ót. Már fél órája várom, hogy fel­te­szi-e végre a ripor­ter azt az egyet­len kér­dést, amely min­den további kér­dés kiin­du­ló­pontja lehet, s még inkább érde­kel, hogy lesz-e Dubčeknek bátor­sága ahhoz, hogy őszin­tén vála­szol­jon. Vajon beis­me­ri-e, hogy Brezsnyevnek volt igaza vele s mind­annyi­unk­kal szem­ben, akik az ember­arcú tár­sa­da­lom­ban hit­tünk? Belát­ja-e, hogy téve­dett, eljut-e odá­ig, hogy nem­csak az a tár­sa­da­lom volt meg­re­for­mál­ha­tat­lan, amelyre az éle­tét tet­te, de az utána követ­kező is? Hiszen egy tár­sa­da­lom soha­sem lehet ember­ar­cú; ez a sze­ren­csét­len dik­tá­tor, min­den oro­szok főtit­ká­ra, aki­nek szel­lemi képes­sé­gé­ről évti­ze­de­ken át magam is lesújtó véle­ménnyel vol­tam, ha mást nem is, ezt az egyet vilá­go­sab­ban látta vala­mennyi­ünk­nél. (Nekem hosszú évekre volt szük­sé­gem, amíg ezt belát­tam; vajon Dubčeknek gyor­sab­ban ment? Kötve hiszem. Évti­ze­dek múl­tán elis­merni egy buta ember iga­zát; nincs ennél kíno­sabb köte­les­ség!) Pon­to­san tud­ta, hogy amit Dubček tesz, az nem vezet­het más­ho­vá, mint ahová – „ki­várva a hu­szon­egyet”, aho­gyan egy kora­beli lap (Heti Világ­gaz­da­ság) cím­ol­da­lán a kár­tya­lapok mond­ták el a lé­nye­get – 1989-ben veze­tett.

Várakozásom hiábavaló. A kér­dés nem hang­zik el, így a vá­laszra is hiába várok. Néhány hét múl­tán újabb Dubček-interjút néz­he­tek meg a tele­ví­zió­ban. Már nem érde­kel. Ifjú­ko­rom hőse meg­hal, mie­lőtt még fel­tet­ték volna neki a leg­fon­to­sabb kér­dést. Önma­gá­nak biz­to­san fel­tet­te, és meg is vála­szol­ta. Milyen kár, hogy örök bizony­ta­lan­ság­ban hagyott, soha­sem tud­ha­tom meg többé a vála­szát! [Mint min­den ezen a(z árnyék)világon, úgy a nosz­tal­gia is ezer­ar­cú.]

(Szerelem 4.

Hívatlanul jön fel hozzám, nem is értem, hogy miért. Nem aka­rom elhin­ni, hogy a lá­to­ga­tása nekem szól. A vá­ros köze­pén lakom, sokan meg­lá­to­gat­nak, nálam töl­tik el azt a kis időt, ami a ran­de­vúig hátra van. Ki tud­ja, miért, a szer­ele­me­sek az Okto­gon köze­lé­ben szí­ve­sen adnak egy­más­nak talál­ko­zót. Így lesz most is, gon­do­lom magam­ban.

Az idő múlik, percet perc követ, már több órája együtt vagyunk, láto­ga­tóm azon­ban még­sem távo­zik. Későre jár, magya­ráz­za, ilyen­kor már rit­kán jár­nak a vil­la­mo­sok, szí­ve­seb­ben maradna nálam reg­ge­lig.

Olyan természetesen viselkedik, hogy nem fogok gya­nút. Adok neki egy pizsa­mát, diszk­ré­ten átöl­tö­zik, és lefek­szünk az ágy­ba. „Nem lesz könnyű elalud­nom” – gon­do­lom magam­ban. Ez a lány már akkor elbű­völt, ami­kor kinyi­totta az ajtót egyik bará­tom­nál, ahol egy cse­csemő alkalmi daj­ká­ja­ként helyet­te­sí­tette a házi­a­kat. Azóta több­ször is lát­tam őt, kar­csú dere­ká­ról és gyö­nyörű mel­lé­ről alig tud­tam levenni a sze­mem, fél­szeg pil­lan­tá­som szün­te­le­nül olyan test­ré­sze­ire tévedt, ahová illet­len­ség tekin­te­ni.

De miért nem kereste fel valamelyik barát­nő­jét? Miért egy fiút kell fel­zak­lat­nia azzal, hogy nála tölti az éjsza­kát? Elkép­ze­lem, hogy egész éjjel ilyen és hasonló gon­do­la­tok gyö­tör­nek majd. Úgy lát­szik, okta­lan vagyok, nem tanu­lok sem­mit. Akár­hány­szor ismét­lőd­nek az élet­hely­ze­tek, min­dig úgy rácso­dál­ko­zom az újabb alka­lom­ra, mintha koráb­ban soha semmi hasonló nem tör­tént volna még meg velem. Pedig már látom, hogy az arca egé­szen elvál­to­zott, aho­gyan félol­dalt for­dulva a sze­membe néz. Még nem értünk egy­más­hoz, de a szen­ve­dély, amely a sze­mé­ből árad, utat tör felém, és ben­nem is vágya­ko­zást kelt. Ez az arc, ez a tekin­tet a földi menny­or­szá­got ígéri nekem. Nem lehet semmi két­sé­gem. Csak én lehe­tek ennyire buta, hogy az utolsó utáni pil­la­na­tig várok, amíg végre elhi­szem, hogy ez a lány nem ide­té­vedt ván­dor, hanem való­ban hoz­zám érke­zett.

A ház régen elcsendesedett, késő éjszaka van. A be­tel­je­sült sze­re­lem­nek nincs tanú­ja. Haj­na­lig őrzöm ked­ve­sem álmát, köz­ben mez­te­len tes­tét csó­kol­ga­tom. „Va­jon fel­éb­red, ha ajkam­mal a fe­ne­két ille­tem?” Úgy lát­szik, ezút­tal jó sze­re­tője vol­tam, mert alszik tovább.

Már egy hónapja tart a kapcso­la­tunk. Tudom, hogy mást sze­ret. Hiába is mon­da­nék bár­mit. Inkább nem mon­dok sem­mit, éle­tem­ben elő­ször erős leszek. 26 éves múl­tam, mások ilyen­tájt hal­tak meg, ide­je, hogy végre fel­nőtt legyek!

A szeretkezés után szokatlanul zavar­tan visel­ke­dik. Nagy nehe­zen elmond­ja, hogy szí­ve­seb­ben lenne most a sze­re­tő­jé­nél. Sza­bad­ko­zik, mintha valami szo­kat­lan kíván­sága len­ne. Való­ban nem for­dult még velem elő hasonló hely­zet­ben mind­ez, mégis úgy teszek, mintha szok­vá­nyos kérés­ről lenne szó. Fel­öl­töz­te­tem, és arra bíz­ta­tom, hogy men­jen a ked­ve­sé­hez. Éle­tem­ben talán elő­ször és utol­jára jól ját­szom el a rám osz­tott sze­re­pet. A szí­vem sza­kad meg, de ő még évek múl­tán is azt hiszi, hogy közö­nyös vol­tam, nem érde­kelt külö­nö­seb­ben, hogy velem fek­szik-e le, vagy valaki más­sal. Pedig az éle­te­met adtam volna azért, hogy velem marad­jon. Most már késő, jó bará­tok vagyunk.)

Forró nyár van, álmomban ismét Prá­gá­ban járok, ragyogó nap­sü­tés­ben. A dó­mot kere­sem, ahol majd választ kapok kér­dé­seim­re. Tanács­ta­lan vagyok: vajon a fo­lyó innenső vagy túlsó olda­lán keres­sem? Ügy­vé­dem hol vár reám: a Týn-templomban, vagy fent, a Szent Vitus-székesegyházban?

A városban mindenütt tankok, a hí­don kato­nák. Kész­sé­ge­sen mutat­ják, hogy merre kell men­nem. A há­tam­ban érzem a rám sze­ge­ződő gép­pisz­tolyok csö­vét. Aho­gyan föl­felé bak­ta­tok a hegy­ol­dal­ban, egyre inkább úgy gon­do­lom, végre cél­hoz értem. Nekem már sem­mit sem kell ten­nem, az is elég, ha a hátam mögött álló kato­nák tud­ják, hogy mi a dol­guk.

A Szent Vitus-székesegyház bejárata előtt őr áll. Belé­pek a temp­lom­ba, aztán hal­lom, ahogy az őr hát­ra­szól vala­ki­nek: „Most megyek, és becsu­kom.” (Szabó Ede for­dí­tá­sa.) A kapu becsu­kó­dik mögöt­tem, egy­sze­ri­ben min­den elsö­té­tül, aztán lépés­ről lépésre egy-egy gyer­tya fel­lob­banó lángja iga­zít útba, hogy merre kell men­nem. Betel­je­sí­tem az írást; tudom, hogy mire szá­mít­ha­tok: „…az eljá­rás maga válik las­san­ként íté­let­té.”

Ügyvédem, Kafka doktor áll előttem.

–  Melyik kivégzési mód áll a szí­vé­hez leg­kö­ze­lebb? – kér­de­zi. Tanács­ta­lan vagyok.

–  Ha jól emlékszem, az ön fegyenc­te­le­pén nem választ­hat­tak az elítél­tek – térek ki a vá­lasz elől.

–  Prágában vagyunk, nem a fe­gyenc­te­le­pen! – hang­zik a válasz.

–  Mit tegyek? Áll­jak a tan­kok elé? Iga­zán adhatna valami taná­csot! Elvégre az ügy­vé­dem!

–  Magam is halálra ítélt vagyok – mondja Kaf­ka. – Véden­ceim sor­sá­ban osz­to­zom, de a ki­vég­zé­sü­ket nem aka­rom lát­ni. Önnek még van egy kis ide­je, de rám már vár­nak oda­kint.

A Prágai Munkás Baleset-biztosító Inté­zet ügy­védje sar­kon for­dul, és magamra hagy. Lép­tei­nek vissz­hang­ját hall­ga­tom: aho­gyan távo­lo­dik tőlem, gyen­gül­nie kel­le­ne, de egyre erő­sebb és erő­sebb lesz.

(Szerelem 5. 1.

Az asztalosnak egy régi regény egyik lap­ját muta­tom.

–  Azt beszélik, hogy ebben a vá­ros­ban Ön a leg­ki­vá­lóbb mes­ter. Tudna nekem két fotelt készí­te­ni?

–  Milyet óhajt és mennyi­ért?

–  A pénz nem szá­mít, csak arra kérem, olyan legyen, ami­lyen ebben a re­gény­ben sze­re­pel.

A mester elolvassa az írást, aztán gond­ter­hel­ten rám néz.

–  Nagyjából egy év, amíg elké­szí­tem. Addig be kell érniük azzal, hogy az ágy­ban sze­rel­mes­ked­nek. Leg­alább egy ren­des ágya van? Azért kér­dem, mert azzal előbb meg­len­nék.

–  Egy évig nem vár­ha­tok – mon­dom. – Miért tart ilyen soká­ig?

–  Honnan vegyek olyan rugó­kat, ami­lye­nek az ön regé­nyé­ben sze­re­pel­nek? Tucat­szám kell a régi fote­le­ket ízekre szed­nem, amíg ráaka­dok. Meg aztán itt van ez a selyem­hu­zat is, amely ráadá­sul ali­za­rin szí­nű.

–  Nincs valami ötle­te? – kér­de­zem csüg­ged­ten.

A mester elgondolkodik, vagy talán nem is gon­dol­ko­dik, úgy látom, inkább az emlé­kei­ben kutat. Arca fel­de­rül, ráta­lált arra, amit kere­sett.

–  Gyorsítaná a mun­ká­mat, ha fel­bé­relne néhány betö­rőt. Aztán elutaz­nánk, és Ver­sailles-ban, a kas­tély­ban meg­mu­tat­nám, hogy melyik az a két fotel, amely kisebb átala­kí­tás után szíve válasz­tott­já­nak is meg­fe­lel­ne.

–  Ugye csak viccel!

Az asztalos arca elborul, megvetően néz rám.

–  Uram, én azt hit­tem, hogy önnek való­ban szük­sége van két fotel­re. Két meg­ol­dást is aján­lot­tam, mind­ket­tőt eluta­sí­tot­ta. Ön nem­csak türel­met­len, de gyáva is. Meg sem érdemli azt a gyö­nyörű szőke lányt, akit le akar venni a lábá­ról.

„Bolond ez az asztalos – gondolom magam­ban –, ugyan miféle szőke lány­ról beszél? Hiszen a re­gé­nyem­ben gesz­te­nye­színű Alíz haja!” Nem tudom fel­vi­lá­go­sí­tani téve­dé­sé­ről, mert foly­tatja mon­dan­dó­ját.

–  Pedig aki a Szé­kely­föld­ről eljön ebbe az elát­ko­zott város­ba, az ennyi figyel­mes­sé­get iga­zán meg­ér­de­mel!

Úgy érzem, elmulasztottam az utolsó pil­la­na­tot, ami­kor még elmém épsé­gé­nek meg­őr­zé­sé­vel távoz­hat­tam volna az üzle­té­ből.

–  Szőke hajat mon­dott, és a Szé­kely­föl­det emle­get­te. Árulja el, hogy miért!

–  De hiszen erről szól ez a lap, amit a kezembe nyo­mott! Bizo­nyára tapin­tat­ból vál­toz­tatta meg a haj­színt. Az olvasó úgy­sem tud­ja, milyen szín az ali­za­rin. Én azon­ban tudom, hogy a gesz­te­nye­színű haj­hoz egy­ál­ta­lán nem illik. Akit Ön a fo­te­lekbe kép­zelt, az csakis egy szőke lány lehe­tett. Ami pedig a Szé­kely­föl­det ille­ti, magam is onnan érkez­tem. Tudom, hogy milye­nek ott a nők, és azt is tudom, hogy erre­felé milye­nek. Ilyen kíván­ság ebben a város­ban elkép­zel­he­tet­len. De ha két-há­rom­száz kilo­mé­terre tekin­tek magam körül, akkor is lehe­tet­len­ség­nek tartom… – Az asz­ta­los rám néz, kife­je­zés­te­len tekin­te­te­men nem tud eliga­zod­ni. – Meg aztán ön is onnan szár­ma­zik, ugye? Csak mi lehe­tünk ilyen bolon­dok! Szé­kely kaput és feny­ves erdőt viszünk tíz­ezer kilo­mé­terre a szü­lő­föld­től, hogy a magunk vilá­gát fel­épít­sük újra. És ami nagyobb baj, néha asszo­nya­in­kat is ott keres­sük. Higgye el, ez a leg­ne­he­zebb! A szé­kely kapu szét­szed­hető és újra össze­rak­ha­tó, némi fur­fang­gal az erdő is elmoz­dít­ható a helyé­ből, de a sze­re­lem moz­dít­ha­tat­lan. Vagy komo­lyan gon­dol­ja, hogy két fotel segí­te­ne? Mene­kül­jön el a ked­ve­sé­vel ebből a vá­ros­ból, és sze­res­sék egy­mást egy szal­ma­zsá­kon! Több örö­mük lesz ben­ne, mint abban a fotel­ben, ame­lyet utolsó sze­rel­mé­nek meg­ál­mo­dott.)

„…a vezetőknek az alárendeltek érde­ké­ben való­szí­nű­leg igen sok hazug­ság­gal és for­téllyal kell élni­ük. Hiszen mond­tuk, hogy az ilyesmi gyógy­szer gya­nánt hasz­nálva mind igen hasz­nos.”

„Az eddig elfogadott elvek alapján a leg­ki­vá­lóbb fér­fi­ak­nak és nők­nek minél gyak­rab­ban kell közö­sül­ni­ük, a leg­si­lá­nyab­bak­nak pedig éppen ellen­ke­ző­leg, s az előb­biek gyer­me­keit föl kell nevel­ni, az utób­bi­a­két azon­ban nem, ha azt akar­juk, hogy a nyáj a leg­egész­sé­ge­sebb legyen; s mind­ezen intéz­ke­dé­sek­ről sen­ki­nek sem sza­bad tud­nia, csak a ve­ze­tők­nek, ha azt akar­juk, hogy az őrök nyá­já­ban a lehető leg­ke­ve­sebb tor­zsal­ko­dás legyen.” (Pla­tón: Állam. 459 c–e.)

„Anacharsis azt mondja Arcadiáról, úgy írja az Úr, hogy az a föld igen derék lege­lő, kivált sza­ma­rak­nak. És így Kazin­czy rúgást ád itt Deb­re­cen­nek, s ki tud­ja? talán Cso­ko­nai­nak is! Hiszen ha az affek­tált és nem affek­tált mizant­ró­pia és ciniz­mus emlí­té­se­kor az utób­bi­a­kat fel­te­het­ték felő­lem, s megvakúltatok az eránt, amit a Cso­ko­nai dicsé­re­tére ott vilá­gos szók­kal mon­dot­tam, miért ne hin­né­tek azt itt?”

„8. a pillangó jó, mert Földi… Jó a lepke is… – Belé­ug­ra­tok a szó­ba. Föl­di­nek igaza lehet a naturalis historiában, de a naturalis historiának nem min­den neve­zete illik vers­be, lapidárius stilusba etc. Jó ember volt, tanúlt ember volt, de ízlése míveletlen volt. – Min­den diminutivum szen­ved­he­tet­len, ha van primitivuma. Lepe tehát, és nem lep­ke. – Fecske jó, mert nincs fecse.” (Kazin­czy, 1806. 09. 08.)

„A háborúban vagy egyebütt kitűnt jeles ifjak­nak pedig egyéb aján­dé­kok és jutal­mak közt a nők­kel való egye­sü­lés­nek gya­ko­ribb lehe­tő­sé­gét is biz­to­sí­tani kell, hogy így ezzel az ürüggyel is a leg­több gyer­mek ilyen szü­lők­től szü­les­sék.”

„Mármost a kiváló szülők gyer­me­keit átve­szik, s úgy gon­do­lom, cse­cse­mő­gon­do­zóba viszik daj­kák­hoz, akik külön lak­nak a város egy részé­ben; a si­lá­nyabb szü­lők gyer­me­keit pedig, vagy akik kivá­lók­tól cse­ne­vész­nek szü­let­tek, egy meg­kö­ze­lít­he­tet­len, tit­kos helyen annak rendje és módja sze­rint eltün­te­tik.” (Pla­tón: Állam. 460 b–c.)

„Szólt a holló: sohamár!” Mivé lenne a világ(irodalom) pedofil–gerontofil kap­cso­la­tok nél­kül!

(A következetesség a gyengék erős­sége és az osto­bák böl­cses­sé­ge.)

(Szerelem 5. 2.

Messzi földről, a kárpáti bar­na­medve mesés honá­ból szőke király­lány érke­zik, hogy paj­tá­sát meg­ke­res­se. Nap nap után járja a város utcá­it, tere­it, kér­dezi a já­ró­ke­lő­ket, mind­hiá­ba. Aztán átkel a folyón, és fel­megy a hegy­te­tőn álló vár­ba. Az őrök­nek is elme­séli szo­morú tör­té­ne­tét.

–  Egy gonosz manó elva­rá­zsolta Parajdnál a mac­kó­mat, aztán magá­val ragadta messzire – mond­ja. – Biz­to­san itt bújt el.

–  Itt nincsen med­vék – mond­ják a ka­pu­ban az őrök.

–  Pedig az én med­vém itt bújt el, érzem. Talán emberi ala­kot öltött, azért nem talá­lom.

–  Az bizony könnyen meg­le­het. Erre­felé min­denki igyek­szik emberi ala­kot ölte­ni. Valami külö­nös ismer­tető jele nem volt?

–  Nagyon ragaszko­dott hoz­zám – mondja a ki­rály­lány. – Soha­sem hagyott volna el. Hűsé­ges tár­sam volt mos­ta­ná­ig.

A két őr elgondolkodik. – Akkor csak a fö­löt­tünk lévő eme­le­ten lehet – mondja egyi­kük. – Az eme­le­ten for­dul­jon jobb­ra, és keresse őt az Elva­rá­zsolt Lel­kek Tárá­ban! Biz­to­san ott lesz.

–  Fogalmam sincs, hogyan néz­het ki most. Lehet, hogy hosszú sza­kálla van. De a hang­já­ról ráis­me­rek. És a tekin­te­te, ha talál­ko­zik az enyém­mel, akkor nem búj­hat el soha töb­bé.

–  Biztosan meg fogja találni a med­vé­jét – bíz­tat­ják a lányt az őrök.

A szőke királylány elindul felfelé a lép­csőn. Már hal­lom cipő­jé­nek kopo­gá­sát, nem tudok elbújni elő­le, mert egye­ne­sen az Elva­rá­zsolt Lel­kek Tárába siet. A szí­vem elszo­rul, aho­gyan rám tekint; a lány, akire oly régen vár­tam, végre rám talál.)

Elolvastam Esterházy Péter könyvét. Mire a vé­gére értem, már tud­tam, hogy alap­ve­tően fél­re­ér­tett vala­mit; tapin­tat­ból a háta mögött beszél­ték meg az isme­rő­sök azt, amit nem mer­tek a sze­mébe mon­da­ni. „Ma­tyi bácsi” csa­ládi láto­ga­tá­sai előtt diszk­ré­ten kiok­tat­ták a gyer­me­ke­ket arról, miről sza­bad és miről nem sza­bad majd beszél­ni­ük.

Amikor először számolt be erről vala­ki, két­kedve fogad­tam a hírt. Aztán eltelt egy év, és merő­ben más körül­mé­nyek között hal­lot­tam a meg­erő­sí­tést és a saj­nál­ko­zást: „ta­lán Péter volt az egyet­len, aki nem is sej­tet­te”. Mind­annyi­unk­nak meg­van a maga külön­álló vilá­ga: romokra épí­tünk újabb, tet­sze­tő­sebb romo­kat, s et­től néha job­ban érez­zük magun­kat. (Amíg a tu­da­tá­ban vagyunk ennek, nincs is semmi baj.) Nem érez­tem jól magam a hír első hal­la­tán, másod­jára magam is romok­ban hever­tem. Már régen nem érde­kel: mítosz, hagyo­mány, hazug­ság vagy vissza­em­lé­ke­zés az alap­ja? Nem vagyok abban a hely­zet­ben, hogy minő­sít­sem a hírt, amely ter­jed, s ame­lyet most már magam is ter­jesz­tek. Elébe vágva a kér­dés­nek: a védő jogán. Ester­házy Mátyás, ki tud­ja, hogyan, elárulta magát. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy nem vélet­le­nül, hanem előre meg­fon­tolt szán­dék­kal tet­te.

Amikor 2002-ben meghallottam a hírt a rádió­ban, az első har­minc másod­perc­ben elkép­zel­tem magam­ban a ki­in­du­lási hely­ze­tet. Ester­házy Mátyás ter­mé­sze­te­sen nem óhajt együtt­mű­ködni a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­mal. Nem ütle­ge­lik, nem fenye­ge­tik, ilyen ostoba és hiá­ba­való cir­ku­szi mutat­vá­nyokra nincs semmi szük­ség. Csu­pán saj­nál­kozva meg­jegy­zik, hogy ezek után nem tehet­nek mást, a fe­le­sé­gét kérik majd fel erre a szí­ves­ség­re. Ester­házy Mátyás meg­inog, hir­te­len­jé­ben nem tud­ja, mit felel­jen. Egy újabb saj­nál­kozó meg­jegy­zés után kény­te­len meg­adni magát: „Nem biz­tos, hogy a fe­le­sé­gé­vel is olyan barát­sá­go­sak leszünk, mint önnel”.

Persze éppen így nem történhetett meg: óha­tat­la­nul az 1977-ben tör­tén­te­ket vetí­tem vissza 20 évvel korább­ra, ami­kor még sok­kal „dur­váb­bak” vol­tak a mód­sze­rek.

Esterházy Mátyás védőjeként azt még el kell mon­da­nom, miért is tar­tott mindez 1980-ig. Egyút­tal választ kell adnom Péter kér­dé­sére is, arra, hogy mind­er­ről édes­apja miért hall­ga­tott.

Fogalmam sincs! 2002-ben, a má­so­dik har­minc másod­perc­ben elkép­zel­tem vala­mit, ami vagy igaz, vagy nem. Ester­házy Mátyást elbo­csátja a „lé­gió”.

–  Ön már nem nyújt­hat nekünk fon­tos infor­má­ci­ót. Meg­öre­ge­dett, nincs abban a hely­zet­ben, hogy a ben­nün­ket leg­in­kább fog­lal­koz­tató kér­dé­sek­ről tájé­koz­tas­son. Péter fia bizo­nyára töb­bet tudna nekünk mesél­ni, hiszen több iro­dalmi szer­kesz­tő­ségbe is bejá­ra­tos. Már meg­je­lent egy könyve is. Úgy lát­szik, téved­tünk. Való­já­ban ő a mi embe­rünk.

–  Vele úgysem bol­do­gul­nak.

–  Gondolja? Ester­házy Péter­nek nem­csak neve van. Hanem fele­sége és gye­re­ke, csak­úgy, mint önnek annak ide­jén.

–  Mit akarnak?

–  Mindent és sem­mit. Aho­gyan eddig. Az írás alól egy­előre fel­ment­jük. Ele­gen­dő, ha min­den­ről beszá­mol nekünk Péter helyett is, és mi nem aka­runk majd Péter­től sem­mit.

2005. február 3. Ülünk kint a kony­há­ban a fele­sé­gem­mel. Magya­rá­zom, hogy az első együtt töl­tött éjszaka előtt nem mond­hat­tam el mind­ezt, hiszen még húsz éves sem volt; ekkora ter­het nem tehet­tem a vál­lá­ra. De amit nem mond­tam el az első éjszaka előtt, azt nem mond­ha­tom el más­kor, csak most, az utolsó éjszaka után. Ezzel a logi­ká­val vég­képp nem tud mit kez­de­ni; ki is mond­ja: nem volt semmi jelen­tő­sége annak, hogy mikor mon­dom el.

Még nem sejtem (mert csak három nap múlva kez­dek az olva­sá­sába): Péter könyve olyan távol áll mind­at­tól, amit ezen a na­pon s a rá­kö­vet­kező napok­ban, hetek­ben, hóna­pok­ban tapasz­ta­lok, mintha nem is ugyan­azon a boly­gón élnénk.

(Szerelem 5. 3.

Az elvarázsolt vár kapuja kinyílik, az épü­let, miként az anya­méh, befo­gadja láto­ga­tó­ját. Feledve a ter­mé­szet által ráosz­tott sze­re­pét, a szőke király­lány utat tör magá­nak ked­vese felé.

–  Ma is a med­vé­jét kere­si? – kér­dik tőle az őrök.

–  Őt már megtalál­tam – mondja a ki­rály­lány. – Az elva­rá­zsolt medve már mind­örökre az enyém.

–  Azért csak sies­sen! Az Elva­rá­zsolt Lel­kek Tárá­ban reg­gel óta nagy a ka­va­ro­dás! Egyik lélek teg­nap­ról mára elve­szett, min­denki őt kere­si.

–  Csak nem a med­vém?! – kérdi a király­lány.

–  Az attól függ – mondja az egyik őr. – Melyik szá­zad­ban élt az a mac­kó?

–  Úgy tudom, a XIX-ben.

–  Akkor nyugodt lehet. Egy elve­szett antik lel­ket keres­nek mos­ta­ná­ban.

A királylány egyenesen a szo­bámba jön. Meg­ölel­jük egy­mást, aztán a vál­lá­ról lehú­zom a blú­zát, ajkam­mal előbb ajkát és nya­kát, majd fedett mel­lé­nek hal­mát ille­tem. Nyel­vem­nek bőré­vel való talál­ko­zása lázba hozza őt is.

Letettük a fegyvert, a féle­lem és az ellen­ál­lás fegy­ve­rét. Aho­gyan ked­ve­sem mel­lét sza­baddá teszem, egy új világ tárul elém. Mell­bim­bó­ink érint­ke­zé­sét kíván­juk; csak­ha­mar betel­je­sül közös vágyunk. Oda­adó öle­lése a mennybe röpít. Nem tudom, mit kere­sünk itt, ezen a föl­dön most, hogy való­já­ban már rég­óta fölötte lebe­günk. Egyi­künk sem akar az öle­lés­ből vissza­térni az árnyék­vi­lág­ba; perc­ről percre kés­lel­tet­jük a ká­bu­lat­ból való ébre­dést. Ha nem len­nénk kis­hi­tű­ek, így marad­hatna a világ mind­ha­lá­lig, az elva­rá­zsolt vár akár le is omol­hatna körü­löt­tünk, hiszen sze­rel­münk, mely min­den viszon­tag­ság­tól meg­óv, nyom­ban újjá­é­pí­tené a fa­la­kat.

Nem kellenek a falak! A tel­jes kitá­rul­ko­zás pil­la­na­tá­ban nem azok­nak kell védeni min­ket! For­dul­jon el a világ, ha szé­gyen­kezni akar, se kint, se bent ne keres­sük többé a fa­lak védel­mét! Jeri­kó­ként omoljék le min­den, amit fel­épí­tet­tünk önma­gunk­ban, mos­tan­tól ezt kívá­nom!)

[„Másként mondva nincs erotika ott, ahol a természet jelen van. Az ero­ti­ka, mint min­den erkölcs, az ember erő­fe­szí­té­se, hogy szem­be­for­dul­jon a ter­mé­szet­tel, hogy fölé emel­ked­jen, hogy meg­ha­lad­ja.” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 155.)]

„Az Arkadiában éltem én is! azonfelyül hogy az olva­sott olva­só­nak azért volna ked­ves, mert Poussinra, Schil­lerre emlé­kez­tet­né, s a klasszi­ku­sok bol­dog regiójában tenné által, azért is jó, mert így nem kell oda­tenni ezt:

a poéta.

Csak Csokonai Vitéz Mihályt tenni a kőre nem elég, mert idő­vel két­sége támad­hatna vala­mely ide­gen olva­só­nak, hogy az a poéta Cso­ko­naié vagy vala­mely homonymusé, isonymusé.” (Kazin­czy, 1806. 09. 08.)

(Aki a nyilvánosság elé áll, az való­já­ban az egyes embe­rek elől el akar búj­ni.)

{Szerelem 5. 4. [avagy: „Helyettem írták” (Gartner Éva)]

„Mi vonz felém? Ki tudja. Tán a gének.
Ha han­god hal­lom, már elönt a kéj.
Még ujjaid is forrva erogének.
Te vagy nekem a végső szenvedély.
Mit látsz te ben­nem? Holmi törpe medvét?
Én jól tudom, hogy ben­ned égek el.
Te azt remél­néd, med­véd körme megvéd?
Én hit­tem, nékem már csak béke kell.
S most fal­nám mel­led, illa­tod, s az ízed.
Ágyékod izzik, raj­tad ég a pír.
Virágzó ág: felém kitárva mézed…
(Folytatnám: elpi­rulna a pa­pír.)

Nevünk egykor kihull az égi rostán.
De őrzi tébo­lyunk e pa­pi­ros tán.”

[Bárdos József: Shakespeare (nyo­mán): Utolsó utáni szonett]}




Második rész

„A költő nagy színlelő.
Oly jól ért a színleléshez,
hogy csak színleg érzi ő
a kínt, mit valóban érez.”
(Somlyó György fordítása)
  „A költő min­dig tettető.
  Oly pom­pá­san csinálja,
  Ha szen­ved is, csak úgy tesz ő,
  Mintha való­ban fájna.”
  (Kukorelly Endre fordítása)

[Pessoa: Autopszichográfia (rész­let)]

„Senkit se kereszteljenek meg anyja méhébe zár­va, amíg meg­van a va­ló­színű remény arra, hogy sza­bály­sze­rűen meg­szü­letve meg­ke­resz­tel­hető lesz.”

„Ha a gyermek kidugja a fejét és fenn­áll a ha­lál­ve­szély, keresz­tel­jék meg a fején; s ké­sőbb, ha élve kerülne ki, nem kell újra fel­té­te­le­sen meg­ke­resz­tel­ni.”

„Ha más tagját dugja ki, ha fenn­áll a ha­lál­ve­szély, keresz­tel­jék meg azon fel­té­te­le­sen; de ha élve szü­letne meg, ismét fel­té­te­le­sen meg­ke­resz­te­len­dő.” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 347. oldal, 746. kánon 1., 2. és 3. §.)

1978. Eleinte úgy látom, hogy vala­mit még nem értek. Később rájö­vök, hogy sem­mit sem értek. Mit kezd a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium a jelen­té­seim­mel? Két lehe­tő­ség­gel is szá­mot vetet­tem. Ha sen­ki­ről sem mon­dok semmi rosszat, akkor előbb-utóbb vagy békén hagy­nak, vagy zsa­rolni kez­de­nek. Tel­nek-múl­nak a hó­na­pok, és nem követ­ke­zik be egyik sem. Érzem, hogy nagy baj van: éppen olyan jelen­té­sekre van szük­sé­gük, ami­lye­ne­ket írok. Csak még azt nem értem, hogy miért? Vajon mi lehet az írá­saim­ban, ami a velem szem­ben ülő szá­mára olyan von­zó? Lassú fel­fo­gású vagyok, hosszú hóna­pokba telik, mire úgy gon­do­lom (talán csak elhi­te­tem magam­mal?), hogy végre értem.

A rendszert (a Kádár-rendszer 1978-as vál­to­za­tát) még nem egé­szen értem, de külö­nö­seb­ben nem is érde­kel. Fon­to­sabb­nak és izgal­ma­sabb­nak tar­tom a ve­lem szem­ben ülő rend­sze­ré­nek (pszi­chi­ku­má­nak) meg­ér­té­sét. Mit akar ő? És mit akar tőle a hiva­tal? Azo­nos-e a ket­tő?

A (XX.) századelő csodás tana, a pszi­cho­a­na­lí­zis ezút­tal nem segít raj­tam. Nem fog a ked­ve­mért lehe­ve­redni a pam­lag­ra, beszá­molni az álmai­ról, apró elvé­té­sei pedig nem adnak ele­gendő tám­pon­tot érdemi követ­kez­te­té­sek levo­ná­sá­ra.

Szerencsére a pozitivizmus már meg­kí­sér­tett: szó­in­ge­re­imre adott vála­szai­ból pró­bá­lom meg­fej­teni ezt a fehér­jék­ből fel­épülő sejtautomatát, ezt a fe­kete dobozt, aki előt­tem ül, és akit János­nak hív­nak, meg­le­het, csak annyi­ra, amennyire engem meg Gábor­nak. Ő is így lehet velem: reak­ció­im­ból pró­bál követ­kez­tet­ni, nem is siker­te­le­nül.

Lassan rájövök: aki velem szemben ül, vér­beli hiva­tal­nok. Vagyis akkor a leg­bol­do­gabb, ha a lehető leg­ke­ve­sebb mun­kája van; ha gyor­san lezár egy ügyet, akkor léleg­zet­vé­tel­nyi szü­net­hez jut addig is, amíg újabb ügyet bíz­nak rá. Szá­mít­hat rám: jelen­té­seim alap­ján min­den ügyet a le­hető leg­gyor­sab­ban elin­téz­het.

Kezdem megérteni, hogy ideális mun­ka­társa vagyok. Magát a rend­szert (a nagyobb rend­szert, a hiva­talt) azon­ban még min­dig nem értem. Hiszen annak, aki velem szem­ben ül, van egy főnöke is! Sőt, a fő­nö­ké­nek is van főnö­ke! Nagyon lassú fel­fo­gású vagyok, újabb hóna­pokba telik, amíg rájö­vök: min­den­ki­nek ez a leg­jobb. A Ha­rasz­ti-per utáni kor­ban a ki­ra­kat­pe­rek helyett inkább a sző­nyeg alá kell söpör­ni, amit csak lehet: úgy lát­szik, ebben tel­jes az egyet­ér­tés. Külön­ben is: a fő­nök főnöke is ember, bár fogal­mam sincs, hogy ki lehet ő (a főnö­köt is csak egyet­len egy­szer lát­tam, vél­he­tően nem is rám volt kíván­csi, csak a beosz­tott­ját ellen­őrizte), de abban azért biz­tos vagyok, hogy ő is akkor a leg­bol­do­gabb, ha a lehető leg­ke­ve­seb­bet kell dol­goz­nia.

Tőlem akár nyugdíjba is mehetnének vala­mennyi­en! Csak engem hagy­ja­nak végre békén! De nem hagy­nak. Belá­tom, hogy iga­zuk van: ha a má­sik olda­lon ülnék (áll­nék), magam is éppen olyan ügy­nö­köt kíván­nék, ami­lyen én vagyok.

Szókratész

…jeles államférfiúnak tartod-e Perik­lészt és Kimónt, Miltiadészt s Themisztoklészt, akik­ről az imént beszél­tél?

Kalliklész

Annak.

Szókratész

Ha jeles államférfiak voltak, vilá­gos, hogy jobbá tet­ték pol­gár­tár­sai­kat, mint ami­lye­nek azelőtt vol­tak. Tet­ték vagy sem?

Kalliklész

Tették.

Szókratész

Mikor tehát Periklész először szólt a nép­hez, a pol­gá­rok rosszab­bak vol­tak, mint ami­kor az utolsó beszé­dét tar­tot­ta?

Kalliklész

Meglehet.

[…]

Szókratész

…Periklész eleinte jó hírben állt, s az athé­ni­ak, ami­kor még rosszab­bak vol­tak, semmi szé­gyen­le­tes bün­te­tést nem szab­tak ki rá. Mikor azon­ban veze­tése alatt derék és jó pol­gá­rokká vál­tak – élete végén –, lopás­sal vádol­ták, s ke­vé­sen múlt, hogy – mint rossz pol­gárt, nyil­ván – halálra nem ítél­ték.

Kalliklész

Nos, csak nem volt ezért rossz állam­fér­fiú Perik­lész?

Szókratész

Az az öszvérhajcsár, csikós vagy béres leg­alábbis rossz­nak bizo­nyul, aki az azelőtt sze­líd álla­tot annyira elva­dít­ja, hogy döf, rúg, harap, holott koráb­ban nem volt ilyen szo­ká­sa. Vagy sze­rin­ted nem rossz gond­vi­se­lője az bár­mi­lyen állat­nak, aki sze­lí­den kapja keze alá, s az­tán vadabbá teszi?

[…]

Ezeknek az okoknak alapján tehát Perik­lész nem volt jeles állam­fér­fiú.” (Pla­tón: Gorgiasz. 515d–516d.)

1960–62. Mégsem leszek ügyvéd. A re­mény­te­len ese­tek egy­szerre von­za­nak és taszí­ta­nak; akkor már jobb a ma­te­ma­ti­ka, ahol min­den egy­ér­tel­műen von­zó, ami remény­te­len.

Tíz év telik majd el, mire megtu­dom, hogy fél­évi agy­torna nyo­mán szü­le­tett gye­rek­kori követ­kez­te­té­sem, amely sze­rint min­den rossz cse­le­ke­det végső oka a tu­dat­lan­ság, két és fél­ezer éves. 1962-ben a tudat­lan­sá­gá­ért ítél­tek halálra és végez­tek ki vala­kit, aki­nek én sem tud­tam volna az élet­fogy­tig­lani bör­tönt kiesz­kö­zöl­ni. Ugyan­úgy meg­buk­tam vol­na, akár csak az ügy­véd­je. (Mint aho­gyan meg­bu­kott volna Szók­ra­tész, a leg­agya­fúr­tabb védő­be­széd­del is.)

Igaz, nem lehettem volna a vé­dő­je, hiszen ele­inte elfo­gult vol­tam magam is. Mégis csak fele­lős volt a nagy­apám halá­lá­ért! Időbe telt, amíg ezt meg­bo­csá­tot­tam neki. Talán ha nem vesz körül az egye­te­mes gyű­lö­let­nek az a vissza­tet­sző lég­kö­re, amely a pert s fő­képp annak vád­lott­ját végig kísér­te, nem tud­tam volna meg­bo­csá­tani soha. Akkor talán soha­sem let­tem volna képes arra, hogy – akár csak Szók­ra­tész – önnön tudat­lan­sá­gá­nak áldo­za­tát lás­sam Adolf Eichmannban.

„Az ötödik parancsolat szabotázsra lázítja a hó­hért.” (Feleki László)

„Rajzaim nem képek, az egész nem más, mint egy magán­jel­rend­szer […] Vagyis még min­dig egyip­tomi fog­ság­ban vagyok. Még nem kel­tem át a Vö­rös-ten­ge­ren.” (Janouch: Beszélgetések Kafkával)

„…Mert minden létrejön a ter­mé­szet­ben újra,
A szolga és az úr, a hit­ves és a kurva,
Mivel a ter­mé­szet min­ket egy­ként szeret,
Akár tisz­ták vagyunk, akár gazemberek.”
(Sade már­ki: Az igazság. Petri György for­dí­tá­sa.)

„…mert a régi frigy
föl nem bom­lik így.
Hitszegésnél Isten nincs jelen.”
(Goethe: A ko­rin­thusi menyasszony. Kálnoky László for­dí­tá­sa.)

„A meg nem kereszteltek közti tör­vé­nyes házas­sá­got, mégha el is hált, fel­bontja a hit javára a szentpáli kivált­ság.”

„A hívő házasfél, bár a kereszt­ség után újból házas­éle­tet élt a hitet­len fél­lel, nem veszti el jogát kato­li­kus sze­méllyel kötendő házas­sá­gára s azért élhet e jo­gá­val, ha a hi­tet­len fél, meg­vál­toz­tatva szán­dé­kát, később jogos ok nél­kül eltá­vo­zik, vagy már nem él együtt béké­ben a Teremtő gya­lá­zása nél­kül.”

„Kétség esetén a hit kivált­sá­gá­nak ked­vez a jog.” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 455–456. oldal, 1120. kánon 1. §., 1124. és 1127. kánon.)

1979. Dávid jön fel hozzám, kéri, hogy a Charta ’77 magyar­or­szági alá­írói­hoz csat­la­koz­zam. Azt hazu­dom, hogy nem értek egyet az alá­írók­kal. Szo­mo­rúan megy el, én viszont ujjon­gok: végre meg­sza­ba­dul­tam tőle! Meg­sér­tő­dött, jó ideig nem fog keres­ni. Hiába fag­gat­nak Dávid­ról, sem­mit sem tudok majd mon­dani róla!

Néhány nappal később, útban a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium tiszt­jé­hez, azon tűnő­döm, mikor fog­nak majd rájönni arra, hogy nálam is járt valaki a Charta ’77-tel. S vajon hogyan baga­tel­li­zá­lom az ügyet, ha majd meg­kér­de­zik, miért nem beszél­tem erről?

Még az ajtón se lépek be, máris fel­te­szi János a kér­dést:

–  Miért nem írtad alá a Charta ’77-et?

A kérdés annyira váratlanul ér, hogy hosszú másod­per­cek tel­nek el, amíg magam­hoz térek, és meg­ta­lá­lom a meg­ol­dást: elmon­dom majd, hogy nem értek egyet a más orszá­gok bel­ügye­ibe való beavat­ko­zás­sal. Nincs időm bele­kez­deni a mon­dan­dóm­ba, mert János így foly­tat­ja:

–  Tudod, amikor Dávid elin­dult a la­ká­sod­ra, foga­dá­so­kat kötöt­tünk a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­ban, hogy alá­írod-e a Charta ’77-et, vagy sem. Tény­leg, miért nem írtad alá?

Ezt a csatát elveszítettem. Dávid láto­ga­tá­sát nem­csak elme­sé­lem, de le is írom. Köz­ben arra gon­do­lok, vajon kinek beszél­he­tett arról, hogy hoz­zám indul? Talán csak tele­fo­non mondta el vala­ki­nek, és lehall­gat­ták a beszél­ge­té­sét? Bizo­nyára így lehe­tett. Eset­leg követ­ték őt? Ez már soha­sem fog kide­rül­ni. (26 év múl­tán Dávid nem tudja fel­idézni a tör­té­net rész­le­te­it. Arra sem emlék­szik, hogy meg­ha­ra­gu­dott, és éve­kig nem kere­sett meg engem.)

Az eset annyira megdöbbent, hogy hóna­pok múl­tán gon­do­lok csak bele abba, való­já­ban mi is tör­tént. János súlyos hibát vétett. Hiszen az ő fel­adata az, hogy infor­má­ció­kat tud­jon meg tőlem, s nem az, hogy infor­má­ció­kat adjon át nekem. Vajon elszólta magát, és elszó­lá­sá­val mint­egy vélet­le­nül segí­tett? Vagy tuda­to­san tet­te? Segí­teni akart? Ragasz­ko­dása hoz­zám csak hóna­pok­kal később válik majd nyil­ván­va­ló­vá. Most még egy­szerű elvé­tés­ként érté­ke­lem rend­ha­gyó visel­ke­dé­sét. Annyira fel­iz­gatta a Charta ’77, s az azzal kap­cso­la­tos visel­ke­dé­sem, hogy nem tudott ural­kodni magán, így aztán szán­dé­ko­lat­la­nul bár, de elárul­ta, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­ban tud­tak Dávid láto­ga­tá­sá­ról.

(1972. augusztus) Késő este van. A 6-os vil­la­mo­son ülök, bal olda­lon, a me­net­iránnyal szem­ben. Budá­ról tar­tok haza­fe­lé, az Okto­gon­ra. Átel­len­ben, a vil­la­mos jobb olda­lán, a me­net­irány­nak hát­tal vonzó és ismert asszony ül. Fél­re­for­dí­tott arcán is látom, hogy hely­zete remény­te­len. Várja a halált. Még nem siet­te­ti, csak csend­ben vár­ja. Ez a vá­ra­ko­zás azon­ban bár­me­lyik pil­la­nat­ban véget érhet. Akkor aztán néhány másod­percre sor­sá­nak irá­nyí­tó­jává válik. A Mar­git híd­hoz érke­zünk, előbb a budai híd­fő­nél, aztán a Mar­git­szi­get­nél áll meg a vil­la­mos.

Ugrásra készen figyelem, hogy le fog-e száll­ni, átve­ti-e magát a kor­lá­ton, bele a Duná­ba. Huszon­két éves vagyok, ő negy­ven, de való­já­ban nem ez aka­dá­lyoz meg abban, hogy meg­szó­lít­sam. Magá­nya meg­kö­ze­lít­he­tet­len. A leg­szí­ve­seb­ben elfe­lej­te­ném ezt a hiá­ba­va­ló, értel­met­len talál­ko­zást, ami­kor utam végén, segít­ség­nyúj­tás nél­kül, leszál­lok az Okto­gon­nál. Nincs ment­sé­gem, pon­to­san tudom, hogy mit teszek. Néhány napja ugyan­erre vitt késő esti utam: akkor egy hal­dokló lányt vissza­se­gí­tet­tem az élet­be, az imént egy hal­dokló asszonyt magára hagy­tam. „Va­laki más majd biz­to­san segít raj­ta” – nyug­ta­tom meg magam. Kará­csony más­nap­ján meg­tu­dom a rádió­ból, hogy senki sem segí­tett. (Évti­ze­dek múl­tán férje sza­vai­ból úgy veszem ki, hogy nem is segít­he­tett volna sen­ki. Ment­he­tet­len volt. Sza­vai nem vigasz­tal­nak meg, arra gon­do­lok, talán csak magát pró­bálja nyug­tat­ni, men­te­get­ni, ő is siker­te­le­nül, akár csak én.)

Szállt volna le a Margitszi­get­nél, akkor én is leszáll­tam vol­na! (Ugyan, miért? Bizo­nyára sok­kal jobb úszó volt nálam. Mi értelme lett volna utána ugra­nom? Nem is biz­tos, hogy meg­tet­tem vol­na.)

Miért nem vett észre?! Ha egy futó pil­lan­tásra mél­ta­tott vol­na, biz­to­san meg­szó­lí­tom őt! Hová igye­ke­zett élete utolsó évé­nek ezen a nyár­végi éjsza­ká­ján a vigasz­tal­ha­tat­lan asszony?

Mindig tökéletesen (el)játszotta a sze­re­pét, töké­le­te­sen (el)játszotta az éle­tét. Akkor este úgy ült a 6-os vil­la­mo­son, hogy har­minc évvel a ha­lála után is képes elhi­tetni velem: fele­lős vol­tam érte, fele­lős vol­tam a halá­lá­ért. Ma is úgy érzem, vala­mit ten­nem kel­lett vol­na, amíg a vil­la­mos az Okto­gon­hoz ér. Mi az, amit elmu­lasz­tot­tam? Már soha­sem fogom meg­tud­ni. Fül­ledt nyár­végi esté­ken ma is ott ül velem szem­ben Domján Edit, vala­hány­szor a 6-os vil­la­mo­son uta­zom haza­fe­lé, Budá­ról Pest­re.

„Egy Isten születik. Meghal sok másik.
Nem az igaz­ság: újabb téve­dés csak.
Így jutsz egy más örökkévalóságig,
Mindig jobb, ami elmúlt, az az évszak.”
[Pessoa: Karácsony (rész­let). Kukorelly Endre for­dí­tá­sa]

„Nincs könnyebbik út, nincs rövi­debb út, nin­cse­nek fon­tos és kevésbé fon­tos rész­le­tek. Az egész meg­ér­tése a cél, hogy aztán az egé­szet végre elfe­ledd.” (Su-la-ce: Lin-csi 6. tör­té­net)

„Mozartot hallgatva az ember elfe­lejti azo­kat a gon­do­kat, ame­lye­ket Bar­tók zenéje fejez ki.” (Feleki László)

(1979) Kati jön fel hozzám. Alig egy éve annak, hogy nem enge­dett ener­vált csá­bí­tási kísér­le­tem­nek; másod­jára nem is pró­bál­koz­tam. Azóta – ki érti a fi­a­tal lányo­kat? – külö­nö­sen von­zó­dik hoz­zám. Azt mond­ja, behív­ták őt a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­ba, és rólam is fag­gat­ták. Bizal­mas köz­lése már-már bűnre csá­bít: sze­ret­ném elmon­dani neki, hánya­dán áll velem.

De Lajos sorsát mégsem tehetem füg­gővé egy 19 éves lány­tól, bár­mennyire is meg­bí­zom ben­ne! Mert az éle­te­met rábíz­ha­tom Kati­ra, ez vilá­gos. De Lajos éle­tét? Ha egy­szer nekem beszélt, ki sza­va­tol­hat­ja, hogy nem fog beszélni más­nak is? Nem, már dön­töt­tem: Vera lesz az, aki­nek elmon­dom majd az igaz­sá­got, ha eljön az ide­je. És rövi­de­sen el fog jön­ni, ezt most már biz­to­san érzem.

Katinak azt tanácsolom, senkinek se beszél­jen arról, amit nekem elmon­dott. Ha nem tud tit­kot tar­ta­ni, egé­szen biz­tos, hogy a hír vissza­jut a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­hoz: önma­gá­nak is árt, és annak is, akin segí­teni sze­ret­ne. Ha pedig leg­kö­ze­lebb újra fag­gat­nák őt, nyu­god­tan mond­jon el rólam min­dent. Ne fél­jen, nekem nem árt­hat.

Látom rajta, hogy bűntudata van, pedig a hely­zet úgy kíván­ná, hogy nekem legyen bűn­tu­da­tom. Van is! Őelőtte igen, de magam előtt nem tagad­ha­tom.

„Mit vesztett a hazai litera­túra Cso­ko­nai­nak korai halála által, kevés ember érzi inkább nálam­nál: kevés saj­nálja ezt job­ban nálam­nál, ha csak úgy tekin­tem is, mint embert. Ismer­tem én a sze­re­tetre mél­tó, noha nem hibát­lan ifjú­nak egész becsét, s sze­ret­tem szí­ve­sen. De némely tisz­te­lője csak azt tartja igaz­sá­gos becsűlőjének, aki őtet vakon csu­dál­ja. Esz­mél­jünk fel buta­sá­gunk­ból; nincs kínosb érzés, mint amit a pi­rító magasz­ta­lás okoz. […] s mint­hogy neki, kinek gyö­nyör­ködve hallgatánk ked­ves zen­gé­se­it, míg élt, kenye­ret nem adtunk, adjunk most, midőn már nem él, követ.” [Ka­zin­czy, 1806. 10. 11. (Hazai Tudó­sí­tá­sok)]

Főnököm azt mondja, előléptetnek. Egy cso­port veze­té­sét bíz­zák rám. Gra­tu­lál a dok­tori védé­sem­hez, és további sike­re­ket kíván. Már dön­töt­tem: kilé­pek. Elő­lép­te­tési aján­lata eggyel több ok arra, hogy ezt mie­lőbb meg­te­gyem. Heten vol­tunk, mind­annyi­unk­nak lejárt a szer­ző­dé­se. Ket­ten marad­hat­nánk. Nyug­dí­jas állás­nak lát­szik, s ma­gam is pon­to­san tisz­tá­ban vagyok azzal, amit hetek­kel később egy idő­sebb kol­léga mond a fo­lyo­són, hal­kan a fülembe súg­va:

–  Bolond vagy, ilyen állá­sod soha­sem lesz töb­bé!

Szegény, tudatlan ember! Nem magya­ráz­ha­tom meg neki: lehet­sé­ges ugyan, hogy nem a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium áll az elő­lép­te­tési szán­dék hát­te­ré­ben, de hogy kihasz­nál­nák az alkal­mat arra, hogy fon­tos embe­rek­ről fon­tos infor­má­ció­kat tud­ja­nak meg tőlem, abban biz­tos vagyok. Egyéb­ként is: együtt jöt­tünk, tehát együtt távo­zunk. Hét mun­ka­társ­ból ötöt az utcára tet­tek; aki marad, az áru­ló.

Főnökömnek is ezt próbálom magya­ráz­ni, a le­hető leg­dip­lo­ma­ti­ku­sabb módon. Tudom, hogy szív­be­teg, nem sze­ret­ném sem­mi­féle meg­ráz­kód­ta­tás­nak kitenni őt, s bár egy világ választ el tőle, azért titok­ban azt remé­lem, talán meg­érti az én néző­pon­to­mat is: ha a töb­bi­ek­nek men­niük kell, akkor én is velük tar­tok.

Látom, hogy elkönyvel magában az ellen­zé­ki­ek, más­ként gon­dol­ko­dók közé, aztán véle­mé­nyét ki is mond­ja. Mit vála­szol­hat­nék? Annyira más­ként gon­dol­ko­dom, hogy ez a más­ként gon­dol­ko­dók­tól is elha­tá­rol. („Nincs olyan had­se­reg, amely­ből meg ne szök­nék.” Kon­rád: A városalapító.) Őszin­tén beszé­lek vele, de lát­nom kell, hogy vég­képp bezár­kó­zott intel­lek­tu­á­lis védő­bás­tyái mögé, ame­lye­ken nem üthe­tek rést. Nem is aka­rok. „Iga­zán min­dent meg­pró­bál­tam, hogy fel- (vagy inkább meg-?) vilá­go­sít­sam őt, a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia Filo­zó­fiai Inté­ze­té­nek igaz­ga­tó­ját. Nem tehe­tek töb­bet! Hal­jon meg hülyén!” – mon­dom magam­ban. Évek múl­tán való­ban úgy is lesz. Meg­hal. De hogy miként, azt nem tudom. Nem is érde­kel. Sic transit… Mire a ha­lá­lá­ról érte­sü­lök, már senki sem emlék­szik rá.

„A Hazai Tudósitásoknak XXX. darab­jába ikta­tott Magya­rázó jegy­zé­se­idbe töké­le­te­sen meg­fe­lel­tél a deb­re­ceni böl­csel­ke­dők­nek, és az ő go­rom­ba, gúlyási alacson sértegetődzéseikhez képest még igenis feinul […] csudákozom Faze­ka­son, hogy ő is a kötelezkedők szá­mába lenni nem átall­ja. – Milyen poeta volt, azt nem tudom, de hogy kri­ti­kus rossz, azt látom, jó bota­ni­kus­sá­gát isme­rem; jobb volna tehát nékie fárad­ha­tat­lan igye­ke­zet­tel bota­ni­zál­ni, és min­den figyel­mét arra forditani: hogy Deb­re­ceni Florájokkal bárha mi kevés fényt is von­ná­nak ködös homá­lyok­ra.” (Cserey Far­kas Kazin­czyhoz, 1806. 10. 27.)

(Igaza van Freudnak: két szerelmes­ke­dés között mégis csak el kell töl­te­nünk vala­mi­vel az időt; amit ilyen­kor, a kény­szerű szü­ne­tek­ben teszünk, azt nevez­zük kul­tú­rá­nak.)

(Szerelem 6.

Tavasz van, szeretnék kibújni a bő­röm­ből. Ahogy a késő dél­utáni fény elárasztja a szo­bá­mat, elha­tá­ro­zom, hogy fel­ke­re­sek egy rég nem látott lányt, aki talán ma is szí­ve­sen fogadja öle­lé­se­met. Elbi­zony­ta­la­no­dom. Sze­líd­nek ismert meg, most vad­nak fog lát­ni; vajon így is kel­lek majd neki? Az igazi pró­ba­té­telt nem vál­la­lom. Mie­lőtt még egy szót is szól­hat­na, üdvöz­lés helyett le kel­lene tép­nem róla a ruhát. Civi­li­zált világ­ban élünk, tudom jól, nem ezt fogom ten­ni, pedig ezt dik­tálná a ter­mé­sze­tem. De én ter­mé­szet­el­le­ne­sen visel­ke­dem majd, per­verz leszek a vég­te­len­sé­gig: simo­ga­tom, ciró­ga­tom, csó­kol­ga­tom, hosszú elő­já­ték­kal, aho­gyan illik, és köz­ben elvész majd a len­dü­let, a szen­ve­dély. Min­dent elve­szí­tünk, ami­ért érde­mes élni ezen a vi­lá­gon, csak azért, hogy elmond­has­suk magunk­ról: kul­tu­rál­tan visel­ked­tünk, ille­del­me­sen. Nem vagyunk nor­má­li­sak.

Ennyi elég. Mára el is ment a ked­vem a talál­ko­zás­tól. Szen­ve­dé­lye­sen öle­lő, esz­te­len lány kel­lett volna nekem ezen a késő tava­szi dél­utá­non, lehe­tő­leg még nap­le­mente előtt, aki­nek az a ter­mé­sze­tes, ha nem vet­kőz­te­tik, hanem leté­pik a ru­hát róla. „Ez ma már biz­to­san nem jön össze – mon­dom magam­ban –, hol­napra meg, ami­lyen sze­szé­lyes vagyok, bizo­nyára valami másra vágyom majd.”

Mint oly sokszor életem során, megint a vé­let­len dönt helyet­tem. Várat­la­nul egy másik lány érke­zik hoz­zám, már vagy fél éve nem lát­tam; tudom, hogy ő a vad­sá­got is sze­re­ti. Mág­nes­ként von­zott min­dig, noha soha­sem sze­ret­tem. Aho­gyan magam­hoz öle­lem őt, mégis cso­dál­koz­va, értet­le­nül néz rám. Más­nak ismert: jól nevelt­nek, ener­vált­nak. „De hiszen tavasz van!” – magya­rá­zom szo­kat­la­nul heves visel­ke­dé­se­met.

Társam odaadó és erotikus, az öröm­szer­zés min­den for­té­lyát isme­ri. A sze­ret­ke­zés után még­sem tudunk egy­más­sal mit kez­de­ni. Hálá­san tekint rám, emlé­ke­ze­tes pász­tor­órát töl­töt­tünk együtt; kie­lé­gül­ten, vágy­ta­la­nul válunk el, mint meg­vi­lá­go­sult távolkeleti böl­csek: tud­juk, hogy soha többé nem keres­sük egy­mást. De erről nem beszé­lünk. Sem­mi­ről sem beszé­lünk, már rég nincs szük­sé­günk sza­vak­ra. Soha többé nem keres­sük meg egy­mást, de ha a vé­let­len úgy hoz­za, újra közös ágy­ban fogunk vadul egy­más­nak esni; ő a ru­há­ját tes­té­ről letépő fér­fi­nak, én a kitá­rul­ko­zó, kar­ját és lábát háta­mon átkul­csoló lány­nak nem tudok majd ellen­áll­ni.)

[„A művészi alkotás a legtö­ké­le­te­sebb, mert a leg­messzebb távo­lo­dik Isten képé­től. Ó, amit az Isten alko­tott, jelen­ték­te­len az embe­rek alko­tá­sai­hoz képest! Milyen szép a mi boly­gónk azóta, hogy szí­nül­tig töl­töt­tük üre­ge­it, tele­tűz­del­tük üveg­pa­lo­táink­kal, és kan­tá­táink­kal bor­zon­gat­juk az éter hul­lám­hossza­it! Milyen gyö­nyörű így, hogy az ember fénye kisza­ba­dí­totta az Isten sötétségéből… Ti, muzsi­ku­sok, fes­tők, szob­rá­szok, épí­té­szek terem­tet­té­tek meg a föld­ből és az égből az ember biro­dal­mát, amely túl szép ahhoz, hogy még min­dig az Isten biro­dal­má­ból kor­má­nyoz­zák!” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 157–158.)]

2005. 09. 12., Kerepesi út. A be­já­rat­nál két szál sárga rózsát veszek. A ha­lot­tak mos­ta­ná­ban nem nyug­sza­nak. Vagy csak mi, élők nem tudunk velük mit kez­de­ni? Saját nyug­ta­lan­sá­gun­kat vetít­jük ki rájuk? Éle­tem­ben elő­ször Horger Antal sír­jára ten­ném az egyik szál virá­got, de kezem této­ván meg­áll a le­ve­gő­ben.

Nem ismerek a sírra! Fél évszá­za­don át egy­szerű sír­ha­lom és fake­reszt volt itt; most ehe­lyett egy fekete grá­nit­lap díszes kereszt­jén új fel­irat fogad. A ha­lott­nak immár rangja van: aka­dé­mi­kus, egye­temi tanár, s alatta egy új név, Balogh Lász­lóé. Úgy lát­szik, jól meg­fér egy­más mel­lett József Attila hara­gosa és monog­rá­fu­sa.

A Mester sírján már elhelyeztem a ró­zsát, most Horger Antal és Balogh László közös sír­jára is lete­szem: osz­toz­za­nak raj­ta, ahogy tud­nak! (Napok tel­nek el, mire rájö­vök: az aka­dé­mi­kus sír­tár­sá­nak halá­lo­zási éve nem sze­re­pel a Magyar Élet­rajzi Index­ben, így nem lehet azo­nos a Jó­zsef Atti­lá­ról köny­vet író Balogh Lász­ló­val sem.)

(60-as évek)

–  Ez is csak olyan rend­szer, mint a többi – mondja Bíró Már­ton –, se nem jobb, se nem rosszabb. Sem elkö­te­le­zett híve, sem elszánt ellen­sége nem vol­tam egyik rend­szer­nek sem.

–  Azért vannak különb­sé­gek – figyel­mez­teti őt beszél­gető part­ne­re. – Régen… – kez­dené mon­dan­dó­ját, de Marci bácsi indu­la­to­san köz­be­vág:

–  Rákosi alatt?! – kér­de­zi.

–  Nem, dehogy, hiszen az szinte teg­nap volt…

–  Szálasi, Gömbös, Hor­thy? Mennyire régen?

–  Ne légy olyan inge­rült, Mar­ci! Még régebben… – mondja a má­sik.

Valaha bankárok voltak mindketten, öreg­sé­gükre mégis nehe­zen érte­nek szót egy­más­sal.

–  Nem vagyok inge­rült, csak sze­ret­ném tud­ni, hogy melyik rend­szert kíván­nád vissza! Szó­val Tisza Ist­ván ide­jé­ben?

–  Ugyan, ne bolon­dozz már! Ki az az őrült, aki vissza­sírná az akkori idő­ket! Vala­mi­kor 1900 körül…

A hosszú, csendes merengést Bíró Már­ton töri meg:

–  Igazad van, bará­tom. Azok vol­tak az iga­zán szép idők!

–  Bizony, bizony. Mintha teg­nap lett vol­na. Emlék­szem, tizen­hat éves vol­tam akkor. És halá­lo­san sze­rel­mes egy gyö­nyörű lány­ba. És te?

–  Én húsz körül jár­tam.

„Én tizenöt vagyok – gondolom magam­ban –, vajon én is így fogok majd vissza­em­lé­kezni öreg korom­ban?”

Beszélgető társa kérdő tekintetét látva Bíró Már­ton nem szól egy szót sem, csak bólo­gat. Ha helye­sen értel­me­zem bólo­ga­tá­sát és sem­mibe vesző tekin­te­tét, akkor arra kell követ­kez­tet­nem: vélet­le­nül éppen akkor ő is sze­rel­mes volt, akár­csak vita­part­ne­re, vagy – e pil­la­nat­ban, ugyan­csak vélet­le­nül – én.

„A pillangót szerencsés gondolat­nak tar­tom, de az én fülembe sem­mi­vel sem hang­zik szeb­ben lepe, mint pillangó, akár pille, akár pilla legyen a gyö­kér, min­den­ki­től való szár­maz­ta­tás illik erre az állat­ra; vala­mint a leptől is jó a lepecske vagy rövi­den lepke, de nem lepe. Ezen­kí­vül pil­langó (Papilio), lepke (Sphinx), pille (Phalaena Linn). Lásd Földi Ter­mé­szeti Hist. 321. lap.” (Kis Imre: Debrecenből. Hazai Tudósitások 1806. 10. 29.)

(Ha már az örökös rabság adatott meg nekem, leg­szí­ve­seb­ben az érzéki örö­mök rab­sá­gát válasz­ta­nám.)

(Buddhának – ha nem élt volna szá­za­dok­kal koráb­ban, akkor mond­hat­nám: Jézus leg­szi­go­rúbb kri­ti­ku­sá­nak – igaza volt: csak a tel­jes meg­sem­mi­sü­lés lehet a cél! Bolond, aki újjá akar szü­let­ni, de az is, aki a túl­vi­lág örök­ké­va­ló­ság­ára vágyik! A szőke király­lány nyúj­totta gyö­nyör és gyöt­re­lem épp ele­gendő lesz éle­tem végé­ig! Ki az a bolond, aki egy örök­ké­va­ló­sá­gon át a hiá­ba­való sóvár­gásra vágyik?! Egy­mást ker­gető vágya­ink­kal a túl­vi­lá­gon sem érhet­nénk célt: ő sem lehetne bol­dog a ked­ve­sé­vel, én sem lehet­nék bol­dog vele, velem se lehetne bol­dog valaki más. Mind­annyi­unk­nak a tel­jes meg­sem­mi­sü­lés jelent­heti csak a meg­nyug­vást. Ebben kell tehát hin­nünk, Krisz­tus zse­niá­lis téve­dé­sén felül­emel­ked­ve. Kíván­hat­ja-e Ester­házy Péter a síron túli örök­ké­va­ló­sá­got Ester­házy Mátyás­sal? Vagy Ester­házy Mátyás Ester­házy Péter­rel? Nem tudom. Sze­ret­ném hin­ni, hogy ők azért tud­ják.)

Álmomban egy kicsiny kalotaszegi faluba röpít a szán. Fehér pari­pák mel­lett suhan el a hófödte táj, s még fülembe cseng ven­dég­lá­tóm negyed szá­zad­dal korábbi intel­me:

–  Aztán nehogy azt írja rólunk, mint Móricz Zsig­mond! – Értet­le­nül nézek rá. – Erre­felé is meg­for­dult egy­szer. És kép­zel­je, azt hit­te, hogy a Szé­kely­föl­dön jár!

Próbálom védeni a néhai kol­lé­gát, kevés siker­rel:

–  Mindannyian hibá­zunk. Bizo­nyára ő is rájött a té­ve­dé­sé­re.

–  Az lehet. De tud­ja, mi azért nem felej­tünk! Eszébe ne jus­son ilyen buta­sá­got mon­da­ni! A Szé­kely­föld arra van – mutat kelet felé, a messze­ségbe a kezé­vel.

–  Tudom – felelem –, egé­szen vélet­le­nül onnan szár­ma­zom.

A paripák már Bánffyhunyadnál jár­nak, ami­kor eszembe jut, hogy vissza kel­lene tér­nem Ketesdre, és a te­mető fej­fáit len­cse­végre kap­nom. Már késő, nyu­god­ja­nak béké­ben a halot­tak. Én az élő­höz, a szőke király­lány­hoz igyek­szem, sem élők, sem hol­tak nem térít­het­nek el utam­tól.

A paripák egyre sebesebben rohan­nak velem, las­san fel­emel­ke­dünk a föld­ről. Alat­tam Vásár­hely hófödte házai csak­nem bele­si­mul­nak a táj­ba. És most mer­re? Kezem­ben a gyep­lő, nekem kel­lene irányt szab­nom. Této­ván nézek körbe „Il­lés sze­ke­rén”. Őseim föld­jét talán soha­sem fogom lát­ni. Inkább itt mara­dok a közel­ben, a Sóvidéken. Tudom, hogy kép­te­len­ség, mégis úgy érzem, a szőke király­lány még min­dig itt vár rám, egy kicsiny falu­ban.

Úgy látszik, Bukarestben minden leve­lün­ket elol­vas­ták. Egyi­kün­ket sem lepi meg a fel­is­me­rés, sem kolozs­vári bará­to­mat, aki elme­sé­li, hogy milyen infor­má­ciók­hoz jutott évti­ze­dek múl­tán a buka­resti levél­tár jóvol­tá­ból, sem engem, aki néhány hét­tel koráb­ban mesél­tem el neki múl­ta­mat.

–  Minden levelün­ket elol­vas­ták. Tud­ták, mikor köl­töz­tél el a Nép­köz­tár­sa­ság útjá­ról (előbb és utóbb: Andrássy út) a Rákó­czi útra! (Nép­köz­tár­sa­ság Katinka – írta alá Kár­olyi Mihály özve­gye tré­fá­san a ne­vét egy kora­beli válasz­le­ve­lén, ame­lyet az emlí­tett útról címez­tek neki.)

Elmondom neki, hogy sohasem beszél­tem erdé­lyi útja­im­ról, és egyet­len kér­dés sem hang­zott el ezzel kap­cso­lat­ban. Azzal per­sze tisz­tá­ban vol­tam, hogy útjaim nem marad­hat­tak titok­ban a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium előtt. Csak azon cso­dál­ko­zom, hogy bará­to­mat nem kereste meg a román ható­ság. Hiszen a kül­föl­diek láto­ga­tá­sát be kel­lett jelen­te­ni, s én nála száll­tam meg több alka­lom­mal is, „ren­de­sen”, vagyis beje­len­tés nél­kül! Igaz, szinte osonva köze­lí­tet­tem meg a házat, láb­ujj­he­gyen futot­tam fel az eme­let­re, min­den sza­vamra ügyel­tem, de azért, ha a pesti kol­lé­gák agya­fúrt­sá­gá­val ren­del­kez­tek volna a kolozs­vá­ri­ak, akkor egé­szen biz­to­san lebu­kunk.

–  Konspirációnk ezek sze­rint siker­rel járt – mon­dom. – Még a 70-es évek­ben álla­pod­tunk meg abban, hogy Kolozs­vár fedő­neve Brassó lesz. Vala­hány­szor azt írom, hogy Bras­sóba uta­zom, te tudni fogod, hogy hoz­zád megyek, Kolozs­vár­ra. S ha arról érte­sülsz, hogy egy bará­tom uta­zik Bras­só­ba, az ugyan­azt jelenti majd.

1982 februárjában azt hittem, a ke­mény tél már véget ért. Téved­tem. Haj­nali 3 és 4 között száll­tam le Kolozs­várt a vonat­ról ked­ve­sem­mel. („Bu­da­pesti táj­szó­lá­som­ra” már első ott­lé­tem­kor figyel­mez­tet­tek bará­ta­im: Kolozsváron vagy Kolozsvárt. „A Kolozsvárott alak hely­te­len, csak ti, pes­tiek ter­jesz­ti­tek. Las­san itt is min­denki rákap a pesti táj­szó­lás­ra!” – mond­ták.) Az első buszra még leg­alább egy órát vár­nunk kel­lett vol­na, így hát elin­dul­tunk gya­log a város köz­pont­já­ba, majd tovább, a kül­vá­ros felé.

Leheletem nyomán a szakállam néhány perc alatt össze­függő jég­pán­céllá vál­to­zott. Mint más­nap a rádió­ból meg­tud­tuk, dél­előtt 9-kor mínusz 17 fok volt Kolozs­várt. Az első 4-5 kilo­mé­ter nem is jelen­tett gon­dot, csak Kolozsmonostoron, a la­kó­te­le­pen nem értet­tem, hogy mi tör­tént utolsó láto­ga­tá­som óta! A tro­li­busz vég­ál­lo­mása másutt volt, és a lakó­te­lep egy­forma házai sem segí­tet­ték az eliga­zo­dást. Meg kel­lett volna kér­dez­nünk vala­kit, s ifjú úti­társ­nőm is ezt taná­csol­ta, de makacs vol­tam: nem kér­de­zünk, csak megyünk, hatá­ro­zot­tan, cél­tu­da­to­san, mintha ott­hon len­nénk. Lehet, hogy itt fagyunk meg mind­ket­ten, de akkor sem sza­bad kér­dez­nünk sen­ki­től sem­mit!

–  Nem kellene fel­hív­nunk őt?

A telefonfülke szinte karnyújtás­nyira van tőlünk, fej­ből tudom a te­le­fon­szá­mot is, de ilyen hibát nem vét­he­tek! Ellen­sé­ges föl­dön járunk, ahol éppen az ilyen egy­ügyű turis­tákra vadász­nak, ami­lye­nek mi vagyunk!

–  Nem! – felelem. – Ha vég­képp nem érünk célt, akkor irány a pá­lya­ud­var, uta­zunk vissza, Pest­re!

Máig sem tudom, hogyan találtunk rá végül bará­tom lakó­te­lepi ott­ho­ná­ra. Fogad­ta­tá­sunk szí­vé­lyes volt. Ifjú ked­ve­sem­ről (későbbi fele­sé­gem­ről) kide­rült, hogy a tit­kár­nőm, leg­alább is ven­dég­lá­tóm kis­fia ezt a magya­rá­za­tot kap­ta.

A brassói út együgyű, átlátszó meg­ál­la­po­dás volt, de ezek sze­rint célt ért. Ha ilyes­fajta kíván­csi­ság vezé­rel­ne, akkor most utána jár­nék: vajon Bras­só­ban való­ban vár­tak engem és a ba­rá­tai­mat a „szekusok”, vala­hány­szor a le­ve­lem­ben (vagy tele­fo­non) közelgő bras­sói utat emle­get­tem? Negyed szá­zad­dal ezelőtt még érde­kelt volna a válasz. Ma már nem érde­kel.

„Én vetekedéstekbe ereszkedni tel­jes­ség­gel nem kíván­tam: de mint­hogy már most har­mad­íz­ben hozod előt­tem elő, és a deb­re­ce­ni­ségbe belé­ke­verni mél­tóz­tatsz, két vagy három jegy­zé­se­ket kívá­nok tenni egész csen­des­ség­gel és sze­líd­ség­gel. Egyik ez: hogy magam tapasz­tal­tam, mely sokan cso­dál­koz­nak itt Deb­re­cen ellen való kike­lé­se­den, és ahol csak hal­lot­tam, min­de­nütt utánavetették ezt: pedig azt az urat itt min­den becsűlte, tisz­tel­te. És hogy magam is ezen csudálkozók közül való vagyok, nem taga­dom. Mert hogy a Kis Imre ur pri­vát leve­li­nek két ország előtt kel­lett meg­ma­gya­ráz­tat­ni, és hogy a jegy­zé­sek oly indúlatossággal vagynak írva, elég bizony­sága annak, hogy ez nem ok, csak alkal­ma­tos­ság volt.” (Szentgyörgyi József Kazin­czyhoz. Deb­re­cen, 1806. 11. 18.)

(Szerelem 7.

Nincs visszaút. A lány, aki­ért gim­ná­ziumi éveim alatt rajong­tam, aki­nek éle­tem­ben elő­ször sze­rel­met val­lot­tam, itt áll előt­tem, a Cor­vin mozi előtt, és kér­dőn néz rám. Egy évvel ezelőtt még min­denre képes let­tem volna érte, most nem tudok vele mit kez­de­ni. Hetek óta kísér­ge­tem az egye­tem­től hazá­ig, magam sem tudom, hogy miért. Ma moziba men­tünk. Sze­ret­ném elfe­lej­teni mind­azt, ami az elmúlt egy évben tör­tént, de kép­te­len vagyok rá. Valaki örökre elra­ga­dott tőle. Még ha el is felej­te­ném a másik lányt, akkor sem tér­het­nék vissza hoz­zá. Nincs vissza­út. Nincs kiút. Aporia.

Semmitmondó szavakkal búcsúzom ifjú­kori sze­rel­mem­től. Tudom, ha most a ke­ze­met nyúj­ta­nám, örökre az enyém lehetne a lány, akire éve­ken át hiába vágy­tam; egyet­len moz­du­la­tom fel­érne egy házas­sági aján­lat­tal, amelyre azon nyom­ban „igen” volna a fe­le­let. Éve­ken át az éle­te­met adtam volna ezért a pil­la­na­tért! Még egy évvel ezelőtt is! Nap­ról napra és éjről éjre ezer­szer átél­tem a per­cet, amely most bekö­vet­ke­zett! Csak egy moz­du­la­tot kel­lene ten­nem! De ez a moz­du­lat ma már hazug­ság vol­na. Kép­te­len vagyok meg­ten­ni.

Szomorúan válunk el, élethosszig­lani kese­rű­ség­gel a szí­vünk­ben: ő ben­nem csa­ló­dott, én önma­gam­ban csa­lód­tam.

Tudom jól, a temporális para­do­xon halá­lo­mig elkí­sér. Min­den ötö­dik évben, érett­ségi talál­ko­zók ide­jén, néhány napig arra gon­do­lok, hogy mind­annyi­szor hazud­tam neki, vala­hány­szor sze­rel­met val­lot­tam. Amit 1965-től 1968-ig mond­tam, s amit oly igaz­nak hit­tem, hogy bár­mely pil­la­nat­ban meg is esküd­tem volna rá, 1969 őszé­től – immár halá­lom pil­la­na­táig – hazug­sággá vált.)

„Tedd félre a morált, ne hüve­lyezd a törvényt,
Az elté­ve­lye­dést köves­sük nyíl­tan, önként.
A szen­ve­dé­lyen át a ter­mé­szet üzen…”
(Sade már­ki: Az igazság. Petri György for­dí­tá­sa.)

Első nyelvlecke, 1975. Nem is oly rég évet ismé­tel­tem az egye­te­men, mert meg­buk­tam az orosz nyelv­vizs­gán. Akko­ri­ban jól jött volna egy nyelv­lec­ke, de senki sem segí­tett. Egy évvel később vala­hogy mégis átmen­tem. Kegye­lem ket­tes (vagy hár­mas?) volt, jövök rá később. A lány, aki három évvel koráb­ban szoljankára invi­tált, dalt dúdol a fü­lem­be, amely­ből egyet­len szót sem értek:

Товарищ Сталин, вы большой учёный,
В языкознании просто карифей!
Но я простой советский заключённый,
И не марксист, и тоже не еврей.

Az egyetlen lány (vagyis már asszony), aki­nek öle­lé­sét elhá­rí­tot­tam magam­tól, még nem sej­ti, hogy szá­momra fel­fog­ha­tat­lan értelmű dala örökre bevé­ső­dik emlé­ke­ze­tem­be. Ked­ve­sen, türel­me­sen magya­ráz, min­den szó­ról elmond­ja, mit jelent, aztán sza­bad for­dí­tás­ban vissza­adva a dal értel­mét, las­san vilá­gos­sá­got gyújt ide­gen nyel­vek iránt érzé­ket­len elmém­ben:

Sztalin elvtárs, ön nagy tudós,
a nyelv­tu­do­mány­ban egye­ne­sen zseni,
de én csak egy­szerű szov­jet rab vagyok,
nem vagyok mar­xis­ta, sőt zsidó sem.

Kezdem érteni. Még nem a nyel­vet, csak azo­kat, akik beszé­lik.

Második nyelvlecke, 1977. Több tucat ide­gen nyelvű Bib­liát hagy nálam egy lel­kész, akit a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium és az Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal egy­más­sal össze­han­golt érdek­lő­dése min­den­hová elkí­sér. Ház­ku­ta­tás­tól tart, ezért hagyja a köny­ve­ket nálam. Köz­tünk, ama­tő­rök között, ő az egyet­len pro­fi: két­ség sem fér­het hoz­zá, hogy való­ban üldö­zik.

Elmondja, hogy a katolikus, refor­má­tus és evan­gé­li­kus egy­házi veze­tők között tel­jes az egyet­ér­tés: a kis egy­há­za­kat üldözni kell. Ők az áldo­zati bárá­nyok, ha elhul­la­nak, akkor a nagy egy­há­zak­nak, remé­nyeik sze­rint, sike­rül kien­gesz­tel­niük a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, s így köz­vetve a szo­ci­a­lista álla­mot. Néhány hónap­pal koráb­ban talán meg­le­pőd­tem volna azon, amit mon­dott, de egy vallásszociológusnőtől, aki­nek érdek­lő­dé­sét a szek­ták kel­tet­ték fel, ugyan­ezt hal­lot­tam nem is olyan régen. Tudom tehát, hogy nem túloz. Lehet, hogy Lon­don­ban nem hin­né­nek neki, miként 1943-ig nem hit­tek az Ausch­witz­ból mene­kül­tek­nek, rideg tények helyett pszi­chi­át­riai kór­ké­pet sejtve a jó­zan ész szá­mára fel­fog­ha­tat­lan rém­sé­gek mögött, de tár­gyi­la­gos elbe­szé­lése után nem lehet két­sé­gem felő­le, hogy iga­zat szól. (Évek múl­nak el, amíg az esz­ter­gomi érsek nyíl­tan elítéli majd azo­kat a fia­ta­lo­kat, akik a szo­ci­a­lista haza védel­mére nem fog­nak fegy­vert.)

Mint mindenkitől, úgy tőle is tar­tok 1977 után. Évek óta nem lát­tam. A Bib­liák – ha ugyan sza­bad a töb­bes szá­mot töb­bes számba ten­nem – még min­dig ott vára­koz­nak a szo­bám­ban, egy szek­rény aljá­ban, és vár­ják, hogy átcsem­pésszék őket a kör­nyező orszá­gok­ba. Kíván­csi vagyok, mikor buk­tat le. Évek tel­nek el anél­kül, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium akár a sze­mé­lye, akár a köny­vek iránt érdek­lőd­ne. Csap­dát sej­tek, keserű tapasz­ta­la­taim bir­to­ká­ban hosszú időn át nem aka­rom elhin­ni, hogy sem­mi­ről sem tud­nak. Inkább arra gon­do­lok, hogy kivár­nak, ha eljön az ide­je, várat­la­nul csap­nak le ránk. Agnosz­ti­kus­ként irigy­lem a hi­té­ért, de ha ő, a hívő nem fél az evi­lági hatal­mak­tól, akkor én sem fél­he­tek. Ereje erőt ad nekem is.

Közben belelapozok az orosz fordí­tás­ba:

И сказал Бог: да-будет свет! И стал свет.

(És mondá az Úr: legyen világosság! És lőn vilá­gos­ság.)

Végre értem az orosz nyelvet! Ezzel kel­lett volna kez­de­nem! A ma­gyar vál­to­zat­ból ugyan csak homá­lyos töre­dé­kek van­nak a fe­jem­ben, mégis érteni vélem, amit olva­sok.

Az évek múlásával kezdem azt hin­ni, hogy a köny­vek most már mind­örökre ott marad­nak nálam. Téve­dek. Egé­szen várat­la­nul mégis csak eljön értük a tulaj­do­no­suk. Tisz­te­let­tel tekin­tek rá, de nem mon­dok sem­mit. Újabb egy évnek kell eltel­nie, amíg vég­ér­vé­nye­sen meg­ál­la­pí­tom magam­ban: ő az egyet­len ember a kör­nye­ze­tem­ben, aki tud tit­kot tar­ta­ni.

(1990-ben a képernyőről moso­lyog rám mint ország­gyű­lési kép­vi­se­lő. Ahogy elné­zem, nem találja a helyét a par­la­ment­ben. A he­lyé­ben én se talál­nám. Régen egy­sze­rűbb volt min­den. Jézus asz­ta­lá­nál csak egy Júdás fog­lalt helyet. Vajon neki, a kép­vi­se­lő­nek, hány Júdás jutott? És – hiszen sza­bály az sza­bály! – a ház­sza­bály sze­rint hol van a helyük?)

„Mert a haláltól nem retteg sen­ki, ha nem esz­te­len s gyá­va. Csak az igaz­ság­ta­lan­ság elkö­ve­tése félel­me­tes, s a leg­főbb rossz az, ha a lélek jog­ta­lan cse­le­ke­de­tek alatt gör­nyedve száll le az Alvi­lág­ba.” (Pla­tón: Gorgiasz. 522 e.)

(Gödel tételének korolláriuma: bár­mely eti­kai rend­szer­ben konst­ru­ál­ha­tók olyan hely­ze­tek, ame­lyek­ben egy cse­le­ke­det­nek sem a meg­té­te­le, sem az elmu­lasz­tása nem iga­zol­ha­tó.)

„Kronosz alatt és még Zeusz ural­ko­dá­sá­nak kez­de­tén is élő bírák tar­tot­tak tör­vényt a még élő embe­re­ken, aznap, hogy meg kel­lett hal­ni­uk. De rosszak vol­tak az íté­le­tek. […] »Véget vetek a dolog­nak – felelte Zeusz. – Azért igaz­ság­ta­la­nok az íté­le­tek, mert most ruhás­tul ítél­tet­nek meg az embe­rek, mikor még élnek. […] Ez meg­za­varja a bí­rá­kat, akik maguk is ruhás­tul ítél­nek, s az ő lel­kü­ket is elfá­tyo­lozza sze­mük, fülük és egész tes­tük. A ma­guk bur­ka, akár­csak az íté­let­vá­rók ruhá­ja, egy­aránt aka­dá­lyukra van. Min­de­nek­előtt tehát – foly­tatta Zeusz – ne tud­ják halá­luk órá­ját az embe­rek; mert most isme­rik elő­re. Mond­ják meg Pro­mé­the­usz­nak, hogy szün­tesse meg az elő­re­lá­tá­su­kat. Aztán csu­pa­szon, ruha nél­kül kell őket meg­ítél­ni, és csak ha már meg­hal­tak. Mez­te­len és halott legyen maga a bíró is; és köz­vet­le­nül a lel­ké­vel vizs­gálja az elhunyt lel­két, tüs­tént a halál után, ami­kor nincs körü­löt­tük semmi rokon­ság, s a föl­dön hagy­tak min­den díszt. Így lesz igaz­sá­gos az ítélet.«” (Pla­tón: Gorgiasz. 523 b–d.)

1990+n×4. Véget ért az első válasz­tási for­du­ló! Nincs böl­csebb dolog, mint a szö­vet­ség, a meg­egye­zés. Jézus vissza­lé­pett Júdás javá­ra. Ésszerű dön­tés, hiszen való­ban job­bak Júdás esé­lyei! Mi tűrés, taga­dás, Jézus kam­pány­fő­nöke ezút­tal nem állt a hely­zet magas­la­tán. Ez a szen­vedő arc eleve elhi­bá­zott ötlet volt! Jézus haja, öltö­ze­te, egész meg­je­le­nése riasz­tó. Nyil­ván csak tak­ti­kai meg­fon­to­lás­ból indí­tot­tak el a vá­lasz­tá­son egy ilyen esély­te­len ama­tőrt! Kez­dőd­het a máso­dik for­du­ló! Vajon ki fog győz­ni?

(2005) Ugyanazt az álmot, éjről éjre, min­dig új vál­to­zat­ban álmo­dom. Most is a tár­gya­ló­te­rem­ben állok, egy hosszú asz­tal előtt, mint már annyi­szor. Mind a három bíró előtt ket­tős kép­er­nyő van; ugyan­azt látom a mo­ni­to­rok hát­ol­da­lán, amit ők az elül­sőn. Látom, aho­gyan az egér­rel bizony­ta­la­nul keres­gél­nek, végre egyi­kük egy táb­lá­zat­ban ráakad a nevem­re. Mel­lette † jel áll. Mutatja is a töb­bi­ek­nek, akik egyet­ér­tően bólo­gat­nak.

–  Itt az áll, hogy meg kell hal­nia – mondja a kö­zé­pen ülő bíró, miután ráta­lál a nevem­re.

–  És mi a bű­nöm? – kér­dem.

–  Ne legyen olyan türel­met­len! Az egy másik táb­lá­zat­ból fog kide­rül­ni, később majd azt is meg­ke­res­sük. Előbb azon­ban azt kel­lene tud­nunk, hogy mikor kell meg­hal­nia.

Látom, ahogyan az interneten keres­gél­nek, a Népességnyilvántartó adat­bá­zi­sá­ban.

–  Itt az áll, hogy a ha­lál napja… – kezdi a közé­pen ülő bíró, de aztán félbe is sza­kítja mon­dan­dó­ját. – Ez nem lehet igaz! A vád­lott­nak már rég meg kel­lett volna hal­nia! Ki az az idió­ta, aki kép­te­len kar­ban­tar­tani ezt az adat­bá­zist?!

A jobb oldalon ülő társa szólal meg:

–  Johann von Neu­mann.

–  Neki is szerepel­nie kell az adat­bá­zis­ban! Lás­suk csak!… De hiszen ő sem él már! 1957-ben meg­halt! – kiált fel meg­le­pet­ten. – Úgy lát­szik, csak nemes­sé­get kapott, intel­li­gen­ci­ára már nem futot­ta. És ki az utó­da?

Most a bal oldalon ülő bíró szó­lal meg; mond egy nevet, aztán hoz­zá­te­szi:

–  Őt néhány hete végez­ték ki.

A középen ülő bíró elmélyülten keres­gél; igazi pro­fi, nem nyúl az egér­hez, bil­len­tyű­kom­bi­ná­ciók­kal irá­nyítja a szá­mí­tó­gé­pet, apró, staccato-szerű moz­du­la­tok­kal egész akkor­do­kat üt le, köz­ben türel­met­le­nül vár­ja, hogy a szá­mí­tó­gép végre fel­fog­ja, mit is akar. Aztán meg­szó­lal:

–  Kafka doktor véden­ceit nem szok­ták kivé­gez­ni! Rájuk egé­szen más halál vár! Már­pe­dig itt az áll, hogy az adat­bá­zis kar­ban­tar­tó­já­nak ő volt a vé­dő­je. „A halál oka” osz­lop­ban pedig az sze­re­pel, hogy: „két­szer meg­for­gat­ták szí­vé­ben a kést”. Ez las­san száz­éves hagyo­mány. Ami­óta Joseph K. úr meg­halt, tisz­te­let­ben tart­juk. Szó­val ön is Kafka dok­tor védence – for­dul most felém a bí­ró.

–  Az vagyok – isme­rem el.

–  Már régen meg kel­lett volna hal­nia, ugye tud­ja. Az, hogy élet­ben van, csu­pán téve­dés.

–  Tudom – felelem. – Téve­dés volt az éle­tem, téve­dés a ha­lá­lom is.

–  Az utóbbiban azért ne legyen olyan biz­tos! Nem szok­tunk téve­dés­ből kivé­gez­tetni sen­kit sem! És önre nem is ilyen halál vár, egy­sze­rűen csak meg­ölik majd, mint K. urat. – Kér­dőn néz rám. – Nincs semmi hoz­zá­fűzni való­ja?

–  Wie ein Hund, sagte K. – mon­dom.

–  Pontosan.

–  Még ma éjjel? – kér­dem.

–  Igen, még ma éjjel. Lát­ja, így is elkés­tünk! Már régen meg kel­lett volna hal­nia!

–  Sejtettem – mon­dom. – De hát miért?

–  Még mindig az érdek­li, hogy mi a bű­ne? – A bíró értet­le­nül csó­válja a fejét. – Azt hiszi, oko­sabb lesz, ha meg­tud­ja? Hát legyen! Nézze csak! A táb­lá­zat CA osz­lo­pá­ban a $2AB4 kód áll, ugye lát­ja! És talán nem kell magya­ráz­nom, hogy ez mit jelent!

–  Ha esetleg mégis megtenné… – pró­bál­ko­zom.

–  De hiszen az imént szinte már ki is mond­ta! Önnek nem lett volna sza­bad meg­szü­let­nie!

(1972) Este van, lassan kezdődik a film a tele­ví­zió­ban. Úgy lát­szik, még­sem tudom nyu­god­tan végig néz­ni, mert máris cseng a te­le­fon. Lídia fátyo­los hang­ját hal­lom. „Semmi sze­mé­rem­ér­zet sincs ezek­ben a lányok­ban – gon­do­lom magam­ban. – Az imént még sze­rel­mes­ke­dett a ba­rá­tom­mal, és máris a tele­fon­kagy­ló­ért nyúl! Ugyan mi lehet olyan fon­tos neki, hogy nem tud néhány per­cig vár­ni, amíg lehig­gad! Miért az én fülembe kell zihál­nia?!” Csap­ni­való pszi­cho­ló­gus len­nék! Lám, most is mel­lé­fog­tam! Pár szó­ból kide­rül, hogy több doboz altató tette olyan fátyo­los­sá, ellen­áll­ha­tat­lanná Lídia hang­ját.

–  Ne törődj semmi­vel, azon­nal nyisd ki az ajtót! – mon­dom, miután köz­li, hogy a la­kást bezár­ta. Aztán kikap­cso­lom a tele­ví­zi­ót, gyor­san körül­né­zek kicsiny laká­som­ban, kutat­va, hogy minek is vehet­ném hasz­nát. Már vagy hat éve gáz­fű­tés van nálam, azóta fej­szém sin­csen, jobb híján tíz deka kávét teszek zseb­re; jól jöhet még.

Az ajtó szerencsére nyitva van, de Lídiát az első pil­la­nat­ban nem talá­lom. Túl nagy ez a la­kás, ráadá­sul most járok itt elő­ször. Této­ván kilin­cse­lek, míg végre ráaka­dok. A nagy szo­bá­ban, a pam­la­gon hever, lát­szó­lag élet­te­le­nül. Oda­ro­ha­nok hoz­zá, és rázni kez­dem.

–  Nem halhatsz meg! – mon­dom, pedig tudom, hogy a buz­dí­tás­sal csak magam­nak adha­tok erőt, sza­vaim már nem jut­nak el a tuda­tá­ig. Nincs magá­nál, de száj­moz­gása jel­zi, hogy még él, és vala­mit közölni akar velem. Erre most nincs idő. Fel­ál­lí­tom, és le-föl sétá­lok vele a szo­bá­ban, aztán kivi­szem a kony­há­ba. Még sze­ren­cse, hogy a ká­vé­fő­zője hat sze­mé­lyes!

–  Mindet meg kell innod! – mon­dom, s máris bele­kez­dek a kö­vet­kező adag főzé­sé­be. Köz­ben az asz­ta­lon az alta­tók dobo­zait pró­bá­lom számba ven­ni.

Lídia váratlanul megélénkül, és rohan a für­dő­szo­bá­ba. Hány­nia kell. Hosszú per­ce­kig várok rá, végül be kell men­nem érte: a hányást köve­tő­en, alél­tan átölelve a vé­cé­kagy­lót, majd­nem elaludt.

–  Főztem neked egy kis kávét – mon­dom, miköz­ben arra gon­do­lok, nem fog-e meg­ár­tani ilyen rövid idő alatt tizen­két adag. Mégis csak kel­lene egy szak­em­ber, mie­lőtt még úgy jár­nék, mint Goe­the bűvész­ina­sa! Látom, hogy nagyon elle­nére van az újabb kiadós adag kávé, rémül­ten néz, a fo­gát össze­szo­rít­ja. Éle­tem­ben elő­ször és utol­jára erő­sza­kos­ko­dom egy lánnyal; dula­ko­dá­sunk köz­ben min­den­hová jut a kávé­ból, néhány korty Lídia gyom­rába is. A jó­té­kony élet­tani hatás ezút­tal sem marad el.

Péntek este van, kellemes nyári meleg, Lídia szü­lei a vá­ros­tól távol töl­tik a hét­vé­gét, csak vasár­nap este érkez­nek haza. Ha most kihí­vom a men­tő­ket, akkor egé­szen biz­to­san meg fog­ják tud­ni, hogy mi tör­tént a lányuk­kal. Ezt tehát csak a leg­végső eset­ben tehe­tem meg. De érezni fogom-e tel­jes bizo­nyos­ság­gal, hogy hol a határ? Nem akkor nyú­lok-e majd a te­le­fon­kagy­ló­ért, ami­kor már késő lesz?

Esterházy Péternek igaza van, ami­kor azt mond­ja: a sze­re­pet, ame­lyet apja vál­lalt, eleve nem lehe­tett töké­le­te­sen elját­sza­ni, nem léte­zett olyan stra­té­gia, amely­nek betar­tása sza­va­tol­hatta vol­na, hogy sen­ki­nek sem ártok. Hiszen ha csupa jót mon­dok vala­ki­ről, lehet, hogy éppen azért fogja őt a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium zak­lat­ni, és pró­bálja meg beszer­vez­ni. Bár­mit teszek tehát, min­den­kép­pen ártok.

Péter logikája tökéletes, csak éppen a té­tel érvé­nyes­ségi körét szű­kí­tette le ért­he­tet­len módon. Való­ban: bár­mit teszek, ártok. Ha egy lányt válasz­tok tár­sa­mul, s ez­ál­tal eluta­sí­tok más lányo­kat, azzal is ártok. (Aki sem­mit sem tud az emberi lélek­ről, az nyil­ván azt mond­ja, hogy ebbe azért senki sem halt bele. De aki köz­vet­len közel­ről meg­fi­gyelt már ele­ven embe­re­ket, az pon­to­san tud­ja: sok­kal töb­ben hal­nak bele, mint a világ leg­el­ve­te­mül­tebb bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­má­nak intéz­ke­dé­sei­be.)

1989-ben nem mentem ilyen messzi­re, csak egy­szerű szám­ve­tést készí­tet­tem, érte­lem­sze­rűen meg­ket­tőzve a kört, ame­lyet Péter oly szűkre sza­bott. Meg­ket­tőz­ve, hogy egy­ál­ta­lán értelme legyen bár­mi­féle kér­dés­fel­te­vés­nek és szám­ve­tés­nek. Az én kér­dé­sem tehát ez volt: vajon 1977 előtt vagy utána ártot­tam-e töb­bet?

A számvetés nem tartott sokáig: nap­nál vilá­go­sabb volt ugyan­is, hogy 1977 előtt. Ele­gendő volt csu­pán a te­le­fon­be­szél­ge­té­sei­met fel­idéz­nem. Anél­kül, hogy bárki figyel­mez­te­tett volna rá, gye­rek­ko­rom óta tisz­tá­ban vol­tam azzal, hogy a tele­fon első sor­ban lehall­ga­tásra szol­gál, és csak másod sor­ban a hí­vott fél­lel foly­ta­tott pár­be­széd­re. Ez a tudás még­sem aka­dá­lyo­zott meg abban, hogy sza­ba­don szól­jak, nem veze­tett el odá­ig, hogy min­den sza­va­mat meg­fon­tol­jam, hogy elke­rül­jem bizo­nyos sze­mély­ne­vek kimon­dá­sát, hogy kényes témá­kat ne érint­sek a be­szé­dem­ben. Kötet­len beszé­dem­mel part­ne­re­met is hasonló köz­vet­len­ségre kész­tet­tem, így aztán, kart karba ölt­ve, sok infor­má­ciót árul­tunk el lehall­ga­tó­ink­nak. Mind­ezt tud­tam, aho­gyan beszél­gető part­ne­reim is tud­ták, még­sem gon­dol­tam arra, hogy mon­dan­dó­mat min­den pil­la­nat­ban a lehall­ga­tás lehe­tő­sé­gé­vel szá­mot vetve kel­lene meg­fo­gal­maz­nom.

1977 után ezt a szabadságomat elve­szí­tet­tem, attól kezdve soha egyet­len szót se szól­tam sza­ba­don, min­den pil­la­nat­ban a lehall­ga­tás­sal szá­molva fogal­maz­tam meg mon­dan­dó­mat, vala­hány­szor a te­le­font kézbe vet­tem.

1977 előtt élénk társas életet éltem, laká­so­mon néha annyian vol­tunk, hogy néhá­nyan a föl­dön fog­lal­tak helyet. Ha job­ban bele­gon­do­lok, tud­nom kel­lett volna már akkor is, hogy vala­hány­szor baráti össze­jö­ve­telt szer­ve­zek, első sor­ban a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium ked­vé­ben járok. Nem akar­tam bele­gon­dol­ni. Nem érde­kelt.

1977 után eszembe se jutott volna hasonló talál­ko­zó­kat kez­de­mé­nyez­ni, ha pedig engem hív­tak, álta­lá­ban kimen­tet­tem magam.

„A normális ember és az idióta között nem az a kü­lönb­ség, hogy a nor­má­lis ember való­já­ban két sze­mély, míg az idi­óta csak egy, hanem az, hogy a nor­má­lis ember sok min­dent meg tud ten­ni, amit az idi­óta nem.” (Gilbert Ryle: A szel­lem fogalma. 64.)

(1967) Hárman indulunk útnak, miként a nép­me­sé­ben, sze­ren­csét pró­bál­ni. Király Józse­fet keres­sük Budán, a hárs­he­gyi elme­gyógy­in­té­zet­ben. Kény­sze­re­det­ten feszen­günk, nem tud­juk, hogyan is kezd­jünk a mon­dan­dónk­ba. Dicsér­jük köny­vét, a Kísérletező pszichológusokat. Műve nyo­mán nem is annyira LSD-re vagy meszkalinra, inkább pszilocibinre vágyunk.

–  Csodálatosak a ké­pek, ame­lye­ket a páci­en­sek fes­tet­tek! Igaz, művé­szi haj­la­mok­kal csak egyi­künk ren­del­ke­zik, de azért mind­hár­man szí­ve­sen részt ven­nénk a to­vábbi kísér­le­tek­ben!

Király József elmosolyodik, aztán szét­tárja a kar­ját. Pon­to­san tud­ja, miért keres­tük fel őt, mégis úgy tesz, mint aki nem vesz tudo­mást erről.

–  Változnak az idők! – mond­ja. – Örü­lök, hogy érde­kes­nek talál­ták a köny­ve­met. Való­ban lenyű­gö­ző, hogyan lehet egy nor­má­lis ember­ből per­cek alatt meszkalinnal, pszilocibinnel vagy más módon őrül­tet csi­nál­ni. De ami­óta a köny­vem meg­je­lent, engem már vala­hogy job­ban érde­kel az, hogyan lehetne az őrül­tek­ből nor­má­lis embert csi­nál­ni. A kí­sér­le­te­ket befe­jez­tem. Azért remé­lem, hogy nem harag­sza­nak.

Megértően nézünk össze, aztán rá: sejt­jük, hogy eljön az idő, ami­kor majd hozzá hason­lóan gon­dol­ko­dunk. Volt egy fölös­le­ges utunk. De azért nem harag­szunk rá.

Rosszalkodnak a fiúk, jótékony­kod­nak a lányok. Fel­nőtt és pusz­tu­lásra érett az új nem­ze­dék. (Sophoklés: Oedipus Kolonosban)

Mindennek vége. A Mester útjára bocsát­ja, egye­ne­sen a ha­lálba küldi a szőke király­lányt, Margaritát. A túl­vi­lá­gon sem talál­koz­hat­nak töb­bé. Gyöt­rel­mük­nek csak a tel­jes pusz­tu­lás vet­het véget.

„Csokonainak nincs annyi érdeme, hogy néki bib­li­o­té­ká­ban kőképe áll­jon, fes­tett kép pedig kevés­sel több, mint egy Kupferstich…” (Kazin­czy, 1806. 09. 30.)

Telefonálnom kell. Jobb híján egy bará­tom édes­any­ját hívom fel; ha nem is orvos, de leg­alább gyógy­sze­rész, bizo­nyára tud majd valami okos taná­csot adni nekem. Elme­sé­lem a tör­té­ne­tet. Hal­lom a hang­ján, hogy harag­szik rám, átlát­szó trükk­nek tart­ja, hogy a ba­rá­tom ked­ve­sé­ről beszé­lek. Nem rejti véka alá, hogy mit gon­dol a fér­fi­ak­ról, és mit gon­dol a tör­tén­tek után rólam.

Igyekszem illedelmesen beszélni: szá­nom-bá­nom a bű­nö­met, meg­ígé­rem, hogy soha többé egyet­len lány­nak sem fogok ilyen fáj­dal­mat okoz­ni, aztán elmon­dom, hogy mi tör­tént, mit tett Lídia. Azt ajánl­ja, hív­jam ki a men­tő­ket. Pró­bá­lom meg­ma­gya­rázni neki, hogy ezt nem tehe­tem meg. A lány szü­lei csak két nap múlva érkez­nek haza, nem érte­sül­het­nek a tör­tén­tek­ről! (Hát még a gyógy­sze­rész­nő, aki a te­le­fon­vo­nal túl­ol­da­lán kiok­tat, ahe­lyett, hogy okos taná­cso­kat adna! Pedig ha sej­te­né, hogy nem az én barát­nőm­ről, hanem a fia barát­nő­jé­ről van szó! Ebbe jobb bele sem gon­dol­ni! Ha a men­tő­ket hív­nám, két csa­lád éle­tébe gázol­nék, ezt tehát való­ban csak a leg­végső eset­ben tehe­tem meg.) A gyógy­sze­résznő végre meg­nyug­szik, és tár­gyi­la­go­san kikér­dez: miből hány sze­met vett be a lány, hány óra telt el azóta, mikor kez­dett el hány­ni? Végül meg­nyug­tat: jó esé­lye van rá, hogy túl­él­je. De azért ne hagy­jam, hogy elalud­jék, ha pedig mégis elalud­na, akkor azon­nal hív­jak men­tőt.

Nem hagyom elaludni Lídiát. Néhány órán át még le s föl sétá­lunk a szo­bá­ban, aztán ami­kor úgy íté­lem meg, hogy min­den rend­ben van, éjfél­kor a hatos vil­la­mos­sal haza­me­gyek. Előtte még körül­né­zek az erké­lyen, és – magam sem tudom, pon­to­san miért, inkább csak a meg­ér­zé­sem­re, rossz elő­ér­ze­temre hagyat­kozva – nyitva hagyom az erkély­aj­tót. Ami­kor haza­ér­ke­zem, a biz­ton­ság ked­vé­ért még egy­szer fel­hí­vom. Még ébren van.

Másnap reggel hiába próbálom fel­éb­resz­teni őt tele­fo­non. „Azon­nal a men­tő­ket kell hív­nom!” – vil­lan át az agya­mon. De aztán arra gon­do­lok, hogy gya­log is ott vagyok húsz perc alatt. Húsz per­cen még­sem múl­hat egy ember­élet! (Micsoda ostoba gon­do­lat! Mintha nem múl­hatna néha egyet­len pil­la­na­ton!)

Hiába rohanok a lakására lélek­sza­kad­va: az ajtó zárva van, a csen­ge­tésre hosszú per­cek múl­tán sem nyit ajtót. A szí­vem a tor­kom­ban dobog; becsen­ge­tek a szom­széd lakás­ba. Sze­ren­csére ott­hon van­nak, fia­tal lány nyit ajtót. Elma­gya­rá­zom neki, hogy most át kell mász­nom az ő er­ké­lyé­ről a szom­széd lakás erké­lyé­re. Úgy lát­szik, egy kis sze­ren­csé­vel kép­te­len hely­ze­te­ken is úrrá lehet len­ni: ahe­lyett, hogy a lány rend­őrt hív­na, kész­sé­ge­sen been­ged.

Szédülök, akár csak gyerekkoromban, az agy­hár­tya­gyul­la­dást követő hetek­ben-hó­na­pok­ban, tudom, hogy nem sza­bad lenéz­nem az utcá­ra, mia­latt a két erkély között átmá­szom. „Nem lehet külö­nö­seb­ben veszé­lyes” – gon­do­lom magam­ban, mivel a lányon, aki a la­ká­sába been­ge­dett, a veszély­ér­zet leg­cse­ké­lyebb jelét sem látom. Jól meg­né­zem magam­nak, és köz­ben arra gon­do­lok, szí­ve­sen kikez­de­nék vele; most kel­he­tett fel az ágy­ból, miért ne feküd­het­nénk vissza mind­ket­ten? „Egy­szer majd, talán leg­kö­ze­lebb, ha nem lesz fon­to­sabb dolgom…” – gon­do­lom magam­ban, tud­ván tud­va, hogy nem lesz leg­kö­ze­lebb.

Ahogy rázni kezdem, Lídiába lassan vissza­tér az élet. „Kis sze­ren­csé­vel túlél majd engem” – gon­do­lom magam­ban. Aztán meg azt: „Van még egy napunk, amíg a szü­lei haza­jön­nek. Addigra össze­szedi majd magát.” Azért – biz­tos, ami biz­tos – fel­hí­vom a gyógy­sze­rész­nőt, elmon­dom neki, hogy mi tör­tént. Sze­ren­csére nem Lídia álla­pota nyug­ta­la­nítja őt, úgy lát­szik, vele most már min­den rend­ben van, így aztán én kapok újabb fej­mo­sást. „Soha többé nem csá­bí­tok el ártat­lan lány­ká­kat – ígé­rem –, 40 alatt békén hagyom a nő­ket.” Való­sze­rűt­len ígé­re­tem hal­la­tán, kény­te­len-kel­let­len nevetni kezd; úgy lát­szik, fel­ol­dó­dott, s ahogy nevet, kez­dek végre fel­ol­dódni én is. A ne­he­zén ezek sze­rint túl vagyunk.

Látom Lídián, hogy nagyon szenved. Már nem is a gyomra miatt, inkább a feje fáj ret­te­ne­te­sen.

–  Valaha a déd­nagy­ma­mám néhány csepp ópi­u­mot csep­pen­tett egy koc­ka­cu­kor­ra, ha nagyon fájt a feje – vigasz­ta­lom. – Koc­ka­cu­kor talán van még a kony­há­ban. Ópi­u­mom nincs, de ha len­ne, akkor sem adhat­nék most neked. Hogy úgy mond­jam, kont­ra­in­di­kált. Ugye érted?

Végre Lídia is felnevet, de a fej­fá­jása nem akar elmúl­ni. Vasár­nap reg­gelre azért tűr­he­tően rendbe jön: már nem kell rohan­nom hoz­zá, a tele­fon csen­gé­sére fel­éb­red. Tit­kun­kat csak a ba­rát­já­val osztja meg, a szü­lei nem tud­nak sem­mi­ről.

(1970) Zsuzsi néni, ki tudja miért, hisz ben­nem. Öt éves korom óta ismer, tud­ja, hogy ugyan­olyan egzal­tált vagyok, akár csak ő. Intel­lek­tu­á­lis játé­kai elan­da­lí­ta­nak, emlé­keit kedv­telve hall­ga­tom. Tóniról külö­nö­sen szí­ve­sen beszél, és nagy tisz­te­let­tel. Valami mást is kihal­lani vélek a hang­já­ból, ami­kor 35 évvel később fel­idé­zem. („Va­jon a ked­vese volt?” – kér­dem sok-sok évvel Zsu­zsi néni halála után, de nem tudok rájön­ni. Talán nem is fon­tos: már réges-rég mind­annyian halot­tak, akik­nek fon­tos lehet­ne; Tóni özve­gye is meg­halt, bár túl­élte Zsu­zsi nénit. No lám csak! Zsu­zsanna és a vé­nek! Milyen buta is vagyok, hogy eddig nem gon­dol­tam erre!)

–  Szeretem az iro­dal­mat és az iro­da­lom­tör­té­ne­tet is. Tóni bácsi műveit pedig külö­nö­sen ked­ve­lem – mon­dom.

Szívesen hajtanám Zsuzsi néni ölébe a fe­je­met, ha leg­alább húsz évvel fia­ta­labb len­ne! Akkor is jóval idő­sebb volna nálam, de még­sem érez­ném úgy, hogy az anyám. Vagy inkább a gurum? Nem is tudom.

Nő létére bölcs rabbiként magyaráz nekem, a ke­resz­tény­nek, a Meg­vál­tó­ról. Bólo­ga­tok, mit is mond­hat­nék, ő is­meri a Bib­li­át, én nem isme­rem. Aztán ismét a régi emlé­kei között kutat.

–  Ervin egészen más volt – mond­ja. Majd tör­té­ne­tek követ­kez­nek Tibet­ről, Indiá­ról. „Mi­lyen szép is lehet egy hóvi­har Tibet­ben!” – kép­ze­lem el magam­ban meséje nyo­mán. Köze­lebb húzó­dom Zsu­zsi néni gyö­nyörű cse­rép­kály­há­já­hoz, hogy ne fáz­zam. „Mi­lyen jó lenne most ott len­ni! Vajon kiben tes­te­sült újjá Milarepa?”

Közeledik a karácsony. Külön­le­ges indiai teát kapok taní­tóm­tól, a jóga gya­kor­la­to­kat kiegé­szí­ten­dő. A te­ás­do­bo­zon a Tadzs Mahal képét látom.

–  Csodálatos dolog a sze­re­lem! – mond­ja, mia­latt átadja aján­dé­kát. – És a házas­sági köte­lék! Lám, ez a nagy­mo­gul elsik­kasz­totta az állam­kasszát, kol­dus­botra jut­tatta egész népét azért, hogy hit­ve­sét méltó módon elte­mes­se! Való­ban lenyű­göző épü­let a Tadzs Mahal.

Célzását értem ugyan, de azért kicsit túl­zó­nak talá­lom.

A jógáról beszélgetünk, aztán szóba kerül Buddha és a Nir­vá­na. Zsu­zsi néni elme­sé­li, milyen lesz, ha majd meg­ha­lok. Milyen érzés a test és a lé­lek külön­vá­lá­sa. Ő csak tud­ja! Ha Szerb Antal nem is, Baktay Ervin nyil­ván elka­la­u­zolta őt a nagy úton. Ő te­hát már soha­sem téved­het el, nem úgy, mint én. Aho­gyan elbe­szé­lé­sét, magya­rá­za­tait hall­ga­tom, a leg­szí­ve­seb­ben máris meg­hal­nék. A ked­ve­sem, I. néhány hónap­pal ezelőtt elha­gyott, éppen ideje nekem is útra kel­nem az árnyék­vi­lág­ból.

–  Azzal várj még! – térít magam­hoz a mes­ter pil­la­nat­nyi önkí­vü­le­tem­ből. – Minden­nek eljön a maga ide­je. Ne siet­tess sem­mit: se az éle­tet, se a ha­lált!

–  Elmúltam húsz éves, min­de­nen túl vagyok – mon­dom. – Szí­ve­sen meg­hal­nék.

–  Van szemem, rég­óta látom, s per­sze azt is tudom, hogy miért. De értsd meg, hogy nem sza­bad! Mie­lőtt a fe­hér­ség­ben örökre elvesz­nél, neked is vissza kell majd for­dul­nod egy­szer. Ha másért nem, hát azért, hogy másod­jára már pon­to­san tudd, mi vár ott rád. Külön­ben meg, úgyis fölös­le­ge­sen beszé­lek! Azt hiszed, néhány heti gya­kor­lás­sal eljut­hatsz a test és lélek szét­vá­lá­sá­hoz? Pedig az csak az első lépés lesz! Onnan még hosszú út vezet a ha­lál­hoz. Az utolsó pil­la­nat­ban félni fogsz majd, meg­tor­pansz, és meg­lá­tod, hogy te is vissza­térsz a végén a tes­ted­be, akár csak én.

–  Nem csinálom tovább! – mon­dom János­nak. – Ele­gem volt ebből, inkább a ha­lál!

Gondterhelten néz rám. Aztán azt mond­ja, beszél majd a fő­nö­ké­vel, talán ő is belát­ja, hogy a fel­adat nem nekem való. Sokáig nem hív, kez­dek remény­kedni abban, hogy minden­nek vége, de aztán várat­la­nul talál­ko­zót kér.

–  És ha azt mondom, hogy akkor sem?! – kér­de­zem.

–  Te tudod, hogy mit akarsz – fele­li. – Akkor mást kül­de­nek majd helyet­tem. Való­ban ezt aka­rod? Mert ő nem fog segí­teni neked, ebben biz­tos lehetsz.

„Tehát mégsem elszólás volt – gon­do­lom magam­ban –, ami­kor Dávid láto­ga­tá­sá­ról beszélt. Ha min­den sza­vun­kat rög­zí­tik – s mi­ért is ne ten­nék? –, akkor most is túl ment azon a ha­tá­ron, ame­lyet az ő he­lyé­ben meg­en­ged­he­tő­nek tar­tot­tam vol­na.”

Sokáig hallgatunk, aztán zavartan néz körül a szo­bá­ban, én pedig egyet­ér­tően bólin­tok. „A lehall­ga­tót is lehall­gat­ják, per­sze hogy tudom!” – pró­bá­lom érté­sére adni a lehető leg­ki­sebb moz­gás­sal, egye­ne­sen a sze­mébe néz­ve. Modern idő­ket élünk. Lehet, hogy a szoba tele van kame­rá­val. A sze­me, aho­gyan elné­zem, egy­előre még nem műszem, az tehát az egyet­len pont, ahová nyu­god­tan néz­he­tek.

–  Jövő héten Tihanyba kell utaz­nom. Velem tar­tasz?

–  Ott a helyem – fele­lem.

„A beleegyezés megújításának új aka­rati aktus­nak kell len­nie azzal a há­zas­ság­gal kap­cso­lat­ban, ami­ről kitűnt, hogy kez­det­től fogva sem­mis volt.

Ha az akadály nyilvános, a be­le­egye­zést mind a két fél­nek meg kell újí­ta­nia a jog­tól elő­írt for­má­ban.

Ha titkos és mind a két fél tud róla, ele­gen­dő, ha a bele­egye­zést mind a két fél magá­no­san és titok­ban újítja meg.

Ha titkos és csak az egyik tud róla, ele­gen­dő, ha csak az aka­dály­ról tudó fél újítja meg magá­no­san és titok­ban bele­egye­zé­sét, amíg a má­sik fél meg­ma­rad előző bele­egye­zé­sé­nél.” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 459. oldal, 1134. és 1135. kánon.)

(2005. október) Péntek délután van, cseng a te­le­fon. Balas­sa­gyar­mat­ról keres egy régi ked­ves isme­rős. Hal­lot­ta, hogy lemond­tam a Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság veze­té­sé­ről, azt is tud­ja, hogy miért. Zavar­ban vagyok, nem sze­re­tek a te­le­fon mögé búj­ni, szí­ve­seb­ben néz­nék a másik sze­mé­be, de nem tehe­tem. Pró­bá­lom meg­ma­gya­ráz­ni, hogy job­ban örül­nék, ha sze­mé­lye­sen mond­hat­nám el lemon­dá­som okát, úgy, aho­gyan a töb­bi­ek­nek már május­ban elmond­tam. Azt mond­ja, hogy egy­ál­ta­lán nem érdekli őt.

A pár napja elhunyt Eörsi István jut eszem­be. Vala­ha, még a 90-es évek első felé­ben, glosszát írt a szá­mára fel­fog­ha­tat­lan véle­ke­dés­ről. Vala­ki­ről kide­rült, hogy III/III-as, valaki más pedig azt találta mon­da­ni: „Na és?” Eörsi szá­mára akko­ri­ban fel­fog­ha­tat­lan volt, hogyan lehet így gon­dol­kod­ni. Akko­ri­ban én sem értet­tem. Ma sem értem, pedig a te­le­fo­náló min­den mon­da­tá­val érté­semre adta azt, amit az elmúlt hóna­pok­ban leg­alább szá­zan hoz­tak a tudo­má­som­ra: a hír hal­la­tára sem vál­to­zott meg a véle­mé­nyük rólam.

Érdekes ez a világ, érdekesek benne az embe­rek. Úgy lát­szik, csak néhá­nyan nem ért­jük: Ester­házy Péter, Eörsi Ist­ván és én. És még néhány szá­zan vagy ezren, akik (embe­rek helyett) iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zunk. Miért is érte­nénk?

Voigt Vilmos mondta egyszer, még a 70-es évek­ben, Luk­ács György­ről (bár intel­mét nem­csak a filo­zó­fu­sok, hanem az írók is komo­lyan vehet­nék):

–  Igazán szép kort meg­ért! Sokat írt arról, hogy milyen sze­rinte az ember. Nagy kár, hogy hosszú élete során egyet­len egy­szer sem vette a fá­rad­sá­got, hogy egy ele­ven embert kicsit köze­lebb­ről meg­néz­zen magá­nak! Ha meg­tette vol­na, egé­szen más lett volna a filo­zó­fiá­ja, főképp az antropológai kon­cep­ció­ja.

A néprajzos persze mindig csúfot űz a fi­lo­zó­fus­ból. Nem is tehet más­ként, hiva­tása lénye­gét feled­né, ha nem így ten­ne.

(1970) Kár volt a pszicholó­gia szakra jelent­kez­nem! Még sze­ren­cse, hogy eluta­sí­tot­ták a kérel­me­met! Novem­ber eleje van, rövidujjú ing­ben járok-ke­lek a vá­ros­ban, a pszi­chi­kus hőfej­lesz­tés­sel kísér­le­te­zem. Tény­leg nem fázom, sőt, időn­ként izza­dok. Így per­sze könnyű, leg­alább 30 fok­kal mele­gebb van, mint Tibet­ben, és külön­ben sem kell egész nap a sza­bad­ban tar­tóz­kod­nom. Azért Milarepát nem irigy­lem.

Még nem tudom, hogy kérelmemet rövi­de­sen eluta­sít­ják, így hát ana­tó­miai gya­kor­latra igyek­szem az Üllői úton. Aho­gyan sétá­lunk lent, az alag­sor­ban, mesébe illően szép lány jele­nik meg egy emberi agy­ve­lőt tar­tal­mazó tál­lal a ke­zé­ben. Úgy lát­szik, nem bírom a for­ma­lin sza­gát, mert a rosszul­lét kör­nyé­kez.

Nekem a gyakorlat sem tetszik. Ötven körüli nő kar­ját bon­col­ják nagyon szak­sze­rű­en, sorra meg­mu­tatva min­den izmot. Nem tudok kel­lő­kép­pen figyelni a magya­rá­zat­ra: az izmok helyett a kö­röm­ről félig-med­dig lepat­tog­zott köröm­lak­kot látom. Ezek sze­rint ez a szakma se nekem való. Van időm. Majd csak talá­lok helyette mási­kat!

„Pilátusom szélsebesen vágtatott a be­fe­je­zés felé, és én már tud­tam, hogy regé­nyem utolsó fél mon­data ez lesz: »Ponczius Pilá­tus lovag, Júdea ötö­dik helytartója.«” (Bul­ga­kov)

(1977) A háromkötetes könyv meg­je­le­nése után, ami­kor az értel­mi­sé­giek a Prolegomena olva­sá­sá­val van­nak elfog­lal­va, nálam is fia­ta­labb filo­zó­fus kol­lé­gám, akit az ana­li­ti­kus filo­zó­fia hoz­zám hason­lóan már meg­kí­sér­tett, men­te­ge­tő­zik:

–  Senkinek se mer­ném beval­la­ni, de neked azért elmon­dom: sze­rin­tem Luk­ács György filo­zó­fiá­ja, úgy ahogy van, értel­met­len zagy­va­ság! Koráb­ban csak az esz­té­ti­ká­ját ismer­tem, csak azt nem értet­tem. Pár napja bele­kezd­tem poszt­hu­musz művé­be, a Prolegomenába, de úgy érzem, semmi értel­me, hogy végig­ol­vas­sam! Te elol­vas­tad?

A fejemet rázom: dehogy olvastam!

–  Helyesen teszed, ha erről nem szólsz sen­ki­nek sem, és örü­lök, hogy nekem azért elmond­tad – mon­dom, Kep­ler X. szín­beli sze­re­pét fel­idéz­ve. – Sze­rin­tem is fölös­le­ges elol­vas­nod Luk­ács György utolsó művét, mint aho­gyan nem leszel oko­sabb a ko­ráb­bi­ak­tól sem. Most ugyan min­denki olvassa a Prolegomenát, hiszen nem­rég jelent meg, de senki sem érti. Azt hiszem, sze­gény Eörsi Pista se tudná meg­ma­gya­ráz­ni, pedig ő for­dí­tot­ta. Mond­juk ki nyíl­tan: nem is érde­mes meg­ér­te­ni; a ki­rály mez­te­len! Kell egy kis idő, amíg a töb­biek is rájön­nek erre. Te csak nyer­hetsz, ha nem fecsér­led fölös­le­ge­sen az ener­giá­dat, és hol­nap­tól értel­me­sebb olvas­mányt veszel a ke­zed­be. For­dítsd le inkább Aus­tin művét!

–  Éppen azt teszem.

„A literatúrai csata nem rossz dolog, s amint megírám, az a jó van ben­ne, hogy miatta nem foly vér, csak könnyű foly néha, azt pedig meg lehet emész­te­ni.” (Kazin­czy, 1806. 12. 07.)

„Az én két feleletem tűzzel, s a Fa­ze­kas Mihály­nak adott nagy meg­ve­tés­sel van írva, de min­den vad­ság nél­kül. Én csak a vad­sá­got, paraszt­sá­got tar­tom rút­nak: az éles­sé­get éppen nem.” (Kazin­czy, 1806. 12. 21.)

„Meg fog halni, és én is meghalok.
Ő a cég­táb­lá­ját hagyja örö­kül, én a verseimet.
Egyszer aztán majd meg­hal a cég­tábla is, meg a ver­seim is.
Bizonyos idő múl­tán meg­hal az utca is, ahol a cég­tábla volt,
valamint a nyelv is, ame­lyen a ver­seim íródtak.
Aztán meg­hal a kerengő bolygó is, ahol mindez megesett.”
(Pessoa: Trafik. Som­lyó György for­dí­tása)

János azt mondja, hogy Tamás kon­cep­ció­já­ról szak­vé­le­ményt kell írnom. Pró­bá­lok men­te­ge­tőz­ni, mond­ván, hogy nem értek hoz­zá, ő azon­ban hajt­ha­tat­lan. Azzal érvel: ele­gendő az, hogy a Fi­lo­zó­fiai Inté­zet­ben dol­go­zom; nem köz­gaz­da­sá­gi, inkább ide­o­ló­giai ter­mé­szetű szak­vé­le­ményt vár­nak tőlem.

–  Miből gondolod, hogy ahhoz értek?

–  A hatos számú kuta­tási főirány koor­di­ná­lá­sára vet­tek fel téged, ha jól tudom – emlé­kez­tet. – A szo­ci­a­lista tudat fej­lő­dése Magya­ror­szá­gon.

–  Csak koordinálom – mon­dom.

–  Az nem számít, egyre megy.

Sajnos – el kell ismernem – igaza van.

Tamás a kisvállalkozások külön­böző for­mái­nak elő­nyeit ecse­teli bead­vá­nyá­ban. Nem értem, mi köze ehhez a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­nak, és azt sem, miért nem vitte Tamás ezt a ja­vas­la­tát is régi isme­rő­sé­hez, Nyers Rezső­höz, miként a koráb­bi­a­kat? Elvégre ő a szak­em­ber, nem én! (Vagy talán épp az volt a baj, hogy hozzá vit­te, s ép­pen azért került elkép­ze­lése a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium­hoz?)

–  Ehhez egy kis idő kell – mon­dom János­nak.

–  Amennyit csak paran­csolsz! – feleli elő­zé­ke­nyen.

Otthon aztán eltöprenghetek azon, hogy mit is írjak. Az utolsó mon­dat vilá­gos: Tamás elkép­ze­lése nem ellen­té­tes a mar­xiz­mus taní­tá­sá­val. De mit írjak az utolsó mon­dat elé? Sze­ret­tem volna értel­me­seb­ben eltöl­teni a hét végét, de első a kö­te­les­ség!

(Két évvel később Tamás álma, mind­annyi­unk szá­mára várat­la­nul, valóra válik: meg­ala­kul­hat­nak Magya­ror­szá­gon a pol­gári jogi tár­sa­sá­gok, a vál­lal­ko­zá­sok első, kez­det­le­ges for­mái. Tamás jön fel a la­ká­som­ra, akkor még nem sej­tem, hogy utol­já­ra. Meg­kér­de­zem tőle, hogy ezek után milyen vál­lal­ko­zást ala­pít, de úgy tűnik, sem­mi­lyet sem. Kül­de­té­se, ha jól értem, véget ért, unot­tan legyint, látom raj­ta, hogy nem tud magá­val mit kez­de­ni, a mániás idő­sza­kot fel­vál­totta nála a de­presszi­ós. Pár hónap múl­tán Ang­li­ába emig­rál, és ott is hal meg sok évvel később.)

(Szerelem 8.

Labda száll a magasba, az augusz­tusi nap­fény elva­kít, aho­gyan hát­rá­lok a röp­lab­da­pá­lyán, hogy elér­jem. Ildikó karja közt talá­lom magam. Pici, feszes mel­lét a ru­há­ján át is az arco­mon érzem, tes­té­nek illata örvénybe ránt, a mély­ből nem térek vissza a fel­szín­re.

Elmúlt tizenhárom éves, tudom jól, nincs nála semmi esé­lyem. Hir­te­len meg­ér­tem, hogy éle­tem egy kor­szaka lezá­rult, de még éve­ken át remény­ke­dem. Aztán las­san rájö­vök, hogy hiába min­den, többé úgy­sem látom, pedig szün­te­le­nül őt kere­sem. Tíz­éves múl­tam tavasszal. Eddig tar­tott volna az éle­tem?

Az emlékek lassan megfakulnak. Tizen­há­rom évvel később, egy nyári álom­ban még egy­szer, utol­jára kris­tály­tisz­tán látom Ildikó arcát, ame­lyet soha többé nem tudok sem ébren, sem álom­ban fel­idéz­ni. Ahogy az évek múl­nak, már csak az álom fel­idé­zé­sé­vel pró­bál­ko­zom, remény­te­le­nül. „Ta­lán majd a ha­lá­lom előtti pil­la­na­tok­ban sike­rül – bíz­ta­tom magam –, vagy utá­na; olyan mind­egy.” )

(1982. november) Ottlik Géza tele­fo­nál. Men­te­ge­tő­zik. Azt mond­ja, nem szokta elol­vasni isme­ret­le­nek hozzá eljut­ta­tott írá­sa­it. („Ne­kem tehát kár volt bedob­nom a pos­ta­lá­dá­jába – gon­do­lom magam­ban –, neki pedig fölös­le­ges volt tele­fo­nál­nia. De akkor miért hívott?”) Mon­dan­dó­já­nak foly­ta­tá­sá­ból azon­ban kide­rül, hogy itt-ott bele­ol­va­sott a regé­nyem­be. („Va­jon mit szól­na, ha azt felel­ném: itt-ott én is bele­la­poz­tam az Iskola a határonba?”) Végül, mintha csak vala­mi­féle szo­kat­lan, rá nagyon nem jel­lemző cse­le­ke­detre ragad­tatta volna magát, beis­me­ri: végig olvas­ta. A Mes­ter úgy men­te­ge­tő­zik, mint egy gye­rek. Pró­bá­lom bíz­tatni őt, jobb híján azt mon­dom, hogy ez külö­nös meg­tisz­tel­te­tés szá­mom­ra, soha­sem fogom elfe­lej­te­ni.

Zavarban van, nem tud mit mondani. Végül kibö­ki: volt egy rész, ame­lyik nem tet­szett neki. Azt mond­ja, hogy szenv­te­le­nül, már-már cini­ku­san írtam ’56-ról. Való­ban: a ne­gye­dik feje­zet­ben, egy kocs­mai beszél­ge­tés után, ahol min­den részt­vevő más­képp emlék­szik a tör­tén­tek­re, a re­gény főhő­se, ked­ve­sé­nek arra a kér­dé­sé­re, hogy melyi­kük állt a jó olda­lon, vissza­kér­dez: egy dobó­koc­ká­nak melyik a jó olda­la? Aztán meg­jegy­zi, hogy egy sza­bad­ság­harc­nak több oldala van, mint egy dobó­koc­ká­nak. Nyil­ván erre a részre gon­dolt Ottlik, ezt talál­hatta külö­nö­sen bán­tó­nak, zava­ró­nak.

Elmondom neki, hogy regényem főhőse 9 éves volt ’56-ban, én viszont csak 6 éves vol­tam. Semmi konk­ré­tumra nem emlék­szem, csak a lé­nyeg­re, ’56 han­gu­la­tá­ra. Ezért is nem írtam semmi más­ról, csak arról, ami­ről a tör­té­né­szek soha: a Sztalin-szobor ledön­té­sé­ről. Tör­té­nelmi szem­pont­ból egy szo­bor ledön­té­sé­nek nincs jelen­tő­sé­ge. Egyéb­ként pedig: csakis ennek van jelen­tő­sé­ge, maga a tör­té­ne­lem sem jelen­tős. Leg­alábbis annak nem, aki író sze­retne lenni és nem tör­té­nész.

–  Egy-két évvel idő­sebb­nek gon­dol­tam – mondja Ottlik. – Akkor nem tud­hat­ja, hogy soha olyan egy­sé­ges nem volt a ma­gyar­ság, mint ’56-ban. Mind­annyian egyet akar­tunk!

Szeretnék hinni Ottliknak, de egy­előre még írói pályára készü­lök, követ­ke­zés­kép­pen sen­ki­nek sem hihe­tek.

Ennyire félreértettem volna azt, ami körü­löt­tem tör­tént? Rend­ben van, ’56-ban talán még igen. De ’66-ban és ’76-ban is? Soha hasonló vitá­nak nem vol­tam tanú­ja, mint ami­ről a re­gé­nyem­ben beszá­mol­tam; min­denki négy­szem­közt mesélte el az emlé­ke­it. Emlé­ke­ze­tem rég­múlt sze­rep­lőit ültet­tem egy asz­tal­hoz a regény­ben. Szí­ve­sen hin­nék Ottliknak; én még min­dig csak 32 éves vagyok, ő már ’56-ban jóval idő­sebb volt, de nem tudok. Nem tudom elhin­ni, hogy az, aki Mindszentyről ugyan­olyan gyű­lö­let­tel beszélt nekem, mint Ráko­si­ról (de egy­ál­ta­lán nem azzal a köz­napi gyű­lö­let­tel, amely a „pá­pis­tá­kat” vagy a „kom­csi­kat” egy­kori bűneik miatt válo­ga­tás nél­kül elítéli), való­ban ugyan­azt akar­ta, mint az, aki a her­ceg­prí­más­ban látta a jö­vőt (vagy a múl­tat; vélet­le­nül a kettő egyre megy). Pedig ez csu­pán egyet­len egy lehet­sé­ges szem­ben­ál­lás a sok közül. Nem szem­be­ál­lí­tás, nem én rakos­ga­tom az emlé­ke­ze­tem­ben őket ked­vem sze­rint! Ők helyez­ték – nagyon is tuda­to­san! – szembe magu­kat a „má­sik” (har­ma­dik, negye­dik stb.) olda­lon állók­kal! Vajon melyi­künk nem értette meg ’56-ot, Ottlik vagy én? „Aka­dé­mi­kus kér­dés – gon­do­lom magam­ban –, előbb halunk meg mind­annyi­an, hogy­sem ez kide­rül­het­ne.” Nem így tör­tént.

18 évvel később szerettem volna meg­tud­ni, hogy még min­dig fenn­tart­ja-e Ottlik Géza a vé­le­mé­nyét. Vajon 1990-ben, a halála előtt még min­dig hitt abban, hogy az ötven­ha­to­sok, akik addigra már réges-ré­gen köl­csö­nö­sen kiát­koz­ták egy­mást, valaha egyet akar­tak?

„Nem bánom, hadd hallják; sőt kinyi­lat­koz­ta­tom, hogy Kos­suth meg­őrült.” (Deb­re­cen, Péter előtt 101. [1849. ápr. 14.], gróf Nyáry emlék­ira­tai nyo­mán)

„Mielőtt a bölcsességgel együtt a nagy­ké­pű­ség is álta­lá­nos lett föl­dün­kön, az embe­rek egy­sze­rűen és tisz­tes­sé­ge­sen gon­dol­koz­tak tisz­tes­ség­te­len, de hagyo­má­nyos cse­le­ke­de­te­ik­ről.” (Rejtő)

„– Én az igazságról általában azt gon­do­lom, hogy nem léte­zik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gon­dol­ják. […]

–  Mester! Mit tehe­tünk a je­len­sé­gek vilá­gá­ban igaz­ság híján?

–  Tartózkodjatok az íté­le­tek­től, de min­de­nek­előtt kerül­jé­tek a vi­szályt! – vágta rá kur­tán, csak­nem dühö­sen Lin-csi, aztán még egy pil­la­natra meg­állt. – De pró­bál­koz­za­tok más meg­ol­dás­sal is! Mert nem biz­tos, hogy ez követ­hető tanács. Ennél egy kicsit bonyo­lul­tabb a világ…” (Su-la-ce: Lin-csi 27. tör­té­net)

„Csak korbácsold a lányt nyu­god­tan, sose félve,
Hogy elpusz­títva őt gaz­tet­tet haj­tasz végre.
Nézzük a vil­lá­mot, mikor a földre sújt,
Véletlenszerűen öl atyát és fiút,
Belevág egy­aránt temp­lom­ba, kuplerájba,
S a ter­mé­szet örül, mert ő a bűnt kívánja…”
(Sade már­ki: Az igazság. Petri György for­dí­tá­sa.)

A szerelmet milyen sokan megénekel­ték, az impo­ten­ciát milyen keve­sen!

„Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyö­nyör­től már előre részeg –
Ha hoz­zá­jut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.”
(Karinthy: Kudarc)

„Nem ajánlott egyidejűleg a gra­pef­ruit fogyasz­tása sem, mivel egy enzim (a CYP3A4) műkö­dé­sét gátol­va, mér­sé­kel­ten meg­emel­heti a Viagra ható­anya­gá­nak plaz­ma­szint­jét.” (Tájékoztató a Viagra 25/50/100 mg film­tab­letta használatához)

„A nősztehetetlenség, vagy el nem hált­ság ese­tei­ben mind a két, vagy csak az egyik házas­fél testi meg­vizs­gá­lása is szük­sé­ges, melyet szak­ér­tők ejt­se­nek meg, hacsak a körül­mé­nyek követ­kez­té­ben nyil­ván feles­le­ges­nek nem lát­szik.” „A férfi meg­vizs­gá­lá­sára két szak­értő orvost kell hiva­tal­ból kije­löl­ni.” „Azok­nál az ese­tek­nél is szük­sé­ges a szak­ér­tők véle­mé­nye, melyek­nél a bele­egye­zés hiá­nya az őrült­ség miatt van […]” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 732–733. oldal, 1976. kánon, 1979. kánon 1. §., 1982. kánon.)

„S kietlen kút a pelyhes rózsa­fé­szek.” (Karin­thy: Kudarc)

„»Tábornok úr – azt mondja –, arra kíván­csi, hogyan isme­rek min­den köny­vet? Hát erre csak azt felel­he­tem: úgy, hogy egyi­ket sem olvasom!« […] Min­den jó könyv­tá­ros titka az, hogy a rá­bí­zott iro­da­lom­ból sosem olvas el töb­bet, csak a címe­ket és a tar­ta­lom­jegy­zé­ke­ket. »Aki a tar­ta­lomba bele­bo­nyo­ló­dik, mint könyv­tá­ros elveszett!« – hang­zott a ki­nyi­lat­koz­ta­tás.” „»Ön tehát egyet­len fia köny­vet el nem olvas ezek közül?«” „»Soha; a kata­ló­gu­sok kivételével.«” (Musil: A tu­laj­don­sá­gok nél­küli ember. I. kötet, 100. feje­zet.)

„Ha egy út folytathatatlannak lát­szik, vagy talán az is, mi magunk vál­to­zunk meg, hogy tovább­lép­hes­sünk.” (Tandori)

Csak egy kicsit engedj meghalni! Utána örökre a tiéd leszek!

„S egyszerre ajkadon is elhervad a dallam.”
(Rimbaud: Regény. Rónay György for­dí­tása)

Életem legnehezebb feladata előtt állok: ha hibá­zom, nem tehe­tek mást, fel kell vilá­go­sí­ta­nom beszél­gető tár­sa­mat arról, hogy pro­vo­kál­tam, még­hozzá annak tuda­tá­ban kell ezt meg­ten­nem, hogy a be­szél­ge­té­sün­ket egé­szen biz­to­san lehall­gat­ják. Hiszen még azt is meg­mond­ták, melyik presszó­ban talál­koz­zunk!

Egy ismert (és a rendszerhez maxi­má­li­san hű) filo­zó­fus fia a troc­kiz­mus iránt érdek­lő­dik. A Bel­ügy­mi­nisz­té­rium által rámosztott fel­adat az, hogy tovább csi­gázva az érdek­lő­dé­sét, össze­is­mer­tes­sem őt a troc­kis­ták­kal. Nem tudok rájön­ni, hogy mire jó ez az egész, túl azon, hogy a fia­tal­em­ber a ké­sőb­bi­ek­ben zsa­rol­ha­tóvá válik. De miért akar­ják őt zsa­rol­ni? És miért éppen a rend­szer elkö­te­le­zett­jé­nek fiát sze­mel­ték ki erre a cél­ra? Talán kegy­vesz­tett lett az apja? Nincs időm fölös­le­ges és hiá­ba­való töp­ren­gés­re. A fel­ada­tot kell meg­ol­da­nom. A ma­gam fel­ada­tát. Úgy kell rábe­szél­nem vala­mi­re, hogy eszébe ne jus­son hall­gatni rám!

A találkozó előtti napokban napi fél liter cse­resz­nye­pá­lin­ká­nál, három doboz ciga­ret­tá­nál és 8–10 kávé­nál tar­tok, még­sem talá­lok iga­zán meg­nyug­tató meg­ol­dást erre a kép­te­len hely­zet­re. Csak abban remény­ked­he­tek, hogy ha elég értel­mes, akkor a rábe­szé­lé­sem inkább elri­asztja őt attól, amit aján­lok. De vajon lesz-e leg­alább 120-as IQ-ja, hogy a sza­vaim mögöt­tes értel­mét fel­fog­ja? Ezt nem tud­ha­tom elő­re, hiszen soha­sem lát­tam őt, és isme­ret­ségi köröm­ben sem tud­tak róla sem­mit sem mon­da­ni.

„Nem is tudom, ha
leesik az állam:
mit fog csinálni
nélkülem az Állam?

Mi lesz, ha egyszer
leteszem a lantot:
hogy élnek meg majd
nélkülem a Bankok?”
(Emőd Tamás: Tűnődés)

„…bemutatom önnek a felesége­met és a szeretőmet
és a fe­le­sé­gem szeretőjét
és a sze­re­tőm férjét”
(Daniel Biga: * * *. Som­lyó György for­dí­tása)

Őszi álom. A Vencel téren egy padon ülök az ügy­vé­dem­mel; a já­ró­ke­lők, ügyet se vetve ránk, sie­tő­sen men­nek el mel­let­tünk. Hideg szél fúj, mind­járt elered az eső.

–  Mit szólna a pe­ren kívüli meg­egye­zés­hez? – kér­dezi Kafka dok­tor.

Elcsodálkozom a javaslatán.

–  Nem értem, kivel egyez­het­nék meg, és azt sem, hogy miről. De ha úgy ítéli meg, hogy ez volna a he­lyes meg­ol­dás, akkor ter­mé­sze­te­sen elfo­ga­dom.

–  Magam sem tudom, hogy mit ajánl­jak önnek – feleli védőm. – Azt hiszem, az a leg­he­lye­sebb, ha nem is aján­lok sem­mit, csak ismer­te­tem önnel mint véden­cem­mel a lehe­tő­sé­ge­ket. A pe­ren kívüli egyez­ség azt jelen­te­né, hogy nem vég­zik ki, csak egy­sze­rűen meg­ölik. Eset­leg azt is meg­en­ge­dik, hogy öngyil­kos legyen. Ez ritka kegy ugyan, de a pra­xi­som­ban volt már rá pél­da; eddig két ügy­fe­lem­nek is meg­en­ged­ték.

Gazdájával dacolva egy jól megter­mett kutya áll meg mel­let­tünk, és nem tágít. Ügy­vé­dem a fe­jét, én a hátát simo­ga­tom a há­lás ebnek.

–  Változik a vi­lág – mon­dom. – Végül Szók­ra­tész is öngyil­kos lett, de ha jól emlék­szem, az ő ese­té­ben nem volt szó peren kívüli meg­egye­zés­ről. Őt sza­bá­lyo­san halálra ítél­ték előt­te. Ha nem veszi zokon, nekem rokon­szen­ve­sebb volt a régi eljá­rás.

–  Modern időket élünk – hal­lom a vá­laszt –, remé­lem, ön sem kíván­ko­zik vissza abba a bar­bár kor­ba!

–  Ó, dehogy! A mes­ter­rel ugyan szí­ve­sen elbe­szél­get­nék, de nem vágya­ko­zom egyet­len kor­szakba sem! A ma­iba a leg­ke­vés­bé.

A kutyát végül elvonszolja a gaz­dá­ja, elé­ge­det­ten csó­válva far­kát eltű­nik a tömeg­ben a sze­münk elől.

–  Bizonyos ciniz­must vélek kihal­lani a hang­já­ból. – Kafka dok­tor a fejét csó­vál­ja, aztán, mint­egy maga magá­nak megálljt paran­csol­va, két fel­emelt tenye­rét felém for­dít­ja. – De semmi közöm hoz­zá! Csak a sa­ját hely­ze­tét nehe­zíti meg, ha így gon­dol­ko­dik. – Mind­két kar­ját leeresz­ti, és töp­rengve nézi az utca­kö­vet. Hosszú másod­per­cek tel­nek el, mire újra meg­szó­lal. – Enge­del­mé­vel, vissza­té­rek a mon­dan­dóm­ra. A pe­ren kívüli meg­egye­zés­nek tagad­ha­tat­la­nul van egy komoly hát­rá­nya is, amelyre köte­les­sé­gem önt figyel­mez­tet­ni.

–  Érdeklődéssel hall­ga­tom.

–  Ha létrejön a pe­ren kívüli meg­ál­la­po­dás, ha tehát nincs többé per, akkor nem lesz íté­let sem. Ha pedig nincs íté­let, akkor nem lehet per­új­ra­fel­vé­telt sem kér­ni, és soha­sem fog kide­rülni az igaz­ság!

–  De mire mennék a per­új­ra­fel­vé­tel­lel, miután kivé­gez­tek? Mi szük­sége lehet egy halott­nak az igaz­ság­ra?

–  Sajnálom – mondja Kafka dok­tor –, én iga­zán min­dent meg­tet­tem azért, hogy meg­ért­sem Önt, de önző szem­pont­jai­val nem tudok azo­no­sul­ni. Kér­dé­sére mi mást is felel­het­nék, mint azt, hogy az igaz­ság oly­kor áldo­zat­ho­za­talt kíván. De ha ön úgy gon­dol­ja, hogy a ki­vég­zése túl nagy áldo­zat vol­na, akkor marad­junk a peren kívüli meg­egye­zés­nél.

–  Maradjunk annál – egye­zem bele én is.

„Ha nem akartok hosszan és hiába­va­lóan szen­vedni a földi élet­ben, gon­dol­ja­tok arra, hogy a lélek sem örök. Ele­mei­ből új sze­mé­lyi­ség épül majd egy új test­ben. Ezt csak azért mon­dom, nehogy túl­be­csül­jé­tek maga­to­kat. Nem­so­kára nem marad belő­le­tek sem­mi!” (Su-la-ce: Lin-csi 23. tör­té­net)

(Szerelem 0.

Leéltem melletted az életemet, pedig 37 évig nem is lát­ta­lak.)

„Éltem, tanultam, szerettem és még hit­tem is,
s most az utolsó kol­dus­sal is cse­rél­nék, csak mert ő ő, és nem én.”
(Pessoa: Trafik. Som­lyó György for­dí­tása)

Az első környezetvédő, Sigmund Freud figyel­mez­tet: a ter­mé­szet legyő­zé­se, külö­nö­sen, ha a saját ter­mé­sze­tünk­ről van szó, nem vezet­het semmi jóra. Ebben bizo­nyára igaza van: végül is olyan mind­egy, hogy atom­hul­la­dé­kot teme­tünk a mélybe vagy rossz emlé­ke­ket, erdőt irtunk vagy elfojt­juk vágya­in­kat.

[„Az ördögöt falra festők már évszá­zadok óta azt papol­ják, hogy a gé­pek és az épü­le­tek okozta fáradt­sá­got csak a »természethez visszatérve« győz­het­jük le. Éme­lyítő pánik, az intel­li­gen­cia för­tel­mes hanyat­lá­sa! Vissza­térni a hu­musz fér­gei­hez! Hát ezt érdem­li, aki mate­ma­ti­kai kép­le­te­ket talált ki, aki a bale­ri­nák feszes tri­kó­ját fel­fe­dez­te? Ha ez a faj siet­tetni akarja a véget, akkor leg­alább szép legyen az a vég, jöj­jön az atom­mág­lya! Lebeg­jünk inkább az űrben égi­tes­tek között, egy utolsó büszke ének emlé­ké­vel, mint­sem hogy a föld egy újabb majom­faj­jal népe­sül­jön be. Gyű­lö­löm a ter­mé­sze­tet!” (Arsan Emmanuelle: Emmanuelle. 156.)]

„Versem a fej szóval kezdődik
a nyak szó­val folytatódik
most két­szer egy­más­után a kar szót
aztán a mellkas-t
versem a comb szó­val megy tovább
(kétszer leírva)
és a láb szón végződik
[…]
blúza saját tes­té­nek borzongása”
(Mathieu Bénézet: A fes­té­szet tör­té­nete három kötetben. Som­lyó György fordítása)

Sem az olvasó kíváncsiságát nem tudom kielé­gí­te­ni, sem a ma­ga­mét. Újra­ol­va­som, amit írtam, és rá kell döb­ben­nem arra, hogy nagyon nagy baj van az emlé­ke­ze­tem­mel. A presszóra sem emlék­szem, ahol a rá- és lebe­szé­lés tör­tént, csak a meg­könnyeb­bü­lés érzése feled­he­tet­len: mintha egy kivég­ző­osz­tag a vezény­szóra várva felém for­dí­taná a pus­kák csö­vét, majd várat­la­nul hát­ra­ar­cot csi­nál­na, és a vezénylőtisztet lőné le. De hol tör­tént mind­ez? Nem tudok rájön­ni. Pedig annak ide­jén jól meg­je­gyez­tem magam­nak a he­lyet, nehogy vélet­le­nül ismét beté­ved­jek. Bizo­nyára sokáig meg is maradt az emlé­ke­ze­tem­ben, mára mégis elfe­led­tem.

Jobban zavar azonban, hogy arra sem emlék­szem: az isme­ret­len fia­tal­em­ber­rel hogyan kerül­tem kap­cso­lat­ba? Egé­szen biz­tos, hogy hír­ből sem ismer­tem őt, de akkor milyen előz­mé­nyek után beszél­tem meg vele a ta­lál­ko­zót? Ha én hív­tam fel őt tele­fo­non, akkor milyen ürüggyel tet­tem? Ha ő ke­re­sett meg engem, vajon hon­nan tud­ta, hogy kap­cso­lat­ban állok a troc­kis­ták­kal? Alap­vető kér­dé­sekre sem tudok vála­szol­ni. Még magam­nak sem.

Lehet, hogy semmi sem igaz abból, amit eddig leír­tam? Valami talán még­is! Hiszen Pes­ten talál­koz­tam vele, nem Kuala Lum­pur­ban! Mie­lőtt bevon­ták volna az útle­ve­le­met, előtte min­den uta­mat ellen­őriz­tem. Nem jár­tam Euró­pán kívüli ország­ban. Vagy lehet, hogy erre is rosszul emlék­szem? Mi tör­té­nik az emlé­ke­zet­tel, ha húsz évig nem gon­do­lunk vala­mi­re? Mi tör­té­nik akkor, ha évente egy­szer vagy tíz­szer gon­do­lunk? Vagy ha min­den­nap? Itt nin­cse­nek inerciarendszerek: sem az igaz­sá­gok, sem a ha­zug­sá­gok nem egyen­ér­té­kű­ek, ha külön­böző vonat­koz­ta­tási rend­sze­rek­ből néz­zük őket. Freud és Einstein együt­te­sen se lett volna képes leírni a hosszú távú emberi emlé­ke­zet rend­sze­rét, nem cso­dá­lom tehát, hogy én sem értem. Tanács­ta­lan vagyok, miként az iker­pa­ra­do­xon idő­utasa is tanács­ta­lan lenne az én helyem­ben, pedig az ő ese­te, tisz­tán tudo­má­nyo­san néz­ve, egy­sze­rű­nek mond­ha­tó, már-már baná­lis.

Voltaképpen egyszerű az enyém is: hiszen min­den szük­sé­ges infor­má­ció ott van a fe­jem­ben! Ha kel­lő­kép­pen hipnábilis len­nék vagy a kli­ni­kai halál álla­po­tába kerül­nék, akkor bizo­nyára könnyű szer­rel fel is tud­nám idéz­ni.

Természet adta kíváncsiságomon könnyű úrrá len­nem. Kit érde­kel, hogy mi van a fe­jem­ben?! Engem már biz­to­san nem. Kit érde­kel, hogy pon­to­san hogyan is tör­tént az eset?! Engem már biz­to­san nem. Az introspekció (legyen szó budd­hiz­mus­ról vagy pszi­cho­a­na­lí­zis­ről) az önzés tudo­má­nya, ele­gem van belő­le!

Lassan hozzászokom ahhoz, hogy éjsza­kán­ként meg­ha­lok. Nem tudok mit kez­deni az olyan álom­mal, amely nem a ha­lá­lom­ról szól: reg­gelre elfe­lej­tem.

„Tengeri utazás alkalmával papok, ha akár saját ordináriusuktól, akár ama kikötő ordináriusától, ahol hajóra száll­nak, akár az útközbe eső bár­me­lyik kikötő ordináriusától sza­bály­szerű enge­dé­lyük van a gyón­ta­tás­ra, az egész úton gyón­tat­hat­ják a velük együtt hajózó összes hívő­ket ott a ha­jón, mégha a hajó útköz­ben át is megy vagy oly­kor meg is áll külön­böző helye­ken, melyek külön­böző ordináriusok jog­ha­tó­sá­gá­nak van­nak alá­vet­ve.

Valahányszor pedig a hajó útköz­ben meg­áll, meg­gyón­tat­hat­ják azo­kat a híve­ket is, akik bár­mely okból a ha­jóra jön­nek, azo­kat is, akik a szá­raz­földön kérik a gyón­ta­tást, ha alkal­mi­lag kiszáll­nak, s őket érvé­nye­sen és sza­ba­don fel­ol­doz­hat­ják a helyi ordináriusnak fenn­tar­tott ese­tek alól is.” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 384. oldal, 883. kánon.)

(1960. május 1.)

Kijövök a templomból, a Nép­köz­tár­sa­ság útja felé tar­tok. Idő­sebb hölgy lép mel­lém, és szóba ele­gye­dik velem.

–  Helyesen tetted, hogy a temp­lomba jöt­tél, és nem tar­tasz azok­kal – mutat előre a kezé­vel, a Nép­köz­tár­sa­ság útján fel­vo­nuló fia­ta­lok felé. – De miért jöt­tél egye­dül? A szü­leid talán fel­vo­nul­nak?

–  Nem, dehogy. Édes­anyám nem hívő. Azt hiszem, édes­apám sem, bár vele rit­kán talál­ko­zom. Elvál­tak. És ő kü­lön­ben is refor­má­tus.

–  És az új apukád?

–  Ő zsidó. Ő sem hívő.

–  Talán a nagy­ma­mád kül­dött a temp­lom­ba?

–  Nem. Imádkozni ugyan meg­ta­ní­tott, de azért ő sem hisz Isten­ben. Senki se jár temp­lomba nálunk, csak engem kül­de­nek el néha.

A néni értetlenül ingatja a fe­jét. Köz­ben a Nép­köz­tár­sa­ság útjá­hoz érke­zünk.

–  De te mégis eljöt­tél! Vagy talán azok­ban hiszel? – mutat ismét a fel­vo­nu­lók felé.

–  Se azokban, se ezek­ben. Inkább focizni sze­ret­nék. Nem tudom, miért küld­tek mégis temp­lom­ba.

–  Hittanra ugye jár­tál?

–  Igen, jártam.

–  Talán elsőáldozó is vol­tál?

–  Az is voltam.

–  Nem értem – mondja a hölgy –, senki sem val­lá­sos nála­tok, és mégis vol­tál első­ál­do­zó?

–  Én sem értem – fele­lem. – Édes­anyám sze­reti a szép ruhá­kat.

–  Hogy jön ide a ru­ha?

–  Új ruhát varra­tott nekem. Talán azért kel­lett első­ál­do­zó­nak len­nem, hogy fel­ve­hes­sem.

–  Te is szereted a szép ruhá­kat?

–  Dehogy szeretem! Hiszen azok­ban soha­sem sza­bad fociz­ni!

„A Nagyerdő szebb volna: de a kő ottan elveszti a maga szent­sé­gét, mert csak kenotáfium lesz. Osztán sze­ret­ném tud­ni, a Nagy­er­dő­ben miért van Cso­ko­nai­nak köve, holott Domo­kos Lajos­nak, Marótinak, Szil­ágyi­nak nincs? – Bib­li­o­té­ká­ban azt Cso­ko­nai nem kíván­hat­ja, mert nem érdem­li. Cso­ko­nai sze­ren­csés író volt, de nem érhe­tett meg valami klasszi­kusi szép­ségű mun­kát írni. Az a hely pedig csak azo­kat illeti meg.” (Kazin­czy, 1806. 09. 08.)

(Wekerle-telep, 1958)

Nagymamám nénje négy személyre terít a wekerle-telepi iker­ház kicsiny kert­jé­ben. Gye­reke ugyan nincs, ket­tes­ben él a fér­jé­vel, de már reg­gel óta tud­ja, hogy a húga aznap az uno­ká­já­val meg­lá­to­gatja őt. Valaha hal­lot­ta, hogy az ilyes­mit úgy hív­ják: tele­pá­tia, de külö­nö­seb­ben nem érdekli őt; gya­kor­la­tias asszony, szá­mára csak a vég­ered­mény a fon­tos: négyen leszünk.

Amilyen békésnek látszik a kert­vá­ros, a fel­szín alatt annyira nyug­ta­lan, feszült. Nagy­ma­mám nénje min­den szom­széd­jára harag­szik, Barsnéra külö­nö­sen.

–  Ha egyszer fel­szánt­ják a kert­jét, mind­annyian a leve­gőbe repü­lünk! – mond­ja, szé­le­sen gesz­ti­ku­lálva a kar­já­val. – Az az idi­óta Barsné 45-ben min­den lőszert, aknát, grá­ná­tot össze­gyűj­tött a kör­nyé­ken, és egy hatal­mas gödör­ben elásta a kert­jé­ben! Azt mond­ta, hogy egy­szer még jól fog jön­ni! Akkor miért nem ásta ki 56-ban? Mire tar­to­gat­ta?!

Nem tudunk mit felelni a köl­tői kér­dés­re, se a nagy­ma­mám, se én. Való­ban ért­he­tet­len, mit akar­hat Barsné a földbe teme­tett rob­ba­nó­sze­rek­kel.

A másik szomszéd gyerekével kezdek el ját­sza­ni. Nagy­ma­mája egy ideig szót­la­nul néz min­ket, aztán oda­jön hoz­zám:

–  Remélem, nem kom­mu­nista az apád!?

A kérdés tartalmát egyáltalán nem értem. Azt ugyan sej­tem, hogy a „kommuinista” és a „zsi­dó” csak­nem egyen­ér­tékű szi­dal­mak, hiszen ’56 óta álta­lá­ban ugyan­azok­tól hal­lot­tam mind­ket­tőt, de hogy mit jelen­te­nek, arról még fogal­mam sincs. („Anyád kato­li­kus, édes­apád refor­má­tus, nevelő apád zsi­dó, te kato­li­kus vagy” – mondja anyám tár­gyi­la­go­san, de – mint 40 év múl­tán kide­rül – a té­nyek­kel nem tel­je­sen meg­egye­ző­en.) Mint aho­gyan azt sem tudom (de az adott hely­zet­ben nem tar­tom illen­dő­nek fir­tatni), melyik apámra gon­dolt a kér­de­ző: a paterre vagy a genitorra?

–  Nem tudom – fele­lem elbi­zony­ta­la­nod­va. Való­ban: nem is tud­ha­tom.

„Édes barátom, hogy nevetségesekké ne légyünk, fogj hozzá a mun­ká­hoz. Tégy egy utat Deb­re­cen­be, s ál­lítsd fel a követ. Meg akar­tam én is jelen­ni, de már abból semmi nem lesz.” (Kazin­czy Cserey Far­kas­nak, 1807. 04. 07.)

1998. március

–  Senkim sincs – mondja az apám, ki tud­ja, hányad­szor, mint­egy maga magá­nak, ügyet sem vetve a be­szél­gető társ­ra.

Egykedvűen hallgatom sirámait. A fe­le­sége rövi­de­sen meg­hal, talán végre meg­is­mer­heti az uno­ká­ját. Azt, hogy én senki sem vagyok, 1960 óta tudom. Úgy lát­szik, 13 és fél éves lányom is sen­ki. Az eskü­vőmre nem jött el, az uno­ká­jára sem volt soha kíván­csi. Tizenöt éve engem sem látott. IQ-ja 150 fölött van, nem cso­da, hogy min­denki sze­reti őt. Hiszen ez maga az IQ: önma­gunk elfo­gad­ta­tá­sá­nak mér­cé­je.

–  Van egy unokád – mon­dom. – Még nem késő, meg­is­mer­he­ted.

Miként egy fekete lyuk egy távoli gala­xis­ban, úgy zárul önma­gá­ba. Vagy inkább éppen for­dít­va! Antifeketelyuk az apám! Sem­mi­féle külső hatás sem fér­kőz­het a kö­ze­lé­be, csakis ő maga sugá­roz­hat!

Életem legnehezebb beszélgetésére érkez­tem egy pesti presszó­ba. „Az ügy­nök halá­la” – vil­lan át az agya­mon, ami­kor bele­gon­do­lok abba, hogy ezút­tal nem sza­bad hibáz­nom. Hiszen ha hibá­zom, ha beszél­ge­tő­tár­sam érdek­lő­dést tanú­sít majd a troc­kis­ták iránt, akkor fel kell adnom maga­mat, s azon túl már abban sem lehe­tek biz­tos, hogy mi lesz Lajos­sal. Bármi meg­tör­tén­het, ha ez a dél­után nem úgy vég­ző­dik, aho­gyan elter­vez­tem.

Hosszasan és hűvös távolságtartás­sal beszé­lek a troc­kiz­mus­ról; kör­mön­font össze­tett mon­da­ta­im­ból sehol sem hiány­zik az ellen­té­tes kötő­szó. Egy tar­ta­lom­elemző gyor­san rájönne a tur­pis­ság­ra; remény­ke­dem, hogy az, aki a le­hall­gató készü­lék mögött ül, vagy aki­nek további elem­zésre átad­ják a pár­be­szé­dün­ket, talán még­sem a kvan­ti­ta­tív nyel­vé­szet pro­fesszo­ra; én leg­alább a beve­zető kur­zu­son túl vagyok.

Beszélgetésünk vége felé társam tel­jes értet­len­sé­gé­nek ad han­got:

–  Nem értelek! Már egy órája ülünk itt, s te úgy pró­bál­tál meg rábe­szélni vala­mi­re, hogy vég­képp elment a ked­vem az egész­től!

„Van Isten! – gondolom magamban meg­könnyeb­bül­ve. – Végre valaki meg­ér­tett!”

1955. Fürdőkádban lubickolok a mos­to­ha­test­vé­rem­mel, Kati­val. A für­dés előtt szü­leink (anyám s az ő apja) még tana­kod­nak: leve­het­jük-e az alsó­ne­műn­ket is? Végül bele­egyez­nek.

Még nem tudom, miért van nyílás a mos­to­ha­test­vé­rem két lába között ott, ahol nekem egé­szen más szer­vem van, de hatá­ro­zot­tan tet­szik az ötlet. Ami­kor szü­leink magunkra hagy­nak min­ket, kedv­telve simo­ga­tom, barát­ko­zom az isme­ret­len test­résszel. Úgy íté­lem meg: jó lesz ez még vala­mi­re. Kati szé­gyen­lő­sen elhú­zó­dik; sze­mé­rem­ajka tájé­ká­ról az isme­ret­len mély­ség meg­is­me­ré­sére készülő muta­tó­uj­ja­mat sze­lí­den eltol­ja.

15 évvel később látom őt utoljára. A Liszt Ferenc téren futunk össze, fel­jön hoz­zám, az Okto­gon­nál lévő laká­som­ra; valaha ő is ott lakott, a für­dő­kád még min­dig a régi. Iga­zán vonzó nagy­lány lett. Milyen kár, hogy gye­rek­kori kíván­csi­sá­gom már rég a múl­té! Pedig az ellen­ál­lá­sát ma már biz­to­san le tud­nám küz­de­ni, nem tolna el magá­tól, bár­me­lyik test­rész­éhez is érnék.

Nem, nem ő hiányzik nekem. Tudom, hogy soha­sem látom töb­bé. Pár perc­cel később mégis útjára bocsá­tom őt, hogy aztán újabb 15 év múl­tán, fér­jét és két kicsiny gyer­me­két hát­ra­hagy­va, meg­hal­jon rák­ban, Ola­szor­szág­ban.

Tél vége van, Tihanynál, a ki­halt tópar­ton állunk. János elmond­ja, hogy nem sze­reti a mun­ká­ját, a leg­szí­ve­seb­ben ő is abba­hagy­ná. Azzal bíz­tat, hogy majd segít. Nem értem, mire gon­dol, de ettől kezdve talál­ko­zá­sa­in­kon ő kezd el mesél­ni, nem én. Új infor­má­ció­hoz nem­igen jut álta­lam, ám szem­lá­to­mást nem zavarja őt, ha azt írom le, amit tőle hal­lok. A rend­szer műkö­dik. Még így is műkö­dik.

„Csokonainak a köve készűl, de a kővéső meg­holt. Isten tud­ja, mikor boldogúlhatok szomjúzva szomjúzott fel­té­te­lünk­ben.” (Kazin­czy Cserey Far­kas­nak, 1808. 06. 12.)

„Erőszakkal, vagy súlyos megfélem­lí­tés­sel kicsi­kart eskü érvé­nyes, de egy­házi elöl­já­ró­tól fel­old­ha­tó.”

„Sem az erőszakkal, sem a csel­lel kikényszerített esküt nem kell meg­tar­ta­ni, mellyel a tör­vény által neki enge­dé­lye­zett magánjaváról, vagy ked­vez­mény­ről mond le vala­ki, vala­hány­szor az az örök üdvös­ség kárára válik.” (Kánonjogi Kódex. [Ka­lóz­ki­adás.] Buda­pest? Állami Egy­ház­ügyi Hiva­tal? 1960-as évek? 518–519. oldal, 1317. kánon 2. és 3. §.)

Álom, 2002. A lábam ólomsúlyú, pedig csak egy vas­go­lyót von­szo­lok magam mögött, láncra ver­ve. Kive­zet­nek egy sötét folyo­són át a sza­bad­ba, egy füg­göny elé. Kisza­ba­dít­ják karo­mat, lába­mat; őreim azt mond­ják, hogy sza­bad vagyok.

–  Tudom – felelem –, ezt is isme­rem már, a füg­göny mögül gép­pus­ká­val fog­nak lelő­ni.

Szép ez a függöny, élénk keleti szí­nei­ben gyö­nyör­kö­döm, kicsit hát­rébb is állok; ha már kilyug­gat­ják ezek a sze­ren­csét­le­nek, leg­alább ne legyen véres.

Az őrök értetlenül néznek rám, majd egy­más­ra, végül fel­ne­vet­nek.

–  Nem lövi le senki – mondja egyi­kük. Aztán elhúz­zák a füg­gönyt; mögötte vakító fehér­ség fogad.

„Innen nincs visszaút – gondolom magam­ban –, jó lett volna figyel­me­seb­ben olvas­nom a Tibeti halottaskönyvet. Nem elég, hogy az éle­te­met elhi­báz­tam, most még az újjá­szü­le­té­se­met is elügyet­len­ke­dem.” Fáradt vagyok, nem érde­kel sem a halál, sem a rein­kar­ná­ció, pihenni sze­ret­nék vég­re. A szét­hú­zott füg­göny mögötti fehér­ség­ben néhány alak kör­vo­na­la­zó­dik. Egy hosszú asz­tal mögött ülnek. Talán újabb tár­gya­lás lesz? Kafka dok­tor megint fel­leb­be­zett?

Lassan felismerem az asztal mögött ülő­ket, és cso­dál­kozva álla­pí­tom meg, hogy régi isme­rő­sök, a Hon­vé­delmi és a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium tag­jai vala­mennyi­en.

–  Valamit alá kel­lene még írnia – mondja egyi­kük, és egy papírt lobog­tat a ke­zé­ben.

–  Csak a ha­lá­los íté­le­te­met – fele­lem –, mást nem írok alá.

Értetlenül néznek rám.

–  Miért ilyen ellen­sé­ges? – kér­dezi valaki az asz­tal végé­ről. – Hiszen soha­sem bán­tot­tuk Önt!

–  Valóban nem bán­tot­tak – isme­rem el.

–  A rendszer áldo­za­tai vol­tunk mind­annyi­an, akik itt ülünk az asz­tal mögött.

Egyenként fürkészem a tekin­te­tü­ket; miként Ardzsuna a Bhagavad-Gítában, én is roko­na­imra isme­rek ben­nük.

–  Valóban áldoza­tok vol­tak – mon­dom.

–  Na látja! Ezt kel­lene az alá­írá­sá­val iga­zol­nia!

A zakózsebembe nyúlok a tol­la­mért, és elin­du­lok a papír­la­pot lobog­tató tiszt felé.

–  Várjatok! – mondja egyi­kük. – Ezt a pa­pírt igaz­ság­ügyi írás­szak­értő fogja meg­vizs­gál­ni. Ha rájön – ujjá­val felém mutat –, hogy nyo­mást gya­ko­rol­tunk rá, az rosszabb lesz, mintha nem írna alá sem­mit!

–  Nem gyakoroltak rám nyo­mást – mon­dom.

–  És ha arra kérik majd, hogy vesse alá magát hazug­ság­vizs­gá­lat­nak? Akkor mi lesz?

–  Alávetem magam – fele­lem. – A gép pedig kimu­tatja majd, hogy iga­zat mond­tam.

Az asztal mögött állók értetlenül néz­nek hol egy­más­ra, hol pedig rám.

–  Miért ilyen nagy­lel­kű? – hang­zik el az újabb kér­dés.

–  Önök elkövettek egy hibát. Ezért köszö­net­tel tar­to­zom. – Cso­dál­kozva néz­nek rám. – Nem kel­lett titok­tar­tási foga­dal­mat ten­nem.

–  Csak önmagának árt, ha beszél – mondja egyi­kük, a töb­biek pedig egyet­ér­tően bólo­gat­nak.

–  Az önpusztítás a vé­rem­ben van – fele­lem.

–  És mit kér az alá­írá­sá­ért cse­ré­be? – hal­lom az újabb kér­dést.

–  Nem eladó – mon­dom. – De utána azért fel­ten­nék egy kér­dést. Ha akar­nak, felel­nek rá, ha nem, hát nem.

Aláírom a papírt, aztán ket­té­tö­röm a tol­lat, és messzire hají­tom.

–  Szeretnék tisz­tán látni egy régebbi ügy­ben. Ester­házy Mátyást meg­es­ket­ték rá, hogy hall­gat­nia kell?

Zavartan néznek egymásra, aztán egyi­kük tele­fo­nálni kezd.

–  Ezt nem tudjuk, de rövi­de­sen ki fog derül­ni.

Hallom a telefon csengését, de hogy mit beszél­nek egy­más között, azt már nem értem. Pedig a vonal túlsó végén fel­vet­ték a te­le­font, látom a tiszt száj­moz­gá­sán, hogy vala­ki­vel beszél, de egyet­len hang sem jut el a be­szél­ge­té­sük­ből hoz­zám, és a tele­fon, ért­he­tet­len módon, még min­dig cseng.

Reggel van. Telefoncsengésre ébre­dek.

Budapest, 2005

[Utolsó módosítás: 2011. március 7.]


Szerzői jegyzet:

Az írásból számos részletet idézett Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak (Kalligram, 2012) című könyvében. Előzőleg a Kalligram folyóiratban jelentek meg a készülő könyvből részletek. Balázs egy alkalommal érdeklődött: van-e esetleg hozzáfűzni valóm? Én akkor ezt válaszoltam:

A hallgatás szégyene sötét árnyat vet történelmünkre. Mindannál, ami történt, nagyobb bűn az, amiről hallgatunk. Százötven-kétszáz év múltán még ma is pironkodva, már-már bocsánatkérően nyilatkozik a történész a Martinovics-összeesküvés hátteréről, vagy arról, hogy 1848–49 után valójában ki volt áruló. Pedig a dokumentumokhoz ma már bárki hozzáférhet. Köszönet illeti mindazokat, akik legalább a közelmúlt eseményeinek igazi hátterét feltárják. Köszönöm Balázsnak, hogy volt ereje megírni azt, amit meg kellett írnia. És bocsánatot kérek Tőle mindazért, amit Vele szemben (akaratomon kívül) elkövettem. „A rossz, mit ember tesz, túléli őt”. (V. M. fordítása)