Oberczián Géza

Történet arról, ahogy Felhőnjáró Boldizsár és Földönfutó Baltazár megmentik barátjukat, Udvari Zsuzsánnát

Történetünk akkor kezdődik, amikor a Fa­lu­ban meg­szü­le­tik Udvari Zsuzsánna. Nagyon vár­ták már jöve­te­lét, szü­lei bele is őszül­tek a türel­met­len hosszú évek­be. A kis­lány az első pil­la­nat­tól kezdve külön­le­ges volt, és nem csak azért, mert a kör­nyék leg­gaz­da­gabb csa­lád­jába érke­zett, és ez a csa­lád nagyon nép­szerű volt az itt élők köré­ben, hanem mert szép­ség és nyu­ga­lom áradt a kis újszü­lött­ből, meg is babo­názta azo­kat, akik lát­ták. Gond­ta­lan, vidám gye­rek­ként nőtt fel Zsuzsánna, aki­nek éne­ké­től meg­eresz­ke­dett a hóta­karó és lecse­peg­tek a jég­csap­ok, kaca­gá­sá­tól hév­for­rások tör­tek fel a határ­ban, és ha elaludt, az éjszaka összes ránca kisi­mult.

Zsuzsánna születésével egy időben a Falu másik végén, egé­szen a Recsébe vezető dűlő mel­letti ősöreg paraszt­ház­ban Vékony Örzsébet is vajú­dás­hoz készül. Az ő ter­hét azon­ban szá­jára vette a fa­lu, mert nem lehe­tett tud­ni, kitől is való, hisz az asszony egye­dül élt, elha­gyot­tan és elha­gya­tot­tan, mint karó a virág nél­kül. Igaz­ság sze­rint Örzsébet is gond­ban volt ezzel, mert ugyan nagy magá­nyá­ban ezer­szer elgon­dol­ta, hogy gyer­meke szü­le­tik, de a fér­fi­a­kat messze kerül­te, nem bízott ben­nük. Hiába is mondta volna a népek­nek, hogy olyan erős volt benne a vágy, hogy attól maradt úgy, hát inkább hall­ga­tott.

És egy este megszülettek a fi­úk.

Könnyű szülés volt mind a ket­tő, Bol­di­zsár szinte súly­ta­la­nul kileb­bent a világ­ba, nagyot nyúj­tó­zott, mint aki szár­nyait pró­bál­gat­ja, ráte­le­pe­dett any­juk hasára és apró­kat kor­tyolt az elé tárt anya­tej­ből. Azu­tán jött Bal­ta­zár, szinte kisza­ladt az any­já­ból, mohón fel­ka­pasz­ko­dott, és mikor elérte a duz­zadt cse­cset, szopni kezd­te, jóízűen cup­po­gott hoz­zá, mind­járt ki is szí­vott onnan egy évet, kitelt, meg­erő­sö­dött. Akkor szusszant egyet, büffentett ket­tőt és foly­tat­ta, hoz­zá­szo­pott még két évet, majd egy rövid szun­di­ká­lás után megint egyet. Bol­di­zsár növe­ke­dett, cse­pe­re­dett, vala­hol fél­úton álom és a világ között, míg test­vére addigra már négy­éve­sen kör­be­sza­ladta a ker­tet, majd a határt, ötéve­sen szar­va­so­kat űzött a dom­bok között. Mire tíz lett, azt mesél­te, kör­be­fu­totta az Egyen­lí­tőt. El is nevezte a falu szája Föl­dön­fu­tó­nak, annál is inkább, mert szinte sem­mi­jük sem volt. Eköz­ben csu­pán négy évszak vál­to­zott, nyár­ból újra nyár lett, Bol­di­zsár egy éves volt, mikor Bal­ta­zár betöl­tötte a tí­zet, emi­att az ikrek egész éle­tük­ben azon vitat­koz­tak, melyi­kük is az idő­sebb.

Egyszer, háromévesen Boldizsár a kert­ben ját­szo­ga­tott, mikor nagyon bebo­rult, ala­csonyra lógott a lába az eső­nek, hát gon­dolt egyet, bele­csim­pasz­ko­dott és fel­má­szott a fel­hő­re, csi­lin­gelő kaca­gása a magas égből hul­lott alá a zi­va­tar­ral, dagasz­totta a párás vat­tát, lubic­kolt az égi víz­ben. Anyja két­ség­beeset­ten tárta felé a kar­ját, a szél bele­ka­pasz­ko­dott a fel­hőbe és meg­tisz­tí­totta a falu fölött az eget. Bal­ta­zár futott alat­ta, és kia­bált: gyere le, öcs­kös, ugorj, elkap­lak, de csak kaca­gás volt a vá­lasz, és egy kiál­tás: én vagyok a nagyobb!, úgy hang­zott, mint az égzen­gés. A nyári zápor sötét fel­le­geit sze­líd bárány­fel­hők vál­tot­ták az égen, és Bol­di­zsár, egyik­ről a má­sikra ugrálva vissza­uta­zott velük a falu­ba, hogy éppen Udvari Zsuzsánnáék kert­jébe pottyan­jon, mikor meg­ér­ke­zett. Szinte a ke­rí­tés­sel együtt rob­bant be Bal­ta­zár is, roha­nása sze­lé­től kivá­gó­dott a kis­ka­pu, csak ezért nem sodorta el. Így ismer­ke­dett meg és barát­ko­zott össze egy életre a há­rom egy­szerre szü­le­tett gyer­mek, akik között tíz év volt a kor­kü­lönb­ség. És így lett Bol­di­zsár Felhőnjáró.

Ahogy cseperedtek, nőttek, idősöd­tek, egyre inkább elvá­laszt­ha­tat­lan bará­tok let­tek. Zsuzsánna kar­csú, magas, tün­dér­szép lánnyá fej­lő­dött, hosszú szőke haja dús lok­nik­ban omlott a vál­lá­ra, hófe­hér arcán rózsa­pír ját­szott, hangja zene, moz­gása tánc, nem volt fiú, aki ne sze­rel­me­se­dett volna bele eső látás­ra. Felhőnjáró Bol­di­zsár apró maradt, mokány, szé­les vállú ifjúvá ser­dült, míg Föl­dön­futó Bal­ta­zár magas, erős alkatú legénnyé vált. Míg kiseb­bek vol­tak, sokat babáz­tak Zsuzsánnával, Bol­di­zsár fel­hő­ből épí­tett neki baba­há­zat, asz­tal­lal, szé­kek­kel, mikor nagyob­bak let­tek, Bal­ta­zár vál­lán ülve sza­lad­ták be a mező­ket, kerül­get­ték a trak­to­ro­kat, teher­au­tó­kat, messze föl­dekre elme­rész­ked­tek, egy­szer egész a Váro­sig. Föl­dön­futó Bal­ta­zár min­den­ről tudott, min­den helyet ismert, erős volt és gyors, és szí­ve­sen vitte test­vérét és barát­nő­jü­ket bár­ho­vá. Felhőnjáró Bol­di­zsár ami­att volt csak szo­mo­rú, hogy egyi­kük sem tud vele az égben sétál­ni, így magá­nyos uta­zá­so­kat tett messzi föl­dek­re, cso­dá­kat látott és mesélt róluk. De a szó­ra­ko­zá­son felül gya­kor­la­tias célokra is kihasz­nálta a tehet­sé­gét. Ha pél­dául rég­óta szá­raz­ság volt és veszélybe került a ter­més, össze­te­relt egy halom fel­hőt és bősé­ges esőt csor­ga­tott alá. Vagy ellen­ke­ző­leg, szét­ker­gette azo­kat, ha már túl sok esett. Emi­att az ikre­ket is nagyon nagyra tar­tot­ták a falu­si­ak, és szü­le­té­sük körül­mé­nyei­ről, Örzsébet „fél­re­lé­pé­sé­ről” sem beszél­nek már (annyit).

Óhatatlanul eljött az a nap, ami­kor Zsuzsánna sze­rel­mes lett. Udvar­há­zuk az évek során nagy gaz­da­sággá fej­lő­dött a tée­szek fel­osz­lása után, ők gyor­san gaz­da­god­tak évről évre, tele vol­tak modern föld­túró esz­kö­zök­kel, gépek­kel, álla­tok­kal, régi és új bará­tok­kal. Min­dig volt náluk tár­sa­ság, szinte min­den napra jutott ven­dég. Így esett, hogy egy­szer meg­lá­to­gatta őket a Vá­ros veze­tője a fele­sé­gé­vel és fiá­val. Befo­lyá­sos, nagy hatalmú ember volt a Vá­ros veze­tő­je, ennek meg­fe­le­lően nagy han­gú, nagy baju­szú és nagy hasú, míg fele­sége aprócs­ka, göm­bö­lyű, jó nagy kerü­le­tek­kel, mind­egyi­ken arany­lánc­ok­kal. A fiuk olyan volt, mint egy szí­nész, vagy más híres­ség, atléta ter­met, szőke haj, vilá­gos kék szem, angyal­arc. Zsuzsánna meg­látta őt és elve­szett.

A fiúk nehezen nyugodtak bele, hogy barát­nő­jük (akibe titok­ban per­sze mind­ket­ten fülig sze­rel­me­sek vol­tak) hanya­golni kezdte őket és egyre több időt töl­tött a Vá­ros­ban, az elke­se­re­dés­től sok­szor össze­vesz­tek:

–  Na öcskös, Zsuzsánna vajon mit csi­nál? – sóhaj­tott Bal­ta­zár.

–  Én vagyok a na­gyobb! – zör­rent rá Bol­di­zsár.

–  Nézz már magad­ra, töpör­tyű! – vágott vissza Bal­ta­zár.

–  Nézz már mélyen magad­ba, tesó! – mor­rant oda Bol­di­zsár.

–  Elég legyen, abba­hagy­ni! – csat­tant fel Örzsébet, hang­jára egy csa­pat varjú reb­bent fel a ház mögötti sze­mét­domb­ról han­gos káro­gás­sal.

–  De amikor az a vá­rosi fiú olyan tenyérbe mászó – sóhaj­totta Bol­di­zsár.

–  Olyan elkényez­te­tett – vágta rá Bal­ta­zár.

–  Olyan puhány – tódí­totta Bol­di­zsár.

–  Olyan irigy – tette hozzá Bal­ta­zár.

–  Olyan önző – köpte a szót Bol­di­zsár.

–  Olyan hiú – rep­li­ká­zott Bal­ta­zár.

–  Olyan buta – sum­mázta Bol­di­zsár.

–  De olyan ám! – hagyta jóvá Bal­ta­zár.

Sokszor megbeszélték ezt, a vége pedig min­dig az lett, hogy Bol­di­zsár fel­ka­pott egy fel­hő­re, Bal­ta­zár pedig futni kez­dett, baran­gol­tak külön-kü­lön napo­kig, majd kezd­ték elöl­ről az egé­szet. Egy ilyen alka­lom­mal Bol­di­zsár éppen egy bodor fel­hőn feküdt hanyatt és napo­zott, uta­zott a déli szél­lel, a Bal­káni hegy­ségbe tar­tott, majd ki a Feke­te-ten­ger­re. Már nem elő­ször járt erre, sze­rette a víz vég­te­len­sé­gét, a hegyek csip­ké­ze­tét, a vö­rös fenyők tar­kállta hegy­ol­da­la­kat. Egy­szerre egy rég elszállt mon­dat­fosz­lány ütötte meg a fülét: … értsd meg, Zsuzsánna nem érdekel… Elre­pült a szó, mint a sóhaj, Felhőnjáró Bol­di­zsár pedig utána eredt, ugrott fel­hő­ről fel­hő­re, hogy utol­ér­je, végül meg is előzte kis­sé, és még három­szor is meg tudta hall­gat­ni. Csal­ha­tat­la­nul fel­is­merte a Vá­ros­ve­zető fiá­nak a hang­ját.

Különös tulajdonsága az ikreknek, hogy meg­ér­zik egy­más jelen­létét bár­hol a vi­lág­ban, hát Bol­di­zsár is tudta min­dig, merre fut a Föl­dön éppen Bal­ta­zár, ezért gyor­san kere­sett egy nyu­gat felé sodró lég­áram­la­tot és fel­hő­jét bele irá­nyí­tot­ta, repült a test­vér­éhez, aki éppen az Alpok­ban idő­zött. A baj mind­össze az volt, hogy egy meleg medi­ter­rán eső­fel­hőt válasz­tott az uta­zás­hoz, ami­nek az útirá­nya egé­szen más lett vol­na, és mikor meg­ér­ke­zett a hegyek­be, hatal­mas fel­hő­sza­ka­dás lett az ered­mény, sár­pa­ta­kok, föld­csu­szam­lás. A he­lyiek még hete­kig beszél­tek erről és a glo­bá­lis fel­me­le­ge­dést emle­get­ték.

A két testvér gyorsan hazatért, és Felhőnjáró egy semmi kis nyári pamacs­ban elhe­lyez­ke­dett pon­to­san a vá­rosi fiú feje fölött, követte a magas­ból min­den moz­du­la­tát. Ezalatt Föl­dön­futó bejárta a ha­tárt, a várost, a hi­va­ta­lo­kat, hogy meg­tud­ja, kifé­lék is ezek a Városvezetőék. Amit meg­tu­dott, az nagyon elszo­mo­rí­tot­ta, hiszen nya­kig úsz­tak az adós­ság­ban, min­de­nük a banké volt immár egy rossz befek­te­tés miatt. Épí­tési tel­kek­kel pana­máz­tak, de kide­rült, hogy mind futó­ho­mok, nem kel­le­nek sen­ki­nek.

Egyik nap a fiú beült nyitott tetejű sport­ko­csi­já­ba, és egy park­hoz haj­tott, ahol egy fekete hajú lány ugrott be mel­lé, és elszá­gul­dot­tak. Felhőnjáró Bol­di­zsár alig tudta követni őket kis zseb­ken­dő­nyi fel­hő­fosz­lá­nyán. De nem gon­dolt vele, haj­totta a kíván­csi­ság és az indu­lat, fel­há­bo­ro­dá­sá­nak han­got is adott, nagyot kiál­tott mér­gé­ben: Megállj, nya­va­lyás! A sport­ko­csi­ban a fe­kete hajú lány cso­dál­kozva nézett az égre: dörög, pedig csak tal­pa­lat­nyi kis felhő van az égen. Meg­áll­tak egy tópar­ton, levet­kőz­tek, füröd­tek, meg­szá­rít­koz­tak, sze­rel­mes­ked­tek és aztán beszél­get­tek.

–  Bár téged vehet­né­lek el, nem kell nekem az Udvari Zsuzsánna, túl szép, túl tisz­ta, túl okos, mit kez­de­nék vele? – mondta a fiú.

–  Akkor ne vedd el, én itt vagyok – incsel­ke­dett a fe­kete hajú lány.

–  De muszáj, mert gaz­da­gok és nagy a bir­to­kuk, mi pedig csődbe men­tünk, pénz­hez kell jut­nunk – mondta a fiú.

–  Várni fogok rád – vála­szolta a fe­kete hajú lány.

Ezután hosszan csókolóztak.

Felhőnjáró Boldizsár annyira mér­ges lett, hogy bosszú­ból szer­zett egy igen komor, súlyos eső­fel­hőt, és addig zuho­gott a me­leg nyári zápor, míg a kis sport­ko­csi csu­rig meg nem telt friss eső­víz­zel. Mel­lette min­den más szá­raz maradt.

Az Udvari család házában nagy volt a sür­gö­lő­dés, készül­tek a nem min­den­napi lako­da­lom­ra, Zsuzsánna ragyo­gott a bol­dog­ság­tól, min­den moso­lya egy nyíló virág volt, azo­kat kötöt­ték meg meny­asszo­nyi cso­kor­nak, olyan szé­pet még nem látott a világ. Bol­di­zsár egy lehe­let­nyi haj­szál­fi­nom felhő szőt­test hozott aján­dék­ba, abból lett a fá­tyol, Bal­ta­zár pedig messze Észa­kon gyűj­tött zuz­mó­ból készült vász­nat a főkö­tő­nek. Látta a két fiú a nagy készü­lő­dést, és tana­kod­tak, hogyan mond­ják el a rossz hírt még­is.

Ültek hárman a hatalmas ház ebéd­lő­jé­ben, előt­tük friss cit­ro­mos víz men­ta­le­ve­lek­kel íze­sít­ve, har­mat gyön­gyö­zik a poha­rak olda­lán, a két fiú pedig egy­más­sal pöröl:

–  Én vagyok a na­gyobb, nekem kell szól­ni! – mondta Bol­di­zsár.

–  Ugyan már, öcs­kös, nézz magad­ra, még hogy nagyobb? – így Bal­ta­zár.

–  Te úgysem mered, gyáva vagy! – pat­tog Bol­di­zsár.

–  Még hogy én, te kis koszos – hör­dült fel Bal­ta­zár.

–  Hát ki más, nya­va­lyás – hábor­gott Bol­di­zsár.

–  Elég legyen, hagy­já­tok abba! – csa­pott az asz­talra Zsuzsánna. Az asz­tal elő­zé­ke­nyen behaj­lott a te­nyere alatt, hogy meg ne üthesse finom kezét, de azért udva­ri­as­ság­ból csat­tant is egyet. A hir­te­len hangra az ajtó feletti sarok­ból zava­ro­dot­tan fel­röp­pent egy fehér béke­ga­lamb, ide-oda ciká­zott a szo­bá­ban, majd vissza­ült a he­lyé­re. Szárny­csa­pá­sai­nak szel­lője lehű­tötte a kedé­lye­ket, ismét moso­lyog­tak egy­más­ra.

Az ikrek pedig kidolgoztak egy hadi­ter­vet. Kel­lett hozzá ren­ge­teg köd, felhő és sok-sok futás. Mikor végez­tek, kezet fog­tak tel­jes egyet­ér­tés­ben és ment ki-ki a maga dol­gá­ra.

A Város sosem látott még olyan szmo­got, ami az esküvő nap­ján eresz­ke­dett rá. Sűrű, feke­te, átha­tol­ha­tat­lan és átlát­ha­tat­lan lég­massza borí­totta be, ned­ve­sen, koszo­san, bel­se­jé­ben pedig for­gó­szél ciká­zott, oly erő­vel, hogy az alap­rajza tel­je­sen össze­ku­szá­ló­dott, utcák cse­rél­tek helyet, kerü­le­tek vál­tot­tak égtá­jat, terek és a par­kok csúsz­tak egy­más­ba, min­den és min­denki össze­ke­ve­re­dett. A dí­szes eskü­vői menet, ami éppen elin­dult a Falu felé, mikor a szmog meg­ér­ke­zett, tel­je­sen meg­za­va­ro­dott, elté­vedt, sosem jutott ki a Város­ból. A Vá­ros­ve­ze­tő, mire elmúlt a rend­kí­vüli idő­já­rás, elvesz­tette szé­két, a gyű­lés­te­rem­ből vala­hogy kivitte a szél, össze­tört a tér dísz­kö­vén. Mire újat hozat­tak, ő már nem ülhe­tett bele, más idő­szá­mí­tás kez­dő­dött.

Az esküvő elmaradt.

Ha tud patakokban folyni a könny, hát úgy folyt, ha tud meg­sza­kadni a szív, hát meg­sza­kadt, ha tud sikol­tani a sí­rás, hát sikol­tott, egy szó mint száz, nagyon neki­ke­se­re­dett a lány, olyan nagyon, hogy egy nap után Bal­ta­zár nem bírta tovább és elsza­ladt. A má­so­dik nap haj­nal­ban Bol­di­zsár­nak eszébe jutott egy ötlet, fel­pat­tant egy déli fel­hőre és meg sem állt a Bal­káni hegy­sé­gig. Emlé­ke­zett a vörös fenyők erde­jé­re, itt gyűj­tött reg­geli ködöt egy nagy marék­kal, sötét vörö­set, amit meg­fes­tet­tek a fák, majd a hegy­te­tőn kevert hozzá jócs­kán hófe­hé­ret. Mire Zsuzsánna fel­éb­redt zak­la­tott, hüp­pö­gős álmá­ból, rózsa­szín köd borí­totta a szo­bát, las­san meg­vi­gasz­ta­ló­dott.

Személy szerint nekem, az elbeszé­lő­nek nem volt sze­re­pem ebben a tör­té­net­ben, az ese­mé­nyek után érkez­tem a Város­ba. Csak a na­pok­ban mesélte el nekem Udvari Zsuzsánna, jóval az eskü­vőnk után. Akkor értet­tem meg, a két tanúja miért lök­dö­ső­dött és sug­do­ló­zott foly­ton olyas­mit, hogy „én vagyok a na­gyobb, öcs­kös”. A va­csora végén elkö­szön­tek, azóta nem lát­tuk őket, de Zsuzsánna sok­szor kém­leli borús idő­ben az eget, napos idő­ben a messze­sé­get.