T. Ágoston László

Hadvezérek és próféták

Uzzijjá király halá­lá­nak évé­ben tör­tént, hogy Amóc fia, Ézsa­iás szín­ről színre meg­látta az Egek Urát, és nagyon meg­ijedt, mert tud­ta, hogy aki Őt lát­ja, annak meg kell hal­nia. Magas tró­non ült Izráel Iste­ne, és sze­rá­fok áll­tak mel­let­te. Egyi­kük han­gos szó­val így kiál­tott: „Szent, szent a Se­re­gek Ura, dicső­sége betölti az egész föl­det!” Mire Ézsa­iás a fejé­hez kapott „Jaj nekem! Elvesz­tem, mert tisz­tá­ta­lan ajkú vagyok, és tisz­tá­ta­lan ajkú nép között lakom. Lát­tam a Ki­rályt, a Sere­gek Urát!” Erre az egyik sze­ráf fogó­val para­zsat vett le az oltár­ról, és Ézsa­iás szá­já­hoz érin­tet­te. „Íme, ez meg­érin­tette ajka­dat, bűnöd el van véve, vét­ked meg­bo­csát­va.” Aztán maga az Úr szólt hozzá.

–  Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?

–  Itt vagyok, engem küldj! – állt elé Ézsaiás.

–  Hát menj, és mondd meg a nép­nek – dör­gött Isten hangja – hogy hall­ván hall­ja­tok, de ne ért­se­tek, lát­ván lás­sa­tok, de ne ismer­je­tek! Tedd kövérré a nép szí­vét, tedd süketté a fü­lét, és kösd be a sze­mét, hogy ne lás­son, ne hall­jon, ne ért­sen, és meg­térve ne gyógyuljon!

–  Meddig tart ez, Uram? – kér­dezte aggódva a próféta.

–  Míg el nem pusz­tul­nak, és lakat­la­nok nem lesz­nek a vá­ro­sok, a házak­ban nem lesz ember, a föld pedig pusz­tává nem válik. Elha­gyott lesz ez az ország. Ha meg­ma­rad belőle egy tized, azt is újból pusz­tu­lás éri, de úgy, aho­gyan a cser­nek vagy a tölgy­nek kivá­gás után is meg­ma­rad a gyö­ke­re. Ez a gyö­kér lesz a szent mag.

Ézsaiás pedig elment a nép közé és pré­di­kálni kez­dett. Aztán a király­hoz, és a nép veze­tői­hez szólt.

–  Parázna lett a hű­sé­ges város, Jeru­zsá­lem. Egy­kor jog és igaz­ság lakott ben­ne, most pedig gyil­ko­sok, s ve­zé­rei tol­va­jok bará­tai let­tek. Mind meg­vesz­te­ge­tésre vár, s nem védi az árvák iga­zát, az özve­gyek jogát. Sion kemény íté­let­tel vál­ta­tik meg – ígéri az Úr- – Össze­tö­ret­nek a hűt­le­nek, a vét­ke­sek, akik elhagy­ták Őt.

Csak néztek egymásra, meg a pró­fé­tá­ra, és a vál­lu­kat vonogatták.

Áház, Jótám fia volt Júda kirá­lya, ami­kor Recin, az arámi király, és Pekah, Izráel ural­ko­dója hábo­rút indí­tott Jeru­zsá­lem ellen, hogy ezzel kény­sze­rít­sék az asszí­rok elleni szö­vet­ség­re. Miután a ki­rá­lyi udvar jelen­tést kapott arról, hogy a szír sere­gek az északi ország terü­le­tén tábo­roz­nak, nem­csak a ki­rály, hanem az egész nép szíve resz­ketni kez­dett a féle­lem­től. Ekkor így szólt az Úr Ézsaiáshoz.

–  Menj ki Seárjásub fiad­dal együtt a Fel­ső-tó víz­ve­ze­ték­ének végé­hez, a Ruha­fes­tők meze­jé­hez vezető útra, ahol most éppen szem­lét tart Áház király, és mondd meg neki, hogy marad­jon nyug­ton, de legyen nagyon óva­tos. Nem kell fél­nie a go­nosz ter­vet szövő két király­tól, mert nem hagyom, hogy legyőz­zék Júdát.

A király azonban nem hitt Ézsai­ás­nak, s a két fenye­gető sereg­gel szem­ben az asszí­rok­hoz for­dult segít­sé­gért. Jöt­tek is nyom­ban hatal­mas sereg­gel, elűz­ték Recin és Pekah kato­ná­it, de hoz­ták maguk­kal az asszí­rok bál­vá­nya­it. A pró­féta ekkor azt mondta a ki­rály­nak, kér­jen jelt Isten­től, hogy bíz­has­son a meg­ígért sza­ba­dí­tás­ban. Ő azon­ban a fegy­ve­rek ere­jé­ben bízott, és Júda játék­szerré vált a két nagy­ha­ta­lom vetél­ke­dé­sé­ben. A ha­tár elnép­te­le­ne­dett, a pász­to­rok már csak egy-két bárányt legel­tet­tek a mezőn, és borot­vált fejű hadi­fog­lyok jaj­gat­tak rab­lán­cu­kat csörgetve.

A nép szíve megkeseredett, és lehaj­tott fej­jel kere­sett mene­dé­ket. Úgy érez­te, elhagyta Isten és a bál­vá­nyok között kere­sett vigaszt. Új vezé­rek áll­tak az élük­re. Nagy­han­gú­ak, és büsz­ke­ség­től dagadt a mel­lük. Ifjak, akik fenn­han­gon tagad­ták apáik hagyo­má­nyát, s Egyip­tom­mal keres­ték a szö­vet­sé­get. Ézsau kemény sza­vak­kal feddte meg őket.

–  Eltaszította Isten a né­pet – mondta – mert tele van­nak keleti szo­ká­sok­kal, jel­ma­gya­rá­zók­kal, mint a filiszteusok, és ide­ge­nek­kel barát­koz­nak. Tele van az ország ezüst­tel, arannyal, bál­vány kin­cse­ik­nek se sze­ri, se szá­ma. De csak bál­vány az mind, amit kéz­zel csi­nál­tak, s le­bo­rul­nak előtte az osto­bák. Tele van az ország harci kocsik­kal, díszes lovak­kal, ide­gen hatal­mak báb­jai­val. Ezt Isten nem tűri, ször­nyű lesz érte a bün­te­tés. Lám, máris itt van. Ifjú vezé­rek, és sihe­de­rek ural­kod­nak raj­ta­tok. Sanyar­gatja a nép között ember az ember­tár­sa­it, rátá­mad az ifjú a vén­re, a hit­vány a te­kin­té­lyesre és nincs tör­vény, mely meg­vé­dené őket.

Az asszírok pedig egyre fenye­ge­tőb­ben köze­led­tek. Ami­kor Asdód alá érke­zett Szargón asszír király had­ve­zé­re, és elfog­lalta a fel­lá­zadt etióp várost, meg­pa­ran­csolta az Úr Ézsai­ás­nak, hogy három évig zsák­ru­há­ban, mezít­láb kell jár­nia intő jelül Egyip­tom és a júdaiak szá­má­ra. Jeru­zsá­lemé veze­tői azon­ban még ekkor sem akar­ták meg­ér­teni a jelet.

–  Jaj a párt­ütő fiak­nak – üzente az Úr Ézsa­iás sza­vai­val – akik ter­vet sző­nek, de nél­kü­lem, szer­ző­dést köt­nek, de aka­ra­tom elle­né­re, vét­ket vétekre hal­moz­va! Foly­ton Egyip­tomba jár­nak, a fára­ó­nál keres­nek oltal­mat, de majd meg­szé­gye­nül­nek és piron­kodni fog­nak. Köve­tei­tek nem jut­nak el a ké­nyel­mes ten­ger­parti úton, mert ott az asszí­rok sere­gei tábo­roz­nak, és a pusz­tán átha­ladva is elra­bol­ják a ma­guk­kal vitt aján­dé­ko­kat. A meg­té­rés, és hig­gadt­ság segít­hetne raj­ta­tok, a béke és a bi­za­lom adna erőt nek­tek. Ti azon­ban gyors egyip­tomi lova­kon akar­tok vág­tat­ni, harci sze­ke­re­ket haj­ta­ni, és győz­ni, győzni min­den­áron. Gyor­sak lesz­nek üldözőitek.

De még mindig várt az Úr a végső íté­let­tel, hogy meg­tér­jen a nép.

Ezékiás király uralkodásának tizen­ne­gye­dik évé­ben fel­vo­nult Szanhérib, Asszí­ria kirá­lya a júdai váro­sok ellen, és vala­mennyit elfog­lal­ta. Aztán elküldte a kincs­tár­no­kát Jeru­zsá­lem­be. A vele kül­dött sereg meg­állt a Fel­ső-tó víz­ve­ze­té­ké­nél. A júdai király kiküldte hozzá Eljákimot, a palota fel­ügye­lő­jét, Sebná kan­cel­lárt, és Jóáh fő-

tanácsadót, hogy tárgyaljanak. A kincs­tár­nok ekképp szólt hozzájuk:

–  Azt üzeni a nagy király Ezékiásnak, hogy ne bíz­zon az egyip­tomi fáraó segít­sé­gé­ben, mert vala­mennyien elbuk­tak, akik vele szö­vet­kez­tek az én uram ellen. És Izrael Iste­né­ben se bíz­zál, mert a töb­bie­ken se tud­tak segí­teni azok iste­nei. Lás­sá­tok, egyet­len oltár maradt orszá­go­tok­ban, mely előtt lebo­rul­hat­tok, és ember is alig maradt, aki lebo­rul­hat előt­te. Asszí­ria kirá­lya mégis foga­dást ajánl a ti kirá­lyo­tok­nak. Két­ezer lovat ad neki, ha kiál­lít ugyan­ennyi lovast. Ugye már nincs ennyi embe­re­tek? Hát akkor hogyan tud­ná­tok ellen­állni az én uram leg­ki­sebb sere­gé­nek is? Az Úr paran­csa, hogy elpusz­tít­sam ezt az orszá­got, s meg is teszem.

–  Beszélj velünk arámi nyel­ven, azt is meg­ért­jük – mondta Eljákim. – Ne hall­ják a vár­fa­lon állók a júdai szót!

–  Csak hadd hall­ják – vála­szolt a kincs­tár­nok. – Nem csak nek­tek, s ki­rá­lyo­tok­nak szól az üze­net, hanem nekik is. Ők fog­nak elpusz­tulni a vár­fa­la­kon. – Aztán han­gos szóra vál­tott. – Ne hagy­já­tok rászedni maga­to­kat! Se Ezékiás, se az Iste­ne­tek nem tud meg­men­teni ben­ne­te­ket és a vá­ro­so­to­kat Asszí­ria kirá­lyá­nak harag­já­tól. Adjá­tok meg maga­to­kat és gyer­tek velem!

A katonák némák maradtak és nem moc­can­tak a vár­fa­la­kon. A kö­ve­tek pedig meg­szag­gat­ták ruhái­kat, úgy jelen­tet­ték a király­nak a kincs­tár­nok üze­ne­tét. E ke­mény sza­va­kat hallva Ezékiás király is zsák­ru­hát öltött és bement az Úr házá­ba. Aztán a kan­cel­lár és a pa­pok vénei is zsák­ru­hába öltöz­tek, s el­men­tek Ézsa­iás pró­fé­tá­hoz. A ki­rály üze­ne­tét vit­ték neki, hogy imád­koz­zon Isten­hez a mara­dék népért és az orszá­gért. Bün­tesse meg az Úr az asszír királyt a fel­fu­val­ko­dott, gya­láz­kodó szavaiért!

Ézsaiás, miután imádkozott, így szólt hozzájuk.

–  Mondjátok meg a ki­rály­nak, azt üzeni az Úr, hogy ne ijed­jen meg az asszír király szol­gá­já­nak sza­vai­tól. Ez az ember káro­molta ugyan az én Iste­ne­met, de Ő úgy intéz­te, hogy egy hírt hallva vissza­tér­jen orszá­gá­ba, és ott kard által vesszen el.

A kincstárnok valóban visszatért, de az asszír király már Libnában har­colt, mert Tirkahá, Etió­pia kirá­lya hábo­rút indí­tott elle­ne. A csa­ta­me­ző­ről üzent Ezékiásnak.

„Ne hidd, hogy ezzel megmentette Iste­ned Jeru­zsá­le­met, s nem kerül az asszír király kezei­be! Elő­deim is elfog­lal­ták a kör­nyező orszá­go­kat, kiir­tot­ták népe­it, és nem segí­tet­tek raj­tuk az iste­ne­ik. Te is így jársz majd, nem menekülhetsz!”

Ezékiás átvette a levelet, föl­ment a temp­lom­ba, kite­rí­tette az Úr előtt és így imád­ko­zott: „Se­re­gek ura, Izráel Iste­ne, aki a ke­ru­bok között ülsz! Egye­dül Te vagy a föld min­den orszá­gá­nak Iste­ne! Te alkot­tad az eget és a föl­det. Uram, hajtsd hoz­zám a füle­det, és hall­gass meg! Nyisd ki a sze­me­det, és láss! Halld meg Szanhérib min­den beszé­dét, aki azért küldte ide ezt az embert, hogy gya­lázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszí­ria kirá­lyai elpusz­tí­tot­ták a pogány népe­ket és orszá­go­kat. Iste­nei­ket tűzbe vetet­ték, mert azok nem is vol­tak iste­nek, hanem csak bál­vá­nyok, emberi kéz alko­tá­sai, fa és kő. Ezért pusz­tít­hat­ták el őket. De most Te, Urunk, Iste­nünk, sza­ba­díts meg ben­nün­ket a ke­zük­ből, hadd tudja meg a föld min­den orszá­ga, hogy Te vagy egye­dül az Úr!”

A próféta pedig azt üzente a királynak:

–  Imádat meghall­gatta az Úr. Az asszír király kér­ke­dése fel­bosszan­totta Őt. Iste­nünk ter­vei­nek esz­kö­ze­ként hasz­nálta fel őket, s Ő vet véget a fel­fu­val­ko­dott­sá­guk­nak is. Akik meg­me­ne­kül­nek és meg­ma­rad­nak Júda házá­ból, azok újra gyö­ke­ret ver­nek lent, és gyü­möl­csöt hoz­nak fent. Mert Jeru­zsá­lem­ből, és a Sion hegyé­ről szár­maz­nak majd azok, akik meg­me­ne­kül­nek. A Se­re­gek Urá­nak féltő sze­re­tete műveli ezt. Nem jut be ebbe a vá­ros­ba, és nyi­lat sem lő ki rá, nem for­dít feléje paj­zsot, töl­tést se emel elle­ne. Azon az úton tér vissza, ame­lyi­ken jött, de ebbe a városba nem jut be. Így szólt az Úr.

Eljött az este, és elcsendese­dett az ost­rom­lók tábora Jeru­zsá­lem falai­nál. Ami­kor más­nap pir­kadni kez­dett az ég alja, száz­nyolc­van­öt­ezer holt­test hevert a sá­to­rok körül. Szanhérib, Asszí­ria kirá­lya döb­ben­ten nézett körül, aztán föl­ke­re­ke­dett mara­dék kato­nái­val, vissza­vo­nult Ninivébe, és ott is maradt.

*

A harmadik köz­tár­sa­ság kiki­ál­tása előtt tör­tént, hogy meg­in­dul­tak kelet felé a meg­szálló csa­pa­tok. Az embe­rek kétel­kedve bámul­ták őket, és a sze­mü­ket dör­zsöl­get­ték, hogy tán rosszul látnak… Szólni se mer­tek, s azt latol­gat­ták, mi lesz, ha vissza­jön­nek. Egy­szer már meg­tör­tént, hogy nagy csö­röm­pö­lés­sel elin­dul­tak a tan­kok, s dö­rög­ve, halált kaszál­va, vér­ben taposva tér­tek vissza. A nagy­ha­tal­mak szem­le­sütve néz­ték, s ta­lán még piron­kod­tak is kis­sé, hogy nem tesz­nek sem­mit, miköz­ben egy kis nép halál­tu­sá­ját vívja… De éppen szi­esz­ta­idő­ben tör­tént mind­ez, s né­hány ezer hulla miatt nem nyi­tot­ták ki a sze­mü­ket. Külön­ben is, kis ország, kis nép, kár lenne értük a nagy áldo­zat. Ha Isten úgy akar­ja, majd segít raj­tuk. Ha nem, akkor meg ki tehetne az Úr aka­rata ellen?

A bennszülöttek lassan ébredez­tek, s ámulva lát­ták, hogy nem for­dul­nak vissza a tan­kok, és ami addig tilos volt, most sza­bad a tér. No meg a szó, ami évti­ze­dek óta ott szo­rult ben­nük, most kibuggyan­hat, akár a gej­zír, és ame­lyik a leg­ma­ga­sabbra tör, az lesz az igaz. Lehet temet­ni, sza­bad szót emel­ni, meg oly­kor azt is, ami nem téged illet… Hisz’ tiéd a gyár, magad­nak dol­go­zol – hir­det­ték egy­kor a fegy­ve­re­sek, s meg­mu­tat­ták, hogyan kell elvin­ni. Ők elbú­csúz­tak víg paro­lá­val, de maradt a tanít­vány, hogy felül­múlja mes­te­rét. Mire a plebsz is fel­éb­redt, s ki­tö­rölte sze­mé­ből az álmot, csak könny maradt ben­ne, hogy bele­ál­mod­hassa a szivárványt.

Bográcsban főztek, nagy fakanál­lal, vok­sért osz­tot­ták a csajka gulyást. Köz­ben azt néz­ték sanda sze­mek­kel, ki keresi még a lében a húst. Atyáik vét­két egy­más fejére olvas­ták, és téved­he­tet­len­nek kiál­tot­ták ki magu­kat. Ujjal mutat­ták, ki volt a vét­kes, ki miatt lett haj­lék­ta­lan és éhes a nép. Pél­dát keres­tek, szö­vet­sé­gest, aki­hez nyi­tott száj föl nem ér, s köz­ben csak néz­ték bedu­gott fül­lel, hogyan indul el ide­gen országba – tán rab­igába – lehaj­tott fej­jel a nép.

Próféták jöttek egymás után sor­ban. Mind meg­es­kü­dött, hogy őt küldte Isten, de a pa­rázs­tól mind óvta a szá­ját, s csak a ke­zét nyúj­totta a bak­si­sért. Egy­mást gya­láz­ták, párt­fo­gót keres­tek, elad­tak min­dent, ami nem az övék, és nem értet­ték, miért nem tán­col, miért nem tap­sol nekik a nép. Adót emel­tek, vámo­kat szed­tek, bankba terel­ték a jám­bor pol­gá­ro­kat, nem értet­ték, miért alszik az utcán, akit a vég­re­hajtó kila­kol­ta­tott. Ifjak és vének ván­dor­bo­tot fog­tak, s két sze­mük könny­ben, lábuk botolva új hazát keres. Míg a sze­gény nép a tur­ká­ló­ban ide­gen­ből jött viselt ruhát keres, a pró­fé­ták rég meg­sza­vaz­ták, hogy az ő au­tó­juk pán­cé­lo­zott legyen. Palo­tái­kat mar­cona vité­zek őriz­zék, és fegy­ve­res cső­szök óvják a föld­jei­ket. Isten még hall­gat, csak a ten­ge­rek habja moraj­lik, ahogy átnyar­gal fölöt­tük a szél. A fel­hők azt súg­ják, zúg­nak a bér­cek, igaz pró­féta szü­le­tik a ha­va­sok­ban. A pór­nép az újszö­vet­sé­get emle­ge­ti, és türel­met­le­nül vár­ja, hogy vissza­tér­jen az igaz bíró, Jézus.

*

Baranyai, az író éppen egy szak­szer­ve­zeti újsá­got szer­kesz­tett, ami­kor meg­kez­dő­dött a csa­pat­ki­vo­nás. Amint meg­hal­lotta a hírt, azon­nal beje­lent­ke­zett a fő­tit­kár­nál, hogy módo­sítsa a néhány nap­pal előbb elfo­ga­dott laptervet.

–  Úgy gondoltam – mondta lel­ke­sen – hogy írhat­nál egy vezér­cik­ket az első oldal­ra, ame­lyik­ben üdvö­zöl­néd a csa­pat­ki­vo­nást, és vázol­nád a szak­szer­ve­zet elkép­ze­lé­seit az új, sza­bad ország­ban. Nem­ze­ti­színű keretbe ten­nénk, hogy lássa a nép, mi vele vagyunk…

–  No igen – mondta a fő­tit­kár nagyo­kat bólo­gat­va, mert ehhez szo­kott. – Te csak ne lel­ken­dezz, és ne buj­to­gasd a dol­go­zó­kat! Éppen elég nagy baj az nekünk, hogy min­den elő­ze­tes óvin­téz­ke­dés nél­kül kivo­nul­nak, és magunkra hagy­nak ezzel a cső­cse­lék­kel. Ezek meg majd föl­for­gat­nak min­dent, amit mi olyan szé­pen elren­dez­tünk nekik. Te csak üdvö­zöld a tava­szi sze­le­ket, meg a rügy­fa­ka­dást, és ne pofázz be a politikába!

–  De hát végre sza­ba­dok leszünk, és nem dik­tál­hat nekünk sen­ki. Miénk lesz újra atyáink föld­je, őseink örö­kébe léphetünk…

–  Léphetünk ám egy nagy rakás szar­ba, és mind­ezt köszön­het­jük az efféle lel­kes bar­mok­nak, mint te vagy. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy két nap­nál tovább sza­ba­dok lehes­sünk. Vagy mi dik­tá­lunk, vagy az ellen­fe­leink. Gyor­san döntsd el, hová tar­to­zol, amíg nem késő!

–  Mi az, hogy mi, vagy az ellen­fe­leink? Hát nem egy nép, egy nem­zet vagyunk?

–  Mondtam már, hogy nincs más. Vagy mi, vagy a cső­cse­lék. Aztán majd föl­ka­rol­ják az ide­gen hatal­mak. Jön a mézes madzag, a be­ígért sza­bad­ság, ami soha nem ér ide, a jólét, meg a mennyei igaz­ság ígé­re­te. Mire föl­éb­red­tek, kemény lesz a derék­al­ja­tok, szo­rít a bocs­kor, és kor­báccsal verik ki a fél szemeteket.

–  De hát ez így is volt negy­ven évig. Most végre…

–  Most végre ugyanaz folyik tovább, csak más lesz a szí­ne. Lehet, hogy nem én ülök majd ebben a szék­ben, hanem egy másik báb, aki nem mond­hat nemet, csak bólint, moso­lyog, és tartja a mar­kát a kis bak­si­sért. Nincs vezér­cikk, nincs hozsán­na, kivár­juk a fejleményeket!

–  No, de főnök, a többi lapok…

–  Nem érdekel. Egy rossz szót látok, máris repülsz. Akár pakol­hatsz is, és garan­tá­lom, hogy nem kapsz majd mun­kát sehol.

Az újság megjelent, a fő­tit­kár tom­bolt mér­gé­ben, s még aznap dél­után kirúgta Bara­nya­it. A hír sebes szár­nya­kon szállt, s bár­merre ment, min­den szer­kesz­tői állás gyor­san betöl­te­tett. – Nem baj – gon­dolta – fog még a tol­lam, meg­írom majd azt, mint gon­dol ott kint az utcán a nép. Vet­ték a lapot, vit­ték a hí­rét. A ki­csik örül­tek, de a nagyok­nak oly­kor bele­csi­kor­dult a fogsoruk.

–  Szép, no meg jó is, oly­kor még kell is az őszinte szó – hebegte az egyik új főszer­kesz­tő, de azt azért illik tud­ni, ki a mi embe­rünk, és nem illik őt, hogy is mondjam?…, hábor­gat­ni. Írj az ellen­fe­leink­ről mér­ge­zett tol­lal, kihe­gye­zett dár­dá­val, ami­vel akarsz… Szó­val írj róla bár­mit, ha kell, hát hazudj, mi meg­vé­dünk. Ha túl nagy a bot­rány, leg­föl­jebb hely­rei­ga­zí­tunk, arra már a ku­tya se figyel oda. No, érted?… Nem vagy te annyira buta.

–  Ejnye, kolléga – ingatta a fe­jét Bara­nyai, az író, aki arra volt büsz­ke, hogy iga­zat ír – arra biz­tatsz, hogy hazud­jak a te két szép szemedért?

–  Nem azért, paj­tás – hor­kant föl a má­sik – hanem a min­den­napi kenyeredért.

Nemcsak a tolla vált haszon­ta­lan­ná, maga az ember is haszon­ta­lan. Nem kell a pult mögé keres­ke­dő­nek, sofőr is sok van, pos­tás se kell. Hadd főjön, érjen a sa­ját levé­ben, míg kéz­csókra járul egy falat szá­raz kenyé­rért, vagy az út szé­lén hulla marad. Föl­néz az égre, kér­dezi Istent, sza­bad-e hinni a sza­ba­du­lás­ban? És szólt az úr; ne csüg­gedj, s ne állj a ha­mis pró­fé­ták közé.

Másfél év telt el nyomorúságban, míg­nem a mun­ka­köz­ve­títő érte üzent. Lehetne por­tás, eliga­zí­tó, köszö­nő­em­ber egy rossz szagú gyár­ban, ahol csak kosz és mocsok terem. Olcsó a bére, hosszú az útja, de a kol­léga három dip­lo­más. Ő se fogta be a szá­ját, mikor a fő­nök rárecsegett.

Aztán egy szép napon idegenek jöt­tek. Néz­ték a gyá­rat, az orr­fa­csa­rót. Rábó­lin­tot­tak, lakatra zár­ták, és haza­küld­ték a munkásokat.

Baranyait orvoshoz vitték, meg­ár­tott neki a pe­net­ráns szag. Ő meg azt mond­ta, már nincs mit ten­ni, úgyis öreg már, men­jen haza. Kicsi a nyug­díj, kis karéj kenyér, mellé a fel­tét még véko­nyabb, de bár­mi­lyen fur­csa, Isten meg­adta néki a sza­ba­du­lást. Nincs többé főnök, bár­mi­lyen szín­ben, aki a szá­jába adná a zabolát.