Baka Györgyi

Büntetés

a szűk szobában az
emésztőgödör fölött
a betonra terített
kopott szőnyegek
felszínén csíkokra
szakadva feszül szét a fény

alatta kuporog a hidegség
nem bír magával, nő,
dagad, hegyes tüskéit
az apró lyukakon átdöfi

a sarokban öcsém váltogatva
kapdossa vörös térdeit
hallgat konokon
áttetsző vizű patakra gondol
cikázó színes halakra
fűben hasalásra iskola helyett

anya az asztalnál ülve
makacsul szorítja keskeny
szájú szigorát
túl a vesszőzésen zihál
olyan erős, hiszi
de nála jobban egyikünk
se fél

az elmaradt ölelések
torkomba feszülnek
zokogok, míg oltalmába
nem vesz a sötét karú éj


Baka Györgyi

Feltáruló gyermekkor

A kis pataknál:

az áttetsző kristálytükör
alatt apró színes kavicsok
tánca csobbanó cseppek
csillanás a megemelt
nagy kő helyén sáros
iszapos kavargás
békaszem villogás

Ami kívül látszik:

arcomon simogatás virul
remény-piros foltokban
tapadó-párálló testmeleg
tollas dunnákban
ezüst levelű fák lombjában
bujkálás – elmerülés

Ami belül kering:

a finom erő mely nyitja
a rejtőző virágok szirmait
nyit engem is röpít rétek
fölött bontja lepkeszárnyam

gyíkként siklat kövek között
bújtat föld méhébe bogarakkal
vakonddal túrom forró vérerek
mentén láthatatlan útjaim

Odaadottság:

az eleven szél beledagaszt
a sárba, megkeleszt a fénnyel
megsüt magvas lepényben
s fölcsipegetnek az ég madarai


Baka Györgyi

Ne hagyj el

Anya, táruló ajtó
megnyíló szakadék-sötét
hová taszítasz magadból?

Anya, bezárt ajtó
titkaim magadba nyelted
csalogatsz velük egyre föntebb

Nemlétbe rántasz mosolyoddal
amit hiába vártam
odaadó lettél a halálban

Folyton kopogtatsz. Álomban,
ébren, foszló felhőkben, szélben
keserűen ismersz bennem magadra

Boríts el konok sebeiddel,
mit magadra fogtál, bennem
forgasd a késed

Ne hagyj el, arcodat
az átkozva áldottat
magamba égetem, élek