Csák Gyöngyi

Kalandozások

Kedd

Látszott az a távol,
ahova sietett
lépteim alatt az út

amerre jártam
a kiszáradt föld
kétségbeesett szomja
fogadott

hozzáláttam
esőt csinálni

és eleredt,
mint hazafelé
azon az estén:
bőrömre Isten
könnye hullt.

Másnap

Nem merek visszanézni,
a lombossá imádkozott
fákon él-e még a zöld,
fakadt-e forrás
lépteim nyomán?
Csak összerogyni ne,
mint másnapra
a dicső teóriák.

Gyökereikből lazuló
fogalmak korában
alázatos vonzalommal
szemlélem a tájat,
ahogy a szabadok
zenélő szárnyai
ég és föld közét betöltik,
repülni támadt kedve
a bennem gubbasztó madárnak.

zarándokút –

előbb a fákat kérdezem meg,
száz évük súlyával
hogy állhatnak ennyire büszkén,
majd a forrás titkát
miként lehet cseppként
a tengerig elvonulni,

Elővettem Gulliver térképeit
gondolatban bebarangoltam
minden jeles tartományt,
nehezen vettem búcsút
a tisztán élő, okos lovaktól.

a világ közepe közeledik
merülök erdőszagba,
moszkitóködbe

Közben

aki néz se ismer,
nem tudja ki vagyok
homokszem gyémántja
vagy mérgezett halcsont,
lehet, egy hazug torokban
örökre fennakadok.

hozzászoktam
az utolsó ropogtatást
csontjaim nem vették
annyira zokon,
mint minden élő
kiszolgáltatott,
akár egy féreg
taposható vagyok.

talán ha rodeni
szoborként nyugton
a mindentől és mindenkitől
egyforma távolt választanám,

vagy legyek hűvös és titokzatos,
mint a fényt könnyező,
kitüremkedő cseppkövek
a homályos barlang falán?


Csák Gyöngyi

Világ II.

Feldereng, mégis
a különbe zárat;
hiába gondoltál rá
minden ébredéskor,
a rítusnak vége –
súgják a szívre-
tenyerelő árnyak.