Andor Csaba

Szürrealizmus vagy realizmus?

József Attila: A szolnoki hídon c. versének élményháttere

Az alábbi írás ere­de­ti­leg beve­zető volt, amely Radó György József Attila élet­rajzi kró­ni­kája elé cím­mel jelent meg (Palócföld 1995/1. 67–69.) egy posz­tu­musz, a költő korai élet­sza­ka­szát (1905–1922) fel­dol­gozó tanul­mány­hoz. József Atti­lá­nak erről a ver­sé­ről (tudo­má­som sze­rint) azóta sem jelent meg elemzés.

A Madách Imre élet­rajzi krónika (Sal­gó­tar­ján, 1987) meg­je­le­nése után Radó György egy még nagyobb vál­lal­ko­zás ter­vé­vel fog­lal­ko­zott: József Attila élet­rajzi kró­ni­ká­ját sze­rette volna meg­ír­ni. Het­ven­ötö­dik élet­évén túl be kel­lett azon­ban lát­nia, hogy ez a munka már meg­ha­ladja ere­jét. A tel­jes kró­nika ter­je­delme ugyanis össze­mér­hető volna a kri­ti­kai kiadás eddig meg­je­lent négy köte­té­vel, vagyis messze meg­ha­ladná a ko­rábbi élet­rajzi kró­nika ter­je­del­mét. Ráadá­sul moz­gá­sá­ban egyre inkább kor­lá­tozva volt, így a munka elvég­zé­sé­hez szük­sé­ges könyv­tárba járást, levél­tári kuta­tást stb. már nem tudta vállalni.

Ezek a korlátok érezhetően ked­vét szeg­ték, s a kez­deti len­dü­let után a munka évekre abba­ma­radt. Sze­mé­lyes beszél­ge­té­seink során min­den alkal­mat meg­ra­gad­tam arra, hogy lai­kus­ként a be­lát­ha­tat­la­nul szer­te­ágazó mun­ká­nak leg­alább a meg­kez­dé­sére buz­dít­sam őt. 1992 tava­szán aztán elha­tá­roz­ta, hogy nyá­ron Szig­li­ge­ten meg­írja az élet­rajzi kró­nika 1905-től 1922-ig tartó szakaszát.

A felhasznált irodalom azonban még ezen a szűk kor­sza­kon belül sem lehe­tett tel­jes. Néhány alap­vető mono­grá­fia ugyanis Radó György könyv­tá­rá­ból hiány­zott. A si­et­ség­ben csu­pán egyet­len nagyobb léleg­ze­tű, a munka szem­pont­já­ból alap­vető műnek, a Fiatal éle­tek indulójának a fény­má­so­lás­ára maradt idő. Az élet­rajzi kró­ni­kába tehát nem kerül­tek be pl. olyan ada­tok, ame­lyek a József Attila kéz­ira­tai és levelezése c. kata­ló­gus­ban sze­re­pel­nek, s nem lett fel­hasz­nálva a ver­sek 1984-es kri­ti­kai kiadása sem. Vagyis az élet­rajzi kró­ni­ká­nak itt köz­zé­tett része is a ké­sőb­bi­ek­ben még kiegé­szí­tésre szo­rul. Sőt, remél­he­tő­leg (!) sok­szo­ros kiegé­szí­tés­re. Nem is lehet más­ként, ha bele­gon­do­lunk pl. abba, hogy a kéz­irati kata­ló­gus meg­je­le­nése óta hány újabb kéz­irat vált ismertté.

Az is bizonyos, hogy néhány helyen pon­to­sí­tásra is szük­ség lesz a jö­vő­ben. E so­rok írója nem sok­kal a munka elké­szülte után fel­hívta a szerző figyel­mét arra, hogy A szol­noki hídon c. vers nem szü­let­he­tett az 1920. IX. 30-i Budapest–Szeged út hatása alatt, mivel a két város vas­úti pálya­ud­va­rai a Ti­sza egy­azon olda­lára esnek, s még egy eset­le­ges kerü­lőút is gya­kor­la­ti­lag elkép­zel­he­tet­len. Radó György elfo­gadta az érve­lést (a vonat­kozó rész most szög­le­tes záró­je­lek között sze­re­pel), bár A szol­noki hídon kelet­ke­zé­sére nézve akkor egyi­künk sem talált magyarázatot.

Néhány nappal Radó György halála után a szol­noki híd túl­ol­da­lán, a kenderesi kas­tély­ban időz­tem, ahol egy hölgy – talán Kis­új­szál­lás fizi­kai közel­sége miatt – teáz­ga­tás köz­ben sajá­tos hely­név­té­vesz­tés­sel mondta a Kései siratót: Utol­jára Kis­új­szál­lásra mentem… A vers­ben per­sze Sza­bad­szál­lás­ról van szó, mind­azo­nál­tal pil­la­nat­nyi­lag még­is­csak a Kései sirató adja a leg­jobb kul­csot A szol­noki hídon kelet­ke­zé­sé­hez. A vers sze­rint „Utol­jára Sza­bad­szál­lásra men­tem", s ha ezt az állí­tást (Örkény Ist­ván s más kor­tár­sak inst­ruk­ciói nyo­mán) szó sze­rint vesszük, akkor ez azt jelen­ti, hogy József Attila köz­vet­le­nül édes­anyja halála előtt másutt is jár­ha­tott vidé­ken, leg­va­ló­szí­nűb­ben ugyan­azért, ami­ért Sza­bad­szál­lásra uta­zott: éle­le­mért. Azt is föl­te­het­jük, hogy az uta­zás körül­mé­nyei is hason­lóak lehet­tek; ha a 89 km-re fekvő Sza­bad­szál­lásra nem tudott a költő jegyet vál­ta­ni, úgy a 100 km-nél távo­labb fekvő isme­ret­len hely­színt is (maga a szol­noki vas­út­ál­lo­más majd­nem pon­to­san 100 km-re van Pest­től) leg­va­ló­szí­nűb­ben a vonat tete­jén (jegy nél­kül) utazva köze­lít­hette meg. A vers hete­dik sora: „Alat­tad a Rém, felül bün­tető Ég" meg­erő­sí­ti, hogy való­ban így tör­tén­he­tett az emlé­ke­ze­tes utazás.

Természetesen a vers igazi meg­ér­té­sé­től ezzel még nagyon messze vagyunk, de mert eddig még nem tör­tént érdemi kísér­let e ko­rai mű kelet­ke­zési körül­mé­nyei­nek meg­fej­té­sé­re, talán egy, a későb­bi­ek­ben apró­lé­ko­san ellen­őri­zendő fel­te­vést nem érdek­te­len dolog megfogalmazni.

A vers nem hagy kétséget afelől, hogy nem a híd vagy a táj szép­sége volt az, ami a köl­tőt élmé­nyei meg­fo­gal­ma­zá­sára kész­tet­te, hanem – anél­kül, hogy tar­ta­lom­elem­zés­nek vet­nénk alá a sta­tisz­ti­kai elem­zés­hez amúgy is túl­sá­go­san rövid 12 sort – inkább a ha­lál­lal való várat­lan és meg­rázó szem­be­sü­lés. A ki­len­ce­dik sor – „A Hold is kacag a nagy gyá­va­sá­gon" – úgy értel­mez­he­tő, hogy az élmény ide­jén kb. 15 és fél éves József Attila komo­lyan meg­ijed­he­tett. Mi adha­tott okot a kü­lö­nös ije­de­lem­re? Ezzel kap­cso­lat­ban két fel­te­vés fogal­maz­ható meg. Az egyik: a híd fel­épí­tése miatt József Attila várat­la­nul veszé­lye­sen közel került a vas­szer­ke­zet­hez. A má­sik, rész­ben az előző magya­rá­za­tául szol­gáló lehe­tő­ség: a vonat­tető amp­li­tú­dója az alá­tá­masz­tás­sal nem ren­del­kező hídon nagy­ság­ren­dek­kel meg­nőtt, s ha a költő a Kései siratóban emlí­tett módon helyez­ke­dett el – „A vonat­te­tőn hasal­tam kereszt­ben" –, akkor az oldal­irá­nyú kilen­gé­sek miatt könnyen az egyik oldalra csúsz­ha­tott, s így kerül­he­tett közel a híd vala­me­lyik szer­ke­zeti ele­mé­hez. Erre a lehe­tő­ségre utal az első két sor: „Az érc-orosz­lán üstö­két csó­válva / riad­tan reng a halál-szinpadon." A füst moz­gá­sát ugyan sok vélet­len­szerű körül­mény magya­ráz­hat­ja, ám a ren­gést, s az azzal együttjáró oldal­irá­nyú moz­gást leg­in­kább maga a híd­szer­ke­zet. Az 5–6. sor sze­rint: „Te­nyér­nyi hely s a vi­gyor­gó, kap­zsi Vég / orcá­jába sápad belé arcod"; ez is arra utal, hogy József Attila feje s a vas­szer­ke­zet között kri­ti­ku­san kicsi volt a távol­ság. A már idé­zett hete­dik sor vége – „felül bün­tető ég" – azt sej­te­ti, hogy a ve­szély felül­ről lesel­ked­he­tett az uta­zó­ra. József Attila való­sá­gos élmé­nyét, a vers szü­le­té­sé­nek igazi okát azon­ban akkor ért­het­jük meg, ha elfo­gad­juk, hogy a te­nyér­nyi hely való­ban tenyér­nyi volt. Mit jelent ez? Egé­szen pon­to­san azt jelen­ti, hogy a halá­los fenye­ge­tés­sel szem­be­sülő József Atti­lá­nak arra már vég­képp nem maradt ide­je, hogy fel­mér­je: túl­éli-e az elkö­vet­kező néhány tized­má­sod­per­cet. Vagyis nem­csak várat­la­nul vett észre valami élet­ve­szé­lyes fenye­ge­tést a hí­don, de azt sem lehe­tett meg­nyug­ta­tóan fel­mér­ni, hogy a fenye­ge­tés elől a ren­del­ke­zésre álló szűk helyen ki lehet-e tér­ni. Úgy pró­bál­ha­tott tehát a vonat felü­le­té­hez simul­ni, hogy nem tud­hat­ta: erő­fe­szí­tése túl­élés­hez vezet-e vagy halálhoz.

Az itt vázolt feltételezést a szol­noki híd kora­beli fel­épí­té­sé­nek, a kora­beli vas­úti kocsik­nak, vago­nok­nak a ta­nul­má­nyo­zá­sán túl a hely­zet tel­jes rekonst­ru­á­lá­sá­val – a ku­ta­tó­nak a vas­úti sze­rel­vény tete­jén való uta­zá­sá­val – lehetne leg­alább a le­he­tő­sé­gek­hez mér­ten meg­nyug­ta­tóan tisz­táz­ni. A vers élet­rajzi hát­te­ré­nek meg­ér­té­sé­hez azon­ban még egy fon­tos körül­ményt kel­lene ismer­nünk: melyik tiszán­túli tele­pü­lés­re, kihez utaz­ha­tott József Attila?

Az előbbiekből következően nem csu­pán élet­rajz és élet­mű, de azok kor­rekt leírá­sai, magya­rá­za­tai között is szo­ros és köl­csö­nös a kap­cso­lat. Az élet­rajzi kró­ni­ká­nak messze­me­nően támasz­kod­nia kell az életmű még­oly lényeg­te­len­nek lát­szó motí­vu­maira is, és for­dít­va: a kri­ti­kai kiadás­nak is érde­mes fel­hasz­nál­nia az élet­rajzi kró­nika ered­mé­nye­it. Ese­tünk­ben az utóbbi mind­össze azt jelen­ti, hogy a vers kelet­ke­zé­séül szol­gáló élményt 1919 végére tehet­jük (a mama halála előtti idő­szakra), a vers kelet­ke­zé­sé­nél pedig meg­erő­sít­het­jük az 1920-as évszá­mot, amely a nem-au­tog­ráf gép­ira­ton áll. Ennél még tovább mehe­tünk: a vers 1920 ele­jén kelet­kez­he­tett. Az édes­anyja halá­lát köl­tői­leg (s nem utolsó sor­ban: lélek­ta­ni­lag) ekkor még fel­dol­gozni kép­te­len fia­tal­em­ber inkább egy másik meg­rázó élmé­nyét írta le, néhány hét­tel a tör­tén­tek után.

E rövid példa a korrekción túl a fel­adat szép­sé­gére kívánta fel­hívni a fi­gyel­met, s ar­ra, hogy isme­re­teink rend­sze­re­zé­se, ren­de­zé­se, s az ismert­nek hitt infor­má­ciók újbóli átgon­do­lása – legyen szó Madách­ról, József Atti­lá­ról vagy valaki más­ról – nehéz, de nem remény­te­len vállalkozás.



A SZOLNOKI HÍDON

Az érc-oroszlán üstö­két csóválva
riadtan reng a halál-szinpadon.
A Halál lesi, tárt karok­kal várja,
hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

Tenyérnyi hely s a vi­gyor­gó, kap­zsi Vég
orcájába sápad belé arcod.
Alattad a Rém, felül bün­tető Ég
– gyáva Ember! – Neked üzen harcot.

A Hold is kacag a nagy gyávaságon
és a Tisza las­san bugyborékol.
S csak ott tör ki a szó a néma ajkon,
hol már biz­tos-tá­vol vagy a hídtól.