Cegléd József Kázmér

Kalliopé kosarában

két könyv szorult egymáshoz, így hát együtt emel­tem ki őket. A kék borí­tó­szí­nű: Csernok Atti­la: Elher­dált ország. A bordó szí­nű: Fenyő Mik­sa: Az elso­dort ország. Mind­két cím ige­alakja elszo­mo­rí­tó, lehan­go­ló, búcsú­zó, külö­nös tekin­tet­tel arra, hogy témá­juk hazánk, Magyar­or­szág. Bár a múlt­ról szól­nak, mégis máig ható, élő, inger­lő, bizser­ge­tő, beto­ko­so­dott gyul­la­dá­so­kat és tév­esz­mé­ket bököd­nek. Vala­ho­gyan test­vé­rek ezek a köny­vek. Bár az idő­sebb alkotó a hoz­zánk köze­lebbi tra­u­má­ról ír, – a néme­tek és magyar fasiszta esz­me­tár­saik buda­pesti ámok­fu­tá­sá­ról –, addig fia­ta­labb, per­le­kedő „test­vé­re” messzebb­ről indít, akár a „nagy folyam” ere­dő­jé­től is.

Az 1929-es születésű Csernok Attila nem tör­té­nész, csu­pán „csak” egy olyan ember, aki részese volt múlt szá­zadi tör­té­nel­münk­nek, s amit sze­retne meg­ér­te­ni. Első könyve „A komá­romi pon­ton­híd” rész­ben önélet­rajz, rész­ben szem­lé­lete kiala­ku­lá­sá­nak kró­ni­ká­ja. Olvas­má­nyos, izgal­mas kötet, mely mél­tán vívta ki a mai magyar jobb­ol­dal „fel­kent­jei­nek” harag­ját.

Jelen könyve is fájdalmas sebet nyit fel, és vizs­gálja közel­ről mind­azt, amit közön­sé­ge­sen csak Tri­a­non-tü­net­cso­port­ként lehet meg­ne­vez­ni. Tri­a­nont és a „bal­sors” köz­nyelvi miaz­má­ját pró­bálja tisz­táz­ni, ami­ben arra keresi a választ; mik vol­tak, lehet­tek azok a bal­fo­gás­ok, melyek a cson­ko­lás­hoz vezet­tek. Élete egy sza­ka­szá­ban sta­tisz­ti­kus is volt, így bízik a szá­mok­ban, töb­bek közt a nép­szám­lá­lási ada­tok­ban. Ezek­ből – a vár­me­gyék szint­jére is lebontva – feke­tén-fe­hé­ren kide­rül, hogy a XIX. szá­zad máso­dik felé­ben, sőt még a hu­sza­dik ele­jén is a magyar­ság (a magyarok) kisebb­ség­ben léte­zett e me­den­cé­ben, a többi náció­hoz képest. Mégis – ez a kiegye­zést sem­mibe vevő feu­dá­lis ural­ko­dó­ré­teg – akarta (és tudta) meg­mon­dani a ku­tya­fittyet a több­ség­ben lévő nem­ze­ti­sé­gek­nek. Önzés­ből, úrhat­nám­ság­ból, buta­ság­ból. (Apró szám­szaki tétel, de 1841-ben min­den 20. ember, a la­kos­ság 5 %-a volt nemes. Ugyanez az arány Cse­hor­szág­ban 0,12 % volt.)

Csonka Magyarország bölcsőjét nem 1919–20-ban Versaillesban rin­gat­ták. Az már készen volt az 1867-es kiegye­zés­kor, s a ko­ra­érett kis­ded is előbb szü­le­tett, tán épp a 48–49-es sza­bad­ság­harc haj­na­lán. Mert hiába szó­no­kolt a reform­kor fel­vi­lá­go­sult­ja, Szé­che­nyi Ist­ván, aki 1830-ban jegyezte fel Met­ter­nich Kele­men her­ceg hozzá inté­zett sza­va­it: „Ti még csak ott tar­to­tok, ahol ökröt adnak pénz helyett. Hiány­zik nála­tok a 3-ik sze­mély, aki tanult […] Hát­rébb vagy­tok, mint vol­tak a Han­za-vá­rosok 500 évvel ezelőtt.” A nap­ló­író meg­jegy­zi: „Figyelmesen hall­gat­tam – egyet­len szó­ta­got sem sza­lasz­tot­tam el – igen böl­csen beszélt.”

Hát igen, mondja a szerző, „mi min­dig min­den­ről elkésünk”. Jobb eset­ben. Ami­ről itt most szó van, az rosszabb, mert a való­ság­ban „a megye­gyű­lés las­san jött bele a vivátozásba”. Ennek oka pedig, hogy „II. József Ő Fölsége” ren­de­le­teit vissza­von­ta, ez okból Vajda Sán­dor alis­pán elő­ter­jesz­tet­te: „A házak­nak falaira erőszakossan fölföstött nume­ru­sok min­de­nütt le töröl­tes­se­nek, úgy nem külön­ben azok a táb­lák, melyek min­den falu­nak nevét és numarusát, vagy a me­zőn a föld mérés állapottyában ki csi­nált sectiokat jegy­zik, kiásattassanak…” Így indul­tunk, anno.

Csernok Attila számba veszi az elsza­bo­tált kiegye­zést, a Deák-Eötvös-féle nem­ze­ti­ségi tör­vényt, melyet dek­la­rál­tak ugyan, de az ural­kodó réteg annak tar­tal­mát messze elke­rülve ott foly­tat­ta, ahol giga­bir­to­kos őseik abba­hagy­ták. Került az ország­nak király is – dísz és pompa min­de­nütt –, ám a csá­szár 1871-es ter­vét, a Mo­nar­chia szö­vet­ségi állammá való átala­kí­tá­sát úgy lesö­pörte a kaca­gá­nyos, boka­csat­tog­tató magyar oli­gar­chia, mintha sose is lett vol­na. Köz­ben elsu­hant fél­száz év, ami­ben a ta­nu­lat­lan, jogok­kal alig ren­del­kező sok­nyelvű nép min­dig is köze­lebb volt Isten­hez és az eke szar­vá­hoz, mint Euró­pá­hoz.

Ferenc József császár 1907-ben álta­lá­nos, tit­kos válasz­tó­jo­got adott Auszt­riá­nak, amit hazai vonat­ko­zás­ban a ma­gyar urak eluta­sí­tot­tak.

1914. június 28-án Gavrilo Princip – kép­le­te­sen szólva – pon­tot tett egy kor­szak végé­re. Had­üze­ne­tek és háború követ­ke­zett, mely­ben a na­gyobb töm­bök­ben élő nem­ze­ti­sé­gek fel­fe­dez­ték a király­ság­tól való levá­lá­suk lehe­tő­sé­gét. A tit­kos hát­tér­tár­gya­lá­sok­ban Magyar­or­szág is sze­rep­hez jutott (volna), amennyi­ben meg­szün­te­tik szö­vet­sé­gü­ket a né­me­tek­kel. Ám ők „a külön­béke helyett a köl­csö­nös enged­mé­nye­ken ala­puló álta­lá­nos békét szorgalmazták”.

A szerződések alapján „mire a győz­tes hatal­mak béke­kon­fe­ren­ci­ája 1919. január 18-án össze­ült, nemzetiségeink… elhagy­ták a Magyar Király­ság­nak neve­zett álla­mot”. A szerző így össze­gez: „A Magyar Király­sá­got nem a bé­ke­szer­ző­dés, a kiegye­zés után ural­kodó főne­mesi elit kor­má­nyai rob­ban­tot­ták fel. Az elva­kult nem­ze­ti­ségi poli­tika vitte az orszá­got a pá­ri­zsi béké­hez, Trianonhoz.”

A továbbiakban taglalja a könyv a velünk élő tév­esz­mé­ket, pro és kont­ra. Meg­pró­bálja az ide­gen hatal­mak sze­mé­vel is vizs­gálni a tör­tén­te­ket, miképp az ide­haza elural­kodó „mély­ma­gyar bána­tot” is kézbe veszi. Talán nem ered­mény­te­le­nül, ha képe­sek vagyunk elő­í­té­le­teink bugy­rá­ból kite­kin­te­ni, és friss szem­mel néz­ni, vizs­gálni a tör­tén­te­ket. Ha – mint nem­zet – képe­sek len­nénk az őszinte szem­be­né­zés­re, a sa­ját fele­lős­sé­günk valós fel­tá­rá­sá­ra; saját árnyé­kun­kat lép­nénk át. Könnyebb és tisz­tább lehetne a teher, amit akár le is tehet­nénk, s tár­gyát a hét­köz­nap­ok­ból kigyom­lál­va, a múlt relik­viái közé sorol­nánk. Elég volt az önemész­tés­ből!

Ide kívánkozik Széchenyi István közel két­száz év előtti dör­ge­del­me, mely idő­sze­rű­sé­gé­ből (saj­nos) mit sem veszített. „S ezért hagy­junk fel Iste­nért szűk­lelkű vita­tá­sa­ink­kal vala­hára már, mert most van még idő szebb fri­gyek­nek köté­sé­re, vagy soha töb­bé. Elődink a fri­gye­ket könnyen köt­het­ték vol­na, mi mos­ta­niak már csak nehe­zen, utódink tán soha töb­bé, ezt ne felejtsük.”

A kötet végén egy alapos statisz­tika kínálja magát, ami té­nye­ket tar­tal­maz. Mert ne feled­jük: a szá­mok nem hazud­nak.

(Csernok Attila: Elherdált ország című köny­ve, hason­lóan elő­dei­hez: magán­ki­adás.
A kiadás időpontja: 2014, ára 2500 Ft.)