Cegléd József Kázmér

Fattyúkiáltás

In memoriam
Esterházy János

„Gyűlölségre nevelt a sorsunk,
mi sze­re­tetre önma­gunk.”

(Győry Dezső)

1955. május 8-a, vasárnap

Miként a rendetlen gazda dobálja szé­na­pad­lás­ára a télire valót, úgy hull­tunk mi is Bory bör­tö­né­nek sza­ba­du­ló-zár­kái­ba, melyet most kény­szer­ből össze­nyi­tot­tak. Sokan vagyunk. A ha­jó-szür­kére fes­tett fala­kon salét­rom-sza­kál­las tér­ké­pek, pedig a népi demok­rá­cia alig tíz esz­ten­dős. A mennye­zet alatt itt is van őrség­nek szóló útba­iga­zító táb­la: „Ne csak őrizd, gyű­löld is őket!” A nyi­rok­tól por­ladó hely­sé­gek­ben rok­kant kór­házi ágyak, selej­tes ülő­al­kal­ma­tos­sá­gok és kivén­hedt szek­rény­kék hiva­tot­tak jelezni az átme­ne­tet. Ami közvetlenül nem volt mögöt­tünk, míg most sej­te­tik, hogy jövőnk­ben már valami jobbra is szá­mít­ha­tunk. Víz­csap­ból toluló folyó­víz­re, kiegé­szítő szí­nek­re, asszony és gyer­mek­mo­so­lyok­ra, kereszt előtti főhaj­tásra és tisz­tes­sé­ges teme­té­sek­re. Eset­leg egy civi­li­zá­ció­ra, már ha a máso­dik világ­há­ború után a fej­lő­dés egy­ál­ta­lán beszéd­téma lehet, hiszen ekkora aljas­ság­gal szem­be­nézni nem lehet. Elfe­lej­teni se. A fe­le­dést, miként a semmi sem tör­tént hitét: csak szín­lelni lehet. Kopaszra nyírt, asszonyölű sza­bad­ságra szom­jas tár­saim több­sége poli­ti­kai fogoly, ha e fo­ga­lom fedné a va­ló­sá­got. Hisz elég volt egy óvat­lan mon­dat talál­ko­zása egy vidéki nímand­dal, akit az újsü­tetű hata­lom a poli­tika perem­vi­dé­kébe emelt. Ez utób­bi­nak sem humor­ér­zé­ke, sem szak­ma­sze­re­tete nem volt, csu­pán érze­lem-ve­zé­relt irigy­sé­ge, amit teté­zett egész éle­tén végig­hú­zódó kudar­cok­kal min­tá­zott gát­lá­sos­sá­ga. Ami­kor fel­je­len­tett, nem csu­pán gya­ko­rolta a rá­ru­há­zott fele­lős­sé­get, hanem elég­té­telt is vett élete vala­hány fias­kó­já­ért. Ami­kor már a kocs­má­ban is óva­to­san kell beszél­ni, akkor a vi­lág sze­rep­té­vesz­tésbe kerül. Kivo­nó­dik a derű, a hu­mor és az élc, marad a pőre alko­ho­liz­mus és a szajhálkodás. Vissza­zök­ke­nés az ember ere­dendő kul­tú­rá­já­nak egy­sze­rű­sé­gé­be.

Társaim a Győzelem Napja alkal­má­ból kihir­de­tett amnesz­tia­ren­de­let hatá­sa­kép­pen túl­moz­gá­sos dol­go­kat művel­nek. Van­nak, akik izga­tott­sá­guk­ban remény­tel­jes jövőt raj­zol­nak, néhá­nyan kicsiny cso­por­tokba verődve dalol­nak, mások ado­máz­nak és van néhány magam­faj­ta, akik az ablak alatt hátu­kat fal­nak vetve a beáramló tavasz illa­tá­val elő­le­ge­zik le a sza­bad­sá­got. Ha lefek­szem, köhö­gési roham kínoz, ami­nek végén vér gyű­lik a szám­ba. Nem aka­rok a küb­li­hez ván­szo­rog­ni. Ülep­nyi helye­met nem adom fel, mert 54 éve­sen már csak ennyi van. Mel­let­tem Petár, ez a tag­ba­sza­kadt ruszinsz­kói, aki­nek csak a szeme beszé­des. Felet­tem, az ablak ková­csolt­vas rács­szer­ke­ze­tén túl: csil­lag-pon­tos sza­bad ég és Istenbe vetett hitem tán­to­rít­ha­tat­lan remény­sé­ge.

Még néhány óráig vasárnap van. Hete­dik napi imá­mat – melyet min­den­kor az elle­nem vét­ke­zők lelki üdvé­ért aján­lok az Úr kegyel­mébe – elvé­gez­tem. Imád­koz­tam, hogy az örök­ké­va­ló­ság küszö­bén lel­kük meg­ta­lálja a hi­tet. Tiszta lélek­kel, őszinte hit­tel fohász­kod­tam a fél­re­ve­ze­tet­te­kért, az önbe­csa­pás áldo­za­tai­ért, az elgyá­vul­ta­kért, a min­dig túl­élő haszon­le­ső­kért és a világ vala­mennyi Anti­krisz­tu­sá­ért, kiket oly­kor Fene­vad­nak is hív­tak. A mi időnk­nek kettő is jutott, kiket – miként Jézust Isten fiá­nak tart­juk, úgy őket – a Sá­tán emberi meg­tes­te­sü­lé­sei­nek hihe­tünk. Hit­ler és iszamos faj­el­mé­lete egyik olda­lon, a mási­kon Sztalin világ­ha­talmi pán­szláv­iz­mu­sa. Egy­pe­téjű Isten-ta­gadó ikrek vol­tak ők. Ha fogat­lan ínyem­mel moso­lyog­hat­nék, ha ötven mil­lió ember lelke – kik idő­nek előtte az Úr színe elé kény­sze­rül­tek – engedné a gúnyt, úgy azt mon­da­nám: Euró­pá­ban Wag­ner, Szi­bé­riá­ban a sava­nyú uborka és a só­zott hal. Ám ha követ­ke­ze­tes vagyok, akkor látom Tolsz­toj Leót és Csaj­kovsz­kijt, vele szem­ben Ausch­witz kre­ma­tó­ri­u­ma­it, arany­szerző fog­té­pé­sek­kel és élve­bon­co­lás­sal. Ausch­witz pokol­tüze mel­lett azért az I. G. Farben vegyi üzem kémé­nyei is füs­tö­lög­tek, ami­kor még az egész világra kiter­je­dő, min­den szin­ten lét­re­jövő egy­sé­ge­sü­lési folya­ma­tok­ról szó sem volt. Az igyekvő nagy­tőke gyor­san kiala­kí­totta a maga nem­ze­tek feletti haszon­kul­csát. Miként a Gulag is. Ural­ko­dása során nem­csak leda­rálta az ellen­ség­nek kine­ve­zett, ám érték­kel bíró ember­tes­te­ket, de előbb meg­ter­mel­tet­ték velük a Biro­dal­mak anyagi és szel­lemi alap­ja­it, ami­vel sem győz­ni, sem jól sáfár­kodni nem tud­tak. Testi gyen­ge­sé­gem­től elne­he­zült szem­pil­lái­mon látom az eljö­vendő időt, ami­kor egy­másra talál az I. G. Farben és a Tajga mélyé­nek kin­cse. Mi pedig – lob­ba­né­kony nem­zet­fél­tők – úgy fogunk mutatni a nagy­tőke sunyi moso­lyú paro­lá­já­nak fél­ár­nyé­kos fény­ké­pén, mint meg­mo­so­lyogni való, gyer­mek­já­ró­ká­ban han­cú­rozó legény­kék, akik bár kitű­nőek és hősie­sek, de min­den­kép­pen hát­tér­sze­rep­lők mara­dunk. Meg­le­het: másra már nem is vagyunk alkal­ma­sak. Híze­leg­tek, édes­get­tek ben­nün­ket a já­róka min­den sar­ká­ból, de ha a fel­ügye­lők figyel­met­len­sé­ge, követ­ke­zet­len­sége vagy önér­dekük úgy kíván­ta: hát kezünkre csap­tak, és azt mond­ták, hogy „mi” vagy „ők”. Azt a szót, hogy „mind­annyi­un­kért”, azt nem mond­ták, mert nem ismer­ték.

A börtönévek célirányos embertelen­ségbe taszító lélek­pró­báin keresz­tül, oly­kor von­szol­va, kín­ban kúsz­va, de köze­lebb kerül­tem az Úrhoz. Mikor még tes­tem felett sza­ba­don ren­del­kez­tem, úgy min­den nagy­böjti idő­sza­kot Manrézában töl­töt­tem, mikép­pen Loyolai Szent Ignác. E lel­ki­gya­kor­lat­okon meg­sza­ba­dul­tam a földi hiú­sá­gok­tól és elő­í­té­le­tek­től, lel­kem köze­lebb került az Úrhoz. Egyre biz­to­sab­ban érez­tem, hogy milyen jelen­tő­sége van a föl­dön­túli kér­dé­sek­kel való fog­lal­ko­zás­nak, miként az emberi lélek magába szál­lá­sá­nak. Az Euró­pát szét­törő két háború közt magam sem gon­dol­tam, hogy lesz egy hosszú idő, amit akár Manrézának is tekint­he­tek. Magam vagyok az Úrral, a töb­biek a Fene­vad árnyé­ká­ból les­nek. Táp­lá­lé­kom cse­kély s az öntu­dat­lan álom is kerül. Elsőbb külső kény­szer miatt, később egész­sé­gem tette lehe­tet­len­né. Ám hitem­ből merítve erőt meg­ta­nul­tam, hogy miként lép­he­tek ki a va­ló­ság­ból s tér­he­tek át egy külö­nös dimen­zió­ba. Elmé­lyült imáim zso­lozs­más zson­gása éteri magas­sá­gokba emelt, érez­tem a lebe­gés bol­dog­sá­gát, a Te­remtő édes-me­leg- sárga aurá­ját, ahon­nan belá­tom a múl­tat és a jö­vő­ről is képet kap­tam. A jö­ven­dő­től bol­do­gabb nem let­tem, csak két­sé­geim erő­söd­tek, oly­kor már hite hagyott­nak érez­tem magam. Ilyen pil­la­na­tok­ban újra és újra fel­hor­gadt ben­nem, hogy kiáltó magunkra hagya­tott­sá­gunk fel­old­ha­tat­lan. Az embe­rek felej­tik Jézust, az értünk pél­da­mu­ta­tót, és felej­tik Istent is. Vele együtt tom­pul el az „em­beri hang”, az ószö­vet­ségi pró­fé­ták mély közös­ségi elkö­te­le­zett­sé­ge. Helyébe cif­rál­kodó caf­ran­gok, hazug, ünne­pi­nek mon­dott szó­la­mok kerül­tek, amik már rég nem a sze­re­tet­ről és a meg­ér­tés­ről szól­nak, hanem mes­ter­ke­dé­sek­ről és har­cá­szat­ról.

Április 20-án múlt tíz éve, hogy uta­zója let­tem az új idők hitet­len­jei­nek kata­kom­bái­ban. S hogy indu­lás­kor mégse érez­zem magam egye­dül, hát mun­ka­tár­sai­mat is mel­lém ren­del­ték egy idő­re. Neu­mann Tibor, Csáky Mihály, Teszár Béla, Jabloniczky János, Pár­kány Lajos, Böj­tös József, Vircsik Kár­oly, Szüllő Sán­dor, Birnbaum Fri­gyes, Lászlóffy Ferenc.

Már névről ismerem Csehszlovákia összes bör­tön­pa­rancs­no­kát. Akit nem, az épp vál­totta a „nép ellen­sé­ge” néven meg­hir­de­tett utál­ko­zó-ver­seny helyi győz­te­sét. Menet köz­ben volt pár ezer kilo­mé­te­res kité­rőm is, ami­nek elő­szo­bája Moszkva volt, a Lubljanka. Ottani mér­ték­kel mérve is tisz­tes­sé­ge­sen csat­to­gott az orosz kan­csu­ka. Napo­kig sötét­zár­ká­ban vol­tam, aztán val­la­tóim éles fényű iro­dákba rán­gat­tak, ahol ala­pos veré­sek­ben része­sül­tem. Fáj­da­lom­tól és vak­ság­tól gyö­tör­ten lök­tek vissza a sö­tét­ség­be, ahol fel­esz­mélve egy svéd dip­lo­ma­tá­val, bizo­nyos Raul Wal­len­berg­gel foly­tat­tam dis­kur­zust. Fogva tar­tóim raj­tam való mun­kál­ko­dása ered­ménnyel járt: „Ne­ve­zett 1932–36-ig a Magyar Párt, fasiszta magyar párt köz­ponti bizott­sá­gá­nak főtit­kára volt, és aktív har­cot foly­ta­tott a Szov­jet­unió és a kom­mu­nista párt ellen. A szlo­vák fasiszta par­la­ment kép­vi­se­lő­je­ként 1935-től min­den ere­jé­vel elő­se­gí­tette és nép­sze­rű­sí­tette a har­cot Német­or­szág olda­lán a Szov­jet­unió ellen. Ester­házy János a Ma­gyar Párt újság­jain keresz­tül rend­sze­re­sen, az utolsó csepp vérig való harcra buz­dí­totta a magya­ro­kat a Szov­jet­unió és a Vörös Had­se­reg ellen, és rágal­mazta a szov­jet való­sá­got. A Ma­gyar Párt köz­ponti bizott­sága fasiszta párt tel­jes egé­szé­ben, mely Magyar­or­szág meg­szálló pártja volt, az 5. had­osz­lop Cseh­szlo­vá­kia terü­le­tén, poli­ti­kai és dip­lo­má­ciai hír­szer­zés­sel fog­lal­ko­zott Magyar­or­szág és Német­or­szág javá­ra, amit alá­tá­maszt Ester­házy János 1945. június 28-i val­lo­mása és az egyéb hiva­ta­los doku­men­tu­mok.” A pár­tom­hoz és hoz­zám ragasz­tott bol­se­vik titu­lu­sok val­la­nak iga­zán „ön­val­lo­má­som­ról”.

Így megtisztelve és testileg elgyö­törve meg­pi­hen­het­tem a 66-os zár­ká­ban, ahol egy apró orosz lett a tár­sam. Kicsiny sze­mé­ben nagy tüzek lobog­tak. Amo­lyan író­em­ber volt, aki­ből Oro­szor­szág­ban száz­számra van. Szolzsenyicinnek hív­ták. Páros napo­kon ő, párat­la­no­kon én vit­tem ki a küb­lit. A „Bör­tön Sza­bály­zat” alap­ján taní­totta meg velem az orosz nyel­vet, melyet immár kilen­ce­dik­ként tud­ha­tok maga­mé­nak. Meg­le­het elé­ge­dett volt a szor­gal­mam­mal, mert búcsú­zá­sul három kenyér­ből készí­tett gom­bot aján­dé­ko­zott nekem, mivel min­den ruha­kap­csom­tól meg­fosz­tot­tak. Sut­togó beszél­ge­té­seink láza­san iga­zod­tak addig ismert vilá­gom­hoz, ami­ről azt remé­lem, hogy nem volt hiá­ba­va­ló. Aztán a moszk­vai kan­csuka – mely­nek ezer apró kör­mét meg­is­mer­tem – a Tábo­rok Főigaz­ga­tó­sága elne­ve­zésű köz­in­téz­ménybe sorolt, melyet a sok­szori hasz­ná­lat Gulagra kop­ta­tott. Ennek álta­lam fel­ke­re­sett rész­le­gei a Komi Köz­tár­sa­ság­ban voltak, a sark­körön túl, a Knyaz-Pogót mel­letti mun­ka­tá­bor, a rakpaszi tábor, majd a Szangradok-Protok-i átne­velő inté­zet és kór­ház.

Mozdulnék, mennék egyik társaság­tól a má­si­kig, bár most nincs szük­ség a vigasz­ta­lásra és báto­rí­tásra – inkább békél­tető örömre –, de igen gyenge vagyok. Petár a tá­ma­szom. Moz­gá­som­mal taka­ré­kos­ko­dom, hogy marad­jon még jár­tá­nyi erőm: viszont­látni Nyitraújlakot, bár tudom, örö­möm nem telik majd ben­ne. A 18. szá­zad­ban épült, „U” alakú fehér kas­té­lyunk abla­kait szürke kő kere­te­zi, sze­meit zöld zsa­lu­gá­ter föd­te. Most több­szö­rö­sen kifosztva áll. Szé­gye­né­ben még a vad­szőlő is levált róla. Ha tekin­te­te­met elal­ja­so­dott vilá­gunk­ból vissza­vo­nom, látom a ko­vá­csolt­vas nagy­ka­pu­tól sze­líd ívek­kel gön­dö­rödő kavi­csos utat, ami óva­to­san kerül­geti az évszá­za­dos fákat. Az út végén az osz­lo­pos, erkély fedte kocsi­fel­járó és a főbe­já­rat. Belül, a fe­hér kőlap­pal borí­tott elő­tér­ben kes­keny vörös sző­nyeg fut a sötét szí­nű, réz­ki­lin­cses ajtók­hoz. Mögöt­tük ebéd­lő, könyv­tár­szo­ba, nagy sza­lon és a be­lőle nyí­ló, álta­lunk csak „arany szo­bá­nak” neve­zett budoár és dohány­zó­szo­ba. A fo­lyosó végén szé­les lép­cső kínálja magát az eme­letre indu­lók­nak. A föld­szinti hely­sé­ge­ket XV. Lajos kora­beli fabur­ko­lat és geno­vai selyem­ta­péta díszí­ti.

A vázákban mindig volt virág.

A nagy szalon üvegezett ajtajából a fák­kal sze­gé­lye­zett gye­pet látom, közé­pütt a fen­sé­ges tuli­pán­fa, mely­nek virá­gai június­ban nyíl­nak. A fél­gömb leve­lei ősszel arany­sár­gára vál­toz­nak, majd az idő komorodtával dohány­barna szí­nűre mélyül­nek. A ki­rá­lyi fa szol­gá­ló­lá­nyai: a vö­rös szín­ben pom­pázó szilvia. A fa fölötti távol­ban a Nyitrát uraló kékes színű Zobor hegy, körü­löt­te, mint hul­lott leve­lek kuk­sol­nak a zöld dom­bok.

A felszabadító Tajga-i Horda megszabadította a fa­la­kat a tapé­tá­tól és a fa­be­ra­ká­sok­tól, miként szor­gos helyi ko­misszár­jai szét­tán­col­ták a Rózsa­ker­tet és révült mámo­ruk­ban gúlába hány­ták a könyv­tár­szo­bát, hogy mél­tók lehes­se­nek min­den idők min­den­kori fasiz­mu­sá­hoz. Vae victis! „Jaj, a legyő­zöt­tek­nek!” Nem is sej­dí­tet­ték, hogy abban a mág­lya­ra­kás­ban ég el mara­dék ember­sé­gük, a világ ember­sége és az ószö­vet­ségi sze­re­tet! Elmé­jü­ket fel­itta a győ­ze­lem mámora – jöhet­tek a kör­nyék kis­ügye­sei! Leemel­ték az arany­ke­re­tes tük­rö­ket, küsz­ködve cipel­ték a po­hár­szé­ke­ket, tála­ló­kat, ívelt lábú asz­ta­la­in­kat, s ami­kor már csak a rabol­ha­tat­lan „kul­tú­rá­val átita­tott” nemes aer maradt, ráta­lál­tak a fe­hér, virág­fü­zér­rel díszí­tett fajansz cse­rép­kály­hák­ra. Ami­kor azon­ban fel­vi­déki magyar­ja­ink­tól, zsi­dó­ink­tól, német­jeink­től térí­tés nél­kül rek­vi­rált házaik­ban kony­hai spórt épí­tet­tek volna belő­lük, akkor, csu­pán csak akkor döb­ben­tek rá, hogy a göm­bö­lyí­tett csem­pék­ből nem lehet egye­nes oldalú fűtő­tes­tet alkot­ni. Így lett a fa­jansz­ból sár­ke­rülő bur­ko­lat a hidas­hoz vagy ala­po­zási tör­me­lék vala­mely fal aljá­ban. Soha nem érez­ték egy mes­ter­em­ber vívó­dá­sát az alap­anyag felett! Kép­ze­lő­erő nél­küli kis­inasok marad­tak, akik a mes­ter­vizsga köze­lébe sem jutot­tak! Mégis szü­lő­há­zam.

Az otthoni kápolna oltára és fres­kók­kal díszí­tett bolt­ívei ugyan­csak Lajos kora­be­li­ek. Itt volt min­dig az úrnapi kör­me­net har­ma­dik stá­ció­ja.

„Botlik, roskad szegény tested,

Nem bírja a nagy keresztet,

Földre sújtód, jaj én voltam,

Ki oly sokszor elborultam.

–  Gondoljuk meg, test­vé­re­im, hogy Jézus tes­ti­leg bukott el, de mi lel­ki­leg is elbuk­tunk! Nem is egy­szer! Nagy a kü­lönb­ség azon­ban Jézus elesése és a mi elbu­ká­sunk között! Mi a bű­neink miatt buk­tunk el, Jézus azon­ban azért, hogy ben­nün­ket bűneink­ből föl­emel­jen!”

A vaskos falak tövében a győz­te­sek alélt sebe­sült­jei. Jézu­som! Van még Ben­ned erő föl­emelni elal­ja­so­dott ember­sé­gün­ket vagy ez már az Armagedon kez­de­te? Mióta kiűzet­tünk a Para­di­csom­ból mást se tet­tünk, mint keres­tük a he­lyet, ahol ször­nyű szö­vet­ség­ben Isten ellen har­col­ha­tunk! A föld kirá­lyai már-már meg­ta­lál­ták a helyet: Auschwitzet és a Gulágot, de min­dig van­nak túl­élők, akár­csak én. Test­ben csu­pán emberi árny vagyok, de szűn­he­tet­le­nül hiszem a meg­vál­tás és a meg­vált­ha­tó­ság iga­zát!

Nekem Nyitraújlak szülőhazám szü­lői háza, még ha az elér­zé­ke­nyült kró­ni­kák akként is emlí­tik, mint az „Es­ter­ház­yak galántai ágá­nak ősi fész­ke”. Ide­köt­nek tejes emlé­keim és a régi szá­za­dokba indázó tör­té­ne­tek fel­me­nő­im­ről, akik sóha­jos éle­tük­ből vala­mit rám tes­tál­tak. Első fokon Apám, kinek arcára csu­pán fes­tett kép for­má­já­ban emlé­ke­zem, hisz négy éves vol­tam csak, mikor körünk­ből távo­zott. Anyám (akit mi gye­re­kek csak Maminkónak hív­tunk), Tarnowska Erzsé­bet – a len­gyel gróf­nő, akit a fa­lu­be­liek sze­re­te­tük jelé­ül, csak „Grófkának” nevez­tek –, sok­szor ismé­telte a Papa utol­só, hoz­zám hangzó óha­ját: „Légy min­dig jó magyar, fiam, kisfiam…” Sok ezer nap­nak kel­lett eltelni ahhoz, hogy meg­ért­sem a jó­ság fogal­mát és még több­nek odá­ig, amíg ráesz­mél­tem a „jó magyar” foga­lom­kö­ré­re.

Találtam egy ideát, amit az önsorsrontó idő immá­ron vég­leg lefe­je­zett. Tíz év óta való vilá­gom csak a bor­za­lom stá­ci­ói. Pokol-grá­du­sok – tisz­tí­tó­tűz és valódi bűn nél­kül. Áten­ge­dem magam a remény csil­lag­szó­ró-pa­ra­zsá­nak, szé­gyen­ta­karó mon­da­to­kat pró­bá­lok gyár­ta­ni, ami­vel elföd­het­ném mind­azt a gya­lá­za­tot, ami az ideán és raj­tunk esett. Raj­tunk, magya­ro­kon és euró­pai­a­kon. Cso­korba kötött remé­nyeink­kel indu­lok a sza­bad­ság felé, maj­dan az Úr íté­lő­széke elé.

Amíg való világomban élhettem, úgy idő­met gyak­ran töl­töt­tem ked­venc pihe­nő­he­lye­men, az újlaki kert hatal­mas szi­var­fája alatti padon. Harangra emlé­kez­tető fehér virág­bu­gái május-jú­nius nap­jai­ban bal­zsa­mos illa­tot árasz­tot­tak, amit jóté­kony kehelybe zár­tak nagy­mé­re­tű, szív alakú leve­lei. A ker­tész idő­ről-időre erő­tel­je­sen vissza­vágta az ága­kat, ettől a le­vél­zet meg­sű­rű­sö­dött, külön világ­nyi bur­kot terem­tett. A pad álmaim és önvizs­gá­la­tom helye volt, mely­hez oly­kor bor és ciga­retta is tár­sult. Itt néha lát­szó­lag léhán, sem­mit sem téve ültem, bámul­tam ker­tünk gyö­nyörű élő búto­ra­it. Enged­tem, hogy érzé­se­im, gon­do­la­taim fék­te­le­nül sza­la­doz­za­nak, játsszák önerő­ből ger­jedő játé­kai­kat. Más­kor köny­vekbe merül­tem vagy a napi poli­tika hír­mon­dói­ból tájé­ko­zód­tam. Később, midőn a szó és érvek fegy­ve­rét kel­lett for­gat­nom a prá­gai par­la­ment­ben vagy külön­féle magyar pár­to­kat össze fogó gyű­lé­se­ken kel­lett helyt­áll­nom; itt fogal­maz­tam meg hit­val­lá­so­mat és tak­ti­ká­mat. Itt ültem 1920-ban is, 19 éve­sen. Legény­ké­nek öreg, ember­nek meg fia­tal vol­tam. A csa­lád­nak még Bibi vol­tam, a kör­nye­ze­tem­nek meg az ifjú „puha állú gróf”, aki épp­hogy csak meg­ta­pasz­talta a borot­vál­ko­zást. Közel húsz éve­sen az ember­nek lobogni kel­le­ne, iramló cse­lek­vé­se­ket báto­rí­ta­ni, már ha éppen nem a vi­szon­zat­lan sze­re­lem bána­tá­ban síny­lő­dik. Erato nyíl­vesszői oly­kor-oly­kor meg­se­bez­tek, de mik vol­tak ezek gond­jaim és csüg­gedt­sé­gem mel­lett!

1918. október közepén a német csa­pa­to­kat legyőz­ték a nyu­gati fron­ton, a Mo­nar­chia had­se­rege szét­for­gá­cso­ló­dott, meg­kez­dő­dött az örök­ség bom­lá­sa. Buda­pes­ten Kár­olyi Mihály különb­ékét kért s min­den kap­cso­la­tát meg­szün­tette Auszt­riá­val. Galí­cia Len­gyel­or­szág része lett, a Biro­da­lom déli része Ola­szor­szág­hoz és Szer­biá­hoz csat­la­ko­zott. 1918. októ­ber 28-án Cseh és Mor­va­or­szág nyil­vá­ní­totta füg­get­lenné magát, majd két napra rá a túróczszentmártoni dek­la­rá­ció­ban a buda­pesti szlo­vák nem­ze­ti­ségű par­la­menti kép­vi­se­lők kije­len­tet­ték, hogy a szlo­vák nem­zet elsza­kadva Magya­ror­szág­tól csat­la­ko­zik a cseh nem­zet­hez, hogy vele együtt új álla­mot hoz­za­nak lét­re; a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­sá­got. Az elke­se­re­dett, kifosz­tott, vajúdó Európa ország­út­jain meg­je­len­tek a front­ról haza­térő ron­gyos, önaka­ra­tu­kon kívül elal­ja­so­dott kato­nák, akik éhe­sek és szom­ja­sak vol­tak. Éhe­sek vol­tak a húsra és a pin­cék mámo­rá­ra, hát min­dent kite­rí­tet­tek. Az a Lo­sonc­ról vagy Kolozs­vár­ról bezu­pált kis­ka­tona pedig, aki a messzi Oro­szor­szág­ból indult haza­felé – amit menet­köz­ben Szov­jet­uni­óvá keresz­tel­tek –, mire haza­ért Lučenec-ben és Cluj-ban találta magát.

Gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, Kár­olyi Mihály kor­má­nya fegy­ver­szü­neti meg­ál­la­po­dá­so­kat kötött, minek követ­kez­té­ben az oszt­rák-ma­gyar had­se­reg az ország bel­se­jébe vonult, így adva át a ha­tár menti terü­le­te­ket a győz­tes szö­vet­sé­ges erők­nek. A cseh­szlo­vák légiók átlép­ték a Kis-Kárpátokat. Az amúgy is cse­kély magyar kato­nai ellen­ál­lást vég­képp lehe­tet­lenné tette a buda­pesti parancs; a Fel­vi­dék kato­nai kiürí­té­se. Kár­olyi Mihály és kor­má­nya nem tudott ellen­állni Vyx tábor­nok­nak, ezért fele­lős a Fel­vi­dék könnyelmű átadá­sá­ért. A sza­po­rodó lét­számú légió­sok előbb csak a tisz­tán szlo­vák lakos­ságú vidé­ket vet­ték bir­to­kuk­ba, aztán követ­ke­zett a vegyes lakos­ságú Pozsony, Kas­sa, majd még lej­jebb, a szín­ma­gyar lakos­ságú Csal­ló­közbe is elér­tek. Döb­be­ne­tünkre a Duna mel­letti Komá­ro­mot is elfog­lal­ták.

A légionáriusok olasz parancsnoka, Boriani tábor­nok udva­ri­as­sági láto­ga­tást tett házunk­ban. Neki, mint kívül­ál­ló­nak fogal­maz­tuk meg kéte­lyein­ket, aki azon­ban opti­miz­musra biz­ta­tott ben­nün­ket.

–  Nézze, kedves gróf­nő! – szólt anyám­nak, – A je­len­leg okku­pált terü­let végső hova­tar­to­zá­sát nyil­ván­va­lóan egy béke­kon­fe­ren­cia fogja eldön­teni s nem a lé­gió­sok! Már­pe­dig ezt a világ­há­bo­rút más­sal lezárni nem lehet­sé­ges, így biz­to­san figye­lembe veszik majd Wilson elnök­nek a né­pek önren­del­ke­zési jogá­ról szóló javas­la­tát. Ez: nép­sza­va­zást jelent. Miután a Fel­vi­dé­ken zöm­mel magyar ajkúak élnek, a te­rü­let hova­tar­to­zása nem lehet két­sé­ges!

–  Tábornok Úr! Ne vegye tisz­te­let­len­ség­nek, hogy ifjú korom elle­nére ellent­mon­dok önnek, de a lé­gió­sok által kitű­zött pla­ká­tok­ból egé­szen más jövő raj­zo­ló­dik ki! – mond­tam.

–  Mire gondol, ked­ves ifjú gró­fom?

–  Arra, tábornok úr, amit az egyik fal­ra­ga­szon olvas­tam. Az Ide­ig­le­nes Cseh­szlo­vák Kor­mány úgy hatá­ro­zott, hogy Szlo­vá­kia fővá­rosa Pozsony lesz, mely­nek neve onnan­tól: Bratislava.

–  Hiszen ez lehe­tet­len! Mi az a Bratislava? – hök­kent meg a tábor­nok.

–  A város magyar­jai soha­sem emle­get­ték más­ként, csak Pozsony, amely név ere­dete a la­tin Posoniumra vezet­hető vissza, amit a római légiók­tól örö­köl­tünk. A né­me­tek Pressburgnak mond­ják, az itt élő cse­kély számú szlo­vák kisebb­ség Presporoknak hív­ja. Érdek­lőd­tem az éppen szer­ve­ződő Szlo­vák Minisz­té­rium­ban az új név ere­dete felől. Azt a vá­laszt kap­tam, hogy a név még a ma­gya­rok bejö­ve­tele előtti idő­ből szár­ma­zik.

–  Hát erre nézvést, jó apád egy fia bizo­nyí­té­kot sem talált, pedig halála előtti évek­ben igen szor­gal­ma­san járta a köny­ves háza­kat! – mondta anyám.

Pozsony átkeresztelése csak az első lépés volt azon az úton, mellyel az Ide­ig­le­nes Cseh­szlo­vák Kor­mány Cseh­szlo­vá­kiá­hoz tar­tó­zó­nak tudta Fel­vi­dé­ket. Követ­ke­zett a köz­al­kal­ma­zot­tak hűség­es­kü­jét meg­kí­vánó ren­de­let, az ellene tün­te­tőkre rálőt­tek. Kár­olyi Mihály átadta hatal­mát Kun Bélá­nak, a szlo­vák naci­o­na­lis­ták, Ondrej Hlinka atya vezény­le­té­vel meg­moz­dul­tak. A kör­nyé­ken a ma­gyar elöl­já­rók és köz­al­kal­ma­zot­tak helyébe szlo­vá­kok lép­tek, de nagy szám­ban cse­hek is, külö­nö­sen az isko­la­igaz­ga­tói szé­kekbe és a rend­őr­ség vezető poszt­jai­ra. A szlo­vák autonomisták – külö­nö­sen pap­jaik – ódz­kod­tak a cse­hek sza­ba­dos­ság híré­ben álló sza­bad­gon­dol­ko­dói­tól, de közös öröm­mel üdvö­zöl­ték, hogy a vas­út­ál­lo­más­okon a ma­gyar helyi­ség­ne­ve­ket szlo­vák meg­fe­le­lő­jére vál­toz­tat­ták. Így lett Pöstyén; Piestany, Zsol­na; Zilina, Rózsa­hegy Ruzomberok.

Kicsiny kitérőt, apró hitet jelen­tett Kun Béla neki­fe­szü­lése a Fel­vi­dék­nek. Kas­sát ugyan bevet­ték, de a meg­fá­radt szö­vet­sé­ges had­ve­ze­tés attól sok­kal job­ban gyű­lölte a bol­se­viz­must, sem­hogy sebeik miatt meg­hát­rál­ja­nak. Így ez a szal­ma­szál is elúszott.

1919. június 29-én Versaillesban alá­ír­ták a Né­met­or­szág és a szö­vet­sé­ges hatal­mak közti béke­szer­ző­dést. Auszt­riá­val szep­tem­ber 10-én, ahol az ország hiva­ta­lo­san is lemon­dott előző évben elve­szí­tett tar­to­má­nyai­ról. Cseh- és Mor­va­or­szág saját népén felül meg­kapta a Szudéta hegy­ség­ben élő 3 mil­liós német­sé­get is, akik igen pro­tes­tál­tak e dön­tés ellen. Hor­thy admi­rá­lis bevo­nult Buda­pest­re, a meg­szálló román csa­pa­tok távoz­tak. 1920 tava­szán mi még min­dig remény­ked­tünk, hogy hazánk vissza­kapja a Cseh­szlo­vá­kia, Romá­nia és Jugo­szlá­via által elfog­lalt terü­le­te­ket, bár a jól érte­sült körök­ben egyre nőtt a szo­ron­gás.

Egy asszony miatt voltam 1920 kora tava­szán egy Pozsony mel­letti kert­ben. A sie­tős tavasz erős mele­get terí­tett a kör­nyék domb­ol­da­lai­ra. A vi­rágzó gyü­mölcs­fák ágai közül jól lát­szott a Szent Már­ton dóm tor­nya és a vár­rom, déli irány­ban a Duna túlsó part­já­nak har­sány­zöld terí­té­ke, amely­ről abban a pil­la­nat­ban azt vil­lan­totta lel­kem: az ott Magyar­or­szág. Emitt Pozsony, tehát Cseh­szlo­vá­kia. Tit­kolt asszo­nyom­tól elme­nő­ben elha­lad­tam az Apponyi-kúria előtt. Albi bácsi nád­fo­na­tos kar­szék­ben ült, fel­öltő és kra­vátli nél­kül. Arca, tekin­tete gond­ter­helt volt, arra­felé nézett, amerre magam is mereng­tem. „Egy­for­mát kép­ze­lünk, gróf úr?!”, tűnőd­tem s oson­tam tovább.

Néhány napra rá olvastam a la­pok­ban: „Ez a kon­fe­ren­cia elítélt ben­nün­ket anél­kül, hogy meg­hall­ga­tott vol­na, anél­kül, hogy meg­adta volna nekünk a le­he­tő­sé­get a véde­ke­zés­re. Még a köz­tör­vé­nyes bűnö­zők­nek is joguk van ahhoz, hogy meg­véd­jék magu­kat bíráik előtt. De tőlünk még ezt a jogot is elvet­ték azért, hogy csak könyör­te­len ellen­fe­leink véle­mé­nye kap­jon szót, azaz, hogy Magya­ror­szá­got fosszák meg tör­té­nelmi terü­le­té­nek két­har­ma­dá­tól. Ilyen körül­mé­nyek között a fel­té­te­le­ket nem tudom elfo­gadni és a szer­ző­dést nem írha­tom alá.” Így beszélt gróf Apponyi Albert és elhagyta a kon­fe­ren­ci­át.

Június 4-én aztán aláírásokat kar­col­tak annak a bárd­nak a vasá­ba, mellyel a tör­té­nelmi hazát lefe­jez­ték. A lomb­sá­tor magá­nyá­ban az új ország kon­túr­ját ráhe­lyez­tem hazám tér­ké­pére s az irtóz­tató különb­ség lát­tán; sza­bad utat enged­tem könnyeim­nek. Színmagyar-lakta óri­ási terü­le­tek csa­to­lód­tak el, kirá­lya­ink sze­re­tett váro­sai, had­ve­zé­reink ősi fészke s mindaz a fen­sé­ges koro­na­rajz, amit az Árpá­dok népe vont egy­ko­ron a Kár­pá­tok bér­cei­re. Távoli pél­da­adások remény­su­ga­rába kapasz­kod­tunk, mert Fran­cia­or­szág is vissza­kapta Elzász-Lo­ta­rin­gi­át, melyre 1870 óta vágya­ko­zott. Miként a fran­ciák az előző szá­zad­ban gyász­fá­tyol­lal terí­tet­ték le a strassburgi emlék­mű­vet, úgy Buda­pes­ten is négy szo­bor­ra, melyek az elve­szett terü­le­te­ket ábrá­zol­ták, fekete gyolcs került, s a há­zak falán pla­ká­tok kiál­tot­ták világ­gá; „nem, nem soha”.

Sok intéznivalóm kerekedett, „há­la” az új állam új kor­má­nyá­nak intéz­ke­dé­sei miatt, melyek azt a célt szol­gál­ták, hogy meg­sze­ret­tes­sék magu­kat alatt­va­ló­ik­kal. Föld­osz­tást hir­det­tek. Sza­bad terü­let nem lévén, hát tör­vényt tet­tek a lefog­la­lás­ról azok­tól, akik­nek volt. Csa­lá­dunk, az Ester­házy-csa­lád fel­vi­déki bir­toka ötezer hol­dat tett ki, hát per­sze, hogy sze­met vetet­tek rá! Ősi jus­sunk nagyobb részét elvet­ték és hagy­tak 850 hol­dat – az se kicsiny­ség! Ám, hogy minden­nek tete­jébe még vissza­ható erejű ren­de­le­tet hoz­za­nak, mely sze­rint úgy kell adóz­nom a tárgy­év­ben, mintha még tulaj­do­nom lenne a tel­jes bir­tok: az már arcát­lan ciniz­mus! Hetente ingáz­tam Pozsony, Buda­pest és Nyitraújlak között, már kívül­ről tud­tam, hogy melyik-me­lyik neves ügy­védi iroda veze­tője milyen szi­var­ral ola­jozza az agyát.

Útjaimnak gyakori társa volt Lujza nővé­rem. Ma is látom gyö­nyörű barna sze­me­it, melyek vég­te­le­nül kitá­gul­tak annál a pont­nál, amit a tör­té­nelmi föld­rajz „ha­tár­ként” jelöl. Kép­te­len volt tudo­má­sul venni a so­rom­pót, mely a Fel­vi­dé­ket Magya­ror­szág­tól elvá­lasz­tot­ta. A cseh­szlo­vák határ­őrök, ha ész­re­vet­ték Lulu lelki meg­in­dult­sá­gát, azt kér­dez­ték: miért nem megyünk át. ODA­ÁT! Miként is lehetne ezt elma­gya­ráz­ni? Kezd­het­nénk ezt Árpád­dal, bár­mily nevet­sé­ges is! A Catalpa fa, szőlő és tuli­pánfa gyö­kér­zete nem enged, miként meg­annyi holt dolog sem. Ehhez a rög­höz köt, gúzsba köt. Sza­ba­du­lás­kép­te­len hűbé­re­sei vagyunk e kö­zép-eu­ró­pai vidék­nek, mint vér­csa­pán nyo­mot kol­duló kopó megyünk a magunk sor­sá­ba, oly­kor vakon és kímé­let­le­nül. Elmenni innen, el? Ami­kor a nyári zápor tilolta hőség után páro­logni kezd a föld, orrunkba tolul a múlt, az alig feled­hető szé­gye­nek és a szép­re­mé­nyű, egye­nes kitar­tá­sok. Meg­in­gá­sa­in­kat sem feled­ni, sem elhagyni nem akar­juk, mert mi ilye­nek vagyunk, bár­mit is dúdol a nagy­vi­lág. Elnyar­gal­tunk nyu­gat­nak és dél­nek, de min­dig vissza­jöt­tünk, mert ezt talál­tuk mi a magunk jósá­gá­nak. Hal­lom ezt a fer­tel­mes szót: mobi­li­zá­ció. Ha színre for­dí­tom ezt a lapot, akkor ez nem más, mint a szé­gyen­kező fasiz­mus új vál­tó­pén­ze, ahol a pőre gaz­da­sági érde­kek pró­bál­ják huma­ni­tásba cso­ma­golni önnön haszon­el­vű­sé­gü­ket. Mintha bizony egy ezred­év­nyi mély­ség­ből eredő fa átül­tet­hető len­ne! Lehet: műmó­don kivi­te­lez­he­tő, de annak termő virága bizonnyal nem lesz, ha még­is, abból élet­re­való mag nem szü­le­tik!

Magyarországon örökölt birtokaim eladá­sá­ból átmen­tet­tem a jö­vő­nek Nyitraújlakot és bővülő csa­lá­do­mat. Meg­te­remtve a szük­sé­ges anyagi biz­ton­sá­got, hit­ve­se­mül – az Úris­ten téved­he­tet­len aka­rata sze­rint –, Seré­nyi Líviát válasz­tot­tam, aki a vi­déki gróf köze­le­dé­sét szí­ve­sen fogad­ta. Éle­tünk, hogy 1940-ben elvált egy­más­tól – nem az ő hi­bá­ja. Én tehe­tek róla, mert az a külö­nös rög, ami éppen ezek­ben a bol­dog-bol­dog­ta­lan évek­ben indult ben­nem növe­ke­dés­nek, nem tette lehe­tő­vé, hogy min­den más helyett őt és gyer­me­kei­met válasszam. Úgy hord­tam magam­ban és hiz­lal­tam ezt az örö­kül kapott kris­tály­csep­pet, mint valami eltá­vo­lít­ha­tat­lan zár­ványt, amit ha okos dok­to­rok fel­nyit­nak, hát bizo­nyo­san bele­pusz­tu­lok.

János és Alice gyermekeim születése azt az érzést erő­sí­tette ben­nem, hogy része­sül­tem az Úr kegyel­mé­ben, jóvá­hagyta és hasz­nos­nak találta éle­te­met, sőt arra is alkal­mas­nak talált, hogy magom­ból újabb erek fakad­ja­nak. Nem tud­ha­tom pon­to­san, hogy apám miként érez­he­tett mikor Lujza nővé­rem, majd én, később Mariska húgom meg­szü­le­tett – nem tud­ha­tom. Abban azon­ban biz­tos vagyok, hogy büszke feszü­lé­sét men­té­jébe zárta és tekin­te­tét fel­jebb emel­te. Meg­pró­bált túl­nézni Nyitraújlak hét­köz­nap­jain s ezt nem tehette más­ként, mint könyv­tár­szo­bá­jába való vissza­vo­nu­lás­sal és pozso­nyi meg pesti köny­ves házak­ban való kuta­ko­dás­sal. A régi fának gyö­kér-ér­há­ló­zata tes­té­ben volt, figyelme a maj­dani leve­lek­re, virá­gok­ra, a jég zúzta ágak hón­al­já­ban meg­búvó túl­élő rügyekre össz­pon­to­sí­tott. A jövő ker­té­sze­tére készült, amit sírba rán­tott egy két­he­tes ágyi beteg­ség.

*

A korai ébresztőt követő létszám­el­len­őr­zés igen hossza­dal­masra sike­re­dett.

Bory túlzsúfolt börtönében szállás­he­lyem nem egy cella vagy zárka volt, hanem a ke­resz­tes idők töm­lö­cé­nek kápol­ná­já­ból átala­kí­tott „őri­ze­tes hely­ség”. Kupo­lába ívelő fából ácsolt tető­szer­ke­zete télen szi­gorú hide­get, nyá­ron pállasztó hősé­get árasz­tott. Tér­hasz­ná­lati okos­ság­ból vala­mint testi reny­he­ség ellen; az ágya­kat négy eme­let magasra rakat­ták. Aki a leg­föl­sőn lakott annak bizony aján­la­tos volt idő­ben meg­ta­nul­nia az egyen­sú­lyo­zás amúgy cir­ku­szi mutat­vá­nyát, mert több­szöri tévesz­tés ese­tén ala­pos rab­társi verést kel­lett elvi­sel­nie. E fa­ra­gott geren­dá­zatú kápol­na-bör­tön­kvár­tély egyik szeg­le­té­ből nyílt a kes­keny, góti­kus bolt­ív­vel befo­gadó „Sut­to­gó”, már ahogy ezt itt neve­zik. Kicsiny, ötszög­le­tű, kívül­ről nézve ron­del­la-szerű épít­mény. A be­já­rat­tal szem­ben egy füg­gé­lyes góti­kus hasa­dék kínálja magát a sza­bad­ság­ra, ami­ről a mai fogd­me­gek is tud­ták, hogy a jobb sorsra érde­mes Gulág-lakók sem fér­né­nek ki rajta – így aztán nem ron­dí­tot­ták el sze­re­tett rácsa­ik­kal. Belül; jobbra és balra egy-egy kőpad. Két­em­be­res, gyó­násra való kehely, ahon­nan ígé­ret szü­let­he­tett, mert ott van az ég, az Ég. Tár­saim „tár­sa­dal­mi­lag ért­he­tő” rokoni fogyat­ko­zása meg­mu­tat­ko­zott ott­hon­ról kül­dött apa­ná­zsuk csök­ke­né­sé­ben. Apadó cso­mag­ja­ik­tól egyre fogyott a Sut­to­gó­ban elszí­vott ciga­ret­ták szá­ma, ami nékem egyre több időt enge­dett, hogy remé­nyes pár­be­szédre bír­jam az Urat.

Sokszor, nagyon sokszor tartottam önvizs­gá­la­tot! Bár­hon­nan bár­merre húz­tam a tör­té­ne­lem gereb­lyé­jét: fel­vette a tele­vényt is, de hosszú-hosszú szá­lak­ban fel­fek­tette a ma­gam és összes kócos múltú sor­so­som magyar­sá­gát is. Kell len­nie egy mér­leg­nek, amely vonal­pon­to­san meg­mu­tat­ja, hogy mi a több és a mi a keve­sebb! Igaz­ságra töre­ked­tem úgy, hogy a ma­gam iga­zát kivon­tam belő­le. Bírás­kodni pró­bál­tam fel­ha­tal­ma­zás és érzel­mek nél­kül, csu­pán az isteni kinyi­lat­koz­ta­tá­sokra hagyat­koz­va.

Képzelt színpadomon létrehoztam a Tör­té­ne­lem Íté­lő­szék­ét, ahol a fel­pe­res a nyo­muló csehszlovakizáció volt, az alpe­res a fel­vi­déki magyar­ság. A perlő fél emlé­kez­te­tett a két nép első talál­ko­zá­sá­ra, mely a 9. szá­zadra tehe­tő. Árpád tör­zsei­vel meg­je­lent a Kár­pát- medence Alföld­jén, ahol bővi­zű, hal­ban gaz­dag folyó­kat és tágas lege­lő­ket talál­tak, ahol…(Itt a bíró köz­be­szólt: „Hagyja az agyon­csé­pelt köz­he­lye­ket! Tér­jen a tárgy­ra!”) A Nagy­al­föld észak­nyu­gati és a Kis­al­föld északi részén ekkor már lakott itt egy keresz­tény nép, kiket Szent Cirill és Metód térí­tett jám­bor­ság­ra. Köz­pont­juk a Zobor hegy alján, Nyitra volt, ahol Pribina her­ceg ide­jé­ben szen­télyt is épí­tet­tek. A cseh­szlo­vák tan­köny­vek sze­rint e kis nép része volt a Nagymorva Biro­da­lom­nak, egyút­tal ők a szlo­vá­kok ősei is. A ma­gyar tan­köny­vek sze­rint e te­rü­le­tet Árpád vezér egy dísze­sen fel­kan­tá­ro­zott fehér ló Szvatopluknak tör­ténő aján­dé­ko­zá­sá­val jel­ké­pe­sen bir­tokba vett, ki ennek fejé­ben elis­merte a magya­rok fenn­ha­tó­sá­gát. Ez idő­től fogva a Fel­vi­dék a magyar állam részét képez­te. Miként a köny­vek azt emlí­tik: „ma­gya­rok és szlo­vá­kok test­vé­rie­sen együtt éltek, küz­döt­tek és szen­ved­tek. Mert vala­mennyi nép… a Szent Ist­ván ala­pí­totta király­ság ott­hona volt…” Ekkor az alpe­res érzel­mi­leg túl­fű­tött hang­ütése for­tis­si­móba csa­pott és az adott kor nem­zet­közi viszo­nyai­val pél­dá­ló­zott.

–  Vajon a ma­gya­rok meg­je­le­nése a Kár­pát-me­den­cé­ben, mennyi­vel tekint­hető igaz­ság­ta­la­nabb­nak, mint a fran­kok hódí­tá­sai a kel­ták lakta Gal­liá­ban vagy a nor­man­noké a szász Ang­liá­ban?! Akkor, abban a kor­ban csak az erő és szük­ség szá­mí­tott, mint haj­tó­erő egy­fe­lől, másik oldal­ról gyen­ge­ség, fáradt­ság, alélt­ság. Nem az min­den élő­lény haj­la­ma, hogy tehet­sége sze­rint fölébe maga­sod­jon az elmú­lásra ítélt­nek? Bizony az, Tisz­telt Bíró úr, mert e belső kény­szer hiá­tu­sá­tól már rég nem len­nénk Isten kivá­lasz­tot­tai!

A felperes azzal érvelt, hogy emb­léma ide vagy oda, Árpád serege még­is­csak maga alá gyűrte a szlo­vá­kok őse­it, ami­ben a fehér ló legen­dája csu­pán önámító szép­ség­flast­rom, de nem maga a va­ló­ság. A tény az, hogy a magyar nemes­ség magá­nak fény­űző kas­té­lyo­kat emel­te­tett, melyek körül irga­lom nél­kül kizsák­má­nyolta a szláv parasz­to­kat, egyút­tal nyo­mo­rú­ságba és szol­ga­ságba döntve őket. Jog­gal kiál­totta sok elszo­rult szívű szlo­vák: „Magyarok!, men­je­tek vissza Ázsiá­ba!” Itt a bíró pul­pi­tu­sá­ról fel­emelte Iustitia mér­le­gét és a kö­vet­ke­zőt kér­dez­te:

–  Gondolják, ura­im, hogy a ma­gyar főurak kutyáb­bul bán­tak a szlo­vák job­bágy­ság­gal, mint saját faj­tá­juk tel­ke­sei­vel és zsel­lé­rei­vel? Netán a nyu­gati orszá­gok paraszt­fel­ke­lé­sei csu­pán hóbor­tos össze­csa­pá­sok vol­tak, avagy a kizsák­má­nyo­lás elleni véres küz­de­lem sarok­pont­jai? Ott nem nyom­ták-e el a pa­rasz­to­kat akkor is, ha ura­ik­kal egy­azon nyel­vet beszél­tek?! Fon­tol­ják meg, tisz­telt ura­im!

Kicsiny murmurandi után következ­tek a nyelvi kér­dé­sek. Az alpe­res azzal kezd­te, hogy a hon­fog­la­lás­sal árnyékba szo­rí­tott Nagymorva Biro­da­lom két­ke­ze­sei fölött a hi­va­ta­los nyelv a latin volt. Egész Magya­ror­szá­gon ezen a nyel­ven szólt a tör­vény­ke­zés és a hi­va­tal is. E kö­rül, a tága­sabb hátsó pit­va­rok szá­mo­sabb lel­kei ott­ho­naik­ban, egy­házi intéz­mé­nyeik­ben – kilenc évszá­za­don keresz­tül nem szűn­tek meg anya­nyelv­ükön beszél­ni.

Erre a replikára a felperes elő­vette a „re­form­kor” fel­iratú dosszi­ét, amit magam is az elő­adás krí­zis-pont­já­nak tar­tot­tam. Igen, a 19. szá­zad ele­jére Közép-Eu­rópa fel­nőtt korba lépett. Mond­hat­nám sza­kí­tott a Tu­dás Fájá­ról. Táguló értelme fel­fe­dezte önma­gát és nem­ze­tét, a közös hang kilé­pett a csap­szé­kek vilá­gá­ból. A Fel­vi­dé­ken a papi sze­mi­ná­ri­u­mok­ban és az egy­házi iro­dalmi tanu­ló­kö­rök­ben kifej­lő­dött egy értel­mi­ség, amely erjesz­tője volt a szlo­vá­kok nem­zeti önmeg­va­ló­su­lá­sá­nak. Magyar olda­lon láng­lelkű poé­ták, újság­írók és szí­né­szek, tudó­sok és ran­gos ősi­sé­get maguk mögött tudó nagy hon­sze­re­tők lel­ke­sed­tek. A nem­zet­ré­szek igaz­sága nem szö­vő­dött szőt­tes­sé, hiába volt a „leg­na­gyobb magyar”, Szé­che­nyi Ist­ván inté­se, ki a Tu­do­má­nyos Aka­dé­mián kifej­tet­te, hogy miként a mi népünk sem tűri, hogy más nem­zet ráe­rő­sza­kolja nyel­vét az ország­ra, úgy a ma­gyar­nak is tar­tóz­kod­nia kell attól, hogy saját szó­lás­mód­ját, nyel­vét másokra kény­sze­rít­se.

–  Szóval az „ébresz­tők” úgy kon­dí­tot­ták meg a haj­nali haran­go­kat, hogy maguk sem vol­tak tisz­tá­ban azzal, hogy az ébre­dés utáni nap milyen tör­té­né­sek kerete lesz? – vélel­mezte a Főbí­ró, míg ujjai Iustitia mér­le­gén bab­rál­tak (mert „az igaz­ság az orszá­gok talp­kö­ve”).

–  Így, bíró úr, pon­to­san így! – hor­gadt föl a szlo­vák fel­pe­res. – Világ­sza­bad­ság­ról szó­no­kolt Petőfi Sán­dor – ki egyéb­iránt szlo­vák szár­ma­zék –, miköz­ben a szom­széd­sá­gig sem látott el!

–  Nem úgy van az! – rep­li­ká­zott az alpe­res magyar. – Tud­tuk mi azt, hogy meg­ál­lunk a sa­ját lábun­kon is, nem kell nekünk a labanc vezér­let! Tud­tuk azt is, hogy sok ter­mé­keny évszá­za­don át össze­csi­szo­lód­tunk az ide­gen ajkú­ak­kal, mert más­ként nem is szor­gos­kod­ha­tott volna együtt ez a sok náció! Ám arra esz­mél­tünk, hogy ha a szlo­vá­kok, szer­bek, romá­nok, mind magá­nak köve­teli azt a részt, ahol él, de nem a tulaj­do­na, úgy Magyar­or­szág meg­szű­nik létezni abban a for­má­já­ban, miként az Ist­ván kirá­lyunk meg­al­kot­ta!

–  Maguknál a ba­jok gyö­kere min­dig ott van, hogy a visszafeléből gon­dol­kod­nak előre s nem a je­len­ből a jövő­be! Emlé­ke­ze­tükbe idéz­zük az 1848. már­cius 21-ei szlo­vák talál­ko­zót, Liptó-Szent-Miklóson. Kiált­vá­nyunk­ban eré­lye­sen kife­jez­tük ama igé­nyün­ket, misze­rint azt kíván­juk, hogy az okta­tás, a köz­igaz­ga­tás, vala­mint a had­se­reg és a bí­rás­ko­dás nyelve a szlováklakta terü­le­ten szlo­vák legyen. Erre önök úgy fel­hor­gad­tak, mintha sose is hal­lot­tak volna ama déli­báb­ker­ge­tő, fel­hő­hajtó mifaj­tánk­tól: a vi­lág­sza­bad­ság­ról!

–  Nem pontos a fel­ve­tés, szom­széd! Fő bajunk abban az idő­ben Jellasich tábor­nok volt s mi­vel a baj nem jár egye­dül, ezért maguk is, meg a ro­má­nok és a szer­bek is segéd­kez­tek Bécset meg­tá­mo­gatva ben­nün­ket leron­ta­ni! – revol­ve­re­zett a ma­gyar alpe­res.

–  A mag tehetett-e mást két kő között, ha egész­ben akart marad­ni?! Csak vala­me­lyik kő lágyu­lása okoz­hatta a fenn­ma­ra­dá­sun­kat! – így a szlo­vák fél.

–  Behódolva a Habs­bur­gok­nak se lett más a nóta vége, mint mi koráb­ban volt!

–  És maguk? Maguk mire men­tek?

–  Mi összefogtunk! – büsz­kél­ked­tek a ma­gya­rok. – Csön­des ellen­ál­lá­sunk ráéb­resz­tette az udvart, hogy Magya­ror­szá­got nem lehet a magya­rok elle­né­ben kor­má­nyoz­ni! 1861-ben Bécs még duz­zo­gott, de már régi joga­ink egy részét vissza­ál­lí­tot­ta!

–  1861! – ismétel­ték gúnyo­san a szlo­vá­kok. – Erre azt mond­juk Turócszentmárton és Tisza Kál­mán! Erre kegyel­medék mit mon­da­nak, ha netán vissza­ré­ved­nek a török idők­be? Elké­szí­tet­tük memo­ran­du­mun­kat, amely kimond­ta, hogy barát­ság­ban kívá­nunk élni a ma­gyar nép­pel, a magyar álla­mon belül, ám ennek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz nem kér­tek egye­bet, mint annak lehe­tő­sé­gét, hogy nem­zeti sajá­tos­sá­ga­in­kat meg­őriz­hes­sük, és sza­ba­don ápol­has­suk. Kér­tük a „Fel­vi­déki szlo­vák auto­nóm terü­let” lét­re­ho­zá­sát, amely­nek hiva­ta­los nyelve a szlo­vák. Mivel a Te­remtő a szlo­vá­kok lel­két a ma­gya­ro­ké­val azo­nosra min­táz­ta, ezért épp­úgy sze­re­tik hang­zói­kat és mélyen sértve érez­nék magu­kat, ha ennek sza­bad gya­kor­lá­sá­ban aka­dá­lyoz­nák őket. Kéré­sünk tisz­tes volt, míg az önök kép­vi­se­lő­házi alel­nö­ke, Tisza Kál­mán; bár­do­lat­lan volt! Emlé­kez­te­tőn­ket átvéve máris kate­go­ri­kus impe­ra­tí­vu­szo­kat hasz­nált, ami ter­mé­sze­te­sen eluta­sító volt.

–  Uraim! Tudják önök, hogy ki volt Tisza Kál­mán? – kér­dez­ték a ma­gya­rok a maguk sora sze­rint.

–  Azt tudjuk, hogy ki volt Tisza Kál­mán, de arra meg nagyon emlé­ke­zünk, hogy ki vette át a be­ad­vá­nyun­kat!

–  Felelős beosztá­sá­ban szá­mot vetett azzal, hogy önök tet­tes­tár­sai vol­tak sza­bad­ság­har­cunk letö­ré­sé­ben! – mond­ták a ma­gya­rok. – Szom­széd­já­ban csa­ló­dott magyar­ként pedig, nincs mit cso­dál­kozni távol­ság­tar­tá­sán, eset­le­ges rideg­sé­gén, mely áttörte a dip­lo­ma­tákra oly jel­lemző tapin­ta­tot és meg­gon­dolt­sá­got!

–  Ha önök, miként mond­ják, jó haza­fi­ak, akkor fel­mér­he­tik, hogy mily fáj­dal­mas kese­rű­sé­get érez­tek jó szlo­vák­ja­ink, Pest-Bu­dá­ról távo­zó­ban! Az azon­ban lát­ni­va­ló, hogy önök nem is sej­dí­tet­ték mek­kora elke­se­re­dést vál­tot­tak ki eluta­sító maga­tar­tá­suk­kal!

–  Erre csak azt vála­szol­hat­juk, hogy a Bach-kor­szak gyá­szos üldöz­te­té­sei után a magyar állam­fér­fiak fon­to­sabb­nak gon­dol­ták és job­ban lefog­lalta őket azon igye­ke­zet, mely arra irá­nyult, hogy a csá­szár­tól vissza­sze­rez­zék orszá­gunk joga­it! Min­den egyéb meg­gon­do­lás – ehhez fog­ha­tóan és érte­lem­sze­rűen – csak másod­la­gos lehe­tett.

–  Mi szlovákok, romá­nok és szer­bek – úgy is, mint „egyéb meg­gon­do­lás” – a ki­egye­zés után benyúj­tot­tuk javas­la­tun­kat az ország­gyű­lés­nek, amely azt céloz­ta, hogy a köz­igaz­ga­tás­ban anya­nyel­vün­ket hasz­nál­has­suk. Erre maguk mivel vála­szol­tak? Deák Ferenc és Eöt­vös József csa­va­ros ész­já­rá­sá­val!

–  Deák Ferencet az euró­pai igaz­ság­ér­zet vezet­te! – mond­ták fenn­han­gon a ma­gya­rok. – Az 1868-as „Nem­ze­ti­ségi Tör­vény”, amely ugyan nem adta meg a külön­le­ges stá­tuszt, de elő­irá­nyozta az isko­lák­ban az anya­nyelvi okta­tást és kilá­tásba helyezte az anya­nyelv hasz­ná­la­tát a köz­igaz­ga­tás­ban és a bíró­sá­go­kon is, amennyi­ben azt a la­kos­ság 25 %-a igény­li!

–  „Előirányozta” meg „ki­lá­tásba helyez­te”! – mond­ták kar­ban gúnyo­san a szlo­vá­kok. – Nem gon­dol­ják, „ked­ves szom­szé­dok”, hogy ez csu­pán mosolyra fakasztó lát­vány­elem?

–  Gúnyolódhatnak, „ked­ves szom­szé­dok”, de ez a tör­vény az akkori Európa egyik leg­ha­la­dóbb pro­duk­tuma volt!

–  A felek vitájába közbe kell avat­koz­nom! – szólt a bíró és így foly­tat­ta; – Bizo­nyos isme­re­tek­kel ren­del­kez­vén, azt látom, hogy szlo­vák olda­lon keve­sell­ték a tör­vényt, míg magyar olda­lon túl sok­nak ítél­ték a ren­del­ke­zést!

–  Pontosan úgy van, ahogy a bíró úr mond­ja! – felel­ték egy­ként a szlo­vá­kok és a ma­gya­rok.

Hol van hát az igazság? Miként süldő kamasz­sá­gom ide­jén tép­ked­tem a bu­da­pesti akác­fák és a pozso­nyi fekete dió leve­leit – „sze­ret, nem sze­ret?” –, úgy csip­des­tem le a tör­té­ne­lem sal­lang­ja­it, hogy mind köze­lebb kerül­jek az ághoz és a törzs­höz, ami­ről azt remél­tem: ott meg­ta­lá­lom a vá­laszt. Atyám szép kal­lig­ra­fi­kus fel­jegy­zé­sei tovább mélyí­tet­ték és bőví­tet­ték azt a hatal­mas bugy­rot, melyet köz­ke­le­tűen csak Kelet-Kö­zép-Eu­ró­pá­nak hívunk. Ez a tér­ség annyi­val súlyo­sabb, mint Ame­rika sok-népű egy­ve­le­ge, hogy itt velünk maradt a föld és a tör­té­ne­lem is, amely napon­ként böködi jelen­va­ló­sá­gun­kat. Közép-Eu­rópa föld­raj­zi­lag nem léte­ző, de lel­künk­ben sóhaj­ként élő óce­án­ján sosem jutot­tunk át. Helyi ziva­ta­rok dob­tak előre és vissza, köz­tük szél­csend, apadt vitor­lák és szom­jú­ság. Meg­re­ked­tünk. Ebben ren­det tenni – miként a föld­mű­ves őszön és tava­szodva baráz­dát illeszt baráz­dá­hoz –, más­ként nem lehet, mint min­dent újra kez­de­ni. Az egye­dül­va­ló­ság­tól a sors­kö­zös­sé­gig, majd azon túl, akár remegő tér­dek­kel is, de egy­másba és egy­másra kapasz­kodva maga­sod­ni. Közö­sen. Kilép­ni, felül­lépni ezen a nyel­vek­kel szét­szab­dalt tér­sé­gen úgy, hogy mégis meg­őriz­zük a ma­got; az ember­sé­gün­ket. Ha szán­dé­ka­ink neme­sek, akkor mel­let­tünk az Úr. Ha nem, hát meg­ír­tuk rossz sor­sun­kat!

*

1896-ban ünnepelték a magya­rok bejö­ve­tel­ének ezre­dik évfor­du­ló­ját. Mélyen ért­hető az a lel­ke­sült­ség és büsz­ke­ség, amely még a leg­ap­róbb fal­va­kat is meg­pezs­dí­tet­te. Buda­pest egy­sze­ri­ben euró­pai fővá­rossá lépett elő, a jól működő gaz­da­ság izzí­totta a re­mé­nye­ket. Tör­té­ne­lem­köny­veink a nagy­nem­zetté válás­ról és az egy­sé­ges, erős állam­ról ára­doz­tak, ahol a lé­lek­szám hama­ro­san eléri a húsz­mil­li­ót. Ugyan­ak­kor pon­to­san emlék­szem gye­rek­éveim tapasz­ta­la­tá­ra, hisz Nyitrától nyu­gat­ra, Újlak köz­ség­ben lak­tunk Régimama bir­to­kán. Falunk és kör­nyéke tiszta szlo­vák volt, közöt­tünk még­sem volt tor­zsal­ko­dás, ám tagad­ha­tat­lan, hogy az okta­tás nyelve a ma­gyar volt. A falu népe alig tudott magya­rul, ám ha rákér­dez­tek, hogy kicso­dák is ők, azt felel­ték, hogy tót­ajkú magya­rok vagyunk. Öltö­ze­tük­ben, szo­ká­saik­ban meg­őriz­ték múlt­ju­kat. A temp­lomi éne­kek és a szent­be­széd is szlo­vá­kul hang­zott. Úgy tűnt, nem hiá­nyol­ják az anya­nyelvi okta­tást, de két­ség­te­len, hogy ahol több magyar lakott; ész­re­ve­hető volt az elma­gya­ro­so­dás. Erre csa­pot le a tri­a­noni dön­tés után kiala­kuló Cseh­szlo­vá­kia. Siet­tek, mert már a böl­cső­jük sem volt kibé­lel­ve, így ride­gek marad­tak. A még nem vég­le­ges hatá­rok között – 1920-ban –, kiír­ták az álta­lá­nos par­la­menti válasz­tá­so­kat, ezzel mint­egy válaszút elé állítva az itteni magya­ro­kat. Érzé­ket­len távol­ma­ra­dás vagy sza­va­zás! A ma­gya­rok sza­vaz­tak s vá­la­szuk nem lehe­tett más, mint az ellen­zéki maga­tar­tás.

Összeszűkült gyomorral, lepedékes száj­pad­lás­sal, gyen­ge­ség­től meg­tán­to­rodva gya­korta jutott eszem­be: Európa a Szent Ist­ván által lét­re­ho­zott nagy meden­cébe túrta összes hátsó udvari baját, csak hogy gondja ne legyen vele! Ám ez csak helyi, önér­tékű érzés­te­le­ní­tés­ként hatott. A bont­ha­tat­lan csomó ott maradt, melyet az auto­nó­miák meg­va­ló­sí­tása nél­kül lehe­tet­len­nek tűnt fel­bon­ta­ni. Mel­let­tem a Sut­togó kőpad­ján az önté­pé­ses gyó­násra ítélt magyar nem­ze­dé­kek – rab­szí­jon. A ré­sen túl a vi­lág sza­ba­dos sza­bad­sá­ga. Vérbe hul­lott magunk­ra-ta­lá­lá­sa­in­kat fel­itta a föld. Ezt meg­mu­tatta Vilá­gos, Arad, Tri­a­non, a má­so­dik bécsi dön­tés és Jal­ta. Ha még egy­szer fel­hor­gad e nép – már ha ajku­kon magyar dal­lam rig­mu­sai rezeg­nek – : eszébe ne jus­son fegy­ver mar­ko­la­tá­hoz nyúl­ni! Tanul­jon bele a világ harc­mű­vé­sze­té­be, de ne hódol­jon neki! Tartsa ész­ben és tegez­ben a „ma­gya­rok nyi­la­it”!

Isten láthatatlan segítőkészsége abban is meg­mu­tat­ko­zott, hogy a ká­polna 163 bent­la­kója közül Petárral, egy ruszinsz­kói bol­gár­ral keve­red­tem barát­ság­ba, már ha ezt barát­ság­nak lehet nevez­ni. Petár néma és erős, mint egy igás­ló, de lel­két a galam­bok sze­líd­sége lengi be. Szlo­vák és orosz nyel­vet ötvözve beszé­lek hoz­zá, ő ha­tal­mas sze­mei­vel és élénk moz­du­la­tai­val „vá­la­szol”. Petár – álla­po­to­mat látva – alsó ágyát engedte át nekem, míg ő a har­ma­dikra köl­tö­zött. A haj­nali kör­le­ten belüli lét­szám­el­len­őr­zés után azt a pa­ran­csot kap­tuk, hogy rovancsra fel­ké­szül­ni. Kevéske hol­min­kat lópok­ró­cunkba tet­tük és vára­koz­tunk. A belső drót azon­nal tudni vél­te, hogy amnesz­tiát kapunk, hisz mi másért cse­le­ked­nék ezt! Petár egész tes­té­ben remegni kez­dett, én a magam mód­ján nyug­tatni pró­bál­tam őt.

Az általam csak színjátéknak tar­tott elő­adás a bör­tön­ud­va­ron foly­ta­tó­dott.

Ahogy idebenn mondják: nagyidős vagyok. 1945-ben Gustáv Husák átadott a KGB-nek, amely a Lubljankán magába szip­pan­tott. Távol­lé­tem­ben a Szlo­vák Nem­zeti Bíró­ság hurokra ítélt, mert mél­tat­lan­nak talált a golyó­ra, no meg az nem újra­hasz­no­sít­ha­tó, mint a be­zsí­ro­zott kötél. Test­vé­reim kitartó kilin­cse­lése ered­mé­nye­kép­pen, 1949-ben a Gulag Ágcsernyőnél elen­ge­dett. Még ebben az esz­ten­dő­ben Cseh­szlo­vá­kia köz­tár­sa­sági elnöke kegyel­met gya­ko­rolt s a bitó zsi­ne­gét élet­fogy­tig­lanra vál­toz­tat­ta. Sok van mögöt­tem, és min­dig is azt hit­tem, hogy sza­ba­du­lá­som, csak a ko­porsó lehet. A kis­idő­sök – öt, nyolc, tíz, tizen­két évre kire­kesz­tet­tek – izga­tot­tak let­tek és egy óra lefor­gása alatt képessé vál­tak hála­telt szív­vel gon­dolni Antonín Zápotockýra, Klement Gottwaldra, Gustáv Husákra és a többi nyájba tere­lő­dött far­kas­ra. Szel­lős kato­nai alak­zat­ban áll­tunk a haj­nali bör­tön­ud­va­ron, a ter­jesz­kedő vilá­gos­ság las­san föl­itta az éjszaka har­ma­tát. Lábunk előtt a ló­pok­róc-ba­tyu – nyo­mo­runk összes kin­cse. A ve­lem múló tíz esz­ten­dő­ben a Cseh­szlo­vák Nép­köz­tár­sa­ság összes bör­tö­nét meg­jár­tam. Pozsony, Lipótvár, Mírov, Illava, Jachymov, Ročov u Louny, majd vissza és újra, no meg az átme­ne­ti­ek. Ezt az ideg­tán­col­ta­tást már végig­él­tem pár­szor. A belső drót min­dig tudott vala­mit, ami­ért éppen amnesz­tiát hir­det­tek vol­na, s eb­ben az volt a hát­bor­zon­ga­tó, hogy hihe­tő­nek is tűnt, mert a fala­kon túli világ volt annyira hihe­tet­len. A szo­ci­a­liz­mus elemi kép­te­len­sége mél­tán kelet­kez­tette a hi­tet, hogy bármi meg­tör­tén­het, miként annak ellen­ke­zője is. Elmond­hat­nám tár­saim­nak, hogy ami tör­té­nik: az egy önkie­lé­gítő hata­lom basás­ko­dása elra­bol­ha­tat­lan mara­dék tulaj­do­nunk, a lel­künk felett. A bo­lond­ját járat­ják velünk. Incsel­ked­nek. Hány­szor és hány­szor gyúj­tot­ták embe­rek­ben a re­mény szi­por­ká­ját fák­lyá­vá, hogy aztán egyet­len gúnyos kacaj­jal lök­jék őket valami mély­sé­ges kút­ba, majd dön­dülve csa­pó­dott a vas­aj­tó! A kis­szerű zsar­no­kok egy­ügyű örö­me!

Elmondhatnám, de „Kuss van!”, miként azt a – töb­biek által csak Hal­fej­nek hívott – napos tiszt ugat­ta. Hát­tér­ben Glatt bör­tön­pa­rancs­nok, akit a belső nyelv­hasz­ná­lat Cit­rom­ként jegyez. A rapacsos arcába szán­tott árkok és baráz­dák csucskos szá­já­hoz fut­nak, így oldal­ról nézve való­ban olyan, mint egy cit­rom, amin elég mulat­sá­go­san mutat a tá­nyér­sap­ka. Hal­fej és a vas­úti kram­pá­cso­ló­ból őrmes­terré magasz­to­sult rak­tá­ros „vo­nat-pon­tos” lajst­ro­má­val egyez­tetve követ­ke­ze­te­sen és ala­po­san átnéz­ték szer­viz-kész­le­tün­ket. A ma­guk nyolc órá­já­ban húz­ták az időt, gon­dol­ván, hogy nekünk úgyis egyre megy. Ami­kor hoz­zám értek, maga Glatt bör­tön­pa­rancs­nok, alias Cit­rom szólt.

–  Na, Gráf úr! – kezdte a maga gunyo­ros mód­ján, – Min­dene meg­van? Az Ester­házy-koc­kás öltö­nyét és csip­kés ingét azt látom, meg­van. Hát a por­ce­lán bili, meg az ezüst­ka­nál? Na, lás­suk csak! – Magam az ilyen veg­za­tú­rá­kat már elen­ged­tem a fü­lem mel­lett, inkább arra ügyel­tem, hogy gyön­ge­sé­gem­ben el ne dől­jek.

–  Én, XB-08–33-as elítélt a bör­tön­pa­rancs­nok úrnak tisz­te­let­tel jelen­tem, hogy min­de­nem hiány­ta­la­nul meg­van. – A krampácsolóművész lábá­val bele­túrt nyi­tott, tíz­év­nyi múl­tam­ba. Az alu­mí­nium csaj­ká­ban zörögve bil­lent a kanál, reny­hén omlott el vál­tó­in­gem és fakó alsó­ru­hám.

A májusi hajnal hidegéből a Nap las­san barát­sá­gos mele­get terí­tett ránk, ami­ből az is követ­ke­zett, hogy a reg­ge­lit „le­kés­tük”. Rovan­cso­lás végez­té­vel újabb név­sor­ol­va­sás kez­dő­dött, s akit érin­tett az újabb alak­zatba állt. Ez tovább szí­totta a re­mé­nye­ket. Kiala­kult egy kisebb és egy nagyobb for­má­ció, a kettő közt a ha­ta­lom, amely még tit­kolta szán­dé­kát. Magam a nagyobb egy­ség­hez tar­toz­tam, tapasz­ta­la­taim alap­ján így jóra nem szá­mí­tot­tam. Az egy­más­sal szem­ben álló nagyobb és kisebb csa­pat zava­ro­dott tekin­tet­tel várt egy vezény­szó­ra, egy gom­bos­tű­fej­nyi bizo­nyos­ság­ra, ami remé­nyeik ser­pe­nyő­jébe hullva maguk felé bil­lent­hetné a mér­le­get. A ka­rám­nyi­tás­hoz szok­ta­tott lovak vág­ta-kész­sége vib­rált a sze­mek­ben. Glatt bör­tön­pa­rancs­nok az órá­jára nézett.

–  Tíz óra. Mondja őrmes­ter; nem ilyen­kor szok­tak haran­gozni a csu­há­sok!? Hiszen vasár­nap van! Temp­lomi idő!

Az őrmester éppen szóra nyitotta a szá­ját, mikor meg­kon­dult a harang.

–  Na, ezekre leg­alább lehet szá­mí­ta­ni! – mondta Glatt bör­tön­pa­rancs­nok és nagyon elé­ge­dett volt magá­val, hogy sike­rült még egy gör­csöt kötni az elítél­tek gyom­rá­ba. Amíg végig­várta a ha­rang­szót – mintha lenne benne Isten­tisz­te­let! –, én lélek­ben keresz­tet raj­zol­tam. Ami­kor elhalt az égi pár­be­szédre szóló hívás, paran­csot adott, hogy a kisebb egy­ség vonul­jon kör­le­té­be. A ron­gyos bakan­csok fényes csiz­ma­szá­rak kísé­re­té­ben ful­lad­tak néma zoko­gás­ba. Nekünk, a nap­fény­vert remé­nyes több­ség­nek fel­ol­vas­ták az amnesz­tia-ren­de­le­tet, s a ge­rin­cek tar­tani már nem bír­ták a kopo­nyá­kat. Hor­gad­va, sunyítva párá­sod­tak a szem­go­lyók, mások fel­szeg­ték fejü­ket, egye­nest a fénybe néz­tek s at­tól köd­lött el látá­suk. A tá­gas udvar távoli sar­kai­ban fel­ál­lí­tott őrtor­nyok négy­szög-rend­sze­ré­ben hir­te­len meg­rit­kult a le­ve­gő, embolikus álla­pot ala­kult ki. Ám Glatt épp azért volt bör­tön­pa­rancs­nok, mert még az inter­náló tábo­rok­ból ismerte az ilyen külö­nös fej­for­gá­so­kat, leve­gő­hiá­nyos, tüdő­tá­gu­lá­sos, vigyázz-fe­lej­tős maga­tar­tá­so­kat. Alap­ki­kép­zése messze jobb volt, mint a későb­bi­ek­ben rára­kó­dott mar­xis­ta-le­ni­nista tovább­kép­zé­sek. Egyet­len inté­sére elin­dult a szür­kére fes­tett, köcsög­for­májú hang­szó­rók­ból a vezér­szó­lam: a Szov­jet­unió him­nu­sza. Az ido­mí­tás és a házi­a­sí­tás régi trükkje bevált. Az embe­rek vissza­ren­de­ződ­tek a füg­gő­le­ges­be, a huzat kisö­pörte a szel­le­met az agyak­ból, győ­zött Glatt, a bör­tön­pa­rancs­nok.

Megkezdődött a civil ruhák kiosz­tá­sa, ami ugyan­csak órákba tel­lett, ilyen módon az ebéd­ről is „le­kés­tünk”, de ezt még gon­do­lat­ban sem tette senki szó­vá, mert a sza­bad­ság remé­nyé­nek sely­mes taka­rója min­dent elfö­dött. Aki saját öltö­zé­két kap­ta: köz­tör­vé­nyes volt, aki isme­ret­len gúnyát örö­költ, az poli­ti­kai fogoly volt, tehát halál­ra­ítélt. Bírói íté­let­tel vagy lassú rot­hasz­tás útján. Egy­kor 183 centi magas vol­tam, hoz­zá­illő test­súllyal. Most az 50 kilós vékony­sá­gomra alig talál­tak valami öltö­zet-fé­lét. Még elő­zé­ke­nyen meg­kér­dez­ték, hogy az ott­ho­ni­ak­hoz küld­je­nek-e érte­sí­tést, de elhá­rí­tot­tam. Magam sze­ret­nék meg­le­pe­tést okozni Mariska húgom­nak, ki oly kitar­tóan láto­ga­tott, mikor azt meg­te­het­te.

*

Miként e szabadulásomhoz közeli időm­ben az Úris­ten Petárt adta tár­sa­mul, akkép­pen nem engedte el keze­met, midőn 1948 késő őszén öntu­dat­lan halálra szánt­ság­gal hever­tem a Szangradok-Protok-i mun­ka­tá­bor kór­há­zá­ban. Októ­ber­ben közöl­ték velem, hogy a Szov­jet Állam­biz­ton­sági Minisz­té­rium hatá­lyon kívül helyezte az 1946. évi bün­te­té­se­met s tes­te­met vissza­to­lon­col­ják Cseh­szlo­vá­kiá­ba. Ám oly gyenge vol­tam, ezért átme­ne­ti­leg kór­házi keze­lésre utal­tak, hogy az úthoz erőt merít­sek. Tudat­vesz­tés, álom- és múlt­tö­re­dé­kek kép­hal­maza keve­re­dett a va­ló­ság darab­jai­val, amely felett fenyő­il­lat lebe­gett, min­dent betöl­tő­en. Néhány napi önkí­vü­let után lát­tam, hogy egy halál­ból vissza­rán­tott „egész­sé­ges” fia­tal­em­ber idő­ről-időre fris­sen vágott fenyő­gallya­kat márt a forró vizes dézsák­ba. A sza­ni­téc­le­génnyé elő­lé­pett halott mun­kál­ko­dá­sára nem­csak a seny­vedő emberi tes­tek kipá­rol­gá­sá­nak elta­ka­rása okán volt szük­ség. Az ázta­tás árán nyert „tea” volt vita­min­ház­tar­tá­sunk egyet­len bevi­teli olda­la. Hosszú évek után tőle hal­lot­tam elő­ször magyar szót. Elér­zé­ke­nyült­sé­ge­met nem mutat­hat­tam, hisz akár apja is lehet­tem vol­na, de itt – a jeges pokol­ban – igen átfor­ró­sí­totta szí­ve­met ízes táj­szó­lá­sa. Kide­rült, hogy egy távoli élet­ben értel­mi­ségi pályára készült, de most poli­ti­kai fogoly, tehát ren­des ember. Ezen belül, hogy éppen mit ver­tek ki belőle a Lubljankán, már tel­je­sen mind­egy volt. Bemu­tat­ko­zá­som azt a zavart ébresz­tette ben­ne, amit a há­ború közeli kár­té­kony magyar­or­szági úrhat­nám­ság kiter­melt, s ami itt, az Északi sark­körön túl meg­sok­szo­rozva mutatta meg nevet­sé­ges­sé­gét.

–  Hogy szólíthatom önt? – kér­dez­te.

–  Jóska fiam, ha meg akarsz tisz­tel­ni, szó­líts János bácsi­nak! – felel­tem.

Kezdetben különösen viselkedett, amit arra vet­tem, hogy ifjú kora elle­nére szá­zad­nyi gya­lá­za­tot meg­is­mert. Aztán tar­tóz­ko­dá­sá­ban meg­érez­tem a gya­nút: akit a Fene­vad elen­ged, sőt hízó­kú­rára vesz, azzal valami nincs rend­ben. Kicsi­vel bősé­ge­sebb élel­mi­szer­ada­go­mat vele meg­osztva las­san meg­eny­hült. Újra­vet­tük az emberré válás fizi­kai lép­cső­it: priccsen való felü­lés, láb­ló­ga­tás, fel­ál­lás, egy lépés meg­té­tele támasz­ték­kal, majd a nél­kül. Gyak­ran kér­dez­te, hogy nem félek-e, mire min­dig azt felel­tem, hogy aki egy­szer már emelt fővel tudott jár­ni, annak sem­mi­ség újra meg­ta­lálni egyen­sú­lyát, hisz van mire emlé­kez­nie. Így támo­gat­tuk egy­mást, míg­nem egy nap, miként azt az Örök­ké­való hir­de­ti: fény derült az igaz­ság­ra.

Jóskát a pánszláv Fenevad őrjön­gése később vonta a Gulag pokol­tor­ná­cá­ra, mint engem, így arról is tudott, amit én nem tud­hat­tam. Mások szé­gye­nét magára véve, nehe­zen moz­duló ajak­kal pon­tos beszá­mo­lót nyúj­tott ott­honi perem­ről. Arról a per­ről, mely­nek úgy vol­tam vád­lott­ja, hogy köz­ben Kolima ret­te­ne­tes fenyőit irtot­tam, vagy Vorkuta vala­me­lyik bánya­ha­sí­té­ká­ban kísér­tet­tem az ördö­göt. Zava­rát ekkor értet­tem meg. Elbe­szé­lé­sé­ből azt is fel­is­mer­tem, hogy apám inté­sét sor­som­mal betel­je­sí­tet­tem. Ezért hát a kegye­lem, hogy füg­gő­dísz legyek Gottwald mell­ka­sán!

Jóska elmesélte, hogy a nép­bí­ró­sá­gon Karol Bedrna elnö­költ, lai­kus bírák tár­sa­sá­gá­ban. Az egyik éppen valami szín­házi ember volt. Védő­mül egy cseh ügy­véd­nőt, bizo­nyos dr. Čikvanovát jelöl­ték ki, aki a tár­gya­lás előtt mind­össze öt nap­pal kapta meg a vád­ira­tot, ezért kérte a tár­gya­lás elha­lasz­tá­sát, amit eluta­sí­tot­tak. A védő tanuk meg­idé­zé­sét kér­te, mert maga a bí­ró­ság egyet­len egyet sem jelölt. Kéré­sét eluta­sí­tot­ták. A bí­ró­ság ter­helő adat­ként egyéb híján azt olvasta fel, hogy „Es­ter­házy Bratislava helyett min­dig Pozsony kife­je­zést hasz­nált”. További vád­pont, hogy 1943-ban Pop­rá­don azt állí­tot­tam, hogy az egész „Tiso-féle szlo­vák köz­tár­sa­ság svind­li, mint ahogy az egész ország szél­há­mos­ságra épült”, amit utó­lag is fenn­tar­tok. Keser­nyé­sen moso­lyog­tam, hogy a fasiz­musra tett meg­jegy­zé­se­met is ter­helő adat­ként kezel­ték.

Az ügyvédnő megpróbálta a le­he­tet­lent. Tény­ként mond­ta, hogy a bíró­ság egyet­len vád­pon­tot sem tudott bizo­nyí­ta­ni, így: nem ver­tem szét Cseh­szlo­vá­ki­át, hisz jelen sem vol­tam 1938 októ­be­ré­ben a zsol­nai tanács­ko­zá­son, ahol Szlo­vá­kia auto­nó­miá­já­ról dön­töt­tek, mint aho­gyan 1939. már­cius 14-én a pozso­nyi par­la­ment­ben sem áll­tam, ami­kor is kimon­da­tott Szlo­vá­kia önál­ló­sá­ga. Ellen­ben idézte nyi­lat­ko­za­to­mat, amely fél­re­ért­he­tet­le­nül azt tar­tal­maz­ta, hogy a ma­gyar kisebb­ség jogai­nak érvé­nye­sí­té­sét min­den­kor a köz­tár­sa­ság kere­tein belül, tör­vé­nyes és békés esz­kö­zök­kel óhaj­tom meg­va­ló­sí­ta­ni. Par­la­menti beszé­deim is első­sor­ban költ­ség­ve­tési vonat­ko­zás­ban hang­zot­tak el, melyekbe sem­mi­féle fasiszta ide­o­ló­giát nem fogal­maz­tam bele. Meg­nyi­lat­ko­zá­saim min­dig is demok­ra­ti­kus és keresz­tény meg­győ­ző­dé­sem­ből ered­tek. Ellene sza­vaz­tam a zsi­dók depor­tá­lá­sá­nak és a bíró­ság egyet­len apró bizo­nyí­té­kot sem szol­gál­ta­tott arra néz­ve, hogy Heinleinnel és Tisoval tevő­le­ge­sen együtt­mű­köd­tem vol­na. Mind­ezek fényé­ben isme­ret­len védőm kérte az eny­hítő sza­kasz alkal­ma­zá­sát (drága naiv lélek!).

A háromórás „tárgyalást” 15 perces „ta­nács­ko­zás” követ­te, majd fel­ol­vas­ták az 1947. szep­tem­ber 16-án kelt a „Köz­tár­sa­ság és a szlo­vák nem­zet nevé­ben!” össze­tá­kolt íté­le­tet. A bí­rák „ha­rag és rész­re­haj­lás nél­kül’” bűnös­nek talál­tak abban, hogy tevé­keny­sé­gem­mel hoz­zá­já­rul­tam Cseh­szlo­vá­kia szét­ve­ré­sé­hez. Másod­sor­ban azért marasz­tal­tak el, mert ország­gyű­lési beszé­deim­ben – mint a Ma­gyar Párt veze­tője – és egyéb köz­meg­nyi­lat­ko­zá­saim­ban támo­gat­tam a fasiz­must és engesz­tel­he­tet­len maga­tar­tást tanú­sí­tot­tam a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­gal és a szlo­vák­ság­gal szem­ben. A bí­ró­ság sem­mi­lyen eny­hítő körül­ményt nem talált, pedig ha mást nem is, a szlo­vák nem­zeti fel­ke­lés és az ellen­ál­lás támo­ga­tá­sa, meg a sok-sok fasiz­mus elől hatá­ron túlra jut­ta­tott sze­mély tényét javamra írhatta vol­na. Szá­mukra azon­ban az Anti­krisz­tusok önmentő logi­kája ennyit enge­dett.

A pribékek arcpirító gondossága arra is kiter­jedt, hogy a ha­lál­bün­te­tést kötél­lel kell vég­re­haj­ta­ni, „mert az agyon­lö­ve­tést álta­lá­ban becsü­le­tes halál­nem­nek tart­ják és a tár­gya­lás során nem merül­tek fel olyan körül­mé­nyek, amely a ha­lál­bün­te­tés vég­re­haj­tá­sá­nak ilyen mód­ját indo­kol­nák.” Ami­kor a Nem­zeti Bíró­ság elnö­két meg­kér­dez­ték, hogy miért ilyen szi­gorú az íté­let, így for­tyant fel: „no hiszen magyar!”

–  Voltak azért újsá­gok – foly­tatta ifjú segí­tőm –, amik igen pon­to­san lát­ták a dol­got. Ilyes­mi­ket írtak: „A Magyar Párt, melyet a német és szlo­vák fasiszta pár­tok avat­tak ellen­lá­bas­sá: üldö­zött párt volt mind­vé­gig. Párt „mely nem fejt­het ki poli­ti­kai műkö­dést” (mint ön ezt 1940-ben, a par­la­ment­ben mondta), lehet-e kol­la­bo­ráns párt? Mióta szag­gat­nak le kol­la­bo­ráns pár­tok tag­jai­nak kabát­já­ról párt­jel­vé­nye­ket kive­zé­nyelt Hlinka-gárdisták és a Ges­tapó miért pofozza a ma­gyar párt tag­ja­it? Illaván az anti­fa­sisz­tá­kon kívül miért vol­tak csak magyar pár­tiak inter­nál­va? Ester­házy szá­zá­val men­tette meg azo­kat az igazi szlo­vák haza­fi­a­kat, akik csak arc­pi­ru­lás­sal olvas­hat­ják ma a pozso­nyi szlo­vák nem­zeti bíró­ság íté­le­tét, amely az anti­fa­siszta tör­vény alap­ján halálra ítélte azt a fér­fi­út, aki a fasiz­mus­nak egyet­len komoly­nak nevez­hető és ren­dít­he­tet­len bátor­ságú ellen­lá­basa volt egész Szlo­vá­kiá­ban. A po­zso­nyi bíró­ság nem Ester­házy János felett hozott íté­le­tet, hanem önmaga felett és afe­lett az egész új állam felett, amely állí­tó­lag demok­rata és antifasiszta…” Meg­le­pő­dött, János bácsi?

–  Már nincs min, fiam. Az első és a har­ma­dik Cseh­szlo­vák köz­tár­sa­sá­got is háború szül­te. Az ifjú álla­mok min­dig a meg­fe­le­lés kény­sze­ré­vel tekin­te­nek szü­lő­jük­re. Elsőbb Euró­pá­ra, ahogy Masaryk álmod­ta: „A demok­rá­cia nem ural­mat jelent, hanem az igaz­ság biz­to­sí­tá­sá­nak mun­ká­ját. Mert az igaz­ság a hu­ma­ni­tás mate­ma­ti­ká­ja.” A har­ma­dik­ban Benes kas­sai beszéde – háta mögött a sztá­lini pak­tum­mal – volt egy­ér­tel­mű: „Ez az állam csak a cse­hek és a szlo­vá­kok álla­ma, és senki másé.” A fa­siz­musba sza­ladó Szlovenszkóban és a bol­se­viz­mus olda­lára bil­lent új állam­ban is a feje­met akar­ták. Tapasz­tal­tam, hogy az a bé­ke­szer­ző­dés, amely kivonta a szlo­vá­ko­kat a ma­gyar ura­lom alól és a cse­hek­kel együtt lehe­tővé tette a köz­tár­sa­ság lét­re­jöt­tét, ezer seb­ből vér­zik. Az új álla­mok beke­be­lez­ték a szín­ma­gyar vidé­ke­ket, mikép­pen Magyar­or­szág is része­sült tel­je­sen szlo­vák lakosú fal­vak­ban. A kö­rül­te­kin­tés hiá­nya és Magyar­or­szág ilye­tén való meg­bün­te­tése azon­ban meg­mér­gezte a bú­vó­pa­ta­ko­kat. Edu­árd Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter a béke­kon­fe­ren­cián odáig ment, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­sá­got, mint egy maj­dani Svájc­ként fes­tette le, ahol a külön­böző etni­kai cso­por­tok egyenlő jogo­kat fog­nak élvez­ni. Két­szer is érez­tem, hogy a meg­tá­mo­ga­tott győz­te­sek mel­lett nem­csak legyő­zöt­tek, de vesz­te­sek is szü­let­tek.

–  És ezek maguk vol­tak.

–  Nem, nem csak mi! Magyar­or­szág 2/3-át hasí­tot­ták le és min­den új állam­ala­ku­lat nagyon igye­ke­zett a szív­hez vezető ere­ket elköt­ni. Nem érde­kelte őket, hogy a levá­lasz­tott terü­le­tek lakos­sága mit szól ehhez! A dön­tés­ho­zók kezét és agyát bosszú vezet­te, ami­ből csak rossz hatá­ro­za­tok, és még rosszabb jövő szü­let­he­tett! A ked­vez­mé­nye­zet­te­ket elso­dorta a mo­hó­ság, így Cseh­szlo­vá­kia is azon­nal rang­sort alko­tott: állam­al­kotó cse­hek­ről és a tár­sult szlo­vá­kok­ról beszélt, illetve kisebb­sé­gek­ről. Magya­rok­ról, len­gye­lek­ről, néme­tek­ről és vala­hol a sor végén a zsi­dók is fel­tűn­tek. Ölükbe hul­lott, ami nem az övé­ké, ám hogy zava­ru­kat elföd­jék; nyom­ban neki­lát­tak erő­sza­kot tenni mind­azo­kon, akik nyel­vük­ben, szo­ká­saik­ban naponta emlé­kez­tet­ték őket a teg­nap­ra. Tán más­ként ala­kul, ha türel­me­sek és sze­lí­dek marad­nak, de nem tehet­ték, mert bizo­nyí­ta­niuk kel­lett önma­guk­nak és Euró­pá­nak, hogy: ím, mi meg­fe­le­lünk az önálló álla­mi­ság­nak! Föl­det osz­tot­tak, az én föl­de­met! Bete­le­pí­tett cse­hek­kel új köz­sé­ge­ket alkot­tak: Hodzovo, Benesovo, Slavikovo. Isko­lá­kat épí­tet­tek, de hogy hozzá a szük­sé­ges lét­szá­mot meg­te­remt­sék, ezért csá­bí­tá­sul a föld­nél­küli magya­rok köré­ben ingyen tan­sze­re­ket osz­tot­tak. Meg­szün­tet­ték a pozso­nyi magyar egye­te­met, így kény­sze­rítve a fel­ső­ok­ta­tásba vágyó magyar ifja­kat, hogy tanul­má­nyai­kat szlo­vák vagy cseh fel­sőbb isko­lák­ban foly­tas­sák, ami együtt járt a nyelv átvé­te­lé­vel. Mind több köz­hi­va­talt cse­hek­kel töl­töt­tek be s a mű­kö­désbe len­dült gaz­da­ság ered­mé­nyeit cseh olda­lon kama­toz­tat­ták. Per­sze fel­hor­gad­tak a szlo­vá­kok – talál­tak is hozzá jó pász­tort, Ondrej Hlinka atya sze­mé­lyé­ben – mond­ván, hogy nem kíván­nak Cseh­or­szág gyar­ma­tává vál­ni.

–  És úgy nézett ki? – kér­dezte Jós­ka.

–  Masaryk messze­látó demok­rata és nagy­szerű állam­férfi volt. Erkölcs­tör­vé­nyé­ben sze­re­pel: „Köz­tár­sa­sá­gunk kér­dése világ­kér­dés. Európa és az embe­ri­ség a há­ború és a béke­kö­tés által arra a fokra jutott, amely a nem­zeti sovi­niz­must elintézte… A mai művelt Európa kul­tu­rá­lis szin­té­zi­sé­ről van szó…” Nem sike­rült. Mi, szlovenszkói magya­rok tanul­tunk a tör­té­ne­lem­ből, a bűnök ránk eső részét fel­is­mer­tük, meg­szen­ved­tük. Nem kér­tünk a ger­ma­niz­mus­ból. Ahogy Jócsik Lajos írta: „Bir­to­kon kívül éltünk, és más népek gond­jait is nya­kunkba vet­tük. Kisebb­ségi magya­rok vol­tunk, és saját sor­sun­kon túl izga­tott azok sorsa is, akik a kisebb­ségi hely­ze­tet ránk kényszerítették.” A ha­tá­ron túl Hit­ler csa­holt, Buda­pes­ten for­rón vissza­kí­ván­ták a te­rü­le­te­ket, Cseh­szlo­vá­kiá­ban az állam­ha­ta­lom meg kép­te­len volt kisebb­sé­gei­nek ele­get ten­ni.

–  Ez a Hitler… – kezdte volna mon­dani Jóska bará­tom, de köz­be­szól­tam:

–  Meg az a Sztalin! Elkezd­ték játé­ku­kat, igye­kez­tek egy­mást becsap­ni, köz­ben önma­guk nagy­sze­rű­ség­ének is bedől­tek, de abban nagyon egyek vol­tak, aho­gyan a játék­tér apró szí­nes figu­rá­it, a ki­sebb­sé­ge­ket moz­gat­ták és buj­to­gat­ták egy­más ellen. Sztalinra előbb figyel­tünk, bár zár­tab­ban élt. Hit­ler­ről kez­det­ben azt hit­tük, hogy a gaz­da­sági világ­vál­ság után Néme­tor­szá­got nem­csak erős­sé, de euró­pai módra humá­nussá is teszi. Kicsit talán még irigy­ked­tünk is rá, hogy neki sike­rül, hisz mun­ka­he­lyek terem­tőd­tek, nőtt a va­gyon.

–  Az ember azt gon­dol­ná, ha valaki a po­li­ti­kusi pályát választ­ja, akkor nagyon érti és érzi a maga korát, igaz, én abban az idő­ben még igen gye­re­kecske vol­tam! – Lehet, gon­dol­tam, azt hiszi, hogy poli­tika nél­kül elke­rülte volna a Gulágot.

–  Tudod, Jóska fiam, nem mi választ­juk a sor­sun­kat, hanem a Teremtő adja kezünkbe a ki­vá­lasz­tott­sá­got. Aztán, ha nem gyá­vulsz el, ha nem alja­sodsz el, betel­je­sí­ted, ami rád sza­ba­tott. A gaz­da­ság veze­té­se, a meg­ma­ra­dá­sért vívott bir­kó­zá­sok, önbe­csü­lé­sem és tisz­tes bará­tok, no meg az Úris­ten vég­he­tet­len kegyelme for­dí­tott arra, hogy ráéb­red­jek: egyéni sor­som azo­nos a pe­rem­vi­dékre szo­rí­tott magyar­ság­gal. És eme azo­nos­ság annyira tel­jes volt, hogy a gróf­ság stal­lu­mát is meg­ha­lad­ta. 1920-ban meg­ala­kult a Szlovenszkói és Ruszinsz­kói Szö­vet­ke­zett Ellen­zéki Pár­tok Közös Bizott­sá­ga. Veze­tő­je: Petrogalli Osz­kár lett. Mel­lette Szüllő Géza, Fleischmann Gyu­la, Tost Bar­na, Grosschmidt Géza, Jabloniczky János és min­den­kép­pen Körmendy-Ékes Lajos, aki a prá­gai nem­zet­gyű­lés első magyar fel­szó­la­lója volt. Nem kiseb­bet mon­dott, mint: „A szlo­vá­kiai magyar­ság és német­ség csak azért vál­lalt sze­re­pet a par­la­ment­ben, mert ez úton vélte biz­to­sí­tani a lehe­tő­sé­get arra, hogy a vele szem­ben elkö­ve­tett pél­dát­la­nul súlyos nem­zet­közi igaz­ság­ta­lan­sá­gok­nak, a köz­jogi és magán­jogi jog­fosz­tás­ok­nak ellene alkal­ma­zott rend­sze­ré­vel szem­ben til­ta­kozó sza­vát messzehangzóan felemelhesse… Önren­del­ke­zési jogun­kat soha és sem­mi­kép­pen föl nem adjuk, azt fenn­tart­juk, köve­tel­jük.”

1932-ben Oszkár azzal lepett meg, hogy fon­tol­jam meg az általa ala­pí­tandó Cseh­szlo­vá­kiai Magyar Nép­szö­vet­ségi Liga elnöki poszt­já­nak a be­töl­té­sét. Újra­ol­vas­tam min­den tudás­nak ősere­de­ti­jét, a Szent Bib­li­át. Las­san, körül­te­kin­tően halad­tam az evan­gé­li­u­mok­ban, azt akar­tam, hogy min­den passzusa belém ivód­jon. Meg­kí­sé­rel­tem értel­mezni Jézus Krisz­tus tet­teit és kije­len­té­se­it, meg­ta­lálni ben­nük a kö­zö­set, mely vél­he­tően min­den emberi lel­ket és értel­met átjár, akár tud róla az ille­tő, akár nem. Így talál­tam a béke össze­tett foga­lom­kö­ré­re. Jézus soha­sem hir­de­tett erő­sza­kos­sá­got. Miként azt Luk­ács evan­gé­lista írja: „Amint akar­já­tok, hogy az embe­rek vele­tek cse­le­ked­je­nek, ti is akkép­pen cse­le­ked­je­tek azok­kal.” Úgy érez­tem, hogy mint hívő kato­li­kus nem tehe­tek mást, mint elő­se­gí­teni a béke kiter­jesz­té­sét, ami egyút­tal lemon­dást is jelen­tett a szá­mom­ra. Lélek­ben lemond­tam hazám erő­sza­kos úton való egye­sí­té­sé­ről. Nyug­ha­tat­lan kris­tá­lyom azon­ban egyre nóga­tott.

Felfogásommá vált, hogy törvényes esz­kö­zök­kel töre­kedni kell a nem­zet­közi egyez­mé­nyek­kel alá­tá­masz­tott joga­ink érvé­nye­sí­té­sé­ért, miköz­ben nekünk magunk­nak is tisz­te­let­ben kell tar­tani más népek joga­it. Fel­vi­déki bajunk­kal nem vagyunk egye­dül. Tri­a­non rosszul meg­szer­kesz­tett vég­zése min­den hatá­ron innen és túl érzé­keny sebe­ket hagyott maga után, mely­hez orszá­gon­ként hoz­zá­nyúlni elég bajos. Ez Euró­pára és a Nép­szö­vet­ségre tar­to­zik, ami­nek ez irá­nyú serény­ke­dé­sét semmi siker sem kísér­te. Így ifjonti harag­gal szem­be­sí­tet­tem az 1932-es Nép­szö­vet­ségi Ligák bécsi kong­resszu­sán a tes­tü­le­tet a való­ság­gal, mond­ván: „a Nép­szö­vet­ség maga­tar­tása egy­ál­ta­lán nem felel meg az elvá­rá­sok­nak”, sőt „a Nép­szö­vet­ség maga­tar­tása miatt, a meg­ol­dat­lan kisebb­ségi kér­dés Európa béké­jét veszé­lyez­te­ti”. Lett is fel­há­bo­ro­dás! Ám nem vissza­koz­hat­tam! Krisz­tusi útra lép­tem. Azt a kép­te­len­sé­get azon­ban magam sem gon­dol­tam, hogy egy nyu­gati ori­en­tá­ci­ójú feu­dá­lis rendű magyar gróf, ki egy­kor vol­tam, keresz­tény­de­mok­rata és huma­nista érté­kei­nek a meg­men­té­sét majd pont a keleti bar­bár­ság beözön­lé­sé­től remé­li. Miköz­ben végig eszem­ben tar­tot­tam Lord Byron igaz­sá­gát: „A fel­sza­ba­dí­tás kocsi­ján, amely kívül­ről köze­leg, min­den­ko­ron ott ül a zsar­nok­ság is.” Akkor sejt­he­ted: nagy itt a baj!

Tudatosság és aléltság mezsgyéjén inga­doz­tam. Oda­kinn, miként a jö­vőm­ben is der­mesztő hideg kavar­gott. Nem kegye­lem­ből kapott halá­lom­tól fél­tem – tes­tem leg­alább szen­telt föld­ben nyug­szik majd –, hisz itt az Északi sark­körön túl min­dent meg­is­mer­het­tem, amit csak elhaj­lott értelmű embe­rek kita­lál­hat­nak: éhha­lált, öncson­kí­tást, kan­ni­ba­liz­must, kegyet­len­ség­gel páro­suló ravasz­sá­got, ahol lus­ta­ság­ból olvadó mocsa­rakba dob­ták a hul­lá­kat, hisz télen úgy is befagy. Ám egy­szer eljön az idő­nek mele­ge­dé­se, ami­kor jég­he­gyek hasad­nak majd s a hí­guló dág­vá­nyok pokol­gyom­ruk­ból fel­dob­ják a nem oda­va­lót!

Jóskán kívül gyakran folytattam beszél­ge­té­se­ket a ba­rakk orosz­or­szági zsidó orvo­sá­val, Stern dok­tor­ral és a tatár szár­ma­zású Olga Szergejovnával, aki a lá­ger főor­vosa volt. Bün­te­té­sét ugyan kitöl­tötte már, de múlt­já­ból kitö­röl­ték csa­lád­ját, váro­sát és népét is szét­szórta a Nagy Mogul. Idős korára való tekin­tet­tel mást nem tehe­tett, mint mara­dék ere­jét a hul­la­he­gyek alól kibá­nyá­szott ájul­tak­nak szen­tel­te. Nevét lengje körül hála s a Mennyei Para­di­csom­ban, a Dicső­ség Fáján jus­son néki is egy levél!

–  Maguk egyszerűen nem figyel­tek Hit­ler­re! – mondta némi­leg vád­lón a ki­jevi szü­le­tésű Stern dok­tor.

–  És maguk, orosz hon­ban: figyel­tek a min­ta­adó­ra? Ész­re­vet­ték a pil­la­na­tot, ami­kor a kon­cent­rá­ciós tábo­rokba már nem azért zár­ták az embe­re­ket, mert elkö­vet­tek vala­mit, hanem azért, mert azok vol­tak, amik?!

–  Meglehet, igaza van, gróf úr! Most már tud­juk, hogy a Gulag tábo­rai­nak kapu­dí­szei így szól­tak: „Munka által – Sza­bad­ság!”, míg a német kon­cent­rá­ciós tábo­ro­ké: „Arbeit Macht Frei!”. Iker-be­széd. – mondta engesztelőleg Stern dok­tor.

–  Én, Kassa magyar kép­vi­se­lő­je­ként és az Orszá­gos Keresz­tény­szo­ci­a­lista Párt elnö­ke­ként, 1935-től azt tar­tot­tam leg­főbb dol­gom­nak, hogy a fattyú­sorsba taszí­tott véreim iga­zát érvényre jut­tas­sam. Miként első fel­szó­la­lá­som­ban mond­tam: „meg­kér­de­zé­sünk nél­kül csa­tol­tak ben­nün­ket Szlovenszkóhoz, elvár­juk tehát, hogy a min­den­kori cseh­szlo­vák kor­má­nyok száz szá­za­lé­kig meg­tart­sák kisebb­sé­gi, nyel­vi, kul­tu­rá­lis és gaz­da­sági joga­in­kat”. Ter­mé­sze­te­sen olvas­tam a Mein Kampf-ot, de ezt úgy kezel­tem, mint valami téve­dé­sek­kel meg­tűz­delt kor­mány­prog­ra­mot, ami­ről a való­ság­ban rendre bebi­zo­nyo­so­dik majd, hogy abban a formában meg­va­ló­sít­ha­tat­lan. Téved­tem. Mire fel­esz­mél­tünk, már tor­kun­kon volt a kés! Hit­ler 1938. janu­ári rádió­be­széd­ében a né­me­tek egy­sé­gé­ről ordí­to­zott és kije­len­tet­te, hogy az Auszt­riá­ban és Cseh­szlo­vá­kiá­ban élő néme­tek prob­lé­má­ját a közel­jö­vő­ben meg kell olda­ni. Auszt­riá­ban meg­erő­sö­dött az „Ansch­luss” moz­gal­ma, amely elsö­pörte Schuschnigg kan­cel­lár kor­má­nyát. Bécs a Führert éltet­te, Pozsony­ban meg azt gon­dol­ták, hogy „Nincs semmi cso­dál­kozni való, hogy az 1918-ban a győz­tes hatal­mak által meg­nyo­mo­rí­tott Auszt­ria, most a szom­szé­dos német nagy­ha­zára akar támasz­kod­ni.” A rá­dió hűsé­ge­sen köz­ve­tí­tette a Reichben kidol­go­zott pro­pa­gan­dát, ami­ben Hit­ler, mint egy jósá­gos atya jelent meg. Meg­feddte Cseh­szlo­vá­ki­át, ami­ért az nem vette figye­lembe a né­pek önren­del­ke­zési jogát – per­sze a Szudéta néme­tekre gon­dolt –, ezért ő fe­lé­jük nyújtja óvó kezét. Helyi csa­ho­sa, Konrad Heinlein és a Szudéta Német Párt tömeg­tün­te­té­sekbe kez­dett a német auto­nó­mia érde­ké­ben.

–  Önök, gróf úr, nem gon­dol­kod­tak az auto­nó­mi­án? – kér­dezte a dok­tor.

–  Gondolkodtunk és érvel­tünk is mel­let­te. Szám­ta­lan­szor végig­jár­tam a ma­gyar­lakta terü­le­te­ket, lát­tam mi a való­ság és arra jutot­tunk, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­sá­gon belül, az auto­nó­miák meg­adá­sá­val élhet­né­nek élhető éle­tet a néme­tek, magya­rok, szlo­vá­kok, ruszinsz­kói­ak, de a Szudéta néme­tek és a szlo­vá­kok tovább men­tek. Pon­to­sab­ban tovább­lök­ték őket. Ekkor ismer­tem fel a Po­kol­faj­za­tot!

–  Mi Kijevben nem tud­tuk fogni a né­met adó­kat – mondta némi hun­cut­ság­gal Stern dok­tor –, de bizo­nyos hírek azért érkez­tek! Bár kije­lölt bőrünkre ment a vásár, de meg kell hagy­ni; ügye­sen csi­nál­ta! Pro­pa­gan­dá­juk elké­pesz­tően jól műkö­dött!

–  Kétségtelen dok­tor úr! Mife­lénk az a mon­dás jár­ja, hogy amit az ember nagyon sok­szor hall, azt egy idő után el is hiszi. És Bel­ze­bub tudta ezt! Szö­veg­írója azt is tud­ta, hogy miként kell olyan mon­da­to­kat össze­rak­ni, ami­ből a rokon is ért­sen! Szep­tem­ber­ben a Szudéta néme­tek­ről azt har­sog­ta: „Ha ezek­nek a sze­ren­csét­len üldö­zöt­tek­nek nem lesz sen­ki­jük, aki meg­védje őket a cseh­szlo­vák elnyo­más­tól, én leszek az, aki segít­sé­gükre sie­tek!” Milán Hodza minisz­ter­el­nök meg azzal nyug­ta­tott ben­nün­ket, hogy készü­lő­ben a kisebb­ségi tör­vény, amely orvo­solja a sé­rel­me­ket. Beneš köz­tár­sa­sági elnök úr inkább kerülte e kí­nos kér­dést, ehe­lyett kenet­tel­jes han­gon azt a kíván­sá­gát fejezte ki, hogy: „Le­het-e szebb fel­adata min­den pol­gár­nak, mint az, hogy dol­goz­zék és küzd­jön a cseh­szlo­vák állam bol­dog­sá­gá­ért!” Svájci minta!, nesze neked. A Reich rádió­já­tól fel­lel­ke­sült Heinlein-párt beve­tette az üte­mes szó­la­mot: „Wir willen heim ins Reich!” (Haza aka­runk menni a Biro­dal­munk­ba!) Ekkor kere­sett meg Heinlein azzal, hogy a Ma­gyar Párt csat­la­koz­zon har­cuk­hoz, mert Hit­ler lesz az, aki fel­sza­ba­dítja a kisebb­sé­ge­ket, ő fogja lehe­tővé ten­ni, hogy a ma­gya­rok kivív­has­sák a tri­a­noni szer­ző­dés reví­zió­ját. Én azt felel­tem:

–  A Magyar Párt nem csat­la­ko­zik a Szudéta-németek küz­del­mé­hez, amely egy új világ­há­bo­rút rob­bant­hat ki. Amennyi­ben a magya­rok is csat­la­koz­ná­nak, Hit­ler a mi pro­tek­to­runkká is kine­vez­hetné magát s az­zal az ürüggyel támadná meg Cseh­szlo­vá­ki­át, hogy a magya­rok segít­sé­gére kell siet­nie. Ezt mi sem­mi­kép­pen sem akar­juk! Nem akar­juk egy új háború árán elérni a tri­a­noni szer­ző­dés reví­zió­ját. Mi békés reví­ziót aka­runk, amit demok­ra­ti­kus úton kívá­nunk elér­ni.

–  Ön pacifista, Ester­házy kép­vi­selő úr! – dörögte Heinlein, majd így foly­tat­ta; – Paci­fista törek­vé­sei­vel soha ebben az élet­ben nem fogja elérni a re­ví­zi­ót!

–  Minden magyarnak több haszna lesz belő­le, ha nem kapja meg a re­ví­zi­ót, mintha kie­rő­sza­kolna egy máso­dik világ­há­bo­rút! – felel­tem.

–  Képviselő úr, jól jegyezze meg: csak az erő szá­mít! Aki­nél az erő, annál a ha­ta­lom, aki­nél az erő, annál az igaz­ság! A többi csak lírai ömleny! – fejezte be Heinlein és távo­zott.

–  Most is így látja ezt, kép­vi­selő úr? – kér­dezte iro­ni­ku­san Stern dok­tor.

–  Doktor úr! Hal­lott már maga igaz­sá­gos hábo­rú­ról? Egy vér­für­dő­nek lehet igazsága? Nem lehet! Cham­ber­lain sem remény nél­kül szá­gul­do­zott Lon­don, Obersalzberg és Godesberg között, hogy egyes­ségre jus­son ezzel a fa­lánk hazu­do­zó­val, aki az éte­ren át azt üzen­te: „A szudéta vidék az utolsó terü­leti köve­te­lé­sem Euró­pá­ban! Nekem nem kel­le­nek a maguk cse­hei a Reichben, Beneš úr én csak a néme­te­ket aka­rom az Önök uralma alól fel­sza­ba­dí­tani és biz­to­sak lehet­nek afe­lől, hogy ha ez nem megy más­kép­pen, akkor magam megyek értük!”

–  A felszabadítá­sok­kal páro­suló önál­ló­sági törek­vé­sek min­dig bajo­sak!

–  Tudja doktor úr, sokat töp­reng­tem a cseh­szlo­vák­okon. Az egy­szeri gon­dol­ko­dás tán azt sugall­ná, hogy – úgy­mond – ilye­nek ők, nem hibát­la­nok. Ezzel ugyan még sem­mit sem mond­tunk, ám, ha a tör­té­ne­lem egyéb föld­fog­laló nem­zet­ál­la­mait is sorra vesszük, azt lát­juk, hogy az álla­mi­ság­gal együtt járó önmeg­ha­tá­ro­zás min­dig elkü­lö­nü­lést is jelent. A szü­lető nem­ze­tek tán mást nem is tehet­nek, mint csak valakik ellenében meg­ha­tá­rozni önma­gu­kat. A cse­hek és a szlo­vá­kok lét­száma ele­gen­dő­nek mutat­ko­zott az önálló nem­zet­ál­la­mi­ság­hoz, de nem vol­tak annyi­an, hogy a kisebb­sé­ge­ket befo­gad­ják. Arról nem is beszél­ve, hogy múlt­juk­ban még meg­kö­ze­lí­tően sem ren­del­kez­tek hason­lóan zse­niá­lis ural­ko­dó­val, mint ami­lyen a mi Szent Ist­ván kirá­lyunk volt. Tud­ja, mife­lénk az egy­szerű nép úgy tart­ja, hogy „amibe nem fog­tál bele reg­gel, azt dél­után már ne kezd el”! Mi, magya­rok, nem vagyunk máról hol­napra kelet­ke­zett nem­zet!

–  Ám a világ még­is­csak túl­ment az önök böl­cses­sé­gén, hiszen Cham­ber­lain, Daladier, Hit­ler és Mus­so­lini Mün­chen­ben meg­kö­töt­ték egyez­mé­nyü­ket, amely kimond­ta, hogy a német több­ségű Cseh­szlo­vák határ­vi­dé­ket októ­ber köze­péig át kell adni Néme­tor­szág­nak. Az egyez­mény mel­lék­lete leszö­gez­te, hogy a ma­gyar és a len­gyel kisebb­sé­gek prob­lé­má­ját az érde­kelt kor­má­nyok­nak 3 hóna­pon belül meg kell olda­nia. Európa rádiói egy­be­hang­zóan hang­sú­lyoz­ták, hogy az a ki­seb­bik baj, hogy Cseh­szlo­vá­kiát meg­fosz­tot­ták határmenti terü­le­tei­től, hisz sok­kal nagyobb baj lenne egy követ­kező háború kirob­ba­ná­sa. A vi­lág fél sze­mét behuny­ta, cso­dá­ban hitt és nem látta őt, a Fene­va­dat, aki a Sas­fé­szek magá­nyá­ban hisz­té­ri­kus neve­tésbe kez­dett. – mondta Stern dok­tor.

–  Megvallom: az én lel­ke­met is eltom­pí­totta az öröm­ér­zés, hogy a Fel­vi­dék végre vissza­ke­rül méltó helyé­re, Nagy-Ma­gyar­or­szág északi pólu­sá­ra, becsü­le­té­ben hely­re­ál­lít­va. Per­sze Beneš úr fel­há­bo­ro­dott: „Ró­lunk – nél­kü­lünk!”, kiál­tot­ta. Kese­rűen moso­lyog­tam magam­ban, mert 1919-ből isme­rős volt az érzés, s ha úgy vesszük, hát a cse­hek­kel most szó­ról szóra ugyanez tör­tént. Újra kitűz­ték az eddig til­tott magyar zász­lót s az embe­rek zöme abban bízott Isten­hez fohász­kod­va, hogy az elcsa­tolt terü­le­tek hama­ro­san vissza­ke­rül­nek Magya­ror­szág­hoz. Aztán októ­ber 6-án a kom­mu­nis­ták kivé­te­lé­vel vala­mennyi szlo­vák párt kép­vi­se­lője Zsol­nán elfo­gadta „A szlo­vák nem­zet mani­fesz­tu­mát”, amely dek­la­rálta Szlo­vá­kia auto­nó­miá­ját. Meg­ala­kult a máso­dik Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság: Cseh-Szlo­vá­kia. A né­me­tek és a len­gye­lek elcsa­to­lód­tak, és ezzel elin­dult a bom­lás folya­ma­ta. Meg­va­ló­sult hát a nem­rég elhunyt Hlinka atya álma: a füg­get­len­ség. A tér­ség­ben meg­je­len­tek a Cseh­szlo­vá­kiá­ból ide­ho­zott Karpathendeutsche Par­tei leg­el­szán­tabb párt­em­be­rei, akik vad tün­te­té­se­ket szer­vez­tek, köve­tel­ve, hogy Pozsony csat­la­koz­zon a Reichhez. A szlo­vá­kok ettől meg­ret­tenve azért vonul­tak fel, hogy a vá­ros meg­ma­rad­jon a cseh-szlo­vá­kiai kere­tek között, ugyan­ak­kor a ma­gyar lakos­ság azért lel­ke­se­dett, hogy Pozsony Magya­ror­szág­hoz csa­to­lód­jék.

–  Ezt hívják kis közép-eu­ró­pai vir­csaft­nak! – mondta gúnyo­san Stern dok­tor.

–  Hát az volt, mos­tanra akár moso­lyog­ha­tunk is raj­ta, de akkor kény­te­len vol­tam rádió­üze­net­ben nyug­tatni vérei­met. „Ezt a prob­lé­mát a cseh és magyar kor­mánnyal foly­ta­tott köz­vet­len tár­gya­lá­so­kon fog­ják eldön­te­ni. Nem kétel­ke­dem abban, hogy ezek a tár­gya­lá­sok a több­ségi magyar­lakta vidé­kek Magya­ror­szág­hoz való vissza­csa­to­lá­sá­val fog­nak vég­ződ­ni. …Köszönjük meg Isten­nek, hogy meg­hall­gatta húsz év óta Feléje szálló imád­sá­gun­kat. És vár­juk ki a leg­na­gyobb csend­ben és biza­lom­mal a közel­jö­vő­ben meg­tar­tandó tár­gya­lá­sok ered­mé­nyét, amely­nek remény­ség­gel nézünk elé­be.” A ko­má­romi tár­gya­lás azon­ban ered­mény­te­le­nül vég­ző­dött. A ma­gyar kor­mány a ku­dar­cok miatt a mün­cheni egyez­ményt alá­író nagy­ha­tal­mak­hoz for­dult, hogy dönt­se­nek – helyet­tünk! Mus­so­lini Ciano-t, Hit­ler Ribbentropp-ot dele­gál­ta, és 1938. novem­ber 2-án Bécs­ben dön­töt­tek. Beneš elnök lemon­dott és repü­lő­vel kül­földre távo­zott.

Még itt, Bory börtönének szabaduló zár­ká­já­ban is újra­é­led tes­te­men az izga­lom, amit akkor a rá­dió­ké­szü­lék mel­let kupo­rogva érez­tem, miköz­ben vár­tuk a híre­ket, ame­lyek egyre kés­tek. Végre a bu­da­pesti rádió közöl­te, hogy meg­ér­ke­zett a bécsi jelen­tés és Imrédy Béla magyar minisz­ter­el­nök fogja azt közöl­ni. Meg­in­dult han­gon sorolta a kö­vet­kező váro­sok nevét: Bereg­szász, Losonc, Ipoly­ság, Léva, Komá­rom, Dunaszerdahely és Somorja vissza­ke­rül­tek Magya­ror­szág­hoz, míg a két vegyes lakos­ságú nagy­vá­ros közül csak Kas­sa, de Pozsony Szlo­vá­kiá­ban marad.

Képzeletben újra végigtekintek a tér­ké­pen: látom Magyar­or­szág fölött a böl­csőt, ami­ben Szlo­vá­kia fek­szik és szí­ve­met bal felől a bá­nat, jobb felől az öröm tüze­li. Bol­dog vagyok, hogy vissza­ke­rült hazám­hoz 11 ezer négy­zet­ki­lo­mé­ter és a magya­rok több­sé­ge. Bánat szo­mo­rít, hogy vala­mennyi magyar kép­vi­se­lő­tár­sam a bu­da­pesti par­la­men­tet fogja gaz­da­gí­ta­ni, csak én – Újla­kon lévő csa­ládi bir­to­kom okán –, csak én mara­dok egye­düli magyar­ként a pozso­nyi dié­tá­ban. Vidé­ken szer­te, pedig mint­egy 70 ezer magyar ajkú.

A bécsi döntés ismét figyelmen kívül hagyta a né­pek önren­del­ke­zési jogát és a való­sá­gos etni­kai hatá­ro­kat, mivel nem­csak tiszta magyar vidé­ke­ket csa­tolt vissza, hanem pl. Surányt és Komjaticét is. Előre lát­ható volt, hogy ez megint elmér­ge­síti a ma­gyar-szlo­vák viszonyt. Pró­bál­tam a magya­rok­nál köz­ben­jár­ni, hogy gya­ko­rol­ják a ke­resz­té­nyi nagy­lel­kű­sé­get és adják vissza Surányt és Komjaticét a szlo­vá­kok­nak, de azt a vá­laszt kap­tam, hogy Magya­ror­szá­got Tri­a­non oly nagy terü­le­tek­től fosz­totta meg, hogy most aztán egyet­len cen­ti­mé­ter­ről sem mon­da­nak le abból, amit a bécsi dön­tés vissza­adott. Így nem maradt más válasz­tá­som, mint amit Hor­thy Mik­lós Kas­sára tör­ténő bevo­nu­lá­sa­kor – mint a vá­ros kép­vi­se­lője –, fogal­maz­tam meg felé­je. Kér­tem, hogy biz­to­sít­sák maj­dan a Magya­ror­szágra került szlo­vá­kok irá­nyába mind­azon kisebb­ségi jogo­kat, miket mi „ideát ragadt” magya­rok ugyan­csak elvá­runk a szlo­vák kor­mány­tól. Hor­thy azt felel­te: „Szent Ist­ván évére esik a magyar igaz­ság győ­zel­mé­nek első remé­nye. A nagy király hagyo­má­nyai­hoz képest, az elgon­do­lá­sai­nak szel­le­mé­ben fogad­juk az új hatá­ro­kon belül nem magyar fajú test­vé­rein­ket is… A ma­gyar kenyér mel­lett a ma­gyar szí­vek sze­re­tete várja itt őket. Ez biz­to­sítja részükre nyel­vük és kul­tú­rá­juk tel­jes sza­bad­sá­gát.” Hát nem így lett. Hiába refe­rál­tam a kor­mány­zó­nak és a mi­nisz­ter­el­nök­nek. Surányban lövés dör­dült s egy fia­tal szlo­vák hullt. A hír­adások meg­tel­tek Magyar­or­szág iránti gyű­lö­let­tel. A kö­zel­ben a Fene­vad tenye­rét össze­csap­ta!

1939. január 21-én Jozef Tiso minisz­ter­el­nök kor­mány­prog­ra­mot ismer­te­tett. „Ezer­éves szü­net” után újra kiví­vott nem­zeti jogok­kal Szlo­vá­kia a maga létét „a régi cseh mód­sze­rek­től eltérőleg… nem a rend­őri bru­ta­li­tásra akarja ala­poz­ni, hanem a tiszta erkölcs a szo­ciá­lis béke és igaz­sá­gos­ság elvein kívánja fel­épí­te­ni”. A ki­sebb­ségi lét vonat­ko­zá­sá­ban a vi­szo­nos­ság elvét hang­sú­lyoz­ta, a zsi­dó­kér­dés­ről meg azt mond­ta, „e kér­dés meg­ol­dása elől a kor­mány nem tér­het ki, de e te­kin­tet­ben a kor­mány nem akar ide­gen min­ták után iga­zod­ni”.

A pozsonyi német párt egyre aktí­vabb lett. Ter­jesz­tet­ték a Stürmer és a Schwarzer Korps újsá­go­kat, a né­met házak abla­kai­ban meg­je­lent Hit­ler fény­ké­pe, a fala­kon horog­ke­resz­tes zász­lók lobog­tak. A Ma­gyar Párt­hoz is oda­dör­gö­lőz­tek a hit­le­ris­ták, mire azt felel­tem: „"A nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus tisz­tára német ter­mék, melyet a Magyar Párt soha­sem fog elfo­gad­ni. Mert az igaz magyar szel­lem tel­jes hűsé­get kíván tőlünk a ke­resz­tény és a demok­rá­cián ala­puló ide­o­ló­gia iránt.” A Tiso vezette kabi­net betil­totta a ma­gyar szí­nek hasz­ná­la­tát, a him­nusz ének­lé­sét, a ma­gyar­or­szági lapok for­gal­ma­zá­sát és nem ismerte el a magya­rok egyen­rangú hely­ze­tét Pozsony­ban.

Tekintetemet oldalra fordítom, mel­let­tem Petár mell­kasra hor­gadt feje, szá­já­ból a sza­bad­ság álmá­nak édes nyála csor­ran. Feled­tünk sápad a sötét­ség, tán vir­rad már és elin­dul­ha­tunk. Elin­dul­ha­tunk-e, s ha igen ugyan milyen ország­ba?

Milyen az a haza, amit a korábbi veze­tés tel­jes egé­szé­ben áten­ge­dett Hit­ler­nek, aki elő­ször csu­pán Szlo­vá­kia és Cseh­or­szág külön­vá­lá­sát köve­tel­te: „Amennyi­ben ezt nem teszik, ellen­ség­nek tekin­tem Önö­ket, azaz a Reichhez csa­to­lom Nyu­gat-Szlo­vá­kiát és az ország többi részét a szom­szé­dai között osz­tom szét. Szlo­vá­kia tehát meg fog szűn­ni. Ellen­kező eset­ben, ha a szlo­vá­kok önként külön­vál­nak a cse­hek­től és jós­szán­tuk­ból kiki­ált­ják az önálló szlo­vák álla­mot, akkor leg­na­gyobb jóin­du­la­tomra szá­mít­hat­nak és én meg fogom védeni Szlo­vá­kiát min­den­től, ami fenye­get­he­ti.”

1939 márciusában aztán a szlo­vák állam minisz­ter­el­nö­ke, Tiso atya Ber­linbe szár­nyalt, hogy Hit­ler támo­ga­tá­sát kérje az önálló Szlo­vá­kiá­hoz. Rádión jött a hír, hogy más­napra össze­hív­ják Pozsonyba a par­la­men­tet. 1939. már­cius 14-én első alka­lom­mal tűnt el a tér­kép­ről Cseh-Szlo­vá­kia és meg­szü­le­tett az önálló Szlo­vák állam, amely­nek alkot­mány­le­vele beve­zette az egy­párt­rend­szert. Hlinka atya 1936-ban szét­ki­ál­tott öntöm­jé­ne­zése meg­va­ló­sult: „Én vagyok a szlo­vák Hit­ler. Én itt olyan ren­det terem­tek, mint Hit­ler Németországban… mi szlo­vá­kok keresz­té­nyek és naci­o­na­lis­ták vagyunk, kato­li­ku­sok, fasisz­ták, és pol­gá­riak vagyunk és ha nem áldo­zunk föl min­dent eze­kért az ide­á­lo­kért, akkor a bol­se­viz­mus szét­ta­pos min­ket”.

A félfordulat egészbe fordult. A „Gardista” című lap írta: „Kö­ve­tel­jük a cse­hek kite­le­pí­té­sét, a zsi­dók depor­tá­lá­sát, a ci­gá­nyok össze­fo­gá­sát és a magya­rok jog­fosz­tá­sát.” Én azt felel­tem: „Erőt ad nékem annak tudata is, hogy mi, szlo­vá­kiai magya­rok, csak a tör­vény, a jog és az igaz­ság fegy­ve­reit visszük harc­ba, a ve­lünk itt együtt élő nem­ze­tek egyi­két sem kíván­juk meg­rö­vi­dí­te­ni, sőt leg­főbb törek­vé­sünk, hogy mind­annyi­unk bol­do­gu­lá­sát biz­to­sít­suk, mert egye­dül csak ez szol­gálja tel­je­sen azt a békét, ame­lyet ma min­denki áhítva áhí­to­zik”.

Szeptember 1-jén reggel, Hitler hangja ordí­tott a hang­szó­rók­ból Pozsony utcá­in. Beje­len­tet­te, hogy sere­gei reg­gel 5 óra­kor átlép­ték a len­gyel határt és gyor­san halad­nak az ország bel­seje felé. Meg­iri­gyelve a hit­leri vil­lám­há­bo­rút, 12-én a Vörös Had­se­reg is bevo­nult Len­gye­lor­szág­ba, hogy „fenn­tartsa a ren­det a szét­eső ország­ban”. Ala­po­san tet­te, mert Katynról a vi­lág sokáig mit sem sej­tett.

1939 novemberében Tiso atya a Szlo­vák Állam elnöke lett, aki kor­má­nyá­val nem győzte ünne­pelni a néme­tek­kel való nagy együvé tar­to­zást, hisz Szlo­vá­kia füg­get­len lett s olyan legyőz­he­tet­len erő védel­me­zi, mint Német­or­szág. A ter­jesz­kedő hábo­rú­ban egyik olda­lon fel­fal­ták Dáni­át, Nor­vé­gi­át, Bel­gi­u­mot és Hol­lan­di­át, a má­sik olda­lon Lit­vá­niát és Besszarábiát.

–  Hitler és Sztalin, más-más uni­for­mis­ban, de egy­for­mák vol­tak. – hal­lom a múlt­ból Stern dok­tor hang­ját. – Az egyik Sátán volt a másik Bel­ze­bub!

–  Így van. Lengyel­or­szági roko­naim révén korán érte­sül­tem az „újpogány” inter­ná­lá­sok­ról, Dachauról, míg oda­haza egy­előre csak mun­ka­tá­bor­ok­ról beszél­tek.

–  És maga, a ma­guk pozso­nyi par­la­ment­jé­ben nem sza­vazta meg a zsi­dók depor­tá­lá­sát? – for­dult hoz­zám Stern dok­tor, aki akkor valami elkép­zel­he­tet­len bonyo­lult szö­vet­ke­zés révén két deci kecs­ke­te­jet is hozott.

–  Így van doktor, pon­to­sab­ban így is van! 62-en vol­tunk, de miként vál­sá­gos hely­ze­tek­ben az lenni szo­kott, néhá­nyu­kat „ül­dözte a ter­mé­szet”, ha érti, amire gon­do­lok!

–  A pokolban vagyunk, nem kegyes helyen! Szó­val beszar­tak? – kér­dezte szi­go­rúan Stern.

–  Hát szükségét érez­ték a do­log­nak, ezért néhá­nyan a mel­lék­he­lyi­sé­gekbe távoz­tak, de akik benn marad­tak, azok bizony „igent” mond­tak.

–  És maga, maga magyar gróf! Miért nem mon­dott igent? – Apró kecs­ke­sza­kálla reme­gett.

–  Ennek legalsóbb oka, hogy Magya­ror­szá­gon 1091-től 39 zsi­dó­tör­vény volt hatály­ban. Abba kéne hagyni!, gon­dol­tam. Fel­sőbb oka, hogy hívő keresz­tény és demok­rata vagyok. Miként az urak­nak mond­tam: „Ve­szé­lyes útra tért a szlo­vák kor­mány akkor, ami­kor a zsi­dók kite­le­pí­té­sé­ről szóló tör­vény­ja­vas­la­tot benyúj­tot­ta, mert ezzel elis­meri jogos­sá­gát annak, hogy a több­ség a kisebb­sé­get egy­sze­rűen kieb­ru­dal­hat­ja. Tudom, hogy a tör­vény­ja­vas­lat nagyon sok szlo­vák kép­vi­se­lő­tár­sam­nak nem fek­szik, de ezek párt­fe­gye­lem­ből nem mer­nek fel­lépni a javas­lat ellen. Én ellen­ben, mint az itteni magyar­ság kép­vi­se­lője leszö­ge­zem ezt, és kérem tudo­má­sul ven­ni, hogy azért nem sza­va­zok a ja­vas­lat mel­lett, hanem elle­ne, mert mint magyar és keresz­tény és mint kato­li­kus a javas­la­tot isten­te­len­nek és ember­te­len­nek tar­tom.”

–  Erre mit válaszol­tak? – kér­dezte a dok­tor.

–  Hörögtek egy kicsit, két szlo­vák kép­vi­selő inzul­tált, zsi­dó­bé­ren­cez­tek, meg kom­mu­nis­táz­tak, ám hogy min­den vilá­gos legyen, Adal­bert Tuka a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „A Szlo­vák Nép­párt magá­évá teszi nagy szö­vet­sé­ge­sünk, a Führer ide­o­ló­giá­ját, a nem­zeti szo­ci­a­liz­must.” Hit­ler, Európa ház­mes­te­re, azon­nal uta­sí­totta is Tiso elnö­köt: „Szlo­vá­kiát tel­je­sen zsidótlanítani kell. Ha Szlo­vá­kia ezt vissza­uta­sít­ja, a leg­rosszabbra szá­mít­hat részem­ről!”

–  Akkor maga is vég­képp ellen­séggé vált!

–  Ők tettek azzá. Miként az óke­resz­té­nyek folya­ma­tos sors­ve­szé­lyü­kön át, úgy én is; utam során fino­man fel­raj­zol­tam a hal jelét, ezzel pró­bálva jelezni a kive­zető utat Isten­ben és ember­ség­ben hívő test­vé­reim­nek. A hal tes­tébe a kul­túra kód­je­leit rej­tet­tem: deb­re­ceni nyári egye­tem, Szlovenszkói Magyar Kul­tú­re­gye­sü­let, Magyar Házak meg­nyi­tá­sa, Madách Köny­ves­ház meg­ala­pí­tá­sa. Köz­ben bőrönd­nyi hamis és valós papí­rok­kal men­tet­tem, akit men­teni ren­del­te­tett velem az Úr. Buda­pes­ten lefo­gott a nyi­las gitt­egy­let süvítő ter­ror­ja, Pozsony­ban a Ges­tapo kere­sett. Egy­szerű magyar csa­lá­dok búj­tat­tak s min­den imád­sá­gos per­cem, amit a Magas­ság­be­li­vel töl­töt­tem, annak remé­nyé­vel volt teli, hogy jöj­jön, jöj­jön egyre gyor­sab­ban a bol­se­vik sereg, mert min­den ide­o­ló­gia csak jobb lehet, mint a fasiz­mus. Tény azon­ban, hogy amíg én nem sza­vaz­tam meg a zsi­dó­tör­vényt és ezért halál­ra­ítél­tek, addig a fal­ká­val együtt üvöltő Mar­tin Sokol ház­el­nö­köt öt évvel jutal­maz­ták.

Szétnézve Bory börtönének szabaduló trak­tu­sába hají­tott ember­tár­sai­mon, a sír­gö­dör­ből vissza­ránt­va, már csak egy elég­té­te­lem maradt: közel az Úrhoz és sor­som föld­jé­hez, hamarost meg­té­rek az Örök­ké­va­ló­ság­ba. Dol­go­mat bevég­zet­le­nül hagyva távo­zom, de tudom, hogy amit a kas­sai prog­ram, a dek­ré­tu­mok kimond­tak, az egy hosszú, alat­to­mos mér­ge­zést indít el a meden­cé­ben. A mé­reg­csep­pek száma szá­zon fölü­li. Mind­jük úgy indul, hogy „a néme­tek és a ma­gya­rok és a szlo­vák nem­zet áru­lói”. A mon­da­tok végén csupa til­tás és jog­fosz­tás – az állam­pol­gár­sági jogok meg­szű­né­sé­ről. „A magya­rok vagyo­ná­nak állami fel­ügye­let alá helye­zé­se; a ma­gyar köz­al­kal­ma­zot­tak elbo­csá­tá­sa, nyug­dí­juk meg­vo­ná­sa; a magyar nyelv­hasz­ná­lat betil­tá­sa, a ma­gyar hall­ga­tók kizá­rása az egye­te­mek­ről; a magyar kul­tu­rá­lis, tár­sa­dalmi egye­sü­le­tek fel­osz­la­tá­sa, vagyo­nuk elkob­zá­sa; a ma­gya­rok háza­ik­ból, laká­sa­ik­ból kár­té­rí­tés nél­küli kite­le­pí­té­se; a magyar bank­be­té­tek befa­gyasz­tá­sa; a köz­hi­va­tal­ok­ban a magyar nyelv hasz­ná­la­tá­nak til­tá­sa; magyar könyv, újság kiadá­sá­nak tilal­ma; magya­rok rádió­tól való meg­fosz­tá­sa; magyar ember pol­gári kere­se­té­nek meg­szün­te­té­se; köz­mun­kára bár­mi­kor, bár­ho­vá, bár­mennyi időre igénybe vehe­tők – állam­ér­dek­ből.” E ret­te­netre pecsé­tet ütött a pots­dami egyez­mény, rész­le­teit – prob­lé­ma-át­há­rító ciniz­mus­sal –; „két érin­tett állam bel­ügy­ének” minő­sí­tet­ték.

Tapinthatóvá vált a lucskos féle­lem, ami­ben közép­sze­rű, de ural­kodni akaró „lon­doni és moszk­vai emig­rán­sok” gyür­kőz­nek egy­más­sal az itt­hon maradt, Hlinka Gár­dá­ban edző­dött haza­fiak tár­sa­sá­gá­ban. Ural­muk­hoz térre és bűnö­sökre volt szük­ség. A le­győ­zött Reich és csat­ló­sai adták „a lehe­tő­sé­get”. A né­met és magyar kér­dés „végső megoldásával” lesz ele­gendő élettér és bűnö­sök is adód­nak, akikre rá lehet kenni egy nem­zet félel­mét, lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sát anél­kül, hogy csor­bulna az önér­zet. Fél­tek a szem­be­né­zés­től. Féle­lem­ből másokra tes­tált bűnök­ből nem szü­le­tik élet. Gyó­nás, bűn­bá­nat és fel­ol­do­zás nél­kül min­dig marad egy kis piszok, ami üsz­kö­sö­dés­nek indul. „A meg­fé­lem­lítő hatást csak rend­kí­vüli kegyet­len­ség útján lehet elér­ni!” – val­lotta Keitel tábor­nok, Hit­ler kis­ina­sa. „A gyű­lö­let­nek min­den­kor a fé­le­lem a szü­lő­any­ja. Csak az gyű­löl, aki magát gyen­gé­nek érzi. És azt gyű­lö­li, akit magá­nál erő­sebb­nek vél, mert azzal szem­ben véd­te­len­nek gon­dolja magát, és ebből támad a fé­le­lem. Az erős, aki nem fél, soha­sem gyű­löl.”

A gyalogmenetek és a vagoní­ro­zá­sok újra­in­dul­tak. Min­den új hata­lom – egy dara­big – ked­veli a régi szak­tu­dást. Aztán fel­szá­mol­ja, mert önhitté válik. A né­me­te­ket északi irányba tolon­col­ták – men­je­nek csak a bi­ro­dal­muk­ba. Ha köz­ben, mint­egy vélet­le­nül tóhoz érkez­tek, hát „meg­úsz­tat­ták” őket. Bepa­ran­csol­ták az ember­se­re­get, s aki leve­gő­hi­ány miatt fel­buk­kant azt lelőt­ték. Pri­mi­tív bes­ti­a­li­tá­suk feled­tette velük, hogy a Szudéta-németek nem csu­pán Konrad Heinlein népe, hanem Reiner Maria Ril­ke, Franz Kaf­ka, Egon Erwin Kisch, Sigmund Freud és Gustav Mah­ler népe is.

Nincstelen magyarokat cseh-morva vidé­kekre tolon­col­tak kény­szer­mun­ká­ra, amit hiva­ta­lo­san mun­ka­erő-to­bor­zás­nak nevez­tek, ami­hez fegy­ve­res erő beve­tése kel­lett. Kolin, Jicin, Tábor, Bencsov, Pilzen, Pardubice, Zlin nyelte el a 44 ezer „há­bo­rús bűnöst”. Sok rémü­le­té­ben eszét vesz­tett magyar a jeges Duná­nak ment, hogy ott lelje halá­lát. A Fel­vi­dék módo­sabb gaz­dái igye­kez­tek „ki­vá­sá­rol­ni” magu­kat, ez Marcelházán, Martonoson, Hetényben egy tehén árát is kitette (10–15 ezer korona), ám a dercsikai komisszár csak ezer koro­nát kért, „s az akció befe­je­zése után titok­ban elhagyta a falut”. Az ipolyszécsénkei komisszár „ta­xá­ja” 4500 korona volt, s bár a fel­men­tést ő sem intézte el, de meg­fe­nye­gette az érin­tett gaz­dá­kat, nehogy vissza­kö­ve­tel­jék a pén­zü­ket. A fé­le­lem ide­ges híd­jain Magyar­or­szág felé is elin­dul­tak a ki­te­le­pí­tés vonat­sze­rel­vé­nyei, bár magyar oldal­ról csak három­ne­gyed részt telí­tőd­tek a vago­nok a vissza­vá­gyó szlo­vá­kok­kal.

Agyamba égett egy felirat, amit 1945. ápri­lis 19-én lát­tam egy ház falán, miköz­ben Gustáv Husákhoz igye­kez­tem memo­ran­du­munk­kal, ami­ben a ma­gyar­el­le­nes intéz­ke­dé­se­ket kifo­gá­sol­tuk.

Kto chce vidiet’ barbara, nech si pozrie Mad’ara.

(Aki barbárt akar látni, nézzen a ma­gyar­ra.)

Meglehet, ha nemsokára kitárják a nagy vas­ka­put s Petár segít­sé­gé­vel kitá­moly­gok a rezer­vá­tum­ba, ráéb­re­dek, hogy egye­dül marad­tam, mint gyer­mek­ko­rom indi­án­hő­se, az utolsó mohi­kán.

A félig éber, kutyaalváshoz szokott tár­saim póru­sai­kon érzik a fel­pi­ruló haj­nalt. Moc­can­nak, moz­dul­nak és mor­ranva fogad­ják a követ­kező napot, ami­ről még álmuk­ban is azt gon­dol­ják, hogy olyan, mint az összes töb­bi. Belső hal­lá­suk már meg­elő­le­gezte az ébresztő síp­szó visí­tá­sát, ám ahogy tisz­tuló tekin­te­tük­kel fel­is­me­rik a más­fajta zár­kát, a nyi­tott ajtót; fel­élén­kül­nek. Az ideg­tépő síp­szó is meg­ér­ke­zik, de ez az utolsó most más­ként szól. Nékem is az angya­lok har­so­ná­ját jut­tatja eszem­be. A kübli körüli tolon­gás most nél­kü­lözi a kö­zel­har­cot, moso­lyok és nyúj­tóz­ko­dá­sok fakad­nak. Olya­nok, mint a szü­lő­csa­tor­nába for­dult cse­cse­mők. Még néhány perc s szűk rab­sá­gun­kat fel­váltja egy tágabb fogva tar­tás. Folyik rólunk valami ember­hez nem méltó mag­zat­víz, ami mégis magá­ban hor­dozza a szü­le­tés szent­sé­gét.

A hajnali udvaron katonai alakzat­ban állunk, a ka­pu­kat kitár­ják s egy pogány litur­gia rendje sze­rint darál­ják a neve­ket. Az embe­rek sor­ról-sorra elin­dul­nak a kapu felé, egy részük már túl­ju­tott a Rubiconon, ami­kor éles síp­szó tépi szét a Re­mény völ­gyé­nek leve­gő­jét. Glatt bör­tön­pa­rancs­nok hang­ját hall­juk:

–  Esterházy János föld­bir­to­kos és Petár Dimov favá­gó: hoz­zám!

Odavánszorgunk.

–  Maguk ketten nem men­nek seho­vá! Most jött a felső parancs, Prá­gá­ból! Tovább! – kia­bál az altiszt­nek, aki foly­tatja a név­sor­ol­va­sást, majd hoz­zám for­dul: – Meg­mond­tam a test­vér­ének is, most újra mon­dom, hogy eszébe vés­se: maga innen se élve, se hol­tan nem kerül ki soha! Lelép­ni!


„S a téboly egyre élesebb lett
S az egyre több se volt elég.”

(Alekszandr Tvardovszkij)


Postscriptum

„Ez a föld közös hazánk, váll­ve­tett mun­ká­val kell tehát hoz­zá­já­rul­nunk ahhoz, hogy közös ott­ho­nunk is legyen, ha már a Jóis­ten egy­más mel­lett jelölte ki földi helyün­ket, és sors­kö­zös­ségre ítélt ben­nün­ket, azon kell igye­kez­nünk, mind a szlo­vák, mind a magyar olda­lon, hogy ennek a sors­kö­zös­ség­nek vala­mennyi követ­kez­mé­nyét levon­juk és életté vált­suk. A jövő fej­lő­dése ebbe az irányba mutat, és csak ezen az úton lehet eljutni az itt élő népek béké­jé­hez, meg­elé­ge­dé­sé­hez és közös bol­dog­sá­gá­hoz.”

(Esterházy János
1901–1957)