T. Ágoston László

Egérfogó

Bartáékhoz beköl­töz­tek az ege­rek. Hon­nét, hon­nét nem, a fene tud­ja, de tény, hogy ápri­lis ele­jén meg­je­len­tek a ház­ban és min­dent meg­rág­tak, ami az útjukba került. Szidta is Bartáné a pol­gár­mes­tert, mint a bok­rot, mert ez a La­jos tavaly is kispó­rolta a költ­ség­ve­tés­ből a fé­reg­ir­tást, és tes­sék, itt az ered­mé­nye. Tudod, ki fog leg­kö­ze­lebb rá szavazni?… No, hát azért… Ez a lusta macska meg még talán éle­té­ben se látott ege­ret. Ha a szá­jába adnák, akkor is leg­föl­jebb kiköp­né, nem­hogy kipusz­títsa őket. Miután mind­ezt végig­gon­dol­ta, így szólt a fér­jé­hez, Barta Istvánhoz:

–  Te, Pista! Emlék­szel rá, öreg­anyád mivel fogta az egereket?

–  Vannak buta kér­dé­se­id, Jolán – nézett rá kissé fur­csán a fér­fi. – Az ege­ret min­denki egér­fo­gó­val fogja.

–  Akkor holnap elbal­lagsz, éde­sem, a Sa­nyi bolt­já­ba, és veszel egy egérfogót.

*

–  Te öltél már embert? – kér­dezte haza­felé menet a ba­rát­já­tól a tor­na­zsák­ját lóbálva Kele Zalán.

–  Hát persze, naponta két­szer. Reg­geli előtt, meg vacsora után. A kö­vet­kező hülye kér­dé­sed­del meg for­dulj egye­ne­sen az asszisz­ten­sem­hez – vála­szolta leki­csiny­lően elhúzva a szá­ját Toma Feri.

–  Most azt hiszed, hogy valami vad­ba­rom­sá­got kér­dez­tem, mi? Pedig a déd­apám, neve­zett Kele Péter, aki 1896-ban szü­le­tett, egyik nap kéz­hez kapta az érett­ségi bizo­nyít­vá­nyát, más­nap meg az egész fiú­osz­tály osz­tály­fő­nö­kös­tül bevo­nult kato­ná­nak. Ovi­diust skan­dálva rohan­tak az ellen­ség­re, és ölték egy­mást, mint a vak egerek.

–  Állítólag fél liter rumot kapott min­den baka roham előtt, hogy bát­rab­bak legye­nek. És erre mond­ják egyes tör­té­né­szek, hogy az volt az utolsó lova­gias sza­bá­lyok­kal vívott háború…

–  Baromság! – állt meg a járda szé­lén Zalán. – Ha jól meg­szá­mo­lom, az én korom­ban a déd­apám már régen túl volt az első (vagy mit tudom én hánya­dik) előre meg­fon­tolt, szán­dé­kos emberölésén.

–  És még vitéz­ségi vas­ke­resz­tet is kapott érte – tette hozzá a barátja.

–  Így van. Aztán a há­ború után elvé­gezte az egye­te­met és gépész­mér­nök úr lett havi két­száz fix­szel, négy­szo­bás szol­gá­lati lakás­sal, csi­nos fele­ség­gel, három gye­rek­kel. Meg városi tanácstagsággal.

Mióta megfenyegette az a girnyó Zabos Béla, hogy föl­dobja az osz­tály­fő­nök­ük­nél a dro­gos cigi­ért, több­ször támadt olyan ötle­te, hogy meg­öli ezt az átko­zott bar­mot, aki tulaj­don­kép­pen a ba­rátja volt. Egy óvo­dá­ba, sőt egy cso­portba jár­tak. Egy­más kezé­ből kap­kod­ták ki a vij­jogó tűz­ol­tó­au­tót. Az álta­lá­nos isko­lá­ban nem elég, hogy egy osz­tályba kerül­tek, hanem még pad­tár­sak is let­tek. Egy­más füze­té­ből másol­ták ki a ma­tek házi fel­ada­tot, aztán a szü­net­ben meg össze­ve­re­ked­tek, mert rossz volt az ered­mény. Tény, hogy ez a Za­bos már akkor is hülye volt a mate­ma­ti­ká­hoz. Mitől ne lett volna az? Az apja állí­tó­lag masszív alko­ho­lis­ta, már több­ször volt elvo­nó­kú­rán, de min­dig vissza­esik. Az anyja meg? Hát az nem lenne egy rossz csaj, olyan lábai van­nak, mint egy görög isten­nő­nek, de hülye. Aki egy ilyen pasas mel­lett kitart, az csak hülye lehet.

No, ennyit az ősökről. Az ő csa­lád­juk mind­két oldal­ról tisz­tes pol­gá­rokra tekint­het vissza, és elvár­ják, hogy Zalán is azzá fej­lőd­jön. Elnéz­ték ugyan a ki­sebb csíny­te­vé­se­it, mond­hat­ni, hogy a jogo­sít­vány nél­küli autó­ve­ze­té­sért kirótt bün­te­tést is szinte zok­szó nél­kül kifi­zet­ték, de nagyon szé­pen meg­kér­ték, hogy ezzel a bi­zo­nyos Béla nevű barát­já­val lehe­tő­leg rit­kítsa a talál­ko­zá­sa­it. Szen­tül hit­ték, hogy min­den rossz­nak ő az okozója.

Eleinte ő is hajlott erre az íté­let­re, hiszen ez őt föl­men­tette min­den fele­lős­ség alól. Aztán rájött, hogy a fü­ves cigi Béla nél­kül is föl­dobja az embert, csak nehe­zebb besze­rez­ni. Nehe­zebb, de nem lehe­tet­len. A csa­jok bugyi­ját ellopni a tor­na­te­rem öltö­ző­jé­ből, aztán a kö­vet­kező bulin egy-két sör után föl­aján­la­ni, hogy vissza­kap­hat­ja, ha te húz­ha­tod föl rá… Ez jó, rohadt jó, már majd­nem király, és egye­dül is lehet művel­ni, csak ésszel kell csi­nál­ni. Csak­hogy ennek a Bélá­nak semmi se elég jó, ez min­dig vari­ál. Ellopja a bu­gyit, aztán jó pén­zért eladja vala­me­lyik ügyet­len bal­fá­cán­nak, aki nem meri föl­vál­lalni a bugyilopást. Aztán az a hü­lye gye­rek vagy meg­pró­bálja a csaj­nál bevál­ta­ni, vagy eladja egy másik hülye­gye­rek­nek. És itt kez­dő­dik a gu­banc. Mi van akkor, ha a csaj­nak nem tet­szik az a srác, vagy csak egy­sze­rűen nem akar lefe­küdni vele? Netán szól az osz­tály­fő­nök­nek, a Marika néni­nek, hogy ellop­ták a bu­gyi­ját. Ebből még akár rend­őr­ségi ügy is lehet. Így, érett­ségi előtt elég kínos lenne a szi­tu. Ugrik az érett­sé­gi, ugrik az egye­temi felvétel… Arról nem is beszél­ve, hogy az apja azon­nal kita­gad­ná. A Béla is tudja ezt. Nem vélet­len, hogy a múlt héten oda­ment hozzá az egyik nagy­szü­net­ben és a fülébe duru­zsol­ta, hogy kéne neki sür­gő­sen két­száz­ezer forint. Külön­ben a Dó­zsa Peti haj­landó tanú­sí­ta­ni, hogy Zalántól veszik a srá­cok a fü­ves cigit, és a Vári Panni két hete elve­szett bugyi­ját is az ő pad­já­ban találta meg a ta­ka­rí­tó­nő. Cso­da, ha ezek után az az ember első gon­do­la­ta, hogyan lehetne kiik­tatni ezt a vadbarmot?

Végtére is nem nagy dolog az. Azt mond­ják, az ember húsá­ban olyan könnyen megy a pen­ge, mint a vaj­ban. Ezért alkal­maz­ták a szu­rony­ro­ha­mot is. Akár a vajban… Ha talál­koz­hatna a déd­ap­já­val, azzal a bizo­nyos Kele Péter­rel, biz­to­san elme­sélné neki az élmé­nye­it. Egy­szer őt is elvit­ték a szü­lei vala­hová vidék­re, disz­nó­vá­gás­ra. Azt is lát­ta, hogyan ölte meg a böl­lér a disz­nót. Olyan ügyes volt a pasas, hogy szinte meg se nyik­kant a nagy­da­rab koca, csak eldőlt, mint a homok­zsák. Tisz­tára úgy, mint egy homokzsák… És folyt a vé­re, és hörgött…

Azt mondják, az ember az egyet­len, ame­lyik képes meg­ölni a faj­tár­sa­it. A többi raga­dozó csak akkor öl, ha éhes, de min­dig csak a szá­mára kije­lölt pré­da­ál­la­tot. Abból is csak annyit, hogy elverje az éhsé­gét. A hí­mek, azok meg­ve­rek­sze­nek a nős­té­nye­kért, de nem ölik meg a vesz­test, csak elza­var­ják. Ez volt az egyik tétele biológiából.

Az ember kéjjel öl, és nem az éhség miatt. Mi az, hogy kéj­jel? Ezt a szót majd meg kell nézni az értel­mező szó­tár­ban. És ünne­pel a gyil­kos hábo­rúk után. Ez meg a tör­té­ne­lem. Hülye­ség. Min­dig csak a kirá­lyok, meg a had­ve­zé­rek nevét jegy­zik föl a tör­té­net­írók. Utó­lag, és meg­ren­de­lés­re. De a ki­rá­lyo­kat nem szok­ták meg­öl­ni, csak a köz­ka­to­ná­kat. Azok nevét viszont senki se jegyzi föl.

A számítógépes játékokban ez sok­kal egy­sze­rűbb. Ott csak lőni kell, és elesik a ka­to­na, ha elta­lál­ják. Te lősz, a gép vari­ál, a ka­tona elesik, a bomba föl­rob­ban. Aztán ha meg­un­tad, vagy elcsesz­ted, kezd­he­ted elöl­ről az egé­szet. Ugyanaz a ka­tona áll veled szem­ben ugyan­olyan pozí­ció­ban, mint akit már hat­van­hat­szor lelőttél.

–  Látod, milyen jó, hogy nekünk már nem kell kato­nás­kod­nunk, mint a déd­apád­nak – mondta az új barát, mintha csak olva­sott volna a fiú gon­do­la­tai­ban. – Hanem ezt a Béla gye­re­ket nem ártana móresre taní­ta­ni. Túl nagy a mel­lé­nye. Már az én fülembe is bele­dú­dolta a szö­ve­gét arról a bizo­nyos két­száz­ezer forint­ról. Be kel­lene verni a szá­ját, hogy ne hápogjon.

–  Megölöm! – vil­lant Zalán sze­me, és búcsú­zóul össze­csapta a te­nye­rét a másik­kal. – Csá, Feri, hol­nap folytatjuk.

Folytatták. Pontosabban nem is ők, hanem Zabos Béla. A nagy­szü­net­ben oda­bal­la­gott az aula egyik osz­lopa mel­lett beszél­gető fiúk­hoz, és odavakkantott.

–  No, mizujs? Dohány?

–  Idő kell hozzá – így Feri.

–  Mennyi? Határ­idő van.

–  Két hét. Oké? – tol­dotta meg Zalán.

–  Sok. Max hol­nap­után. Tudod, a rendőr haver türelmetlen…

–  Elmész ám a jó büdös franc­ba! – ugrott elé Zalán. – Rohadt zsa­roló strici…

–  Vettem… – ugrott hát­rább a má­sik. Akkor az akció indul. Este hat­kor vár­lak a füzes­ben. Ne késs!

A társak szétválasztották őket. Csen­get­tek. Vége volt a nagyszünetnek.

No megállj, te szemétláda! – for­tyo­gott magá­ban Toma Feri, aki amúgy az iskola csel­gáncs­csa­pa­tá­nak osz­lo­pos tagja volt. Ott leszek én is, és úgy össze­gyűr­lek, hogy három hétig körbe sza­lad­gálsz, mire szét­vá­lasz­tod a lá­bai­dat. Aki az én bará­ta­im­mal kekeckedik, az velem találja szembe magát. Jó, a Zalán se egy fes­lett lili­om­szál (hogy ezt milyen szé­pen mondtam… leg­kö­ze­lebb ezt írom a Zsóka emlék­köny­vébe) elszív egy-egy füves cigit. Azt néha még én is elszí­vom, pedig sport­em­ber vagyok. A bugyibuliban se egé­szen ártat­lan, de hogy ezért éppen a Zabos dobja föl a rend­őr­sé­gen, az már több, mit pofát­lan­ság. Mond­hatni eti­kát­lan. Aki pedig eti­kát­lan, azt szarrá kell ver­ni. Ennyi. És minden­nek a tete­jébe még két­szá­zez­ret is akar kaszál­ni. No, ez micso­da? Mind­egy. Kisebb vét­sé­gekbe is pusz­tul­tak már bele embe­rek. Tény, hogy este hét órára cipóvá lesz verve a pofája.

–  Hatkor a fü­zes­ben – csapta össze a tenye­rét Zalánnal. –Nehogy egy fil­lért is hozz magad­dal, mert téged is megverlek!

–  Én? Azt hiszed, van egy rohadt petá­kom is? Ha len­ne, inkább téged hív­ná­lak meg egy sör­re. Ezt meg agyon­ve­rem. Cső…

Otthon valami könnyű, könnyen elrejt­hető ütle­get kere­sett, mert mégis csak jót tesz az ember önbi­zal­má­nak, ha nem üres kéz­zel áll az efféle ember­kék elé. Néze­get­te, pró­bál­gatta az anyja sod­ró­fá­ját, de az hosszú volt, kiló­gott a ka­bátja alól, meg úgy is nézett ki vele, mint aki karót nyelt. Az apjá­nak volt vala­hol elrejtve egy ólom­ból öntött boxere. Egy­szer, egy sza­lon­spic­ces szü­le­tés­napi bulin beszélt róla, hogy ami­kor ő húsz­éves volt… No, a lényeg az, hogy min­dig ott volt a za­kója belső zse­bé­ben az ólom boxer. Most meg nincs sehol. Csak nem dobta ki az öreg­fiú? Akár kidob­ta, akár nem, akkor se talál­ja. Rákér­dezni meg nem mer, mert mit mond, ha vissza­kér­dez­nek? Hát akkor mi legyen? Puszta kéz­zel csak nem mehet oda… Aztán akko­rát csa­pott a hom­lo­ká­ra, hogy már majd­nem fájt. Hát persze… Az ősszel húz­ták itt a tyúk­be­let az elekt­ro­mo­sok, vagy tele­fo­no­sok, a fene tudja meg­kü­lön­böz­tetni őket. Hüvelyk­ujj­nyi vas­tag, sokeres kábelt fek­tet­tek. Szab­ták, mint rőfös segéd a vász­nat. (Milyen az a rőfös segéd? Meg­nézni a szó­tár­ban!) Kért tőlük, és adtak is egy olyan hetvencentis dara­bot. Ott van az író­asz­tala jobb alsó fiók­já­ban. Mintha sej­tette vol­na, hogy szük­sége lesz rá. No, Zabos Béla, jó paj­tá­som, készít­he­ted a pofá­dat! Úgy ki lesz deko­rál­va, mint a hús­véti hímes tojás. Két­száz­ezer, meg rend­őr­ségi följelentés… Fogsz te még tér­den állva könyörögni…

Elsőként Toma Feri érkezett a fü­zes part­ra. Már jóval hat óra előtt ott topor­gott az odvas fűzfa tövé­ben. Arra gon­dolt, hogy meg­pró­bálja szép szó­val lebe­szélni Zabos Bélát a ter­vé­ről, s mire Zalán meg­ér­ke­zik, újra szent lesz a bé­ke, össze­ölel­kez­nek és elfe­lej­tik az egé­szet. Igaz, hogy ebből már aligha lesz fel­hőt­len barát­ság, de úgyis vége a gim­ná­ziumi évek­nek, min­denki megy a maga útján… ámen.

Ha nem, akkor meg győzzön a jobbik…

Béla a vízparti nádasból lépett elő hat óra előtt két perc­cel. Vat­ta­ka­bá­tot viselt és bukó­si­sak volt a fején.

–  Szevasz nyári miku­lás! – neve­tett rá Feri. – Csak nem fázol?

–  Van dohány, vagy nincs dohány? – kér­dezte amaz köszö­nés helyett.

–  Nekem ugyan semmi közöm a ti hülye­sé­gei­tek­hez, de a lehető leg­na­gyobb barom­ság, amit csi­nál­tok. Miért jó neked az, ha a Zalánra ráve­red a bal­hét? Te leg­alább annyira sáros vagy a do­log­ban, mint ő.

–  Van dohány, vagy nincs dohány? – kér­dezte egyre ide­ge­seb­ben a má­sik, és szi­go­rúan betar­totta a három lépés távolságot.

–  Nekem nincs. Nem volt, és nem is lesz a szá­mod­ra, de azt meg­ígér­he­tem, hogy ha nem szállsz le a have­rom­ról, cipóvá dagasz­tom a képedet.

–  No, no… – kaca­gott föl gúnyo­san a má­sik és elő­hú­zott a kabátja alól valami bot­sze­rű, vil­logó vala­mit. – Rend­őr­ségi skor­pió – mond­ta. – Látod, csőre tölt­ve. A tün­te­tő­ket is ilyen­nel szok­ták föl­osz­lat­ni. Most majd ti osz­lo­tok föl… Szó­val van dohány, vagy nincs dohány?

–  Van. Minden van, csak eszed nincs, te barom! – ugrott elő a part menti kes­keny ösvény­ről Zalán pon­to­san hat óra­kor kezé­ben a vas­tag kábel­lel, és már csat­tant is az ütés a bu­kó­si­sa­kon. Béla meg­ren­dült a várat­lan csa­pás­tól, és elej­tette a skor­pió­nak neve­zett botot. Feri oda­ug­rott, rálé­pet a bot­ra, és hátra lökte a támadót.

–  Állj! – intette le a kö­vet­kező csa­pásra készülő barát­ját. – Hát akkor hogy is vagyunk? Szedd az irhád, Béla, és pucolj innét!

Zabos Béla tudta, hogy vert hely­zet­ben van, de azt is tud­ta, hogy nagyon meg­ve­rik a dro­gos haver­jai, ha két napon belül nem szá­molja le a mar­kukba a két­száz­ezer forin­tot. Úgy tett hát, mint aki indul. Elfor­dult, és egy kony­ha­kést húzott elő a vat­ta­ka­bát zse­bé­ből. Most már nagyon ide­ges volt. Nem gon­dol­ta, hogy ilyen sokáig elhú­zó­dik ez a ba­ráti találkozó.

–  Van dohány, vagy nincs dohány? – ordí­tot­ta, és egye­ne­sen Zalán felé indult. – Meg­öl­lek, haver…

Feri megpróbálta hátulról elkapni a ke­zét és kicsa­varni belőle a kést. Egy gya­korló csel­gán­cso­zó­nak ez nem okoz gon­dot a ta­ta­min, de egy barát­nak a füzesben… Elvé­tette a be­gya­ko­rolt fogást. Béla hátra bökött a kés­sel és a comb­jába talált. Zalán meg­látta a kibuggyanó vért, aztán szinte sem­mit se látott. Csak ütött, ütött azzal a ká­bel­da­rab­bal és azt ordí­tot­ta, hogy „meg­öl­ted a leg­jobb barátomat!”

Aztán a három test egymásba gaba­lyo­dott. Csíp­ték, rúg­ták, harap­ták egy­mást. Mind­há­rom véres volt, és már azt se lehe­tett meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy éppen kinek a kezé­ben van a kés. Per­ce­ken át folyt ez az ádáz küz­de­lem, míg végül mind­hár­man a földre rogyva szid­ták egy­más any­ját, az Istent, meg úgy álta­lá­ban min­dent, ami éppen a szá­jukra jött.

–  Nincs ám még vége, szar­házi buze­rán­sok! – tápász­ko­dott föl több seb­ből vérezve Zabos Béla, és elin­dult az agya­gos, csú­szós patak­part felé. Még…, még… – Kép­te­len volt foly­tatni a mon­da­tot, mert a föl­ázott part­ol­dal meg­csú­szott alatta és vele együtt bele­zu­hant a múlt heti zápo­rok­tól fel­duz­zadt, pisz­ko­san höm­pölygő patakba.

–  Segítsetek, meg­ful­la­dok! – üvöl­töt­te. – Segít­ség, embe­rek! Bárki… segítség!

A két fiú ott feküdt a vé­res füvön és a fejét se mozdította.

–  Belefullad a marha – szó­lalt meg Zalán.

–  Ez bele, ami­lyen vad­ba­rom – nyug­tázta Feri.

Aztán csönd lett. Halálos csönd. Hat óra húsz per­cet muta­tott az óra.

–  Ha akartuk vol­na, se tud­tuk volna kihúzni ebből a ro­hanó víz­ből – álla­pí­totta meg Feri.

–  Nem, de hiszen ő se húzott volna ki ben­nün­ket – bólin­tott rá a ba­rát­ja. – Gye­re, meg­mo­sa­ko­dunk ott, a nyo­mós kút­nál, ne lás­sák, hogy verekedtünk!

*

Barta Pista más­nap elbal­la­gott a Sa­nyi bolt­já­nak neve­zett gaz­da­bolt­ba, de mie­lőtt benyi­tott vol­na, meg­nézte a kira­ka­tot. Min­den volt abban, csak egér­fogó nem. – Fur­csa – gon­dolta – vagy ennyire meg­vál­to­zott volna az egér­fo­gó, hogy már meg se isme­rem? – De azért bement az üzletbe és rákérdezett.

–  Te, Sanyikám – szó­lí­totta meg a ke­res­ke­dőt – egér­fo­gó­tok nincs?

–  Már hogyne vol­na. Első osz­tá­lyú egér­fo­gó­ink van­nak. Ezek­nek még a pat­kány se tud ellen­áll­ni. No vár­jál, hozom.

Hozta. Nagyon csinos kis egér­fo­gók vol­tak fekete fém­le­mez­ből kivág­va, fekete rugó­val. Fel is húz­ta, hogy meg­mu­tas­sa, hogy műkö­dik, de ami­kor elmoz­dult a csal­étek, és a rúgó­nak halá­los csa­pást kel­lett volna mér­nie a me­rény­lő­re, nyö­ször­gött egyet, és fél­úton megállt.

–  Semmi baj – mondta a ke­res­kedő – ez az olcsóbb, a hazai gyárt­mány. Hamar elfá­rad a rú­gó­ja. Hozok egy sváj­cit. Az olyan érzé­keny, hogy a legyet is lecsapja.

Hozta. Felhúzta, a vevő kezébe adta. Ő meg néze­gette jobb­ról, néze­gette bal­ról, elol­vasta rajta a már­ka­jel­zést, föl­húzta a rú­gó­ját. Nagyot csattant.

–  Ezt add, Sanyi­kám, ez biz­to­san jó lesz. Húzd is föl, hadd legyen készen­léti állapotban.

Fölhúzta, letette a pult­ra. A vevő meg fize­tett és köz­ben vélet­le­nül hoz­zá­ért a csal­étek­hez. A rúgó kiol­dó­dott és akko­rát csa­pott az ujjá­ra, hogy rög­tön a szá­jába kapta egér­fo­gós­tul együtt. Úgy ugrált ott fáj­dal­má­ban féllábon a keres­ke­dők nagy derültségére.

–  Ó…, ú… ez eltörte az ujja­mat. A szent­sé­git, Sanyi­kám! – dadogta – Adj még egyet, hadd örül­jön az asszony is!