T. Ágoston László

Harangszó előtt

Rosszkedvűen sétálgatott palotája egy­be­nyi­tott szo­bái­ban Heró­des Antipas, a ne­gye­des feje­de­lem. Dön­tésre kel­lene jutni végre ebben a Jézus ügy­ben – gon­dolta magá­ban – mert a vé­gén még fel­lá­zítja a peszah ünnepre össze­se­reglő népet, és ha a ró­ma­iak állít­ják helyre a ren­det, abból a zsi­dók szá­mára semmi jó nem szár­ma­zik. Ren­des ember ez a Pilá­tus, a hely­tar­tó, de hát mégis­csak római. Kai­fás, a főpap, meg a fő­ta­nács is csak tanács­koz­nak, csé­pe­lik a szót, de nem akar­ják magukra vál­lalni az íté­let fele­lős­sé­gét. Ez a Jé­zus, a József fia a Dá­vid nem­zet­sé­gé­ből úgy visel­ke­dik, mintha nem is alatt­való len­ne, hanem ő vi­selné a koro­nát. Isten fiá­nak meri nevezni magát, bete­ge­ket gyó­gyít, halot­tat támaszt fel, kiveri a temp­lom­ból a kufá­ro­kat, és kép­mu­ta­tók­nak nevezi a pa­po­kat. Kifé­le, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hír­ho­zók beszél­nek róla, már régen meg­érett a fej­vesz­tés­re. Akár az a vég­íté­le­tet hir­de­tő, nagy­szájú János, aki még őt is a szá­jára merte ven­ni, mert fele­sé­gül vette Heródiást, a báty­ja, Fülöp fele­sé­gét. Tulaj­don­kép­pen nem is akarta a fejét ven­ni, hisz’ annyira tisz­telte őt a pór­nép, meg pró­fé­tá­nak is mond­ták. Maga is szí­ve­sen elbe­szél­ge­tett vele… Aztán jött ez a lány, a Salóme és a tán­cá­ért tál­cán kérte a fe­jét. Hát meg lehet tagadni egy ilyen gyö­nyörű leány kéré­sét? No mind­egy, meg­tör­tént, fáty­lat reá! Nem büszke rá, de bocsá­na­tot se kér­het tet­té­ért a király. No, ez a Be­me­rítő János már előre meg­jö­ven­dölte a názá­reti Jézus eljö­ve­tel­ét, és mes­si­ás­nak nevezte őt.

Hát akkor most Isten fia, messiás, vagy Dávid utód­ja, a trón­kö­ve­te­lő, új izra­eli király? Mind­egy melyik, csak ellen­sége lehet a főpap­nak és neki is. Akkor pedig nincs kegye­lem a szá­má­ra. Oda kerül majd a töm­löcbe Bara­bás mel­lé, aki fegy­ver­rel támadt a ró­mai­ak­ra. Mert Róma itt a leg­főbb hata­lom, a csá­szár jelenti a békét, a biz­ton­sá­got, hogy nem mer­nek rájuk törni a szom­széd népek, s lám, még Izrael Istene is meg­fér a ró­mai iste­nek mel­lett, mint ahogy Pilá­tus palo­tája is Heró­desé szom­széd­sá­gá­ban. De azért mégis csak jobb len­ne, ha Róma mon­daná ki a végső szót a go­nosz­te­vő­re, mintha a zsi­dók főta­ná­csa ítélné el a messiást…

Leült az aranyszegélyű íróasztala mellé és csön­ge­tett. A szolga meg­ha­jolt és csend­ben várt.

–  Küldj azonnal Kai­fá­sért, beszé­dem van vele – mondta és intett, hogy elme­het.

A főpap hamarosan megérkezett és fejet hajtva állt meg Heró­des előtt.

–  Üdvözöllek kirá­lyom. Hívattál…

–  Hívattalak, mert ez a Jé­zus ügy nem tűr halasz­tást – mond­ta, s a pam­lagra mutatott.– Azt aka­rom, hogy a róma­iak ítél­jék el őt. Vég­tére is, aki elle­nünk vét, Róma ellen cse­lek­szik. Értesz engem, Kai­fás?

–  Tökéletesen érte­lek, uram, sőt már a ter­vem is kész. Kér­lek, bízd rám ezt az ügyet!

Amikor Jézus legközelebb a temp­lom­ban taní­tott, oda­sün­dör­gött mellé néhány fér­fi. Arcuk­ról és ruhá­juk­ról is lát­szott, hogy nem a pór­nép közül valók. Így szólt hozzá az egyik:

–  Tanító! Tudjuk, hogy becsü­le­tes vagy, és nem törődsz azzal, hogy mások mit gon­dol­nak rólad. Neked min­den ember egy­for­ma, és az igaz­sá­got taní­tod Isten útjá­ról. Helyes­nek tar­tod-e, hogy adót fizes­sünk a csá­szár­nak? Fizes­sünk, vagy ne fizes­sünk?

A férfiak – farizeusok és Heródes-pár­tiak – elis­me­rően bólo­gat­tak tár­suk sza­vai­hoz, és kaján mosollyal vár­ták a vá­laszt. Bár­mit mond­jon is erre a rab­bi, csap­dába esett. Ha igent mond, a nép utálja meg a hódí­tók kiszol­gá­lása miatt. Ha nemet, a ró­ma­iak talál­ják vét­kes­nek lází­tás okán. Akár jöhet­nek is a fogd­me­gek. Jézus, a ná­zá­reti azon­ban átlá­tott raj­tuk. A fe­jét csó­vál­ta, és sze­líd mosollyal vissza­kér­de­zett.

–  Ennyire ostobának tar­to­tok ti engem? Miért akar­tok pró­bára ten­ni? Ne gon­dol­já­tok, hogy nem vála­szo­lok. Hoz­za­tok ide egy ezüst­pénzt, rajta van a vá­lasz.

Többen is ugrottak, hozták a pénz­da­ra­bot. Jézus kézbe vet­te, fel­mu­tat­ta, és így szólt:

–  Kinek a képe és írása ez?

–  A császáré – felel­ték azok kórus­ban.

–  Na látjátok, rajta van a vá­lasz. Adjá­tok meg a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré, Isten­nek pedig azt, ami az Iste­né!

A férfiak bambán bámultak maguk elé és köszö­nés nél­kül elsom­for­dál­tak. Megint csak dol­guk vége­zet­le­nül. Maguk­ban azt szá­mol­gat­ták, hány nap van még pészahig. Addig még min­den­kép­pen rá kell talál­niuk a meg­dönt­he­tet­len bizo­nyí­ték­ra.

*

A nagymeggyesi Mihály gazdának har­minc hold földje és két legény­sorba ser­dült fia volt. Ahhoz még gyer­mek­ko­rú­nak szá­mí­tot­tak, hogy beso­roz­zák őket kato­ná­nak és elhan­tol­ják egy közös sírba a Don-ka­nyar­ban, de elég izmos­nak bizo­nyul­tak ahhoz, hogy kise­gít­sék apju­kat a mezei mun­ká­ban. Ter­mett is szé­pen a föld­jük, őszre meg­telt a hom­bár, meg a pad­lás, és a pin­cé­ben is édes bort érlel­tek az öreg tölgy­fa­hor­dók. Áldotta is érte Mihály gazda az ő Is­te­nét, aki mind­ezt meg­adta neki. Az Úr asz­ta­lára tette le az első új búzá­ból sütött kenye­rét, és az úrva­cso­rai kehelybe töl­tötte az első korty kiforrt új borát.

Mire a másodikat is csapra ver­hette vol­na, már nem az ő ke­zé­ben volt a hordó dugó­ja. Része­gen gaj­doló pufaj­kás kato­nák pus­ka­tus­sal ver­ték be a hor­dók tete­jét és csaj­ká­val mere­get­ték belőle a finom nedűt. Mihály gazda csak állt ott lebé­nult tagok­kal, és elered­tek a könnyei. A ka­to­nák kör­be­tán­col­ták, és a vál­lát vere­get­ték, mond­ván, hogy „harasó, harasó…” És akkor is csak a szem­öl­dö­két rán­col­ta, ami­kor az udva­ron szét­szór­ták a búzá­ját, és elkö­töt­ték a leg­szebb sárga lovát.

Bezzeg a két fiút alig tudta féken tar­tani az any­juk, úgy szid­ták, átkoz­ták a beto­la­ko­dó­kat, s biz­to­san nekik is ugra­nak csu­pasz két kéz­zel a fegy­ve­re­sek­nek, ha az asszony nem őrzi a kötény­zse­bé­ben a rej­tek­hely kul­csát. Mert jól tud­ták ők elő­re, hogy kő kövön nem marad, ha betör­nek a bar­bár hor­dák, s ha egy­szer elvo­nul a vész, elöl­ről kell majd kez­deni min­dent annak, aki meg­ma­rad. Hát leg­alább ők marad­ja­nak, akik emlé­kezve újra kez­dik.

Az ifjak újra kezdték, és újra kizöl­dült a me­ző. Az öreg Mihály már csak ült a kapu mel­letti kis­pa­don, a pi­pa­füs­töt fúj­ta, és nem értette ezt az új vilá­got. Az ifjabb Mihály, meg a Gás­pár se értet­te, Isten tró­nu­sára hogyan került a Párt, de menni kel­lett, mert mos­lé­kért visí­tott a disz­nó, és abra­kért nyi­ho­gott a ló. És azt se értet­ték, mi végre gya­ra­po­dik nap­ról napra az adó, meg külön a beszol­gál­ta­tás. De min­den kér­désre vála­szolt helyet­tük a Párt, a Min­den­ha­tó. Aztán már a vá­laszra se paza­rolta a szót. Pél­dául arra, miért söp­rik tisz­tára a pad­lást, s kié legyen a föld, melyre még öreg Mihály verej­téke hul­lott.

És fölcseperedett az újabb nemze­dék, leg­if­jabb Mihály és Gás­pár, a ju­ni­or. Őket már nem kötötte a föld, és nem von­zotta a szü­lő­fa­lu. Apjuk adta rájuk az áldást: „men­je­tek messzi ez átko­zott föld­től, ahol csak könny és nyo­mor terem, ahol az egyik tej­föl­ben dőzsöl, a másik­nak nincs már kenyere sem.” És men­tek az ifjak, nincs már határ, csak azt néz­ték hol terem a víg­ság, a pénz és a sze­re­lem. Eleink sír­ját dudva borít­ja. Nem a mi gon­dunk, majd lele­ge­lik az őszi ködök.

Mihály üzletember lett, afféle min­denre vál­lal­ko­zó. Ha kel­lett, házat épí­tett, ha kel­lett, pár­tot ala­pí­tott, s min­dig azt hir­det­te, amit kell. Amit az ő ér­de­kei dik­tál­tak. És min­dig ő volt a győz­tes, bár­ki­vel állt szem­ben, mert nem kötöt­ték elvek, adott szó, becsü­let, s Is­ten se hábor­gat­ta, mert nem ismerte Őt. Mivel hogy építő volt, házat is épí­tett magá­nak ott fent a domb­te­tőn, ahol a job­bak lak­tak. Pazar bútort hoza­tott bele, szob­ro­kat, meg fest­mé­nye­ket, akár egy­kor a római­ak. S ha már ott állt a ház, a vil­la, sokan azt mond­ták rá, palo­ta, üres­nek tűnt, ha nem veri föl a ven­dé­gek zaja. Nos, hát jöj­jön a szép lány, asszony, szép­ség­ki­rály­nő, ha lehet, s jó barát, a po­li­ti­kus, kép­vi­se­lő, ha lehet, s ext­rá­nak egy-két művész, vagy tudós netán. Kér­de­zed miből lett mind­ez? Ne kér­dezd, jobb, ha nem tudod. Manap­ság túl sok a halá­los bal­eset. De hát tud­ván tud­ják a sut­togva sug­do­sók, hogy Mihály por­tá­ján póker par­tin talál­koz­nak egyes nagy­pénzű embe­rek, s a pezsgő mel­lett oly­kor port is szív­nak. Ott sor­sol­ják ki azt is, kinek az erde­jé­ben ejtik el az idei arany­ér­mes agan­csú szar­vas­bi­kát, s ki­nek írják ki a tava­szi pályá­za­tot. Mindez csak plety­ka, tudom én, de ebből a plety­ká­ból Mihály nagyon jól meg­él. Van köny­ve­lő­je, szép sze­re­tő­je, és nem hábor­gatja az adó­hi­va­tal.

Gáspár, a junior nem vitte ily sok­ra. Tulaj­don­kép­pen még útköz­ben van. Figyel­gette ugyan uno­ka­bátyja mód­sze­re­it, de neki vala­hogy min­den fél­re­si­ke­rült. Az érett­sé­gin még csak vala­hogy átesett. No igen, úgy bukdácsolva… Aztán jött az egye­tem. No de ezzel a bizo­nyít­vánnyal? Mihály azt mondta rá, igen. No jó, hát leg­föl­jebb a fi­ze­tős. Mind­egy melyik, ha végez úgyis pálya­kezdő mun­ka­nél­küli lesz. Az jó, mert akkor már kap­hat segélyt. A fe­né­nek van kedve látás­tól miku­lá­sig robo­tolni valami bűzös iro­dá­ban, ahol még internetezni se enge­dik az embert… Viszont estén­ként el lehet menni válasz­tási pla­ká­tot ragasz­ta­ni. Jó pénz, a mókus zseb­ből fizet. Utána a sarki cse­hó­ban legör­get az ember néhány üveg sört, aztán lehet indulni az árká­dok alá letép­kedni a másik párt pla­kát­ja­it. Az a mó­kus is zseb­ből fizet. Az adó­hi­va­tal elnöke meg panasz­ko­dik a rádió­ban, hogy nagyon rossz az adó­fi­ze­tési morál. Sze­gény elnök úr, úgy saj­nál­juk ilyenkor… Talán ki kel­lene akasz­tani a hi­va­tal elé egy per­selyt, hátha meg­szánná vala­ki. Mond­juk az a bib­liai özvegy, aki az utolsó fil­lér­jét dobta bele.

No, hát ez a Gáspár fiú egy nap végig­né­zett a koszos póló­ján, itt-ott lyu­kas far­mer­nad­rág­ján, fes­lett kínai edző­ci­pő­jén, és azt mond­ta, elég. „Hol­nap­tól én is úgy aka­rok élni, mint az uno­ka­bá­tyám, Mihály. Egy csa­lád­ból szár­ma­zunk, egy falu­ból jöt­tünk, még a ha­junk színe is hason­ló, nekem is jár az, ami neki. Miért? Mert meg­mond­ták a tévé rek­lám­ban is, hogy meg­ér­dem­lem.” Ezzel becsön­ge­tett Mihály vil­lá­já­ba, aki vélet­le­nül éppen ott­hon volt, és vélet­le­nül éppen nem volt nála ven­dég.

–  Azért jöttem, ked­ves Mihály – kezdte Gás­pár – mert én is úgy aka­rok élni, mint te. Amint látod, én…

–  Hát igen – mérte végig az uno­ka­báty – elég rama­tyul nézel ki, öcsém. Ha akarsz, beáll­hatsz hoz­zám, mond­juk min­de­nes­nek. Épp teg­nap rúg­tam ki az elő­dö­det, mert túl sokat járt a po­fá­ja.

–  Én nem egészen így gon­dol­tam, rokon – ingatta a fe­jét Gás­pár. – Tudom, hogy sok pén­zed van, hoz­zád dől a lé. Iga­zán jut­tat­hat­nál belőle vala­mics­két a sze­gény rokon­nak is. Vég­tére is uno­ka­test­vé­rek vagyunk…

–  Szóval úgy gondo­lod, hogy adhat­nék kölcsön… Mondd ki bát­ran, nem szé­gyen az.

–  Adhatnál, ha nem is köl­csön, hanem…

–  Szóval zsarolsz… – gon­dol­ko­zott el a má­sik és fel­húzta a szem­öl­dö­két. – Ez nekem új dolog. Eddig segí­tet­te­lek, ami­vel tud­tam, de ha…

–  Igen? Ragyogóan tit­kol­tad, senki se vette ész­re. Ezután nyíl­tan tehet­néd.

–  No idefigyelj, öcsi! – hor­kant föl a má­sik, akár a seb­zett vad­kan. – Én min­den fil­lé­rért becsü­le­te­sen meg­dol­go­zom.

–  Hogy mondtad? Becsü­le­te­sen? – neve­tett föl az ifjabb. – Hogy oda ne rohan­jak! Min­denki tud­ja, hogy kor­rupt maf­fi­ózó vagy. – Gyor­san elha­rapta a mon­dat végét, mert érez­te, hogy kissé túl­lőtt a célon. Ebből már aligha lesz támo­ga­tás.

–  Mi vagyok én neked? – ordí­tott föl a má­sik fülig vörö­söd­ve. – Mars ki innen, és meg ne lás­sa­lak még a kör­nyé­ken se, mert rád uszí­tom a ku­tyát.

A dombról lefelé ballagva unalmá­ban bekap­csolta a rá­di­ót. Éppen az adó­hi­va­tal veze­tője panasz­ko­dott ismét a ripor­ter­nek a rossz adó­fi­ze­tési morál­ra, és arra kérte a becsü­le­tes adó­fi­zető állam­pol­gá­ro­kat, hogy jelent­sék föl azo­kat az utcai, meg piaci áru­so­kat, akik nem adnak szám­lát a vá­sár­lók­nak. „Ez az – ujjon­gott magá­ban Gás­pár. – Ott fogsz meg­ro­hadni a sit­ten, Mihály, te gaz adó­csa­ló! Haza­ment, a bal kezébe vette a tol­lat, és elkezdte írni a föl­je­len­tést.

Kedves Adóhivatal!

(Ez nagyon jó, a stílusáról majd azt hiszik, hogy valami kül­telki tahó.) Azért írok maguk­nak – foly­tatta – mert a pia­con nem adott szám­lát a ko­fa, pedig két kiló krump­lit, meg fél kiló para­di­cso­mot is vet­tem tőle. Maguk meg azt mond­ták a rádió­ban, hogy föl kell jelen­teni az ilye­ne­ket. A ne­vét nem tudom, de ott szok árulni a má­so­dik sor­ban. De még ennél is nagyobb adó­csa­lót is isme­rek. Neki Mihály a neve, és a dom­bon lakik. Van neki egy köny­ve­lő­je, aki hamis szám­lá­kat köny­vel. Onnan tudom, hogy én vol­tam a min­de­ne­se, de teg­nap kirú­gott, mert azt mond­tam neki, hogy nem szép dolog átverni az adó­hi­va­talt. Tes­sék őtet jól meg­bün­tet­ni, meg lesit­tel­ni, hogy bele­fe­ke­ted­jen! Meg a köny­ve­lő­jét is, mert az is egy rohadt adó­csa­ló. Majd ha annak is meg­tu­dom a nevét, azt is meg­írom. Meg azt is, hová tes­sék kül­deni a nyom­ra­ve­ze­tői jutal­mat.

Egy becsületes adózó
megtévesztett állampolgár

Még egyszer elolvasta az alkotását. Elé­ge­det­ten elmo­so­lyo­dott, borí­tékba tet­te, és bedobta az első útba eső pos­ta­lá­dába Aztán a bü­fé­ben vett egy szend­vi­cset és kiült a parkba ebé­del­ni.

*

–  Látod fiam, ennyit vál­to­zott a vi­lág két­ezer év alatt – mondta az öreg haran­gozó az uno­ká­já­nak, míg az óra­ütésre vár­tak.

–  Nem addig a’, nagy­apa! – ellen­ke­zett a si­he­der fiú. – Mert Jézus még gya­log ment Betániába, hogy meg­gyó­gyítsa Lázárt. Elké­sett, ezért kel­lett föl­tá­masz­ta­nia. Bez­zeg ha autó­val vit­ték vol­na, vagy repü­lő­vel, mennyi­vel előbb oda­ér­he­tett vol­na. Nem is beszélve a rómaiakról… Egyet­len gép­pus­ká­val térdre kény­sze­rít­het­ném a vi­lág­hó­dító ármá­diá­ju­kat. Légi­ók, meg centúriók, kard­jukba dőlt hadvezérek… Ugyan, nagy­apa, a szá­mí­tó­gé­pe­men naponta hat­szor meg­ve­rem őket.

–  No, hát éppen ez a baj – ingatta a fejét az öreg.– Az ember fejé­ben meg­nőtt a tu­dás, oly­kor már Isten­nél is erő­sebb­nek, meg oko­sabb­nak hiszi magát, csak a szí­vé­ből fogyott ki a sze­re­tet. Erre mond­ták a régi böl­csek, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle.

–  Nem értem én ezt, nagy­apa. Ha való­ban Min­den­ható az Isten, miért nem bün­teti meg a rossza­kat? Akár­hogy, hiszen Ő meg­te­he­ti.

–  Valóban megtehe­ti, és oly­kor meg is teszi, csak nem a mi emberi gon­dol­ko­dá­sunk sze­rint. Mert ne feledd kisunokám, hogy nem akkor bün­tet az Isten, ha lesújtó vil­lá­mai­val meg­bé­nítja a karo­dat, hanem ha hagy­ja, hogy a ben­ned élő Gonosz vegye át a szí­ved­ben az irá­nyí­tást.

A toronyóra tizenkettőt ütött. Mind­ket­ten meg­húz­ták a ha­rang köte­lét. Az öreg a nagy­ha­ran­gét, a fiú a kicsi­ét.