Baka Györgyi

Belső napfogyatkozás

a ház falához
lapulva nézem
hogy növekszik
a Nap szívében
fekete kráter

ujjaim közt a
vakolat darabkáit
morzsolom
bent anyám fekszik
fakuló lélegzetét

nem tépi-e szét
hajnalra
vad harapásaival
az éjszaka

görcsbe rándult falevelek
vérének pirosát
hintik szerte a szélben
kormot szitál a
Nap szemembe

gubózódom őszi avarba
vérbolyhos anyai ölbe
visszaforradva
meg nem születetten


Baka Györgyi

Gyermekkorom madárszíve

Ülök a rét közepén,
körülöttem szépen
elrendezve játékaim:
tollpihék, virágszirmok,
színes kavicsok, csigaházak.

Közelre s távolra egyszerre
látok, elárasztanak változó
erősségű lüktetések
az időnélküliség
hullámzó végtelenje

a minden-egység lángoló
ölelése, szárnyas lüktető
belülről növekedés
szárnyas karjaimmal
csapok egyet

minden átrendeződik,
másvalamivé
lesz, mint eddig volt
ámulatba ejtő átváltozások
tanúja lettem

Minden, ami körülvesz
én vagyok, megismerjük
egymást egymásban
a szélben síró füvekkel
fürge hangyákkal, táncolva

forgó pillangókkal, egyik
pihenni kézfejemre száll
madárszívem fészket rak
kacagó lombú fák ölében
hajladozom harangvirág

ingben, gyermekláncfű
koszorúsan, én-tudat nélkül
sárgarigószemmel csodálom
a harmatcseppek táncát
papsajton, zsályalevélen,

röppenő szárnyaim ritmusára
remegnek a kikericsek szirmocskái,
illatuk belehangicsál megnyíló
sejtjeimbe, eloldódom a kőtől,
bogártól, réttől, feloldódom
a légben, semmi leszek és minden –
dobogó szívű rigócska tenyeredben.


Baka Györgyi

messze kerültem

a pára-gyöngyök
az ágak csúcsairól
nem rebbennek

már szikrázva
föl az ég felé
nem hallgat

nem vár magába
merülve a táj
nem olvad egybe

lélegzetem a
kukoricatáblák
susogásaival

nem bújhatok többé
a mogyoróbokrok
oltalmazó ölelésébe

nem üzennek színes
ábráikkal tört
edénycserepek

nem bennem játszadozik
fénylő kristályokkal
a csobogó patakvíz

külön váltam fűtől
felhőtől ároktól
itt kucorgok

zsúfolt szobámban
ezrével integetnek
elolvasott könyvlapok

egy sem vezet vissza
talán csak a fogyó hold
ringatja gyermekkorom