Nyírfalvi Károly

A szorongás terhe és üressége

Szívd tele a tüdődet tiszta levegővel
szemedet szurkálja a napfény, már
múlik a szorongás terhe, tisztul a
tátongó űr, de még poklokat járok
Az összetartó erőt keresem odakint
a napon, idebent a széthulló polcokon…
F ullaszt a fény, a szoba, a szabad magány?
Annyi idő eltelt, nincs más, csak hónap, nap,
homokóra, sivatagba nyíló ajtó, de már
megszoktam. Más bőrébe bújva lehetnék
oly kegyetlen csöndes zugokba félrevonulva
pohárka borral kezemben tompulna, mi most
feszül és robbanni kész … mindezt lassan,
akárha szertartás menthet csak meg.
Mindig azt írjuk, a tökéletes, mindenen
túli és fölötti verset, hátradőlünk, várunk,
találunk valamit, újra kezdjük, elfeledjük
az összes többit, minden csupasz közelítés,
tökéletlen súrlódás a tökéletes remélt
közelében, közegében lassan és mélyen.
Minden megérett, minden újraéledt bennünk.
A szomszéd szoba nincs messze, szívemben
ezer év, számolatlan mély levegő egy erősebb
lét közelében. Elbúcsúzom, kihuny a villany,
csendben szendergek a félhomályban, zümmög a
képernyő, a foltokban csodára várok, míg
észrevétlen elnyom az álom.