Cegléd József Kázmér

Rákparkoló

… a lentről jövő füttyögés föl­hal­lat­szott a gép­házba és elég volt a ki­kö­tött biz­ton­sági csa­pó­ajtó mögött éle­sen virító üveg­lapra pil­lan­ta­nom, tud­tam, hogy oda­lent a szemcsézetét régen elvesz­tett vász­non a semmi fehé­rít vakítóan,… érez­tem, hogy gáz van, de szaga csak akkor jutott agya­mig, mikor a ket­tes gépre néz­tem, ahol az alsó meg­hajtó orsó kerü­le­tén csalapált az elsza­kadt film­sza­lag, és még azt is érzé­kel­tem, hogy a te­kercs pon­to­san ott sza­kadt el, ahol a sza­lag szé­lét letö­röl­he­tet­len vörös fes­ték­kel szí­nez­ték be az ille­té­ke­sek, ami azt jelen­tet­te, hogy itt, pon­to­san itt, a „kritikus jelenetnél” tör­tént a tépő­dés, amit a kí­sé­rő­fü­zet „melljelenetként” írt az egy­sze­rű­ség és a vidéki tap­ló­ság hom­lok­le­be­nyé­be, szó­val itt tör­tént a sza­ka­dás, ami­nek követ­kez­mé­nyei ezek­ben a vacak nyolc­va­nas évek­ben meg­le­he­tő­sen szö­vőd­mé­nye­sek vol­tak/let­tek, hisz az elsza­kadt film­kocka darab­jait külön pos­tázni kel­lett a me­gyei Moziüzemi Vál­la­lat­nak, illetve bele­írni a kísé­rő­fü­zetbe az indok­lást és pecsé­tel­ni; doku­men­tálni a vé­let­lent – mert mi van, ha a vidéki surmó szán­dé­ko­san vágott ki egy kép­koc­kát (amin a jó testű muff mel­lei hin­táz­nak) és sok­szo­ro­sí­tot­ta, hogy por­nó­mu­tat­ványt képez­zen a határba las­san moc­canó traktorosoknak –, ami önma­gá­ban is kép­te­len­ség, mert a trak­to­ro­sok nagy való­szí­nű­ség­gel – na jó, talán Bogyó kivé­te­lé­vel – leg­alább a fele­sé­gük mel­lét lát­hat­ta, már ha az asszony nem volt túl­sá­go­san meg­pör­kö­lődve a töm­jén­füst­től, nem úgy, mint ezek a kama­szok, akik szar­nak eljönni a szom­bat esti „szovjet filmre”, csak a hétfő esti kor­ha­tá­ros vetí­té­sek­re, ami­ből neki, a mo­zi­gép­ész­nek aztán sakk nagy­mes­terré kell vál­toz­nia, mert az emelt díjas fil­mek „túlnézettségét” át kel­lett pakol­nia a szom­bati keleti arc­vo­nal bevé­te­lé­be – az oly­kor lét­re­jövő különb­sé­gek több­lete pedig két-há­rom len­gyel tán­cos-sört hozott a konyhára –, de mindez nem szá­mí­tott a megyei vál­la­lat­nak, csak velem is sej­tet­ték, hogy ne legyek hülye, mert a „nézettségi szin­tek ver­sen­gése megyei vonat­ko­zás­ban és orszá­go­san is”, meg a „kultúrpolitika”, ami men­tő­mel­lényt jelent a homo kadaricusnak, mert ez meg az, de leg­fő­kép­pen az ered­mé­nyek, „az ered­mé­nyek szá­mí­ta­nak gépész úr”, de akkor is marad ez a nyo­mo­rult film­sza­ka­dás a mell­je­le­net­nél, meg az oda­lent dül­ledt sze­mek­kel mere­ve­dés­nek induló kama­szok füttye…

Izzadtan tépődöm ki álmomból, ami még félszendergés, sem mint esz­mé­lés. Mene­kü­lés a múlt­ból és az éppen múló­ból. Határ­mezs­gyén való bil­le­gés, homá­lyos folt­fé­nyek tolu­lá­sa. Derengő tuda­tom azon­nal baj­árja a lakást, biz­to­sít a meg­szo­ká­sok viszony­lat­rend­sze­ré­ről. Rosszul záródó redő­nyünk sar­ká­ban látom a haj­nal fény­per­me­tét, ezért feje­met elfor­dí­tom, mert utá­lom a reg­ge­le­ket, az ébren­lét masz­kos-ma­sza­tos moz­gá­sa­it. Mel­let­tem asszo­nyom meg­nyug­ta­tó, egyen­le­tes szu­szo­gá­sát hal­lom. Irigy­ke­dem nyu­gal­má­ra, pedig egy-két óra múlva fel­vi­sít az ébresz­tő­óra, ő ro­ha­násba kezd, hogy le ne marad­jon a világ leg­jobb üzletlánchálózatának, a COOP helyi bolt­já­nak fará­hoz tolató áru­szál­lító teher­au­tó­inak kipu­fo­gó­bű­zé­ről. Foly­tat­nám az alvást, mert sze­re­tem az alvás álla­po­tát, ami már majd­nem olyan, mint a nem­lét. Hasra fek­szem (ráfor­du­lok a sem­mire), bal lába­mat fel­hú­zom, sze­me­met össze­szo­rí­tom, de érzem, hogy túl­sá­go­san konok az aka­rás. Isme­rem magam; tudom, hogy erős elszá­ná­saim mind elhal­tak, mint a homo­kos partra vetődő hul­lá­mok. Miként gye­rek­ko­rom­ban, ha a pet­ró­le­um­lámpa szé­les kanó­cát vissza­húz­tuk, mert feles­le­ges volt a szé­le­sedő mozsár­fény, akként rit­kí­tom, csök­ken­tem lég­zé­sem mély­sé­gét és mennyi­sé­gét. Figye­lek vala­mi­re, ami­ről tudom, érzem, hogy van, de léte­zése helyét még nem tudom azo­no­sí­ta­ni. Las­san és egyen­le­te­sen pró­bá­lok leve­gőt véte­lez­ni. Állí­tó­lag ez a túl­élés egyik záloga (ha van miért). Így sem jó. Hanyatt for­du­lok, a hul­la­póz szép­sé­gé­be. Belső látá­so­mat egy CT gon­dos­sá­gá­val ván­do­rol­ta­tom végig tes­tem felett. Önma­gam merülő áldo­zata vagyok. Hal­kan, sej­tel­me­sen, mint egy Cho­pin-etűd, csí­pőm tájé­ká­ról, dere­kam­ból fel­lük­tet egy fuval­lat­nyi, ám szűn­he­tet­le­nül per­me­tező vib­rá­lás. A va­lami léte­zé­sé­nek apró dobo­lá­sa, mint vár­to­rony aljába helye­zett dob­bőrre vetett bor­só­sze­mek moz­go­ló­dá­sa. (Köte­lező olvas­mány: Gár­do­nyi Géza: Egri csil­la­gok, film­ren­dező Várkonyi Zol­tán – kar­órá­val vagy, ahogy tet­szik.) Belső opti­ká­mat egy fény­ké­pe­ző­gép önmű­ködő fel­adat­kö­rébe állí­tom; találja meg (négy­szö­ge­sítse) a „főtartalmat”, amire kite­nyész­tet­ték. A belső gép lassú svenkbe kezd. Kószál az ideg­pá­lyák irgal­mat­la­nul bonyo­lult rend­sze­ré­ben, aztán meg­áll, össz­pon­to­sít, majd kat­tog­va, zaka­tolva kilöki a vég­ered­ményt, mint orvosi ren­de­lők­ben az előre gyár­tott recep­tek máso­la­tá­nak máso­la­tát. Az ered­mény: a me­den­ce­csont fölött, a gerinc­hez közel: valami van. Vas­tag­sága olyan ceru­zá­nyi. A szí­ne, a színe az talán sár­ga. Hosszanti kiter­je­dé­sét még nem látom, de úgy gon­do­lom apró, kicsi, mint isko­la­padba tört ceru­za­csonk, vagy mint a töm­bö­sö­dés­nek induló rák­sej­tek. Milyen lehet a sza­ga? Nem érzem. Iga­zán­di­ból rossz a szag­lá­som. Állí­tó­lag aki­nek rossz a szag­lá­sa, annak komoly esé­lyei van­nak a men­tá­lis beteg­sé­gek­re. Való­já­ban per­sze tisz­tá­ban vagyok azzal, hogy nin­cse­nek esé­lye­im, leg­fel­jebb az esés maga. Hisz hul­lat­la­nul maradni lehetetlen! Gon­do­lat­ban újra kézbe veszem ezt a sár­ga, ceruza átmé­rő­jű, töpö­rö­dött jószá­got, ami­nek még nem érzem a sza­gát, de kere­sem a fel­ira­tot raj­ta, hogy HB-és vagy valami ilyes­mi, (ám lehet, hogy kínai cer­ka, szá­momra isme­ret­len írás­je­lek­kel), ami­kor eszembe vág Fáj­da­lom her­ce­gé­nek masza­tos kép­má­sa. Hogy elfe­led­kez­tem róla! Néha hetek tel­nek el, hogy szó­lí­tat­la­nul hagy, pedig jó ideje tege­ző­dünk. Tár­sak let­tünk. (Közös védő­szen­tünk Szent Kris­tóf: az úton járók és az úton­ál­lók védő­szent­je. Úgy is mond­hat­nám, hogy a kur­vák és fut­ta­tóik oltal­ma­zó­ja.) Gyak­ran paro­lá­zunk, bár oly­kor a leg­vá­rat­la­nabb és a leg­le­he­tet­le­nebb pil­la­na­tok­ban jelent­ke­zik. Mond­juk kopog­ta­tás nél­kül rám csapja a nagy­aj­tót, orrba ver, nem mond­ja, hogy „bocs, épp csak erre jártam”, hanem tes­sé­ke­lés nél­kül ide és belém tele­pe­dik. Ben­nem foglal helyet. Oly­kor töb­bet és nagyob­bat is, mint amennyi magam vol­nék, ha még vol­nék vala­ki, ha még egy­ál­ta­lán léte­zik a füg­get­len sze­mé­lyi­sé­gem, és nem csu­pán egy túl­ter­jesz­kedő szimbionta hor­do­zója len­nék, afféle para­zi­ta-táp­lá­lék. Csú­fon­dá­ro­san vigyo­rog, mint valami rossz film­ben a flegma bér­gyil­kos, aki nagy­kés­sel pisz­kál­gatja hosszú, elsár­gult, feke­te­aljú kör­mét, köz­ben kér­dően néz rám, hogy most mire tip­pe­lek, és én elő­ször a vesémre gon­do­lok, amely for­má­ját tekintve oly szép lehet, akár egy fehér vese­tál. E bab­szem alakú tál­kát tol­ják az embe­rek füle alá, ami­kor a kürt mélyén fel­gyü­lem­lett „szűrőt”, a dugót távo­lít­ják el. Erős spricc = taka­rí­tás = taka­rodj. A tör­té­nelmi úti­ka­la­uzok sze­rint e meg­ol­dást kihí­vóan kerül­ték a po­li­ti­ku­sok. Ám a tál­ka – benne bíbor színű vesém – szép. Külö­nö­sen mun­ka­te­rü­le­tem ékes­sé­gén lenne szép: az üveg­lap­pal fedett bár­sony­te­rí­tő­vel borí­tott, ívelt lábú asz­tal­kán, amit haj­dan az agg gróf­nő­től rek­vi­rált a vö­rös hata­lom. (Bele­gon­dolni is rémes: mi tör­tén­ne, ha az asz­ta­lok egy­szer beszélni kez­de­né­nek?) Fél­kör­íves lapja jobb felső részén egy her­vad­ha­tat­lan műanyag­cse­re­pes műanyag szo­ba­nö­vény­fé­le. Amo­lyan örök­ké­való darab. Az üveg­la­pon a 28. oldal­nál a nem­zeti színű lopásgátlóval átkö­tött Alap­tör­vény, amit közön­sé­ge­sen csak Hús­véti Alkot­mány­nak nevez­nek, bár mel­lette se son­ka, se kol­bász. Ott az „Igénylőlap” is, ha valaki tulaj­do­nolni kívánná az aján­lás­sal ellá­tott műre­me­ket, toll; a Nem­zeti Zsi­nat madzag­já­val a má­sik asz­tal­láb­hoz köt­ve. Alat­tuk könyv­jelző for­má­tum­ban, mint egy terí­tett betli hever­nek orszá­gom poli­ti­ku­sai, akik nekem soha nem köszön­tek vissza. Állok-ülök a régi Tanács­háza belé­pő­jé­ben, három­szor három méter, az embe­rek jön­nek-men­nek, kint szél fúj vagy épp áll az idő, de a betli kár­tya­lap­jai meg-meg­ló­dul­nak, ezért foly­vást iga­zí­ta­nom kell raj­tuk. Muszáj a bal felemre for­dul­nom, mert pisz­kál ez a sze­mét sár­ga­ság, de még így is látom a tized sor­rend­jét, ami már kiadás­kor is csak kilen­cedre sike­rült. Ami­kor az óvo­dás­cso­por­tok sor­ra-rendre bete­re­lőd­tek meg­te­kin­teni az Alap­tör­vény Asz­ta­lát, az első könyv­jel­zőt sem­mibe se néz­ték. Nem volt rajta kép. A má­so­di­kon se. E dics­te­len­sé­get ellen­sú­lyo­zandó mond­ták az óvó nénik, hogy a többi könyv­jel­zőn viszont, „bizony gyerekek”, van­nak képek, akik mind olyan embe­rek: „Akik tör­vényt szab­tak Magyarországnak”. A bor­jú­nya­lá­sos kis Csipes gye­rek (aki­nek már a szeme sem áll jól) mind­járt rá is kér­de­zett: „Ezek mind sza­bók voltak?!” Gon­do­lom, a gye­rek­ben van­nak emlé­kek a kor­cok ráncba sze­dett sze­gé­lyei­ről, mert anyu­ká­ját most küldte meg a NAV fél millával tit­kolt nad­rág­fel­var­rás ügyé­ben. „Az” gyer­me­ke­ket az élet­től gon­do­san óvó-féltő nénik értő módon röhigcséltek és a kis­de­dek figyel­mét a fi­gu­rán­sokra terel­ték. Leg­na­gyobb sikert több­nyire „Harcsás bácsi” érte el, mert Deák Ferenc olyan nagy­apósra sike­re­dett. Köz­mun­kás tár­saim is siker­nek tart­ják „felelős beosztásomat” (©T. T. jegy­ző­asszony), asz­tal­szol­gai hem­per­gé­se­met. Pedig csak arról volt szó, hogy a falu­gond­nok, aki régen trak­to­ros volt a té­esz­ben, azt mond­ta, hogy mivel nekem érett­sé­gim van, ezért túl­kép­zett vagyok a fűnyí­ró­tan­fo­lyam­ra, ahol magas óra­bér­ért har­mad­osz­tá­lyú pártnyaloncok tar­ta­nak okta­tást. Az ilyen elő­adó rend­kí­vül meg­ér­tő, csa­lád­köz­pon­tú, együtt­mű­kö­désre kész, ezért a be­ve­zető elő­adás dél­előtt­jén azon­nal alá­vág a csa­pat­nak: „maguknak is van családjuk”, az „idő még­is­csak idő”, (pénz­ről szó sincs), meg „olykor-olykor (hun­cut, kádárjancsibácsis szemcsippantás) beesik ilyen-olyan pluszmunka”, össze­ka­csin­tás, „értsük meg egy­mást emberek” típusú nagy fel­íve­lé­sek a Nem­zeti Elle­he­tet­le­nü­lés Rend­sze­ré­nek kere­tein belül. Vég­ered­mény: az oktató aznap (is) elszá­mol­hat magá­nak öt óra okta­tást, a leendő dok­to­ran­du­so­kat meg már idő előtt várja a kan­nás bor álmennye­ze­te. (Erről a kan­nás bor­ról eszembe jut, hogy a múlt­kor bejött az épí­tész – aki közmunkásilag azt a fel­ada­tot kap­ta, hogy készít­sen teme­tő­tér­ké­pet, sír­he­lyen­ként a la­kók adataival –, és muta­tott egy fény­ké­pet, amit a háló­ról csí­pett le. Kép­alá­írás: „A kan­nás bor hatása az építőiparra”. A ké­pen egy lép­cső lát­ha­tó, oldal­fa­lán egy kor­lát­tal, ám míg a lé­pe­gető érte­lem­sze­rűen lefelé halad, addig az oldal­falra sze­relt kor­lát fel­felé ível.) A Nem­zeti Fűnyí­ró­ta­nács Főfe­le­lőse sze­rint („szólítsatok csak Ferinek”!) az a lényeg (mun­ka­vé­del­mi­leg): „a működő fűnyíró („tehát kör­kö­rö­sen nagy sebes­ség­gel mozgó”) késé­vel borot­vál­kozni tilos, mert mara­dandó káro­kat okoz!” A kur­zus egy ápoltja vissza­szól: „De csak először!” Aztán közös szem­hu­nyor: értsük mi egymást. Hóna­pok óta itt ülök-ál­lok a régi tanács­háza elő­te­ré­ben, és kínom­ban több­ször elol­vas­tam a kíván­ság­ko­sa­rat. Az a fe­de­le: „Isten áldd meg a magyart!” Mi tud­juk, hogy áldat­la­nok vagyunk, de tény­leg már csak Isten maradt? Az alján meg az van, hogy „Legyen béke, sza­bad­ság és egyetértés.” Legyen, de ez is csak a jö­vő­ből van kischmittelve! A mos­tani hús­véti asz­tal főme­nü­jé­vel mi lesz? Ezért oly­kor vaka­ró­dzom. Lehet, hogy hely­te­len, de még nem szólt a főnök, mert ha akar­ná, lát­hat­ná! A be­lépő bal felső sar­ká­ban van a ka­me­ra, a bejá­rati ajtó­nak címezve néz, s ha az ajtót lát­ja, akkor engem is lát­hat. Ennek a mos­ta­ni­nak ez a hepp­je. A néz­de­gé­lés. Iro­dája abla­kán is úgy van elren­dezve a füg­göny, hogy két szár­nya közt van egy véletlenszerű összeérés-hiba, amin keresz­tül for­gó­szék­ében ülve kilát bir­to­ká­ra, e tö­pö­rö­dött falu útel­ága­zás­ára. A ko­rábbi pol­gár­mes­tert a han­gok izgat­ták. Volt egy gye­rek­kori barát­ja, aki a MATÁV-nál dol­go­zott. Az oldotta meg, hogy a „HATALOM” (nyil­vá­no­san csak így hívta) min­den köz­ség­há­zára érkező és kimenő hívást katt-nélkül meg­hall­gas­son, ami­ről per­sze az ott dol­go­zók éve­kig sem­mit sem sej­tet­tek. De hát ilye­nek a vi­déki pol­gár­mes­te­rek. Ha roko­na­im­hoz a szom­széd faluba megyek, ott se hal­lok mást. A „falu első embere” (sze­ré­nyen) éjt nap­pallá téve töröl­geti hom­lo­kát, kivált, ha a tes­tü­let­ben arról kér­de­zik, hogy ugyan beszél­ne-e arról, mit is tett az elmúlt hónap­ban a köz­sé­gért? Mert pénz nem jött, mun­kál­tató sem jött, ráadá­sul a he­lyi szip­pan­tós is vissza­adta az ipar­űzé­sit, mert fogyó­ban az alap­anyag. Az egyet­len virág­bol­tos csa­lá­dos­tul ment Své­dor­szág­ba. „Hugy lesz, akkó, mos má?” „Lesz, lesz! Itt van a NENYI!” „Nem én nyi­kor­gok, hanem az ajtó!” Így állnak a dol­gok, míg az időt figye­lem, és ezzel össze­füg­gés­ben tip­pe­lem meg, hogy milyen mete­o­ro­ló­giai fron­tok jön­nek-men­nek. Mert két­féle van. Ha a Lábas gye­rek kering a polginál, akkor tuti, hogy hideg­front van. Ha Ancsura, akkor meleg­front. Én a pálya­mes­ter helyé­ben reg­gel meg­néz­ném, hogy mit értett félre az idő­já­rás­jós, és asze­rint ren­dez­ném a na­po­mat. Bár sok ren­dez­ge­tésre nincs szük­sé­ge, mert job­bára csak sza­la­do­zik. Olyan, mint a fogya­té­kos Zoli­ka, aki min­den reg­gel kimegy a vas­út­ál­lo­más­ra, (kezé­ben a hét­ről-hétre vál­tozó kis­kof­fer-mé­retű orszá­gos menet­rend­del), mere­de­zik magára meg a sí­nek­re, aztán a hegyek­re, és köz­ben azon töp­reng, hogy akkor most ma lesz a föld­ren­gés vagy hol­nap? Az aktu­á­lis vágány­zár-sza­ka­szo­kat isme­ri. A pá­lya­mes­ter is így sza­la­do­zik. Min­dig olyan, mint aki vár vala­mi­re, akár elébe is menne a dol­gok­nak, de fogalma sincs, hogy milyen irányba indul­jon. Régen vas­utas volt, most pol­gár­mes­ter. Haj­dani mun­kás­sá­gá­ból ügye­sen hozta át azt a mo­solyt, ami­vel a vára­ko­zók­nak elma­gya­ráz­ta, hogy a ki­füg­gesz­té­sen sze­replő idő­pontok miért csak egy picivel később lesz­nek azo­no­sak az ígér­vénnyel. Régen még a kertje végén lévő pottyan­tóba is vas­utas nad­rág­já­ban ment, (Magyar Nem­zet, nyu­ga­lom, sza­bad­ság, „mindenkit leszarok”), ma meg le se jön róla a nyak­ken­dő. Vasár­nap meg az Isten igé­je. Igaz, az utób­bi­nak ele­inte nehéz­ke­sen felelt meg, mert kam­pány­kör­útja első sza­ka­szá­ban, mikor abba a Nagy Hideg Házba kez­dett jár­ni; for­dítva vetette magára a ke­resz­tet: hom­lok-mell­kas érin­tés után neki mind­járt a jobb váll követ­ke­zett. (Még­is­csak tar­tozni sze­re­tett volna vala­kik­hez.) Aztán meg­súg­ták neki a sor­ren­det (is). Még az első nap – mikor a sza­ni­té­cek Tes­tes Tamara jegy­ző­asszony fel­ügye­lete mel­lett össze­hoz­ták az AA-mintájú tele­pí­tést – a pá­lya­mes­ter meg­állt, és össz­pon­to­sí­tott. Révült arcát las­san egy mély­ről jövő pír öntötte el, minek vég­ered­mé­nye egy böf­fen­tés lett. „Uborkát ettem”, közölte velem-pol­gár­ral, majd „Ez Imré­nek is tetszene!” Néz­tem a könyv­jel­ző­ket, de a „törvényszabók” közt egy se volt Imre.

Nem hinném, hogy vándorvesém len­ne! Még a ve­se­süllye­dést is kizár­nám. Sok­kal való­szí­nűbb a vese­kő, de az sem lehe­tet­len, hogy az egész szűrő pang, ellus­tult s eb­ben a fék­te­len tunya­ság­ban tumort növesz­tett, hisz itt a kör­nyé­ken ennek divatja van. Juci mama is ebbe halt bele, illetve nem ebbe halt bele, mert az ember nem tud bele­halni a ve­sé­jébe (pláne ami­lyen kövér volt), hanem abba tud meg- és bele­hal­ni, amit egyéb­ként nehe­zen értek, hisz dip­lo­más nő volt, igaz, hogy öreg (tehát elavult tudású), de azt csak észre kel­lett volna ven­nie, hogy már négy napja nem pisilt! Én az éjjel két­szer is vol­tam rötyin. Ettől azért nem vagyok nyu­godt, mert ha arra gon­do­lok, hogy a prosz­ta­tá­sok gyak­ran jár­nak vizelni és oly­kor szen­ved­nek is tőle, mint abban a film­ben a moz­dony­ve­ze­tő, aki az izzadt nya­kát töröl­gette kín­já­ban, mert nem buz­gott a buz­gár, Terence Hill meg ott vigyor­gott mel­lette és elcsórta a vona­tot, ami úgy füs­tölt tova a pré­rin, mint ahogy ben­nem szi­lár­dul meg Fáj­da­lom her­ce­ge, aki most taka­ré­kon tartja a váj­ká­lást, de azért nem annyi­ra, hogy vissza­alud­has­sak. Inkább arra tereli figyel­me­met, hogy további vizs­gá­la­to­kat végez­zek maga­mon, ami­nek leg­élet­sze­rűbb (vagy leg­élet­le­nebb) kicsen­gése csak az lehet, hogy a ve­sém­mel semmi baj. Inkább ott a gerinc mel­letti izom­kö­teg­ben (óh, én nagy­képű állat!, hát azt hiszed, hogy ötve­nen túl van még gerin­ced meg izom­kö­te­ged?), amit a hen­tes­nél csak hosszú­ka­raj­nak hív­nak, inkább ott lehet valami húzó­dás vagy egy ideg­vég­ző­dés kimá­szott a bur­ká­ból, mert ezek az ide­gek nyug­ha­tat­la­nok! Ezt jól meg­fi­gyel­tem három hónapja is, ami­kor bal kezem muta­tó­ujja tövét kösz­vény kínoz­ta. Az ujj­perc körüli semmi fel­da­gadt gusz­tus­ta­lan­sá­gán belül is lát­tam, ahogy pul­zál, cin­cog, remeg a vé­konyka ideg­szál, mely min­den kar­csú­sága elle­nére oly gya­lá­za­to­san tolta agyam felé a fáj­dal­mat, külö­nö­sen, ha szí­vem szintje alá került a kéz­fe­jem! Ám én dia­dal­it­ta­san hideg vizet csor­gat­tam rá, s ami­kor már az ötö­dik boro­ga­tás sem ért sem­mit, hát bele­sza­lad­tam a sze­gé­nyedő pati­ká­ri­u­sok pénz­tár­cá­jába – bár ne tet­tem vol­na! –, mert a has­me­né­ses mel­lék­ha­tá­sok kité­rő­vá­gá­nyán szir­mot bon­tott anusom, minek követ­kez­té­ben arany­erem rózsa­szín könnye­ket hul­la­tott angol talen­tum alap­ján működő körgugoldánkba. Így szük­ség­sze­rűen válasz­tás elé kény­sze­rül­tem: kösz­vény vagy arany­ér­gyön­gyö­zés, ami egy házi­a­sí­tott mun­ka­nél­kü­li­hez mér­ten talán jelen­ték­te­len dön­tés­hely­zet ahhoz képest, mint ami­kor a bokám dagadt meg, ami sem szé­pé­sze­ti­leg sem cipő­ipari minő­ség­ben nem felel meg „a kor kívánta követelményeknek”, lévén, hogy ezek kevéssé ellep­lez­hető különc­sé­gek.

Valaki egy rosszul kimosott spon­gyá­val pró­bálja leta­ka­rí­tani a fe­hér kré­tá­val tele­írt fekete osz­tály­táb­lát. Szá­ra­dó-zsu­go­rodó folt­jai után a sza­bály­ta­lan csí­ko­zás­ból las­san kiraj­zo­ló­dik Munch Sikoly című képe. Tudom, hogy a tábla feke­te, de mégis látom a narancs­sárga fel­hő­ket, a hí­don a nőt, és hal­lom két­ség­beesése örvé­nyes hang­ja­it. Szem­pil­lám föl­pat­tan – elbó­bis­kol­tam. Szép ez a szó. Ám még szebb a régi pil­la­nat, ami­kor Nagy­papi a nyári verő­fény cse­resz­nye­fás árnyé­kába tett nyug­ágyán elszun­dí­tott. Tér­dén a lecsú­szás hatá­rán bókoló sport­új­ság, félol­da­lira for­dult fején a szem­üveg elto­ló­dott, aztán ötven év hang­zi­va­ta­rá­ból téved­he­tet­le­nül fel­is­merte Mama papu­csá­nak kopo­gá­sát. „Bólintottál, fiam?” „Hát… nem, nem…”- sza­bad­ko­zott Nagy­pa­pi, mire Mama: „Jól van, papa! Bólin­tot­tál. Elbólintottál!” A mo­solygó piros ter­mé­sek közt a rigók újra­é­led­tek. Hiába pil­lan­tok a rosszul záródó redőny sar­ká­ra, belső vetí­tő­vász­na­mon továbbra is látom az asszonyt, a Féle­lem asszo­nyát. Keze­met óva­to­san a ge­rin­cem köze­lébe csúsz­ta­tom, leta­ka­rom az emberi test e leg­se­bez­he­tőbb pont­ját, ami a meden­ce­csont és az utolsó len­gő­borda közt kínálja magát a gyil­kos késé­nek. Elkép­ze­lem, amint a masz­kos orvos egy hatá­ro­zott vágás­sal utat nyit a to­vábbi teen­dők­nek: tágí­tás, vála­dék­el­szí­vás, hogy hoz­zá­fér­jen ahhoz a sárga ceru­za­csonk­hoz, ami kicsi­sége elle­nére is képes összes gon­do­la­to­mat irá­nyí­ta­ni. Nem tudom hogyan tovább. A mély­ség­ből elő­kú­szik a ket­tős neve­zék­tan vesé­jé­nek latin neve: ren, de érzem, sem­mire sem megyek vele, viszont mel­lé­csa­pó­dik egy másik kife­je­zés: rene­gát. Áru­ló, hite­ha­gyott. E ket­tős­ség­ben én hova tar­to­zom? A ma­gya­rá­za­tok is meg­ket­tő­ződ­nek: én vagyok az áruló vagy engem árul­tak el? Én hagy­tam el egy hitet vagy maga a hit for­dí­tott hátat nekem? Isten­ben és a kéz­zel fog­ha­tat­lan­ban sosem hit­tem. És az emberi mosoly? Az sem fog­ha­tó, csak hatá­sá­ban érez­he­tő. Akkor mi a különb­ség Isten és az emberi mosoly között? Talán csak annyi, hogy az előbbi egy lehe­tő­ség a tör­té­nés­re, míg az utóbbi egy rövid­távú bizo­nyos­ság, a lét­va­ló­ság ered­mé­nye, tel­je­sít­mé­nye. Ám ha jól meg­gon­do­lom, és az elmúlt hóna­pok üveg­ket­re­cé­ből szem­lél­hető kilá­tásra emlékezem… Az üveg­fe­lü­let­hez lapul­tan bal­ol­dali szem­ha­tá­ro­mat a ta­lán fele­dé­keny­ség­ből még tavaly­ról fenn­ma­radt, út fölött csüngő neon-fal­irat zár­ja: „Boldog ünnepet!” Jobb szé­len a lepusz­tult Műve­lő­dési Ház olda­lát látom, ami­nek ége­tett cse­re­pek­ből készí­tett füg­gő­le­ges­sé­gé­ből erő­tel­jes gaz­te­nyé­szet bur­ján­zik. A két pont közt egy busz­meg­ál­ló, ahol a ke­ve­sek is tola­kod­nak, pró­bál­nak elő­nyös hely­zetbe kerülni – mosoly­ta­la­nul. Köl­keim – mert „Kölyköd voltam” –, ami­kor a sze­gedi és a keszt­helyi egye­te­mek­ről haza­cso­rog­tak az ország leg­kor­rup­tabb és leg­el­ma­ra­dot­tabb megyé­jé­nek egyik sajá­to­san saját szü­lői házá­ba, azt mond­ták: „Nem értem, apa! A busz föl­kín­lódja magát a megye­ha­tá­ron túl­ra, s on­nan­tól csupa csempeszájú embert látok! Mi van itt?” Mos­tan­ság az Egye­sült Király­ság­ból haza­re­pülve már nem kér­dez­nek ilyen sza­már­sá­go­kat. Szé­le­sen moso­lyog­nak (szép fogai­kon csil­log a „béke, sza­bad­ság és egyetértés”), ha össze­fog­lal­nak, ennyit mon­da­nak: fekaság. És ebben én is benne lehe­tek, mert nincs kizárva (tény­leg: mi van itt?), hogy az egész has­üre­gen belül léte­zik valami totá­lis, min­dent magába omlasztó enyé­szet! Ha ele­mez­nék; a bevi­teli és a ki­vi­teli oldal közt jelen­tős különb­sé­gek lát­sza­nak, ami nyil­ván annak is jele lehet, hogy akár a gyo­mor, vagy a tíz­mé­te­res bél­rend­szer adta föl magát. A test önma­gát zabálja fel. Föl. Tej­fel-föl. Amit a pálya­mes­ter se ehet, mert „megfosat”. Ez a hét már csak ilyen has­me­né­ses. Egyik nap is jött két ribi a MEGYÉ­RŐL! (Így mond­ták a hi­va­tal köz­szol­gái, akik nem bon­tot­ták tovább a főis­pán­ba­rá­tok fity­mán-ra­gadt höl­gyei­nek eset­le­ges képes­sé­ge­it.) Lejöttek ellenőrizni a gond­nok­ság alá tar­tozó köz­mun­ká­so­kat (mert önkor­mány­za­ti­ság­ról már csak a fej­lé­cek szól­nak), mint­hogy helyü­kön volt az eszük (azaz kopo­nya­űr­ben), ezért előbb az állami autó állami sofőr­jé­vel össze­vissza kóvá­lyog­tak a fa­lu­ban, hogy test­kö­zel­ből érzé­kel­jék a köz­munka való­ját. Fel­há­bo­rod­tak, hogy egyet­len köz­mun­kást (meg kecs­két) sem talál­tak. Jött a fa­lu­gond­nok-trak­to­ros, aki (hályog­ko­vács-mód­ján) lep­let rán­tott: a teme­tő­ben van­nak, ahon­nan nehéz a vissza­té­rés. Egy óra múlva húsz erő­sen test­szagú ember állt láb­hoz tett lapát­tal és söp­rű­vel a ribik előtt, akik szo­ros val­lo­másra bír­ták őket, hogy tény­leg, meg való­ban? Ma is ilyen fosós nap lesz. Elvi­szik a polgi szo­bá­já­ból „a zelmúltnyolcév” hal­vány­kék ülő­gar­ni­tú­rá­ját, és kerül egy másik, a „Jövő elkezdődött” ülő­gar­ni­tú­rá­ja, ami kissé szik­kadt, napon felej­tett nyers szür­ke­mar­ha­hús szí­nű­nek tet­szik, már ahogy a pros­pek­tus­ból kitűnt, amit végig­hor­do­zott a hiva­ta­lon. (Ez erős kihí­vást jelen­tett szá­má­ra: lete­gye-e a pal­lost és a jogart, vagy kézbe vegye önnön komoly­sá­gába vetett hité­nek cél­ke­reszt­jébe állí­tott rek­lám­anya­got.) Én meg a régi tanács­háza belé­pő­jé­ben az AA-mintájú asz­tal­lal, és a lop­ha­tat­lanná tett tri­ko­ló­ros zsi­nór­ral asz­tal­hoz kötö­zött szent­sé­geim­mel: útban vagyok. Úgy tűnik, min­den­hol kereszt­ben fek­szem, mint a fek­vő­rend­őr, bár a borot­vált fejű kör­ze­tes, aki a pa­ko­lást fel­ügye­li, cimbi. Nem úgy, mint a hiva­tal taka­rí­tó­nő­je, aki­nek nem­hogy tilos volt belépni a pá­lya­mes­ter iro­dá­já­ba, de lehe­tet­len is, mert a vas­utas bak­ter­ház­hely-fog­la­lá­sá­val egy idő­ben kicse­rél­tette a vál­tó­he­lyi­ség ajta­ján a zárat, s ha fél-fél év után már bizonyos tényezők is érzé­kel­tet­ték vele, hogy a pudriében kissé tömény a bel­becs, akkor is csak az ajtó­fél­fá­nak támasz­kodva engedte meg, hogy a ta­ka­rí­tás leg­fon­to­sabb moz­za­na­tai lét­re­jöj­je­nek. Ezért jó a művi­rág, amit per­sze sokan fikáz­nak, de egy kis levél­fény máris olyanná teszi, mintha az lenne ami, és nem vala­mi­nek az után­za­ta. Most a cimbi azért lett riasztva, hogy tör­vé­nye­sen fel­ügyelje „az­elmúlt­nyolcév” ülő­gar­ni­tú­rá­já­ból kieső csont­vázak darab­számát, míg a taka­rí­tó­nő­nek ezek el­ta­ka­rí­tá­sán kell majd fá­ra­doz­nia.

Most valami csendesség, szagtalan­ság és szín­te­len­ség állt be. Mintha Fáj­da­lom her­cege átölelné Féle­lem asszo­nyát. Nem látom, és nem érzem őket, de tudom, hogy itt van­nak. Ret­te­gés vesz raj­tam erőt, mert magam vagyok és csak árnya­kat látok. Kép­te­len vagyok leszá­molni velük, mert a szá­mo­lást is elfe­lej­tet­tem. Lehet, hogy pont ma járna le köz­mun­kás tiszt­sé­gem? Lehet, hogy ezt ők nyo­mon köve­tik? Lehet, hogy pont azért szál­lít­ják le ma a szik­kadt nyers­hús színű ülő­gar­ni­tú­rát, mert tisz­tá­ban van­nak azzal, hogy a gar­ni­tú­rák kicse­ré­lé­sé­nek mene­té­ben én útban vagyok? Tény, hiszen akik ma ide bebú­to­roz­nak, azok­nak útban van az AA-mintájú (szép lábú, bár lopott) asz­tal is. Ám, ha kitelt az időm, és mély léleg­ze­tet ven­nék, és elmen­nék a kör­or­vos­hoz, (hisz ezer bajom van), vajon TAJtékos kár­tyám száma alap­ján piro­sat vagy zöl­det mutat­na-e a kép­er­nyő? Bútor­ci­pe­lés köz­ben mégse lehet min­den pisz­li­csáré dologra figyel­ni! Mert lehet, hogy az egész szer­ve­ze­tem tönk­re­ment, és nem marad más nekem sem, mint tár­saim­nak: a teme­tő. Len­ne-e a ben­nem még annyi erő, hogy síro­mat meg­ás­sam? Elkép­ze­lem, hogy a sír­ásá­son túl­jut­va: fel­cím­ké­zem a göd­röt. „Itt lesz nyug­he­lye Kol­bász Ger­gely­nek, aki… hurka sze­re­tett volna lenni.” Ez a kis ceru­za­csonk átté­tes lesz. Gerinc­ve­lő­mön át fut fel agyam­ba, leta­rol­ja, kimos­sa, kiszá­rít­ja, és semmi sem marad belő­le. Mi lesz Har­csás bácsi elsza­kadt, kivá­gott mell­je­le­ne­té­vel, hova doku­men­tál­jam?

Nem lenne szükséges, de feleségem ébresz­tő­órá­já­nak rémisztő csör­gé­sére magam is a felvilágba kerü­lök. Léte­met kis­vár­tatva húzom ki a rémisztő képek közül, ami­nek egyi­kén a na­rancs­sárga hát­tér előtt a hídon; Fáj­da­lom her­cege pró­bálja gyen­gé­den átölelni Féle­lem asszo­nyát, aki továbbra is ret­tegve sikol­to­zik. Ami­kor számba veszem azt az undo­rító fog­ke­fét, hát per­sze, hogy fel­jön a há­nyás, aztán a köhö­gés, ami sima ful­la­dási rohamba megy át. (Még jó, hogy nincs vér­há­nyás!) A krahácsolás végén nem csu­pán hal­lom, de érzem is fele­sé­gem miként vezényli háta­mon a Sors szim­fó­ni­át, ami­nek végén szü­le­tik egy tisz­tes­sé­ges kiegye­zés, amit akár átme­neti élet­nek is lehetne nevez­ni.


Cegléd József Kázmér

Zárvány

Emberünk minden vasárnap délelőtt, mikor a mas­ka­rás szín­já­ték előtti utolsó csen­ge­tés fel­hang­zik – azaz a temp­lom harangja fér­fi­sí­rásba for­dul –, akkor indul a sö­rö­ző­be. Valaha kocsma volt, de a min­dig kivé­te­le­sen, és min­dig ide­ig­le­ne­sen itt tar­tóz­kodó nyo­mor sörö­zővé emel­te. (A jöve­del­mek apa­dása okozta ember­hi­ány leölte a kocs­má­kat. A ke­vés túl­élő jog­gal érez­het­te, hogy üzlete minő­ségi vál­to­zá­son esett át, hisz a pénz­ügyi­leg kitar­tók egy bogár­lé­pés­sel fen­tebb vol­tak a ki­hul­lot­tak­hoz képest.) Ott­ho­ná­ban azt mond­ta, hogy ő is elmegy a „Gyóntatóba". Útja a falu kőhíd­já­nál keresz­tezte a Rómára tekintő kereszt­hez igyek­vők kivé­te­le­sen erre az alka­lomra tar­to­ga­tott fel­ső­ru­hái­nak szel­lőz­te­tő­já­ra­tát. Manci néni, az ott­hon­kás, egy rég­volt világ után­ér­zés­ének kis­kosz­tüm­jé­ben apró­zott. A szo­li­dan göm­bö­lyí­tett kosz­tüm­ka­bát­ból a testreszabottság már rég kiol­vadt. Maradt egy lötyö­gős kénye­lem, ami­nek egyet­len dísze a fazon­gal­lé­ron csüngő tölgy­fa­le­vél – makk nél­kül, mert mégis –, rajta három-öt csip­ke­bo­gyót utánzó sápadt narancs­sárga göm­böcs­ke. Szok­nya­ha­sí­téka éppen csak akko­ra, amennyi egy hosszabb lépés­hez szük­sé­ges. Egyik olda­lán egy repe­de­zett fogan­tyújú valaha fényes reti­kül, a má­si­kon magá­hoz karolva Klári néni, fején bor­dó, sűrű kötésű már-nem sapka és még-nem-kalap áru­min­tá­já­ban. Az egyed­fej­lő­dé­sé­ben meg­ál­lí­tott fej­fedő olda­lán kitűző egy szent arc­ké­pé­vel, melyet közös zarán­dok­út­jaik egyi­kén vásá­rolt. Man­cika özvegy, Klári férje ágy­ban fek­vő. Az asszony­fe­cse­gés­től illően lema­radva Pista bácsi lép­ked komó­to­san, nyúl­szőr­ka­lapja és szürke tweed-ka­bátja is ugyan az, mint tíz éve. Húsz éve. Har­minc éve. Ő az örök agg­le­gény.

Mint hirtelen jött nyári zápor után a szi­vár­vány, úgy sza­lad keresz­tül Már­tika három­ke­rekű elekt­ro­mos ketyeréjével a kőhí­don. Még innen az ötve­nen, haj­fes­tést oda­hagyva fekete kere­tes szem­üvege szá­rán a mű­anyag­be­ra­ká­sok­ból ezer apró fény­tö­rés kelet­ke­zik, szi­por­ká­zik és tűnik tova a pisz­kos patak lomha hátán. Int jobbra és bal­ra, szí­nes sálja gyön­gyözve lobog, töpö­rödő tes­ti­sé­gét ő is a ke­reszt­hez kor­má­nyoz­za.

A hithűk után jönnek a megtér­tek, az új rend helyi kivá­lasz­tott­jai, az örök túl­élők sim­lis szűr­le­te. Van közöt­tük, aki még lehajtja a fejét, de több­sége már öntu­dat­tal bír. Kemé­nyen vissza­néz, szem­su­ga­rá­ban a „ne ellen­kezz" isteni paran­csa kódo­rog. Lét­kö­rük kiala­kult zár­vá­nyá­ban az „örök élet­re" esküsz­nek. Öltö­ze­tük hűen tük­rözi a „nekik sike­rült az élet" vidéki átfej­lő­dé­sé­nek kis­pol­gári ele­me­it; mak­kos cipő, haj­tás nél­küli pan­tal­ló, szo­lid – „temetésre is elmegy" – nyak­ken­dő. Miként oldalt elvá­lasz­tott rit­kuló haju­kat a szél bor­zol­ja, akként a vég­ki­áru­sí­tás­ban elcsí­pett fekete bőr­ka­bát­jaik szár­nyát is meg-meg­leb­benti az éppen idő­szerű köz­ponti aka­rat külső sugal­la­ta. Nad­rág­kosz­tü­mös asszo­nyaik még végig­gon­dol­ják az elő­ké­szí­tett ebé­det; már min­den kész, csak a gázt kell alá­gyúj­ta­ni.

Jön még pár felhőtlen tekintetű gye­rek, aztán egy-két kamasz. Embe­rünk ezt-azt kér­dezne tőlük, de már látta őket más­hol és más­hogy, így arra gon­dol, hogy a kér­dé­sek és vála­szok súr­ló­dá­sok­tól men­te­sen suhan­ná­nak el egy­más mel­lett. E gyé­rülő fia­tal­ság­nak még szá­mít a csa­lád, a ma­ma-ho­tel és a fater sunyorgó moso­lya, mely egy­szerre tilt és báto­rít.

A falu távolabbi pontjáról érkező még-te­he­tő­sek üveg­vá­záik alá haj­to­ga­tott befi­ze­tési hát­ra­lé­kaik tuda­tá­ban mutat­nak komoly képet autóik fényesre suvickolt szél­vé­dői mögül. Szo­bor­sze­rűen ülnek – komoly embe­rek –, az első köz­ség­házi tacepao-falon meg­je­lenő értel­met­len és ered­mény­te­len hir­det­mé­nyé­ig, mely árve­re­zésre hívja a többi káro­sul­tat. Az alig-dombra épült temp­lom körüli nem-par­koló tér­sé­gén olyan sze­dett-ve­dett módon állít­ják le „életük mun­ká­já­nak gyü­möl­csét", ami­ről könnyen állít­ha­tó, hogy a nyáj­nak nem hogy juhá­sza, de tere­lő­ku­tyája sincs. A mise utáni ren­det­len­ség vissza­bon­tá­sá­nak egy­másra való vára­ko­zása lehe­tő­sé­get nyújt a tu­laj­do­no­sok­nak, hogy illé­kony lila borí­té­kok­ban kon­zerv-mo­so­lyo­kat küld­je­nek egy­más­nak (míg a höl­gyek ruhá­za­tu­kat igaz­gat­ják).

Emberünk még megvárja az örök késés­ben lévő, a temp­lom két testre osz­tott ülő­me­zeje mögötti álló­sor fürge elha­la­dá­sát, akik­ről köz­tu­do­má­sú, hogy megint lema­rad­nak, hisz fel­csen­dül a harang, indul az újmódi elő­adás: „szembe babám, ha sze­retsz" beál­lí­tás­ban. Hasonló kése­del­mes­ségbe került – már ami az üdvös­sé­get illeti – a haj­dani párt­tit­kár is, akit pén­te­ken egy­házi szer­tar­tás­sal temet­tek, mert itt szom­ba­ton nem föl­del az atya. Nézete sze­rint (sza­bad­nap neki is jár) egy-két nap ide vagy oda nem meg­ha­tá­rozó a betel­je­se­dés szem­pont­já­ból.

A kocsma előtti boltíves, egynegye­des keren­gő­ben, ahol nyá­ron a rönk­asz­ta­lok és padok szo­rí­tá­sá­ban elé­ge­dett­sé­get hazud­nak az embe­rek, Dakota áll egy királydekkel; még a kifo­gá­solt öt méte­ren belül. Jobb napo­kon, mint lazacra váró érett bar­na­med­ve, silá­nyab­ba­kon, mint dög­gel is beérő sas­ke­se­lyű. Neki se elme­nős, se vasár­napi ruhája nincs. Ő egy egy­ru­hás élő­lény. Tekin­te­té­vel a tá­gas keresz­te­ző­dést pász­táz­za, mert valaki min­dig jönni szo­kott. Sokáig és sokat vágya­ko­zott már, de már meg­szokta ezt a ben­ső­jé­ből eredő kény­sze­res sugal­la­tot. Évek óta ismeri e ki­tar­tó, remény­tel­jes sóvár­gás kín­ját. „Valaki majd csak jön", erő­síti lel­két, és egy idő után min­dig érke­zik egy vissza­vo­nu­ló, egy téren kívüli raj­ta­ütés ron­gyos túl­élő­je. Ahogy Embe­rünk a kocs­ma­ajtó irá­nyába ellép mel­let­te, Dakota oda­len­díti könnyed köszön­té­sét: „Tisztelet!", ami alany híján lehe­tő­sé­get teremt a szá­má­ra, hogy a pil­la­nat egy tört részé­nél tovább időz­zön a jöve­vé­nyen. Azon­nal lát­ja, hogy a ka­bát zse­bé­ből lazac nem kan­di­kál ki, mi több, lehet, hogy pénz­tár­cá­ját medve tapos­ta, ám még sem dög, így test­tar­tá­sát és tekin­te­tét vissza­ren­dezi a keresz­te­ző­dés irá­nyá­ba.

A füstmentes apró sörözőben négy-öt ember, akik­kel Embe­rünk helyi szo­kás sze­rint kezet fog – bár egyik-má­sik csak arc­ról isme­rős –, aztán söré­vel egy asz­tal mel­lett lepar­kol. A fér­fiak össze­za­vart ember­sé­gük bús­ko­mor­sá­gá­val tekin­te­tü­ket vissza­vi­szik a száz­öt­ven csa­tor­nás nagy­kép­er­nyős tele­ví­zió­ra, ami­ből a Gazda hár­mat része­sít előny­ben. Most egy slá­ger­csa­tor­ná­ból cso­rog raga­dó­san, cup­pog­va, hogy „csóró vagyok, mint a temp­lom ege­re", ami szá­mukra ebből a béka-ki­lá­tás­ta­lan­ság­ból nézve egy kép­ze­le­ten túli jólé­tet jelent.

Az egykori nikotinbarlang barna dobo­zá­ban kicsor­bult aka­rá­sok lemondó legyin­té­se­ibe sor­ra-rendre berom­bol­nak a rö­vid­táv­fu­tók. Vasár­napi bőr­ka­bát­já­ban az öreg órás­mes­ter, meg­le­he­tős késés­ben. Kis­fröccs, mely­ről a Gazda tud­ja, „nehogy rám jöj­jön a szük­ség", majd mise után a nagy­fröccs.

–  Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdi a bal felső hár­mas magá­nyos moso­lyá­val.

–  Egyre szarabbul – feleli a Gaz­da, min­den indu­lat nél­kül.

–  Optimistán kell nézni a vi­lá­got! – okit a vidéki Doxa, aztán másod­jára kiürül a po­hár.

–  Magának könnyű, bassza meg! Maga már nyolc­van éves! A te­me­tése adó­ját már nem magá­nak kell kinyög­ni!

Vekker úr elviharzik, majd kisvár­tatva a negy­ven körüli Bolygó nyit rá a „muskátli van anyám abla­ká­ba". Fején egy világra jöt­té­től ráhe­gesz­tett elnyűtt sísap­ka, ami­től kobakja olybá tűnik, mint egy mun­ká­ját bevég­zett hím­tag, amin raj­ta­fe­lej­tet­ték az óvszert. Falu­vé­gen lakva szo­ká­sává vált, hogy a hosszú főutca egyik olda­lán haladva min­den ital­mé­ré­sébe betért, majd az utol­só­nál átjött a másik oldal­ra, s a szük­sé­ges beté­rők után kis­ka­puja kilin­csét mar­kol­ta. Tizen­öt-húsz éve ez nyolc kis­fröccsöt jelen­tett. Mára a be­té­rők száma háromra csök­kent, s hogy a sors eltor­zult moso­lyán iga­zít­son; nagy­fröccsre vál­tott.

–  Hogy vagy öreg? – kérdi Boly­gó.

–  Hát hogy lennék? – cso­dál­ko­zik a Gaz­da. – Marha jól vagyok! – gúnyo­ló­dik.

–  Majd elmúlik! – feleli győ­ze­lem- és borittasan Bolygó és vissza­csusszantja a po­ha­rat.

A Gazda csatornát vált, amikor Bimbi lép a me­le­ge­dő­be. Ala­csony ősz hajú ember­ke, aki örökké behú­zott vál­lal jár, így olyan, mint egy két lábon bil­legő Kinder tojás.

–  Zárva van az ábécé – mond­ja, ami­nek hang­sú­lyá­ból kide­rít­he­tet­len, hogy ez zavar­ja-e vagy sem. A té­vé­ből most a Forma I galak­ti­kán kívüli motor­bő­gése hal­lik. Alatta egy vékony fia­tal­em­ber – Köl­dök­néző –, fül­cim­pá­já­ban egy Lego-játék tágít­ható trak­tor­ke­reke sötét­lik. Nem­rég vág­ták le a kötél­ről, mert már nem jutott a napi bódí­tó­já­hoz.

–  A retkek már ezt is meg­mond­ják, hogy mikor és mi a faszt csi­nál­junk!

–  Ja. – mondja Bimbi közö­nyö­sen.

–  De neked senki se mond­hatja meg, hogy mikor alszol fekve vagy áll­va! – élce­lő­dik a Gaz­da. – Én idáig úgy tud­tam, hogy csak a lovak alsza­nak áll­va. Teg­nap a Kő­híd­nál igen bele­alud­tál. Előtte meg négy­kéz­láb mutat­tál be min­den­féle cir­ku­szi mutat­vá­nyo­kat.

Mire a Gazda a horgász- és vadász­csa­tor­nára vált a füst­színű üveg­sze­mek­kel bélelt ajtó­ban meg­je­le­nik Dako­ta. Fölsőharapásos fog­sora körül az üdvö­zül­tek és bűnü­ket vég­képp oda­ha­gyók fényes moso­lyá­val köze­lít a pult­hoz. A Gaz­dá­hoz csúsz­tatja egy lazac pén­zét, mire az egy kan­nás kutyulékborfélével teli­tölti a sö­rös­kor­sót. Dakota az ibri­ket remegve szá­já­hoz emeli és tar­tal­mát hatal­mas kor­tyok­ban, egyet­len len­dü­let­tel magába dön­ti. Szá­ját alkarja ruhá­za­tá­nak bak­té­rium­kert­jé­vel húzza szá­raz­ra. A kor­sót a pultra teszi és kibil­leg. Nem köszön; még nincs vége a mi­sé­nek.

–  Hogy ezek mért nem men­nek vissza a Gan­gesz­hez? – pro­vo­kál a Gaz­da, de válasz nem érke­zik.

–  Milyen hülyék ezek a hor­gá­szok! –háborog egy bútor­da­rab.

–  Én már olyan fil­met nem is tudok meg­néz­ni, ami­ben néger van! Lát­ta­tok már olyan doku­men­tum­fil­met, ahol akár egyet­len néger is dol­go­zott vol­na?

–  Nézzétek! Ezt a ha­lat is vissza­dob­ják! Ide­ad­nák nekünk, egy hét­vé­gén ellen­nénk vele!

Csatornaváltás – mulatós zene.

–  Ezek, basszátok meg, tud­nak élni! Csak zabál­nak, mulat­nak meg isz­nak!

–  Ezekre megy el az adónk!

Emberünk föladja magát. Üressége tége­lyeit a pult­hoz viszi majd kióva­tos­ko­dik. Kinn Dakota a tere­pet figye­li, amin meg­je­len­nek a temp­lo­mo­sok. Ráérő­sek, mosoly­gó­sak, mert nincs tél, se nyár, se ősz, se tavasz, csak átme­net.