Horváth Dezső

Az utolsó szó

Rémálmomban a megdicsőülés útját járom. Vagy röp­kö­döm inkább?

Sokszor megkérdezem akárkiket, isme­rik-e az ábé­cét. Leg­in­kább azo­kat, aki­ket biz­tatni szok­tam, hogy írják meg maguk szaf­tos tör­té­ne­tü­ket. Kér­désre kér­dés a fe­le­let: hogyan fog­ja­nak hoz­zá? Egy­sze­rű, mint a pofon: kezdd el nagy­be­tű­vel, és tegyél el mind­járt egy pon­tot, hogy el ne felejtsd kitenni a vé­gén. Ami a kettő közé kell, meg­lá­tod, jön magá­tól.

Igaz, meg is szoktam toldani Mik­száth gon­do­la­tá­val: erős aka­rat­tal az embert is meg lehet taní­ta­ni, hogy meg­fogja az ege­ret, a kö­lök­macska azon­ban játszva megteszi. Valami ráadás min­den­kép­pen kell még, amit elhi­va­tott­ság­nak és stí­lus­nak szok­tak nevez­ni.

A toldalék, úgy látszik, könnyen feled­he­tő. Nagy műté­ten áteset­tek szok­tak kér­dez­get­ni, leg­in­kább az ele­jére emlé­kez­ve, aztán vagy meg­fo­gad­ják, vagy nem. Magam­ban meg is tol­do­ga­tom mos­ta­ná­ban. Sza­ba­dul a bör­tön­ből vala­ki, mond­juk, szí­nész­féle leg­in­kább, és már a kapu­ban mond­ja, könyv­ben írja meg a ma­gá­ét. A tel­jes ártat­lan­sá­gát.

Majd ha áthajózik a tengere­ken a bírói faka­la­pács az alatta lévő faül­lő­vel együtt, az utolsó szó jogán föl­te­szi a bíró a kér­dést: vádlott, ismeri az ábécét? Ame­ri­kai fil­mek­ben szok­tam látni és hal­lani a kop­pin­tást, és az a gya­núm, egyre inkább átha­jó­zik a pul­pi­tu­sokra az is, hogy nem kell ismer­nie a betűt, leg­föl­jebb föl­is­mer­nie a szá­mí­tó­gép bil­len­tyű­jén. És ha a vád­lott azt feleli rá, hogy ter­mé­sze­te­sen isme­rem, dup­lá­jára ugrik azon­nal a le­töl­tendő tari­fa.

Ácsi! Megállni! Minálunk a vád­lott­nak van fönn­tartva az utolsó szó joga, nem a bíró­nak. Baga­tell dolog, a hely­csere ide is érvé­nyes. Ehhez még az alkot­mány­bí­ró­ság­nak se kell bevo­nul­nia feszes rend­ben, és kimon­da­nia az eljá­rási tör­vény meg­vál­toz­ta­tá­sát. Ter­jed­het majd, mint a jár­vány, bíró­ról bíró­ra.

Mert mivel kezdődnek az ilyen köny­vek? Ha száz ügy­véd se tudta kimosni szennyes gatyá­ját a fris­sen sza­ba­du­ló­nak, most elő­áll szűz­tiszta ártat­lan­sá­gá­val mind­járt az ele­jén, és ezt har­sogja az utolsó pon­tig. Leg­föl­jebb kiegé­szíti azzal az ara­nyos­ság­gal, hogy poli­ti­kai pör volt az egész. Hall­ván a bíró a fe­le­le­tet, azon­nal meg­dup­lázza az éve­ket. Az is elő­áll­hat, jó maga­vi­se­let ese­tén, eset­leg benn is szí­nész­kedve a haza elítélt­jei javá­ra, meg­fe­le­ző­dik az idő a rács mögött. Leg­alább lábra kap az ere­de­ti­leg szán­dé­kolt íté­let.

Attól függ minden a hajnali sza­ba­du­lás pil­la­na­tá­ban, mek­kora far­ka-alja van a benti évek­nek. Tíz kamera várja a ka­pu­ban, fél éjjelt is kint tölt­ve, hogy le ne marad­jon a nagy ese­mény­ről, és húsz újság­író, aki azon­nal szét­kür­töli a szűk­szavú köz­le­ményt, hogy a kiadók föl­ké­szülve vár­has­sák a kéz­ira­tot.

Amikor még látható volt közönséges csa­tor­nán is a Heti hetes, a műsor ele­jén elő­ko­torta a kö­nyök­lős pult alól vala­me­lyik fősze­replő leg­újabb köte­tét, hogy szilajnagy tap­sok köze­pette szét­ossza kol­lé­gái­nak, meg­győ­ző­dé­ses rigo­lyámmá vált, akkor is ez foly­ta­tó­dik, ami­kor majd kop­pan a faka­la­pács, és kimondatik kemé­nyen, vas­ta­gon: CSÜCCS!

Helycserével emelkedett vagy süllyedt a Heti hetes.

Aggodalmam, persze, ezután is marad. Egy idő­ben gomba módra sza­po­rod­tak a ki­adók, amíg ki nem derült, kiadni már tudunk, eladni még nem. A tech­nika vív­má­nya­ként zsu­go­rod­tak a nyom­dai műhe­lyek, ter­je­del­mük­ben nagyob­bod­tak viszont a rak­tári mére­tek. A He­tes hősei még több tízez­res pél­dány­ban is dedi­kál­hat­ták köny­vei­ket, akár utca­frontok kur­vái­ról íród­tak is, a meg­ma­radt kiadók vege­tálva is meg­áll­nak az ezres alatt, ha pályá­zati pén­zek is van­nak mögöt­te, és eladni azo­kat se tud­ják. Marad tehát a rak­tár­nak is. És az is meg­esik, pél­dá­nak ide állok magam is, ki is nyom­ták már, ívek­ben ott hever­nek a nyomda poros föld­jén, mert mire össze­hord­ták volna a la­po­kat, be is fűz­ték volna kötet­be, beütött a csőd. Még nem merik dobra verni ezt se, de én már tudom az igazi okot: ki az a bo­lond ma Magya­ror­szá­gon, aki köny­vet olvasva ron­gálja szeme vilá­gát, ami­kor a tele­ví­zió sugár­ban önti elé a szap­pan­ope­rá­kat? Hor­kolva is kihagy­hat része­ket, meg van faggyúzva min­den jele­ne­te, kap­cso­ló­dási köte­le­zett­ség nél­kül is.

Hiába írta Móricz Zsigmond Berényi Imré­nek szóló leve­lé­ben a kö­vet­kező mon­da­tot, nem sok­kal halála előtt: Különben van­nak dol­gok, ami­ket csak jól sza­bad meg­ír­ni, sőt egy­ál­ta­lán nem lehet meg­ír­ni: és mégis meg kell írni, leg­előbbre valók let­tek a bör­tön­köny­vek. Szé­pen, csönd­ben ránőt­tek a kór­házi föl­tá­ma­dá­sokra is.

Emlékszem rá, hogyne emlékeznék az öreg­át­kos tüne­té­re, hiszen magam is har­cosa vol­tam az Olvasó népért moz­ga­lom­nak: bol­dog-bol­dog­ta­lant olva­sóvá akar­tunk nevel­ni. Jöt­tek a könyv­nap­ok, cet­li­vel a kezünk­ben hón­alj­nyi könyv­vel tér­tünk haza. Hely­csere tanúi vagyunk itt is: íróvá akar válni bol­dog-bol­dog­ta­lan. Ami­kor azt mon­dom erre, leg­alább húsz év rámegy, hogy valaki bemen­jen az iro­dalmi köz­tu­dat­ba, nem akar­ják elhin­ni. Még a pár év bör­tön se segít raj­tuk. Arról pedig hal­lani se akar­nak, hogy Kazin­czy Ferenc Fogságom naplója meg­előzte őket.

Ki az a Kazinczy?