Makovics János

Átlépve

Voltak határok, kívül, belül:
már szabad vagyok szárnyalok
azúrkék felhők alatt messze, hol
a kék tenger habjai nyaldossák
lábaim, s nem marad nyom utánam:
mint őszi pára, eltűnök már, s nem
leszek többé „sorscsapás” és gond
másnak, magamnak, lépek lassan egyre
beljebb a végtelenbe, szemben a
nappal melybe belenézek vörösen,
és ahogy a víz habzó fodrai egyre
jobban magukba fogadnak, átölelve
mint sosem volt igaz hű szerető,
leszek egyre kisebb a mennyei
kékségbe burkolózva, és mikor
már nyakam köré mint kötél
csavarodnak a körhullámok,
egy örömsóhaj száll fel az égig :
immár itt a rég vágyott pillanat,
egyesülhetek kék ég és a tenger
egybeérő horizontjával, s mikor
már lábam alatt is lágy hullámok
kavarnak mint ezernyi gondolatok,
elengedem és átadom magam
átlépve, megérkezve a végtelenbe.


Makovics János

Kékség

A végtelenek egybeérnek: ég
s tenger kéz a kézben, megértve
egymást oly régóta, mindörökre
visszatérnek, látomásos álomkép
gyanánt, s hívnak, jöjj örök vándor,
lépj közénk s éld élted öröklétként.
S mozdulnék tétován mint kisbaba,
de minduntalan megbotlok, elesek,
s felállva rácsodálkozom mi körbevesz,
a vonzó kékség megannyi káprázata,
és nem tudok már különbséget tenni
ég és tenger kékje közt, egyesült bennem
s tovább él, hullámzón mint kedélyeim,
melyek partra vetnek, s kavarnak ég felé,
örök kitaszított vándorlegényként, ki
túl már annyi mindenen, mégis tágra nyílt
szemekkel lesi a világ sokszínűségét,
melyben porszemnyi létének semmisége
lassanként beérik mint gyümölcs a fán,
s elérkezek majd a partra, hol végre már
nem külön dolog a tenger és az ég,
hanem egységes a végtelen kékség.


Makovics János

Másnak lenni

Nem tudhatja más, csak ki benne él,
naponta megélni az új napfelkeltét,
átélve mindennapok nehéz perceit.
De más vagyok s nem titkolom, vagyok
mivé lettem, szégyen nem égeti arcomat,
különbnek lenni nem trendiség, normál
állapot mint a négy évszak, újjászületettként.
És megélem voltom mindennapjait, van, aki
elfogad és van ki nem, magamnak legyek
tiszta, tükörbe nézve nap mint nap,
átlátva s megértve mások hamis képeit.
Vidáman s búsan telnek napjaim, élek
ahogy mások, boldog-boldogtalan,
szeretve szertelen keresve a szerelmet,
barátságot mely áthidal időt és messzeséget,
s erőt ad ha bánat emészti lelkem, s osztom
ha öröm ér, szivárványfényként.
Más vagyok minden ízemben, mégis veletek
egy, ember ki értelmet keres létének, átélve
oly sok emléket, melyek tovább élnek azokban,
kiket ismerve sem ismertem, s mégis szerettem.
Mert mérhetetlen szeretetem hossza, így vagyok
magamban szétosztva, mint szivárványhíd
mely átível mindenen, és összeköt veletek.


Makovics János

Nem búcsúzom, csak elmegyek

Ahogy a vonat elindul egy cél felé,
úgy vágok neki céltalanul új célok
felé, s nem búcsúzom senkitől, mert
nincs kinek fontos vagyok, magam
s a világ melyben kicsiny porszem
szembe ha száll, lélekig hatol a vágy,
mert a nincs nem lehet örök, kell a
változatosság s a kaland, üres korsó
az unalmas lét, mi értelme hát élni
tovább, ha nincs ami lüktesse létem.
Nem búcsúzom, csak lassan elmegyek.
Mint évszakok, melyek jönnek mennek,
maradása egynek sincsen, mert tudják
mit oly sokan, de továbblépni nem mernek,
féltve őrzik kicsiny létük látszatbiztonságát,
s jobb a ma kenyere mint a holnap ismeretlene.
De van hogy már nem számít semmi, senki,
még magam magamnak sem, senki voltam
senki vagyok és az is maradok, modortalan
durva pokróc, öntörvényű örök lázadó, ki
naivan hinni próbál még gyermeki mesékben,
de tudja, a világ kemény mint a beton, melybe
oly sokszor beleverték törékeny fejét, de
gondolata bilincsek közt is szabad maradt,
mint madár mely oly messze száll, fel a kék
égig lenézve onnan kicsinyes dolgokra,
nem látva immár oly régóta az igazi lényeget.
Nem búcsúzom se élőtől, se holttól, lelépek
elmenve innen immár örökre, más világ vár
tán lehet rosszabb, de magam döntök s viselem
sorsom, s nem kell senki szánalma, fájdalma,
voltam amíg lehettem s bírtam, búcsúzom s
megyek „olajra lépve”, s tán elcsúszok rossz
útra térve, de más lesz majd mint ami itt van.
Búcsú nélkül, csendben távozom, sokan észre
sem veszik majd hiányom, voltam, vagyok s
nem leszek, mint múló évek, lassan elveszek.