T. Ágoston László

Ricsi dobverői

Ricsi a heverőn feküdt szét­ve­tett tagok­kal, ahogy szok­ta, és egy­ked­vűen rágózva bámulta a tévét. Rég nem tud­ta, s nem is érde­kel­te, milyen képek fut­nak át a ké­szü­lé­ken. Csu­pán az volt most fon­tos a szá­má­ra, hogy valami zaj legyen a he­lyi­ség­ben, ami elvonja a figyel­mét a gon­do­la­tai­tól. Igen, a gon­do­la­tai­ról, mert néha olyan hülye­sé­gek jutot­tak eszé­be, hogy maga is meg­ijedt tőlük. Ilyen­kor nagyon jól jöt­tek pél­dául az autós rek­lá­mok. Csupa ext­ra, csupa dizájn alig néhány mil­li­ócs­ká­ért. „Mert megérdemled” súgta a fü­lébe az alig bugyiba öltöz­te­tett sztár manö­ken. Na és ha ő mond­ja, miért ne hinné el Ricsi, meg a hozzá hasonló nagy dol­gokra szü­le­tett többi kül­telki arany­if­jú? Mivel különb nála az a segg­fej, aki a Mer­ce­des­ben ül ötven­ezer forin­tos nap­szem­üveg­ben, száz­öt­ven­ezer forin­tos szmo­king­ban, hat­van­ezer forin­tos lakk­ci­pő­ben meg tudja a franc milyen meg­fi­zet­he­tet­len­nek tűnő sze­re­lés­ben? Rajta felej­tet­ték az árcé­du­lát, hogy az ilyen nyál­csor­gató fütyik­nek, mint ő is, legyen min golyóz­ni­uk. „Mert megérdemled” nyomja a rek­lám­szö­veg, de ha netán arra kerülne a sor, egyet­len rúgás­sal le tudná passzolni a fejét. Mert ezek csak arra valók, hogy alka­lom adtán kira­bol­ják őket. Ki? Ki? Hát vala­ki. Mond­juk egy Ricsi­féle kül­telki gye­rek.

Bezzeg neki csak afféle kínai tor­na­cipő jut, meg tur­ká­lós póló, a szí­ne­ha­gyott faj­tá­ból való. Oda jár az anyja min­den segély­osz­tás után, a Bross utcai turiba. „Mert megérdemled”. Aztán meg jön a má­sik uná­sig ismé­telt szö­veg, a „Valósítsd meg önmagad!” Miért, kit kel­lene még meg­va­ló­sí­tani önma­gán kívül? Ez a ki kit csap be agy­mo­sási játék. Te meg­ér­dem­led, ők meg elhi­szik, hogy a turiból élsz.

Nyugaton bezzeg másképp élnek az embe­rek. Azok mond­ják, akik már dol­goz­tak kint, de ott aztán haj­tani is kell… Itt meg úgy elvan az ember…

Az anyja mesélte, hogy az öreg, már­mint a nagy­apja műve­zető volt az öntö­dé­ben. Kemény meló lehet, de hol van már az az öntö­de? Három­szo­bás lakás­ban éltek, és az öreg min­den vasár­nap – már ami­kor nem volt műszak­ban – kug­lizni járt a have­rok­kal. Sör­ben kug­liz­tak. Már­mint, hogy a vesz­tes fizette a cehhet. Most meg az fize­ti, aki­nek éppen van dohá­nya a ha­ve­rok közül. Az anya­got is az hoz­za. Belö­vik magu­kat valami bon­tásra szánt épü­let rom­jai között, meg a csa­jo­kat is, ha éppen van kivel, meg van mivel, aztán más­nap föl­éb­red­nek. Ha meg­éhe­zik, meg­lá­to­gatja az any­ját. Több­nyire jól össze is vesz­nek, mert nem akarja oda­adni neki a pén­zét az a vén boszor­kány, aztán meg­át­koz­zák egy­mást, és szent a bé­ke. Pedig tud­hat­ná, hogy meg­ad­ja, min­dig meg­ad­ja, ha lök­nek neki vala­mit a have­rok.

Néha az öreg Józsi is átjön a szom­széd­ból egy-egy flaska bor­ral, vagy pálin­ká­val. Hár­mas­ban elkár­tyáz­gat­nak, aztán ami­kor része­gen elkezdi fog­dosni az any­ját az a vén kujon, ő meg visong, hogy te hülye, leg­alább ne a gye­rek előtt… No, olyan­kor kap két egy­for­mát a Józsi, aztán elmegy alud­ni.

No, szóval mesélte az öreg egyik alka­lom­mal, ami­kor józan volt, hogy nem volt ám ez min­dig így. Az ő fi­a­tal korá­ban még lecsuk­ták három hónap­ra, aki nem dol­go­zott. Igaz, fize­tése is volt min­den­ki­nek, de muszáj volt bútyázni. Aztán jött a sza­bad­ság. Azt mond­ták, olyan gaz­da­gok leszünk, mint a néme­tek. Hát azok éppen nem let­tünk, de azt leg­alább elér­tük, hogy aki nem akar, nem dol­go­zik. Sen­kit se érde­kel, ki miből él. Mi a se­gély­ből, meg ami jön. Így aztán az isten se paran­csol nekünk. A zsa­ruk se, mert elbú­junk elő­lük. Aki vissza­po­fá­zik, jól elver­jük, aztán csönd lesz. Vég­tére is a sza­bad­ság az szabadság…

Ricsi is úgy gondolta, hogy igaza van az öreg­nek. Az ő dol­gukba ne pofáz­zon bele sen­ki. Ha jól meg­néz­zük, az anyja is elme­hetne vala­hová taka­rí­ta­ni, ha nagyon akar­ná. Annyit keresne vele, hogy elég lenne a ka­já­ra, meg talán még a vil­lany­szám­lára is. A fű­tésre már nem fut­ná, hiszen ha dol­go­zik, nem kap segélyt. Így meg két-há­rom este lemegy a kri­mó­ba, föl­szed néhány pasast, és meg­van a havi kaja­pénz. Nem­csak az övé, Ricsikéjé is. Ráér majd akkor taka­rí­ta­ni, ha kivé­nült a szak­má­ból. Aki­nek ez nem tet­szik tehet egy szívességet…

A múlt héten, kedden éppen itthon aludt, aztán úgy haj­nali két óra körül beko­pog­tak ezek a fe­kete csuk­lyás készen­léti fiúk. Lete­per­ték a föld­re, és afe­lől érdek­lőd­tek, hol lehet az a bi­zo­nyos Mer­ce­des terep­já­ró, ame­lyik két napja tűnt el a sorok­sári lakó­park udva­rá­ról. Mondja meg nekik, hogy épp most szor­tí­roz­zák az alkat­ré­szeit Hajdúpáloson? Ha már ilyen ügyes fiúk, hogy őt meg­ta­lál­ták, keres­sék meg azt is! Azt a ha­vert viszont ő fogja meg­ke­res­ni, aki­től meg­tud­ták, hogy ma éjjel hol alszik. Még sze­ren­cse, hogy az anya­got nem hozta magá­val. Így aztán lógó orral, köszö­nés nél­kül távoz­tak a fiúk.

Ő soha se kuglizott. Nem szívelte a könnyen szer­te-szét­re­pülő bábu­kat. Szí­ve­seb­ben bok­szolt vol­na, mert abban leg­alább érzik a fér­fi­erő, meg az aka­rat. El is ment egy­szer edzésre az egyik haver­já­val, de annak épp akkor rossz napja volt. Kék­re-zöld­re, meg cipóra ver­ték a fe­jét. Így aztán se kug­li, se boksz, fel­csa­pott vezér­szur­ko­ló­nak a helyi foci­csa­pat­hoz. Szer­zett egy jóképű dobot két dob­ve­rő­vel, azzal adta a rit­must, miköz­ben teli torok­ból szid­ták az ellen­fél csa­pa­tá­nak édes­any­ját. No, meg oly­kor a bíróét is.

A vendégcsapat elé kivonultak a sta­dion mel­letti utcá­ba, ott vár­ták őket kábel­da­ra­bok­kal, vas­pál­cák­kal, rézbokszerral föl­sze­rel­kez­ve. Ott ját­szot­ták le a mínusz egye­dik fél­időt. Jó hecc volt az, több­ször for­dul­tak a men­tő­sök. Néha a rend­őrök is beszáll­tak a bu­li­ba. Beáll­tak a két szur­ko­ló­tá­bor közé, úgy ment a hirig. Nekik is jól jött ez, ott pró­bál­ták ki a leg­újabb védő­fel­sze­re­lést. Hamar kide­rült, mi az, ami nem bírja kel­lő­képp a gyű­rő­dést. Hát per­sze, mert hiába bújt a bukó­si­sak mögé a fa­ka­bát, csak föl­is­mer­ték, hogy a múlt héten melyik iga­zol­ta­tott, vagy be akart kísérni az őrsre kábí­tó­szer­rel való vissza­élé­sért. Egy hosszú fütty, és mind­két banda azt ver­te.

Van a kapitányságon egy szá­za­dos, aki meg­ígérte neki, hogy sittre vág­ja. Lehet neki vala­mi­féle beépí­tett embe­re, mert sok min­dent tud, de nem ele­get. Unos unta­lan föl­hány­tor­gatja a régi ügye­it, azok­ból akar kom­bi­nálni vala­mi­féle új vádat. A múlt­kor is, ami­kor leszúr­ták azt a kí­nai keres­ke­dőt a bel­vá­ros­ban, őt állí­totta elő első­ként. Igaz, három nap­jukba került, mire meg­ta­lál­ták. Neki meg­dönt­he­tet­len ali­bije volt, a ha­ve­rok meg köz­ben átug­rot­tak a hatá­ron.

Amikor legutóbb bent tartották három napig, még állást is aján­lot­tak neki. Azt mondta az a fószer, aki úgy mutat­ko­zott be, hogy dok­tor, meg pszi­chiá­ter, hogy beis­ko­láz­nák kutya­ki­képző tan­fo­lyam­ra. Kábí­tó­szer kere­ső, meg bom­ba­ku­tató kutyá­kat kel­lene kiké­pez­nie. Elég jól meg­fi­zet­nék. Lakást is kap­hat­na, szol­gá­la­tit. Úgy tett, mintha elgon­dol­kozna az aján­la­tu­kon. Azok meg úgy tet­tek, mintha elhin­nék. Még rá is ígér­tek tízez­ret a kial­ku­dott bér­re. A vé­gén meg min­denki neve­tett egy nagyot. Na jó, nem röhög­tek, csak mosolyogtak…

Alapjába véve nagyon jól meg is len­né­nek így egy­más mel­lett. Min­denki csi­nálja a maga dol­gát, imádja a maga mam­mon­ját, és elhi­szi magá­ról, hogy vég­ered­mény­ben ő az isten. Ez így önma­gá­ban sen­kit se zavar. Ott kez­dő­dik a gu­banc, ami­kor elkez­de­nek kétel­kedni egy­más­ban. A szá­za­dos nem akarja elhin­ni, hogy Ricsi csak egy hét­köz­na­pi, két­bal­ke­zes, anal­fa­béta kül­telki utca­gye­rek, akit oly­kor-oly­kor meg­szán­nak a have­rok egy-egy füves ciga­ret­tá­val, egy-két adag kokóval, meg miegy­más. A csa­jok is csak úgy szá­na­lom­ból fek­sze­nek le vele tök­ré­sze­gen, sehol semmi erő­szak. Kést meg soha nem is hor­dott magá­nál, mert egy­szer gye­rek­ko­rá­ban kenyér­sze­lés köz­ben elvágta az ujját. Azóta rög­tön elájul, ha egy csepp vért lát, a kés­től meg gör­csöt kap a kar­ja. A szá­za­dos az olda­lát fogja a ne­ve­tés­től. Ő vi­szont nem hiszi el, hogy a kapi­tány úr a fi­ze­té­sé­ből vette azt a Hon­dát, ami­vel a múlt­kor látta szá­gul­dozni az M-7-esen.

Csak fekszik azon az ócska heverőn, a tévé böm­böl, a rágó egy­ked­vűen csúsz­kál egyik záp­fo­gá­ról a má­sik­ra. Épp az imént mond­ták be a hírek­ben, hogy a kór­ház­ban meg­halt az a rend­őr, akit hasba lőt­tek a szom­bati meccs utáni tömeg­ve­re­ke­dés­ben. Ő is ott volt a dob­já­val, per­sze, hogy ott volt. Min­denki lát­hat­ta. Eddig nincs is semmi baj. Ha netán valaki azt is lát­ta, melyik csa­tor­na­lyukba ejtette a stuk­kert, az már baj. Nagyon nagy baj. Akkor az isten ügy­védje se mossa ki a tutyi­ból. Mond­hatja ő, hogy vélet­le­nül sült el a ke­zé­ben az a rohadt fegy­ver, nincs az a bí­ró, aki elhinné neki. Az ügyész meg nyil­ván arra is emlé­kezni fog, hogy épp ez a rendőr találta meg nála két hete azt a né­hány adag kokót… Hát, ez bizony meleg hely­zet. Lehet, hogy mégis jobb lett volna elfo­gadni azt a múlt­kori állás­aján­la­tot?