Horváth Dezső

Át a hídon

Átkelni a folyón, amióta vizek van­nak, min­dig nehéz. Afri­kai képe­ken lát­ha­tó, ahol a hatal­mas csor­dák átvo­nul­nak, ott lesel­ke­dik rájuk a leg­több ellen­ség. Őseink is gáz­ló­kat keres­tek, vagy meg­vár­ták a kemény fagyo­kat, hogy az Ural aljá­tól a Kár­pá­tok bel­se­jéig apjuk­tól-fi­as­tól eljus­sa­nak. Itt-ott hagy­tak mara­dé­kot, öre­ge­ket és gon­do­zó­kat. A ta­tá­rok messzibb­ről jöt­tek, mégis ide értek. Gyor­sab­ban jár­tak. Különb­ség közöt­tük óriá­si. Az ősma­gyarok tel­jes kony­hai tar­ta­lé­ku­kat – álla­tai­kat – hoz­ták, a mon­go­lok csak magu­kat. Az élel­met útköz­ben rabol­ták. Ők akár lóhá­ton is átúsz­tat­tak.

Időbe tellett, amíg akármilyen hidak segí­tet­ték a ha­dak átke­lé­sét. A sze­gedi száz­lábú fahí­dig pél­dá­ul, jóval később. Ami fából volt, föl lehe­tett éget­ni, a töb­bit meg föl lehe­tett rob­ban­ta­ni.

Nem folyatom a történelmet, nekem csak a mos­tani két sze­gedi híd­dal szok­tak violenciáim támad­ni. Bicik­li­vel megyek és jövök, és örü­lök, hogy ellen­szél­ben is föl tudok tekerni – drótszamáron egyéb­ként min­dig szembe fúj a szél! –, lefelé pedig röpül­het­nék, mint a madár. Mégse röpü­lök, már a ter­ve­zők gon­dos­kod­tak róla, hogy két­ke­re­kűek lehe­tő­leg ne is jár­ja­nak raj­ta. Az elkép­zelt modern­ség jegyé­ben is. Alkal­man­ként a rend­őrök is ezt a né­ze­tet kép­vi­se­lik. Két­szer két­sá­vos az autó­ké, rohan­nak is, mint a vesze­de­lem, a jár­dán pedig osz­toz­nak a gya­lo­go­sok és a bi­cik­li­sek. Osz­toz­ná­nak, de a ter­ve­zők szük­ség­ből szűkre szab­ták azt is.

Lám, az igazán új sztrádahidakon már gya­lo­gos se mehet át. Az az igazi nye­re­ség, amit meg se épí­te­nek. Az egyi­ken, az újab­bi­kon, pél­dá­ul, oda rak­ták az útba a „vil­lany­póz­ná­kat” is, mintha direkt elle­nünk dol­goz­ná­nak. Ha meg­átal­ko­dott andal­gásra adja valaki a fejét, ott áll meg vízbe meren­ge­ni, ahol a lám­pa­tar­tók egyéb­ként is szű­kí­te­nek.

Legnagyobb ellenfeleink ellenben min­dig a szem­be­jövő bicik­li­sek. Meg az utá­nunk jövők. Idézni szok­tuk a hajós­nyelv­ből a fi­gyel­mez­te­tést: hajó­von­ták talál­ko­zása tilos! Mintha a gép­ko­csik­kal akar­ná­nak ver­se­nyez­ni, úgy suhan­nak mel­let­tünk. Csön­get­né­nek? Ugyan kérem! Csön­gő­jük sin­csen. Bele­néz­né­nek vissza­pil­lantó tük­rük­be? Az sin­csen.

Szavak nélküli hallgatólagos megállapodás azon­ban szo­kott len­ni. Aki föl­felé teker, annak álta­lá­ban ked­vez­mény ada­tik. Ha meg­ad­ják. Las­sí­tani könnyebb az ellen­ol­da­lon, mint hegy­me­net­ben újra­in­dul­ni. Amíg egyik part­tól a má­si­kig érek, öttel-hat­tal biz­to­san talál­ko­zom, aki rá se ránt a közön­sé­ges udva­ri­as­ság­ra. Ha már bele van építve jár­gá­nyukba akár a hu­szon­négy sebes­ség is, mit tökörésznének bárki más­sal?

Meg-megsértem a hallgatólagos meg­ál­la­po­dást is. Inkább én állok le, és meg­kö­szö­nöm azok­nak is a türel­mét, akik elro­bog­nak mel­let­tem. Kezitcsókolommal köszön­nék min­den­ki­nek, aki élet­ben hagy. A kis­ma­mák­nak valódilagosan is meg­csó­kol­nám kezét, hátsó ülé­sü­kön, put­to­nyuk­ban, poron­tyai­kat viszik maguk­kal. Tizen­va­la­hány év múlva a put­tony­po­ron­tyok­ból talán már tisz­tes­sé­ges bicik­li­sek lesz­nek. Csak el ne kapja őket a gép­szíj!

Maradjunk, most az egyszer, egye­dül a mai nap­nál. Újsze­ged­ről cam­mo­gok föl­fe­lé, és biz­tos, ami biz­tos, eladom elsőbb­sé­ge­met min­den hajde-rohanónak. Öreg anyóka áll benn, ahol a leg­kes­ke­nyebb a jár­da, és sír. Hogyne áll­nék meg! Az előbb ütötte el a suhanc. Még lát­ha­tom csel­lengő hátul­ját. Tuda­tos cser­ben­ha­gyás áldo­za­ta? Csontja talán nem törött, de lelke kibo­rult. Mert a kö­lök körül­be­lül olyan han­gon, ahogy a kami­o­nok anyós­ülé­sé­ről szok­tak leki­a­bál­ni, ráför­medt: miért nem taka­ro­dik el az útból, vén boszorkány?

Nekem sírja el szegénykém, hogy két­szer műtöt­ték, meg­ma­radt, de arra nem szá­mí­tott, hogy az uno­ka-forma legényke így bán­jék vele.

–  Miért nem tudnak ide állí­tani egy rend­őrt?

–  Emberi tisztes­sé­get rend­őr­rel se lehet pótol­ni. Nin­csen is annyi rend­őrünk. És ha len­ne, ő is a gya­lo­go­so­kat veg­zál­ná. Volt rá eset, nem is egy­szer.

Látván látom, tudja folytatni útját, magamra veszem lelki guban­cát, meg­si­mo­ga­tom két kezét, és útjára bocsá­tom. Pár lépés­sel föl­jebb meg kéne áll­nom, addig már föl se szál­lok. Jár­tam­ban-kel­tem­ben sok­szor látom, nagy­sze­rűen meg­nyír­ják a fák beló­gó­it, ide éppen nem jutott a figye­lem­ből. Egész sor nyárfa nyú­lik be a bi­cik­li­sek elé, most éppen hézag van a for­ga­lom­ban, elkez­dem letör­del­ni. Igen ám, de egy anyós­féle úgy ordi­bál rám oda­lenti mély­sé­gek­ből, föl a ma­gas­sá­gok­ba, mint a kami­o­nos szo­kott: hogyan merem ron­gálni az anyatermészetet? Akár­mi­lyen károm­ko­dási ver­se­nyen arany­ér­mes len­ne. A tár­sas­ház lép­csője előtt üldö­gél, két banya­ke­mence kitelne belő­le, mint az egy­kori ülő­ka­la­uz­ból. Ha ide­fönn len­ne, rá is illene a ha­jó­von­ták talál­ko­zá­sa. Kettő belőle el se férne egy­más mel­lett. Kihasz­nálja azt a kicsi nap­su­ga­rat, ami tavasszal egy­ál­ta­lán elta­lál­ja, és ezt meg is lehet érte­ni. A híd alatt ér célba az is. Gon­dol­nám, ha időm lenne rá, ha néhány ágat letö­rök, a nap­su­gár­nak nyi­tok helye, akár hálás is lehet­ne. Tőle három méterre füves rész követ­ke­zik, van még egy sáv­nyi út, autó­sok is hasz­nál­ják, aztán újabb három méte­res füves pász­ta, finom igye­ke­zet­tel arra ejte­ge­tem a gallya­kat. Aki nálam gon­do­sab­ban sze­me­tel, az fösti magát. Min­dig lené­zek, kutyák-macs­kák se téve­lyeg­je­nek arra. Más­kor magam­nak tar­tom a leg­lom­bo­sab­bat, hogy a jár­da­sze­gély­hez vag­dalt üve­gek tar­ho­nyá­ját félre söpör­jem, de most hanya­go­lom ezt is. Leg­szí­ve­seb­ben farba bil­len­te­ném az üveg­tö­rő­ket. Majd ragasz­tok inkább. Ker­tész­ke­dem napon­ta, most is onnan jövök, min­den ked­ves előt­tem, ami zöld, de leg­in­kább mégis ember­párti vagyok. Sze­ren­csém van, tava­szon­ként könnyen törik a nyár­fa, amit letör­tem, dob­hat­nám az autók elé is, de inkább kegye­le­te­sen leere­ge­tem a híd­láb mel­lé. Majd ott szé­pen elemész­tő­dik. Az ádáz ter­mé­szet­vé­dőt azon­ban nem kal­ku­lál­tam bele. Töl­csért csi­ná­lok a ke­zem­ből, hogy a mel­let­tem eldü­börgő szá­zad zaját vala­mennyire túl­ki­ált­sam:

–  Az embernek szeme is van, és az is fon­tos por­té­ka!

Üvöltés a felelet:

–  Akkor szálljon le!

Nem nekem szól ez a fejezet, én éppen leszáll­tam. Akár rendőr adta volna a paran­csot, ahogy egy­kor adta is. A tör­pék se fér­né­nek el alat­ta. Mon­dom neki még, bivaly­erőm­mel meg­pró­bál­tam arrébb tolni az egész hidat, de meg se moz­dult.

–  Jaj, de szelle­mes vagy! – ordítja föl. És veszett igye­ke­zet­tel üli meg szé­két, a tel­jes hang­za­var­ban.

Anyóka a korlátba kapaszkodva köz­ben már két­osz­lop­nyira lefelé ara­szol, nem hall­hat­ja, miként maradt ember ember­nek a far­kasa egyéb­ként is.

Messzire elrugaszkodom a tisz­tes­sé­ges menet­től, mert erről meg Zsigabiga jut eszem­be. Ő szel­le­mes­ke­dett így: A ka­pi­ta­liz­mus­ban ember ember­nek a far­ka­sa. A szo­ci­a­liz­mus­ban pedig pont fordítva.

Még csak az emelkedő legelején járok, de már fölül­he­tek, és össze­húzva tes­tem-lel­kem, teker­he­tek föl­fe­lé. Szem­ben rohan egy szo­ba­fes­tő, tel­jes szer­szám­kész­le­té­vel, lépe­gető ket­tős­lét­rá­já­val a vál­lán. Az már csak ráadás, hogy ötakós hor­dó­nak neki is elég volna a hasa. Csak ezt ússzam meg! Mi mást tehet­nék, leszál­lok megint. Nem bán­tom sze­gény kövé­re­ket, elég nekik a ma­guk baja: cipe­lik fölös­le­ges kilói­kat. Meg­es­het­ne, hogy ő bo­rul bele a folyóba tel­jes kész­le­té­vel, kiszí­nezve az egész folyót, mint ahogy az is, hogy az én feje­met kaszálja el lét­rája libbentésével. Hadd fus­son a ke­mé­nyen dol­gozó kis­vál­lal­ko­zó, figyel­jünk egy­más­ra, embe­rek! Ész­nél vagyok, tudom, előbbi mun­ká­mat áldás nem kísé­ri, mert észre se veszi a sok rohanó fél­őrült, hogy két sze­mét itt már nem éri veszély.

Jön másik. Mintha szilajon nevelt szürkemarha bikája ter­mé­ke­nyí­tette volna meg a ki­ta­lá­ló­ját, ter­je­del­mes két szar­vát hagyva kor­mány­ként. Resz­kes­sen a baba­ko­csi­ban utazó iker­pár is. Suhan­nak, ordi­bál­nak, végig a hí­don. Csak az olyan vén trottyos öre­gek teke­reg­nek az útjuk­ba, ami­lyen én is vagyok.

Forgalmi háború van most a nagyvilágban, csa­va­rok egy kicsin­két köl­tőnk sza­va­in, és lesem, várom, a mai tava­szi lelki izzasz­tóm­nak mikor lészen vége. Még nin­csen, a híd másik tövé­nél is maradt iga­zí­tani valóm a lom­bo­za­ton. Amíg azo­kat taka­rít­ga­tom az útból, soro­zat­ban rohan­nak el a le­felé sza­la­dók, és szid­nak, mint a bok­rot.

És két mélységes mély árok kedves­ke­dik még. Tudom, mert naponta látom, nagyon fon­tos mun­kát végez­nek, derék­vas­tag­ságú elavult csö­ve­ket cse­rél­nek műanyag­ra. Saj­nos, áta­bo­tá­ban úgy hány­ják elénk a te­re­lő­kor­lá­to­kat, hogy föl­tét­le­nül kitessék belő­lük, túrót nek­tek, bicik­li­sek. Hármasünnepek alatt is, ami­kor senki nem dol­go­zik oda­lenn. Vagy a nya­kát töri, aki nem vigyáz, vagy föl­nyár­salja magát. Aki túl­éli, átko­zódva rogyasztja le az egek min­den csillagzatját.

Hej, csinálomadta, nehéz egy nap volt ez – buzog elő ben­nem János vitéz, fagyos­szen­tek tájé­kán. Maibb magyar­ság­gal mond­hat­nám: a kutyafáját! Kicsi a mi orszá­gunk, de annyi hely még lenne ben­ne, hogy elfér­jünk. Cen­ti­vel kimérve zsu­go­rít­ják szo­bá­in­kat, a lép­cső­ház is olyan szűk, cso­mag­gal el se nagyon férünk, és ter­ve­ző­asz­ta­lon hatá­roz­zák meg, hány gye­re­künk lehet. Ha már kettő van, kos­lat­ha­tunk nagyobb laká­sért. Sike­rült meg­ho­no­sí­ta­nunk a kut­ri­cás ember­tar­tást. Aztán, ha föl­nő­nek az apró­sá­gok, mama-papa marad ket­tes­ben. Hir­te­len ráéb­red­tem, ter­ve­zői ala­pos­ság­gal ugyan­olyan szűkre sza­bo­gat­ják a viszony­lag új kór­há­zak, kli­ni­kák folyo­só­ját. Két toló­ko­csi se fér el egy­más mel­lett. Lap­em­ber­ké­ket álmod­nak a be­teg­ként vára­ko­zók helyébe is. A lép­cső­há­zakba is, és lap­em­be­rek lap­rol­le­ro­kon rohan­gál­ná­nak a hídon.

Ez a világ milyen világ len­ne? Mintha ter­ve­zői men­ta­li­tássá vált vol­na, zsu­go­ríts ma job­ban, mint teg­nap?

Belém ragadt az emberek rossz szán­dé­ka, mint oda­lenn a kódistetű. Kicsit arrébb, mel­lék­ut­cá­ban már, figyel­ge­tem a fek­vő­rend­őr­nek neve­zett okos talál­má­nyo­kat is. Jobb­ról is, bal­ról is marad egy könyök­nyi hely, ahol két kere­künk bőven elfér­ne, ott meg álta­lá­ban két irigy autó áll­do­gál. Jobb­ról az egyik, bal­ról a má­sik. Egyre sza­po­rod­nak az ilye­nek is. Lehet, nem is nekünk hir­de­tik, hogy ők aztán ismer­nek min­den sza­bályt. Pedig a kocsi­val járók is ki szok­ták hasz­nálni az adott­sá­got. Jobb, ha csak az egyik olda­lon törik a len­gés­csil­la­pí­tó­juk.

Erős a járvány. Nekik is túrót!

Téved, aki azt hiszi, itt a vé­ge. Kár volt nem hoz­nom magam­mal a leg­lom­bo­sabb letört ágat. Kalahüttyös legé­nyek megint tele­szór­ták a járda szé­lét üveg­tar­ho­nyá­val, itt­hon vehet­tem elő utazó ragasz­tó­kész­le­te­met, és újabb folt­tal éke­sít­het­tem hátsó kere­kem csupafoltos gumi­ját.

Az ántivilágban a műszerész­inas még azt tanul­ta, az első kerék föl­emeli a pat­kó­sze­get, a hátsó pedig bele­megy. Haj­szálra ezt teszi az üveg­tör­me­lék is.