Horváth Dezső

Lomputykák

Szidolozom az esze­met. Csi­szo­lom is kicsi­két, és egy­szer-egy­szer azt is hoz­zá­ra­gasz­tom, de jó volna ismételni.

Kezdem azzal, én is voltam óvo­dás, jó három­ne­gyed évszá­zad­dal ezelőtt. Ha még egy­szer nyári óvo­dába jár­hat­nék! Ami­kor nincs taní­tás az isko­lá­ban, csak mi han­gos­ko­dunk ben­ne. Augusz­tus utolsó vasár­nap­ján volt a „zá­ró­vizs­gánk”, kinn az udva­ron. Hatal­mas sze­re­pet kap­tam ben­ne, itt van a fejem­ben min­den moz­du­la­ta, min­den sza­va. Hogyne emlé­kez­nék, éle­tem első köz­sze­rep­lése volt. Izgul­tam is veszet­tül, nehogy bele­sül­jek. Elő kel­lett pör­dül­nünk uno­ka­test­vé­rem­mel, Teruskával, szembe a kö­zön­ség­gel. Fejem­ben akkora fér­fi­ka­lap volt, a két fülem tar­tot­ta. Kato­ná­san, kemé­nyem har­sog­tam bele az ünnepi ájerba, elsőnek:

Leveszem a kalapom,

Adjon Isten jó napot!

Sikerült! Elmond­tam hiba nél­kül. Arra kel­lett a ka­lap, legyen mit leven­nem. För­ge­te­ges tap­sot kap­tam. Teruska pedig leánkás ünnep­lő­ben csi­cse­regte hozzá:

Meghajolok magam is,

Adjon Isten neked is.

Piros lett min­den tenyér, a „nem­zet­kö­zi” siker fokozódott.

Arra is emlékszem, néminemű sza­va­ló­kó­russá válva hang­zott el ez is, játé­kos­ság­gal megtömve:

Gólya, gólya, gilice,

Mitől véres a lábod?

Török gyerek elvágta,

Magyar gyerek gyógyítja

Síppal, dob­bal, nádi hegedűvel…

Nagy idők tel­tek el, annak pedig ötven esz­ten­deje lehet, hogy két kis­lá­nyunk ott­hon is elő­adta óvo­dai készü­lő­dé­sü­ket. Hall­gas­sák csak!

Menetel az ezred, döng a lépés,

Jobb, bal, jobb, bal, hátra arc!

Magasra húzott tér­dek­kel, tal­pai­kat jól oda csap­kodva vonul­tak kör­be-kör­be. Kato­na­vi­selt apa vol­tam már, sok mene­te­lé­sen túl, nem győz­tem rémül­döz­ni. A het­ven­he­te­dik for­du­ló­nál meg­áll a főkapitány, és megkérdezi:

Apa! Mi az, hogy lomputykák?

Ugrásra készen állt náluk min­den kér­dés, amit ők nem tud­nak, azért van any­juk, apjuk, majd ők meg­mond­ják. Ólompuskák-kal foly­ta­tó­dik a harci dal, de az óvo­dás pöszeséget a vonu­lás üteme szét­vá­lasz­tot­ta. Így hang­zik a folytatás:

Bum, bum, szól­nak ólompuskák,

Dörög az ágyú, áll a harc.

Az apróknak ren­delt akkori peda­gó­gia sze­rint bele kell ver­nünk lelke legcsücskébe min­den kicsi­ké­nek, Magyarország pedig nem rés, hanem erős bás­tya a béke frontján.

Azért fogott el a rémület, akkor már föl­ér­tem ésszel, a for­má­lódó agy­ve­lőbe bele lehet ültetni akár­mi­lyen mag­va­kat. Élte­tő­ket is, mér­ge­ző­ket is. Nagy-nagy sze­ren­csénk, egyi­kük se akart később egyen­ru­hába búj­ni. Csa­lá­dunk örök békepártisága legyőzte a köz­ponti akaratot.

Ki kell hagynom a következő gene­rá­ci­ót, uno­kánk óvo­dai ünnep­sé­gei­ről fog­ható emlé­kem nin­csen. Később hal­lot­tam, a min­den­féle naci­o­na­liz­mus­tól és sovi­niz­mus­tól men­tes óva­tos neve­lés­po­li­tika szé­pen kitil­totta a gólya, gólya, gilicét, mert inter­na­ci­o­na­lista öntu­da­tun­kat sér­tet­te, ha a török gye­re­ket ilyen véres cse­le­ke­detbe haj­szol­juk bele.

Ez már akkoriban történhetett, ami­kor a bé­kévé oldó emlé­ke­zet Szulejmán szul­tán­nak szob­rot álmo­dott Szi­get­vár­ra, Zrí­nyi mellé.

Örök kontra terem a villa­mo­son. Három csitri kis­lány uta­zik édes­any­juk­kal, az egyik három szék­kel előbb ül a másik soron, kettő pedig mögöt­tem. Tel­jes test­tar­tá­sá­val figyel a má­sik sor, lát­szik raj­ta, saj­nál­ja, hogy nem kán­tál­hat a ket­tő­vel. Mert ők egész úton ezt har­sog­ják: lányok, lányok, földi boszorkányok! Mos­ta­ná­ban tanul­hat­ták az óvo­dá­ban. Ha leg­alább fiúk len­né­nek! Úgy kap­csol az én eszem, ha már kicsi koruk­ban belé­jük szo­rulna a ne­mek közötti ádáz gyű­lö­let, egyik félbe a ret­te­gés, a má­sikba meg a meg­ve­tés, akkor itt nagyot csor­bulna a ki­csikre sza­bott peda­gó­gia. Csak­hogy a kis csit­rik fejé­ben még az se ver gyö­ke­ret, hogy netán tán ők len­né­nek egy­szer majd a földi boszor­ká­nyok. Jókedvű és vidám a ket­tő, és irigy­kedve sandalog az egy.

Jó, hogy nem fertőtlenítették ki a tan­me­net­ből a mondókát.

Megmaradt azonban az óvónői tett­re­kés­zség nap­ja­ink­ban is. A fej­lődő agyba való beül­te­tés. Itt-ott ki is mond­ják, amit az óvo­dá­ban taní­ta­nak, annak be kell épül­nie a gyer­mek sze­mé­lyi­sé­gé­be. Tévé­ben is mutat­ják, interneten is lát­ha­tó, egyik város­kánk óvo­dá­já­ban ünnep­sé­get tar­tot­tak. Aktuálpolitikára han­golt gye­re­kek, leánkák és fiú­kák, miről sza­val­ná­nak, ha nem erről: mi is az a kormányablak? Az anyja köcsö­git! Abból a nagy­szerű alka­lom­ból, hogy náluk is kormányablakot nyi­tot­tak. A köl­te­mény­ben szin­túgy meg­szó­lal apa – egy hely, mely levesz a vál­lunk­ról sok gondot –, utána anya – anyakönyvi kivo­nat, lak­cím­kár­tya, autó­át­írás, for­gal­mi, jogo­sít­vány, mifene – és szé­pen koz­mi­kus magas­sá­gokba eme­li: szükség lesz rá addig, amíg a föld forog.

Akkor kell kezdeni, amikor leg­fo­gé­ko­nyabb a gye­rek! A puha velő a leg­jobb talaj min­den­féle eszme befo­ga­dá­sá­ra. Amíg het­ven­hét­szer elis­mé­tel­ge­tik oda is, meg vissza is, hogy egy­szerre szól­jon a sza­va­ló­kó­rus, bele­má­szik min­den szava min­den gyer­meki fül­be, onnan pedig az örök rak­tár­ba, az agy­ba. Ahogy az én fejem­ben meg­ma­radt a hatal­mas kalap, gyer­me­keink pedig még min­dig tud­ná­nak lomputykával mene­tel­ni, ennek is fészek­ben kell maradnia.

Egyébként régtől fogva vallom, min­den ablak addig ablak, amíg be nem törik.

Ebből már hatalmas ribillió lett. Ez már kiverte a biz­to­sí­té­kot. Röhög vagy hábo­rog az ország. Sor­ban meg­nyi­lat­koz­nak a külön­böző peda­gó­gus-szak­szer­ve­ze­tek veze­tői, meg min­den­féle poten­tá­tok. Elítéli mind. Van, aki a leg­sö­té­tebb Ráko­si-rend­szert látja visszatérni.

A mellette nyilatkozók viszont azt ismé­tel­ge­tik, tud­tak róla a szü­lők, és bele­egye­zé­sü­ket adták, elvégre demok­rá­cia van. Gya­ní­tom, Stadinger elv­társ se tudna utá­nuk számolni.

Mit tehetnék hozzá, vagy mit vehet­nék el belő­le? A mai újság­író­nak nem kenyere a kri­ti­kai rea­liz­mus, ő csak leír­ja, amit leír­hat. Ki nem mond­va, de a régi kotta sze­rint: szabad ország­ban, sza­bad ember­ként, amit szabad. Inkább ide írom én is, alkalmi rímfaragó műve a vers. Cél­irá­nyos pályá­za­ton első lehet­ne. A lo­ja­li­tá­sá­ban túl­fű­tött egyik óvónő közeli rokona szerzette a Hűség és hála mai éne­két. Remé­lem, ott olva­do­zott a gyö­nyö­rű­ség­től a nézők között. A Hét évszá­zad leg­jobb magyar ver­sei leg­újabb köte­tébe várta.

És terjeszti a nemzeti média. Meg a sze­dett-ve­dett, tesze-tosza ellenzéki.

Amikor mi voltunk gyerekek, annyi par­ti­zán­in­du­lót, meg min­den­féle harci marsot taní­tat­tak velünk, szét­sza­kadt raj­tunk a ga­tya, úgy ordí­tot­tuk. Hogy belém mégis miért fész­kelte be magát a har­cos békepártiság, nem tudom, de azt meg­ta­pasz­tal­tam több­szöri bevo­nu­lá­saim és lesze­re­lé­seim köz­ben, a leg­több kato­na­tiszt­nek az akko­ri­ban még sötét Sza­bolcs­nak tar­tott vidé­ken rin­gat­ták a böl­cső­jét. Ha ez a szel­lem talál­ko­zott a jutasival, bár­hogy ajná­roz­zák mos­ta­ná­ban azt is, akkor áll be a hadi vészhelyzet.

Innen már csak egy enyhe sasszé jobbra vagy bal­ra: az is eszembe jut ennyi han­da­banda köz­ben, soro­zat­ban muto­gat­ják képek­kel az újsá­gok, a te­le­ví­zió is, hogyan feszül a kócos cuki kis kölök akár­me­lyik hon­véd­ségi bemu­ta­tón a go­lyó­szóró mögé, vagy hogyan teker­geti a nagy­ágyú for­gat­ható kere­két. Hogyan fesze­leg elő buksi feje vala­me­lyik tank tor­nyá­ból. Több­ször ismé­tel­gető kato­na­ko­rom­ból erős kéte­lyek marad­tak ben­nem. Órá­kon át gya­ko­rol­tuk a célra tar­tást, és vala­hogy min­dig úgy esett, egyi­künk arcán se tük­rö­ző­dött hasonló vigyor. Öröm­mel tölt el viszont, hogy a mene­te­lést nem atom­vil­la­nás­sal keresz­tezve gya­ko­rol­tat­ják velünk. Ha fris­sen potyog­ta­tott tehén­pa­la­csinta mel­lett vitt el az utunk, föl­tét­le­nül akkor volt a villanás jobbról vagy a villanás balról, ami­kor a ka­to­ná­nak köte­les­sége volt rávet­nie magát, maga alá szo­rítva fegy­ve­rét. Utána aztán jött a parancs: puculla meg! A gim­nasz­tyor­kára ragadt kenőcs rajta marad­ha­tott harci plecs­ni­ként. Csak a ti­ze­des sátáni vigyora ne szál­lon­gana elő most is! A dögmelegben gáz­ál­arc­ban fut­ta­tás­nak, ami­kor saját levün­ket öntöt­tük ki belő­le, talán annak sin­csen óvo­dai tan­me­netbe átkot­tá­zott vál­to­za­ta. Örök ellen­zék­ként talán már a későbbi tan­me­ne­tek­ből is kima­rad Gyóni Géza ver­se, a Csak egy éjszakára című, vagy a későbbi hábo­rú­vi­selt embe­rek kegyet­len vissza­em­lé­ke­zé­sei se jut­nak el hoz­zá­juk. A ki­szol­gáló kato­nai sze­mély­ze­tet se jutasi szel­lem­ben nevelt őrmes­ter adja, cuki kis öröm­tiszt hasal mel­let­te. Mintha volna édes­apa kis­fiá­val. Jól dol­go­zik a fo­tós, az ope­ra­tőr, szinte elcsöp­pen a gyö­nyö­rű­ség­től a deli vitéz nyá­la. Miért ne lehes­sen bol­dog a mi gye­re­künk? Amíg a le­ven­tét meg a sza­bad­ság­har­cos szö­vet­sé­get vissza nem hoz­zák a köz­tu­dat­ba, addig lehe­tő­leg óvó­dás kor­ban kell elkez­deni az embe­rek elpusz­tí­tá­sára szánt hadi esz­kö­zök meg­sze­ret­te­té­sét. Ha békét akarsz, készülj a hábo­rú­ra! Az is elő szo­kott bújni belő­lem, ami­kor nyi­las vitézt vetí­tett soro­zat­ban a te­le­ví­zió, utcahosszat sza­po­rod­tak a nyíl­pus­kás bal­ese­tek. Egy­más sze­meit lődöz­ték. Fegy­ver­vi­se­lési enge­dély se kel­lett hoz­zá, ahogy a víz­be­ve­szés­hez se kell vízi-jár­tas­sági vizsga.

A példa akkor az igazi, ha hat.

Ifjúkorom emlékei tolakodnak elém megint. A há­ború alatt az átvo­nuló har­cok adták a pél­dát. Gye­rek­ke­zek­ben föl­rob­bant grá­ná­tok szo­morú emlé­keit lát­tam sok-sok osz­tály­tár­sam, később évfo­lyam­tár­sam kabát­ujja alatt, szen­dén takar­gatva meg­cson­kí­tott kéz­fe­jü­ket, és éve­kig talál­koz­hat­tam, leve­lez­het­tem a dabronyi falu­vé­gen föl­rob­bant hatal­mas lera­kat elpusz­tult gye­rek­ál­do­za­tai közül „vé­let­le­nül” élet­ben maradt Csete Zoli­val. A szív­bu­rok mel­lett állt meg benne a szi­lánk. Gye­rek­fej­jel ját­szot­tak kato­nás­dit. És mi van most? Önti a tévé a ki­vég­zés­szerű rész­le­tek szinte hely­színi köz­ve­tí­té­sé­nek föl­fog­ható jele­ne­te­ket, a min­den­kép­pen köve­tés, ártás rugó­ját ültet­vén a hib­bant lel­kek­be. Mahol­nap eljut­nak a nyo­mo­zó­ha­tó­sá­gok is odá­ig, hogy nem csu­pán a tér­fi­gyelő kame­rák ter­mé­sét vizs­gál­ják át koc­ká­ról koc­ká­ra, de a vetí­tett kri­mi­ket is. Ha pedig még tovább jutunk, az érin­tet­te­ket egy-egy adás után biz­ton­sági őri­zetbe is helyez­he­tik. Gyil­kol­nak most is, nap­já­ban szin­te, vadász­pus­ká­val, pisz­tollyal, vas­vil­lá­val, doron­gok­kal, min­den­nel, ami csak moz­dít­ha­tó. Ban­da­há­bo­rúk dúl­ják nap­ja­in­kat, a szel­lemi képes­sé­gek leg­alsó fokán csak­úgy, mint a föl­sőbb szin­te­ken. Gon­dos elő­ké­szí­tése lenne minden­nek a – nem talá­lok jobb kife­je­zést rá – az óvo­dás korúra leszál­lí­tott leven­te­ség? Vagy a Sza­bad­ság­har­cos Szö­vet­ség palán­táit akar­ják bele­gyö­ke­rez­tetni az utó­kor leg­szebb ígéreteibe?

Azt szeretném csak újra meg újra köz­hírré ten­ni, mennyi gaz­ma­got lehet elül­tetni a gyer­meki lélek­be. A mos­tani bir­tok­vi­szonyok mel­lett mek­kora is lehet az Isten állatkertje?