Koosán Ildikó

Bevillanó

Bevillanó táj az emlék,
zöldnyirkos hűse megcsapott,
vén tölgyes alján mintha lennék,
lombárnyék szűri a napot.

Felhőben sziklacsúcs lapul,
őr isten álmai felett,
időm a tegnap kráterébe hull
míg felröpít, hogy ott legyek.

2015. április 26.


Koosán Ildikó

Roppant önzőn, roppant kevélyen

ömlik a szó akarva akaratlan,
megtagadom százszor is magam;
Uram, a szívem rég lakatlan,
kikacag boldog, boldogtalan;

roppant önzőn, roppant kevélyen
ébred a hajnal, hívnak a napok,
több a bűnöm, mint az erényem,
rajtam az áldás Uram, szinte sok;

kényszerül szólni mégis a lélek:
álld meg, álld meg a hallgatásom
perceit is, ha erre kérlek,
ameddig tart a maradásom

magamat önként vesztegetni;
évtizedek nyüzsögnek bennem,
engedd terheit partra tenni,
legyek erős, ha el kell mennem.

2015. július 15.


Koosán Ildikó fordítása

Octavian Goga: Este

Sötét borul az alkonyégre,
mint szülére fekete fátyol,
föld felé néz a napraforgó
meghajolva, saját súlyától.

Csillagfények ezüstje cseppen
ringó kalászok aranyára,
megül egy fáradt seregély
szárnyán a vándorlás magánya.

Szunnyad erdőn a dalos madár,
nem hallani a nádsusogást,
ugarszélen két menyét-fiú
anyja közelén keres tanyát.

Megáll a malomdohogás,
álmodik egymásba hullva
malomkerék, és vizes árka,
s egy pásztor kis dombra nyúlva.

Alszik ég, föld, álmodozik
édesdeden egymás ölében…
Csak a forrás az, ami rezzen,
ahogy lányszív riad az éjben.

2009. március 28.