Horváth Dezső

Filológia, orgonával

Templomi félrehallásról beszélek most, de tegye le csap­kodó kard­ját, aki egy­ház­el­le­nes­sé­get akar kiol­vasni sora­im­ból. Naponta minist­rál­tam gye­rek­ko­rom­ban, ilyet rólam föl­té­te­lezni is erős téve­dés. Éppen innen ered egész mon­dó­kám.

Jubileumi miséjére hívott pap bará­tom a na­pok­ban. Gyö­nyörű orgo­na­szó­val támo­gatva éne­kelte min­denki az ISTEN, HAZÁN­KÉRT TÉR­DE­LÜNK ELŐDBE kez­detű éne­ket. Modern idő­ket élünk, ki is vetí­tet­ték a szö­ve­get. Fönn is akadt rajta a sze­mem. SZENT ERZSÉ­BET­BŐL HŐS SZE­RE­TET ÁRAD… Hop­pá! Az én fejembe a HŐ SZE­RE­TET fész­kelte be magát. Gon­dol­tam mind­járt, a hang­tani kör­nye­zet ránt­hatta így egybe a két szót. Mert azt mégse hihet­tem, hogy a har­cos HŐS keve­re­dett volna össze Erzsé­bet ada­kozó jám­bor­sá­gá­val.

Ha komolyabb kutató lennék, fél szem­mel oda is san­dí­ta­nék, hogy utána még egy­szer kimondva is van uta­lás a hő­sök­re. Hadd legyünk mink is tisz­ták, hősök, szentek… Előre hatás len­ne, vagy vissza­ha­tás? Vagy csak össz­ha­tás a hang­zás­tani csá­bí­tás mel­lett? Mind­egyik sze­re­pet játsz­hat.

Korábban szóvá tettem már, hogy a ka­rá­cso­nyi szép temp­lomi ének­ben is van egy nagy bök­ke­nő. Magam ugyan végig­jár­tam a pász­tor­ság vala­mennyi lép­cső­fo­kát, a ka­nász­ság kivé­te­lé­vel, és tehén­fé­lé­ből is össze­sen négyet őriz­tem. Négyet nyolc­éve­sen, és négyet, betölt­vén a tízet. A mi nyelv­já­rá­sunk­ban a csorda szó mar­ha­csor­dát jelent. Aki ott pász­tor­ko­dott, az volt a csor­dás. Ele­fánt­csor­dát is hal­lani mos­ta­ná­ban, de azt félre is tehet­jük. Ha innen néz­zük a dol­got, akkor Bet­le­hem kör­nyé­kén mar­ha­csor­dát elkép­zelni is dőre­ség, tehát a csordapásztorok is valami fél­re­for­dí­tás, fél­re­fer­dí­tés követ­kez­mé­nye lehet. Jött a vá­lasz, a föl­lel­hető leg­első vál­to­zat­ban – vala­mi­kor a XVI. vagy XVII. szá­zad­ból – már így sze­re­pel.

Telhetetlen akarnokságomban még két szak­ma­be­lit keres­tem, immár mind­két gon­dom tisz­tá­zása érde­ké­ben. Mind­egyi­kük támasz­ko­dik az Értel­mező szó­tár ada­tá­ra, mely sze­rint a csorda sza­vunk más­fajta álla­tok gyü­le­vész­sé­gét is jelen­he­ti. Én meg, ragasz­kod­ván immár rög­esz­mém­hez, nem nagyon hiszem, hogy innen fújna a szél. Vegyük csak elő Katona Józse­fet, Tiborc pana­szá­ban így áll: Ő CSOR­DA­SZÁMRA TARTJA GYÜ­LE­VÉSZ SZOLGÁIT… Ebből a temp­lomi áhí­tat rokon­sá­gára követ­kez­tetni se lehet. Igen­csak föld­be­verő íté­let a jogász­ság­ban is jeles­kedő drá­ma­író­tól. Az igaz, hogy a bet­le­hemi misz­té­rium­ban az áll, hogy RÁ MELE­GET IS A MARHA LEHEL, de egy marha nem csor­da. Kájoni János Cantinale katholicum című éne­kes­könyve 1654-ben csordapásztorok-ként rög­zí­tet­te, mondja szak­értő bará­tom. Ked­ves haj­dani szer­zőnk úgy szerzette vagy úgy for­dí­tot­ta, hogy a hazai szó­já­rá­sunk­nak meg­fe­lel­jen. Hogy Bet­le­hem köze­lé­ben leg­föl­jebb bir­kák, kecs­kék és csacsiszamarak legel­het­tek, meg se for­dul­ha­tott a fe­jé­ben. Ahogy az esz­ki­mó­ké­ban is csak a fóka? Ide­gen a fü­lünk­nek, nehéz elhin­nünk ezt is, mint a Miatyánk­ban a min­den­napi rizsün­ket, vala­hol nagyon messze, talán Kíná­ban. Temp­lomi test­re-sza­bás lehet, orgo­na­kí­sé­ret­tel.

Derék Kájoni testvér, biztosan minist­rál­tál te is, a leg­több gye­rek ott kezdi az oltári szol­gá­la­tot, aki­ből pap lesz, de keve­seb­bet pász­tor­kod­hat­tál.

Kicsit bonyolultabb a HŐS SZE­RE­TET. Tudós bará­tom elő­ha­lászta a régi­ség­ből, hogy itt is az ere­de­ti­ség győ­zött: így van leírva már ott is. A söttöri szü­le­tésű Men­tes Mihály kegyes papi sze­mély a szer­ző. Szá­momra a leg­biz­to­sabb támasz egy­kori évfo­lyam­tár­sam­tól érke­zett. Rög­tön­ítélő bíró­ság azon­nal per­dön­tő­nek ítélte volna tanú­val­lo­má­sát. Azt írja, vas­tag­nyakú kálo­mis­ta­ként misékre is el szo­kott menni kato­li­kus édes­any­já­val. Hal­lot­ta, sőt maga is éne­kelte a HŐ SZE­RE­TET. Leg­in­kább azon­ban csa­ládi kör­nye­zet­ben hang­zott el mis­kol­ci, rima­szom­bati beütés­sel. Ha hithű refor­má­tus­ként ez maradt meg benne kato­li­kus temp­lom­ból, akkor az így is volt.

Az a jó, ami nem jó! Mintha Örkény fejre állí­tott logi­kája ele­ve­nedne meg a Tanú című film­ből.

Olvasom valahol, a régi egy­házi éne­ke­ket több­sé­gük­ben írás­tu­dat­lan asszo­nyok őriz­ték meg. Tőlük filo­ló­giai pon­tos­sá­got elvárni megint hiá­ba­va­ló­ság len­ne. A leg­szebb orgo­na­szó is meg­en­ge­di, hogy a tanult nép­ség­ből is a föl­üle­te­sebb nyelvi forma búj­jon elő. Hő sze­re­tet? Hős sze­re­tet! Csor­da­pász­tor­ok.