Horváth Dezső

Karácsonyi föltámadás

Senki nem tehet róla, de az én kereszt­utam is bele­ját­szik ebbe a történetbe.

Hallomások sorozatában olvadnak elő belő­lem mos­tani sza­va­im. Elju­tot­tam én is odá­ig, felej­te­nem könnyebb, mint emlé­kez­nem. Tud­ván tudom, kará­csonyt a szü­le­tés misz­té­riuma kor­má­nyoz­za, itt pedig föl­tá­ma­dás­ról beszé­lünk. Előbb meg kell hal­nia, aki föl­tá­mad. Tapasz­ta­lat is mond­ja, egy kér­dő­jel száz mási­kat szül, ha sze­lek­tív kezd lenni a memó­ria gépe­ze­te. Írom inkább a cso­dá­la­tos egy­be­esé­se­ket, ahogy történt.

Leszálltam a trolibuszról, ehhez azon­ban tud­nia kell min­den­ki­nek, ha föl nem kapasz­kod­tam vol­na, le se száll­hat­tam volna róla. Az is a kikö­pött igaz­ság­hoz tar­to­zik, ha nem erre száll­tam vol­na, hanem az eggyel előb­bi­re, vagy az utána követ­ke­ző­re, meg se tud­tam vol­na, hogy egy ked­ves tör­té­ne­tet elsza­lasz­tot­tam vol­na. Ahogy átér­tem az utca túlsó felé­re, ked­ves mosoly­gás­sal ugrik le bicik­li­jé­ről az asszony­ka, és neve­men szó­lít. Abban a pil­la­nat­ban tud­tam, ő job­ban emlék­szik rám, mint én rá, de türel­mem mér­he­tet­len, kivá­rom. Öröm­hír röp­dös sza­vai­ban: uno­kája szü­le­tett. Már kapja is elő okostelefonját, és elő­pö­cög­teti kép­er­nyő­jére az unoka négy fény­ké­pét. Elő­kot­rom szem­üve­ge­met, árnyé­kot tar­tok fölé sap­kám­mal, hogy job­ban lás­sam. Illene most már meg­kér­dez­nem, ki is vagy te, galam­bom, de éppen most her­vasszam le orcá­já­ról a bol­dog­sá­got? Ekkora kegyet­len­ség nem fér belém, van viszont tar­ta­lék­ban min­den alka­lomra szóló töre­dék­mon­da­tom: tiszta öreg­anyja ez a gye­rek. És nagy mes­te­rem örök vicce is a számra szalad:

–  Gyerök vagy lány?

–  Fiú, fiú! – hang­zik a fe­le­let, és egész­sé­ges, erős. Édes­anyja is jól van, a szü­lés­nél semmi komp­li­ká­ció nem tör­tént. Marad tehát az első kér­dő­jel: csak tud­nám, kinek kell örülnöm!

Jön mellé még egy. Marika. Mintha meg­ola­joz­ták volna eszem kere­ke­it. Újság­írós­ko­dá­som első tava­szán Földúton soro­za­tom­hoz anya­got gyűj­teni elbi­cik­liz­tem a Zöldfási temp­lom előtt, és akkora meg­le­pés ért, le kel­lett száll­nom a jár­gány­ról. Hatal­mas pla­kát volt kira­gaszt­va, ezzel a föl­hí­vás­sal: ADJ VÉRT! Hús­vét heté­ben jár­hat­tunk, ha Krisz­tus kereszt­fá­já­ról csö­pö­gött vol­na, talán föl se tűnt vol­na. Meg­ír­tam ezt már, és ami áteresz­tő­dött ujjaim bögye­in, job­ban meg­ma­rad ínsé­ges időkre is, fog­tam magam, bemen­tem a plé­bá­niá­ra. Min­den kér­dést ott kell tisz­táz­nunk, ahol föl­me­rül. Alig támasz­tom drótszamaramat a drót­ke­rí­tés­hez, és nyi­tom meg a kert­aj­tót, delet haran­goz­nak. Puff neki! Nálunk, ott­hon a Du­nán­tú­lon, levesmarsnak is mond­ják, leg­szí­ve­seb­ben vissza­for­dul­tam vol­na. Hátha éppen ebé­del a plé­bá­nos. Ha vala­ki­nek, neki nagyon tud­nia kell, hogy a dél, az dél. Ha netán éppen ott áll az ablak­nál, és azt lát­ja, majd­nem bejött vala­ki, aztán el is viharzott?

Nem folytatom, hiszen meg van már írva majd­nem fél évszá­za­da. A plé­bá­nos kente a zsí­ros kenye­ret, nekem is adott vol­na. A lé­nyeg: Marika műve a pla­kát. Még a te­me­tői keresztre is kirajzszögeztek egyet, mert oda is sokan eljár­nak. Dunán­túli szár­ma­zék a plé­bá­nos is, hamar össze­ko­máz­tunk, és barát­sá­gunk hol­táig tar­tott. Tőle tud­tam meg, Marika nem más, mint a Kar­di­o­ló­giai kli­nika inten­zív osz­tá­lyá­nak a nővé­re. És róla mondja most, a bi­cik­liző nagy­ma­ma, hogy kará­csony­kor, a dél­előtti mise előtt néhány perc­cel meg­halt. A szü­le­tés ünne­pén. A szíve vitte el. A kar­di­o­ló­gia nővé­rét! Már majd­nem kimond­tam, stí­lu­so­sabb nemét nem is választ­hatta volna az elmú­lás­nak – bár az ilyes­mit nem válasz­tani szok­ták –, már hal­lot­tam is a foly­ta­tást. Éppen akkor lépett be a Dómba az egyik pro­fesszor, és neki sike­rült újra­élesz­te­nie. Meg­van azóta is. És a Pali meg is írta. El is olvas­ha­tom az Új Ember hús­véti számában.

Kedves Újsütetű Nagymama! Most már azt is tud­nom kel­le­ne, ki az a Pa­li. Biz­to­san jól ismer­jük egy­mást, de ha ele­ve­nen reszel­nek meg, mint a tor­mát, akkor se tudom, a sok másik között most melyik az aktuális.

Van menekvés. Ha már Marika tel­jes mivol­tá­ban újra beren­dez­ke­dett agyacs­kám baráz­dái­ban, csak elő kell ven­nem a te­le­fon­köny­vet. A Csaba utcá­ban lakik, vol­tam is már náluk, össze­té­vesz­te­nem se lehet. Hívom, csör­ge­tem vég nél­kül, senki sin­csen, aki föl­ve­gye. Uram­is­ten, csak nin­csen mégis valami baj!!! Vagy már ő is áttért volna a bunkófonra?

Később újra rácsörgök, ebédszó után mind­járt, és föl is veszik. Mari­ka, tulaj­don kezé­vel, és az ő me­mó­ri­ája annyit se sán­tít, mint az enyém, mind­járt emlék­szik is rám. Ked­ves csi­cser­gése kihal­lat­szik a szer­ke­zet­ből, leg­alább három utcán átívelve is. Készü­lő­dik éppen, egy­kori mun­ka­he­lyén 1-kor kez­dő­dik valami emlé­kező ünnep­ség, ő is kapott meg­hí­vót. Ha csak mun­ká­jára gon­dol­tak, akkor is szép dol­got cse­le­ked­tek, de ha a föl­tá­ma­dás pöcs­ét­jét is ráütöt­ték, még inkább ott a he­lye. Kérve kér­tem, mondja el apró­ra, mi tör­tént, de ő se tud­ja. Azt mond­ja, eddigi élete leg­je­len­tő­sebb per­ceit fele­lőt­le­nül átalud­ta. A koronáriájával vol­tak gond­jai, ezer gya­kor­lat­tal föl­vér­tezve azt hit­te, tab­let­ták­kal rend­ben tart­ha­tó. Valami kóbor sugal­lat azon­ban intet­te, úgy üljön be a pad­ba, ha netán el találna ájul­ni, ki ne essen. Bel­jebb húzó­dott, így aztán ülve esett össze. Mások­tól tud­ja, hamar kiér­kez­tek a men­tők, de ő már csak a műtét után ébredt öntudatra.

Mély vallásosság lengi be az egé­szet, nyil­ván a pro­fesszort is az vezé­relte éppen akkor, éppen oda. Talán a men­tő­ket is siet­tet­te, és az ope­ráló orvos kését is az vezette.

Megkértem így is, segítsen.

–  Ki is az a Nagymama?

–  A Pannika.

–  És ki lehet a Pali?

–  Ne ismerné? A Panni fér­je. Szok­tuk emle­getni magát is.

Saját szégyenemben kezdtem füröd­ni. Hegyenjáró família címen írtam szin­tén haj­dani kez­dé­sem ide­jén, a Pista lánya a Pan­ni. Csak akkor még kicsike volt. Öcsi­kéje a püs­pök, kölök­kora óta tege­ző­dünk. Úgy járta végig a csa­lád az orszá­gos kék jel­zést, hogy min­den gye­rek vala­mi­ért fele­lős volt. Aki panasz­kodni kez­dett, hogy elfá­radt, arra Pista ezt mond­ta: mindnyájan fára­dunk, az a jó, hogy te nem panaszkodsz. A Pali pedig, aki tehát a Panni fér­je, töb­bek között köny­vei­men is kor­rek­tor­kodott.

Kicsi a világ! Mintha sely­mek gom­bo­lyod­ná­nak elő, kezd össze­állni minden.

–  Marika, meg ne mondja nekik, hogy az én fejem már olyan, mint a rosta lika. A nagyja is kipo­tyog belőle.

Az újraélesztés technikáját több­ször ismé­telve is tanul­tuk Zsombón, el tudom kép­zelni a tel­jes igye­ke­ze­tet éles­ben, lépés­ről lépés­re. A jó pro­fesszor­nak tud­nia kel­lett. Egy kér­dő­jel azon­ban ágas­ko­dik még ben­nem. Med­dig marad ben­nünk a lélek a ha­lál után? Ami­kor a Kli­nikai föl­tá­madás útjait íro­gat­tam, oda jutot­tam, Szent Péter a Menny­or­szág kapu­já­ból ugraszt­ha­tott vissza, le ne kés­sem az ébresztőt.

Marika, egy lett a sorsunk. Kinek a szí­ve, kinek a fe­je. Isten éltesse jó soká­ig! Az újszü­lött uno­ká­val együtt.

Pannival, ha legkö­ze­lebb rám köszön, visszategeződünk.