Horváth Dezső

Cuki bili

Segítség! Fölragadtam a légy­fo­gó­ra.

Alig van újság napjainkban, amelyikbe elő ne for­dulna a cu­ki­ság. Néme­lyik­ben naponta több­ször is. Cuki kis kutya­köly­kök! Cuki kis pandafiak. Cuki ez, cuki az, cuki itt min­den. Bocsássa meg nekem a jelen­kor, és talán hellyel-köz­zel az utó­kor is, már én is cuki bili­ről beszé­lek.

Sora van ennek is.

Hosszú évek óta lovagolok vessző­pa­ri­pái­mon. Azon pél­dá­ul, hogy vala­mi­kor régen képet lát­tam egyik újság­ban, kis kínai köl­kök fabo­tok­kal kato­nai gya­kor­la­to­kat végez­nek. Könnyű volt a kö­vet­kez­te­tés: Kína hábo­rúra készül. Nap­ja­ink­ban meg azt látom, akár­me­lyik hazai kato­nai bemu­ta­tón cuki kis köl­kök vigyori bol­dog­ság­gal hajol­nak pél­dául a golyó­szóró tusá­ra, és atyás­kodó föl­nőtt kato­nák magya­ráz­zák nekik a célba lövés tudo­má­nyát. A föl­nőtt katona nem cuki, csak a kölök az. Beval­lott célja a be­mu­ta­tó­nak, ked­vet csi­nálni apró gye­re­kek­ben is a maj­dani kato­na­ság­ra.

Berzenkedni szoktam miatta. Láza­dozni is. Előt­tem az a go­lyó­szó­ró, az az ágyú, az a tank, ame­lyi­ken csúsz­nak-mász­nak a ki­csi köl­kök, ember­élet kiol­tá­sára készült. Akkor is, ha támad­nak, akkor is, ha véde­kez­nek. És az internet jóvol­tá­ból akár­mi­kor elő­kap­hat­ják bár­hol a vilá­gon, és alá­ír­hat­ják, Magyar­or­szág is hábo­rúra készül. Leg­szí­ve­seb­ben ölbe kap­nám az apró­sá­go­kat, és hol volt, hol nem volt mesét mon­da­nék Fanyűvőről, Hegy­hen­ger­ge­tő­ről, Vas­gyú­ró­ról, Hollófernyigesről, meg arról a vi­dék­ről, ahol a mada­rak is tér­den állva isszák a vi­zet.

Legutóbb, vagy egy kicsikét régeb­ben, tár­cát írtam arról, egyik város­kánk­ban olyas­mit sza­val­tat­tak kis­is­ko­lás­ok­kal, ami szin­túgy nem az ő szá­jukba való len­ne. A kormányablakot lel­ken­dez­tet­ték velük. Vissza­idéz­tem a mi gye­rek­ko­run­kat, első nyil­vá­nos óvo­dás sze­rep­lé­sün­ket, miköz­ben elju­tot­tam a mi gye­re­keink óvo­dás ver­si­ké­jé­hez: Menetel az ezred, döng a lé­pés, jobb, bal, jobb, bal, hátraarc… Ebből lett a Lomputykák. Az ólom­pus­kák­ból, ütemre dara­bol­va. Iro­má­nyom olvas­ható a Ká­ró­ka­tona című internetes iro­dalmi folyó­irat­ban. Erre akadt rá ked­ves veszp­rémi isme­rő­söm, és elküldte együtt érző hoz­zá­szó­lá­sát. Éva lánya két és fél­éves volt akkor, ami­kor elő­állt kor­sza­kos beje­len­té­sé­vel. Nem csű­röm-csa­va­rom, ide teszem a tel­jes leve­let.

Íme:

Utóirat (a hangulat helyreállí­tása érdekében).

Miután beleolvastam a Ká­ró­ka­to­ná­ban meg­je­lent írá­sok­ba, a „Lomputykákkal” kap­cso­lat­ban fel­idé­ző­dött ben­nem egy ide­vágó tör­té­net. A nyolc­va­nas évek ele­jén volt Vámos Mik­lós­nak egy hasonló tár­gyú glosszá­ja, amire rea­gálva írtam le az alábbiakat:

Annak idején úgy hozták a kö­rül­mé­nyek, hogy kis­lá­nyunk két és fél­éves korá­ban került óvo­dá­ba. A leg­főbb köve­tel­mé­nyek­nek: szo­ba­tisz­ta­ság, önálló étke­zés, öltö­zés stb. meg­fe­lelt, s ér­tel­mi­leg is „óvo­da­érett­nek” látszott.

Hanem egyszer, mindjárt az első idő­szak­ban, haza­jö­vet lel­ke­sen újsá­gol­ta: „bilin volt a szov­jet ágyú!”

Nehezen boldogultunk volna a kissé bizarr kép meg­fej­té­sé­vel a nagyobb test­vér segít­sége nél­kül, aki­nek akkori sza­va­la­tát most emlé­ke­zet­ből írom ide:

Valamikor réges-régen
bilincs volt a szovjet népen.
De novem­ber hetedikén
fegyvert fogott min­den szegény.
Éjjel-nappal szólt az ágyú,
annyi vér hullt a hóra,
(hogy) vér­pi­ros lett tőle
a szov­jet nép lobogója.

Tehát a kicsi a maga mód­ján sum­mázta az „alap­fokú világ­né­zeti okta­tás” szövegét.

Gondolom, ők is menetelve tanulták. Nem hiszem, hogy az aprócska kegye­lem-óvo­dás, több­szö­rös édes­anya­sze­re­pé­ben immár, még emlé­kezne rá. Talán test­vér­bátyja se, aki akkor éppen ezt sza­valta novem­ber 7-én, és a tel­jes min­tát szol­gál­tatta meg­fej­té­sül.

Arra is valók a nagymamák, hogy uno­ká­ik­nak ők adják tovább. Fanyűvővel, Hegy­hen­ger­ge­tő­vel, Vas­gyú­ró­val, Hollófernyigessel.

Cuki a történet, bilivel kom­bi­nál­va. A szo­ba­tiszta Évi­ké­től.

„Bilin volt a szovjet ágyú!”

Ez is történelem.

Köszönöm a megerősítést. Talán egy­szer majd a világ összes inter­kon­ti­nen­tá­lis cir­káló raké­tá­já­ra, tor­pe­dó­já­ra, és min­den célba dobó bom­bá­jára is ráil­lik. Nem föl­tét­le­nül a csöppke óvo­dás szá­já­ból.