Polner Laura

Citrom

Marok és égetek,
mint a citromlé a csonkig rágott körömágyakon.
Magamat savazom. Mint a magok, szorosan fekszenek szöveteim közt,
leülepedek a csésze alján.
Egyedül gerezdekként fekszünk önön héjamban,
szélrózsaként mutatva a semmi összes útját.
Lassan csepegünk, forgunk és csavarodunk.
Bennem egymást facsarjuk ketten.
Végül örök körforgásként, újra és újra,
lenyeletem magam.


Polner Laura

Halak

Ma még csend van
közel hoz a távol,
egyre nő az olajfolt
íriszed tengerén.
Tágul a levegőhiány.
Mélytengeri búvárként fullad az idő.
Planktonok álmát őrzi,
egy fogorvosi rendelő algás
akváriumában.


Polner Laura

Léttükör

„Ki vagy?” Kérdezted
mikor megsárgult
mennyországom kapuit 
verted.
Senki vagyok,
mindenki csodájának öröke,
összes vagyok,
mindenek elrabolt eleje
és elásott vége. 
Tükörkép homályába burkolt grafitrajz, 
arcom vonalának éles sziluettje
által alkotott világkép. 
Önmagaddal szembenéző más vagyok,
magam veleje, örökös ismétlődés. 
Én vagyok a hangban a szó lehetősége,
a neked üres vászon,
a buszablak tükörképed
áttetsző reménye.
A képzelt hajnalok
fáradhatatlan utasa, 
üvegpohárba zárt olajtenger,
gondolat, 
mely sose volt,
mégse lesz.


Polner Laura

Vattacukor

Bezárt.
A vidámpark fényes lámpásai kialudtak, a vattacukor lassan összeragadva megrohad a fűben.
A körhinta lovai megtáltosodva, kiszuszogott lélekkel fekszenek.
Aranyló könnyeket véreznek, ahogy a fogságukat jelentő tartóoszlopok a gerincüket törve átszúrják őket.
Csak a hűvös lépteid, ahogy a lábujjaid a szeméttel borított útba vájod, csak ez ad erőt.
Magamba zárom. Magam bezárok mindent, ami volt valaha.
A képzeletem, a szavaid.
Be, be, belülre.