Cegléd József Kázmér

Kalliopé kosarának

karácsonyi bőségéből Horváth Dezső: Bölény­kan­táta című tes­tes köny­vét emel­tem ki, ami alig múlt évünk végén látott nap­vi­lá­got a Felsőmagyarország Kiadó gon­do­zá­sá­ban. Első­ként azért vet­tem ki, mert lapunk, a Káró­ka­tona állandó szer­ző­je, egy­ben közöt­tünk az egyik leg­több évgyű­rűt magá­é­nak tudó alko­tó­tár­sunk. Mind­össze a nyolc­va­na­di­kon kari­ká­zik. Egyik szisszenetében maga is idézi a híres Eöt­vös-cir­kusz bohó­cát: „Van másik!”, ami­hez jó remé­nyek­kel magam is tár­su­lok. Másod­sor­ban meg abból az önző öröm­ből soro­ló­dott hoz­zám, mert a maga jelen­kori tar­tal­má­val, sti­lá­ris meg­ol­dá­sai­val egy, a magyar iro­da­lom­ban tekin­té­lyes gyö­kér­zet­tel ren­del­kező műfajt növeszt tovább; a tár­cát.

(Arról a földrajzi helyről, ahon­nan e be­tű­so­ro­kat „az égbe lövöm”, mint­egy fél­órai gya­log­sé­tára léte­zik Horpács apró­fa­lu, köze­pén a Mik­száth-kú­ria. Az épp fel­újí­tás alatt álló tekin­té­lyes épít­mény előtt ül ifj. Szabó Ist­ván ember­lép­tékű Mik­száth-szob­ra, melyet 1999-ben avat­tak. A mű egy 1910-es fény­kép tükör­má­so­la­ta, taj­ték­pipa nél­kül. Kál­mán bácsi egy hosszú tám­lás pad végé­ben ül, és onnan szemlézi a kö­rötte nyúj­tóz­kodó pagonyt s an­nak téve­teg élő­lé­nye­it. A tám­lás lócán tőle balra; van­nak még kiadó, hoz­zá­férő helyek.)

Ám: „Sora van mindennek, mint a le­pény­evés­nek. Úgy össze­ga­ba­lyo­dott a világ, kibum­bu­ju­colni se tudom.”

(Hacsak el nem mondom, hogy gyerek­nek is vidé­ki­ként igen ott­ho­nos ülő­al­kal­ma­tos­ságra lel­tem a csi­pás sze­mem­ben idős bog­nár mes­ter, Kar­csi bácsi puha bőrök­kel leta­kart hin­ta­szék­ében. Míg anyám a kor­ta­lan házi­asszonnyal dis­ku­rált, én rin­ga­tó­zá­som köze­pette irigy­kedve néz­tem az őzagancsra akasz­tott fél­be­tört vadász­fegy­vert, miköz­ben nesz­te­le­nül mel­lém som­for­dált Kakaó, a gazda vizs­lá­ja. Fejét kitartó hűség­gel emelte tenye­rem magas­sá­gá­ba, ami­ben – önhitt­ség nél­kül állít­ha­tom – mind­ket­ten ked­vün­ket lel­tük.)

Más megközelítésben: „A hirtelen jött nagy meleg tehe­ti, de eszembe jutott vala­mi. Van annak leg­alább ötven esz­ten­deje is, vagy több is, amikor…”

(Nagyon igyekeztem oldalazni az espe­res úrnak kijáró kéz­csók elől. Tet­tem ezt, mert hideg­le­lést kap­tam bűbá­jos­sá­gá­tól, nem szólva középső ujján borongó ménkű nagy zöld köves arany­gyű­rű­jé­től. Minden­nek tete­jébe a Te­remtő e vég­vi­déki hely­tar­tó­ját úgy hív­ták, hogy Krix. Én meg a magam „kalahüttyös” mód­ján egy­be­mondva foly­tat­tam: Krixkrax.)

Szóval, a fentebbiekről: „…elmenne, de akár­mi­lyen szé­pen hang­zik is, nem min­denki érti. Talán a végén! Csak azt aka­rom mon­da­ni, kis lépé­sek­kel ugyan, de fej­lő­dünk.”

Veszem tehát Horváth Dezső szellemi egyed­fej­lő­dé­sé­nek stá­ció­it, miket tudni vélünk, meg amikbe bepil­lan­tást enged. Első blikkre is úgy tűnik: az utolsó mohi­ká­nok közül való, és nem a kora miatt!

Szerzőnk 1936-os évjáratú első gene­rá­ciós értel­mi­sé­gi, ahogy az „öreg­át­kos­ban” mond­ták. Tanyasi iskola össze­vont osz­tá­lyai­ból emel­ke­dett a böl­csész dip­lo­má­ig, ahon­nan tanár­em­ber­sé­gig, műve­lő­dés­szer­ve­ző­ig, majd valódi újság­íróvá nevelte magát, azzal a kikezd­he­tet­len hát­ránnyal, hogy nem emel­gette a Mun­kás­őr­ség csúz­li­ját, mi több: belé­pő­jegy helyett sem mutat­hatta párt­tag­köny­vét. Sze­rény ember volt, fősze­re­pet („ön­hi­bá­já­ból”) csak a han­gu­lat­je­len­té­sek­ben szer­zett, hiszen: „Meg­dög­leni lehet, de rongy­em­berré lenni nem.” Köz­ben éve­ken át „nyomta a gom­bot” a tele­ví­zió sze­gedi tudó­sí­tó­ja­ként. Kuta­tott falut, tanyát, embe­re­ket és múló­fél­ben lévő hagyo­má­nyo­kat.

Kilométerkövek helyett csak kerék­pár és betű-fo­lyó­mé­te­rei van­nak. Cik­kei­nek cím­lis­tája 110 gépelt oldal. Zöm­mel a Délmagyarország nevű napi­lap­ban, de 24 évig rend­sze­re­sen jelent­ke­zett az ÉS-ben, illetve az egy­kori Új Tükör­ben. Rang­ja, hogy Sze­ged drót­sza­ma­ras újság­író­ja, aki vala­hogy min­dig kikap­ja, hogy „szembe fúj a szél”. Kitün­te­té­sei? Egy tér­ség­nyi sze­re­tet, szer­kesz­tő­ségi arany­gyű­rű, megyei elis­me­ré­sek és 1996-ban a Tán­csics Mihály-díj. Eddigi mun­kál­ko­dása során a szo­ci­o­ló­giai isme­ret­ter­jesz­tés mel­lett szinte min­den pró­zai műfaj­ban kipró­bálta magát.

Karácsonyi garabolyom csodabogara a – Bölény­kan­tá­ta – huszon­ket­te­dik köny­ve. Műfaj­meg­je­lö­lé­se: Tár­cák. A ha­zai klasszi­ku­sok közül első­ként Mik­száth Kál­mán jut eszem­be, majd Móra Ferenc, a múlt szá­zad máso­dik felé­ből pedig Déry Tibor foly­ta­tó­la­go­san meg­je­lent tűnő­dé­sei; „A napok hor­da­lé­ka”. Mos­tan­ság Parti Nagy Lajos hal­mo­zott kötetté remekbe írt kis­esszé­ket, amik tovább tágít­ják a mű­faj ere­de­ti­leg kép­zelt-raj­zolt hatá­ra­it. Hor­váth Dezső írá­sai fel­tét­len foly­to­nos­sá­got mutat­nak a klasszi­ku­sok­kal. Hét­köz­napi érte­lem­ben „re­ke­szes” (tár­cák) írá­sok, amik­ben az indító mon­da­tok lénye­ge, értelme nem kizá­ró­la­gos elő­fel­té­tele az utá­nuk követ­ke­zők­nek, pusz­tán „ez jutott eszem­be” erről-ar­ról, ám mégis tűpon­to­san szer­keszt­ve, hegyez­ve. Miről is? A száz­húsz­nál is több szössze­net ese­ten­ként további alig vagy félig bon­tott témá­kat rejt, ami­ként saját bolon­dos gon­dol­ko­dá­sunk is egy­másra lapolja a lát­szó­lag eltérő ele­me­ket. Csa­pongó szel­lemi kör­já­rat múlt­ról, mai hét­köz­nap­ja­ink­ról, poli­ti­ká­ról és mind­ar­ról, ami fen­na­kad­hat egy fárad­ha­tat­la­nul mélá­zó, tuda­tos elme vetí­tő­vász­nán. Hol a múlt hívja elő a je­lent, hol az „ép­pen most” ren­deli maga mellé az emlé­ket. „Far­zse­bes” írá­sai­ban jelen van az adoma és az anek­dota kese­ré­des humo­ra, (gyak­ran öniró­nia), ami gon­do­lat­me­net­ének szá­mos csa­va­rin­tá­sá­val érke­zik el a csat­ta­nó­hoz. Mint espe­res úrról a krikszk­rak­szig.

Az írások nyelvezete archaizáló, szó­kin­cse gyö­nyö­rűen tere­bé­lyes, mon­dat­szer­ke­ze­tei oly­kor ámu­latba ejte­nek. (Még akkor is, ha ezt manap­ság ad acta tet­ték.) Ezért is kell a meg­fe­lelő ülő­al­kal­ma­tos­ság, hogy a szé­pen göm­bö­lyö­dő-gör­dülő mon­da­tok ma alig vagy egy­ál­ta­lán nem hasz­nált alko­tó­ele­meit értel­mez­hes­sük, ízlel­get­hes­sük. S ha netán fejünk­ben „meg­in­gott a víz­mér­ték” – kell a szó­tár. „Poszadék”, „kö­tött­pá­lyás viliga”, „be­bí­ró”, „talló”, „sopa”, „eltiedelő” – „Tud­nak még követ­ni?”

Ma a széles tömeg betűfelis­merő részé­nek vékony olva­sói sávja is azt mon­da­ná, hogy körül­mé­nyes. Miért? Mert manap­ság nem hogy nincs, de élő­ben sem lehet látni falon függő fél­be­tört két­csö­vűt, ami mel­lett egy büty­kös kezű, fafor­gács illatú Kar­csi bácsi ser­te­per­tél­ne. Nem szólva a nyu­ga­lom saj­ká­já­nak szá­mító hin­ta­szék­ről és Kaka­ó­ról, mint a béke négy­lábú meleg nyu­galmú őrző­jé­ről! Mindez külön-kü­lön tán meg­vol­na, de együtt Mese­or­szág sosem volt vilá­gát hang­sze­reli közös kot­tá­ba. Pedig múl­tunk nem­csak volt, hanem van. Szer­zőnk pon­to­san találja szí­ven „az égbe lőtt kul­tú­ra” követ­kez­té­ben lét­re­jött rákos gócot, ami­kor a zanzásított, uram bocsá’, „új­ra­írt” Egri csil­la­gok ötle­tére vála­szol.

A kötethez senki sem ragasztott elő­szót vagy utó­szót, mi több az írá­sok aljá­ról is hiány­zik a dá­tum. Saj­nos. A mor­gás örök­ér­vé­nyű jogá­val írt tár­cák néme­lyi­két tán fel­emészti az idő, de bizonnyal van­nak olya­nok, melyek hely­je­gyet biz­to­sí­ta­nak ama padon. (Hiszen két gene­rá­ció múl­tá­val vél­he­tően sze­ren­csé­sebb és oko­sabb utó­da­ink aligha emlé­kez­nek rá, hogy volt idő, mikor féreg­nyúl­vá­nyos agy­te­ker­vé­nyek a rovás­írás beve­ze­tése körül dön­gi­csél­tek! Ámbár, ha meg­gon­do­lom; a víz­mér­ték szem­lé­lője olda­lá­ról sem okta­lan­ság a lejt­me­net fel­is­me­ré­se.)

A közel négyszáz oldalas könyvet jó szív­vel aján­lom min­den türel­mes és „agy­ke­re­két” járatni kívánó olva­só­tár­sam­nak! Egy eb meg­léte nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges, de ahogy mi mon­dani szok­tuk: kutya nél­kül is lehet élni, de minek!

(Horváth Dezső: Bölénykantáta, Felsőmagyarország Kiadó, 2015.)