Andor Csaba

Madách-emlékbeszéd*

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Megem­lé­ke­zők!

Amikor Madách halála után édesanyja vélet­le­nül meg­ta­lált egy vers­kéz­ira­tot a csa­ládi könyv­tár egyik köte­té­nek lap­jai között, első pil­la­nat­ban talán azt sem tud­ta, hogy kinek az írá­sát látja a papír­la­pon. A ce­ruza nyoma már elhal­vá­nyult, és sok volt benne a ja­ví­tás is. Aztán rájött, hogy ezt a ver­set sem írhatta más, csakis a leg­idő­sebb fia.

Ha korábban került volna a ke­zé­be, bizo­nyára azt írja a lap aljá­ra, hogy „Emi”, hiszen így nevez­ték csa­ládi kör­ben a köl­tőt, ezzel emlé­kez­tette volna magát (vagy az őt túl­élő csa­lád­ta­go­kat) arra, hogy ezt is a fia írta. De most már öreg volt, nem önma­gá­nak, hanem az utó­kor­nak, a maj­dani kuta­tók­nak kel­lett üze­ne­tet hagy­nia, és némi töp­ren­gés után ugyan­azt írta oda, amit most Önök is olvas­hat­nak az alsósztregovai sír­em­lék talap­za­tán: „Ma­dách”. Ilyen egy­sze­rű­en, kereszt­név nél­kül. Szo­kat­lan meg­ol­dás, külö­nö­sen egy édes­anyá­tól.

Majthényi Anna bizonyára jól ismerte a Ma­dách csa­lád hat­száz éves tör­té­ne­tét, hiszen házas­sága révén már több mint fél évszá­zada ő is ennek a csa­lád­nak volt a tag­ja, ami­kor a vers a ke­zébe került. Tud­ta, hogy hány jeles had­ve­zér, poli­ti­kus és költő volt a csa­lád­ban; néme­lyi­kük a me­gye hatá­rain túl is ismertté tette a Madách nevet. De ami­kor a ver­set meg­ta­lál­ta, akkor már azt is tud­ta, hogy min­den ősé­nek az emlé­két elho­má­lyo­sítja a fia, mert mos­tan­tól kezdve a Ma­dách név egyet jelent majd őve­le. Senki sem fogja a jövő­ben meg­kér­dez­ni, vajon melyik Madách­ról van szó, melyi­kük írhatta a ver­set, fölös­le­ges tehát oda­ír­nia a kereszt­ne­vet.

A név azóta is felidézi mindannyi­unk­ban Az ember tragédiája alko­tó­ját, aki­nek fő művét min­den kor­ban egy kicsit más­képp lát­juk: mást eme­lünk ki belő­le, más­hová tesszük a hang­súlyt. Nem­csak mi, olva­sók vagyunk ezzel így, de a szín­házi ren­de­zők is, akik kény­te­le­nek a hosszú szö­veg­ből kisebb-na­gyobb része­ket kihagy­ni. Az eltérő látás­mó­do­kat jól jel­lemzi az illuszt­rá­ció-so­ro­za­tok sok­fé­le­sé­ge: Zichy Mihály­tól nap­ja­in­kig. Maga Madách is helyen­ként lát­szó­lag önké­nye­sen emelt ki bizo­nyos tör­té­nelmi ese­mé­nye­ket, oly­kor egé­szen rej­tett módon.

Néhány éve, egy orosz Tragédia-for­dí­tás­hoz írt kísé­rő­ta­nul­mány mun­ká­la­tai köz­ben gon­dol­kod­tam el azon, hogyan magya­ráz­hat­nám meg az orosz olva­sók­nak, hogy miért éppen Hunyadi János neve került a mű­be. Hiszen leg­alább 3-4 olyan magyar tör­té­nelmi sze­mély van, aki híre­sebb nála, aki­nek a neve előbb eszünkbe jut, mint éppen az övé. Ekkor ébred­tem csak rá, hogy koráb­ban soha­sem gon­dol­kod­tam el ezen, sőt, amennyire meg tudom ítél­ni, soha senki sem indo­kolta meg: vajon miért éppen Hunya­dira esett Madách válasz­tá­sa?

Pedig a válasz egyszerű. A Tra­gé­dia a világ­tör­té­ne­lem­ről szól, Madách pél­dái­ban egy­től egyig a vi­lág tör­té­nel­mé­nek és kul­tú­rá­já­nak nagy sze­mé­lyi­sé­geit emlí­ti, bár sok­szor csak mel­lék­sze­rep­lők­ként jelen­nek meg a műben: mint Péter apos­tol, aki csak a ró­mai szín végén szó­lal meg, vagy Pla­tón, Miche­lan­ge­lo, Cassius, Luther, akik­nek csak egy-két mon­da­tos sze­rep jut. Van­nak per­sze kivé­te­lek is: Kep­ler és Dan­ton fősze­re­pet kapott, az előbbi nem is egy, hanem két szín­ben. De mi köze van a világ­tör­té­ne­lem­nek a Kár­pát-me­dence tör­té­nel­mé­hez? Ezen nyil­ván Madách is elgon­dol­ko­dott.

Aztán megtalálta a lehangoló választ: majd­nem sem­mi. Az itt élők több­nyire csak elszen­ved­ték, de rit­kán ala­kí­tot­ták a tör­té­nel­met. Azok­ban a ki­vé­te­les idő­szak­ok­ban, ami­kor maguk ala­kí­tot­ták, s nem kívül­ről kényszerítették rájuk, olyan­kor is inkább csak a saját tör­té­nel­mü­ket, amely­nek a vi­lág­tör­té­ne­lemre nem volt hatá­sa. De volt egy kivé­te­les nap a Kár­pát-me­dence tör­té­ne­té­ben: 1456. július 22. Az isz­lám invá­zió meg­ál­lí­tása való­ban világ­tör­té­nelmi jelen­tő­ségű volt, ezért került be egyet­len magyar név­ként a Tra­gé­di­ába éppen Hunyadi neve.

Nem véletlen, hogy iszlám invázió­ról beszél­tem, nem pedig török vagy osz­mán ter­jesz­ke­dés­ről. Madách vilá­gossá tette olva­sói szá­má­ra, hogy Hunyadi nem egy orszá­got védel­me­zett (még kevésbé egy népet), hanem első­sor­ban egy esz­mét, hiszen Luci­fer ezt mondja az esz­kimó szín­ben:

 

„Ha nagy Hunyad nem méltó nép köré­ben

Jő a világra, hogyha szerecsen

Sátornak árnya reszket bölcsején:

Mi lesz első hőséből a kereszt­nek?”

Vagyis Madách szerint nem a bi­zánci hit­vi­tá­zók vol­tak az első keresz­tény hősök, akik vál­ta­kozva küld­ték egy­mást mág­lyá­ra, a pil­la­nat­nyi hatalmi és ide­o­ló­giai erő­vi­szonyok sze­rint, de nem is Tankréd, a Szent­föld­ről vissza­térő kereszteslovag, hanem Hunya­di. Ő tör­té­ne­te­sen a keleti fron­ton har­colt, ahol az isz­lám val­lás osz­mán-tö­rök kato­nái pró­bál­tak meg betör­ni, míg mások a nyu­gati fron­ton, az Ibé­ri­ai-fél­szi­ge­ten egy másik muzul­mán nép­nek, a mórok­nak a vissza­szo­rí­tá­sára tet­tek ekkor még ered­mény­te­len kísér­le­tet.

Érdekes, hogy ez a valláshá­bo­rú, az euró­pai tör­té­net­írás szó­hasz­ná­lata és szem­pont­rend­szere alap­ján, egy­ál­ta­lán nem volt mind­két olda­lon egy­ér­tel­mű. Euró­pá­nak ebben a régió­já­ban igen gyak­ran a tö­rö­kök elleni küz­de­lem­ről beszél­tek, ugyan­ak­kor a másik olda­lon soha­sem a ma­gya­ro­kat, szlo­vá­ko­kat, szer­be­ket, romá­no­kat vagy a többi itt élő népet tekin­tet­ték ellen­ség­nek, hanem a „hi­tet­le­ne­ket”. Vagyis éppen­ség­gel a másik fél tette egy­ér­tel­mű­vé, hogy itt val­lás­há­bo­rú­ról van szó: nem a tö­rö­kök töre­ked­tek Európa leigá­zás­ára, hanem az isz­lám hit har­co­sai: kele­ten a törö­kök, nyu­ga­ton a mó­rok.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Megem­lé­ke­zők! Ami­kor elkezd­tem tűnődni azon, mit is mond­jak majd Madách halá­lá­nak 151. évfor­du­ló­ján, elő­ször nem gon­dol­tam arra, hogy aktu­a­li­tá­sok­ról fogok majd beszél­ni. Nem is ezzel kezd­tem mon­dan­dó­mat, hanem egy ifjú­kori vers­kéz­irat külö­nös sor­sá­ról beszél­tem, egy fur­csa anya–fiú kap­cso­lat­ról. Aztán még­is­csak nap­ja­ink felé kanya­ro­dott a mon­dan­dóm.

Az irodalmár hajlamos arra, hogy a nagy mű mögött a jelen­tős alko­tót lás­sa. Magam is így vagyok ezzel, hiszen ami­kor kuta­tok, akkor egy pil­la­na­tig se gon­do­lok a hu­sza­dik szá­zad­ra, a huszon­egye­dikre még kevés­bé, eszembe se jut az a vi­lág, amely­ben élek, csakis az lebeg előt­tem, amely­ben Madách Imre élt. De ami­kor egy meg­em­lé­ke­zé­sen beszé­lek róla, akkor tel­je­sen meg­vál­to­zik a néző­pon­tom, mert olyan­kor én sem Madác­hot látom, mint aho­gyan a Tra­gé­dia olva­sá­sa­kor Önök sem Madác­hot lát­ják, hanem inkább Madách szem­üve­gén át a vilá­got, nap­ja­ink vilá­gát. És ez így van rend­jén: ez a mű azért örök­ér­vé­nyű, mert bár­ho­gyan vál­to­zik is a körü­löt­tünk lévő világ, Madách­nak az a szem­üve­ge, ame­lyet Az ember tragédiájának neve­zünk, min­dig meg­mu­tat belőle valami újat.

 

* Elhangzott Madách sírjánál, Alsósztregován, 2015 októ­be­ré­ben.