Büki Mátyás

Küldetés

Baranyai, egy szimfonikus zenekar csel­lis­tá­ja, akkor halt meg, ami­kor éppen – hogy úgy mond­jam – más ügyé­ben járt volna el.

A halála – szívgörcs – egy kül­földi szál­loda étter­mé­ben érte. Tur­né­zott a ze­ne­kar, s ép­pen azzal a huszon­há­rom éves hölgy­kol­lé­gá­já­val ült a reggelizőasztalnál, akit már azóta figyelt nagy érdek­lő­dés­sel, ami­óta elő­ször látta meg­je­lenni a zene­kar pró­ba­ter­mé­ben. Ennek már öt éve.

A hölgytől egyáltalán nem volt elra­gad­tat­va, ám ennek elle­nére vol­ta­kép­pen tet­szett neki. Ebben nyil­ván mun­ka­társ­nő­jé­nek fia­tal­sága ját­szott köz­re, mely álla­pot avagy minéműség a köz véle­ke­dése sze­rint magá­val raga­dó. Hősünk ese­té­ben min­den­esetre így volt: a lány évei szá­má­nak – a Ba­ra­nyai­éi­val össze­vetve – cse­kély volta önma­gá­ban ellen­sú­lyozni tudta jel­le­mé­nek és külső meg­je­le­né­sé­nek fogya­té­kos­sá­ga­it. Pedig létez­tek ilye­nek: Bara­nyait pél­dául aggódó fej­csó­vá­lásra kész­tette a lány ked­ve­sen csengő hangja mögött rej­tőz­kö­dő, ám állan­dóan készen­lét­ben álló paran­csol­hat­nék. A hölgy por­hü­ve­lye is kívánni valót hagyott maga után: tes­tét inkább a cson­tok és inak túlhatalma jel­le­mez­te, mint – mond­juk – túl­csor­duló göm­bö­lyű­sé­gek. De a váz­szer­ke­ze­tet és az izmo­kat rózsás bőr fed­te, melyen – mit mond­hat­nék mást – az ereje tel­jé­ben levő, ám ezzel az erő­vel még inkább csak ját­sza­do­zó, ismer­kedő ifjú­ság sugár­zott át.

Csellistánk érdeklődésében még valami köz­re­ját­szott, s ki­je­lent­he­tem, sok­kal nagyobb súllyal, mint a fen­teb­bi­ek. A lány kol­lé­ga­ként való fel­tű­nése után nem sok­kal ugyanis meg­tud­ta, hogy egy szá­mára amúgy egy­ál­ta­lán nem rokon­szen­ves egyén sze­rint a lány hama­ro­san, köze­lebb­ről meg nem neve­zett, ám iszo­nyú beteg­ség által el fog huny­ni. Bara­nyait elő­ször meg­ne­vet­tette ez a har­mad­kéz­ből való híresz­te­lés – valaki azt mond­ta, hogy valaki sze­rint valaki azt mondta – de a lehe­tő­ség, misze­rint a ró­zsás­ság bár­me­lyik pil­la­nat­ban fakó hul­la­színre cse­ré­lőd­he­tik fel, ille­tő­leg a min­dent magá­val ragadó fia­tal­ság helyére az enyé­szet telep­szik, egy idő után mégis bor­zon­gás­sal töl­tötte el.

A fiatal kollegina magabiztos és gond­ta­lan­nak tet­sző visel­ke­dése arra enge­dett követ­kez­tet­ni, hogy a fen­tebb ismer­te­tett véle­mény­ről nincs tudo­má­sa. Hősünk­nek egy idő után, hóna­pok múl­tak el, eszébe jutott, nem vol­na-e helyes, ha közölné vele a rá vonat­kozó jós­la­tot és így figyel­mez­tetné a rá váró veszé­lyek­re.

Ezzel azonban az érvek és ellenér­vek kusza háló­jába került. Egy­fe­lől úgy tűn­het, gon­dol­ta, bár­ki­nek kutya köte­les­sége az ilyes­mit meg­ten­ni, hisz a sza­vak­ban rejlő pusz­tító erő így eset­leg ere­jét vesz­ti. Más­fe­lől viszont nem kot­nye­les­ke­dés-e ez? Ám az is lehet­sé­ges, hogy ha ezt meg­te­szi, akkor a vol­ta­kép­peni jöven­dö­lés­nek – melyet talán nem is gon­dol­tak komo­lyan, vagy talán el sem hang­zott – meg­lesz a ha­tá­sa, hisz már két sze­mély szá­já­ból is elhang­zik. Pusz­tító ere­jét meg­két­sze­rezve betel­je­se­dik, bár­mi­féle jóin­du­lat is vezér­li.

Az ellentmondások hálóját tovább kuszál­ta, hogy Bara­nyai, a lánnyal való talál­ko­zá­sa­ik­kor szo­mo­rúan tapasz­tal­ta: az idők folya­mán ter­mé­sze­te­sen egyre idő­sö­dő, ám még min­dig ifjúi arc­vo­nások helyén mind gyak­rab­ban jól for­mált kopo­nyát lát – az ismert tátongó üre­gek­kel a csil­logó sze­mek és szé­pen ívelt orr helyén –, melyek alatt a fé­lel­me­tes áll­ka­pocs vigyo­rog, s a su­dár test­ről mint­egy a szeme lát­tára fosz­lik le a fe­szes, rózsás bőr, s kis­vár­tatva egy csont­váz jele­nik meg a lány helyén.

Baranyai arra a következtetésre jutott, hogy a halál máris befész­kelte magát a fi­a­tal test­be, és ez végső soron az ő hi­bá­ja.

Ám itt is volt kibúvó, hisz azzal nyug­tat­gat­hatta magát, hogy mindez az ő vé­ges és kicsiny tuda­tá­nak játéka csu­pán. Azon­ban az is elgon­dol­kod­tató lehe­tett: igaz ugyan, hogy a lány csont­vázzá vál­to­zása végső soron csak benne tör­té­nik, ám azért tény, leg­alábbis belső tény. Vagyis a régi kér­dés, meg­mon­da­ni-e vagy sem, vál­to­zat­lan maradt.

Baranyai a múló hónapok során, s ezek szá­mát ismer­jük, egyre rezig­nál­tabb lett, s ha­bár élete tovább folyt meg­szo­kott kere­tei között – itt meg is említ­he­tem, hogy házas ember volt, gyer­me­kek nél­kül –, bizony­ta­lan­sága és el nem vég­zett tet­te, maga sem vette ész­re, gonddá vált, mely nagy súllyal nehe­ze­dett rá.

Csellistánkat életének utolsó reg­ge­lén várat­la­nul hozta össze ifjú kol­lé­ga­nő­jé­vel a sze­szé­lyes sors. Az efféle tur­né­kon kiala­kult asz­tal­tár­sa­ságok nin­cse­nek, min­denki oda ül le, ahol éppen helyet talál, hiszen adott eset­ben gyor­san kell végezni a reg­ge­li­vel, mert új hely­színre kell utaz­ni. Most egy két­sze­mé­lyes asz­tal­hoz kerül­tek vélet­le­nül, s csel­lis­tán­kat némi­képp gyer­me­kes, avagy talán inkább szé­gyen­lős bol­dog­ság­gal töl­tötte el az a tu­dat, hogy éppen a por­hü­vely táp­lá­lá­sá­nak köz­na­pian meg­hitt tevé­keny­sé­gét végezve ülhet vele. Mivel a mun­ka­hely­ükön az évek során sok más egye­bet is meg­tu­dott a lány éle­té­ről, így pél­dául azt: vőle­gé­nye van, házas­ságra készül­nek a dip­loma után, épít­ke­zésbe fog­nak, gyer­me­ket majd néhány év múl­tán vál­lal­nak; most úgy érez­te, játé­kos gon­do­lat­ként akár át is fut­hat a fején, hogy ők most akár nász­utasok is lehet­né­nek.

A reggelire vetette rá magát. Ez bősé­ges: svéd­asz­ta­los mód­szer­rel szert lehe­tett tenni fel­vá­gott­ra, vaj­ra, sajt­ra, kenyér­re, dzsúsz­ra, híg kávé­ra, müz­lik­re, gyü­möl­csök­re, édes süte­mény­re. Asz­tal­társa egész­sé­ges müz­li-reg­ge­lit fogyasz­tott. Hősünk hagyo­má­nyo­sabb, kaló­ria­dú­sabb étket válasz­tott, tányér­ján tehát fel­vá­gott-, ille­tő­leg sajt­sze­le­tek dísze­leg­tek, és három karéj kenyér. Ez utób­bi­a­kat vaj­jal kente meg, majd rájuk terí­tette a fel­vá­got­ta­kat és a saj­to­kat. Éte­lé­hez kávét kor­tyol­ga­tott. Ám miköz­ben arról cse­rél­tek esz­mét, hogy maga Bara­nyai is nagy barátja a müz­lik­nek, aköz­ben az idős férfi a már emlí­tett rezig­nált­ság­gal újra azt tapasz­tal­ta, hogy a csont­váz már megint elfog­lalta a hús helyét.

Baranyai már végzett a harma­dik kenyér­rel is, ami­kor oda­lé­pett az asz­ta­luk­hoz egy fia­tal fér­fi­kol­lé­ga, és miköz­ben nagyon nyá­ja­san meg­di­csérte a lány ruhá­ját, gyen­gé­den meg­si­mo­gatta a ha­ját, mire emez letette a kana­lát, fel­állt és mint­egy álom­it­ta­san, plety­ka­éhes kol­lé­gái­nak közel­sé­gé­vel, és ebbe szá­mára nyil­ván Bara­nyai is bele­tar­to­zott, mit sem törőd­ve, hoz­zá­si­mult a fi­a­tal fér­fi­hez. Lát­ható volt, hogy ők ket­ten már egy pár, a mun­kás hét­köz­napok során – ezek sze­rint a csel­lista szá­mára ész­re­vét­le­nül kibon­ta­kozó sze­rel­mük betel­je­se­dett, ille­tő­leg eset­le­ges puszta nyers testi von­zó­dá­suk­nak úgy­szól­ván teret enged­tek. Az előző éjjel – más kol­lé­gák­kal lefoly­ta­tott meg­be­szé­lé­sek és adott eset­ben bonyo­lult szo­ba­cse­rék segít­sé­gé­vel – szá­mukra kéje­sen szép pil­la­na­to­kat hozott.

Mindez hősünk számára azért némi­képp meg­lepő volt. Kis fél­té­keny­sé­get is érzett per­sze, ám sem­mi­kép­pen nem volt fel­há­bo­rod­va: ha valaki azt hin­né, hogy Bara­nyait vol­ta­kép­pen egy eljö­vendő házas­ság fel­bom­lá­sa, egy remény­beli vőle­gény úgy­ne­ve­zett meg­csa­lása erköl­csi téte­lek meg­fo­gal­ma­zá­sá­nak értel­mé­ben fog­lal­koz­tatta vol­na, az téved. Nem volt prűd ember, sem nyárs­pol­gár, sőt, habár talán túl­zóan hang­zik, ige­nelte az éle­tet. S vol­ta­kép­pen a lánnyal, ille­tő­leg a rá, tehát Bara­nyaira mért fel­adat­tal való hely­zete sem vál­to­zott. Vagyis: meg­mon­dani vagy nem meg­mon­dani azt, ami az ő úgy­mond tit­kos tudása volt. Valami azért más lett, még­pe­dig az, hogy hősünk a lány éle­té­nek ezt az új fiú­sze­rep­lő­jét rokon­szen­ve­sebb­nek talál­ta, mint az elő­zőt, akit néhány­szor alkalma volt látni.

S mivel most már két személyről kel­lett úgy­szól­ván gon­dos­kod­nia, hir­te­len vilá­gos lett szá­má­ra: köte­les­sége meg­mon­dani a lány­nak, mit hal­lott róla. Az az öt éve tartó huza­vo­na, amit ő bi­zony­ta­lan­ság­nak tar­tott, lus­ta­ság volt és rész­vét­len­ség. Csel­lis­tán­kat a szé­gyen és a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás forró hul­láma öntötte el, s már leve­gőt vett, hogy a komor sza­va­kat közölje a kol­lé­ga­nő­jé­vel. De ekkor hom­lo­kát, elő­re­ha­jol­va, mintha vic­ce­lőd­ne, las­san letá­masz­totta a kávés­po­ha­rára és meg­halt.